Triduum: Máriás nép vagyunk
Nagyboldogasszony ünnepére készülve triduumot szervezett a váradi székesegyházi főplébánia, melynek első alkalmakor, szombat este Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök volt a szónok.
A szentmise bevezetőjében Mons. Fodor József általános helynök, a Székesegyház plébánosa arra hívta fel a figyelmet: a Boldogságos Szűzanya tiszteletére gyűltek össze, hogy készüljenek az ő legnagyobb ünnepére, arra gondolva, hogy a Szent Fia az örök boldogságban részesítette, amikor megdicsőítve, testestől-lelkestől felvette a mennybe. Ugyanakkor ez az ünnep Mária anyai segítségét tárja elénk, hogy mi is az ő nyomdokaiba tudjunk lépni, hiszen „Máriás nép” vagyunk. Szent István ugyanis, amikor 1038-ban meghalt, és nem tudta, hogy kire bízza az országát, hiszen fia, Imre herceg már nem élt, és így nem volt törvényes utóda, a Boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlotta a nemzetét, és népünk több mint ezer éve tartja ezt a hűséget. Forgách Pál váradi püspök is, aki 1752-ben lerakta a Székesegyház alapkövét, a Nagyasszony tiszteletének jegyében tette. Ezért is imádkozzunk tehát, hogy a Boldogságos Szűzanya egész életünkben legyen a példaképünk, a közbenjárónk, az égi patrónánk- tanácsolta a vikárius.
Rendkívüli jelenés
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Elmélkedését Barta Szabolcs lazarista szerzetes arra építette, hogy idén van a fatimai jelenések 100. évfordulója, és ezekről hónapról-hónapra megemlékeznek a Székesegyházban. Mária 4. jelenésének tervezett időpontja 1917. augusztus 13. kellett volna legyen, azonban nem úgy alakult, ahogyan meg lett hirdetve, ezért ez egészen rendkívüli, drámai a jelenések sorában. Az történt ugyanis, hogy az előző, 3. jelenésekor Mária arra kérte a három gyermeket, hogy a következő hónapban jöjjenek el, mert ismét találkozni, beszélni akar velük. Készült is mindenki, a sokadalom már előző nap összegyűlt Cova da Iriában, imádkozott, énekelt és izgatottan várta, hogy mi fog történni. A körzeti prefektus felajánlotta a gyermeknek, hogy kocsival elszállítja őket, azonban fondorlatos módon nem a helyszínre, hanem ellenkező irányba vitte, a saját házába, ahol különböző módszerekkel- halállal fenyegetőzve és édes szavakkal egyaránt- próbálta rávenni őket arra, hogy árulják el a titkot, illetve mondják azt, hogy hazudtak, és a jelenések csupán hazugságok. A Szűzanya azonban olyan lelkierőt adott a gyermekeknek, hogy hajlandók voltak akár az életüket is áldozni az ügyért, de akkor sem árulták volna el a titkot. Nem volt hát mit tennie, a prefektus ezért előbb börtönbe zárta, majd kénytelen volt szabadon engedni őket. Közben persze a helyszínen összegyűlt nép haragos lett, hogy nem történik semmi csodás jelenség, de egy isteni jel lecsillapította a kedélyeket. Mária azonban nem mondott le a tervéről, és néhány nappal később, augusztus 19-én egy másik, közeli helységben megjelent a nyájat legeltető egyszerű pásztorgyermekeknek.
Az eseményeknek három fő tanulsága van- hangsúlyozta a szentmise szónoka. Az egyik, hogy a gonosz ravasz, fondorlatos, rafinált módon működik, és mindig próbálkozik azzal, hogy megkísértsen minket, ezért fontos, hogy hogyan viselkedünk, és hogy helyes, jó döntéseket hozzunk. A második, hogy a Szűzanya valóban az égi édesanyánk, soha sem adja fel, hogy szóljon, segítsen, jó útra tereljen bennünket. A harmadik pedig, hogy ha valóban Isten gyermekeinek akarjuk vallni magunkat, akkor a szavait nem csak hallgatnunk kell, hanem tettekre is kell váltanunk annak tudatában, hogy felelősek vagyunk egymásért.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Amikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN
Nem másol, nem utánoz
Természettisztelet, szülőföldszeretet, ősi röghöz való ragaszkodás sugárzik Máthé Edit, Nyárádremetén élő festőművész alkotásairól, melyek szuggesztív erejét csütörtök óta Sepsiszentgyörgy szépet kedvelő közönsége is megtapasztalhatja. A Lábas Házban ugyanis megnyílt a fiatal művész egyéni tárlata, mely szeptember 1-ig lesz megtekinthető.
A kiállítást dr. Kányádi Irén művészettörténész nyitotta meg, és szintén ő méltatta a közszemlére helyezett festményeket, valamint alkotójukat. Többek között megtudhattuk, hogy Máthé Edit 1985-ben született Marosvásárhelyen és 2007-ben Kolozsváron diplomázott a Ion Andreescu Képző és Iparművészeti Egyetem festészet szakán. 2005–2007 között az AKIK Képzőművészeti Csoport vezetője volt Kolozsváron, majd 2009-ben a budapesti Junior Art Center Lakberendezői Főiskolán megszerezte a második diplomáját is. Alkalma nyílt tehát belekóstolni a nagyvárosi életbe, de ő mindezek ellenére a csendes vidéki életet választotta. Talán azért, mert úgy érezte, hogy személyisége és művészi egyénisége egyaránt, csak itt tud kiteljesedni.
Egyéni kiállításai 2005-ben és 2014-ben nyíltak Vármezőn, a Művelődési Házban, 2006-ban a Krajcár Kávéház Galériában Kolozsváron, 2008-ban Verőczén, illetve Gödöllőn, 2012-ben Mikházán, 2012-ben Nyárádremetén és 2015-ben a Korunk Galériában, Kolozsváron. A művésznő így vall saját alkotásairól: „Festményeim alapvetően meditatív, lírai hangulatot árasztanak. A természet folyamatosan változó, gyorsan illanó pillanatait igyekszem rögzíteni.”
Dr. Kányádi Irén szerint „már a munkák címe Mély szántás, Ágyások, Őszi szántás, Gyom, Mezsgye, Pelyva, Víz stb. egyértelműen sugallják, hogy témaválasztása a természet elemei felé irányul, azok ihletik meg, gyökerei oda nyúlnak vissza, onnan szívja életenergiáját, értelmét. Ezek az elemek koherens egységet alkotnak, hiszen azoknak a pillanatoknak a megjelenítései, mikor a természet átcsúszik egyik állapotból a másikba. A szántás, az ágyások olyan köztes motívumok, amelyek a vég és az újjákezdés közötti pillanatot ragadják meg: a várakozást, a már nincs és még nincs közötti állapot, mikor nincs sem szép, sem hasznos, hanem csak VAN. Itt és most.”
A művész a buddhizmus nagy könyvéből, a Bardo Tödol-ból ihletődve adta a Bardo címet jelenlegi kiállításának. Ez a könyv az elmúlás és az újjászületés szakaszára vonatkozó tibeti tanításokat foglalja magába. Kiindulási pontja pedig az a feltevés, hogy minden, aminek kezdete van, szükségképpen magában hordja a véget is, a vég pedig az új kezdetet. Ez a köztes helyzet viseli a Bardo elnevezést, mely ugyanakkor egy tudatállapotot is jelöl, élethelyzeteink tudatosításának az állapotát – hívta fel a hallgatóság figyelmét a művészettörténész, a továbbiakban pedig így vélekedett:
Máthé Edit „egy városi környezettől távoli, természeti világot hoz be a galériába. Nem másol, nem utánoz, hanem egy mindent összefogó harmónia, életenergia lüktetését vetíti ki a vásznaira.” A látottak befogadásához, megértéséhez és elmélyítéséhez szükséges hangulat megteremtéséhez Bajzát Csaba klarinétjátéka is hangsúlyosan hozzájárult.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely haza
Székely lakóház a középkorban
Régészek és néprajzosok bajusza bizony összeakadt, mikor a középkori székely hajlékokról alkotott elképzeléseiket egyeztetniük kellett. Amit egyik kiásott, az ugyanis nem talált azzal, amit a másik kikövetkeztetett a maga anyagából.
Aki még őrzök némi saját emléket az ötvenes évekből nagyanyám tornácos, három helyiségből álló, zsindelyfedelű bözödújfalusi házáról, melynek hepehupás padlóját hétvégén nedves agyaggal tapasztották simára, bizonyos izgalommal olvasom a háromkötetes históriában, hogy a gyér adatok ellenére felállítható egy sorrend a típusok közt, melyeket felszínre hozott a kutatás. Az Árpád-korban a székelység zöme ún. egysejtű, tehát egy helyiségű, félig földbe ásott házakban lakott, ezeket agyagból épített, kerek kemence fűtötte. Eme ún. gödörházakat a 14. század körül kezdik felváltani a többosztatú, felszíni házak, ezekre példa talán a Székely Zoltán által Alsócsernátonban feltárt lakóház, amit a Haszmann Pál Múzeumban bárki szemügyre vehet.
A Fiatfalván talált hasonló boronaházról feltételezhető, hogy talpgerendáját kövekre alapozták, két helyiségre volt osztva és ezekben agyagkemencéket találtak, egyik előtt szabadtűzhely is lehetett. Tanulságosnak bizonyult a székelykeresztúri ásatássorozat, ennek mintája másutt is követendő. A kerek kemencéket száz év múltán kúp alakúak váltották fel valószínűleg, ezekbe már kályhaszemeket is építettek, hasonlóan a ma elterjedt kemencetípushoz, s melyekhez aztán csempék is járultak. A folyamatban levő ásatások tisztázzák majd a továbbiakat.
A 16–17. századi székely lakóházak már a néprajzgyűjtemények által rekonstruáltakhoz álltak közel, többosztatú, boronaépületek voltak, tapasztott falakkal és padlóval, mi több, földpincével. Egy ilyen pince sötétjével ijesztgettek engem is aprógyerek koromban, hogy miért nem volt szabad oda bemenni, már nem emlékszem, de nyilván tárolásra szolgáltak, hát sok mindennek kellett ott lennie. A kutatás szerint a korábbi tűzveszélyes szalmafedelet a 17. századtól kezdték zsindellyel helyettesíteni, erre egész iparág épült. A kőház már későbbi, 17–18. századi fejlemény.
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kolozsvári Magyar Napok: jót szomorkodtunk a Balaton kultikus zenéire
A vasárnap esti magyarfenesi Balaton koncerttel elkezdődött a 8. Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozata. A ’80-as évek magyar underground kultuszzenekarának túl tágas volt az Arkhai szoborpark, a jelenlévő rajongókat viszont sikerült lázba hozni. Rögzítettünk a hangulatból.
A Balaton eklektikus műsorral jött: hallottunk Ady és Petőfi feldolgozást, Nagy Feró-dalt, a koncert utolsó egyharmadában pedig egymás után jöttek az ismert Víg Mihály-dalok, olyanok is, amelyeket eredetileg a Trabant együttes énekelt. A rajongók az utolsó percig reménykedtek benne, hogy elhangzik majd a Kárhozat című Tarr Béla filmből ismert Kész az egész, de erre végül a közönség követelőzése ellenére sem került sor.
A kis klubokra méretezett zenekar közönsége nem tudta betölteni az Arkhai szoborparkot, a közönség eloszlott a domboldalon, annál is inkább, hogy vasárnap este egyetlen menetrend szerinti járat megy Kolozsvárról Magyarfenesre, késő este pedig visszafele semmi, így csak az jöhetett el, akinek volt autója, autós ismerőse vagy bevállalt egy biciklitúrát a helyszínre.
A Balaton Együttest 1979-ben Víg Mihály és Hunyadi Károly alapította. A verseket, forgatókönyveket és színdarabokat is szerző Víg Mihály 1982-től egy másik fontos együttesnek, a Trabantnak is meghatározó tagja lett. Több Tarr Béla filmhez, de például Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmjéhez is szerzett zenét.
A koncerten így főleg a szűk kolozsvári rajongótábor volt jelen. A tágas tér ellenére családias volt a hangulat, Víg Mihály a koncert előtt a szoborparkban fotózgatott, később fellépett a színpadra és a Balaton melankolikus és minimál stílusához illően a legszükségesebb mozdulatokra és interakcióra szorítkozva végigjátszotta a kb. másfél órás koncertet.
A közönség néhány tagjának szeme mintha akkor csillant volna fel először, amikor Víg Mihály a Nem vagy te Néró című dalt kezdte énekelni. Ez a dal is bizonyítja, hogy az együttes milyen vegyes ihletforrással rendelkezik: a dalt eredetileg Késmárky Marika táncdalénekesnő énekelte az 1971-es táncdalfesztiválon, most a szomorkásabb-ironikusabb verziót hallhattuk. Ezután megzenésített versek következtek, az egyik dalban Víg Mihály négy Ady-verset gyúrt össze, itt éppen A Duna vallomásánál tart.
„Nem vagy te pressziós?” „De.” – viccelt Víg Mihály a sötét verssorok után, és vidámabb dalokat ígért a koncert második felére. Elhangzott még többek között a Levert vagy című Balaton dal, az Itt van, pedig senki se hívta vagy a Ragaszthatatlan szív, ez utóbbi kettőt az Eszkimó asszony fázik című filmből Méhes Marietta hangján ismerhetjük.:
A Kolozsvári Magyar Napok koncertsorozatának alternatív vonala a fesztivál új helyszínén, a Sétatéren folytatódik: kedden este héttől itt koncertezik például a Pál Utcai Fiúk, szerdán az Anna and the Barbies, csütörtökön AG Weinberger feat. One More Minute, pénteken pedig a Magashegyi Underground és a Loose Neckties Society együtt lép fel.
Zs. E. / maszol.ro

Székelyföld a mi értékünk – véget ért a 4. SIC Fest
A #brand a lelke mindennek szlogennel augusztus 10-13. között megszervezett 4. SIC Feszt – Székelyföldi Szabadegyetem programja, előadásai és koncertjei több mint 6 ezer érdeklődőt csalogattak Csomakőrösre – tájékoztattak héfőn a szervezők.
Több mint 170 fiatal vett részt a fesztivál több felvonásos diákolimpiás játékain. Idén a téma Székelyföld brandjének építése volt. A játékosok nagyon kreatívak voltak, sokat segítették őket a 3 nap alatt meghallgatott előadások is, amelyekből ötleteket meríthettek. Így történt meg, hogy számos értéket sikerült beazonosítani, amelyekre építeni lehetne: házicsoki, szekér, medve, kürtőskalács, borvizek. Ezek köré az esemény ideje alatt népszerűsítő kampányt dolgoztak ki.
A diákolimpiás fiatalok tevékenységének jelmondata megegyezik a rendezvényével. Csapatokat alkotva a #brand a lelke mindennek mottóval érdekes és tanulságos kampányokat bonyolítottak le a fiatalok – ismertette Kocsis János, a fesztivál főszervezője. „A szimulációs kampány-gyakorlatokkal a célunk, hogy a fiatalokat arra ösztönözzük, hogy részt vállaljanak a civil és ifjúsági szervezetek tevékenységeiben, kedvet kapva arra, hogy aktív szerepet töltsenek be a különböző eseményekben, közösségi megmozdulásokban, továbbá az is, hogy játékosan gondolkodásra késztessük, érezzék, hogy fontos a véleményük és hasznos is. Úgy gondolom, hogy hasznos ötletek születtek a három nap alatt a Székelyföld brandjének kiépítését illetően.”
A legjobb és legsikeresebb brand-ötlettel rendelkező csapat díjazásban részesült a tábor végén, ingyenes, jövő évi magyarországi Lesz Feszt belépőt szerzett, a második csapat a marosvásárhelyi Vibe-on, a harmadik pedig meghívást kapott a 2018-as SIC Fesztre.
Elmondásuk alapján fantasztikusan érezték magukat a diákok számos érdekes vetélkedőn, programon és játékon vettek részt, lehetővé téve ezáltal, hogy a SIC Feszt hétvége a nyár egyik legjobb háromszéki hétvégéje legyen.
A szervezők elégedetten nyugtázták a rendezvény sikerességét, és az 5. kiadásról is biztosítják a fesztivál kedvelőket. maszol.ro

Hivatalosan is megnyitották a 8. Kolozsvári Magyar Napokat
Bár a múlt hétvégén már számos programra – kiállításmegnyitókra, beszélgetésekre és a Balaton zenekar magyarfenesi koncertjére – is sor került, hétfőn este, a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében hivatalosan is megnyitották a 8. Kolozsvári Magyar Napokat.
A Transylvanicum mottójú kulturális fesztivál nyitógáláján köszöntőbeszédet mondott Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.
Gergely Balázs, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke köszöntőjében kifejtette: hosszú évtizedeket kellett várni ahhoz, hogy a kolozsvári magyarok felszabadultan ünnepelhessenek a város közterületein. Az elmúlt évek jó és rossz történései, a közösségünket ért veszteségek, vagy a magyar napok tavalyi méltánytalan meghurcolása ellenére is itt vagyunk, együtt lehetünk a létjogosultságában megkérdőjelezhetetlen – erdélyi értéktárunk meghatározó transzivanikumává vált – ünnepen.
A főszervező szerint a közösségépítés mellett fontos, hogy mit mutatunk meg magunkból a többségi románság és a nagyvilág számára, ugyanis akik elbújnak, azok ellenszenvet vagy félelmet keltenek. Csak akkor tisztelhető és szerethető egy közösség, ha láthatóvá és érthetővé válik, nemcsak a Kolozsvári Magyar Napok idején, hanem az év 365 napján. Építő, értékteremtő, alkotó közösség vagyunk, de nem elég csak termelni, meg kell mutani kincsesládánk rejtelmeit. Ez a fajta hozzáállás lehet a mi létünk garanciája – nyomatékosította Gergely Balázs.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke személyes visszaemlékézéssel indította beszédét, felelevenítve: 1987-ben egy olyan időszakban költözött Kolozsvárra, amikor felszámolóban volt minden, ami magyar. „Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető, a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt” – fogalmazott. Véleménye szerint Kolozsvár vonzása évszázadok alatt sem csökkent, hiszen most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Ez is igazolja, hogy van magyar jövő a kincses városban.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke a Kolozsvári Magyar Napokat példaértékű rendezvénynek nevezte, mely megmutatja, mit jelent az erdélyi magyarság számára a normalitás. „Ünnepelni gyűltünk össze, örülni egymásnak és közös sikereinkek. Miután nyolc évvel ezelőtt megszületett e rangos rendezvény ötlete, az példaértékűvé vált, és azóta Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és Brassóban is hasonló fesztiválokat kezdtek szervezni” – mondta Toró. „A Kolozsvári Magyar Napok az erdélyiek és – transylvanicumként – az erdélyiség sikere is. Közösen teremtett örökségünk 100 évnél is régebbi – elég, ha csak Kolozsvár tavalyi, 700 éves évfordulójára gondolunk” – jelentette ki a néppárt ügyvezető elnöke. Toró úgy vélekedett: a modern, 21. századi transzilvanizmus megoldást jelenthet a magyar közösség gondjaira, mely képes nemet mondani a gyűlöletre és intoleranciára, mely ellen a bukaresti politika nem akar fellépni.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, ünnepi beszédében a magyar identitás megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, ehhez kapcsolódva pedig kijelentette: nem azok a történelem igazi nyertesei, akiknek erősebbek fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása. A magyarországi politikus – Németh László gondolatait alapul véve – rámutatott: a legutóbbi idők hadviselési trükkjei között található annak sulykolása, hogy a nemzetállamok kora lejárt Európában. Kövér László szerint a kelet-közép-európai térség államai rá kell döbbenjenek arra, hogy nemzeti érdekeik úgy érvényesíthetőek, hogy ezzel nem veszélyeztetik – sőt, erősítik – szomszédjaikat. A cselekvésre és együttműködésre képes nemzetállamot, mely állampolgárait határokon belül és kívül is szolgálja, az országgyűlés elnöke annak biztosítékának látja, hogy a kárpát-medencei magyarság ne süllyedjen a „kizsákmányolt bennszülöttek” sorába.
Beszéde végén Kövér László megköszönte a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek munkájukat, valamint azt, hogy tevékenységükkel az összetartás élményének erősítését és a magyar identitás védelmét szolgálják.
A felszólalásokat követően a Magyar Állami Népi Együttes Mihályi Gábor koreográfus által színpadra vitt Tánckánon – Hommage ŕ Kodály című előadását tekinthette meg a nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség. A darabban egy képzeletbeli közösség életének apró mozzanataiból bontakozott ki a történet, melynek zenei keretét Kodály Zoltán és kortársa, Bartók Béla kompozíciói, illetve a zeneszerző által gyűjtött népdalok alkotják. A jelenetek során emberi kapcsolatok kialakulását, azok elvesztését, örömöket és bánatokat, valamint a mindennapok és ünnepek rituáléit követhettük nyomon. Méltó kezdete volt a kolozsvári magyarság legnagyobb ünnepének.
Az elkövetkező egy hétben Kolozsvár számos helyszínén, több száz kulturális programra kerül sor a 8. Kolozsvári Magyar Napok keretein belül. A részletes program, valamint a fesztivállal kapcsolatos egyéb tudnivalók és beszámolók megtalálhatóak a www.magyarnapok.ro internetes oldalon, valamint a rendezvény Facebook-oldalán.
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája; Erdély.ma

„Mágia, varázslat, ragadós példa” – ünnepi nyitógálával hétfő este elkezdődött a 8. KMN
Immár nyolcadik „kiadásához” érkezett a Kolozsvári Magyar Napok, amelynek hivatalos, ünnepélyes nyitógálájára hétfő este került sor a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében. A közönséget köszöntötték Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke, valamint Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Fellépett a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával.
Gergely Balázs köszöntő beszédében elmondta, idén is közösen ünnepelünk, a közös ünneplés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen: a rendezvény kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és nem csak az erdélyi magyar közösség, hanem a román többség ünnepe is.
A kolozsvári magyar napok rendezvény keretében közösségépítő és –erősítő folyamat zajlik, a magyarságnak meg kell mutatnia értékeit – hangsúlyozta Gergely Balázs.
Kelemen Hunor RMDSZelnök köszöntőjében elmondta, a Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem: brand, de meg annál is több – mágia, varázslat, ragadós példa, amely terjed, mert jónak találtatik. Visszaemlékezett 1989 előttre, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, de mindemellett Kolozsváron azt érezte, hogy van remény és lehetőség túlélni, talpon maradni. Erre adott okot a város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya: otthon érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent, és ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű, hiszen ma is azt látni, hogy ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből, akik gazdagodni akarnak mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a kincses várost – mondta Kelemen Hunor.
Kifejtette hitét, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, a jövőt pedig ki kell találni: „ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok, a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt. El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni”.
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint annak biztosítéka, hogy az előttünk álló évtizedekben mi, magyarok a szülőföldünkön ne süllyedhessünk alávetett, kizsákmányolt és megalázott bennszülötti sorba: az a józan magyar nemzeti öntudat, valamint az ezen alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, mely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt. Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”. Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen Hunor és a másnaposság
Kelemen Hunor a román nyilvánosság szemében lassan egyes számú közellenséggé stilizálódik. Pedig nem tett egyebet, mint kimondott néhány nyilvánvaló igazságot.
Például azt, hogy Románia a Monarchiából örökölt infrastruktúrát az elmúlt száz esztendő alatt nemhogy tovább fejleszteni nem volt képes, de még eredeti állapotában megőrizni sem. S tette ezt annak ellenére, hogy Trianon után Európa egyik – természeti adottságaiban és (román, magyar szász, zsidó, örmény) történelmi örökségében leggazdagabb – államának számíthatott. Rendelkezésére állt minden, ami egy országot egyetlen évszázad alatt is a kontinens egyik jelentős államává tehet.
Kelemen Hunor egyik „legfelháborítóbb” állítását szeretném tényekkel alátámasztani. A szüleim a két világháború közt – kommunisták gyanánt (akkor az még rettenetesen mást jelentett, mint '45 után, amikoris úgy rúgták ki őket a nagybetűs pártból, hogy a lábuk sem érte földet) – előfizetői voltak a (nagyon) baloldali Brassói Lapoknak. A Székelyföld egyik eldugott zugában, Köpecen még ugyanabban az órában vehették kézhez a Brassói Lapokat, mint Brassó polgárai. Sőt, a lap még ugyanaznap a budapesti, sőt a pozsonyi és újvidéki kaszinók látogatóinak asztalára is odakerült. A román államvasutak, implicite a román posta jóvoltából, mellesleg. (Szüleim a lap összes évfolyamát meg is őrizték, egészen addig, amíg – letartóztatásukat követően – nagyanyám félelmében befűtötte velük a kemencét.)
Az elmúlt száz esztendőben a román posta és közlekedésügy oda züllött, hogy én ma a Kolozsvártól 15 kilométernyire fekvő Magyarvistán a Kolozsváron megjelenő Szabadságot (írva és mondva) két-három nap után kapom meg. (De én is gyűjtöm az évfolyamokat…)
No comment.
Ennek az igazságnak a kimondása az ellen, aki merészeli kimondani, a „román nemzeti érzékenység” gyalázkodásokkal tele áradatát indíthatja el. Ez a tény mindent elmondhat annak a diadalmas száz esztendőnek a természetéről, melyet a többségi nyilvánosság éppen megünnepelni készül.
De hogy ez a száz esztendő mit eredményezett számunkra – egyre inkább maradék – románok és magyarok számára, azt leginkább egy kevésbé ismert analógiával szemléltethetném.
Finnország Romániával csaknem egy időben vált független nemzetállammá. 1917-ben. Hosszú időn át idegen birodalmak, a svéd és az orosz tartományaként létezett. Akárcsak az Oszmán-, majd Osztrák-Magyar birodalmak részét képező Erdély. De a függetlenség kivívása a finneknél nem azzal kezdődött, hogy a finn kulturális életet korábban domináló svéd polgári és értelmiségi elitet, a finn kultúra és gazdaság úgymond „felvirágoztatása” érdekében gyakorlatilag felszámolták volna. No nem! A feltörekvő finn elit (a finn nyelvet mellesleg nem a svédek, hanem az országot a XIX. század elején meghódító orosz cárok tették hivatalos nyelvvé, s az országot a szovjet állam tette – ajaj! – függetlenné is) svéd polgártársait arra használta fel, hogy a finn kultúrát és gazdaságot a svéd kultúra és gazdaság színvonalára emeljék. A finn alkotmány a svéd nyelvet és kultúrát a svéd nyelvi-kulturális közösség szinte már „jelentéktelen” számaránya ellenére is (nota bene: a svédek finnországbéli aránya ma is éppen 6 százalék!) a finn állam a finnel egyenrangú nyelve és kultúrája gyanánt szentesítette. Sőt, ismétlem, annak ellenére is, hogy a finn nyelv hivatalos státusát a svéd állam, akárcsak a magyar a románt, még a XIX. század elején sem volt hajlandó hivatalos nyelv gyanánt elismerni.
Az eredmény közismert. A finnek nem inszceníroznak világra szóló diadalünnepet. Nem szorulnak rá. Finnország (Európa kezdetben még egyik legjelentéktelenebb államocskája) ma Európa – kulturálisan és gazdaságilag is – elismert mintaállama. A finn vállalatok világszerte hódítanak, a finn oktatási rendszer a modern világ mindenki által irigyelt példaképe.
A kisebbségi közösség egyenjogúságának elismerése a finn társadalmat felfele nivellálta.
Minálunk ennek az ellenkezője történt. Románia a nemzeti homogenizáció jegyében „megszabadult” német és zsidó kisebbségétől, s a szintén megtizedelt magyarokkal szemben vívott „szabadságharcának” eredményeként „egységes nemzetállamát” a Monarchiabéli multikulturális Erdélyhez viszonyítva mélyen lefele nivellálta. Mára Európa egyik (legalábbis Finnországhoz viszonyítva) „dinamikusan fejlődő” államocskájává tornászta fel magát.
Persze, mint minden analógia, ez is sántít. A finneket a finnugor származás nem szédítette mitologikus magasságokba. Beérték a maguk „halszagú” származásával. S a Kalevalával. A mi román honfitársaink esetében „nu a fost cazul”. Nekik – Traianus büszke utódaiként – nem kellett Európába igyekezniük, hiszen, úgymond, ők voltak (a sokszor még le is sajnált) Európa ősei. Igaz, egykor, ha nem is Európa őseiként, de vitéz védelmezőiként mi is hajlottunk arra, hogy szégyelljük azt a bizonyos halszagú rokonságot. Ma már büszkélkednénk vele, de a finneknek mintha már nem igazán akaródzna büszkélkedni velünk.
Kelemen Hunortól vissza lehet vonni kitüntetéseit, állampolgárságától megfosztani a mai – olyan, amilyen, egyebek közt Romániát is gyöngéden pátyolgató – Európában sem lehet. (Ámbár maga az ötlet is az elmúlt száz esztendő jogállami-demokratikus diadalmenetének eklatáns bizonyítéka).
A tényeket azonban aligha lehet szőnyeg alá söpörni.
Ezt ma már a román társadalom jelentős része is érzékeli. Ha majd a Nagy Egyesülés századik évfordulójának diadalmámorából kijózanodik, a tényekkel, melyek valóban kegyetlen dolgok, előbb-utóbb maga is kénytelen lesz szembenézni. (Ha nem, az végképp katasztrófa leend.)
A mámor ugyanis csodálatos dolog, de minél fékeveszettebb, annál kínosabb másnaposságok szokták követni.
S ezen a másnaposságon Kelemen Hunor mai és holnapi megkövezése mit sem változtathat.
Sőt!
Bíró Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kiket díjaztak a 45. Tokaji Írótáborban?
Felavatták Arany János emléktábláját a 45. Tokaji Írótábor résztvevői a tanácskozás utolsó napján Tokajban. Vasárnap kiosztották az írótábor díjait is.
Arany János emléktábláját, Györfi Sándor szobrászművész alkotását a Tokaji Ferenc Gimnázium udvarán található millenniumi irodalmi emlékparkban helyezték el, majd a vasárnapi plenáris üléseket követően írótábori díjakat és elismeréseket adtak át. Az írótábor díját az idén Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. A Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, a Hordó-díjakat pedig Dobozi Eszter író-költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István író, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője kapta meg.
Az idén négynaposra bővült 45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára, valamint az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált. A szó útja – a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai és módozatai Arany Jánostól napjainkig címet viselő tanácskozás a megújulás jegyében története óta először kilépett a megszokott szakmai keretek közül, a tanácskozás ideje alatt családi programokat és egyéb kulturális rendezvényeket is szerveztek Tokajban és környékén.
MTI; Szabadság (Kolozsvár)

Az identitás és a hit erejét felmutató Kolozsvári Magyar Napok
Kövér László szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”.
Az Országgyűlés elnöke Kolozsváron beszélt erről a Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti nyitógáláján. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni.
E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában.
„Mi, magyarok, azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja az identitását; amely a területén élő minden őshonos közössége számára képes biztosítani a szülőföldön való megmaradásra és boldogulásra vonatkozó érdekeit a külső, globálisnak nevezett ellenérdekekkel szemben” – fogalmazott Kövér László.
Úgy vélte, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is.
„Ha nem, akkor a térség népei együtt fogják elveszíteni államaikat, többség és kisebbség együtt fog identitás nélküli, fogyasztónak nevezett kifosztható biológiai erőforrássá válni” – vélte Kövér László.
Megjegyezte: a kisebbségi sorban élő európai polgárok gondjait nem az identitás nélküli nyitott társadalmak, hanem a saját önérdekeiket felismerő, egymással együttműködő európai nemzetállamok képesek megoldani. „Az a tény, hogy az elmúlt évszázadban, vagy az elmúlt negyedszázadban ez nem sikerült, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jövőben sikerülhet” – tette hozzá.
Kövér László nyomatékosította: 2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót”.
Úgy vélte, a 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon is erről kell dönteni Magyarországon és Erdélyben is.
Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan azonosságtudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke köszöntésében arról szólt, hogy Kolozsvár ma is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. „Van magyar jövő ebben a városban, és ebben a régióban” – jelentette ki, de szerinte a jövőt is ki kell találni.
Úgy kell kitalálni, hogy a román és a magyar jövőképek egymásba érjenek.
Ennek az alapja szerinte csakis az őszinte tiszta beszéd lehet. Kelemen Hunor szerint nem a magyarságon fog múlni, hogy a kolozsvári román és magyar világ el fog-e férni egymás mellett.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke köszöntésében az erdélyi szászok elmúlt napokban tartott nagyszebeni és az erdélyi magyarok kolozsvári ünneplését vetette össze. „Mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösség-erősítő folyamat zajlik e rendezvény keretében Kolozsváron.
„Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet, vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni. Ehhez szerinte nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket.
A nyitógála közönsége, mely zsúfolásig megtöltötte a Kolozsvári Magyar Opera termét, a köszöntőbeszédek után a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage a Kodály című előadását nézhette meg.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor ünnepi beszéde a 8. Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján
Ebben az évben is arra kaptam felkérést, hogy a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján szóljak Önökhöz, mondjak ünnepi beszédet. Ilyenkor illik dicsérni a szervezőket, meg is érdemlik, jól esik dicsérni őket. Dicséret azért, amit tesznek Gergely Balázsék. Jót tenni és különösen jól tenni a jót dicséretes dolog.
A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem ennél több. Egy brand, de meg annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa. Terjed, mert jónak találtatik.
Kedves Balázs és a teljes csapat, legyen erő bennetek, hogy még sokáig szervezhessétek a Kolozsvári Magyar Napokat. És legyen kedvetek is hozzá, mert az erő kedv nélkül fabatkát sem ér. És legyenek támogatóitok, mert arra is szükség van. Közösség az lesz.
Tisztelt vendégek, kedves barátaim!
Most engedjétek meg, hogy személyesebbre vegyem a gondolatsort, mert ünnepi beszéd ide, ünnepi beszéd oda, én itt Kolozsváron és hát persze, Erdélyben, ebben a csodálatos hazában minden nap magyar napot élek, akárcsak önök, akárcsak milliónyi ember. Ezek kicsit másabb magyar napok, mint mondjuk a szegedi, budapesti, ráckevei, dunaszerdahelyi, lendvai, újvidéki, hogy ne is beszéljünk a munkácsi magyar napokról. Transzilván magyar napok, jelentsen ez bármit is 2017-ben.
Mégis van valami, ami hasonlóvá teszi ezeket: a közös nyelv, a közös kultúra és történelem, identitásunknak azok a lényeges elemei, amelyekért meg kell dolgoznunk itt is, ott is.
Én 1987-ben költöztem ebbe a városba. Igazából már 1986-ban eldöntetett, csak kötelező katonai szolgálatra vittek engem is.
Akkor éppen felszámolóban volt minden, ami magyar. Ez így persze személytelen: a Ceaușescu-diktatúra felszámolásra ítélt mindent, ami nem román. Kollektív bűnt követett el a diktátor. Igen, egyedül nem lett volna képes arra, amit tett. Egyetlen diktátor sem. Sem Hitler, sem Sztálin, egyetlen véreskezű szörny sem cselekedett egyedül. A mi diktátorunk sem. Ez furcsán hangzik, akár vitára is okot adhat.
De legyünk humorunknál: mi olyan gazdagok vagyunk itt, Erdélyben, hogy még diktátorunk is volt. Persze, teszem hozzá azonnal, kaptuk, nem a mi érdemünk. És még sok mindent kaptunk az elmúlt közel száz esztendőben, többnyire olyan dolgokat, amelyeket nem kértünk, és nem is érdemeltünk meg. És azt kívánom, hogy soha ne ismétlődjön meg ez, sem a mi, sem a gyerekeink, sem az unokáink életében.
Szóval, akkora bűnt egy ember nem képes egyedül elkövetni. Ezt időnként érdemes felidézni a múló emlékezetben, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, az képzelni, hogy mindaz, ami velünk történt, az egyetlen ember műve volt.
És még akkor is, amikor halálra ítélt nemzetiség, nyelv, kultúra voltunk, amikor már egyesek a halotti torunkra készültek, én ebben a városban azt éreztem a nyolcvanas évek utolsó éveiben, hogy van remény, van lehetőség, talán lesz még időnk, talál túléljük, talán talpon maradunk.
Lehetséges volt, lehetségesnek tűnt. Ennek sokféle oka volt és magyarázata is sokféle van. A sok egyszemélyes intézmény, amely erőt és hitet adott azokban az években. A város nyitottsága, befogadásra nyitott hagyománya. Rögtön otthon éreztük magunkat, érezhette magát az, aki ide érkezett, és rövidebb vagy hosszabb ideig itt állt szándékában élni. Fontos ez ma, 27 évvel a diktatúra után is, mert nem árt tudni, honnan jövünk.
Történelmietlen módon fogok feltenni egy kérdést. Mentségemre legyen, nem vagyok történész. Próbáljuk meg elgondolni, milyen lenne a mi kis világunk, Erdélyünk, csodálatos Transzilvániánk, ha 1989-ben nem bukik meg a kommunista diktatúra. Ha Ceaușescu kap még néhány évet kriminális terveinek végrehajtására. Gondoljunk bele: kibírtuk volna? Ki bírta volna ki? Lennének Kolozsvári Magyar Napok?
Amikor én ebbe a városba jöttem, fogalmam sem volt, hogy meddig fog tartani a kommunizmus. És amikor megbukott, naiv módon azt hittem – mentségemre legyen mondva, nem voltam egyedül –, hogy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni az örökséget, amely – mint minden múlt és örökség – bennünk is nyomot hagyott. Akkor nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy ez nem lesz lehetséges néhány év alatt.
Mélyről indultunk, de volt erőnk feljönni, volt erőnk talpon maradni. És ez annak a kultúrának is köszönhető – a szó legtágabb értelmében értve a kultúra fogalmat –, amely ennek a városnak, Kolozsvárnak minden porcikájában él, és eddig mindent túlélt.
Szellemiség és hangulat, viszonyulás a világhoz, újragondolása a múló időnek, alkotás és építkezés, tudás és – mint minden igazi tudás – egyben észrevétlen, akaratlan iránymutatás, útjelző tábla, világító torony.
Ma, közel száz évvel azután, hogy Romániát adta a sors elődjeinknek és nekünk, ismét jó okunk van és sok-sok alkalmunk elgondolkodni, hogy mivé lettünk és mivé lehettünk volna. Ha!
De nincs ha, végül is egy nemzet és egy nemzetiség, egy közösség élete, sorsa, különösen jövője nem állhat abból, hogy mi lenne ha, mi lett volna ha. Csakis abból áll, amit és ahogy megéltünk, és ahogy elvégezzük a dolgunkat, legyen az bármi is. Nekünk pedig itt dolgunk van. Feladatunk ebben a városban, ebben a régióban.
Szóval, amikor több mint három évtizede ide érkeztem sok más barátommal, kollégámmal, ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt, és ez a város befogadott és elfogadott, akkor nemcsak a múltra gondoltam, sokkal inkább a jövőre. Hittem abban, és a mai napig szentül hiszem, hogy itt, Kolozsváron és itt, Erdélyben lehetséges számunkra, magyar közösség számára is a jövő.
Akkor nem voltunk szabadok, de erős volt a hit, és hihetetlen energia munkálkodott bennem is, hogy tudás birtokába kerülni, tanulni, tanulni, tanulni.
Aztán a szabadság is eljött, kinyílt a világ és újabb kihívások előtt álltunk.
Hölgyeim és uraim!
Kolozsvár vonzása évszázadok alatt nem csökkent. Ennek a varázsnak a megfejtése nem egyszerű. Azt látni, hogy most is ezresével, tízezresével vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. Gazdagodni akarnak, mindenek előtt tudásban és kultúrában, és egyben gazdagabbá teszik a Kincses várost.
Ezért is hiszem ma azt, hogy minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban. Nekünk szükséges, hogy a múlt felé is forduljunk néha. Szükséges, de nem elégséges. A jövőt is ki kell találnunk.
Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben. Közösen kell kitalálnunk: ki-ki a maga közössége számára, de úgy, hogy a jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet. Nem lesz könnyű. De lehetséges.
Nemrégiben én magam is erről próbáltam beszélni, és rettenetes vihar kerekedett. Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok.
Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk.
Hölgyeim és uraim!
Ahogy az elmúlt évtizedekben, úgy a következő időszakban is mi, magyarok a Jókai utcán fogunk sétálni, míg a román barátaink a Napocán, és miközben mi a Szentegyház utca épületeit csodáljuk, addig ők a Iuliu Maniu utcában teszik ugyanazt.
El fog férni ez a két világ egymás mellett? Rajtunk biztosan nem fog múlni.
A Kolozsvári Magyar Napok brand köré jövő esztendőben – a kultúrán keresztül mindenképp – akár a magyar-román párbeszéd zászlóshajóját is meg lehetne próbálni felépíteni. Egy próbálkozást mindenképpen megér.
Úgy néz ki, hogy szél, az lesz jó bőven. Vitorlát kell bontani, és vagy haladunk, vagy eltörik az árbocunk, de legalább megpróbáltuk. És mi haladni szeretnénk.
Elhangzott 2017. augusztus 14-én, a Kolozsvári Magyar Operában
(RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ) erdon.ro

Imádom, a legjobb, a legtöbb – SZIKE-tábor Nagytarnán
A Természet és szeretet otthona, azaz az Ecosunhome évek óta biztosít helyszínt különböző csoportoknak arra, hogy a természet Urával találkozhassanak, ugyanakkor egymással is barátságot kössenek. A legnépesebb csoport ebben az évben is a Szatmári Református Egyházmegye szervezésében érkezett a határmenti táborhelyszínre - számol be a Refszatmar.eu.
Az elmúlt héten - augusztus 6 és 12 között - mintegy százötven részvevő tanulhatott arról, hogy az imádat egyedül Istennek jár. A tavalyi táborban a legnépszerűbb közösségi oldal egyik hangulatjele, a HŰHA alapján a hűségről esett szó. Idén egy másik hangulatjelet emeltek be az üzenetközvetítésbe, mégpedig azt, amit helytelenül fordítanak így magyarra: Imádom. De ezen kívül is volt mit tisztázni az előadásokon és áhítatokon.
Előadások
A Sátán mindent megtesz annak érdekében, hogy szétdobáljon, elhitessen, félrevezessen bennünket, és ne az Istent imádjuk – mondta a nyitó istentiszteleten Tolnay István nagykárolyi esperes. A délelőtti előadásokon boncolták tovább a témát. Hétfőn Rácz Ervin egyházmegyei ifjúsági előadó beszélt arról, hogy nem kell mindent a Sátánra fognunk: az önimádat, az egocentrikus életmód tesz minket magányossá és védtelenné. Kedden Tolnai János patóházai lelkész szólt biblikusan a halott és élő bálványaikról, melyeket helytelenül az Isten elé teszünk. Szerdán vendégelőadó érkezett, mégpedig kilencedmagával a táborba. Dohi Zoltán feleségével és hét gyermekével már jelenlétével is példát mutatott, a hiteles előadásban elmondottak pedig arra ösztönözték a táborlakókat, hogy fiatalon is Istenre bízzák életüket és neki szolgáljanak. Csütörtökön Máthé Róbert vetési lelkipásztor az imádság módjáról, a meditációról, relaxációról tanított, sőt gyakoroltatta is. Pénteken Jobb Domokos egyházkerületi ifjúsági előadótanácsos Krisztus áldozatkész szeretetéről bizonyságtételszerűen szólt, elmondva azt, hogy miként lett valósággá a saját életútján Isten szeretete, a legnagyobb szeretet. A záró istentiszteleten Király Lajos esperes szólt a tábor mottóigéje alapján: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8) Az elhangzottakat kiscsoportos beszélgetésekben mélyíthették el a táborlakók. A szervezésben sokat segített Szilágyi Levente esperesi ügyintéző is.
Áhitatok
Az esti áhítatokat teológiai hallgatók tartották. Vajda Szabolcs, Dohi Arnold, Varga Tamás-Sándor, Suvanjeiev Elisabet és Pop Péter a János Evangéliuma 4. részében található, samáriai asszonyról szóló történet alapján közvetítették Isten szavát.
Játékok
Moldován Krisztina és Csatári Leila teológusok vezérletével szabadtéri játékokon mérhette össze ügyességét az ott összeverbuválódó öt csapat: Ázott Narancsok, Hitépítő Pandák, Sárga Majmok, Hupikék Törpikék és Ifiónak FüvesShrek elnevezéssel. A tábortűznél kiderült: ez lett a végső sorrend. Tájékozódási- valamint bibliaismereti vetélkedőn, sport és egyéb ügyességi játékokon vetélkedhettek a csapatok, a keddi túrázás pedig mindenki számára jó erőnléti edzésnek bizonyult. Nos, aznap biztosan nem kellett altatóhoz folyamodniuk a vezetőknek.
Esti programok
Változatos programokat hoztak az esték is. Az első este ismerkedéssel és tánccal telt: Loga Hajnalka mozgatta meg a táborosokat. Hétfőn este az Uccse Zenekar szórakoztatott, kedden pedig Dj Levicius keverte a zenét. Szerdán a nagyrészt magyarországi lelkipásztorokból álló zenekar, a Szolgálat Együttes dolgozott fel énekeskönyvi és ifjúsági énekeket. Csütörtökön a hagyományoknak megfelelően Kása Zsolt és Melinda vezette a táncházat. Az utolsó estén Szászrégenből érkezett dicsőítő csapat, a táborlakók nemcsak hallgatták a Sófárt, hanem csatlakoztak is az énekléshez.
Minden tábor legfelemelőbb pillanatai közé tartozik a tábortűz, ahol a fiatalok visszatekintenek az elmúlt napokra, és jelen esetben kérlelik a vezetőket: hadd maradhassanak még egy hetet. Az idei tábor mindenképpen többletet hozott azáltal, hogy a táborvégi hangulatot „csatornázni” akarták a szervezők, (Rácz Ervin felelősségvállalásával) mégpedig a legszentebbel: az úrvacsora vételével. A szereztetési Ige közlése után, a rendkívül fegyelmezett, egész héten Igét hallgató ifjak egy cetlire írhatták vétkeiket, melytől jelképesen úgy szabadultak, hogy azokat kereszt alatti dobozba gyűjtötték, majd tűzbe dobták. Ezután ölelést kaptak, majd az úrvacsora vétele után pedig Krisztus parancsa szerint a lábmosást is átélhették. szatmar.ro

A többség-kisebbség viszonyára hívták fel a figyelmet a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján
Ünnepi beszédekkel és a Magyar Állami Népi Együttes Tánckánon – Hommage à Kodály című előadásával nyitották meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokat hétfő este a Kolozsvári Állami Magyar Operában.
Elsőként Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke szólalt fel, aki Kolozsvár pozitív és negatív hétköznapjaira reflektált, mert hiszi, hogy az ünnepek létjogosultságát a hétköznapok adják. Bár a Petőfi utcai régi füvészkertet megszüntették, a Szent Mihály-templomban a restaurálásokat tervezik.
magyar napokat a sajtóban tavaly méltánytalanul meghurcolták, de nem soká azután a Nemzeti Audiovizuális Tanács és a Román Televízió etikai bizottsága igazságot szolgáltatott. A Brassai Sámuel Elméleti Líceum egyik osztályát megszüntették, az Apáczai Csere János Líceum terjeszkedik. Március 15-én meghurcolták az Erdély-zászlót, de rá egy hétre a FUEN és az RMDSZ bejelentette a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés aláírásgyűjtését.
Gergely Balázs kijelentette: a Kolozsvári Magyar Napok létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, de fontos észrevenni, hogy a magyar közösség csakis a többséggel való kommunikáció által vívhat ki magának tiszteletet. „Akik rejtőzködnek, nem megértést és megbecsülést, hanem ellenszenvet és félelmet kapnak” – fogalmazott. A főszervező szerint az értékeket nemcsak őrizni, hanem folyamatosan felmutatni kell.
Kelemen: őszinte beszédre és kölcsönös tiszteletre van szükség
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke harminc évvel ezelőtti emlékeit idézte fel. 1987-ben költözött a kincses városba, amikor felszámolóban volt minden, ami nem román. A kommunizmusban, de az elmúlt száz évben is a magyar közösség többnyire olyan dolgokat kapott, amelyeket nem kért, és nem érdemelt meg, de nem szabad azt hinni, hogy minden egyetlen ember műve volt, mutatott rá. Elmondta: minden kedvezőtlen körülmény ellenére neki meggyőződése volt, hogy a magyar közösségnek van esélye talpon maradni.
Kelemen Hunor ugyanazt látja ma is, amit harminc évvel ezelőtt: „minden vészjel ellenére van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban”, fogalmazott. Elég például csak arra gondolni, hogy Kolozsvár évszázadok óta vonzza a magyar fiatalokat Erdély minden szegletéből. A jövő tervezésével együtt jár viszont az is, hogy néha a múlt felé kell fordulni, tette hozzá.
A szövetségi elnök az elmúlt napokban sokat tárgyalt és sokféleképpen értelmezett, a centenáriummal kapcsolatos kijelentéseire is kitért. „Az elmúlt napok történései ismételten arról győztek meg, hogy a feladat ma semmivel sem egyszerűbb, mint nemes és kiváló elődjeinknek volt az elmúlt száz esztendőben” – mondta. A közösségek jövőképeinek egymásba kell érni, nem pedig egymás ellen épülni, aminek alapja az őszinte beszéd és a kölcsönös tisztelet.
„Nem ismétlem meg mindazt, amit mondtam a centenárium kapcsán, hisz úgy vagyok ezzel, mint ama szakállas viccben a székely férfi, akinek a felesége az ötvenedik házassági évfordulón félve szóvá tette, hogy az esküvő óta eltelt fél évszázadban egyszer sem mondta, hogy szereti. Erre jött a válasz, hogy az esküvő napján mondtam, mit érzek irántad, és azt is, hogy ha valami változik, szólok. Én is csak azt tudom mondani, hogy ha valami változik, majd szólunk” – vont párhuzamot Kelemen Hunor.
Toró: a közösségi szolidaritás a kulcs
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke felszólalásában rámutatott: a Kolozsvári Magyar Napok sikere közös siker. A rendezvénysorozat évről évre példát mutat más városoknak, ahol a kolozsvári esemény mintájára szerveznek magyar napokat. Jó ürügy arra, hogy a magyar közösség folyamatosan felmutassa ezeréves kultúráját, tette hozzá.
Az ügyvezető elnök továbbá párhuzamot vont a Kolozsvári Magyar Napok és az idén Nagyszebenben megszervezett erdélyi szászok ünnepe között. „Mi, erdélyi magyarok nem szeretnénk úgy járni, mint a nagy múltú erdélyi szászok közössége. Nem szeretnénk azt, ha elöljáróink elrománosítanák nevüket, mert azt gondolják, hogy ez az út a politikai felemelkedés felé” – fogalmazott. Toró T. Tibor szerint kölcsönös tiszteletre, egymás értékeinek elfogadására és közösségi szolidaritásra van szükség, egy olyan értékrendre, amely nemet mond a gyűlöletre, az intoleranciára, a homogenizációra, és a békésnek látszó, de annál veszélyesebb ideológiákra. A román bukaresti politika pedig ma odáig süllyedt, hogy nem akar ez ellen fellépni, jelentette ki, majd Kelemen Hunor példáját hozta, akit szerinte jogtalanul támadtak azért, mert őszintén mert beszélni.
Kövér: a nemzetállamnak nincs alternatívája
Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke beszédében Németh Lászlót példázta, aki 1941-ben Kolozsváron, egy előadás keretében sokak meglepetésére eképpen fogalmazott: „Egy negyedórám van meggyőzni Önöket, hogy kisebbségi sorsukból kiguvadva nincs joguk vidám többségnek érezniük magukat, hanem azonnal egy másik kisebbségi sorsba kell beállniuk.” Ebből kiindulva beszélt arról, hogy mi a módja annak, hogy a magyarok ne süllyedjenek kizsákmányolt és megalázott „bennszülötti sorsba”. „Az egyik a józan magyar nemzeti öntudat, a másik az ezen józan öntudaton alapuló cselekvésre és együttműködésre képes magyar állam, amely nem kiszolgáltatja, hanem szolgálja a nemzetét, Magyarország határain belül és kívül egyaránt” – fogalmazott
Álláspontját szembeállította azokéval, akik úgy gondolják, hogy a nemzeti identitás és a nemzetállamok kora lejárt Európában. A Magyar Országgyűlés elnöke a 21. századi hadviselésről is beszélt, amely a közösségek értéktudatát, nem pedig területét akarják megszállni. „Az emberek értéktudatának legszervesebb részei a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti önazonosságuk. Nem véletlen, hogy Európában jelenleg ezek az identitáselemek állnak a támadások célkeresztjében, hogy ezen identitásokat oltalmazni hivatott intézmények, azaz az egy férfi és egy nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és a nemzeti államok állnak ideológiai ostromtűz alatt” – mutatott rá. Meglátása szerint olyan erőcsoportok akarják maguknak alárendeli Európát és ennek erőforrásait, amelyek úgy gondolják, hogy elegendő erejük és hatalmuk van erre.
Kövér László szerint nincs „elfogadható, életképes, emberhez méltó” alternatívája a nemzetállamnak. Az országgyűlés elnöke szerint a nemzetállam nem nemzeti kizárólagosságra épül, hanem a nemzetállamban minden polgár méltóságát egyenlő módon tisztelnek. „2010 óta a magyar politikának az a célja, hogy nemzeti államunkat újjáépítsük, az identitásunkat és a nemzeti összetartozásunkat megerősítsük, szomszédainkkal együtt erősítsük a nemzetállamok együttműködésén alapuló Európai Uniót. 2014-ben ezt a célt erősítették meg a magyarországi, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban élő, szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok. 2018-ban ismét erről kell döntenünk. Otthon, Magyarországon, s itthon, Erdélyben és Kolozsváron is” – összegzett Kövér László.
Tasi Annabella / maszol.ro

Játszva hívja fel a figyelmet Kolozsvár képi örökségére az Erdélyi Audiovizuális Archívum
Mikor lezárult az Örökségünk Őrei vetélkedő, Blos-Jáni Melinda, az Erdélyi Audiovizuális Archívum egyik kezdeményezője úgy érezte, hogy a diákok kutatómunkája nyomán remek vizuális anyag került felszínre, amely megérdemli a szélesebb körű figyelmet. Így indult a műhelymunka-sorozat, amelynek eredménye a Műemlékek diákszemmel című kiállítás formájában tekinthető meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokon.
A Bocskay-ház folyosóján és egyik termében tulajdonképpen öt kiállítás sorakozik, öt kolozsvári műemlékhez kapcsolódóan: a Marianum, a Mauksch-Hintz-ház, a Státus-paloták, az Óváry-ház és a Sétatér őrei gondolták tovább a védenceikről talált fotóanyagot. A mini-kiállításoknak két része van: a történeti, dokumentumokat felsorakoztató, és a játékos továbbgondolás „mentés másként” alcímmel.
Az RMDSZ középiskolásoknak szóló vetélkedője során sok információ és képanyag felszínre került az örökbefogadott műemléképületekről, a kutatást a Minerva Archívumban, a Fortepan archívumában, a Octavian Goga Megyei Könyvtárban és különböző hagyatékokban folytatták a diákok Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș vezetésével. A kiállításokon így nagy eséllyel látunk majd számunkra új régi felvételeket a jól ismert kolozsvári épületekről.
A csapatok érdeklődésüknek és képességeignek megfelelően gondoltak tovább néhány fotót: megkeresték az eredeti helyszíneket és újrajátszották a képeket, újrafotózták az eredeti helyszínt és belekomponálták a régi fotót, vagy kollázst találtak ki. „Ennek az volt a célja, hogy tényleg élvezzék, hogy egy képet kell nézzenek és a részleteket is a humor, a kapcsolatok, a kollázs révén jobban észrevegyék” – mondta el Blos-Jáni Melinda a hétfői megnyitón.
„Az éreztem, hogy hiányzik egyfajta kritikus, reflexív viszonyulás a vizuális kultúrához a diákok munkájából, ugyanis hiányzik az oktatásból is a vizuális kultúra” – indokolta a műhelymunka elkezdését Blos-Jáni Melinda. Mint mondta, a Sapientia-EMTE Film, fotó, média tanszékének oktatójaként fontosnak tartotta megismerni, illetve fejleszteni a középiskolás diákok gondolkodását a vizuális kultúráról, ezt összekapcsolni az Erdélyi Audiovizuális Archívum képmentő, képgondozó tevékenységével, illetve az Örökségünk Őrei program összegzését, bemutatását nyújtani.
Szenkovics Dezső, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának dékánhelyettese üdvözölte a „két fantasztikus kezdeményezés”, az Örökségünk Őrei várostörténeti vetélkedő és az egyetem oktatói, Buglya Sándor, Blos-Jáni Melinda és Tóth Orsolya által kezdeményezett Erdélyi Audiovizuális Archívum találkozását.
Az archívumot létrehozó Erdélyi Audiovizuális Egyesület célja az erdélyi audiovizuális örökség kutatása, népszerűsítése, első kiállításuk 2016 októberében Orbán Lajos két világháború közötti Kolozsváron készült fényképeit és filmfelvételeitmutatta be. A mozgóképeket a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával élőzene-kísérettel lehet megnézni szerdán este hét órától a Tranzit Házban.
A legnagyobb teret a Marianum kiállítása tölti be, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum diákjai ugyanis személyes tárgyakat és történeteket is összegyűjtöttek a kolozsvári leányiskola egykori diákjaitól.
A Sátus-palotákat ábrázoló fényképekből az Apáczai Csere János Elméleti Líceum tanulói merész kollázsokat találtak ki, ezeken a régi Kolozsvár a mai szupermarket-katalógusokkal találkozik.
A Mauksch-Hintz-házat lakó Hintz Elláról pedig a Báthory István Elméleti Líceum kiállításán kiderül, hogy maga is kivette a részét a korabeli vizuális kultúrából: ugyanahhoz az amatőr fotótársasághoz tartozott, mint a korábban említett Orbán Lajos.
Az Óváry-ház legendás irodalmi szalonjai az Örökségünk Őrei vetélkedő alatt szervezett Slam-esttel mosódik szó szerint egybe a református kollégisták kollázsán.
A Sétateret örökbefogadó csapat pedig egy ’60-as- ’70-es években készült portrésorozat alanyának rejtőzködő és magamutogató attitűdjeit játszotta újra, de egy századeleji sétatéri idillt is.
Ők a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának tanulói, ezért bónuszként a Sétatér történetéhez videós kvízt is összeállítottak: a parkban élő madarak nevét kell felismerni jelnyelv alapján. Amint az alábbi fotó bizonyítja, az interakció működött.
Műemlékek diákszemmel kiállítás augusztus 20-ig, a Kolozsvári Magyar Napok végéig látogatható, a kurátorok, Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș naponta 11 és 18 óra között személyesen is jelen lesznek.
Az Erdélyi Audiovizuális Egyesület következő projektje a Száz év karácsonya címet viseli. A 2017 adventi időszakára tervezett kiállításhoz bárki hozzájárulhat egy 1900 és 2000 között készült karácsonyi fotóval és egy ahhoz kapcsolódó történettel. A fotókat már most, a Kolozsvári Magyar Napok alatt is várják a Bocskay-házban beszkennelés végett.
Műemlékek diákszemmel kiállítás augusztus 20-ig, a Kolozsvári Magyar Napok végéig látogatható, a kurátorok, Blos-Jáni Melinda és Mira Marincaș naponta 11 és 18 óra között személyesen is jelen lesznek.
Az Erdélyi Audiovizuális Egyesület következő projektje a Száz év karácsonya címet viseli. A 2017 adventi időszakára tervezett kiállításhoz bárki hozzájárulhat egy 1900 és 2000 között készült karácsonyi fotóval és egy ahhoz kapcsolódó történettel. A fotókat már most, a Kolozsvári Magyar Napok alatt is várják a Bocskay-házban beszkennelés végett.
Zs. E. / maszol.ro

Irodalom és vidékei – Először szervezett írótábort a Látó folyóirat Szilágybagoson
A Látó írói és a folyóirat fiatal szerzői táboroztak Szilágybagoson.
Első alkalommal szervezte meg írótáborát a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat augusztus 11-13. között Szilágybagoson, Irodalom a vidéken címmel. A szervezők elsősorban fiatal alkotókat hívtak meg a táborba, olyanokat, akiknek a munkássága a Látóhoz (is) köthető, mint ezt többször is hangsúlyozták, nem "ellentáborról" van szó, nem a meglévő írótáborok ellenében szerveződött, hanem új színt igyekezett ezek mellett hozni az erdélyi irodalmi életben, új fórumot, találkozásai lehetőséget biztosítani elsősorban fiatal alkotók számára. Az, hogy a helysín Szabó Róbert Csaba író, szerkesztő, főszervező szülőfaluja volt, természetesen számos előnnyel járt: a település polgármesteri hivatala - a Bethlen Gábor Alap mellett - támogatta és örömmel fogadta a kezdeményezést, a tábor végén pedig a szervezők és a házigazdák is a folytatásról beszéltek.
A főszervező helyismerete a programok változatosságában is meglátszott, a pincesoron zajló műhelybeszélgetések, felolvasások, könyvbemutatók mellett a helyi termálfürdőt is meglátogatták a résztvevők, szombaton pedig a szintén bagosi Robike Biciklikölcsönző támogatásával biciklitúrán vehettek részt a sport kedvelői. A vidéki helyszín hozta magával a tábor címét és fő témáját, amit a résztvevők kedvükre értelmezhettek, tágíthattak. Láng Zsolt például arról beszélt, hogy az írói pályák sok esetben vezetnek ha nem is vidékre, de a perifériára, akár Hamvas Bélára gondolunk, akinek életében mindössze egy műve jelenhetett meg, akár James Joyce-ra, akit belső, alkotói kényszer sodort egyre inkább perifériára, az egyre komplexebb és egyre követhetetlenebb művei megírása közben.
Szó esett Szilágysághoz köthető alkotókról is, Sárkány Tímea például Hervay Gizelláról értekezett, aki éppen azáltal szorult "perifériára", hogy Budapestre költözött, verseiben pedig gyakran beszélt arról, hogy azért nincs hazája, mert két hazája van. A végső hazatérés körülményeit már Láng Zsolt elevenítette fel: a nyolcvanas évek elején, több hónappal a költőnő halála után postai úton érkeztek meg hamvai a Korunk kolozsvári szerkesztőségébe. Ma a Házsongárdi temetőben nyugszik korábbi férje, Szilágyi Domokos mellett.
A táborban bemutatták többek között Szöllősi Mátyás, Vida Gábor, Demény Péter és Tamás Dénes legfrissebb köteteit, szombaton pedig záróprogramként gálaestet tartottak a közeli szilágyborzási kultúrotthonban, ahol nemcsak a résztvevők, de a helyiek is szép számban megjelentek. Az erdélyi, magyarországi és szerbiai alkotókat összehozó első Látó-tábor éppen kis létszáma (közel húsz fő), családias hangulata miatt volt kellemes és eredményes, annyira, hogy a búcsúzásnál mindenki a folytatás mellett tette le a voksát. A szervezők tervei szerint a továbbiakban a folyóirat szerzői közül a legjobb írásokat közlők jutalma lesz a meghívás, de ezentúl is nyitott lesz a tábor bárki számára szerény összeg kifizetése ellenében.
Varga László Edgár / Transindex.ro

Erdély és a globális történelem perspektívái
"Hisz Erdély története a római korban, középkorban, újkorban és főleg a jelenkorban jóval több, mint románok és magyarok közötti traumák és nemzeti harcok férfias története."
Az Euópától ismét elváló Egyesült Királyságban nemrég egy olyan animációt mutattak be, ahol az egykori római provincia, Britannia egyik lakosa fekete bőrűként szerepelt a gyerekeknek szánt filmben. Ez olyan felháborodást keltett néhány véleményvezér és szélsőjobboldali szervezet körében, hogy a világhírű ókortörténész, Mary Beard is csatlakozott a vitához, amely végül trágárkodásba és alpári vitasorozatba fulladt. Az eset kiváló példa arra, hogy még az Egyesült Királyságban sem magától értetődő a történelmi tények és források kontextuális értelmezése és a plurikulturalitás elfogadása. Mary Beard érvei azonban rámutattak arra, hogy ma már elengedhetetlen a nemzeti, nacionalista történetírások helyett a globális történetírás bevezetése. Nézzük meg közelebbről, mit is jelent ez és mennyire alkalmazható ez a történelmi megközelítés a nacionalizmustól fűtött és 2018-höz közeledve ismét súlyosbodó Erdély-kérdés traumáinak feldolgozására.
A botrányossá lett BBC animációban Britannia, a mintegy négy évszázadon át római provinciaként ismert terület egy sajátos katona-családjáról szól, ahol a római katona fekete bőrű, felesége fehér, míg gyermekei már egy vegyes kultúrából és etnikumból származó gyerekek voltak. A gyerekeknek szánt animáció a római kori ember életét igyekezett interaktív módon bemutatni, ám az eredmény az lett, hogy Nagy Britanniában és azon túl, az amerikai Alex Jones műsorában is mint a „baloldal történelemhamisításaként” lett értelmezve. A rövid animáció sokakat felháborított, hogy egy 90%-ban fehér emberek által lakott provinciát egy fekete római katona családja szimbolizál. A kritikusok azzal vádolták a BBC-t, hogy a kortárs etnikai és „multikulturális” sokszínűséget és nagy-britanniai kavalkádot akarják múltbeli eseményekre, korszakokra ráhúzni a politikai korrektség érdekében, ezáltal „meghamisítva Nagy Britannia történetét”. Mary Beard, aki talán azon kevés ókortörténészek közé tartozik, aki nyíltan felvállalja a public intellectual, azaz közértelmiség szerepkörét és ezáltal világhírnévre tett szert, azonnal az animáció védelmére kelt és bebizonyította, hogy Britannia, az egykori római provincia etnikailag valóban sokszínű, változatos volt és Mauritániából (a mai Marokkó területéről) vagy épp Africa provinciából (a mai Tunézia Algéria területe) számos katona állomásozott a provinciában. Ezeket a katonákat, ahogy az egykori Líbiából származó római császárokat, így Septimius Severust is aligha kellene fehér emberekként elképzelnünk, hisz ez egyértelműen történelemhamisítás lenne. A szélsőjobboldali gondolkodók és véleményformálók által hevesen támadott cambridge-i professzorasszony szerint ideje lenne az átlagembereknek elfelejteni a fehér ember által dominált nacionalista történetírást, hisz Európa és annak bizonyos régióinak története soha nem kizárólagosan a fehér férfi történetéről szólt – ahogy ezt mi megszoktuk a történelemkönyvekből. Mary Beard a globális történelemszemléletet tartja a megoldásnak. A globális történelem alatt azonban nem világtörténelmet vagy nemzetközi kapcsolatok történetét érti, ahogy azt egykor a XIX. századi pozitivisták vagy enciklopédisták gondolták, de mégcsak nem is az Arnold J. Toynbee féle univerzális történelemre utal. Globális története lehet egy falunak is, egy városnak vagy egy országnak, provinciának: azokat a kulturális, etnikai, gazdasági, politikai és katonai hálózatok (networks) összességét jelenti, amely egy adott mikro vagy makrotársadalmat felépíti. A globális történetírás számos nagy munkát és érdekes kutatási eredményt hozott már az elmúlt időszakban különösen a birodalom-kutatások területén (lásd Sebastian Conrad, Mi a globális történelem? Princeton University Press, 2016, Hodos et al., Routledge Handbook of archaeology and globalisation, New York-London, 2017). Sebastian Conrad a Freie Universität világhírű professzora híres könyvében a globális történelemnek három fő aspektusát emeli ki: a mindenség és mindenek történelme, a hálózatok és konnektivitás története és az integrációs folyamatok története. Conrad könyvében rámutat arra, hogy a nagy világtörténetekben valójában nemzetek történetét látjuk felsorakoztatva, egymás mellé, azok interakciója és közös kapcsolati hálózata nélkül. Történetírásunk hagyományai másról sem szólnak, mint a fehér férfi által végzett nagy tettek nemzeti történelmeiről. Conrad szerint, az új történetírás fő szerepe a globális, azaz minden részletre kitérő szemléletről kell szóljon, ahol a történész – elemezzen egy család történetét vagy egy ország, esetleg népcsoport, ha úgy tetszik nemzet történetét – egyszerre kell figyeljen az emberek közötti viszonyra, társadalmi hálózatukra, konnektivitásaikra, az általuk használt tárgyak mozgására és mobilitására, az őket érintő politikai, kulturális, ökológiai és katonai hatásokra és ideológiai változásokra és eszmék mobilitására is. Ez a komplex, sok mindenre kitérő történelem-szemlélet adja a globális történetírás fő újdonságát, amelynek tükrében a Mary Beard féle Britannia római provincia története is egészen új perspektívákat kap és a Mauretániából a brit szigetekre került római katona története egyáltalán nem lesz szokatlan és botrányos.
Ez a szemlélet megoldást hozhat – hozhatna – Erdély történetének értelmezésében is.
T. Szabó Csaba / Transindex.ro

Sabin Gherman: a PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minket
Ezt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják.
Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi.
A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg?
Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.”
Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak, nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.)
És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek – nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük?
Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure?
A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár – azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról.
Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki…
A román állam valójában egy példátlan átverés: ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat.
Sabin Gherman / itthon.ma/erdelyorszag

NÓTA A SZÁSZ HALOTTI TORON
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke nagy vihart kavart a romániai belpolitikában, amikor kijelentette, az erdélyi magyarok nem fogják együtt ünnepelni a románokkal a gyulafehérvári nemzetgyűlés 100. évfordulóját. Vele ellentétben Klaus Johannis elnök ismét bizonyságot tett arról, hogy már csak a nevében német, szívében az asszimiláló, többségi nemzethez tartozik: bejelentette, hogy a szászok együtt ünneplik a románokkal Erdély csatlakozását a román államhoz.
Biztos jó buli lesz, már előre csorognak a könnyeim, hogy kimaradok belőle. Annak idején, erdélyi magyar honfitársaimmal egy szász embert választottunk meg, aki Nagyszeben csodatévő polgármestereként a német megbízhatóság és alaposság reményével kecsegtetett a balkáni zűrzavarban. Azt reméltük, ez a kisebbségi ember lesz Románia legjobb elnöke, és ezáltal a sovinizmus kegyelemdöfést kap. Ráadásul a mi szavazatainkon múlt a győzelme. Aztán kiderült, mégsem egy szászt, hanem egy románt választottunk meg.
Gyermekkoromban, az 1970-es években Brassóban, a hét szász város ‒ Siebenbürgen ‒ egyikében egy olyan utcában laktunk, amelyben pontosan száz ház volt. A panelnegyedekkel ellentétben ez az utca tükrözte a brassói etnikai arányokat, a lakosoknak mintegy fele román volt, harminc százaléka magyar, húsz százaléka szász. Jól megfértünk egymás mellett, a kölcsönös udvariasság jeléül mindig a másik nyelvén köszöntünk, ő meg a mi nyelvünkön köszönt vissza, mi gyerekek együtt játszottunk és úgy egyáltalán, együtt nyögtük a kommunizmust. Aztán a szászok eltünedeztek. Elköltöztek Németországba, mondták a szüleink és kerülték a témát, gyermeke előtt nem politizált az ember. Pár év után, amikor már tudták, hogy nem jár el a szájunk, megtudtuk tőlük: Ceausescu eladta őket, fejenként 13 ezer márkáért. Így fogalmaztak, és ez is volt a lényeg: eladták őket, mint a juhokat.
A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, majd a tatárjárás pusztításai után újabb telepesek érkeztek. De nagyszámú németföldi bevándorló érkezett a XVI. század végén és a XVII. század elején, az ellenreformáció idején is Erdélybe, hiszen itt szabadon gyakorolhatták a protestantizmust.
A szászok az Unio Trium Nationum tagjai voltak, a magyarok és a székelyek mellett számos privilégiumot élveztek, s bár a történelem nehézségei őket sem kímélték, de bátran kijelenthetjük, hogy ők szenvedtek a legkevesebbet Erdély népei közül, ellenben ők prosperáltak a legjobban. Építészeti és iparművészeti szempontból a szász örökség a legértékesebb Erdélyben, a szász városok ‒ kiemelten Brassó, Nagyszeben és Segesvár ‒ Európa ékszerei közé tartoznak.
Az Erdélyt bekebelező románok azonban nem tisztelték ezt a különleges örökséget, sem létrehozóikat. Beindult az asszimilácó, az elüldözés és a leépülés, amit aztán a II. világháború végkimenetele csak fölgyorsított, aztán a Ceausescu-rezsim föltette a pontot az i-re, kiárusította a szászokat és kezet tett ingatlanjaikra. Erdély legpatinásabb, legértékesebb épületeire. Ezek az ingatlanok ‒ akár egész települések ‒ aztán a balkanizáció martalékaivá váltak. A gyönyörű szász falvakat a betelepült cigányok putriteleppé lakták. Számos épületet lebontottak, hiszen kellett a hely a panelnegyedeknek.
De a le nem bontott műemlékek közül is rengeteg esett áldozatul a trehányságnak, legutóbb ‒ tavaly télen a szászveresmarti és a rádosi templomok tornya omlott le. Ugyan Brassó, Segesvár és Nagyszeben óvárosát szépen rendbe tették ‒ az utóbbit épp maga Klaus Johannis ‒, a többi jelentős egykori szász városban is beindult a restaurálási folyamat és az Erdély-bolond Károly hercegnek köszönhetően néhány szász falu is visszanyerte hajdani patinájának egy részét, de fölbecsülhetetlen értékek semmisültek meg a román uralomnak köszönhetően.
Ami maradt, turistaként meglátogathatják az építők Németországban élő utódai, nosztalgiájuk persze román zsebeket töm meg. Esetleg nosztalgiabefektetőként is visszatérhetnek, amennyiben az előbb említett zsebeket megtömik. Ahhoz, hogy az óvárosok maradványaihoz eljussanak, a nosztalgiaturistáknak elébb át kell vergődniük Európa legocsmányabb panelnegyedein, amelyeket azok gányoltak, akikkel ünnepelni fogják a „nagy egyesülést”.
A történelem kontextusában Klaus Johannis kijelentése szánalmas és gerinctelen, hajdan büszke, országépítő nemzetét megtagadó ‒ és mindenekfölött mélyen megalázó. Olyan ez, mint nótára fakadni és táncra kerekedni egy halotti toron – de úgy látszik, egy második mandátum reményében megéri.
Jó bulizást kívánunk neki, de amennyiben ismét az erdélyi magyarok szavazatán múlik majd a mandátuma, aligha lesz oka a vigasságra.
Orbán János Dénes / Magyar Idők

Feljelentést tett az EMNP gyűlöletszítás miatt (Kelemen Hunor kijelentése jogos)
Ügyészségi feljelentést tett az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció (RMNK) elnöke, Alexandru Cumpănaşu ellen, aki – az EMNP megítélése szerint – magyarellenes gyűlöletet szított az RMDSZ-vezető, Kelemen Hunor kijelentésére reagáló nyilatkozatával.
A feljelentést Toró T. Tibor, az EMNP ügyvezető elnöke jelentette be tegnap.
Hangoztatta: Kelemen Hunor kijelentése, mely szerint az erdélyi magyarság nem tudja és nem akarja ünnepelni Erdély és Románia egyesülése kinyilvánításának 2018-ban esedékes centenáriumát, az erdélyi magyarság egészének az életérzését fejezi ki.
Toró T. Tibor azt vélte uszításnak, hogy a koalíció közleményét aláíró Alexandru Cumpănaşu Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását kezdeményezte. Meglepőnek tartotta továbbá, hogy a javaslat a gyűlöletbeszéd hullámát indította el, és alig volt hallható józan hang a román társadalomban a témával kapcsolatban.
Az EMNP ügyvezetője nyomatékosította: a román törvények szerint nem vonható meg az állampolgárság azoktól, akik ezt születésükkel szerezték. Úgy vélte: a fenyegetés mégis megfélemlítő hatással van az egész erdélyi magyar közösségre. Azt is megjegyezte, az efféle kijelentések a román társadalomra hatnak kedvezőtlenül, hiszen ezután a román politikusok arra éreznek késztetést, hogy maguk is „beszálljanak a versenybe, és megmutassák, hogy ki jobb román”. Ez pedig akadályozza a román–magyar kiegyezést.
Toró T. Tibor szomorúnak tartotta, hogy Klaus Iohannis államfő sem hagyta válasz nélkül Kelemen Hunor kijelentését. Az elnök arról biztosította a közvéleményt, hogy az erdélyi szászok a románokkal együtt ünneplik meg az egyesülés centenáriumát. A politikus furcsállotta, hogy az államfő a szász közösség nevében beszélt.
Toró kijelentette, Kelemen Hunor nyilatkozata üdvözlendő, ezekben a kérdésekben ugyanis sokkal kifizetődőbb az egyenes beszéd, mint a „sumákolás”. Mint mondta, nem Kelemen Hunort akarják az ügyészségi feljelentéssel megvédeni, őt képesnek tartják arra, hogy megvédje magát, de fontosnak gondolják a magyar közösség megvédését a „centenárium előestéjén” a hasonló támadásoktól. „Vallom, hogy a centenárium nekünk is egy esély a tisztázásra. Próbáljunk élni ezzel a lehetőséggel” – fogalmazott Toró T. Tibor.
Mint ismert, az RMDSZ elnökével a kolozsvári Szabadság napilap közölt interjút augusztus elején. Ebben a politikus kijelentette: „a románságnak el kell fogadnia, hogy mi (az erdélyi magyarság) nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at”.
Kelemen Hunor úgy vélte: hiba lenne, ha az erdélyi magyarság „sündisznóállásba” zárkózna a centenárium évében, ezért a szövetség konferenciákat szervez, és kiadványokkal készül felmutatni, hogy mivel járult hozzá a magyarság az elmúlt száz évben Erdély és Románia fejlődéséhez. Az RMDSZ azt a munkacímet adta centenáriumi programjának, hogy Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. A kijelentésekre adott válaszként a Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció előbb Kelemen Hunor román állampolgársága megvonását kezdeményezte, majd egy újabb közleményben arra tett javaslatot, hogy vonják vissza a Kelemen Hunornak 2000-ben adott Románia Csillaga állami kitüntetést.
Háromszék / Erdély.ma

Iohannis: Egy stabil és biztonságot nyújtó pont vagyunk a térségben
Románia még inkább felvállalja az erős állam szerepét és jelentős regionális szereplő, nyilatkozta Klaus Iohannis államfő kedden. „Egy stabil és biztonságot nyújtó pont vagyunk a térségben" – mondta az államelnök a Román Tengerészet napja alkalmából szervezett ünnepségen. "A mai ünnepség egy szimbolikus helyen zajlik, katonai, politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból is egy stratégiai fontosságú helyszínen – a Fekete-tenger térségében. Kötelességünk kihasználni a régió potenciálját, amelyek valós előnyöket nyújthatnak Románia számára. Egyre komplexebb és megfoghatatlanabb biztonsági kihívásokkal szembesülünk a térségben, de nő a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság is. Éppen ezért fontos a NATO által elfogadott határozat, melynek célja a közös védelem megerősítése. Románia még inkább felvállalja az erős állam szerepét és jelentős regionális szereplő. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a NATO és az Európai Unió szintjén is elismerjék a Fekete-tenger szerepét és stratégiai fontosságát" – nyilatkozta Klaus Iohannis.
Kluas Iohannis örömét fejezte ki, hogy milyen sokan kilátogattak a tengerészet napjának megünneplésére, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egy állam csak akkor lehet igazán erős, ha képes megvédeni saját állampolgárait és biztonságot tud nyújtani számukra.
Klaus Iohannis államelnök, Adrian Ţuţuianu védelmi miniszter, Nicolae Ciucă vezérkari főnök, több magas rangú katonai vezető és központi, valamint helyi intézmények vezetői vesznek részt a Román Tengerészet napja alkalmából szervezett rendezvényen Konstancán. A tengerészet napján számos katonai bemutatóra kerül sor, nem csak Konstancán, hanem Mangalián, Brăilán, Galacon, Tulceán, Giurgiuban, Călăraşiban, Orsován, de Bukarestben a Herăstrău parkban is.
Agerpres / Erdély.ma

Élni, nem csak ünnepelni
Rögzített és ismételt alaptétel, miszerint a hétfőn este kezdődött Kolozsvári Magyar Napok legfőbb hozadéka, hogy közösségi érzést teremtett a kincses város szétszóródott magyarságának, olyan tartalmas együttlétet biztosítva számukra, ami egy-két évtizeddel korábban, a Funar-féle vad magyarellenesség idején elképzelhetetlen volt. Ha csak egy hétre is – hisszük, többről van szó! –, újra egymásra találnak kolozsvári, erdélyi – és miért ne, székelyföldi – magyarok, s érzik, érezhetik, a nemzeti önazonosság csak akkor vész el, ha arról önként mondanak le.
„Az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite” – mondta kolozsvári nyitóbeszédében Kövér László, a budapesti Országgyűlés elnöke, úgy vélekedve, Közép- és Kelet-Európa, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken.
Szavai üzenetet jelentenek más nemzeteknek is, megfontolandóak, nemcsak azért, mert a rendszerváltás utáni nacionalizmus egyik omladozó bástyájában hangzottak el, hanem, mert a centenáriumi ünnepségekre már hangoló romániai politikusok egy része továbbra is hajlamos a dicsőségesnek vélt múltba révedni, mintsem a jövő lehetőségeit fürkészni, illetve választ keresni arra a kérdésre, mit lehetne közösségként tenni azért, hogy okuljanak az elmúlt száz év tévedéseiből. Hiszen térségünk lakói akkor léphetnének túl mindenféle dohos, idejétmúlt ideológián, ha végre a fejlesztés lehetőségeit keresgélnék. Mert egyértelmű, Európa e szegletének megújulása mind a magyar, mind a román közösség szempontjából létkérdés. Ellenkező esetben ünnepelhetünk itt mindannyian, ki-ki a szája íze és képessége szerint, ám minőségibb életre aligha számíthatunk.
E gondolatra épít Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnökének kolozsvári üzenete is, aki egyben az államfő vasárnapi szavaira reagál. Klaus Iohannis ugyanis a szász kultúrát népszerűsítő fesztiválon, a Brassó megyei Szászkeresztúron sietősen kijelentette: a szászok a románokkal együtt ünneplik meg Erdély és Románia egyesülésének centenáriumát. Toró ezért is hangsúlyozza, joggal, hogy „mi nem szeretnénk úgy járni, mint száz testvéreink. Nem szeretnénk, ha a nemzeti identitásunkat csak a szebenihez hasonló nosztalgiarendezvény keretében élhetnénk meg. Erre csattanós válasz a Kolozsvári Magyar Napok. Ez az élni akaró közösség rendezvénye”.
Márpedig az élni akarás minden nemzeti közösség szempontjából meghatározó. A nagy dilemma mindig az, hogy a jövőt, azaz az életet élhetőnek tervezzük, tervezik, avagy más szempontok szerint. S hogy mindenféle kísértés ellenére mégis az értelmes élet kerekedjék felül, ki kellene immár beszélni mindent, s meg kellene próbálni összefogni, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt, hiszen „Dunának, Oltnak egy a hangja”.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templombúcsú és falunapok Sepsibükszádon
Mária mennybevitelének ünnepe és megkülönböztetett tisztelete, Nagyboldogasszony napja, augusztus 15. a keresztény egyház egyik legkiemelkedőbb Mária-kultusza, ami egybeesik mind a római katolikus, mind a görögkeleti egyházban. Mária tisztelete nem azonos fokú Isten imádásával, de több a szentek tiszteleténél – szögezi le a vallástörténeti lexikon, és derült ki többek között az ünnepi szentbeszédet mondó Simó Gábor mikóújfalusi atya prédikációjából tegnap a sepsibükszádi szentmisén. A településen tegnap templombúcsút tartottak, mintegy lezárva a hétvégén zajlott falunapokat.
Ünnepelt tegnap mind a Nyugat-, mind a Kelet-római Birodalom sokmilliónyi híve és papsága, országos ünnep immár Nagyboldogasszony napja. Megyénkben is számos görögkeleti templomnak Nagyboldogasszony a védőszentje, titulusa. A vallásban Mária személye úgy áll elénk, mint aki anyaságáért és hűségéért érdemli meg a megkülönböztetett tiszteletet, szelídségével, alázatosságával kiemelkedik, s példájával embereket és országokat képes „irányítani”. Példája követésre méltónak bizonyult, s így az egykori történelmi Nagy-Magyarországnak is védőjévé, patrónájává, védőasszonyává vált. Így történt ez az üvegművességéről ismert Sepsibükszádon is, ahol Nagyboldogasszony lett a védőasszonya a település kevert nációjú katolikus közössége első templomának 1867-ben, éppen 150 évvel ezelőtt, amelynek helyét gróf Mikó György adományozta a jól jövedelmező üveghuta közvetlen közelében. Ebben az esztendőben úgy esett, hogy a falunapok megelőzték a templombúcsút. A vigadalom ez alkalommal is kétnaposra sikerült. Szombaton a helybeli fúvósok fújták az ünnepre hívogatót, minifoci-bajnokság és gyermekműsor előzte meg a megnyitót. Bács Csaba polgármester és a magyarországi testvértelepülések – Berhida és Vasad – küldöttsége szólt a közönséghez. Énekelt a helybeli vegyes kórus, fellépett a Kipp-Kopp tánccsoport és a Spontán népzenekar. A Másnaposok koncertje és Ájgel Szabolcs zenekara zárta a műsort. Vasárnap a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas bemutatóját és a gyerekek, valamint Bartos Barna és Opra Balázs műsorát láthatták. Végezetül a magyarországi Kerozin együttes biztosította a jó hangulatot.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzettudat mint megtartó erő (Kolozsvári Magyar Napok)
Hétfőn este ünnepélyes keretek között nyitották meg a 8. Kolozsvári Magyar Napokat. A nyitógálán elsőként Gergely Balázs főszervező, a Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke állt mikrofon elé, majd Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ügyvezető elnöke és Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szólalt fel, üdvözölvén a rendezvényt, melyből lehet és érdemes is példát s erőt meríteni.
Gergely Balázs, a rendezvény főszervezője úgy vélte, a Kolozsvári Magyar Napok az elmúlt hét év alatt kiérdemelte a Transylvanicum jelzőt, és a románság elismerését is kivívta. Kijelentette: közösségépítő, közösségerősítő folyamat zajlik e rendezvény során Kolozsváron. Szerinte a rendezvény létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, de fontos észrevenni, hogy a magyar közösség csakis a többséggel való kommunikáció által vívhat ki magának tiszteletet. „Azok a közösségek, amelyek rejtőzködnek, titkolóznak, elbújnak, soha nem megbecsülést keltenek maguk iránt, hanem ellenszenvet vagy félelmet” – fogalmazott. Hozzátette: a magyarság továbbra is a robbanásszerűen fejlődő Kolozsvár aktív, építő közössége akar lenni, ehhez pedig nemcsak teremteni kell, hanem közszemlére kell tenni az értékeket. „A Kolozsvári Magyar Napok mára nemcsak egy a sok kulturális program közül, hanem egy brand, vagy még annál is több. Mágia, varázslat, ragadós példa” – kezdte ünnepi beszédét Kelemen Hunor a rendezvény megnyitóján, majd arról beszélt, hogy 1987-ben, amikor a kincses városba költözött, felszámolódóban volt minden, ami nem román. A kommunizmusban, de az elmúlt száz évben is a magyar közösség többnyire olyan dolgokat kapott, amelyeket nem kért, és nem érdemelt meg, de nem szabad azt hinni, hogy mindez egyetlen ember műve volt, mint ahogy egyetlen diktátor sem lenne képes egyedül arra, amit tesz – mutatott rá. Elmondta: minden kedvezőtlen körülmény ellenére neki meggyőződése volt, hogy a magyar közösségnek van esélye talpon maradni, és ma is így gondolja, mert a város nyitottsága, erős kulturális jellege, befogadókészsége jelenleg is ezrével, tízezrével vonzza az erdélyi magyar fiatalokat. Van magyar jövő ebben a városban és ebben a régióban, de szerinte a jövőt úgy kell kitalálni, hogy a román és magyar jövőképek egymásba érjenek, és ne egymás ellen épüljenek. Ennek az alapja pedig csakis az őszinte beszéd és kölcsönös tisztelet lehet. „Ünnepelni gyűltünk össze, örülni egymásnak és közös sikereinknek. Miután nyolc évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi műhelyében – Gergely Balázs főszervező irányításával – megszületett e rangos rendezvény ötlete, példaértékűvé vált, és azóta Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen és Brassóban is hasonló fesztiválokat kezdtek szervezni” – mondta Toró T. Tibor, a Néppárt ügyvezető elnöke. A politikus szerint e fesztiváltengelyen Kolozsvár zászlóshajó tudott maradni, mely a normalitást, a kulturális sokszínűséget és az együttélés örömét hirdeti. Klaus Johannis államelnök legutóbbi kijelentései nyomán az elmúlt napokban többször is felmerült a Kolozsvár és a Nagyszeben közötti párhuzam – mondta Toró, kijelentve, mi nem szeretnénk a szászok sorsára jutni, nem szeretnénk, ha elöljáróink az egyszerűbb érvényesülés érdekében elrománosítanák neveiket, nem szeretnénk, ha néhány tízezres közösséggé válnánk Erdélyben. A Kolozsvári Magyar Napokat az „élni akaró közösség” rendezvényének nevezte, mely ha Bukarestből nem is így látszik, Erdély fővárosában ez mégis valóság. Beszéde végén kijelentette: „A modern, 21. századi transzilvanizmus megoldást jelenthet a magyar közösség gondjaira, mely képes nemet mondani a gyűlöletre és intoleranciára, mely ellen a bukaresti politika nem akar fellépni.” Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke szerint a múlt sokszor megtapasztalt egyik tanulsága, hogy „az idők igazi nyerteseinek soha nem azok bizonyulnak, akiknek erősebbek a fegyvereik vagy hangosabbak a hazugságaik, hanem azok, akiknek erősebb az identitása és a hite”. Németh László 1941-ben Kolozsváron elmondott gondolataiból kiindulva a 21. századi hadviselés részének tekintette, hogy az alávetésre szánt közösségeknek először nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek megszállni. E tudattorzítás részének tekintette annak a sulykolását, hogy a nemzeti identitás és a nemzeti államok kora lejárt Európában. „Mi, magyarok azt kívánjuk minden szomszédunknak, amit önmagunknak: nemzetközi együttműködésre képes, erős, szuverén nemzetállamot, amely nem a nemzeti kizárólagosság gondolatára épül, hanem a különböző nemzetekhez tartozó polgárai méltóságának egyenlő tiszteletére; amely nemcsak a területén élő többségnek, hanem a számbeli kisebbségben élő nemzeti közösségeknek is biztosítja identitását” – fogalmazott Kövér László. Úgy vélte, a Kárpát-medence Európa megújulásának egyik hajtóerejévé válhat, ha az itteni államok túl tudnak lépni a nemzeti felsőbbrendűségre, kizárólagosságra irányuló 20. századi törekvéseiken. A térség államainak szerinte azt kell felismerniük, hogy úgy érvényesíthetők a nemzeti önérdekek, hogy ezzel nem veszélyeztetik, hanem erősítik a szomszédaik érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az Országgyűlés elnöke a kolozsvári magyarság józan nemzettudatát olyan megtartó erőnek nevezte, amelyből „nemcsak Budapesten és Bukarestben, hanem mindenhol Európában lehet és érdemes is példát s erőt meríteni”.
Könyv Tőkés Lászlóról
Tőkés László Hit és nemzet című breviáriumát mutatták be tegnap délután Kolozsváron a magyar napok során. A Magyar Napló Kiadó által megjelentetett könyvet a kisvárdai Tőkés László Alapítvány kurátorának, Szabó Ferencnek a felkérésére Jánosi Zoltán állította össze Tőkés László által írt, illetve róla szóló szövegekből, az életutat idéző képekből és illusztrációkból és Ady Endre találó verseiből. Amint maga Tőkés elmondta, némiképp számára is meglepetés volt a kötet, hiszen – bár tudott az előkészületeiről – nem avatták be a tartalmi kérdésekbe. Ő maga is a kinyomtatott könyvet vehette kézbe, és lapozhatta megelégedéssel. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke azért tartotta fontosnak a művet, mert Tőkés László életútját megvillantó könyv még nem jelent meg. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke ünnepi beszédében magyar értékmentőnek nevezte Tőkés Lászlót. Úgy vélte, a lelkész-politikus Temesváron megfogalmazott programja ma is érvényes: ennek kulcsszavai a román–magyar megbékélés és a keresztény Európa. Balaton Zoltán, Tőkés egykori temesvári harcostársa elmondta: a könyv olyan olvasmány, amelyet akkor vehetünk a kezünkbe, amikor elfáradunk, amikor fogytán a lelkesedésünk. „Eligazítás a zűrzavaros világban” – jellemezte. Úgy vélte, a breviárium mindazt tartalmazza, amit Tőkés László felvállal, amiből nem enged. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol a csendet hallani lehet (Bita a Mezőföld peremén)
Bita a felső-háromszéki Mezőföld déli részén, de földrajzi, különösen időjárási szempontból annyira fontos ún. Rétyi-szorulat előterében helyezkedik el. Magyarán annyit jelent, hogy ezt a kis falucskát télvíz idején jobban telibe kapja a mindent megfagyasztó Nemere, hamarabb kipergeli a már kikelt kenyérgabonát, amelyről elsöpörte a hótakarót. Ha valaki tanulmányt szeretne írni arról, hogy miképpen tartja fenn magát a jelenlegi körülmények között is egy háromszéki falu, akkor annak Bitára kellene mennie. „Sok szempontból jól van ez így nekünk – mondták –, Réty községközpontnak ránk is gondja van!”
Két vízfolyás szorításában
Van, amikor árvíztől kell félni, a Feketeügytől és a Kovászna vizétől, de ha leapad, letisztul, van, amiből inniuk a marháknak, megtartja a kutakban a vízszintet. Valóban csendes ez a maréknyi falu. Hallod-e, te, mekkora itt a csend?! – mondják gyakran. Mindenki ismer mindenkit, hamar terjed a hír, és ennek van egy nagyon fontos hozadéka, ez tartja a mi kis falvainkban az erkölcsöt, a viselkedési szabályokat, egyszóval: „ügyelj, te, hát mit mond a falu!?” E sorok írója évente keresi fel Bitát riportútjain. Nem hírközpont a helybeli ABC, de Csákány Jolánka mindig szeretettel fogad, s jelzi, történt-e valami, hová érdemes menni. Reggel a tejcsarnokba a tejjel együtt a hírek, a szenzációk is eljutnak, de amikor a tehéncsorda estefelé jövöget haza a közeli rétről, amikor a gazda várja kolompoló jószágát, hallani lehet a csendet. Itt mindenki elfárad esetére, jólesik a meleg vacsora, és a csend is, mert az itteni embernek mindenért meg kell dolgoznia, s így születhetett Bitán a szállóige: a csendet is meg kell kapálni! Szabó Ernő földmegmunkáló mezőgépész régi ismerősünk. Egy idő óta a rétyi községi tanács tagjaként minden mozdulatát-rezdülését ismeri szülőfalujának. Reggeliben már kicsalta homlokára a verejtéket a kánikulai napsütés. Ügyelő szemével az arató-cséplőt figyeli, nagy nap ez számára: kezdődik az aratás. Hozzá hasonló, gépekkel dolgozó mezőgépész van még vagy féltucatnyi a faluban. Ez a szerencséje annak a földbirtokkal rendelkező idősebb rétegnek, amelynek fizikai ereje fogytán, de még részesülhetnek a szülők által megszerzett és megtartó földterületek áldásaiból. – Ma az én búzámat kezdem aratni – mondta Szabó Ernő –, igazi aratóidőben vagyunk. Annyi ideje azonban kerül, hogy szólhasson faluja életéről is.
– Egyébként nekünk, termelőknek nincsen okunk panaszra. Elég szép a határ – kezdte. – Az aszály egy keveset már ártott, főleg a legelőkön érződik ez. Baj, mert a falunak még elég szép az állatállománya, 130 körül ingadozik az állatlétszám. A tejet – szerencsénkre – elhordja a Covalact. Az aratásnak jó most a száraz idő, a kapásoknak kevésbé. Jól indultunk tavasszal, nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenféléből olyan közepes hozamra lehet számítani. Repcét is vetett bérelt földön a határban a Timate Kft. Szabó Ernőre bízta a zömében református faluközösség az eklézsia gondnoki teendőit is. A hívek már azt is megszokták, hogy az utóbbi időben Bitán gyakran váltogatják egymást a lelkészek. Egyik alig szokja meg, továbbmegy, jön a másik, „annak is ki kell járnia a bitai előiskolát!” Csak az egyházi nyilvántartás a megmondója annak, hogy melyik lelkész mennyit szolgált a faluban, az azonban biztos, hogy aki évtizedekig tette kötelességét, azt ma is emlegetik a helybeliek. Ezért esik gyakran szó Demeter Antalról (1885–1952), aki 45 évig szolgálta a falu gyülekezetét, kultúrházat építtetett, megírta a falu és az egyházközség történetét a nemrég elhunyt Váncsa Dezső tiszteletesről. „Menjenek-jöjjenek – hangoztatják mindig –, mi mindenkit szeretettel fogadunk. Bárkit kérdezhetnek, a bitai eklézsiát minden pap szerette!” Igazi orbaiszéki falu ez: van dicsőséges múltja, történelme és maroknyi jeles szülötte is, akikre méltán lehetnek büszkék.
Kicsi falu tömör múlttal, de fogyva is jelene van
– Kezdjük a jelennel. Melyek a legfontosabb hírei?
– Jó hírem van, mert polgármesterünk megnyert egy kormányprogramos pályázatot, amelynek alapjaiból leaszfaltozzák a falu bekötőútját 1,2 km hosszúságban, amely majdnem felér az iskoláig, és egy teljesen új hidat építenek Bita bejáratához a Feketeügyre. Öröm ez az egész falu számára. Ivóvizünk van, mert rácsatlakoztattak a rétyi vezetékes hálózatra. Szennyvízhálózatunk is megépült, a derítőállomás a Besenyő-patak völgyében van. Anyagi okok miatt még nem tud minden család fürdőszobát építtetni, pedig ez lenne egyik feltétele annak, hogy itt is beindulhasson a jövedelmet hozó falusi turizmus, márpedig ezt a falut a csendért és a házi bioélelmiszerért igazán sokan felkereshetnék.
Dombora Lehel polgármester arról tájékoztatott: eddig 17 bitai család jelentette be, hogy rácsatlakozna a csatornarendszerre, ez azonban nagyon kevés, és akadálya lehet a működtetésének. Sajnos, nem működik a helybeli borvízkút, a tavalyi erős téli fagy miatt meghibásodott a vízválasztó berendezés, édes vízzel keveredik a savanyú, szakember és pénz szükségeltetik, hogy újra borvizes falu lehessen Bita. Az a tény, hogy itt 104 m mélységben találták meg a borvízréteget, azt bizonyítja, hogy az egész Felső-Háromszéki-medence mélystruktúrájában jelen van a szénsavas ásványvíz.
Eklézsia és szellemi kincs
– Mi a feladata pillanatnyilag az egyházgondnok Szabó Ernőnek?
– A 230 lelkes Bita lakóinak zöme református. Templomunk rendben van, gyülekezeti termünk is, most jóváhagytak egy állást a harangozónknak. A nyárra terveztük a lelkészi lakás udvarán levő melléképületek teljes renoválását. Megalapozott tehát a főhatóság felé tett kérésünk, miszerint nekünk ismét lelkészre van szükségünk. Pillanatnyilag Dénes László Levente egerpataki lelkipásztor szolgál be hozzánk.
Az 1567. évi összeírásban Bita csupán 5 kapuval szerepelt, de neve – írásos formában – már 1556-ban megjelent a Székely Oklevéltár és Szabó T. Attila adatai szerint. A közösség csak a XVIII. században építtetett magának templomot. Erre utalnak a nevezett század elejéről keltezett kegyszerei és egy elpusztult régi harangja is. Az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és a Bajkó család áldozatainak emlékkopját állítottak a templom előterében. A nemrég meghalt Szabó Jenő bátyánk faragta, aki minden jónak akarója volt. A bitai világháborús áldozatoknak is emléket állítottak a templombelsőben. „Szép szavú” harangjukat a híres aradi Hőnig cég öntötte 1914-ben. Kiterjedt család a Szabó família. Ebből származott a fametsző és grafikus Gy. Szabó Béla (1905–1985) is. Itt ringatták bölcsőjét bitai Bajkó Lajosnak (1830–1985), a szabadságharc honvédszázadosának, naplóírónak. Bajkó nevű család ma is él itt, sőt, Bajkók utcanév is van a faluban. Bajkó Lajosnak Barót főterén állítottak emléket, porai ott pihennek az azóta felszámolt régi temetőben. Bitai Szabó András szintén a falu szülötte volt, műfordítással foglalkozott, tanára volt a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumnak. Nagy szolgálatot tett a jelennek néhai Szabó István kézdivásárhelyi tanár is, aki Adalékok Bita falutörténetéhez című, 2005-ben megjelent munkájában közölte a veszendő helytörténeti adatokat és a kiváló helytörténész, dr. Nagy Lajos rétyi orvos Bitáról szóló írását is. Különös érdeklődésre tarthat számot – mint turisztikai érdekesség – a falu déli határában, a Kovászna vize közelében fekvő, Balaton nevű „feneketlen tó”, amely nem más, mint egy egykori meandertó (ökörszarvtó). Az említett két vízfolyás árterületének köszönhetően, bár utóbb a mocsaras területeket lecsapolták, Bitán aránylag mindig több fehér gólya fészkel, mint máshol. Temetőjében monumentális fenyők őrzik a magyar millennium emlékét. Telepítette bitai Szabó Ignác, aki Bitán született az 1800-as években. Édesapjának, idős Szabó Józsefnek négy gyermeke volt: József, Kálmán, Zsuzsa és Ignác. A kiegyezés utáni polgári fellendülés hatására két gyermekét indította el a tudás útján. Ignác a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd Selmecbányán szerzett erdőmérnöki diplomát. Pályáját a Nagyszeben környéki erdőmérnökségen kezdte. Rövid idő után Görgénybe helyezték. Itt széles körű, szakszerű erdőtelepítést végzett, amelynek az első világháború gyászos következményei vetettek véget. Trianon után áttelepedett Magyarországra. Nyugdíjazásáig erdőmérnökként dolgozott a Bakonyban, majd haláláig Hatvanban gazdálkodott.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilált a makfalvi alkotótábor
Vasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Imaháznyitó Arad-Kiszentmiklóson
Az arad-kisszentmiklósi magyar baptista gyülekezet imaházmegnyitói istentiszteletet tartott augusztus 13-án, vasárnap 10, illetve 16 órától. Az új imaház építését 2014 augusztusában kezdték el Isten segítségével, és ez év júniusában sikerült használatba is venni.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Megemlékezés az óteleki Székelykapu emlékműnél
Nyolc esztendővel ezelőtt avatták fel az óteleki római katolikus templom udvarán a Székelykapu emlékművet, amelyet a múlt évszázad hatvanas éveiben Óteleken letelepedett székely családok leszármazottai állítottak őseik tiszteletére. Az óteleki székelyek augusztus 12-én, szombaton hálaadó szentmisével és ünnepi megemlékezéssel adóztak az elődök emlékének, akik az 1960-as években elhagyták szülőföldjüket és megtartva magyarságukat, emberségüket Erdélyből a Bánságba áttelepültek, hogy jobb megélhetést biztosítsanak a családjuknak.
,,Immár nyolcadik éve találkozunk itt a Székelykapu alatt – mondotta ünnepi beszéde során Ft. Heinrich József esperes –, ezelőtt nyolc éve, amikor megáldottam ezt az emlékművet, nem tudtam, hogy három hónap múlva ide fog visszahelyezni a püspök! Azóta minden évben megemlékezünk a székely családok bánsági letelepedéséről és hálaadó szentmisével megköszönjük a Jóistennek, hogy erőt adott a továbbéléshez és a megmaradáshoz. A továbbéléshez a hitünk ad számunkra erőt, amely olyan fontos az emberek számára, mert ha nincs hitünk, akkor elveszünk, elveszítjük reménységünket, nemzeti öntudatunkat és elveszítjük keresztényi emberi magatartásunkat is. Ez a hely maradjon meg számukra, hisz valamennyiüknek már ez a szülőföldje” – mondotta Ft. Heinrich József óteleki plébános
A rendezvény keretében a Székelyföldről elszármazottak, akiknek szüleik, nagyszüleik annak idején ideköltöztek Ótelekre, kulturális műsort mutattak be, a szülőföldjükről magukkal hozott verseket szavaltak és székely nótákat daloltak. Végül közös ebédre került sor, ahol baráti beszélgetések során visszaemlékeztek a a szülőföld szépségeire, a Hargita festői tájaira.
Molnár Géza tudósítása / Nyugati Jelen (Arad)

Építészeti életműdíjasok a ferences kolostor árnyékában
A 2017-es Erdélyi Nyári Egyetem résztvevőinek a Romániai Építészek Rendje Erdélyi Fiókjának a Regionális Biennáléin életműdíjjal kitüntetett építészeket bemutató kiállítását nyitotta meg Guttmann Szabolcs építész tegnap délben a kolozsvári Ferenc-rendi kolostor északi kerítőfalánál. A négy építész munkásságát ismertető pannókiállításból az arra járók megtudhatják, hogy a díjjal is elismert építészeknek, milyen hatásuk volt Kolozsvár jelenlegi városképére, milyen épületek tervezése kapcsolódik a nevükhöz, miben állt munkájuk különlegessége, egyedisége. A pannók Vasile Mitrea, Kós Károly, Pákei Lajos és George Cristinel érdemeit részletezik, miközben a nevükhöz fűződő meghatározó épületeket is ábrázolják, illetve várostérképen tüntetik fel azok elhelyezkedését. A négy építész életművének behatóbb ismeretével mi, jelenlegi városlakók is tisztább képet kaphatunk Kolozsvár jelenlegi arculatáról.
Vasile Mitrea volt az, aki a szocializmusban a nagy negyedek – Grigorescu, Donát, Györgyfalvi – megálmodását, teljesen modernista alapokon való kijelölését vezette. Illetve pontosan a Telefonpalota környékén építészként húsz évvel megelőlegezte azokat a fogásokat, amiket aztán kortársai használtak. – Nagyon tehetséges vénájú építész volt, bár sokat kritizálták a Telefonpalota épülete miatt is, mert pont a város tövében nem ilyen épületet képzeltek el. De ő a modern építészetnek egy olyan Telefonpalotáját alkotta meg, amit most már műemlékvédelemre javasolnak, merthogy az előregyártott elemekből álló tömör falakkal olyan szobrászati megoldást alkalmazott, ami művészeti értékkel bír. Ő tervezte az állatklinika és a poliklinikák épületét is. A 82 éves Mitrea azt mesélte, hogy a nyolcvanas évekre jellemző bezsúfolódásnak a Donát negyed „esett áldozatul” a belváros javára, merthogy sűríteni kellett a várost. Az általa megálmodott modernista kompozícióban több volt a szabad terület a zöldövezetekben, és így csak részben maradt meg a Szamos-partnál egy sor penge blokk, ami a nyitott város építészeti stílus előhírnökének számított, akárcsak a víztükrön megjelenő ladikok. – Mitrea a jövőt illetően elég pesszimistán elmondta, hogy rengeteg olyan felülete van ezeknek a zöldövezeteknek, amelyek visszafordíthatatlanul beépültek. A keleti partról is mesélt, mert egykor a csónakázást át akarta vinni a keleti részére a nagyvárosnak, ahol ugye most már bevásárlóközpont működik. De reménykedik még abban, hogy a repülőtér környékén, ha kiegyenesítik a Szamos völgyét, lesz még alkalom ladikozásra – vázolta Mitrea elképzeléseit Guttmann.
– Kós Károly életműdíja eléggé meglepte az építészkamara tagjait, mert eleinte úgy gondoltuk, hogy idősebb, élő építészeket ismerünk el vele, de nem találtunk olyan képességű építészt, aki díjra érdemes lett volna. És akkor a visszapillantótükör azt mutatta, hogy akadnak olyan építészek, akikről a szakma nem emlékezik meg tevékenységükhöz méltóan. Ezt próbálta pótolni Kós Károly életműdíja, aki egy egész régióra kiszélesítette az ötletbörzét, hiszen nemcsak egy városnak, hanem az egész Kalotaszegnek, egységes, reprezentatív képén dolgozott. Rendhagyó beavatkozása még a Mátyás király szülőházának tudatos restaurálásának szorgalmazása. Ha nem is fejezte be teljes mértékben, a koncepció a mai napig látható. Középkori homlokzatot állított vissza, belső tereket, illetve a Farkas utcának EU-s pénzekből történt felújítása sem úgy nézne ki, ha ő már nem mutatta volna ezt be ugyancsak az 1940-es években. A Kakasos templom és a sétatéri kiállítócsarnok is az ő nevéhez fűződik – magyarázta az építész.
– Pákei Lajos életműdíjával úgy tűnt, hogy lassan-lassan tudatossá válik annak első városfőépítészi rangja és tudatos alkotói minősége. Igaz ugyan, hogy rengeteget kellett bontania, de tudatosan megőrzött mindenféle építészeti részletanyagot. Lehet, hogy ebben egészen más, mint kortársai. Át tudta formálni a Főteret, tudott New York szállodát tervezni, vagy újparkot mai kaszinóval és korcsolyapavilonnal együtt. Nagyon reprezentatív az általa létrehozott városszövet. Úgy alkotott, hogy a bontásra ítélt épületek faragott köveit, amelyeket a középkor, a reneszánsz ránk hagyott, féltő gonddal megőrizte és az Erdélyi Múzeum keretén belül próbálta elhelyezni. Saját lakóháza is jó példa erre, hiszen annak homlokzatát is régi kövekkel díszíti. Az unitárius új iskola és püspökségi rezidencia szintén az általa tervezett reprezentatív épületek egyike, a templom hagymakupolás eklektikus toronysisakjával együtt monumentális együttesnek számított a századfordulón – véli Guttmann.
George Cristinel – ez évi életműdíjas – munkássága szintén érdekes. Különböző pályázatok díjnyertes építészeként érkezett Bukarestből Kolozsvárra a két világháború között. Mottója, ami szimbolikusan a város naprakész kulturális megjelenésének koncepciója is egyben, az Egyetemiek Háza. A régi tervekből és erre vonatkozó iratokból is kiderül, hogy a régi magyar színház helyére épült ugyan, de a régi színház minden tartófalát magában kellett foglalnia. Nem volt könnyű a kialakítása az új épületnek, mert közben a kortárs tűzoltók betiltották a faszerkezet alapú épületeket, emiatt tíz évig húzódott. Aztán megálmodja ezt a vasbeton szerkezetet, ami azért zseniális, mert rá tud hangolódni egy nagyon bonyolult helyszínre, olyan szempontból, hogy az óriássá nőtt egyetemi főépület monumentális traktusa hirtelen átmegy egy földszintes kisutca apró épületei irányába. A megoldást erre a torony építése jelentette, ami urbanisztikailag is megteremtette az átmenetet.
– Jó lenne, ha az elmúlt években épült ortodox templomok sora is hasonlítana valamelyest a kolozsvári ortodox katedrális monumentalitására, ami szintén Cristinel nevéhez fűződik. Az egyértelműen neobizánci elemek mellett látható benne a modernista tömegegység, ami ráhangolta az épületet Kolozsvár monumentális léptékére – jegyezte meg a szakértő.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Művészek és művészetek szimbiózisa
Megzenésített Ady-versekkel emlékeztek a 140. éve született Ady Endre (1877-1919) költőre a 8. Kolozsvári Magyar Napok keretében. Három zeneszerző: a magyarországi Reinitz Béla (1878-1943) és az erdélyi Bretan Miklós (1887-1968) és Eisikovits Mihály (1808-1983) által megzenésített Ady-verseket hallgathatott meg – az elviselhetetlen meleg ellenére szép számban összegyűlt – közönség Laczkó Vass Róbert színművész (ének és szavalat) és Nagy Gergő zongoraművész előadásában, a Művészeti Múzeum Tonitza-termében vasárnap délután.
Úgy tudom, évtizedek óta nem adtak elő Kolozsváron megzenésített Ady-verseket, pedig Eisikovits Mihály (Miksa) és Bretán Miklós (Nicolae Bretan) kolozsvári zeneszerzők voltak, ám úgy tűnik, mára ők is feledésbe merültek. Pont ezért dicséretes a produkció ötlete is.
Laczkó Vass Róbertnek színészként és dalénekesként sikerült újrateremteni az Ady-versekre jellemző különleges, édes-bús, szomorkás, melankolikus hangulatot. Előadása szuggesztív, magával ragadó volt. Hangszíne is teljes mértékben alkalmasnak bizonyult a daléneklésre. A megzenésített versek esetében az érthető szövegmondás alapkövetelmény, amelynek Laczkó Vass Róbert természetesen eleget is tett. A szavalatok és az éneklés között másdopercnyi szünet sem volt, ennek ellenére az egyórás produkciót – A legjobb ember. Átok, panasz, zsoltár és ének – a közönség lélegzetvisszafojtva követte. Az előadásnak volt ugyan egy kronologikus jellege, ám sokkal fontosabb a költő által megélt és versbe foglalt érzések, lelkiállapotok megfelelő tükrözése. Mindhárom zeneszerzőnek – minden bizonnyal egymástól függetlenül – sikerült egységes zenei nyelvezetet kialakítani, ahol a legfontosabb a vers hangulatisága és annak zenei megnyilatkozása volt.
Annak ellenére, hogy az Ady-versek több mint száz, a zeneművek pedig több mint félszáz évvel ezelőtt keletkeztek, még mindig időszerűek, hasonlatosak a mai ember érzéseihez, félelmeihez, örömeihez. Mondhatni: ma is átkozódunk, panaszkodunk, zsoltárt énekelünk, pont úgy, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt élt elődeink.
Zárszóképpen emeljük ki Nagy Gergő előadóművészt, aki muzikálisan, a vers és a zene lényegét átérezve látta el a zongorakísérő szerepét.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)