POTÁPI: NEM MINDEGY, HOGY A MAGYARSÁGOT MEGŐRIZZÜK, VAGY LEMONDUNK RÓLA
Tizenöt-tizenhat millió magyar él a világban, ezért nem mindegy, hogy megőrizzük, vagy lemondunk magyarságunkról – hangoztatta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára pénteken Győrben, a nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók 16. továbbképzésének záró napján a Széchenyi István Egyetemen.
Potápi Árpád János elmondta, hogy Magyarországon kívül a Kárpát-medencében 2,5, s a diaszpórában is csaknem ennyi magyar él. A kormány ezért döntött 2010 után a nemzetpolitika megújításáról. Hozzátette: a magyarság megítélése is megváltozott az elmúlt tíz évben. A diaszpóra magyarsága becsülettel dolgozik, ők szorgalmas emberek, „ha akarják, ha nem, Magyarország nagykövetei, rajtuk keresztül ítélnek meg bennünket is” – mondta. Emlékeztetett arra, hogy a világban 212, magyar nyelvet és kultúrát vasárnapi iskolában oktató intézmény működik. A cél az lenne, hogy ezeket az iskolákat egy rendszerbe tömörítsék.
Egy elképzelés szerint azokat a hétvégi iskolákat, ahol nagyobb létszámban tanulnak gyermekek, olyan módon erősítenék meg, hogy az a magyar és az adott ország törvényeinek is megfeleljen, akkreditált általános vagy középiskolai formában. Ezek az iskolák egyfajta centrumként működnének majd: magyarul vagy két nyelven tanítanák a gyermekeket, s olyan bizonyítványt adnának ki, amelyekkel Magyarországon is folytatni lehetne a tanulmányokat. Ezekbe a centrumokba kapcsolnák be a kisebb, alacsonyabb létszámú hétvégi iskolákat. Nagyobb létszámú hétvégi iskola működik egyebek mellett Sao Paulóban, Torontóban, Bécsben és Londonban.
Az államtitkár hozzátette: ez rendkívül nagy feladat, a tervek pedig egyelőre gondolati szinten fogalmazódtak meg. Potápi Árpád János kiemelte a diaszpórában hétvégenként magyar nyelvet és kultúrát tanítók áldozatos munkáját, mert legtöbbjük önkéntesen, idejüket és energiájukat felhasználva adja át tudását, ezáltal a magyar öntudatot.
A nyugati diaszpórában magyar nyelvet tanítók továbbképzését az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezi. A 16. rendezvénynek 11. alkalommal adott otthont a győri egyetem Apáczai Csere János Kara. A programokon idén tíz országból 28-an vettek részt. A legtöbben Ausztriából és Argentínából, de Spanyolországból, Ausztráliából, Kanadából és Lengyelországból is érkeztek magyar nyelvet tanítók. Augusztus 21. óta szakmódszertani előadásokon, személyiségfejlesztő tréningeken és kreatív csoportunkákon vettek részt, de a kétnyelvűség elméletével és gyakorlatával, valamint a fenntarthatóság pedagógiájával is ismerkedtek az oktatók.
MTI; magyaridok.hu

Zajlik az Őszi sokadalom (Kézdivásárhely)
Az idei Őszi sokadalmat, a céhes város legnagyobb szabású ünnepségét a hat évvel ezelőtt meghirdetett értékszüreten túl kettős évforduló jegyében szervezték: Kézdivásárhely ebben az esztendőben ünnepeli 590. évfordulóját, és 610 éve annak, hogy először említik településként. A sokadalom csütörtök este színházi előadással és a Borudvarban Demeter Elemér új zenekara, a DE Újratervezés és a magyarországi Makám zenekar fellépésével kezdődött, és vasárnap késő este tűzijátékkal ér véget. A Gábor Áron téren kizárólag a kézművesek, a népművészek és a hagyományos székely termékeket kínáló kereskedők sátrai kaptak helyet. A szervezők a kísérőprogramokat is úgy válogatták össze, hogy minden igényt kielégítsenek.
Az idei rendezvény díszmeghívottja Mezőkövesd testvérváros, amely sokszínű programmal vesz részt a városünnepen. A tegnap délutáni hivatalos megnyitó után a Tanulók Klubja fúvószenekara és mazsorettcsoportja lépett fel, majd a Matyó Népi Együttes, a Százrózsás Néptáncegyüttes és a Matyó Pávakör aratott megérdemelt sikert. Ezt követte a város tortájának bemutatása, amelyből 590 szeletet szolgáltak fel ingyen. A különleges torta a Double Desire, vagyis a Dupla csábítás nevet kapta, és a Süti Éden cukrászmestere, Csiszár Melinda és csapata készítette. A városnapokra Kézdivásárhely majd minden magyarországi testvérvárosából érkeztek küldöttségek. Az előző évekhez hasonlóan, idén is Csíkos, pöttyös, kockás gyermekek tere néven gyermekvárossá változott a főtéri park Gábor Áron-szobor mögötti része. A városnapok szervezői a Gyulafehérvári Caritas Szociális Ágazatával együttműködve változatos programokat készítettek elő a legkisebbek számára. A főtér mindkét oldalát mintegy száz, zömében székelyföldi népművész sátra foglalta el. A vásári forgatag hangulatát idén is utcazene színesíti a Vigadó előtti téren, és nem marad el az immár hagyományossá vált Pityókafesztivál sem. A nyolcadik kiadásához érkezett rendezvény ezúttal is a Molnár Józsiás parkban kap helyet ma 9 és 17 óra között. Mindezek mellett a nagyszínpadon neves előadók koncerteznek, a Vigadó udvaráról a Molnár Józsiás parkba költöztetett Urbanizé Gardenben pedig hazai és határon túli lemezlovasoké a terep. A sokadalom ideje alatt az egészségügyi ellátásról a megyei Vöröskereszt és a Salvatore Egyesület önkéntesei gondoskodnak.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hullámokat ver a Toader-csomag
Az Európai Bizottság magyarázatot kért a román kormánytól az igazságügyi reformmal kapcsolatos javaslatok miatt, hangsúlyozva: fontos, hogy a bukaresti hatóságok által a korrupcióellenes küzdelemben elért eredmények visszafordíthatatlanok legyenek.
A témához Emmanuel Macron francia államfő is hozzászólt: az igazságügyi reform terve nem áll összefüggésben a korrupcióellenes küzdelemre irányuló törekvéssel, és őt Klaus Iohannis államfő és Mihai Tudose kormányfő is biztosította arról, hogy „van akarat a korrupció visszaszorításának folytatására”. Mihai Tudose csütörtök este úgy nyilatkozott, hogy a lakosság által megfogalmazott nyilvános álláspont függvényében fogadja el a kormány az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénytervezetet. A miniszterelnök elutasította, hogy megmondja, egyetért-e a főügyészeknek az igazságügyi miniszter által javasolt kinevezésével. Tegnapi sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy még ő maga sem látta a javaslatokat, azokról előbb a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnak kell véleményt megfogalmaznia, ezt követően pedig várhatóan a kormánynak is bemutatja tervezetét az igazságügyi miniszter.
Tudorel Toader igazságügyi miniszter tegnap azt hangsúlyozta, hogy tervezetébe átvette a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács javaslatainak nagy részét, és hangsúlyozta, hogy csak azt követően nyújtja be a tervezetet, miután mindenki véleményt mondott annak minden vonatkozásáról. Liviu Dragnea SZDP-elnök reméli, hogy az igazságügyi miniszter „nem lép vissza” az igazságügyi törvények terén tervezett módosításoktól. Kijelentette: „Az igazságszolgáltatási rendszer nem foroghat sem Klaus Iohannis, sem Kövesi, sem Lazăr körül, és az sem feltétlenül jó, hogy az érintett intézmények véleményt nyilvánítanak vagy ellenszegülnek. Végül is Romániában a parlament vagy a kormány hozza a jogszabályokat.” Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgy, a tánc fővárosa (CAMP mozgásművészeti és kortárstánc-tábor)
A Contemporary Artistic Movement Platform kezdőbetűiből kapta a nevét az a mozgásművészeti és kortárstánc-tábor, amelyet első alkalommal szerveztek meg Sepsiszentgyörgyön. Az elmúlt héten zajló CAMP programjában utcai performance-ok, flashmobok, live actok, szabadtéri filmvetítések, zenei események és szakmai beszélgetések szerepeltek, a meghívott tíz, nemzetközi szinten is elismert koreográfus pedig több mint harminc óra műhelymunkát tartott a résztvevőknek. Az első CAMP-ról a rendezvény művészeti vezetőjével, a sepsiszentgyörgyi származású koreográfussal, Bordás Attilával beszélgettünk.
Tábor és fesztivál egyben a rendezvény – mondta el lapunknak a szakember –, amelynek központi magja egy intenzív tánctábor volt, a nyilvános események pedig azért szövődtek köré, hogy színesebb legyen, több lehetőséget kapjanak a résztvevők az interakcióra, a város pedig betekintést nyerhessen a táborban zajló tevékenységbe. Többségében román és magyar színészek, színiegyetemek hallgatói, a marosvásárhelyi és bukaresti egyetemek koreográfia szakos diákjai jelentkeztek a táborba, akik három csoportban – kezdőként, középhaladóként és haladóként – vettek részt a különböző kortárstánc- és mozgásművészeti mesterkurzusokon. A meghívott oktatók: Stella Stefou (GR), Arcadie Rusu (RO), Ioana Marchidan (RO), Ladjánszki Márta (HU), Dabóczi Dávid (RO), Góbi Rita (HU), Rusu Andor (HU), Andreea Gavriliu (RO), Luiza Zan (RO) és Bordás Attila (RO). A műhelymunkák a Székely Mikó Kollégium, a Nicolae Colan Általános Iskola és a Puskás Tivadar Szakközépiskola tornatermében zajlottak. Az oktatási tevékenységen túl esténként szabadtéri performance-okat is bemutattak a tanárok különböző helyszíneken a városban. Első nap Arcadie Rusu és Ioana Marchidan Lenyomatok (Amprente) című táncelőadását (fotó), kedden Stella Stefou görögországi táncos légibalett-performance-át, szerdán Ladjánszki Márta és Varga Zsolt (HU) táncperformance-át, csütörtökön Dabóczi Dávid és Bezsán Noémi produkcióját, tegnap pedig Rusu Andor performance-át tekinthették meg az érdeklődők. A mai zárónapon is több különleges esemény várja a nézőket: 18 órától a tábor összes résztvevőjének flashmobjára kerül sor a főtéren, utána pedig Andreea Gavriliu a piactéren, Góbi Rita pedig a főtéren mutatja be táncperformance-át. A tábor dj-partival ér véget a színházban.
A rendezvény hiánypótló jellegét mutatja, hogy bár csupán a Facebookon hirdették, nagyon gyorsan betelt a hatvan meghirdetett hely, és akkora volt a túljelentkezés, hogy végül nyolcvan diákkal indították a tábort. „Szerencsére egyre több tánccal, mozgásművészettel foglalkozó szakmai fórum jelent meg az utóbbi időben Romániában, de ezek között kevés az átjárás, ezért úgy éreztük, kell egy olyan platform, ahol a közös műhelymunkákon, szakmai beszélgetéseken, filmnézésen és szórakozáson keresztül közelebbről is érintkezésbe léphetnek, fuzionálni tudnak egymással az emberek és áramlatok” – fogalmazott Bordás Attila a rendezvénnyel kapcsolatosan, hozzátéve: olyan fesztiválról álmodik, amelyen nem csupán jönnek, fellépnek és távoznak a vendégek, hanem több napon át mindenki együtt lélegzik, együtt lüktet, egy nyelvet beszél. A rendezvény célja tehát, hogy olyan szakmai platformmá, „nagy művészi bazárrá” váljon, ahová minden résztvevő – oktató és tanuló egyaránt – beviszi mindazt, amihez a legjobban ért, és kiveszi, amire neki van szüksége. Amint a koreográfus elmondta, ő maga folyamatosan tart kurzusokat, táborokat, szerte az országban és külföldön is – a közeljövőben Bulgáriában vesz részt hasonló kortárstánc-platformon, Görögországban pedig állandó táncoktató és nemzetközi zsűritag –, és ezek a tapasztalatai inspirálták a CAMP megszervezésében. A helyszín azért Sepsiszentgyörgy, mert ő maga szentgyörgyi, itt rengeteg embertől tudott segítséget kérni, akik támogatása nélkül nem lehetett volna megfelelő körülményeket biztosítani a tábor létrejöttéhez. Szerinte a rendezvény nem kevésbé színvonalas, mint a hasonló nyugat-európaiak, miközben nálunk az ottani árak töredékét kell befizetniük a jelentkezőknek. Ez azért is van, mert idén több elismert koreográfus, tréner is csupán jelképes összegért vállalta a munkát, így támogatva a közös ügyet. Bordás Attila elmondta, külön figyelmet fordítottak arra, hogy a városlakók számára is izgalmas és könnyen befogadható legyen a rendezvény, ezért úgy döntöttek, az első kiadás alkalmával ingyenes és többnyire szabadtéri előadásokat tartanak. Így nem a nézőnek kell betérnie a különböző intézményekbe, hogy betekintést nyerjen a táborban zajló munkába, hanem a tábor megy a nézők elébe a táncbemutatók, flashmobok, szabadtéri filmvetítések, koncertek által, annál is inkább, hogy idén a közösségi részvétel éve zajlik a városban. „Bízunk benne, hogy miként a szakmának, a város kulturális életének is izgalmas, minőségi színfoltja a CAMP” – zárta szavait a művészeti vezető.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Út a végtelen felé (Xantus Géza festőművész kiállítása)
Tegnap délután a kézdivásárhelyi Őszi sokadalom egyik kiemelt rendezvényeként nyílt meg az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében Xantus Géza csíkszeredai festőművész Út a végtelen felé című egyéni kiálllítása.
A jelenlevőket és a jeles képzőművészt, az Incitato-tárlatok állandó résztvevőjét házigazdaként Dimény Attila intézményvezető köszöntötte. Megtudtuk, hogy Xantus Géza 1982 és 1986 között kezdte el művészeti tanulmányait, majd 1995-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szerzett oklevelet, 2003-ban pedig a római Academia di Belle Arti festészeti karán végzett, mestere Nunzio Solendo. Művészetét kezdetben vallásos, transzcendentális lelkületű, sokszor balladai-szimbolikus hangvételű figurális kompozíciók jellemezték, de római tanulmányai után a világi témák is nagy teret nyertek művészetében. Sarány István újságíró méltatta a kiállított alkotásokat. „Xantus Géza művészete korszerű, mai, a ma emberéhez szól, korszerű nyelvezetével pedig örök értékeket közvetít, jót sugall és szépséget sugároz” – mondotta.
A kiállítás szeptember 24-éig tekinhető meg.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

II. Székelyföldi Katona- és Huszárnóta-találkozó
Szeptember 3-án, vasárnap kerül sor a II. ikavári (Felsőcsernáton) katonadal-találkozóra, amely egyben a II. székelyföldi férfikórus seregszemléje is. Szervező az Ika Ifjúsági Egyesület, a csernátoni Pakó András Férfi Dalcsoport és a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör (Háromszék). A tavalyi első találkozón 14 csoport vett részt kb. 400 taggal. Az idei fellépők között lesz a marosvásárhelyi Cantuale is. Alsócsernáton központjában 12 órakor zászlófelvonással és koszorúzással kezdődik az ünnepség, ezt követi az ebéd és a kórustalálkozó Felsőcsernátonban, az ikavári szabadtéri színpadon – áll az Ágoston József és Kelemen Alpár által szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben. Népújság (Marosvásárhely)

Megkettőzött kihívások
Beszélgetés Sebestyén Aba színész-rendezővel
– Kettős aktualitás késztetett erre a beszélgetésre. Egyfelől az augusztus 19-i Kor-társak című zenei est, amelyen énekes előadói teljesítményedet jutalmazta tapssal a közönség, másfelől az a hír, hogy újra rendezel, Sütő-drámát viszel színre. Megint mérlegelhetünk: Sebestyén Abának a színészi, előadói vagy a rendezői vénája az erősebb?
– Én ezt úgy mondanám, hogy a rendezés is a színészi, előadói énemből fakad. Sok színpadi szerepben szereztem tapasztalatot, sok jelentős rendezővel dolgozhattam együtt, sokat tanulhattam abból, hogy sokféle játék-stílusban kipróbálhattam magam. Ez is magyarázza, mi vezetett a rendezéshez. Az is tény, hogy szeretem a kihívásokat, a Kor-társak koncert létrejötte is ebből fakadt. Régóta vágytam arra, hogy minőségi szöveget minőségi zenével, zenekarral vigyek színpadra. Közel négy éve a Hogyne, drágám! című előadáson dolgoztunk először együtt Cári Tiborral, már akkor felvetődött, hogy mi lenne, ha közösen belevágnánk egy ilyen vállalkozásba. Fantáziát látott benne, el is döntöttük, hogy amint lehet, kortárs költők igényesen megzenésített verseivel is megpróbáljuk megszólítani a közönséget. De mivel mindketten eléggé elfoglaltak vagyunk, csak mostanra sikerült valóra váltanunk az elképzelést. A Vásárhelyi Forgatag jó alkalom volt a bemutatkozásra.
– Nagy sikere volt a premiernek a Szféra színpadán. Persze egy ilyen kellemes, laza rendezvényen sok a zavaró tényező is. Miközben sokan a dalaitokra figyeltek, mások egyébbel foglalkoztak, a közeletekben gyermekek nyüzsögtek, kutyák ugattak. Az ilyesmi nem zökkenti ki koncentrálásából az előadót?
– Erre is számít az ember, ezek a körülmények az ilyenszerű rendezvényekkel együtt járnak. Kedden este Cári Tibor Tangó zenekarával is elénekeltem három számot a Teleki Téka udvarán, ott már csodásan hangzott minden. De a Szférában is nagyon koncentrált voltam, izgultam is, ezért még inkább figyeltem a zenére, zenekarra, szövegre, magamra, mindenre, és nagyjából sikerült kizárnom mindazt, ami kizökkenthetett volna az előadásból.
– Tapasztalt, jó versmondó vagy, gyakran kérnek fel líra tolmácsolására. Vajon a zene nem tereli el a figyelmet a vers lényegéről, a dallam nem tompítja a szöveg sokszínűségét, képzeletserkentő erejét?
– Nem hiszem. Bár volt egy olyan gondolatom, hogy mi lenne, ha előbb elmondanám a költeményt, és azután énekelném el a dalt. Persze a hangosítás is zavarhatja a befogadást. Volt olyan ismerősöm, aki fájlalta, hogy néha nem lehetett hallani a szöveget. Kellő helyen, csendes teremben, jól felkészült hangosító csapattal ilyesmi nem fordulhat elő. Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban minden a helyére kerül, hiszen úgy indítottuk ezt a projektet, hogy hosszú távon működjön. Igyekszünk mindig hozzáadni a műsorunkhoz egy-egy újabb dalt, és rendszeresen fogunk koncertezni. Hangfelvételt is készítünk, CD-t, albumot szeretnénk megjelentetni, évente kirukkolnánk ilyen újdonságokkal.
– Ritka, már-már egyedinek tűnik ez a vállalkozás, amely egyszerre ennyi kortárs költő versét viszi közönség elé egy zeneszerző megzenésítésében, egyetlen előadó tolmácsolásában.
– Tényleg nem szokványos dologba vágtunk bele, és örülök, hogy pozitív a visszajelzés. Nyilván mi is tanultunk belőle, van javítanivalónk is, például a hangszerelésben. Ősszel talán már az elvárásaink szintjén ismételhetnénk meg az előadást, mondjuk a Kultúrpalotában, hiszen ennek ott van az igazi helye. És jó lenne, ha kibővített zenekarral jelentkezhetnénk. Van rá reális esély.
– Az ötletet a kezdeményezésre a színházi zene sugallta, legalábbis az együttműködésetek ebből indult ki. Te hogy látod, beszélhetünk-e erdélyi magyar színházi vonatkozásban ilyen jelenségről? Van-e a zeneszerzőink alkotóképességét kiaknázó, eredeti színpadi muzsikánk?
– Igen. Jön az új generáció, és egyre erőteljesebb. Cári Tibornak is van egy projektje, koncertsorozata a színházi zenéről. Ennek a fontosságát próbálja tudatosítani, és elérni azt, hogy egy alkotó ne konzerv zenéhez nyúljon, amikor egy darabot színpadra akar vinni. Fontos, hogy a rendezőnek igazi alkotótársa legyen a zeneszerző. Én Tiborral már többször dolgoztam együtt, Boros Csabával is, aki szintén igen tehetséges fiatal képviselője a színházi zeneszerzésnek. Nagyon sokáig majdnem csak Könczei Árpádot említhettük, ha aktív erdélyi színházi zeneszerzőről beszéltünk. Az ilyen alkotó nem hiányozhat egy jó színházcsináló csapatból, ott kell lennie szerencsés esetben a próbákon is, hogy egy konkrét helyzethez hangulatot teremtsen, zeneileg aláhúzza, ellenpontozza, hangsúlyozza a színpadi történéseket, vagy ha darab és a rendező úgy kívánja, akkor akár szöveget zenésítsen, dalt írjon.
– Ezzel át is térhetünk a másik aktuális feladatodra, a Sütő-darab megrendezésére. Van már olyan elképzelésed, amely a zenét is magába foglalja?
– Igen. Holott még a próbákat nem kezdtük el, az alkotótársaimmal – díszlettervező, jelmeztervező, koreográfus és zeneszerző – már többször találkoztunk és élénken készülünk az Egy lócsiszár virágvasárnapja újabb színpadi változatának a színrevitelére. Ez alkalommal Boros Csabát kértem fel az előadás akusztikai hátterének, zenéjének a megteremtésére. Utoljára Magyarországon dolgoztam vele a Bartók Kamaraszínházban. A Top dogs-ot vittük színre. Abban is dramaturgiai fontossága, jelentős hangulatteremtő ereje volt a zenének, és most, a Sütő-darab kapcsán is az lesz. Még nem akarok sok mindent elárulni, de nagyon fontos lesz az előadásunkban a zene.
– Korábban szóba került a kihívás. Ez a színrevitel feltétlenül az lesz. A dráma több mint négy évtizede született, számos sikeres és kevésbé sikerült előadás készült belőle. A 2003-as vásárhelyi produkciónak vegyes volt a fogadtatása, sok embernek nem nyerte el a tetszését, nagyok a mai megszólaltatók előtt az elvárások. Nem lesz könnyű dolgod. Szerinted itt és most, 2017-ben Marosvásárhelyen, Erdélyben mire figyelmeztet a színmű?
– Szomorú, de azt kell mondanom, hogy történt, ami történt, a világunk azonban alig változott. A rendszerváltozás után huszonhét évvel Marosvásárhelyen még mindig probléma az, hogy Kossuth utca vagy Călăraşilor, Dózsa György vagy Gheorghe Doja. És megtörténhet az, hogy egy hétvégén kijönnek, és a Dózsa György táblákat leszedik. Mit is hozott nekünk a rendszerváltozás?! Hol tart most, 2017-ben a kisebbségi létünk, létezésünk? Hogyan történhet meg a katolikus gimnázium ügyének jogi csűrése-csavarása? Hogy éljük mindezt meg? Itt vagyok én, Kolhaas Mihály, tűrök, tűrök, de meddig?! Igen, van aktualitása a szövegnek. Meddig tűrheti az egyén, hogy feltörlik vele a padlót? Ha kiáll, fellázad, milyen módon tudja a jogait kikövetelni? Lázadásában meddig mehet el?
– Kemény kérdések, nem tudnék egyértelműen érvényes választ adni rájuk. Te tudsz?
– Az általam rendezendő előadás is csak kérdéseket fogalmaz meg. Engedd meg, hogy ennek kapcsán egy leírt szövegemből idézzek: „Milyen esélye van az egyénnek a boldogulásra egy olyan rendszerben, ahol ad absurdum a törvény alkotói és őrei egyben a törvény és a jog lábbal tiprói? Hol húzódik a határ a termékeny, erőt adó hit és a bárgyú naivitás között? Milyen következményei lehetnek, ha vakon hiszünk igazságunk jogi úton való orvoslásában, és milyen végzetes, visszafordíthatatlan tragédiához vezethet utunk, ha elborult elmével magunk próbálunk igazságot szolgáltatni önmagunknak? Igazolt lehet-e valaha az a helyzet, amikor a polgári engedetlenség, a lázadás nem csak egy lehetséges út igazságunk, jogaink, hitünk vissza-, illetve megszerzésében, hanem egyenesen erkölcsi kötelességünk?” Igen, kötelességünk, hogy adott esetben megfogjuk egymás kezét, és azt mondjuk, nem fizetünk adót, nem megyünk be dolgozni, kimegyünk és próbálunk érvényt szerezni igazságunknak!
– A nyomtatott szöveg nem érzékelteti, de beszéd közben indulatba jöttél, felforrósodott a hangod. Te emberként alapállásod szerint Kolhaas Mihállyal vagy Nagelschmidttel azonosulsz inkább?
– Hűű, de jó kérdés!… Mind a kettő bennem van. De mégis inkább Kolhaas. Érdekes különben, hogy a tizennégy évvel ezelőtti előadásunkban én voltam Nagelschmidt. Ő is közel áll hozzám: a lázadó típus. Ugyanakkor családos ember is vagyok, egy csomó mindenről már másképpen gondolkodom. Négy gyermekem van, más így a felelősségem. Az is igaz viszont, hogy éppen azért is nagy a felelősség, hogy amikor kell, kiálljak a sorból és felemeljen szavam az igazságtalanságok ellen. Az ő jövőjük érdekében is. Erkölcsi kötelességem, hogy családomért, közösségemért, nemzetemért, sorstársaimért tegyek valamit, cselekedjem.
– Az előadás tudtommal október 31-én a reformáció 500. évfordulója alkalmából kerül színre. A Forgatagon Szász László esszékötete kapcsán érdekes beszélgetés tanúi lehettünk, amely során az is elhangzott, hogy annak idején Sütő András történelmi drámái egyházi körökben sok vitát váltottak ki. Ma vajon vitamentes lesz a Lócsiszár virágvasárnapjának a fogadtatása?
– Nem tudhatom, ki miképpen viszonyul majd a kérdéshez, az viszont fontos, hogy eldöntsük, ki ma számunkra Luther Márton. Mit képvisel? Mit mond, mit tanít, mit ajánl nekünk? És mit jelent ma számunkra: „Itt állok, másként nem tehetek!” Én remélem, hogy egy érvényes, szenvedélyes, mai előadást sikerül létrehoznunk. Ezért pedig meg kell harcolni. Szeptember elején kezdjük a próbákat. Nehezen szülöm meg a szereposztást, de jó a társulat, bízom benne, hogy nagyon erős csapatot tudunk összehozni. Érvényes, jó és nagyon időszerű a szöveg. Remélem, hogy tartalomban, látványban is képesek leszünk újdonságot hozni.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

A nyárádszeredai alkotótábor zárókiállításáról
Zereda – ötödszörre, hangsúlyosan
Augusztus 8. és 14. között zajlott le Nyárádszeredában az alkotótáborozás. A Tordai Levente és Tordai Sarolta által fenntartott Zereda Art Camp 5. tíz művészt látott vendégül. Munkájukat Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus követte nyomon. A bemutatott alkotásokat is ő méltatta az augusztus 14-i zárókiállításon. Az ott elhangzott szövegét adjuk most közre.
Gazdag termésű az idei művésztelep. A munkákon visszaköszönnek találkozások: ember és ember, ember és helyszín, valamint tárgyak és fogalmak között.
Ferencz S. Apor modernista vizualitású mítoszokat teremt. A felidézett emlékek visszafogott személyességgel jelennek meg: bár a téma akár nagyon intenzív is lehetne, a kifejezésmód érzékenyen távolságtartó. A konkrét befoglalóformák mellett a tartalmak is szabályosan lekerekítettek, sematizáltak. A teljes kép így jelentéseket tologató, kissé abszurd társasjátékká válik.
Egyiptomi falfestményekre emlékeztető alakok humoros kompozíciókban. Losonczi Béla figurái ártatlanok, de nagyon igaziak: mintha absztrakt festmények részletei elevenedtek volna meg, Klee, Miró, Kandinsky hatásai jutnak eszünkbe. A munkák szellemesek: stoppoló alakok, kis, kerek szemgolyók vonulnak át a képen, és a formák egymással való találkozása szintén humorforrás. Bár nagyon sajátságos ez a magánmitológia, mégis reagál a Zereda valóságaira.
Sánta Csaba bronzösszeállításán a hármas jelenlét sugallja a család jelenségét. Anya, apa, gyerek – mondhatnánk; de a szereplők karakterei többféleképpen értelmezhetők: a testrészek geometriai poénjai, a méretek és az elemek száma adják az interpretáció támpontjait. Üde viaszmunkáinak örömszínei a munkafolyamat élvezetéből születnek. Zsuzsanna című munkája esetében a díszes forma néző általi szemlélete az, ami kiteljesíti a koncepciót.
Berze Imre munkája vízzel való találkozásból inspirálódik. A torzó kiképzése finom, technikailag bravúros, de nem túlságosan narratív: maga az anyagkezelés is a vízélményt testesíti meg. A test finoman emelkedik ki önnön hullámaiból; az anyag puha, feszes, gondolatfinom burok, amely formai feszültségben érintkezik az alappal – de a látvány mégis harmóniát nyújt. Egy csepp a tóban, egy pillanat a vízszint végtelenségében.
Borgó rajzai mintha Borges kínai enciklopédiájának illusztrációi lennének. A lexikon rendszerezése idegen, nyugati szemszögünk számára irracionális struktúrákat követ. Ha a lapon felsorakoztatott furcsa lényeket szemléljük, ugyanez az érzés fog el: az archetipikus formák kombinációi látszólag megfejthetetlenek, feliratozottak vagy nem, élőlények vagy tárgyak, eszközeik vannak vagy meztelenek – de ez az egymásmellettiség, aszisztematikus gazdagságában, valójában csak asszociációkat teremt, egyre többet és többet.
Kuti Botond festményein a sajátos festékhasználat szürreális felületeket teremt. Nagyobb méretű munkáján a fizikai anyag levegővel és atmoszférával telítődik. A gesztusok feloldódnak egy különös formavilág tömegeiben, amely ismerős-ismeretlen jelenségként tárul elénk. Kuti vizuális világai ismerős alapokon állnak, viszont a végeredmény mégis megfejthetetlen és elvont ábrázolás. A valóság tágul ki és szellemül át ebben a látványban.
Lakatos László talált tárgyainak színgazdag felületei egyszerű érzékletességgel, szuggesztíven hatnak. Félgömb alkotása hangszerként is működik. Intarziás gitárdíszre emlékeztet a geometrikus minta; középen futó húrja felül fiktív vonal, alul bemetszi az anyagot. Egyensúly és gazdag egyszerűség testesül meg benne.
Léstyán Csaba képzelt szcenáriókat láttat: az összekötött vagy átszúrt, manipulált tárgyakra vetül ki az emberi lelkiállapot. A konstrukciók kifejezőek. Tollas, Fado című munkájában ezzel szemben pillanatot örökít meg: a „földhözragadt” tollak viszonyai fejezik ki a munka által megragadott feszült helyzetet. Mind evezőtollak; határozott éleik a végtelen horizont vonalával próbálnak játszani.
Bíró Gábor burjánzó szín- és vonalhálói növényzetet, tájakon való barangolást juttatnak eszünkbe. A felületek nyersek, harsányak és absztraktok, gesztuális szabadságban, őszinte expresszivitással épülnek.
Herman Levente festményinstallációi különös jelenléttel bírnak: a teremben Zereda valóságainak körképe jön létre. A lebegő kő eszmeiségét az egymásra tett valós kövek horgonyozzák le a realitásban, az út széle pedig idillikus tájképpé lesz, a Zereda mérföldköve miatt – itt a képbeállítás is jelzi, hogy helyszínről és nem önmagában vett látványról van szó. Az ajtó-pad- függöny-cső rusztikus környezete pedig a teret, a tábort és egyúttal az egész kiállítást is a lokalitásban helyezi el.
Megkaptuk tehát Zereda koordinátáit, konkrét és hangulati, sajátos és elvont viszonylatokban is. Érzékeljük-értékeljük együtt a kiállítást!
Ungvári-Zrínyi Kata / Népújság (Marosvásárhely)

Kiállításforgatag
Tényleg találó a megnevezés, amellyel a szervezők a hét vásárhelyi tárlatkínálatát illették. Minden korosztály, minden műfaj és stílustörekvés lehetőséget kapott a bemutatkozásra, sokan ki is használták a rendezvénysorozat nyújtotta alkalmakat. A keddi nap különösen gazdagnak bizonyult ebben a vonatkozásban is. A Kereszteződések címmel rendezett kiállítás a Kultúrpalota Art Nouveau galériájában olyan új színt hozott be a város képzőművészeti életébe, amely remélhetőleg évente ismétlődve és egyre erőteljesebbé válva, fontos országos megnyilvánulássá növi ki magát. A Maros Megyei Múzeum kezdeményezte a projektet a fiatal alkotók ösztönzésére abban a reményben, hogy a tárlat a „Marosvásárhely interkulturális közegében fellelhető stílusbeli és a kulturális érintkezési pontokat helyezi előtérbe”. A 40 év alatti festők, grafikusok, szobrászok, vizuális művészek éltek a lehetőséggel – más központokban élők is, nem csak a helybeliek, a magyarokkal együtt románok is –, és számosan beneveztek a pályázatra. A tekintélyes szakzsűrinek nem volt könnyű dolga kiválasztani a legjobb munkákat, eldönteni, kik érdemesek leginkább a díjakra. Végül 20 alkotó 36 műve került közönség elé. Tele volt érdeklődőkkel a kiállítóterem, senki se fukarkodott az elismerő szavakkal. A Multinvest felkínálta I. díjat Kuti Botond szovátai festőművész, a két II. díjat a marosvásárhelyi Andreea Şerban-Chira és a Kolozsváron élő, vásárhelyi születésű Szabó András vehette át. Az eseményről és távlatairól majd még részletesebben szólunk a közeljövőben.
A galéria emeleti falain Gergely Erika festményeit láthatták a tárlatlátogatók. A vásárhelyi művésznőt pályája első felében Szatmárnémetihez kötötte rajztanári munkája, elsősorban az ottaniak ismerhették meg alkotótevékenységét. 1990-től él, dolgozik újra itthon, állítja ki képeit csoportos kiállításokon, mutatkozik be alkotótábori közös jelentkezéseken. Idén kerek évfordulót ünnepelhetett, ezért is készült egyéni tárlatra. De egyébként is eljött az ideje az első nagyobb vásárhelyi megméretkezésnek, hiszen szép anyaga gyűlt fel, van mit felmutatnia. A szokásosnál szigorúbban kellett válogatnia, ugyanis a galéria alsó szintjét átengedte a fiataloknak, de ennek is jelzésértéke van, gesztusa jól érzékelteti a művészet iránti alázatát. A szűkebb számbeli ölelés ellenére meggyőző az, amivel a kiállításon találkozunk, ebből is kitűnik tehetsége, sajátos látásmódja, megmutatkoznak festői erényei. Akrillal dolgozik, ciklusai jól tükrözik, mi köti le az érdeklődését, merre talál ihletet, hol gyűjti be az alkotásra ösztönző élményeket. Több úton jár, egyiken és másikon is szívesen követhetik nézői. Vannak, akiket dekoratív, formabontó, dinamikus sorozata, az Örvény, forgatag, vortex-jelenség színgazdag visszatükrözése ragad meg, mások velencei emlékképeit dicsérik, többen a csodafák előtt időznek, ismét mások a lazább kompozíciók mellett döntenek.
A szomszédban, a K’Arte kisgalériában is nyílt egy kiállítás. Molnár Krisztina Szinesztézia címmel egy frissen megjelent album, egy gyermekkönyv képeit tette közszemlére. Üdítő a képi gyermekvilág, persze a felnőttek olyasmiket is belelátnak, amiket remélhetőleg a kiadvány közönsége a saját bőrén már nem tapasztalhat meg. Ezt azért is mondhatjuk, mert a Vásárhelyi Forgatag programfüzete szerint a tárlat jellemzője: „Színek mentén a 80-as évek Romániájáról és a kommunizmus éveiben megélt gyerekkorról”.
Szerda délután már a vár fogadta a művészetkedvelőket. A Vargák bástyájában a Maros-Mezőségi Művésztelep alkotásaiból állítottak ki válogatott anyagot. Főként azok a művészek voltak jelen a tárlatnyitón, akik jelenleg a mezőmadarasi táborban dolgoznak, de olyan művek is láthatók a falakon, amelyek az előző nyarakon a mezőbándi, mezőbergenyei táborban készültek.
Csütörtökön egy közel három évtizede lezárult életmű értékes darabjaiból nyílt kiállítás a Bernády Házban. A sepsiszentgyörgyi Bocz Borbála 33 évet élt csupán, de amint a tárlat is jól tükrözi, fiatalon is kivételes, maradandó értéket tudott teremteni. Ennek fényében is figyelemre méltó az ifjak seregszemléje a Kultúrpalotában.
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)

Pillanatképek, visszaemlékezések – Szabó Éva Erzsébet könyve*
Vásárhelyi villanypózna
Ajánlás és elöljáró beszéd az alant leírtakhoz
Elmondok itt most belőlük egy keveset, s kérve kérem a múltat, hagyjon itt magából néhány töredéket, pár színfoltot, hadd gyönyörködjünk benne, s álmodozzunk, álmodjuk magunkat vissza, ha csak egy rövidke, kevés kis időre, csak annyira csupán, míg tart a tollnak ereje, s a megfáradt szívnek végső, utolsó dobbanása.
Nem voltunk nagy város. Talán egy közepesnek is alig mondható, poros, sáros, ám megyei központ a Görgényi- és Gyergyói-havasok aljában, lágyan ívelő, lankás hegyoldalakkal körülvéve, melyek, mint védőpajzs, húzódnak körbe a város peremén. Szűk, girbe-görbe, keskeny sikátorai, apróbb mellékutcái rendre belekapcsolódnak a várost átszelő, széles és nagy úttestekbe, hogy aztán eljussanak a nagy kiterjedésű központba, a Rózsák terére. Ősi templomát, a református Várbeli templomot már maga II. József osztrák császár és király is látta és jól ismerte. Nem egy alkalommal látogatott el a hétbástyás várudvar ódon falai között meghúzódó, általuk épített kaszárnyákhoz s katonai létesítményekhez, kultúrát s szellemi felemelkedést hagyva maga mögött.
Történelmi hely vagyunk, hisz ennek a templomnak falai között kiáltották ki II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé. A sok rombolás, kegyetlen garázdálkodás dacára a város megmaradt, hiába akarták sokan oly sokszor megsemmisíteni, nem tudták elpusztítani.
A két világháború közti időszakban Dr. Bernády Györgynek, a széles látókörű és nagy tudású embernek sikerült minden tekintetben átalakítani a város arculatát. Felrázta lagymatag mivoltából: életlendületet, programot s munkalehetőséget biztosított a lakosság részére. Ő volt az az ember, aki európai szintű kultúrát, rangot és civilizációt hozott magával. Megemlítésre méltónak tartom megvalósításaiból az egész város csatornázását, a vízvezeték s teljes hálózati rendszerének bekötését, utcák, közterek rendbe tételét, a Maros gátjának felépítését, a turbina és közüzemi központ létesítését. Rengeteget tett a kultúráért, közegészségért, egyszóval a felemelkedésért. Zeneiskolát, konzervatóriumot létesített, hol a zongora szakon többek között Erkel Ferenc unokája, Erkel Sarolta, Sárika néni tanár és zongoraművész oktatott. Kultúrközpont lett a Bolyaiak városa, Székely-Marosvásárhely.
Bernády György polgármester áldott keze munkájának nyoma örökre beleivódott a város házainak falaiba, pityókaköves utcáiba, a gát s annak áramot hajtó motorjába, vizének morajába, s a városszéli vámházak pléhlobogós bódéiba.
Én ennek a városnak vagyok a szülöttje, itt éltem le életemet, azonban néminemű okok miatt ott kellett hagyjam. Most, ahova kerültem, ott csak vagyok, valahogy elvagyok. De hagyjuk a keservet, az elmúltért való prünnyögést. Inkább kotorjunk ki valami kedvesebbet, hangulatosabbat belőle.
Családom általam szeretett minden kedves tagjának, valamint a tisztelt olvasónak ajándékozom ezen emlékképeket. Olvasgassák, olvasgassátok, s ha jónak találjátok, kössetek barátságot a bennük leírt főbb- vagy mellékszereplőkkel. Tartsatok velük, rágódjatok, vagy szórakozzatok rajtuk kedvetek szerint. De egyet, egy nagyon fontosat ne hagyjatok számításon kívül. Mégpedig azt, hogy vessen néhanapján mindenki egy szempillantást az általa eddig megtett életútra. Legyen elég bátorsága szembenézni önmagával, lelkiismeretével, mert nem árt elgondolkozni egy s más dolgon, ha egyébként nem is, csupán a jövőre való tanulság-okulás végett. Soha ne engedje senki szívében elkopni a szép, a nemes, egymás iránti tisztelet és megbecsülés magasztos érzését. Maradjon örök útitársatok az időtálló és mindig hűséges visszaemlékezés.
Felhők, könnyed, kis bodorfelhők, miket én itt papírra vetettem, s hogy mit is szeretnék elérni velük? Egyet, egyetlenegy valamit, de nagyon nagyot, mit megfizetni sokszor még pénzzel sem lehet: egy mosolyt az arcon, egy jóízű nevetést. Egy őszintét, de ha többre nem is futja, még egy tiszteletteljes vigyorral is megelégszem, mert akkor tudom, hogy a nyájas olvasó valamit csak megszívlelt belőle.
És még egyet, mielőtt még elfelejteném: ha jól odafigyelünk, szinte halljuk az elmentek hangját. Együtt vagyunk, holtak és élők, mint jelen és jövő. Jó tanácsokat osztogatnak, utat mutatnak, mely bizonyára fontos és hasznos lesz az előttünk álló időre. Nem kérkednek, nem hivalkodnak, ám halkan izengetnek valamit, egy megszívlelendőt, egy fontosat.
Ezen gondolatokkal zárom soraimat és igen nagy bizakodással indítom útjára szerény s lélekből jött irományomat, reménykedve, hogy tollamnak s hátamnak koptatása nem volt éppen felesleges és hiábavaló.
Szabó Éva Erzsébet
*
Szabó Éva Erzsébet: Vásárhelyi villanypózna /Under-ground Kiadó, Budapest/
A kötet a napokban jelent meg az under-groundkiado.hu gondozásában. Szerkesztette Balázs Ildikó, a szerző lánya. Népújság (Marosvásárhely)

Migránsok panziója a Gyárvárosban
Több mint száz migránst fedeztek fel a temesvári 1-es számú rendőrörs emberei csütörtökön egy gyárvárosi panzióban, a C. Titel Petrescu utcában. A migránsok egy része szobát bérelt magának, a többiek az udvaron tartózkodtak. A migránsok közül 51 férfi, 12 nő és 42 kiskorú. A csoport tagjai közül 82-en irakiak, 8-an szomáliaiak, 5-en szíriaiak, 3-an egyiptomiak, 2-2-en libériaiak, illetve Eritreából származnak. A rendőrök szerint többségük szerepel a hatóságok nyilvántartásában, de 20-an közülük törvénytelenül hatoltak be Romániába. A migránsok ügyével a temesvári Menekült Központ és a Bevándorlási Főfelügyelőség foglalkozik.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Egy név, amit jó, ha megjegyzünk…
„Meglásd, milyen tehetséges ez a fiatal lány, pedig nem első osztálytól járt a zenelíceumba” – ezzel buzdított az a profi zenész ismerősöm szerda este, aki szintén a Farkas utcai református templomban megtartott hangversenyre igyekezett, mint jómagam.
Nem véletlenül volt ismeretlen eddig a kolozsvári komolyzene-rajongók számára Szabó Szilvia neve, akinek augusztus 23-án tapsolhattunk a nyári hangversenysorozat alkalmával. Az alig húsz éves tehetség csak idén nyáron végezte az első évet a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia orgona szakán Erich Türk és Amalia Goje növendékeként. A pálya elején levő fiatal előadó azonban már az első perctől meggyőzött arról, hogy szép karrier előtt áll. Műsorán főleg barokk szerzők – J. S. Bach, G. Muffat, D. Buxtehude – alkotásai szerepeltek, amelyeket precízen, jó hangszertechnikáról tanúbizonyságot téve adott elő.
Nálunk kevésbé ismert kortárs német zeneszerző, Hermann Schroeder (1904–1984) két művét is meghallgathattuk. Érdekesek voltak ezek az alkotások, amint a XX. századi disszonanciák, harmóniák ötvöződtek a gregoriánhoz hasonlatos egyszerű és szép dallamokkal. Míg az elsőben, a Choral-Toccata „Omnium Sanctorum” című műben a dallamra egyfajta feszültség, dinamizmus volt jellemző, addig a második darabban – Ave Regina caelorum – a hirtelen tempo- és dinamikai váltásokat figyelhettük meg. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy talán ezek a változások a hit bizonyossága és a gyarló embert őrlő feszültségeket hivatottak leképezni.
A koncerten előadott művek többnyire rövid alkotások voltak, amelyek egyrészt nem okozhattak nehézséget egy első éves előadónak sem, másrészt nem terhelték meg a hangszerest, de teret adtak kvalitásainak bemutatására.
Szabó Szilvia – jó, ha megjegyezzük ezt a nevet. Minden esélye megvan arra, hogy kiváló előadóvá váljon. Bízzunk abban, hogy nem csak tehetséges, hanem rendelkezik kellő kitartással és akaraterővel, ami majd átsegíti a pálya buktatóin.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Dákopátia
Nemrég egy érdekes dologra lettem figyelmes: az egyik legabsztraktabb, már-már a józan ész határát súroló összeesküvés-elméletekkel telezsúfolt dákopát oldalt osztotta meg Ioan Bolovan történész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese saját Facebook oldalán. A neves kutató és történész, aki egyben a hallgatókkal való kommunikációért is felelős az egyetemen, Ioan Aurel Pop akadémikus, egyetemi rektor azon interjúját osztotta meg, amelyben Kelemen Hunor centenáriumról tett kijelentését méltatlannak tartja és az ország elhagyását javasolja neki. A jelenség fölöttébb aggasztó, két oknál fogva is: egyrészt bizonyítja, milyen mélyen behálózta a romániai közgondolkodást ezeknek az oldalaknak a jelenléte, másrészt aggodalomra ad okot az is, hogy a tudomány legszentebb templomában, fellegvárában még annak vezetői is áltudományos oldalakat osztanak meg, közvetett módon népszerűsítve az áltudományos híreket és az elburjánzani látszó dákomán mozgalmakat.
Ioan Bolovan Facebook posztjával nem az a gond, hogy sajátjának érzi az egyetem rektorának kijelentését: talán munkaköri kötelesség ez, baráti kiállás, véleményszimpátia. Ez az ő személyes döntése, joga van hozzá azt gondolni, hogy Kelemen Hunornak ünnepelnie kellene, vagy ha nem, akkor hagyja el az országot. Nem épp a legdemokratikusabb gondolkodás, de aligha meglepő a történésztől, akinek több közös könyve van Ioan Aurel Poppal. Ám ami számomra aggasztó és egyenesen elszomorító, az a tény, hogy az ország egyik legnagyobb egyetemének rektor-helyettese, a tudományosság fellegvárának egyik hivatalos méltósága, taláros képviselője egy áltudományos, nemegyszer xenofób és Holokauszt-tagadó hírportált népszerűsít közvetett módon. Nem tudni, hogy szándékosan ezt az oldalt akarta megosztani, vagy elsősorban a Ioan Aurel Poppal készült interjú miatt tette ezt, ellenben figyelmesebb is lehetett volna, hiszen az interjút minden hivatalos román sajtóorgánum lehozta, így lett volna miből válogatni, politikai nézeteitől függetlenül. Az, hogy ő magánszemélyként ilyen oldalakat is kedvel és követ sajnos igen aggasztó, ám az hogy meg is osztja ezt a nagyközönséggel, már-már elfogadhatatlan és etikailag kifogásolható.
Míg az egyetem másik rektor-helyettese, Daniel David neves pszichológus hosszú interjúban ecsetelte, milyen lépéseket kellene meghonosítani az egyetemi oktatásban és kutatáspolitikában a nemzetközi tudományos világban való nagyobb jelenlét érdekében, addig az egyetem másik rektor-helyettese sajnos elfelejti, hogy oldalát ezrek nézik, hallgatók százainak jelenti ő a tudományos etalont, példaképet és a tanár, oktató szerepét. Sajnos ezek az apró, talán nem is szándékos, de mégis létező jelenségek rámutatnak egy rendszer és a kollektív mentalitás súlyos problémáira. Jól jelzik azt az Emanuel Copilaş által újkonzervativizmusnak nevezett jelenséget, amelynek gyökerei a Ceauşescu-féle nacionál-kommunista történetírásban eredeznek. A neves temesvári politológus szerint, a kortárs romániai értelmiség egy része akarva, vagy akaratlanul, de velejéig megfertőződött azzal a nacionál-kommunista eszmevilág újfajta változatától, amelynek előzményével évtizedeken át hamis történelem-oktatást gyakoroltak 1968 és 1990 között. Magyarán: a hivatalos, akadémiai román történetírásban alig változott a helyzet 1990 után, legfeljebb árnyaltabb lett a paletta, de sajnos pontosan az ilyen apró források mutatnak rá arra, hogy mit is olvas egy román történész magánemberként csendes magányában, otthon. Dák oldalakat? Összeesküvés-elméleteket? Mégis mit keresett Ioan Bolovan azon a bizonyos dák honlapon, ahol Holokauszt-tagadás, magyar-gyűlölet és megannyi más, a legionárius mozgalmak eszméit követő írás jelenik meg? Rejtély marad számunkra és csak remélni tudjuk, hogy mindez a véletlen műve és nem kell egy ártatlan Facebook-bejegyzésben a román történész-elit eltévelyedését és válságát látnunk.
Az esetet követően Ioan Bolovan saját Facebook oldalán elnézést kért.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Markó a centenáriumról: csak 96 év…
Ha jól belegondolunk, s pontosan számolunk, nem is százról, csak 96 évről van szó, 1940-1944 között ugyanis Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz – mondta Markó Béla volt az RMDSZ-MIÉRT Edzőtáborban tartott előadásán, amelyben a közelgő román centenáriumi ünnepségekre utalt.
- Az elmúlt években tisztán kinyilvánítottuk, mit gondolunk a centenáriumról, s most mégis elcsodálkoznak, hogy nem ünnepelünk majd velük, s az erdélyi szászokkal. Az együttélés nehézségein túl alapvető eltérések vannak például a jövőképeink között is. Ők akkor is és most is a nemzetállamok Európájában gondolkoztak, mi erősen decentralizált államban, ahol a regionalizmus és az autonómia elvei érvényesülnek – fogalmazott az RMDSZ volt elnöke.
Megütközve vette tudomásul Klaus Johannis államfő azon kijelentését, hogy az erdélyi szász kisebbség a román többséggel fog ünnepelni. Szerinte egyáltalán nem biztos, hogy ezt így gondolja, a másik kisebbségi közösség összes tagja. Úgy véli, Johannis olyan román állam nevében beszélt, amelyben mindenki román, az erdélyi magyar közösség viszont erről teljesen másképp vélekedik.
- 1989-ben azt hittük, hogy feloldónak a nemzetállami görcsök, de nem így történt. Románia elmúlt száz évét pedig nem lehet sikertörténetként elkönyvelni. Nincsenek autópályák, a vasúti hálózat nagyjából ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt. Románia szempontjából az elmúlt 100 év kudarc, mert hibás volt a jövőkép. Magyarországon is nemzetállamot építenek, de azzal motiválják, hogy más típusút. Ennek kihatása van Romániára is – értékelte Markó.
Álláspontja szerint a Minority SafePack kezdeményezés mindenképpen pozitív lépés az RMDSZ részéről. – Hátha ily módon Brüsszel újragondolja a kisebbségi kérdést – fogalmazott. Kérdésre válaszolva kijelentette: véleménye szerint „problematikus” a nem Magyarországon élő kettős magyar állampolgárok voksolása a jövő évi anyaországi választásokon. – Természetesen korántsem mindegy, mit gondol rólunk a magyar kormány, ám nagy dilemma, hogy beleszóljunk-e a magyarországi dolgokba, vagy sem – mondta.
Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

VI. Márton Áron-konferencia Csíkszentdomokoson
Hatodik éve szervez a Márton Áron Múzeum és a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért megemlékezést és konferenciát a püspök szülőfalujában. Az idei ünnepség augusztus 26-án, szombaton délelőtt 10 órakor szentmisével kezdődik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutat be. Ezt követően a művelődési ház nagytermében előadások hangzanak el Márton Áron püspök személyiségéről.
A szombati konferencián bemutatják Jakubinyi György érsek Isten Szolgája Márton Áron az erdélyi püspökök sorában című könyvét. A kötet nagyon sok adatot és több érdekes dokumentumot is közöl, például Márton Áron püspöki kinevezésének pápai bulláját (latin eredetiben és magyar fordításban), Casaroli bíboros részvéttáviratát, amelyet a pápa nevében küldött Márton Áron püspök elhunyta alkalmával.
Az esemény ideje alatt megtekinthető lesz a Szent László-emlékév alkalmából elkészült, Szent László életét bemutató, tizenkét tablóból álló vándorkiállítás. romkat.ro

TRACTATIO A HATÁRON TÚLIAK SZAVAZATI JOGÁRÓL
A választások vészesen közelegnek, és az ellenzék szénája nem áll valami jól, bele is kapaszkodnak minden szalmaszálba, hiszen már nem is a győzelem a tét, hanem a parlamenti küszöb elérése. A megszokott toposzok (korrupció, migráció, a demokráciát fenyegető szörnyű veszedelmek) mellé újabb témákat keresnek, amelyekkel ingerelni lehet a szavazókat, az egyik ilyen téma a határon túli magyarok szavazati joga.
Aki átélte azokat az időket, annak elkerülhetetlenül eszébe jut erről a 2004. esztendő második fele, amikor a közbeszéd fő témája a külhoni magyarok állampolgárságának problematikája volt. A rendszerváltás utáni korszak egyik leggyalázatosabb, legerkölcstelenebb politikai diskurzusa zajlott le akkor, Gyurcsány Ferenc vezérletével. Huszonhárommillió román fogja elözönleni Magyarországot, szajkózta az akkori miniszterelnök, aki megpróbált gyűlölethullámot korbácsolni a határon túli magyarok ellen, akiket az afgánokkal és a szírekkel ellentétben nem látott volna szívesen a házában. El is érte a célját, a 2004. december 5-én lezajlott népszavazás érvénytelen lett, a határon túliakat porig alázták, és az állampolgárság megadása még hosszú évekig váratott magára.
Kezdik újramelegíteni most a témát, ezúttal a szavazati jogra kihegyezve. A Publicus Intézet a Vasárnapi Hírek megbízásából közvélemény-kutatást végzett a határon túli magyarsághoz való viszonyulásról, és az Index máris diadalmasan kürtölte világgá ‒ a nemzeti ünnepen, augusztus 20-án, mikor máskor ‒, hogy „A többség nem támogatja a határon túli magyarok szavazati jogát”.
Megkímélem a nyájas olvasót az ilyen közvélemény-kutatásokról és az adatok politikai hasznosításáról alkotott, nem túl hízelgő véleményemtől. Az egyik legaljasabb politikai trükközésnek vagyunk tanúi. Ugyanis a határon túli szavazók csak a pártlistákra szavazhatnak, egyéni listára nem, és egy, maximum két mandátum sorsa múlik rajtuk. A 199-ből. Megismétlem: a több mint kétmillió főt számláló határon túli közösség ‒ a magyarság egyhatoda ‒ tehát legfeljebb két képviselőt tud bejuttatni a parlamentbe, míg az anyaországiak 197 honatyát vagy honanyát. Harmadszorra is megismétlem: anyaország versus határon túliak: 197:2. Ugyanis egymillió külhoni állampolgárnál sem tartunk, ezek egy része még kiskorú, és a szavazásra jogosultak részvételi aránya még az 50 százalékot sem közelíti meg. Könnyen meglehet, hogy nem is két, hanem csak egy hely múlik rajtuk.
Igazából ennyi elég is lenne érvnek, de vesézzük csak tovább a témát. Mindenekelőtt, véleményem szerint van ennek erkölcsi oldala. A határon túli magyarok egy évszázadon keresztül megőrizték magyar identitásukat. Egy átlagos anyaországi számára, akit sosem zaklattak azért, mert az anyanyelvén szólalt meg, és egyértelmű volt, hogy az anyanyelvén tanulhat, a magyar identitás megőrzésének bizonyára nincs olyan metafizikája, mint egy határon túli esetében. De tény, hogy nincs és nem is volt olyan határon túli magyar, akit valamilyen formában ne zaklattak volna magyar identitásáért, tekintélyes hányadukat fizikailag is bántalmazták, és olyanok is voltak, akik az életükkel fizettek. Az amúgy sem könnyű kelet-közép-európai sors bónusza volt a kisebbségi létforma, ettől a keserű bónusztól a történelem az anyaországiakat megkímélte.
De nemcsak a többségi nemzetek elnyomása tette nehézzé a kisebbségi sorsot, hanem az anyaországiak egy részének hozzáállása is. Százezrekre, de akár milliókra rúgott és rúg azoknak az anyaországiaknak a száma, akik felsőbbrendűnek érezték-érzik magukat a határon túliakkal szemben. Akik ‒ Gyurcsánnyal az élen ‒ lerománoztak, leszlovákoztak, leszerbeztek vagy leukránoztak minket. József Attila-díjas költőként is még gyakran szembesültem olyanokkal, akik csodálkoztak, hogy román létemre „egészen tűrhetően” beszélek magyarul.
Az ilyen embereket célozzák meg azok, akik témát kreálnak a határon túli szavazati jogból. De mindenkinek be kellene látnia végre, hogy az önhibájukon kívül a trianoni határon túl rekedt, egy évszázadon és tűzön-vízen keresztül identitásukat megőrző magyaroknak erkölcsi joguk van ahhoz az állampolgársághoz, amelytől felmenőiket megfosztották, és ugyancsak erkölcsi joguk van szavazni is. Mert megküzdöttek, megszenvedtek érte, mert egy évszázadon át kitartottak magyarságuk mellett.
Erről az erkölcsi jogról persze sosem esik szó az uszító diskurzusban, annál inkább arról, hogy a határon túliak nem Magyarországon adóznak, ezért is felháborító, hogy szavazhatnak.
Aprópénzre váltja ez a megközelítés a nemzet egyesítésének magasztos eszméjét, és ugyanazt célozza meg, mint a bolsevizmus: az emberi irigységet és a szomszéd kecskéjét. De ne hárítsuk el ezt az alantas, anyagias megközelítést. Tényleg nem gazdasági faktor is a határon túli magyar közösség? Magyarország az egyik legnagyobb befektetőnek számít a környező országokban, magyar vállalkozások ezrei működnek Romániában és Szlová-kiában, de még Szerbiában és Ukrajnában is számottevő a magyar tőke jelenléte. Vajon labdába rúgtak volna például az anyaországi magyar vállalkozók az erdélyi magyar partnerek nélkül az osztrákok, németek, franciák, olaszok, hollandok által megrohamozott Romániában? Kötve hiszem. Nem, a magyar gazdasági expanzió nem történhetett volna meg érzelmi alap nélkül, azon egyszerű ok miatt, hogy nem lett volna hozzá elégséges tőke az elébb fölsorolt versenytársakkal szemben.
A határon túli magyarok nemzeti öntudata olyannyira erős, hogy legtöbbjük fokozottan figyel arra, hogy lehetőleg magyar termékeket vásároljon. Erdélyi ismerőseim java része szigorúan a MOL-nál tankol, a Romániában is jelen lévő OTP-re bízza pénzének kezelését, és hacsak teheti, erdélyi magyar vagy magyarországi terméket vásárol. És mindez érzelmi alapon történik, mert ‒ be kell ismerni ‒ Romániában nem a MOL és nem az OTP a minőségi csúcs a maguk szegmensében, és az árufelhozatal már régóta jobb, mint Magyarországon, ugyanis a románoknál státusszimbólum a költekezés, van igény a változatos árukra.
Azaz, ha közvetlenül nem is, de közvetetten a határon túli magyarság bizony befizeti a maga részét az államkasszába. Azt is érdemes volna kiszámolni, hogy a határon túli magyarok mennyi pénzt hagynak az anyaországban, amikor ‒ igen gyakran ‒ idelátogatnak. Ezeknek a látogatásoknak a java része nem üzleti vagy turisztikai, hanem érzelmi alapon történik.
Ha ki tudnánk számolni, hogy ez az érzelmi alap pontosan milyen hatással volt és van a magyar gazdaságra, meglepő számokkal szembesülnénk, és úgy lehet, az adóval érvelő pitiánerek torkára forrna a szó. A magyar gazdaság távolról sem lenne ilyen erős a határon túliak nélkül.
A Publicus felmérése szerint a többség nehezményezi, hogy a kormány milliárdokkal támogatja a külhoni magyarokat. A laikus, a bolsevizmusból még teljesen ki nem gyógyult polgár azt hiszi, hogy a szóban forgó összegeket alamizsnaként osztják szét a lustálkodó-élősködő határon túli csórók között. De hát mit is támogat a magyar állam külhonban? Hát elsősorban az anyanyelvi oktatást. És ki profitál belőle, ki a határon túli magyar elmék legfőbb beszippantója? Mi lenne Magyarországgal, ha egyik napról a másikra visszaköltözne szülőföldjére minden határon túlról származó, jól képzett értelmiségi? És még mit támogat? A kultúrát, a művészeteket. És a támogatott intézmények és művészek melyik kultúrát gazdagítják, melyiknek hoznak dicsőséget?
És akik a kultúrát gazdaságilag meddő ágazatnak tartják, tudják-e vajon, hogy a kultúrába fektetett pénz hosszú távon milyen megtérülést eredményez? Ha rendszerben gondolkodnának, nagyon meglepődnének. És még mit támogat a kormány? Az egyházakat. Az egyházak pedig ebből a támogatásból leginkább a nemzeti építészeti örökséget gondozzák, és hatalmas szerepet vállalnak a nemzeti összefogás megszervezésében. És még mit támogat a kormány? A kis- és középvállalkozókat, természetesen a magyarokat. És ezek a kis- és középvállalkozók aztán kiknek lesznek a partnerei? Hát a magyarországi vállalkozóknak.
Úgyhogy be kell látni, nem alamizsnaosztás folyik, hanem befektetés, tudatos építkezés, annak érdekében, hogy Magyarország szellemi és gazdasági ereje ne érjen véget a határainál.
Ahogy mindezeket leírom, már kezd nagyon kevésnek tűnni az a két parlamenti helyecske… Van még egy toposz, amelyre az ominózus felmérés ugyancsak kitér: „…semelyik vizsgált társadalmi csoport sem ért egyet azzal, hogy a kettős állampolgárok és a külföldön élő magyarok szavazáshoz való hozzáférése között nagy a különbség…”
Aki ennek a kreténségnek bedől, az tényleg nem érdemelné meg, hogy szavazati joga legyen. Mennyi ész kell vajon ahhoz, hogy a szavazni vágyó, nyugaton dolgozó (és amúgy nem itthon adózó) honfitárs rájöjjön, semmi egyebet nem kell tennie ahhoz, hogy a levélszavazati jogot elnyerje, mint leadnia a lakcímkártyáját, és kijelentkeznie lakhelyéről, hiszen életvitelszerűen már máshol tartózkodik, és szabályt szeg azzal, ha valódi lakcíme nem egyezik meg a személyi irataiban feltüntetett címmel, s nemkülönben szabályt szeg, ha az egyéni listára is leadja a szavazatát, nem csak a pártlistára.
Amúgy meg mulatságos erőltetni ezt a témát, mert a levélszavazással az összes ideiglenesen vagy véglegesen külföldön tartózkodó polgár legfeljebb egy árva parlamenti helyre lehetne befolyással.
Azaz bármennyire próbálják is elefánttá héliumozni a kisegeret, a levélszavazók problematikája ‒ erdélyieket, felvidékieket, délvidékieket, kárpátaljaiakat és a nagyvilágban bárhol boldogulni próbáló magyarokat is beleszámolva ‒ legfeljebb 3 (három) parlamenti helyről szól, a 196 ellenében. És ha már egy közvélemény-kutatás ihletett eme tractatio megírására, hadd hivatkozzam az összes többi felmérésre és nyugtassak meg mindenkit: nem ezen a két-három helyen fog múlni az, hogy ki fogja kormányozni Magyarországot.
De persze így is elkeserítő, hogy a szétszakított, sokat szenvedett magyarságnak van olyan rétege, vannak olyan politikusai, pártjai és szavazópolgárai, akiknek a testvériség mit se számít. Akik fényesre nyalnák bármelyik flepni nélkül betolakodó ázsiai vagy afrikai migráns ülepét, miközben a saját nemzettársaik ellen uszítanak. Akik visítva rohannak ki az utcára, ha valahol egy kavicsot is gördítenek a genderlobbi útjába, de a határon túli nemzettársaik anyanyelvhez való jogát ellehetetlenítő nyelvtörvényekre a fülük botját sem mozdítják. Akik szerint a határon túli magyarság szellemi és gazdasági értékeibe történő magyar állami befektetés nem más, mint 2 (kettő) országgyűlési hely piaci ára. Ugyanis ez a jó kis Publicus-felmérés erre is kitér: „A megkérdezettek több mint fele (55 százalék) szerint a határon túliak elsősorban a szavazataik miatt fontosak a kormánynak, és mindössze negyedük (27 százalék) szerint azért, mert felelősséget érez irántuk. Ebben a kérdésben csak a Fidesz-szavazók gondolkodnak másként, ott fordított az arány, több mint felük (57 százalék) szerint a felelősségvállalás az elsődleges ok, és negyedük (23 százalék) szerint a szavazatok maximalizálása az ok. Azonban a Jobbik- és az MSZP-szavazók háromnegyede (77 és 74 százalék) szerint az elsődleges cél a szavazatmaximalizálás, és tízből mindössze egy válaszadó (10 és 11 százalék) szerint a felelősségvállalás. Hasonlóan látják a bizonytalanok is.”
Ez a mentalitás már nem áll messze az indiánozó-üveggyöngyöző jobbikos retorikától. Szomorú, hogy ennyien vannak, akik felületesen ítélkeznek, és még pár percet sem szánnak arra, hogy utánanézzenek a konkrét tényeknek. Szánalmas, hogy ennek az uszításnak még van célközönsége.
„A válaszadók többsége (56 százalék) tudja, hogy a határon túli magyarok elsöprő többsége a Fideszre szavaz” ‒ írja még a Publicus. Könyörgöm, mégis mit várnak el azok, akik politikai fegyvert kovácsolnak ebből az ügyből?
Orbán János Dénes / Magyar Idők (Budapest)

„Magyar kenyér” az úrasztalára
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyváradi irodájában szombat délelőtt kerítettek sort a Magyarok Kenyere programsorozat részeként azoknak a kenyereknek a kiosztására, amelyeket a másnapi, vasárnapi úrvacsoraosztásnál használnak majd fel a különböző bihari egyházközségekben.
Mint köztudott, az elmúlt vasárnap első alkalommal került sor Nagyváradon augusztus 20-i ünnepségre, ennek részeként a Szent László téren a különböző történelmi egyházak képviselői megáldották, illetve megszentelték a Magyarok Kenyere program során összegyűlt búzából készült kenyereket, majd szét is osztották az ünneplők között.
Augusztus 26-án délelőtt az EMNT irodájában Nagy József Barna irodavezető köszöntötte a megjelenteket, néhány mondatban bemutatva a Magyarok Kenyere programot. Mint elmondta, az erdélyi búzagyűjtési akciót az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége kezdeményezte, ez kérte fel Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét arra, hogy ünnepi keretek között adja át az úrvacsorai kenyereket a különböző települések, egyházközségek képviselőinek.
A püspök a korinthusiakhoz írott első páli levél 12. részéből idézve mutatott rá a keresztényi együvé tartozás szentírásbeli alapvetésére népeink, egyházaink, Kárpát-medencei magyarságunk közösségében: „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. (…) Így azonban sok tag van ugyan, de egy test.”
Köszöntőbeszédében kitért arra is, hogy milyen fontos szimbólum a kenyér a magyar kultúrában, illetve a magyar református egyházban. Elmondta, hogy a Magyarok Kenyere igazi Kárpát-medencei összefogással készült, hiszen a búza ünnepi összeöntése a Veszprém megyei Nemeshanyban történt, a kenyérhez szükséges só a székelyföldi Parajdról érkezett, a kovász a Baranya-háromszögből, Karancsról, a víz pedig Kárpátaljáról. Az augusztus 20-i ünnepi kenyeret a Somogy megyei Nagybajomban sütötték, és Esztergomban szentelte meg Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása.
Tőkés László elmondta, a kenyér abban az értelemben is áldott, hogy mi, keresztények felebaráti szeretettel azt is kenyérrel kínáljuk, aki kővel tör ránk. Ezért különösen nagyra értékeli az Erdélyi Magyar Néppárt két bihari vezetőjének, Zatykó Gyulának és Csomortányi Istvánnak a cselekedetét, akik kenyeret vittek ajándékba augusztus 20-án a nagyváradi Rhédey kertben külön ünneplőknek. Az RMDSZ-esek nyilvánvaló irigységből, az egypártrendszerükből fakadó önteltségből szervezték meg az ottani ellenünnepséget, de lám, a kenyér egyetemes üzenetével kereste fel őket a Néppárt.
Az Érmelléki Gazdák Egyesülete (ÉGE) nevében Ványi Attila köszöntötte az EMNT-székházban megjelenteket, elmondva, hogy az egyesület a kezdetektől megszervezte Biharban a gabonagyűjtést, és a továbbiakban is nagy örömmel teszik ezt. A megyében négy szervezet – az ÉGE, a Belényesvidéki Gazdák Egyesülete, a Hegyközi Gazdák Egyesülete, illetve a Dél-Bihari Gazdák Egyesülete – kapcsolódott be az anyaországban már hetedik alkalommal megrendezett Magyarok Kenyere-akcióba.
A rövid ünnepség után Tőkés László EP-képviselő átadta a Nagyszalontán megsütött kenyereket a mintegy harminc település, egyházközség jelen lévő képviselőinek, küldötteinek. tokeslaszlo.eu/cikk

Reformáció 500 – Latorcai: erkölcsi kötelesség a határon túl élő magyarok segítése
Erkölcsi kötelesség a határon túl élő magyarok segítése és támogatása - mondta a Miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára szombat reggel az MTI-nek.
Latorcai Csaba a szerbiai Maradék nevű településen részt vett a reformáció 500. évfordulója kapcsán tartott istentiszteleten.
Nem szabad elfelejteni, hogy a határon túl élő magyarok az identitásukat sokkal nehezebb környezetben kell, hogy megéljék. Ők ebben a nehezebb helyzetben vállalják minden nap magyarságukat - tette hozzá.
Megjegyezte, hihetetlen nagy erőforrást jelentenek a külhoni magyarok, amivel az összmagyarságnak is tartást és lehetőséget biztosítanak.
Latorcai Csaba szólt arról is, a Szerbiai Református Egyház ünnepségére meghívták Orbán Viktort, de a miniszterelnök személyesen nem tudott jelen lenni, ezért egy üzenetet juttatott el az ott élő magyar embereknek.
A helyettes államtitkár az üzenetből idézve elmondta, Orbán Viktor köszönetet mondott azért, hogy a szerémségiek őrzik magyarságukat, miközben nemcsak a származásuk, de a vallásuk szerint is szórványban élnek. (MTI)

Felvidéki küldött is tárgyalt a csíkszeredai háromoldalú találkozón
PÁRKÁNY, CSÍKSZEREDA. Retkes János, a Magyar Közösség Pártja Párkányi Helyi Szervezetének elnöke képviselte a Felvidéket azon a szerdai Hargita megyei háromoldalú találkozón, amelyen rajta kívül a magyarországi Komárom-Esztergom megyei küldöttség tagjai és a csíkszeredai házigazdák a három térség közti együttműködés elmélyítésének lehetőségeit vitatták meg.
A Hargita megyébe látogatott küldöttség tagja volt Retkes János mellett Popovics György, a Komárom-Esztergom megyei közgyűlés elnöke, továbbá Turi Bálint, a megyei közgyűlés képviselője és Komárom város alpolgármestere, valamint Zoltai Dániel, a Komárom-Esztergom megyei Kereskedelmi és Iparkamara titkára. A vendégeket Gálfi Árpád, Csíkszereda polgármestere, Hargita Megye Tanácsának két alelnöke: Bíró Barna Botond és Barti Tihamér, valamint Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ügyvezető konzulja, Csige Sándor vezető konzul, továbbá Albert Mátyás és Salamon Zoltán megyei tanácsos társaságában fogadta – mondta el portálunknak szombaton a párkányi MKP-elnök, hozzátéve: több időszerű témáról tájékoztatták egymást, s az egyes régiók sajátosságait is figyelembe véve egyeztettek az aktuális cselekvési pontokról.
„Szívesen tettem eleget a felkérésnek, hogy régiónkat, illetve a Magyar Közösség Pártját (MKP) képviseljem ezen a találkozón. Azon egyebek mellett terítékre került az autonómia, illetve az önkormányzatiság kérdésköre is – melyik fél hol tart a vonatkozó folyamatban és ez idő tájt melyek a legégetőbb teendőink“ – fejtette ki Retkes.
Az idegenforgalmi együttműködés kapcsán szó esett az egyes térségek fürdővárosainak fejlesztéséről is.
„Barti Tihamér a borszéki wellness-központtal kapcsolatos beruházás részleteit ismertette. E létesítmény a tervek szerint 2018 tavaszán nyitja meg kapuit a vendégek előtt. Én pedig a párkányi Vadas fürdő fejlesztéséről számoltam be. Továbbá a turizmus kapcsán felvetődött az ötlet, hogy a jövőben a felvidéki diákoknak esetleg a Székelyföldre is szervezhetnénk síkirándulásokat, az ottani gyerekeket pedig az itteni hegyvidékeken üdültethetnénk“ – mondta.
A vendégek élénken érdeklődtek a Hargita megyében beindult inkubációs program iránt is.
„Az inkubációs program tekintetében vendéglátóink a magyarországi félnél is előbbre tartanak, tőlünk pedig sokkal előbbre, tehát jócskán tanulhatunk tőlük. A székelyudvarhelyi Harghita Business Center inkubátorház kapcsán megtudtuk, hogy eddig 36 vállalkozás költözött be a teljes infrastruktúrával, szükséges számítógépparkkal és egyéb eszközökkel felszerelt, illetve jogi, pénzügyi és egyéb szolgáltatásokat is egy helyen nyújtó épületbe, amelynek két hét múlva lesz a hivatalos átadása. Ez a szám is jelzi a program iránti nagy érdeklődést. Részletesebben meg kell majd vizsgálni a Hargita megyei jó példát s annak Magyarországon és a Felvidéken való alkalmazhatóságát. Örvendetes lenne, ha a jövőben egy-egy hasonló inkubátorházat sikerülne megnyitnunk Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein is“ – véli Retkes János.
Ez esetben nem gyártó részlegekről, üzemegységekről, hanem egy helyen működő cégirodákról van szó, amelyek éppen a közelségük miatt szoros kapcsolatokat tudnának kiépíteni egymással. Az inkubátorház üzemeltetője ingyenes szolgáltatásként biztosítana számukra jogászokat, fordítókat és más szakembereket – tudtuk meg.
További együttműködési pontot jelenthetne a hulladékgazdálkodás és a szelektív hulladékgyűjtés. Ez a témakör annak kapcsán jött szóba, hogy a székelyudvarhelyi és a párkányi hulladékszolgáltató ugyanaz a cég.
„Arról beszélgettünk, hogy sokkal hatékonyabb lehetne, ha a hulladékgazdálkodással nem több kisebb cég foglalkozna, hanem azt valamiképp sikerülne központosítani. Ez ügyben szerzett tapasztalatainkat és elképzeléseinket is megosztottuk egymással“ – foglalta össze tömören a lényeget Retkes János.
Majd portálunk kérdésére, hogy lesz-e folytatása a tartalmas csíkszeredai tanácskozásnak, elárulta: a tervek szerint 2018 tavaszán valószínűleg Komárom-Esztergom megyében, ősszel pedig Párkányban találkoznak majd egymással.
„Vélhetően 2018 tavaszán, még a magyarországi országgyűlési választások előtt Komárom-Esztergom megyében, az őszi szlovákiai helyhatósági választások előtt pedig Párkányban ülünk majd ismét tárgyalóasztalhoz. Addig minden érintett fél igyekszik teljesíteni a Csíkszeredán kapott feladatait. Én a közeljövőben a Nyitra Megyei Önkormányzat MKP-s frakciójának tagjaival ismertetem a Hargita megyei találkozónk és teendőink részleteit, amelyeket remélhetőleg a 15 megyei képviselőnk közreműködésével sikerül majd megvalósítanunk“ – zárta tájékoztatását a Nyitra Megyei Önkormányzat külső tanácsadójának szerepét vállaló párkányi politikus. hirek.sk

FM: sikeres a muravidéki gazdaságfejlesztési program
A magyar kormány elkötelezett a határokon kívül élő magyarok boldogulásának támogatása mellett - a Földművelésügyi Minisztérium (FM) vasárnapi tájékoztatása szerint egyebek mellett erről is beszélt Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) vezetőivel folytatott megbeszélésén.
A magyar tárcavezető a hagyományosan minden év augusztusában megrendezett lendvai bográcsfesztivál alkalmából látogatott a településre.
A közlemény szerint Horváth Ferenc, a MMÖNK elnöke elmondta, Muravidék Szlovénia legfejletlenebb régiója. A helyi magyarság számára az eddigi egyetlen komoly előrelépési lehetőséget idén a Muravidéki Gazdaságfejlesztési Program keretében az anyaország által rendelkezésükre bocsátott mintegy 500 millió forintos támogatás jelentette.
A program forrásainak jelentős részét mezőgazdasági fejlesztések megvalósítására pályázták meg, ez nagyban hozzájárul a térség magyar gazdái és családjaik helyben maradásához, életkörülményeik javulásához.
A magyar közösség tervei között szerepel a mezőgazdasági termelés és borászat kibővítése a falusi turizmussal, amelyhez jó lehetőséget nyújt a lendvai vár és környéke, a térség színvonalas kulturális eseményei, illetve értékes gyógy- és termálvizekben való gazdagsága.
A kistermelői termékek értékesítését jelentősen megkönnyítené egy helyi piac megszervezése, amelynek megvalósításához segítséget jelentene a magyar őstermelőket támogató kedvező feltételrendszerhez hasonló jogszabály szlovéniai bevezetése.
Fazekas Sándor a megbeszélés során elmondta, hogy a magyar-szlovén kapcsolatok kivételesen jók, ezért jó esélyt lát arra, hogy a magas szintű találkozók során tolmácsolják a helyi magyarság kéréseit és azok támogatásra találjanak - áll az FM közleményében. (MTI)

Történészek szakmáztak Gyergyóremetén
Erdélyi történészek, művészettörténészek, régészek, és történelemtanárok, valamint Erdély történelmét érintő témákkal foglalkozó magyarországi szakemberek találkoztak Remetén és folytattak szakmai vitákat négy napon át. A Gyergyói Szemle Egyesület szervezésében megvalósult tábor az első ilyen jellegű szakmai találkozó Erdélyben.
Az Erdélyi Történésztábor célja az, hogy egy olyan fórum jöjjön létre, ahol mélyenszántóan lehessen vitatkozni, kibeszélni történettudományi kérdéseket. Ere a mindennapokban és a „gyorstalpaló” módon megszervezett konferenciákon nincs lehetőség – mondta el a Gyergyói Szemle Egyesület vezetője, Nagy József. Előadások zajlottak és kéziratviták, azaz publikálás előtt álló kutatási eredményeiket mutatták be egymásnak a jelenlévők kötetlen keretek között. A hozzászólások alapján várhatóan több tudományos munka is gazdagabb lehet.
Az előadásokat nem szánták a nagyközönségnek. Amint Nagy József jelezte, a felvetett témákat a szakmán kívüli érdeklődők számára csak hosszabb bevezetők révén lehetne érthetővé tenni, itt azonban egyből belevághattak a dolgok közepébe.
Összehangolnák a történelemkutatást
A történésztábor ugyanakkor annak az elképzelésnek a mentén is született meg, hogy remélték: összehozza majd a történészeket, közös munkafolyamatok indulnak el. Itt Erdélyben nagyon atomizált a történelemkutatás, a történész-társadalom. Amint Nagy József közölte, nincsenek összefüggő kutatási csoportok, nem jellemző az, hogy egy adott téma kapcsán együtt dolgozzanak a kutatók.
Ezért is volt meghívottja az eseménynek Ablonczy Balázs, aki a közelgő Trianon évforduló kapcsán létrehozott kutatói csoport munkájának megszervezését ismertette. Erősíteni kell a hálózatiságot, egyenként nemcsak eredményeket nehéz elérni, de egyre gyakoribb, hogy kutatók egyéb tevékenységekkel is kénytelenek foglalkozni a szakmai munkán kívül. A történésztáborban természetesen szó esett a következő években esedékes centenáriumi évfordulók témáiról is. Ezek nyilvánvalóak komoly kihívás elé állítják majd a történészeket is. Ugyanakkor az is megfogalmazódott, hogy nem könnyű az sem a történész-szakma számára, ami manapság nagyon divatossá vált, hogy hobbitörténészek által pufogtatott mítoszok kerülnek a közönség elé, például a székelyek őstörténete kapcsán.
A szakmai viták arra is teret adtak, hogy felvetődhettek olyan témák, amelyek még nincsenek megfelelően feltárva, és amelyeket érdemes lenne mélyebben kutatnia a történészeknek. Azt is megnézhették, kik azok, akik szakterületéhez közel áll az adott téma, és akik ezt a feladatot vállalhatják, itt, a történésztáborban megfogalmazott késztetés alapján.
Gergely Imre / Székelyhon.ro

Üzenet a múltból (Úz-völgyi megemlékezés)
Az egyre nehezebbé váló utazási körülmények ellenére is évről évre mind többen tartják fontosnak részt venni az augusztus 26-i Úz-völgyi, immár zarándoklatszámba vehető megemlékezésen: idén is több autóbusz szállította a résztvevőket nemcsak Háromszékről, Csíkszékről, Udvarhelyszékről, de az anyaország különböző vidékeiről, sőt, Felvidékről, Kárpátaljáról is érkeztek kisebb-nagyobb csoportok. Az évek során rendbeszedett, kiépített katonatemető pedig idén is újabb emlékjelekkel gyarapodott, ezúttal az eddig beazonosított első világháborús Úz-völgyi hősi halottak névsorát tartalmazó feliratokkal. Az Úz-völgyi megemlékezés az 1994-es emlékműavatás óta kialakult rítus szerint 12 órakor, az itt nem hallható déli harangszókor nemzeti himnuszunk eléneklésével és nemzeti lobogónk felvonásával kezdődik. Az ünnepség első részét az egyházi ceremónia képezi, melyet idén a szigetszentmiklósi Hutóczky Béla plébános és a sepsiszentgyörgyi Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor tartott – utóbbi a Prédikátorok Könyvéből a Mindennek megszabott ideje van kezdetű verseket ajánlotta a jelenlevők figyelmébe. Áldozás és úrvacsoraosztás után Gergely András csíkszentmártoni polgármester, a rendezvény szónoka örömmel állapította meg, hogy a 23 éve elvetett mag bőséggel terem, hiszen az ünnepségre egyre több helyről és egyre többen jönnek el, köztük sok fiatal, gyerek is. Akiknek meg kell ismerniük igaz történelmünket, hogy továbbadhassák azt a következő nemzedékeknek, mondta a polgármester. Felelevenítette az első és a második világháború Úz-völgyi történéseit, kiemelve, a két világégés során a völgyben és környékén sok-sok katona adta életét: s hogy ez a haza már nem az a haza, amit ők védtek, nem rajtuk múlott, hiszen ők megtették kötelességüket. De ha most letekintenek onnan fentről, nyugodtak lehetnek: tetteik nem merültek feledésbe – jelentette ki. A temető nemcsak emlékeztet, hanem figyelmeztet is, hogy a háború csak keserűséget, könnyet, szenvedést, fájdalmat okoz. A hadi eseményeket túlélők közül is sokan már az égi dimenziókba költöztek, még köztünk tisztelhetünk néhányat közülük, ők azok, akiktől tanulnunk kell, hiszen az idő malmai nem jó búzát őrölnek, figyelmeztetett a polgármester, reménykedve téve hozzá: ha ilyen szép számban gyűlünk össze az Úz völgyében, van magyar jövő. A kovásznai férfikórus előadását követően megható pillanat következett: a nagyborosnyói Pakucs Etelka könnyek közt idézte fel, hogy 63 évvel ezelőtt az úziakkal együtt kellett menekülnie a völgyből, és most, kilencvenévesen eljött búcsút venni e helytől. Az ünnepségen nem először, de talán utoljára szavalta el az Úz-völgyi hősi halottak emlékére írott versét. A megemlékezés egyfajta számvetés is – folytatta beszédét Gergely András polgármester. 2017 kegyetlen év volt, többeket is elszólított az Úr azok közül, akikkel 1994-ben együtt álmodták meg ennek az emlékhelynek a kialakítását: V. dr. Szőts Dániel örökös térparancsnokot, Pál Samut, és alig néhány napja Incze Pált is. Dani bácsinak gondja volt arra, hogy még idén is eljuttassa gondolatait az Úz-völgyi megemlékezőknek: utolsó üzenetét Gergely András olvasta fel. Szőts Dánielnek kopjafát állítottak tisztelői a temetőben, ennek megáldásával, megkoszorúzásával folytatódott a megemlékezés, majd a temető belső falára rögzített, az első világháborúban itt elesett, 745 magyar, német, orosz, román katona nevét tartalmazó táblák megszentelése következett. Az ünnepség záró momentuma az emlékmű megkoszorúzása: hagyományosan az egykori frontharcosok helyezhetik el elsőként koszorújukat, idén már csak a sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály és a kápolnásfalui Lőrincz Gábor hajthatott fejet a kőtömbös-kopjafás emlékműnél. A csíkszentmártoni Poszogó zenekar kíséretével hosszan sorakoztak a koszorúzó szervezetek, települések képviselői, a sort – szintén a hagyománynak megfelelően – az ünnepséget szervező, házigazdai szerepet is betöltő Csíkszentmárton elöljárósága zárta. A székely himnusz közös eléneklését követően Gergely András polgármester búcsúszavai zárták a megemlékezést: minden jó szándékú magyar embert áldjon meg az Isten, találkozzunk jövőben ugyanitt. Váry O. Péter / Háromszék; Erdély.ma

“A csángú nép szívibe betemetve…” – magyar nyelvőrző gyermektábor Moldvában
A moldvai csángó falvakban a magyar, mint anyanyelv gyakorlatilag megszűnt. Néhány értelmiségi szülőt leszámítva a moldvai magyarok gyermekeikkel románul beszélnek, akik jobb esetben második nyelvként megtanulják még szüleik nyelvét, olykor anyanyelvi szinten , de egymás közt a románt használják. Egy kedvezőbb történelmi fordulatra várva a legtöbb, amit tenni lehet, a nyelvvesztés késleltetése.
A Petőfi és Kőrösi Programokban kipróbált, volt és újbóli ösztöndíjasok nyári gyermektábort tartottak Moldvában, a Tázló menti Pusztinában, ahol az elmúlt tanévben, korábban a PSP-ben is szolgált Bódi Viktória volt a magyar tanár. Ő tartotta a Magyar Házban délutáni magyar órákat és foglalkozott a gyermekekkel egész éven át, melynek az augusztusi népművészeti tábor volt a kiteljesedése.
A tábor előzménye, hogy a legkeletebbi magyar faluban, Magyarfaluban augusztus 13-án vasárnap, Márton Áron püspök emlékművét leplezték le a falunapok keretében, melyet szintén a PSP/KCSP-t megjárt Bogdán Tibor szervezett. Itt volt a találkozó a táboroztató tanároknak, egy időben a kajtár gólyákkal gyülekeztünk és a hétfő hajnallal mi is indultunk, de nem Afrikába, csak a Tázló mellé, Pusztinába. „De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer, ha találtunk valamely lakóhelyre.” – Írja mindezt Mikes Kelemen 1739-ben kelt levelében, midőn a Szeret völgyében utazott. Hogy tudott vagy nem a csángókról kérdés, de Pusztináról nem tudhatott, mert ekkor még a falu későbbi alapítói Csíkban ültek szülőfalvaikban, s csak az 1764-es Madéfalvi Veszedelem után kerekedtek fel, majd tették le a vándorbotot a Tázló martján…
Több mint 200 esztendő elteltével a népesség 1500 fő, római katolikus, templomuk védőszentje, Moldvában már csak egyedülállóan, Szent István. Az általános iskolás korosztálytól idősebbek a magyar nyelvet beszélik, a fiatalabbak már csak értik. Az új évezred elején magyar oktatás indult a faluban, melynek működését az állami és egyházi elöljárók nehezítik. Magyarországi támogatással 2006-ban épült fel a Közösségi Magyar Ház, mely méltó helyet biztosít a magyar oktatás és a hagyományőrző tevékenységekhez, közösségi eseményekhez.
Nyisztor Ilona, a Magyar Ház vezetője szerint nagyon fontos, hogy a gyerekek a nyári szünidőben is kötődjenek ahhoz a szellemiséghez, melyet Pusztinán a magyar oktatás képvisel, így a júliusi zenésztábor után nagy örömmel fogadták a kezdeményezést, melyben Viktória hét egykori PSP/KCSP ösztöndíjast hívott meg a táborban történő népművészeti tevékenységek vezetésére.
Varga Emese, Tóth Tamara kézműves alkotótevékenységekkel, népi játékokkal, Bódi Viktória, Brum Alejandra, Varga Kincső, néptánctanítással, Nagy Bence, Molnár Balázs és Hunyadi Péter elsősorban a népzeneoktatással vállalt részt a tábori tevékenységekben, de a munka összehangoltan folyt, minden gyermek kipróbálhatta ügyességét, tanulhatott új népdalokat, táncokat, ismerkedhetett a furulya, a hegedű és a kobozjáték örömével vagy éppen továbbfejleszthette tudását. És ami igazán széppé teszi a nyári napokat: fürdés a Tázlóban, erdőszéli számháborúzás, íjászkodás, közös ebédek, zenélések, éneklések, labdajátékok, a Magyar Házat felügyelő Magdó néni odaadó gondoskodása adta meg a családias hangulatát ennek az ünnepi hétnek, melyben a pusztinaiak falujuk védőszentje, Szent István napjára készültek.
A keddi nap, Nagyboldogaszony napján (aug.15.) a faluból többen a Kácsikai Búcsúra indultak, mely az egyetlen római katolikus búcsú Moldvában (pontosabban Bukovinában), ahol magyar misét is hallgathatnak a hívek. Ennek okán hétfőn magyarul hangzott az útnak indító szertartás a pusztinai templomban, amely kivételes eseménynek számít, de összecsengett kezdődő táborunk távlati céljaival: magyar nyelv és kultúra térjen vissza a mindennapokba Pusztinán.
A falu népi kultúrájának a gyermeki közösségekbe való visszaültetése lehet az egyik eszköze annak, hogy a román nyelven nevelt gyermekek nyelvhasználata a magyar nyelv felé súlyozódjon. A népdalokat, mondókákat, kiszámolókat nem lehet lefordítani, a népi kultúra csak azon a nyelven működik, melyben gyökerezik. És a gyermekekben ha mélyen is, de még él a hagyomány. Minél több időt töltenek el ebben, annál jobban kötődnek, kivált, ha közösségeik ezen értékek mentén épülnek.
A tábor zárónapján a szülők, nagyszülők is eljöhettek, hogy az egész heti tevékenységekről gyermekeik kis műsorát végignézzék, melyet egy rendhagyó szülői értekezlet követett. Ezen a fő téma, a legkényesebb kérdéskör volt terítéken, vagyis az, hogy milyen következményei lesznek annak, ha a fiatal szülők, de a nagyszülők is a gyermekekkel, unokákkal románul beszélnek. Szó esett a nyelvcsere rideg valóságáról, a magyar nyelvre épülő, és annak elvesztével összeomló népi kultúra értékeiről, a magyar nyelvű oktatás jogi lehetőségeiről. A szülők a vártnál aktívabban, jól megfontolt érvekkel kapcsolódtak a témákhoz, és ha áttörés nem is született, talán beszédtéma lett egy időre mindez a faluban. A legfontosabb tanulság újra az, melyet a Petőfi Sándor Program két évében is tapasztaltam:
A kívülről jövő ember szava csak akkor lehet hiteles vagy legalább elgondolkoztató, ha a beszédet megelőzően értéket hoz egy közösségbe, és a munkát minél kitartóbban, rendszeresebben végzi akár gyermek, akár felnőtt közösség javára.
A csángó költő, a néhai Lakatos Demeter szavait szülőfalujában, Szabófalván csak néhányan értenék, ha olvashatnák, de hírére, nevére még sokan emlékeznek. Szavai ott őrködnek a maradék csángó-magyarok fölött az idő sodrával szemben védtelenül állva.
Csángú országba Csángú országba be vannak temetve A legszebb mogyar kyncsek a világon, De nincsenek senkitül megkeresve, Ritka ékszerek, öröksig ágon.
Itt az ős apáink primitív hangja Elmaradt az évszázadok folyamán, Ippend mind a napnak örök szent lángja, Dét szüt szentületre templom tornyán.
Üdű járásval el fognak pusztulny, Örök nem szemmy ezend a világand, A kyncseket nem míg lehet megkapny, Ha megfizetnéd, minden drága árand.
A csángú nép szívibe betemetve Mogyar kyncsek noprul nopra pusztulnak, Ha nem lesznek sokáig felkeresve, S’ azután mogyarok hiába búszulnak.
A csángú országba mig lehet kapny, Amit magyar iradalam nem üszmér, Azt is a magyar stafírunghaz rakny, Mert jövű századoknak ez sokot ér.
Nem kerestik, mikor az üdűe vult, És mikar már késű vult, migpróbálták. Nogy kár! Ha lelkiismeret míg nem szúlt, Rígi mogyar kyncseket megutálták. (Lakatos Demeter – Szabófalva)
Hunyadi Péter / Erdély.ma

Gyermekeinknek építjük a templomot
Ősi szokás szerint kereszteléssel kezdődött tegnap a Zakariás Attila tervezte Gyöngyvirág utcai református templom szentelése Sepsiszentgyörgyön. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a keresztelési szolgálaton azt mondta, gyermekeinknek építjük a templomot, az ünnepi istentiszteleten pedig a 84. zsoltár alapján azt hangsúlyozta, boldog az az ember, aki az Úrban bízik.
Újzsenge ünnepén a református egyház hálát ad azért, hogy Isten megáldotta a szántó-vető ember életét, betakaríthatta a gabonát, elvégezhette a cséplést, és ezáltal egy esztendőre biztosította a kenyeret – mondta Kató Béla. A Gyöngyvirág utcai gyülekezet templomát különös termésnek nevezte, amiért szintén hálát kell adni. Most van az aratás ideje annak az elvetett magnak és annak a sok-sok gondoskodásnak, imádságnak, ami körülövezte ennek a templomnak az építését – hangsúlyozta. Erdély református püspöke arról beszélt, hogy vannak, akik számára egy templom csak építészeti csoda, de aki Isten jelenlétét keresi a templomban, annak áldás lesz az életén. Az új templom legyen a mennyek országának nagykövetsége, szülőotthonként legyen az újjászületés helye és olyan élelmiszerbolt, ahol meg lehet találni azt a táplálékot, ami által megerősödünk, valamint az igaz¬ság palotája, Isten igazságának a háza, mely igazságszolgáltatás szeretetből fakad – mondotta. Bancea Gábor, a Gyöngyvirág utcai gyülekezet református lelkésze arról az álomról beszélt, amivel hat esztendővel ezelőtt hozzáfogtak a templomépítéshez, és arról a kapuról, amely kapcsolat Isten és ember között. „Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy belépjek azokon, és dicsérjem az Urat.” (118. zsoltár) Az egyházak közösségépítő szerepét hangsúlyozta Victor Opaschi egyházügyi államtitkár, és arról biztosította a gyülekezetet, hogy hivatala támogatja az építkezés befejezését. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere levelét Sipos Zoltán gondnok olvasta fel. A tárcavezető hangsúlyozta: már a sepsiszentgyörgyi Kálvin-szobor felállítása is megmutatta, milyen fontos a református székelyeknek hitük, őseik tisztelete. „Az ő örökségükre épül a ma és a holnap. A tiétek a jelen, ahol Isten megteremtette azokat a lehetőségeket, amelyeket fel kell fedeznetek, amelyek győzelemre viszik életeteket, a gyülekezet életét, a közösségét. Ezen az úton indultok el ma templomépítő, téglákat rakó lelki közösségként.” A nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese szerint a felépült templom bizonyosság arról, hogy érdemes volt kitartani, hinni a megmaradásban és gyarapodásban. Brendus Réka arról beszélt, a református gyülekezetek megmaradásukat mindig annak köszönhették, hogy saját közösségi tereket építettek és azokat megőrizték. Egy új templom építése bizonyítja, hogy az egyház mindig megtartóerő volt, iskolákat, egyetemeket tartott fenn, és a magyar nemzettudatot minden időben megtartotta, ápolta – mondotta. „A magyar kormány és a nemzetpolitikai államtitkárság figyelemmel fordult és fordul ezután is az erdélyi és azon belül a református egyház felé, hogy segítséget nyújtson a megmaradáshoz, megmaradásunkhoz” – hangsúlyozta Brendus Réka. Ha valahol templomot építenek, akkor nemcsak egy-két nemzedékre, hanem egy közösség hosszú távú jövőjére gondolnak – mondta Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja. Leszögezte: a templom építése és felszentelése azt üzeni, itt vagyunk, itthon vagyunk ebben az országban, itthon vagyunk ezen a tájon, és itt akarunk élni. A templomépítés mindig közösségépítés is, annak lelki alapját erősíti – mondotta. Őszinte meggyőződésem, hogy Magyarország kormánya nemzetpolitikai államtitkárság által adott támogatása a lehető legjobb helyre került, és jó ügyet, magyar ügyet szolgál – fejtette ki a főkonzul. Valójában ez a templom akkor készült el, amikor a gyülekezet megfogalmazta az igényt, amikor megálmodta a templomot – mondta Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A sziklára épített házhoz hasonlította a templomot, amely a közösség erejére épült, és a protestánsok híres etikájára, amely magát a közösséget tartja szilárdan össze. „Itt vagyunk itthon, ahová templomokat építünk, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egyetemeket. Meggyőződésem, hogy a világot az igenek, a hit és a bizalom tudja előrevinni. Bennünket is ezek vezéreljenek döntéseinkben” – mondta a polgármester. Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese azt hangsúlyozta, hogy a Gyöngyvirág utcai református közösség a második templomát építi, ezzel arra utalt, hogy a 2005-ben történt újraelosztás révén létrejött gyülekezet tagjai korábban a belvárosi templom építéséhez is adakoztak, és átadta a szemerjai református egyházközség ötezer lejes adományát. Az eseményt köszöntötte Zárodi Zsuzsanna veszprémi lelkipásztor is, aki a Vizsolyi Biblia másolatát ajándékozta a templomszentelő gyülekezetnek. Szabó Lajos kanonok az egyházak és közösségeik élni akarásáról, a gyülekezetek Istenhez való ragaszkodásáról beszélt, Dézsi Zoltán egyházkerületi főgondnok pedig azt hangsúlyozta, a templomépítés bizonyítja, hogy megmaradásunk, egyházunk és nemzetünk jövője csak a hitben megerősödött, kitartó munka révén lehetséges. Domokos Ferenc, a házigazda egyházközség főgondnoka köszönetet mondott a gyülekezet adakozásáért, a kultuszminisztérium, a magyar kormány, Sepsiszentgyörgy és Kovászna megye önkormányzata, cégek, intézmények támogatásáért, és megköszönte a tervezőnek és a kivitelezőknek a munkáját. Zakariás Attila, a templom tervezője kiemelte a Bancea Gábor tiszteletes személyes érdemét abban, hogy a megálmodott templom felépülhetett, és Kányádi Sándort idézte: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből várat.” Az ünnepségen fellépett a Sipos Zoltán vezette Pro Musica kamarakórus, verset mondott Incze Melinda. A templomszentelés Sánta Imre bikfalvi lelkipásztor szolgálatával végzett úrvacsoraosztással, hálaadó imával, áldással és a himnusz eléneklésével ért véget.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Refo 500
Péntektől tegnapig több száz érdeklődő állt meg Kézdivásárhelyen a Kolonits-szobor előtt felállított Refo 500 sátor (a név a reformáció 500 éves évfordulójára utal) előtt, vagy tért be a labirintus sátorba. Az érdeklődőknek lehetőségük volt egyházi kiadványok megvásárlására is.
Ruszka Sándor József lelkipásztor elmondása szerint az ötletet ők is máshol látták, a kivitelezés a református egyházközségnek és a KézdIKE-nek köszönhető. Az ifjak napokig dolgoztak, minden az ő kezük munkája. A lelkipásztor elmondta, hogy a látogatás imasétával kezdődött a labirintusban, ahol képekkel, szavakkal, gondolatokkal, elhelyezett használati tárgyakkal stb. találkozhatott az érdeklődő. Egyfajta meditatív séta, egy belső út volt ez, amelynek végén állt az imasátor, ahová bárki bemehetett öt percre elcsendesedni, majd kint a szervezők egy pohár üdítővel esetleg jegeskávéval várták az illetőt. Szombaton Marosán Csaba kolozsvári színművész Luther, asztali beszélgetések című egyéni előadására került sor, tegnap az újkenyér istentiszteletet követően a Kolonits-szobornál együtt énekeltek a Református Kollégium ifjúsági zenekarával. Délután Családias otthon, otthonos egyház témával tartottak nyílt IKE-napot.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SZÁZEZREKET HALLGATTAK LE. Tíz év alatt – 2005-től 2014-ig – a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) közel 250 ezer telefonos lehallgatást végzett törvényesen (bírói jóváhagyás alapján), ami azt jelenti, hogy az ország hivatalosan húszmilliós lakosságának 1,25 százalékát hallgatták le.
Mivel azonban egy beszélgetés legalább két ember között zajlik, valójában kétszer-háromszor ennyi személy telefonját követték, tehát akár 750 ezer is lehet azoknak a száma, akik az RHSZ fókuszába kerültek. A bírói engedélyek száma érdekes növekedést mutat: a korrupcióellenes hadjárat kezdetén, 2015-ben mindössze 6370-et adtak ki, 2009-ig összesen 62 681-et, a következő öt évben (2015 szeptemberéig) pedig háromszor annyit, 186 030-at. Ez utóbbi adat azért érdekes, mert Radu Chiriţă kolozsvári bíró szerint ebben az időszakban az igazságügy összesen 102 729 lehallgatási engedélyt bocsátott ki 109 946 kérés alapján. 2015 utolsó hónapjairól még nincsenek hivatalos adatok, de az előző számok alapján valószínű, hogy 200 ezernél több lehallgatást végeztek a hírszerzők, azaz nagyjából kétszer annyit, mint ahány bírósági engedély volt. Az RHSZ ezt azzal magyarázta, hogy ebben a számban „a hosszabbítások is benne vannak”. Mégis, a Friedrich-Ebert-Stiftung Alapítvány szerint az RHSZ – a lakossági arányokhoz mérten – 16-szor több lehallgatást végez, mint az amerikai FBI, amely 2014-ben 300 millió lakosból mindössze 1416-ot hallgatott le. România liberă; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

GYANÚS A VASÚTI INGYENJEGY. Nem tetszik a közúti fuvarozóknak az egyetemistáknak biztosított ingyenes vonatjegy: szerintük ez hátrányos megkülönböztetést jelent velük szemben. A hivatásos fuvarozókat tömörítő COATR szervezet beadványban fordult a pénzügyminisztériumhoz, amelyben azt kérik, hogy a szaktárca tisztázza, hogyan biztosítják az egyetemisták ingyenes vasúti közlekedéséhez a szubvenciót, és hogyan számolják el a vonatjegyeket. „Úgy gondoljuk, hogy ez az ingyenesség törvénytelen és diszkriminatív, mivel csak a vasúti közlekedésre vonatkozik, a román vasúttársaságra (CFR) és a magáncégekre egyaránt, ám kizárja a közúti vagy vízi közlekedést, pedig vannak olyan országrészek, ahová a diákok nem tudnak eljutni vonattal. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy az év elején elindított stratégia politikai jellegű, célja bizonyos fuvarozói kategóriák támogatása” – írják a közúti fuvarozók. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)
Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz.
Korán választott hivatást
– Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen?
– Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem.
– Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni.
– Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól.
Bajnokokat neveltek
– Tanári pályája miként alakult?
– Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték.
Intézményvezetői kihívás
– A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította?
– A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek.
Nemzetközi esemény Baróton
– Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz?
– Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált.
Aktív nyugdíjasként
– Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben?
– A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is.
– Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében?
– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)