Tudományos ülésszak lesz Erdély történelméről Váradon
Erdélyi történetek – Történetek Erdélyről címmel kerül megszervezésre a II. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz-konferencia május 12–13-án Nagyváradon a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetsége szervezésében.
A tudományos ülésszak célja, hogy fórumot teremtsen a különböző felsőoktatási intézményekben és kutatóműhelyekben dolgozó, Erdély, a Partium és a Bánság történetét kutató doktoranduszok, doktorjelöltek és fiatal kutatók számára. Bemutatják és megvitatják a legújabb kutatási eredményeket.
A konferencia megnyitójára május 12-án, pénteken 15 órai kezdettek kerül sor a Partiumi Keresztény Egyetemen. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum Egyesület korábbi elnöke „A Magyar Történelmi Társaság megalakulása és tevékenysége gróf Mikó Imre elnöksége idején (1867–1876)” címmel tart plenáris előadást. Ezt követően a kolozsvári Magyar Történeti Intézet „Fürdőélet Erdélyben” című évkönyvének ismertetésére kerül sor. A kötetet a főszerkesztő, Rüsz-Fogarasi Enikő történész, egyetemi tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese mutatja be. A plenáris előadásokat a részvevők szekció-előadásai követik.
A rendezvény szombaton a Continental Hotel konferenciatermében folytatódik, ahol 9 órától Nagy Levente történész, egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője „Lehetséges küldetés? Hitek és tévhitek a román reformáció körül” című plenáris előadására kerül sor. Az expozét szekció-előadások követik. Az ülésszak záróeseményeként bemutatásra kerül az Erdélyi Krónika tudományos-ismeretterjesztő portál. A fiatal történészek által idén útjára indított, Erdély első történelmi portálját az alapító-főszerkesztő Fazakas László és a jelenlévő szerkesztők, rovatvezetők mutatják be. Végül Török Péter történész, a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa „Online Bihar-kutatás: a Biharkutatas.hu és az Új Nézőpont online folyóirat” címmel tart vetített képes bemutatót. http://itthon.ma/civilifi

Távvezérelt robotok és a jövő tudománya
Negyedik kiadásához érkezett a Háromszéki TÉT-estek (Tudás–Élmény–Tapasztalat) előadás-sorozat: a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Tudósklubjának tagjai Pető Mária fizikatanár irányításával szerda délután tartották legutóbbi, A lepkeszárnytól az égig érő paszulyig című, tudományos műhelybemutatóval egybekötött előadásukat a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
„Nem váltottuk meg a világot egy év alatt, de ahhoz képest, amit a tavaly bemutattunk, újra van előrelépés, újra van valami, amit sikerült megtanulni, és ezt szeretnénk megmutatni” – mondta Pető Mária tanárnő rövid bevezetőjében, majd átadta a szót a diákoknak, akik sorban ismertették legújabb találmányaikat. Vörös Ábel, a tudósklub legifjabb tagja mutatta be először sok extra képességgel rendelkező, légkörfizikai szenzorokkal felszerelt távvezérlésű legó-autóját, majd a tizenegyedikes diákok következtek, akik egy 3D-s tanknyomtatót ismertettek, melynek legóból készített tank része bluetooth-on keresztül adatokat küld egy saját fejlesztésű nyomtatónak, hogy az megrajzolhassa a tank leírt pályáját. Végül a tizenkettedikes diákok következtek, akik egy szumórobotot, egy különböző eszközökkel távvezérelt másik robotot, valamint egy kézmozgásra működő ledes tetrisz játékot mutattak be. A tervezők és kivitelezők Bakó Bence, Bálint Hunor, Harkó Csanád, Máté Zsolt, Medgyesi Attila, Veres-Vitályos Álmos, Veres-Vitályos Áron és Dobai Balázs.
A műhelybemutatót követően a Tudósklub irányítója, Pető Mária tanárnő a nanotechnológiákról tartott igen érdekes előadást, melyből megtudhattuk, hogy minden bizonnyal ez lesz a jövő tudománya. 1959-ben indult a nanotechnológia kifejezésnek a köztudatba való becsempészése Richard P. Feynman Nobel-díjas amerikai fizikusnak azzal a kijelentésével, hogy a tudomány segítségével képesek leszünk felírni egy tű hegyére egy enciklopédiányi anyagot. Ma már ez teljesen természetes, de ez a technológia számtalan eddig még kiaknázatlan új lehetőséget rejt magában, hisz a nanovilág úgy aránylik a mi tapasztalati világunkhoz, akár egy focilabda mérete a Föld nagyságához. Miután felfedezték a fizikusok, hogy a lepkék szárnyának fémes csillogása mögött nanoszerkezetek titka rejlik, elkezdték kutatni ezt a szín és szerkezet közötti összefüggést, és valójában ez a folyamat vezetett el a mikroelektronika forradalmasításához, majd a nanotechnológia megjelenéséhez. Mint megtudhattuk, 2025 körül végképp kiaknázzák a számítógépek digitális rendszereinek világát, az új „ipari forradalom” pedig a nanotechnológia lesz, melynek lecsengési idejét a 2080-as évekre vetítik elő a szakemberek. Hogy milyen nagyszerű eredményei lesznek ennek az új technológiának, az még a jövő titka, de már most világosan látszik, hogy az orvostudománytól az űrkutatásig minden megváltozik majd hatására.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Legendák előadás-sorozatába kezd a Bekecs
Tündérek, ördögök, székelyek, mondák
Jövő héten tartja legújabb darabjának bemutatóját a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes: a Legendák kertjében című produkcióval legalább akkora sikerre számítanak, mint amit tavaly a Hamupipőkével elértek.
Új produkcióval lép közönség elé a Bekecs táncegyüttes, tavalyi mesejátéka után ezúttal a legendákhoz nyúlt. Egyik kolléga ötlete volt, hogy felkeressék a Székelyföldi Legendáriumot, és egy ilyen jellegű előadást készítsenek – árulta el Benő Barna Zsolt együttesvezető. Úgy gondolták, a Hamupipőke után időszerű lenne helyi, minket jellemző dolgot keresni forrásként, amiből mesét lehet építeni. Egyrészt, hogy a gyerekek megismerjék a helyi meséket, legendákat, hogy rájöjjenek, a világ nemcsak Andersen meséiből áll, másrészt ezek a történetek, legendák itt vannak körülöttünk.
Az előadás öt legendára épül: Tündérek gyülekezőhelye (Makfalva), Paladomb tündérei (Nyárádszentimre), Isten széke, Az Ördög-tó (Libán) és a Gyilkos-tó mondája. Ezek egymásba kapcsolódnak, egy cselekményszálon futnak, az első négy adja az előadás egyik részét, a Gyilkos-tó mondáját pedig jobban kibontották.
Nincsenek főszereplők
A munkát novemberben kezdte el a csapat, Ivácson László sepsiszentgyörgyi rendező-koreográfus kéthetente utazott Szeredába, ilyenkor két-három napot dolgoztak reggeltől estig, közben más előadásokat is tartottak, csoportjaikat oktatták. Így a darab április végére készült el teljesen, viszont egy kissé megkéstek a jelmezek készítésével, ugyanis az elismert felvidéki Furik Rita jelmeztervező, aki érdekes világot teremtett, betegség miatt egy ideig nem tudott kiutazni, hogy a varrodák munkáját segítse, ezért kénytelenek voltak az előadásokat is eltolni, ugyanis az új jelmezeket meg kell szokni, ugyanúgy a jelenetek közötti átöltözések sem egyszerűek. A zenét Molnár Szabolcs, a Heveder együttes egyik prímása alkotta, de a Legendárium rajzfilmzenéjét is használják. A darabban tíz lány és nyolc fiú vesz részt, és annyira alkalmazkodniuk kell egymáshoz, hogy ha már két szereplő hiányzik, a darabot nem lehet előadni. Nincsenek főszereplők, de van két visszatérő, a Fülöp Eszter alkotta tündér, illetve a negatív elemet megtestesítő Mészáros Zoltán, aki főördögöt, káplárt, zsiványt is játszik, aztán van egy székely ember, egy róka és Eszter (Gyilkos-tó mondája), a többiek tömegszereplők, tündérek, ördögök, mulatozók, erdőjelenet alkotói.
A több történet összekapcsolása nyomán egy nagyon színes előadás született, amely remények szerint a közönség tetszését is elnyeri. Ez az első darab, amit hivatásos együttesként visz színpadra a Bekecs.
Nyilvános próba a bemutató előtt
A darab nyilvános főpróbáját kedden tartották Szovátán, ahol félezernél több gyerek követhette végig két előadásukat. Mivel interaktív előadásról van szó, a bemutató előtt mindenképp főpróbára volt szükség, hogy kiderüljön, miként reagálják le az egyes jeleneteket a nézők, a gyerekek, a hiányosságokat pedig kiküszöbölhessék - magyarázta Benő Barna. A bemutatóra május 15-én kerül sor Nyárádszeredában, ekkor és másnap is két-két előadást tartanak, ahová a helyi és bekecsalji iskolásokat is meghívták. A Nyárád alsó folyásán élők május 30-án Nyárádkarácsonban láthatják a darabot, 31-én pedig Erdőszentgyörgyön a Kis-Küküllő középső folyásánál élők. Marosvásárhelyen május 24-én és 25-én 10 és 12 órától két-két előadás lesz a Maros Művészegyüttes előadótermében, június 6-7-én újabb két-két fellépés, amelyből egyik este 7 órától, hogy a felnőttek is láthassák a darabot, hiszen a mondáknak, legendáknak a felnőttek számára is van mondanivalójuk. A darabot a nyáron valószínűleg bemutatják a Tusványoson is, de hazai és magyarországi fesztiválokra is elviszik. Szeretnének erdélyi és székelyföldi turnékat szervezni, és nemcsak a nagyvárosok színházaiban, hanem számos község színpadján is látható lenne. Ezt viszont saját költségvetésből nem tudják megoldani, a jegyeket pedig elérhető szinten (8-10 lej) szeretnék tartani, így feltétlenül támogatókra van szükségük. A tavaly hetven előadást ért meg a Hamupipőke című darabjuk, a Legendák kertjében-nel is legalább ennyire számítanak, de lehet, hogy ennél is többször bemutatnák. Ahol a tavaly felléptek a Hamupipőkével, mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptak, ezért azokra a helyekre ezt a darabot is elviszik, de például Székelyudvarhely körzetében a múlt évinél több előadást terveznek.
Show helyett legenda
Benő Barna bevallotta: eredetileg nem ezt a darabot képzelték el, nem legendákat szerettek volna feldolgozni, hanem Arany János A nagyidai cigányok című hőskölteményét, de mindenképp örül, hogy a legendákhoz nyúltak, mert ennek a darabnak sokkal mélyebb mondanivalója van, míg a másik darab inkább show-előadás lett volna. Sokat dolgoztak, de az első visszajelzések jók, a gyerekek élvezik, a felnőttek pedig sírtak az előadáson. Kérdésünkre, hogy a Hamupipőke után a Legendák kertjében című darabot mesejátékként, táncjátékként vagy táncszínházként lehet-e meghatározni, Benő elmondta: ennek eldöntését a nézőkre bízza: legendákat dolgoz fel és mesél el a tánc nyelvén.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Juncker Bukarestben: sohasem voltak másodrangú tagállamok az EU-ban
Sohasem voltak másodrangú tagállamok az Európai Unióban, sem olyanok, amelyeket „hátrahagytak” – jelentette ki Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság (EB) elnöke csütörtökön Bukarestben, a román törvényhozókhoz intézett beszédében.
A bizottság elnöke méltatta Románia uniós elkötelezettségét, ám határozottan elhárította a Brexit utáni EU lehetséges forgatókönyveiről felvázolt elképzelésekkel szembeni, a többsebességes Európa gondolatát ellenző román kifogásokat. „Együtt kell haladnunk, de különböző ritmusban. A többsebességes Európa már létezik, belekódolták az (uniós) alapszerződésbe” – mutatott rá.
Franciául elmondott beszédében Juncker úgy vélte, hogy a többsebességes Európáról folyó vita álvita, a valódi vitának az együttműködés szükségességéről kell szólnia. Úgy vélekedett: az európai nemzeteknek közös a jövőjük, erősíteniük kell együttműködésüket, nem kell elfelejteniük, hogy az EU lakossága az emberiség alig 7 százalékát teszi ki, és hogy Európa a legkisebb kontinens.
Juncker elismeréssel beszélt arról, hogy Románia tevékenyen részt vesz a „polgárok Európájának” létrehozásában, egyike azon tagállamoknak, amelyek jóváhagyták egy európai ügyészség létesítését, egy közös európai szabadalmi hivatal létrehozását, részt vesz a legtöbb közös misszióban. Románia megérdemli a schengeni tagságot, nem szabad nehezíteni csatlakozásának feltételeit, mielőbb fel kell venni a belső határellenőrzés nélküli övezetbe – mondta Juncker Bukarestben.
Az EB elnöke Románia uniós csatlakozásának tizedik évfordulója alkalmából érkezett munkalátogatásra Bukarestbe, ahol a román vezetőkkel tárgyal, és lakossági fórumon mutatja be elképzeléseit az unió jövőjéről.
Juncker először látogatott Romániába, amióta az Európai Bizottság elnökévé megválasztották. Érkezésekor a jelenlegi és volt román döntéshozók barátságos fogadtatásában részesült, a maga részéről a legszívélyesebben Traian Băsescu volt államfőt üdvözölte, akit homlokon csókolt. Románia luxemburgi soros EU-elnökség idején, 2005-ben írta alá csatlakozási szerződését az EU-val, amikor Juncker volt Luxemburg miniszterelnöke, Băsescu Románia államfője, Călin Popescu Tăriceanu mostani szenátusi elnök pedig az ország miniszterelnöke.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Láng Tünde Nemzetközi Kamarazene Fesztivál
Kis és nagy művészek találkozója
A kis és nagy jelző a címben a korosztályra utal, ugyanis a Láng Tünde Nemzetközi Kamarazene Fesztivál I–XII. osztályos diákoknak, diákokról szól.
Idén május 11-én tartották a nagy érdeklődésnek örvendő zenei esemény VII. kiadását a Sabin Drăgoi Művészeti Líceum dísztermében.
Évről évre egyre több az érdeklődő, a résztvevő, a közönség is gyarapodik, idén több mint 100 szereplő, összesen 70 produkcióban mutatta meg zenei tehetségét. A résztvevő diákok szinte minden évben ugyanonnan jönnek: az Aradi Sabin Drăgoi Művészeti Líceumból, a Temesvári Livemuseart Akadémiáról, és határon túlról jönnek a Battonyai Mikes Kelemen Általános Iskola, a Mezőhegyesi József Attila Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Mezőkovácsházi Csanád Vezér Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákjai, tanárai.
A Sabin Drăgoi Művészeti Líceum ezzel a fesztivállal emlékezik egykori kitűnő zongoratanárára, Láng Tündére, aki közel 30 évig volt a tanintézmény pedagógusa. A tegnapi eseményen Láng Enikő, a tanárnő lánya egy Schubert-puzzle-t ajándékozott az iskolának, melyet – elmondása szerint – édesanyja kapott egykori diákjaitól.
A délutánba belenyúló zenei fesztivál nagyon színes programot kínált a jelenlévőknek: négykezes zongoradarabok, klarinét, hegedű, gitár, fuvola hangszerek kíséretében megszólaltak Mozart, Beethoven, Becucci, Gillock, Berens, Kaluza, J. S. Bach, Rathgeber, Lehár, Brahms, Diabelli stb. szenzációs művei.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Egy aradi képzőművész grandiózus vállalkozása
Az Isteni színjáték száz képben
Dante Allighieri Isteni színjátéka a világirodalomnak kétségtelenül egyik csúcsteljesítménye hét évszázad múltán is (és mindekorra az marad). Az „isteni” (divina) jelzőt, mellesleg, valamivel később Bocaccio ragasztotta az eredeti Commedia címhez. Van, aki az emberiség legnagyobb költeményének tartja – verses formában Dante szigorú költészeti szabályok betartásával alkotta meg –, a kor szokásaival szakítva azonban nem latinul, hanem olasz köznyelven, toszkán nyelvjárásban írta meg élete utolsó korszakában, 1321-ig, haláláig, mintegy 14 évig dolgozva, csiszolgatva. A mű legalább néhány sorát (például a Pokol feliratát: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel) minden valamelyes irodalmi műveltséggel rendelkező ember idézni tudja a maga nyelvén, hisz a művet számtalan nyelvre lefordították. Magyarra többször is, a „klasszikus” változat Babits Mihály nagyszerű tolmácsolása: maga a cím – Isteni színjáték – is zseniális, hiszen itt nem a későbbi és mai értelemben vett komédiáról, vígjátékról van szó. A mostani kiállításon román – George Coşbuc – és magyar fordításban szerepel a kép aláírása.
A mű arról szól, hogy Dante a nagy római költő, Vergilius (meg Dante elhunyt szerelme, Beatrice) szellemének vezetésével bejárja a sors (akkoriban így képzelt) útját. Az ember, földi élete teljesítményének, hibáinak és erényeinek arányában halála után a Pokolba, a Purgatóriumba vagy a Mennyországba kerül. A három szférában tett látogatás kapcsán a mű a kor hatalmas freskójává válik, a Pokolban és Purgatóriumban ugyanis Dante kortársaival és elődeivel is találkozik (köztük politikusokkal, törtetőkkel, szégyentelen gazemberekkel – mintha csak a máról lenne szó), akiknek élete és halála nyomot hagyott a korabeli társadalomban, betekintést engedve a kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba, természetesen nem egészen pártatlan megítélésben, a Pokol, Purgatórium és Mennyország egyaránt 33-33, az előszóval együtt összesen száz énekében.
Ehhez igazodott Simó Margit aradi képzőművész, aki (aligha titok, számos kiállítás prospektusából is kiolvasható) most 65. (bár tízet nyugodtan letagadhatna) életévében jár. Azt hiszem, egy ilyen összegzésre mondjuk harminc-negyven évvel fiatalabb művész, minthogy a maga életkorában többnyire más kérdések foglalkoztatják, aligha lenne képes. Ehhez nagy élettapasztalat, bölcsesség kell.
A Kölcsey Képtár 9. tárlatán dr. Adriana Pantazi művészettörténész (aradi múzeum), Bognár Levente aradi alpolgármester, Fekete Károly (az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke) méltatta a kiállítást. Fekete többek között ezt mondta: „700 év feszül e két név (Dante és Simó Margit) között, s mégis, ha végignézzük ezt a kiállítást, minden oly közelinek, mainak hat. Bepillantást nyerhetünk a dantei kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba, s észrevesszük, hogy mintha mai gondok, mai problémák, mai eszmék tárulnának elénk. Keresztény erkölcsiségünk tükre, sokszor görbe tükre az, mely a dantei szöveg babitsi átköltésében /fordításában/ és a művésznő remek illusztrációin keresztül az egyszerű szemlélőt is gondolkodóba ejtik. Dante (...) bebizonyította bölcsebb polgártársainak, hogy a nagy dolgokat semmivé foszlatja a széthúzás, ám a kicsinyek is végtelenül nagyok lehetnek, ha egyetértés uralkodik. (...) Simó Margit a maga képi világát adja, saját Dantéját. Hisz ahogy mindannyiunknak megvannak a fenntartásai, élménye és viszonyulása a kor ezen problémáihoz, neki is megvan a sajátja, amelyet egyéni látásmódjának segítségével most megoszt velünk. Érzékeny lélek érzékeny képi világa ez. (...) Fogadják szeretettel, hisz amint azt az utolsó, a zárókép felirata mondja: a Szeretet az mely mozgat napot s csillagot.
Egy aradi művésznő kivételes vállalkozásának eredményét tekinthetik meg az aradi múzeum szépművészeti részlegének II. emeleti, a neves szobrászról, Ovidiu Maitecről elnevezett kiállítási termében.
Dante remekművét, természetesen, száz vagy ezernyi formában lehetne a képzőművészetben illusztrálni. (A mű festőket, zeneszerzőket, filmeseket is megihletett.) Az aradi Simó Margit – tudomásom szerint – valami különleges dologra vállalkozott, amikor legalább hatévnyi munkával a maga variánsát, meglátását, értelmezését rajzolta meg, nagyszerű eredménnyel.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Szerzők és olvasók ünnepe – 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
H. Szabó Gyula kapta a Kolozsvár Társaság díját
Újra a könyvkiadók, könyvterjesztők sátrai foglalják el a Fogoly utcát, az RMDSZ, a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete szervezésében létrejött 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét kapuit tegnap délután nyitották meg. A szervezők vasárnap estig várják az irodalmi-, zenés- és gyermekprogramokra az érdeklődőket a várfalak árnyékában. A rendezvény hivatalos megnyitóján Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke átadta a Kolozsvár Díjat, amelyet idén, jelentős kiadói tevékenységéért H. Szabó Gyulának, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának ítélték oda. A kitüntetést eddig hat alkalommal kapták meg olyan személyek, akik sokat tettek a romániai magyar könyvkiadásért, a „könyvek születésétől, azok kézbevételéig”. H. Szabó Gyula elmondta: díját megosztja azokkal a csapatokkal, akik az évek során segítették őt a munkájában, és sokat tettek a romániai könyvkiadásért.
A könyvhét megnyitóján először H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szólalt fel, kiemelve: folytatják, ápolják a könyvhét hagyományát, felajánlva a rendezvényt a mindenkori és mostani meghívottaknak, kiemelve közülük a Kassáról érkezett vendégeket.
Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke párhuzamot vont a világháló terjedése, használata és Gutenberg illetve a könyvmásoló barátok között. A könyveket másoló barátok is jobban szerették volna, ha a mesterségük a kolostor falai között marad, nem akarták, hogy a könyv tömegtermék legyen. Ám ahogy Gutenberg sem a barátok ellen hozta létre másolóját, Markó Béla szerint a világháló forradalma sem a könyv ellen irányul.
– Az internetnek köszönhető, hogy mindenki ír, mindenki olvas naponta, az sms-írókból, sms-olvasókból könyvírók és könyvolvasók is válhatnak. Rövid az sms, de a haikukkal is meg lehet szerettetni a verseket – vélte az alapítvány elnöke.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere Müller Péter szavait idézve kezdte beszédét, majd kiemelte: az Ünnepi Könyvhét mindenki számára gazdagságot jelent, hiszen ez az esemény köti össze a budapesti Vörösmarty-teret a kolozsvári Fogoly utcával, a klasszikus műveket a kortárs alkotásokkal. Hozzáfűzte, a világ mindig a könyvek által ment előbbre, és jó lenne, ha mindenki hátizsákjában lapulna egy-egy kötet.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke ellentmondott Markó Bélának, szerinte az elektronika, informatika nem veheti át a könyvek helyét. Az írásbeliséget meg kell őrizni, hisz értékeinket csak a leírott szóval tudjuk megóvni.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja történettel készült a megnyitóra, amelyben kiemelte a szüleinktől tanult helyes olvasási testtartást nem szükségszerű betartani, a könyveket azonban nem cserélhetjük le eBook readerekre, a Könyvhetet laptophétre. A főkonzul szerint az eBook hasznos, csak idegen, gépies, egy könyvet nem lehet bekapcsolni, kikapcsolni.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Szilágysági közösségszervezőket tüntettek ki az I. Wesselényi-gálán
A szilágysági közösségszervezők az elmúlt 27 éves közösségépítő munkák oroszlánrészét vállalták és végezték. A közösségépítést nem lehet abbahagyni, nem lehet befejezni. Ez mindig túlórával jár, erőfeszítésekkel. Időnként úgy is érezhetnénk magunkat, mintha szélmalomharcot vívnánk folyamatosan. Ma azoknak a szilágysági magyar embereknek mondunk köszönetet, akik az élen jártak, akik nem kíméltek időt és energiát. A szilágysági magyar emberek az elmúlt években bebizonyították, hogy erős közösséget alkotnak, pontosan tudják, hogy mit akarnak, milyen célokat fogalmaznak meg – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök május 11-én, csütörtökön Zilahon az I. Wesselényi-gálán.
Kelemen Hunor elmondta, a Wesselényi családtól kölcsönzött „Nem hátrálunk meg!”- jelmondat nem harci jelszó, arról szól, hogy a romániai magyar közösségnek céljait és értékeit, érdekképviseleti munkáját nem kell és szabad feladnia, haladnia és építkeznie kell.
„Ma visszanézünk és előretekintünk. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség már a kilencvenes évek elején tudta és megfogalmazta céljait. Azt, hogy egy demokratikus jogállamban akar élni, vissza akarja szerezni elkobzott javait” – fogalmazott a szövetségi elnök. Meggyőződése, hogy a magyar közösség céljai az elmúlt 27 esztendőben nem változtak, az eszközök viszont annál is inkább. „Időnként úgy éreztük, hogy közelebb kerültünk céljainkhoz, időnként kudarcélményeink is voltak. Nagy reményeket fűztünk ahhoz, hogy itthon belátható időn belül jogállamot építünk, hogy a hatalmi ágakat szétválasztják, hogy az emberi és közösségi jogok egy időben tudnak érvényesülni. Tulajdonképpen a nulláról kellett az építkezést elkezdeni, hiszen 1989 decemberében nem létezett civil társadalom, nem voltak intézményeink. Ezt a közösséget a kommunista diktatúra halálra ítélte” – tette hozzá az RMDSZ elnöke.
„Amikor 2018-hoz közelítünk, nagyon gyakran elmondjuk: a romániai magyar emberek nem kérnek egyebet, nem várnak el mást a román többségtől, csakis azt, amit 1918-ban megígértek nekik. Ez a gondolat ma azt jelenti, hogy döntési jogköröket akarunk minden olyan területen, amely közösségünket érinti. Csak akkor beszélhetünk arról, hogy a két közösség között helyreállt a viszony, amikor ezek az ígéretek megvalósulnak” – adott hangot véleményének Kelemen Hunor. Beszédében arra bátorította a közönséget, hogy ne mondjanak le mindarról, ami ahhoz szükséges, hogy magyarként éljenek szülőföldjükön, hogy megőrizzék identitásukat, építkezzenek, jövőt építsenek az utánuk jövő nemzedéknek.
(RMDSZ-tájékoztató) Szabadság (Kolozsvár)

Egyre többet beszélnek a MOGYE-n a magyar tagozat kiválásáról
Maradni és hallgatni, esetleg folytatni a sokszor szélmalomharcnak tűnő csatát a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetőségével, vagy feladni a múltat, és felkérni a magyar kormányt, hogy tegye lehetővé az állami egyetem magyar tagozatának „átsorolását” a Sapientia kereteibe? – Erre a kérdésre próbáltak pró és kontra véleményeket felsorakoztatni a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) által szervezett oktatásügyi konferencia résztvevői.
A rendezvényen többek közt elhangzott, felerősödött a hangja azoknak a véleményformáló oktatóknak, akik belefáradtak a vásárhelyi egyetem román többségű vezetőségével folytatott küzdelembe, és csak egy, a magyar állam által támogatott új struktúrában tudják elképzelni a teljes körű anyanyelvű oktatás jövőjét. Míg két-három évvel ezelőtt egy-egy asztaltársaságnál merült fel a kiválás gondolata, ma már egyre több helyen hangzik el a javaslat.
Benedek István professzor szerint felesleges időt pazarolni a MOGYE-n folyó magyar oktatás helyzetének a megvitatására. „Ezek mind steril beszélgetések. Tíz éve mind tárgyalunk, és nem oldottunk meg semmit. Egyetlen lehetőség létezik: anyaországi támogatással létrehozni egy magyar kórházat, és a Sapientia keretében megalapítani az orvosi és gyógyszerészeti szakot” – adott hangot véleményének az ismert orvos.
„Ki kell szállni a süllyedő hajóból!”
Az RMDSZ volt politikusa további fájó pontokra is rámutatott: egyrészt úgy érzékeli, hogy az érvényesülés érdekében – vagy egyszerűen, a megélhetés miatt – egyes magyar oktatók „eladták a lelküket”. Ennél is nagyobb, mindenkit érintő általános gondnak tartja, hogy a térségből a kolozsvári és a szerényebb hagyományokkal rendelkező brassói, illetve nagyszebeni orvosi egyetemek gyorsvonatként robogtak el a marosvásárhelyi mellett. Benedek István szomorú jövőt vizionál nemcsak a magyar, de a román és az angol tagozatnak is. „Ez az egyetem meg fog szűnni” – állítja.
A MOGYE-t a szakma manapság a konstancai és a craiovai egyetemekkel emlegeti egy napon – egészítette ki kollégáját Brassai Attila, aki a kilépést illetően teljes mértékben osztotta Benedek véleményét. „A feudális vezetési módnak megvan az eredménye: a MOGYE a román egyetemekhez képest is teret veszít, magyarán a csőd felé halad. A süllyedő hajóból pedig ki kell szállni” – jelentette ki Brassai. Az oktató szerint azon túl, hogy rég meghaladott módszerrel, kézi vezérléssel irányítja az intézményt, a román vezetés mindent elkövet az anyanyelvű képzés elsorvasztásáért. „Be kell látnunk, hogy mindenféle döntési jogot kivettek a kezünkből” – tett hozzá.
Kimeríteni minden jogi eszközt
Bármiről kell szavazni, a román oktatók kétharmados többséggel rendelkeznek – hívta fel a figyelmet Pávai Zoltán. Ennek dacára a professzor nem a szenátus tagjaként, hanem egyszerű tanárként úgy véli, jól meg kellene gondolni a kilépést, mert az számos csapdahelyzetet eredményezhet. Az akkreditációs folyamat miatt kilenc évig kell fenntartanunk az új egyetemet ahhoz, hogy kiderüljön: lesz belőle valami, vagy sem. Ma még azt sem tudjuk, hogy Magyarország meg akarja ezt tenni, vagy sem” – sorolta fenntartásait Pávai. Azt is belátta, hogy a MOGYE-n komoly gondot okoz a fiatal oktatók fluktuációja; egyesek a klinikumba, mások külföldre távoztak. A beszélgetésen részt vevő Hollanda Dénes, az Erdélyi Magyar Tudományegyetem megálmodója és első dékánja is azt tanácsolta orvos- és gyógyszerészkollégáinak, hogy az egyetemen belül folytassák az anyanyelvű képzésért zajló csatájukat.
Ádám Valérián, a szervező Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület elnöke is úgy véli, a magyar oktatók még nem merítettek ki minden jogi eszközt, ezért úgy látja, félretéve az egyéni ambíciókat, komolyabb összefogással, erősebb stratégiával eredményesebb lehet a harc. „Az értelem nem ismer lezárt szituációt” – emlékeztette a görög mondásra a jelenlévőket Jeremiás László vállalkozó, az RMOGYKE és a szerda esti konferencia fő támogatója. Mint ismeretes, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen annak ellenére sem kapott döntéshozási jogköröket a magyar tagozat, hogy 2012. január elsejétől törvény írja ezt elő.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Halálfélelem a kolozsvári magyar színház új előadásában
MTI - A halálhoz, a félelmeinkhez való viszonyunkat boncolgatja a Kolozsvári Állami Magyar Színház szerdán bemutatandó Vakok című előadása. Alkotói egy pénteki sajtótájékoztatón beszéltek az előadásról.
Visky András, a színház művészeti vezetője elmondta: Nagy Botondot, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezői mesterképzős hallgatóját annak a programnak a keretében kérték fel kolozsvári rendezésre, amelyben a színház fiatal alkotóknak kíván lehetőséget biztosítani.
Az előadás Maurice Maeterlinck Nobel-díjas író kevéssé ismert drámájából, a Vakokból indult ki, de kilépett a szerző által létrehozott keretekből. Amint Kali Ágnes dramaturg elmagyarázta: a félelem hangulatát vették át az eredeti szövegből, és a hangulatba beleillő vendégszövegeket dolgoztak be az előadásba. Ezért is írták a cím alá, hogy az előadás Maurice Maeterlinck, Samuel Beckett, Hajas Tibor, Pilinszky János és Pier Paolo Pasolini előtti tiszteletadás. Nagy Botond rendező szerint nem hagyományos színházi produkciót láthat majd a közönség, hanem „egy techno-poétikus installációt”, melyben nincsen főszereplő, minden előadónak egyformán fontos személyes momentuma van. A rendező az alkotási folyamat hangulatára is kitért. Megjegyezte: szerinte csak baráti, családias hangulatban érdemes színházat csinálni. Hozzátette: ez a hangulat a kolozsvári társulatban adott volt.
Az alkotói folyamatot a produkcióban fellépő színészek is emlékezetesnek tartották. Váta Loránd elmondta: ez már nem a Bocsárdi László, vagy Tompa Gábor színházi világa, hanem azoké, akik beleszülettek a virtuális valóság világába. Kántor Melinda a színházi rendezés új hullámáról beszélt, és hozzátette: a most jelentkező generációra nagyon oda kell figyelni.
Az előadás díszletét Carmencita Brojboiu, jelmezeit Márton Erika tervezte, hangzásait Kónya Ütő Bence, koreográfiáját George Pop, vizuális hatásait Rancz András, fénytervét Erőss László készítette. A Vakok bemutatóját szerdán tartják a kolozsvári magyar színház nagyszínpadán. Krónika (Kolozsvár)

Kodály előtt tiszteleg a bukaresti 13. Magyar Zene Fesztivál
MTI - A Kodály-év jegyében szervezik meg Bukarestben a 13. Magyar Zene Fesztivált, amelynek célja fiatal klasszikus zenei tehetségek felfedezése és magyar zeneszerzők műveinek népszerűsítése.
A május 16. és 19. között zajló fesztivált szervező Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója, Kósa András László az MTI-nek elmondta: az idei év kettős Kodály-évforduló, hiszen a zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus születésének 135. és halálának 50. évfordulójára is emlékeznek. A fesztivál a bukaresti Balassi Intézet egyik márkanevévé vált, és a romániai zenei élet kiemelkedő eseményének számít - tette hozzá. A zsűri 15 versenyszámban 20 versenyzőt juttatott döntőbe, közöttük vannak olyanok, akik duóban lépnek fel. A versenyzők számos Bartók-művel jelentkeztek, ami a Bartók-év jegyében lezajlott két legutóbbi fesztivál eredményességét tükrözi - magyarázta az igazgató. Reményét fejezte ki, hogy az idei fesztivál után Kodály Zoltán-műveket is gyakrabban fognak műsorukra tűzni a fiatal román zenészek.
A verseny során a közönség hallhat még Liszt Ferenc-, Erkel Ferenc-, Doppler Ferenc-, Gárdonyi Zoltán-műveket, de Dohnányi Ernő, valamint George Enescu és Dinu Lipatti román zeneszerzők szerzeményei is felcsendülnek. Az idén is zongoristák jelentkeztek többségben, de gyarapodott a hegedűsök, az énekesek és a fuvolisták száma. A fesztivál egyik különlegessége, hogy első alkalommal marimba hangszeren is megszólal Bartók Béla Román népi táncok című műve.
Az első három helyezett a Balassi Intézet hálózati együttműködésének köszönhetően a Római Magyar Akadémián és a bécsi Collegium Hungaricumban tarthat jutalomkoncertet, valamint a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen léphet fel. A fesztivál záróünnepségén a díjazottak mellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egykori diákjaiból alakult Trio Energico ad koncertet. Krónika (Kolozsvár)

A román soviniszták kudarca
Jelentős csapást mért a bukaresti alkotmánybíróság a nyelvi jogok ellen tűzzel-vassal küzdő magyargyűlölőkre.
Szerdai ítéletében ugyanis kimondta: nem alkotmánysértő és nem diszkriminatív az a törvény, amely azt rögzíti, hogy azon településeken, ahol egy adott kisebbség számaránya ezt indokolttá teszi, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbség nyelvét is beszélő személyeket alkalmazni.
Egyúttal a konjunkturális magyarellenességet szinte nemzeti sportként űző román pártok is nevetségessé váltak. Hiszen azt követően, hogy gyakorlatilag elhatárolódtak saját maguktól – hiszen az ellenzéki pártok előbb a parlamentben megszavazták a törvényt, majd ezt követően óvták azt meg az alkotmánybíróságon –, most ráadásul jókorát koppantak, hiszen a taláros testület megállapította: megalapozatlanul emeltek óvást. Az alkotmánybírák ítélete kiemelt jelentőségű egy olyan közegben, ahol az őshonos magyar közösség nyelvi jogai ellen éppen a diszkrimináció tilalmának hangoztatásával próbáltak fellépni.
Emlékezetes, hogy a jogszabály elfogadását követően román egészségügyi szakemberek is próbáltak azzal érvelni, hogy a magyar nyelv ismeretének kikötése diszkriminatív a román többség azon tagjaival szemben, akik nem tudnak magyarul. Tehették ezt azért, mert korábban születtek már olyan bírósági ítéletek, amelyek magyar többségű önkormányzatokat marasztaltak el amiatt, hogy valamely önkormányzati tisztség betöltéséhez feltételül szabták a magyartudást.
A sorba a Kovászna megyei kormánymegbízott, Sebastian Cucu is beállt, aki az Európa Tanács raportőrével folytatott hét eleji tárgyalása során képes volt halálosan komolyan felvetni az az „érvet”, hogy a többség nyelvét is védeni kell a kisebbségek „túlzott” nyelvhasználati jogaival szemben. Azért kíváncsiak volnánk, hogyan válaszolna a prefektus arra: ugyan miben csorbítja az ő vagy bármely más, román nemzetiségű polgár jogait az, ha egy magyar a saját szülővárosában magyarul beszélhet az orvosi rendelőben vagy a kórházban.
A legfelháborítóbb a három székelyföldi megye román szervezeteit tömörítő „civil” fórum közleménye volt, amelyben fölösleges, sok pénzt felemésztő luxusnak minősítették a kórházi anyanyelvhasználatot, nem feledkezve meg természetesen arról, hogy ők is diszkriminációt kiáltsanak. Ami már nem jellemezhető máshogy, csak aljasságként, hiszen vitathatatlan tény, hogy mindenki az anyanyelvén tudja a legszabatosabban és a legpontosabban elmondani, mi a gondja, hol fáj és hogyan.
Közleményükkel a soviniszta szervezet képviselői új dimenzióba emelik a magyargyűlöletet, hiszen azáltal, hogy tiltanák a kórházi anyanyelvhasználatot, akadályoznák azt, hogy a magyar nemzetiségű páciensek a lehető legmegfelelőbb és -szakszerűbb ellátásban részesüljenek. Vagyis tagadják, hogy a magyaroknak ugyanolyan joguk van az egészséghez és az élethez, mint a románoknak.
Ha már az eddigi tevékenységükkel nem érdemelték volna ki vastagon, már csak emiatt is indokolt lenne, hogy a nemzetiségek közötti viszony megmérgezése, szélsőséges magyarellenesség és uszítás miatt tömeges feljelentéseket tegyenek ellenük. Az alkotmánybíróság mostani ítélete mindenesetre elvileg tisztább helyzetet teremt, és utat nyithat a nyelvi jogok szélesebb körű alkalmazása ellen. Mert ha egy kórházban nem minősül a többséggel szembeni diszkriminációnak, hogy a kisebbségek nyelvén beszélő személyeket is alkalmazzanak, akkor ugyanúgy nem minősül annak más állami hivatalokban, illetve a magánszektorban.
Persze addig, hogy az őshonos magyar közösség nyelvi és kulturális jogai maradéktalanul érvényesüljenek a szülőföldjén, még sok van, hiszen a mostani törvény alkalmazhatóságát és hasznát majd csak az alkalmazási módszertan kidolgozása után mérhetjük fel. Azonban kijelenthető: a kisebbségek jogai ellen éppen a kisebbségi jogvédelem terminológiáját felhasználva, ám azt aljas módon jelentéséből kiforgatva küzdő román sovinizmus most látványos vereséget szenvedett.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Freskói őrzik emlékét
Elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda, aki többek között a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom freskóit is festette. A Németországba költözött művész alkotásait a „szegények bibliájának” nevezték.
Többéves, türelemmel viselt betegség után, 84 éves korában, május 7-én elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda festőművész – írja a romkat.ro. 1951 és 2010 között készült templomi festményei Erdély különböző falvaiban, városaiban láthatók, így például Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Szászrégenben, Csíkszentdomokoson, Gyimesbükkben, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. A Szent Miklós-templomban 1964-ben kezdte el a mennyezeti freskók megalkotását, melyek egy év múlva készültek el. Azóta az apostoli hitvallás elevenedik meg 12 képben az épület boltozatán. A templom felújítása során egyébként az is felmerült, hogy lemeszelik a freskókat, ugyanis szakvélemény szerint nem illenek a műemlék épület barokk stílusához. Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hiszekegy képei a mennyezeten, mivel a hívek ragaszkodnak hozzá. A freskók megszületésének ötvenedik évfordulóján, 2015-ben ünnepi szentmisét tartottak a római katolikus templomban, Jakubinyi György érsek celebrálásával. Akkor az érsek úgy fogalmazott: a falon látható „szegények bibliája” olyan alkotás, amely erősíti az imádkozók hitét amikor ránéznek. Az évforduló alkalmából Lukácsovits Magda életmű-kiállítását is bemutatták, láthatók voltak azok a festményvázlatok is, amelyek alapján a Szent Miklós-templom freskói készültek. A festőművész egészségi állapota miatt akkor már nem lehetett jelen Gyergyószentmiklóson, férje, Idmar Hatzack diakónus jött el. Elmondta, ezek az alkotások különösen értékesek, hiszen szerepel rajtuk Márton Áron püspök jóváhagyó aláírása is. A rendezvényen kiderült, vannak gyergyószentmiklósiak, akik emlékeznek Lukácsovits Magdára, néhányan alkotás közben is láthatták őt a templomban. Holnap rózsafüzért imádkoznak az elhunyt festőművészért a németországi Türkheim kapucinus templomban, szombaton a plébániatemplomban bemutatott gyászmise után a helybéli temetőben helyezik örök nyugalomra.
HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)

Ignácz Rózsa: Torockói gyász
A két világháború között ünnepelt, majd a háborút követően agyonhallgatott íróinkat, műveiket fedezzük fel sorban. Közéjük tartozik Ignácz Rózsa is, akinek életműsorozatát a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozza, de akinek jelentős művei megjelentek például a Püski gondozásában, illetve a Székely Könyvtár legutóbbi sorozatában. Az újrafelfedezett írónő Torockói gyász című regényének újabb olvasatát adja Balázsi Dénes.
Olvasmányélményemet szeretném megosztani könyvbarát ismerőseimmel. Nem feltűnő, ha felnézünk unitárius felekezetünk tollforgatóinak érdemes írásaira. Természetesnek vesszük a jelenséget, viszont a nem hitfeleink részéről jövő ránk csodálkozásokra is nagyon oda kellene figyelnünk. Jókai Mór: Egy az Isten című, nagy alkotása után ismét egy nem unitárius írónk műve emeli a tisztelet és példaadás oltárára a maroknyi unitárius közösséget, a Torockói gyász című regényében. Nyilvánvaló, hogy hasonlóan cselekedett Gyallai Pap Domokos, amikor megírta a Vaskenyérent, hiszen ő belülről, hős hitfeleinek emelt emlékművet. Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909 – Budapest, 1979) a kovásznai református lelkipásztor nagyérdemű lánya: író, műfordító, színésznő és rádiójáték-szerző. Mindenekelőtt székely-magyarságát öntudatosan vállaló írónkat csak távoli vérségi szálak fűzik az unitáriusokhoz, viszont értékeinket büszkén felvállalja, amikor a Kriza család oldalági leszármazottjaihoz kötődő kapcsolatainak szálait bontogatja. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a vérségi és felekezeti rokonság felett áll számára az eszmei, elhivatottsági azonosság: a szabadság ügye és az emberi alapvető jogok iránti elkötelezettsége.
„Kriza Gergely nevelt fia, Fosztó János unitárius lelkész, Torockó papja lett, s fontos és értékes egyházi és történeti műveket írt. Kriza Palkó meg őse Kriza János unitárius püspöknek, az erdélyi népdalkincs első gyűjtőjének, a Vadrózsák szerzőjének.” „1892-ben, Nagyenyeden tantóképzőben járt: Domokos professzor két leánya, Margit és Kornélia… Kornélia, aki két évtizedek múltán édesanyámmá lett, erről a lakodalomról (torockói – megj. B. D.) készített dolgozatot… Margit (I. R. nagynénje – megj. B. D.) megkérdezte… És özvegy Göncölné eldúdolt-mondott akkor neki egy torockói éneket… Édesanyám úgy emlékezett, hogy a Margit nénje által lejegyzett dalt – amelyet a hajdani bányászperről, a torockói gyász okáról, annak három áldozatáról több mint két és fél évszázad múltán így adott hírt…” (Ignácz Rózsa: Torockói gyász)
Ezzel a vallomással zárja a Torockói gyász című művét Ignácz Rózsa írónőnk 1958 júliusában az 1956-os szabadságharcot és népi forradalmat eltipró kommunista diktatúra idején. Az 1958-as dátum, a regény befejezésének ideje nagyon beszédes, tiltakozás az álságosan hazug Kádár-rendszer ellen. Ezt Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám Kossuth-díjas költőnk mondja el nekünk. (Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban / Avagy a „népszerűség” mint politikai diszkrimináció jelzője című esszéjében, In Korunk, 1983): „A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a magyar unitárius bányász népet. (Az allegória nyilvánvaló: a hatalmát féltő szovjet Góliát-birodalom tankjainak behívása a szabadságharcos magyar felkelők ellen). A regény »Kriza Katalin naplójába« van ágyazva mint keretbe.”
A báb-hatalom ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látta, ez volt Ignácz Rózsa írói szándéka is. Az országban javában folyt a világtörténelem új fejezetét nyitó esemény hazug átfestése. Ellenforradalomnak titulálták aljas módon a magyar nép kommunista diktatúra megdöntésére, idegen, szovjet uralom ellen indított szabadságharcát. Az írókat sorba vették és létüket fenyegető kényszereket alkalmazva kezdték nyilvánosan elfogadtatni velük a nagy hazugságot. „Majdnem mindenki alá is írta a Nyilatkozatot, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az »ellenforradalom« szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt „látogatót” felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami tévében való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt »ellenforradalomnak« minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Ignácz Rózsa gyenge nő létére férfiasan megtagadta ezt és vállalta a hivatalosságok által a magyar sajtóban az elhallgatását. »Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot«. I. R. is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató »fiókregényeiben«. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.” „Volt Ignácz Rózsának egy alapvető mondása – a Bibliából vette (a Református Élet főszerkesztője volt ebben az időben – megj. B. D.) –, és a sírjára is ezt írtuk: »Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.« Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.” (Korunk, 1983.) Mi, unitáriusok, akár mint minden más szabadságjogokat és alapvető emberi jogokat öntudatosan vállaló ember – legyünk akár székely-magyarok! –, büszkén soroljuk könyvespolcunkon féltett kincsünk, Jókai Mór Egy az Istene mellé Ignácz Rózsa Torockói gyász című remekművét. Hargita Népe (Csíkszereda)

Terhesség vagy áldott állapot?
Megtartó hagyományaink
Népi kultúránk erényeire hívta fel a figyelmet, illetve annak a szellemiségétől és lelkiségétől való eltávolodásunk káros következményeit tárta a hallgatóság elé Bernád Ilona szülésznő, természetgyógyász, néprajzkutató a Körösi Csoma Sándor emlékére Kovásznán évente megrendezésre kerülő tudományos értekezlet idei ülésszakán.
Negyvenéves megfigyeléseire hivatkozva az előadó nemzetünk lelki és egészségügyi állapotának romlására figyelmeztetett, mely szerinte a tudat és hagyományvesztésre vezethető vissza. Ez sajnos Kárpát-medence-szerte tapasztalható, azonban az anyaországban, és azon belül is Budapesten nagyobb mértékű, mint máshol. Következtében pedig súlyos zavarok keletkeznek a női, illetve férfi szerepvállalásban, a párkapcsolatokban, és végül az életadásban. Ez viszont a születések számának csökkenéséhez, így fogyatkozásunkhoz, elöregedésünkhöz, felesleges művi beavatkozásokhoz, valamint az anyák és babák pszichés, illetve testi zavaraihoz, életerejük csökkenéséhez, betegségekhez vezet.
Minél jobban eltávolodunk tehát népi kultúránktól, testünkben, lelkünkben és tudatunkban annál betegebbé válunk. Emberként és nemzetként egyaránt. Éppen ezért nincs az a politikai erő, mely ezt a negatív folyamatot megállíthatná, erre csupán mi vagyunk képesek, visszatérvén őseink kitapasztalt lelkiségéhez és szellemiségéhez.
A rossz irányba megváltozott gondolkodásmódunk és érzelemvilágunk egyik megnyilvánulásaként például gyermekáldás helyett gyermekvállalást emlegetünk, és a megfogant anyát terhesnek nevezzük, állapotos, várandós, hordozós, boldog, vagy áldott állapotú helyett. Azonban nem csak ezek a negatív sugallatú kifejezések riasztják el a mai lányokat vagy asszonyokat az anyaság gondolatától, hanem a tan- és szakkönyvek, iskolai oktatás, bábaképzés is. Ezekben ugyanis a várandósság csodálatos állapotának és a szülés semmihez sem hasonlítható teremtő érzésének közlése helyett, a fájdalmak, felléphető bonyodalmak veszélyével riogatják őket. Teszik ezt annak ellenére, hogy a vajúdás és a szülés a világ legtermészetesebb dolga, mely hormonkoktéljával egy olyan emelkedett tudat- és lelkiállapotot eredményez, melyben a fájdalom nem érzékelhető. Egyik fennmaradt egyházi énekünk ezért mondja, hogy „Mária felkészüle a boldogságos szülésre.”
Továbbá, az orvos által a várandósság idején túl gyakran elvégzett vizsgálatok és kétkedések, nyugtalanítások zavarják a várakozást, a természetes szülésre hangolódást, az édesanyánál és a babánál, valamint meggátolják a szülés iránti ősbizalom kialakulását. Ugyanígy a császármetszés is gátolja az összehangolódást, a bevésődést, a küzdést és az immunitás kialakulását.
Hagyományunkban az áldott állapotban lévő nőknél, a róluk mindvégig gondoskodó asszonyközösségek megerősítették a szülésbe vetett hitet, eloszlatták félelmeiket, így biztosítván a sikert. És amikor eljött az idő, nem magányosan, egy kórházi ágyon hanyatt fektetve, időhöz kötötten, az olló fenyegető árnyékában kellett szüljenek, hanem a nekik legmegfelelőbb, általában függőleges testtartásban, segítőkész, türelmes, szerető és imádkozó asszonyok társaságában. Gyermekeik pedig egészséges lelkületű, utódokat vállaló, az életet folytató felnőttek lettek.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kevés óvónőnek jut fényes karrier
Nem szűnnek meg az óvodák
Bár csökken a gyermeklétszám, ez ősszel nem vezet óvodák megszüntetéséhez – közölte Kiss Imre főtanfelügyelő kérdésünkre annak a kapcsán, hogy hétfőtől zajlik az óvodások beíratásának első szakasza.
A héten a már óvodába járókat íratják új csoportjukba, május 22-től a következő szakaszban a három-éveseket, a maximális 20-as létszámig esetleg a 2 és 3 év közöttieket is befogadhatják az intézmények. A tanfelügyelőség már a télen egyeztette az óvoda- és iskolaigazgatókkal az igényeket, különösen falun a pedagógusoknak pontos rálátásuk van arra is, ha netalán az „óvodaérett” gyermekeket városra vinnék a szülők, akik maguk is bejárnak dolgozni.
Ugyanannyi csoport lesz, mint előző évben. Falun összevont csoportok vannak, a várható, vagy a jelenlegi létszámtól való eltérés nem veszélyezteti a létüket, ha 2-3 gyermekkel több vagy kevesebb lenne egy-egy csoportban, azt módjukban áll jóváhagyni, közölte Kiss Imre.
A gyermeklétszám folyamatos csökkenése azonban a születési mutatókból is látszik, következésképp a beiskolázási tervben is. Ebben az idei tanévre 6688 óvodás gyermek szerepelt, ténylegesen 6668-at írattak be, ősszel 6519 apróságra számítanak az intézmények. S ha idén nem is szűnik meg csoport, egyre nagyobb a harc az óvónők között a helyekért, a túljelentkezés körükben a legnagyobb (és a tanítónőknél), erősítette meg Szőcs Imola, az óvodai oktatásért felelős szakfelügyelő. A rendszerből kiesők számára alternatívát még a néhány bölcsőde és magánovi sem nagyon nyújt, a szülési szabadságra menők vagy a nyugdíjba vonulók lesése sem növeli a létbiztonságukat. Közben pedig újabb és újabb, főiskolát végzettek is keresik a helyüket.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az iskola, amely minden rendszert túlélt – ünnepeltek Szépvízen
Hármas évfordulót ünnepeltek pénteken a szépvízi Nyirő József Általános Iskolánál: a településen az idén 165 éves oktatás évfordulóját, a 110 éve felépült iskolaépület, illetve azt, hogy tanintézet 25 éve vette fel a nagy székely író, Nyirő József nevét. A rangos eseményen kopjafát is állítottak.
Az ünnepséget az iskola udvarán tartották, ahol a köszöntőbeszédek sorát Kenéz Szilárda iskolaigazgató kezdte. Mint mondta, immáron 165. éve, hogy először becsengettek Szépvízen.
Ezt az iskolát az a közel négyezer gyerek teszi »alma materré«, akik itt végezték általános iskolai tanulmányaikat – fogalmazott.
Felszólalása után az ünnepségen rész vevő volt iskolaigazgatókat, tanárokat, neves életpályát bejárt volt tanulókat köszöntötte, majd átadta nekik az iskola először megszerkesztett évkönyvét. Péter Piroska volt igazgatóhelyettes, Izsák Zsékely Loránd csíkszentmihályi polgármester, Bogos Mária volt igazgató, Bíró Lujza nyugalmazott tanárnő, illetve az iskola névadója és szellemiségének táplálója, Pora Irma volt intézményvezető, illetve ifj. Miklós Géza, az iskola jelenleg is élő legrégebbi igazgatója is elismerésben és ajándékban részesült. Utóbbi azért ifjabbik, mivel annak idején neki az édesapja is iskolaigazgató volt – jegyezte meg Kenéz Szilárda.
Ezt követően Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere osztotta meg ünnepi gondolatait. „165 éve kezdődött az oktatás, 110 éve, hogy felépült a ma is impozáns iskolaépület, 25 éve pedig, hogy az iskola felvette a nagy Székely író Nyirő József nevét.
Elmondhatjuk, hogy Szépvízen régebbi az oktatás, mint maga az állam, amit szolgál. Hány rendszert és kort élt meg, illetve élt túl az iskolánk? A válasz az, hogy mindeniket túlélte. Ez nagyban köszönhető az elszán hitvallású pedagógusoknak, akik a közösséget szolgálták – emelte ki a községvezető.
Az elöljáró beszéde után a hármas évforduló alkalmából készített kopjafát avatták fel az udvaron. Az emlékművet és alkotóját Bogos Károlyt, Imets László, a tanintézet rajztanára méltatta.
A szellemi erőt és a példaképekre való emlékezést szolgálja a felállított kopjafa – intézte szavait az egybegyűltekhez.
A beszédek sorát Erős Piroska tanfelügyelő folytatta, illetve ifj. Miklós Géza volt iskolaigazgató zárta. A jelenlévők ezután az iskola tanulóinak zenés, táncos műsorát tekinthették meg, végezetül pedig az egybegyűltek koszorúkat helyeztek el az iskola névadójának emlékplakettjénél.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro

Okosváros, számvevőszék, kríziskezelés – Krasznán konferenciáztak fiatal önkormányzatisok
Okosváros-projektről, a számvevőszék működéséről, krízishelyzetek kezelései stratégiáiról tartottak tanácskozást pénteken, a Szilágy megyei Krasznán, a RMDSZ zilahi kongresszusát megelőző rendezvénysorozat részeként.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, közösségépítést nem lehet elképzelni fiatalok nélkül, hiszen azt akarjuk elérni, hogy a következő generáció számára megteremtsük az itthonmaradás feltételeit. „Sokszor találkozunk azzal a problémával, hogy településeink, különösen a vidék kiürülnek, a fiatalok elhagyják a szülőföldet. Jó esetben csak a városba költöznek vagy a regionális központba, rossz esetben úgy mennek el külföldre, hogy nem is gondolnak a hazatérése” – fogalmazott. Beszédében kitért arra, a különböző hatalmi ágak egymással versengenek Romániában, „mintha azt akarnák bizonyítani, hogy a hatalommegosztásnak, a parlamentáris demokráciának nincs értelme” – mutatott rá.
Barabás László, Brassó alpolgármestere és a polgármesteri hivatal egy munkatársa a SmartCity projektről számoltak be. Az okosváros koncepcióról már 1922-ben, Houstonban beszélgettek, persze a korszak technológiai szintjén. Mára egy átfogó rendszerről beszélhetünk, amely Brassóban is működik, az önkormányzat arra is hangsúlyt fektet, hogy az adminisztratív ügyeket egy okostelefonról el lehessen intézni. Ismertettek honlapokat, amelyeken Brassó informatív térképét találhatjuk meg, panaszokat tehetünk és így tovább, illetve okostelefonokra fejlesztett applikációt, amely szintén a helyi lakók igényeit igyekszik kiszolgálni.
A számvevőszékben meg kell növelni a magyarok arányát
Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa, számvevőszéki tanácsos előadása elején arra hívta fel a figyelmet, a számvevőszék nem próbálta meg elmagyarázni a társdalomnak, hogy mit jelent az ellenőrzése, a munkája. „A mi célunk szolgálni a közösséget és a szakmánkat, ez pedig nem összeegyeztethetetlen” – fogalmazott hozzátéve, a számvevőszéken 2,1 százalékban vannak magyarok, ezt az arányt pedig meg kell növelni. „Ha tényleg azt akarjuk, hogy itthon maradjanak a fiataljaink, olyan munkahelyet kell adni, ahol megélnek. A számvevőszék ilyen” – mondta.
A román számvevőszékről elmondta, Európa egyik első ilyen jellegű intézménye, 1864-ben alapította a Cuza-kormány – „mert sokat loptak, szükség volt rá”. Vannak politikusok, folytatta, akik erőszakos intézménynek tartják a számvevőszéket ma, ez pedig a múlt rendszerben is így történt, ezért aztán fel is oszlatták. 1992-ben alapították újra, a rendszerváltás után. Probléma, hogy szakosodott bíróságok a mai napig nincsenek, azaz a bíráknak nincs közgazdász képzettségük is, önkormányzatok gyakran azért veszítenek, mert nem tudják eldönteni, jól állapította meg a kárt a számvevőszék, vagy sem.
A számevőszék autonóm módon működik, saját tevékenységi programjáról önállóan dönt nemzetközi standardok mentén, és csak a parlament módosíthat ezen, de ellenőrzési feladatokat nem távolíthat el belőle. A számvevőszék struktúrája jelenleg 1500 emberből áll, az RMDSZ által is támogatott módosítás 21 ezerrel növelné a létszámot – hangzott el. A reformról azt is elmondta, megérett a számvevőszék arra, hogy a presztízse megtartása mellett partner is legyen például tanácsokat adjon önkormányzati hivataloknak.
Dézsi kiemelte: szisztematizálni kellene a törvényeket, hogy érthetőbbek legyenek. A magyar kisebbség számára ez különösen fontos volna, mert míg a román nyelvben egy-egy kifejezés több értelmet nyerhet, addig ez a magyarok számára kevésbé érthető. Előfordul magyar polgármesterekkel, hogy bár igazuk van egy ügyben, olyan szinten fogalmaznak románul, hogy nem tudják kifejezni magukat – tette hozzá. A jelenlévő önkormányzati képviselőknek, polgármestereknek azokról a lehetőségekről is beszélt, amelyekkel megvédhetik az igazuk a számvevőszékkel szemben.
Gyorsaság, nyitottság, segítőkészség
Azt gondoljuk gyakran, hogy krízisek megoldódnak maguktól, és ha nem megfelelő a csapat, kapkodás lesz a vége. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke úgy összegezte a kríziskommunikáció alapjait: legyél gyors, nyitott és segítőkész. Nemcsak a közvéleménnyel kell kommunikálni, hanem a saját munkatársakkal is. A legrosszabb, ha a közvélemény sajt magától informálódik, vagy csak a médiából, de éppen azoktól nem kap információt, akiknek meg kell oldaniuk a problémát. A kommunikációt tehát nem szabad halasztani – ha egy politikusnál megjelenik például a Korrupcióellenes Ügyészség, rögtön hangoztatni kell az álláspontot.
A pánik a krízis elején rögtön kitör, nem véletlen, hogy a katonaságnál és más intézményeknél pontos tervek készülnek a legkülönfélébb esetekre, hangzott el. Éppen ezért szükség van tervek írására, és arra is, hogy egyáltalán felismerjük: mikor van krízis, és ne értékeljük alul vagy felül az adott helyzetet.
Krízishelyzetben az első dolog, hogy a legfontosabb döntéshozót értesítjük, második lépésben pedig legalább három forrásból tájékozódunk. Sajtóközleményt kell készíteni, fontos az, hogy az információkat folyamatosan közölje az adott intézmény, párt stb. a médiával. A pletykák leállításához információkra van szükség, az események értelmezésére – tette hozzá Porcsalmi. Az eseményen a fiatal önkormányzati szereplők számos tanácsot kaptak arra, hogyan járjanak el a különféle esetekben, kikre számítsanak, hogyan szervezzék meg a szüksége lépéseket egy krízis esetén.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Elkerülni a tűzoltást – a romániai magyar oktatás jövőjét vitatták meg Zilahon
A romániai magyar oktatás jövőjéről szerveztek pedagógusfórumot Zilahon, péntek délután. Az RMDSZ szombati kongresszusát megelőző rendezvényen a szövetség képviselői, szakemberek, pedagógusok vitatták meg az égető kérdéseket.
Az oktatás 27 éve prioritás az RMDSZ számára – fogalmazott köszöntőbeszédében Kelemen Hunor. A szövetségi elnök aláhúzta, új iskolák alapítására, a szórványkollégium-hálózat bővítésére mindig szükség van ugyan, de a hangsúlyt a minőségi oktatásra kell helyezni a jövőben, hiszen az elvárások, a munkaerőpiac gyorsan változik.
„Gyakran szembesültünk azzal: a többség számára nem elfogadott, hogy magyarul akarjuk a gyerekeinket taníttatni – ilyen a marosvásárhelyi iskola, a kolozsvári képzőművészeti osztály esete, és sorolhatnám. Készül egy olyan oktatási reform, amelyben nem szabad elfogadnunk semmit, ami a megszerzett jogokat csorbítaná” – fogalmazott Kelemen. Kiemelte, elfogadtatták azt is, hogy a magyar gyerekek speciális tankönyvekből, második nyelvként tanulják a román nyelvet. Hozzátette: el kell a jövőben azt is fogadtatni, hogy a vizsgaelvárások is másak legyenek, ha a tankönyv is különbözik a román nyelv oktatásában
A politikus beszélt arról is, hogy a beiratkozási számokkal hosszú távon kell foglalkozniuk, a tűzoltómunkát hosszú távú tervezésnek kell felváltania. „Tudnunk kell, hány gyerek van, hány osztályt, iskolát tudunk működtetni, és el kell döntenünk közösen, hogy mit tegyünk” – fogalmazott.
Király: fel kell gyorsítani a reformfolyamatot
Király András oktatási államtitkár elmondta, 2011-ben megszületett az oktatási törvény, amelyben aktív szerepet játszottak az RMDSZ szakpolitikusai és a pedagógusok. Azt hitték, hogy jó irányba haladnak, de megbukott a kormánykoalíció, és ezt követően a törvény kisebbségi fejezet megmaradt a korábbi állapotában.
„Nem tudott kibontakozni az oktatás reformfolyamata. A huszadik században nehéz elképzelni, hogy egy magát reformernek nevező csapat lépésről lépésre akarjon változtatni. Ez a román oktatás tekintetében azt jelenti, későn készült el az alternatív tanterv, és a mostani negyedikesek a kedvezményezettei. Így csak évek múlva megy ki egy évfolyam, amelyik sajátos módszerekkel tanulta a román nyelvet. Fel kell gyorsítani a reformfolyamatot” – fogalmazott az államtitkár.
Király arról is beszélt, a kiadók kibújnak a magyar nyelvű tankönyvek kiadása alól azzal az indokkal, hogy nem kapnak elég anyagi támogatást. „Szeretném, ha meg tudnánk valósítani az 1-4. osztályokban a specifikus román nyelvoktatás mellett a mi zenei anyanyelvünk tanítását is, 5-6. osztályban az erkölcsi nevelés esetében is szeretnénk, hogy magyar tankönyvszerzők segítsenek” – mondta az államtitkár. A diáklétszámról elmondta, a minimális, közepes és maximális létszámot sikerült meghatározniuk, de mivel a középarányossal számolnak, a magyar nyelvű óvodák, iskolák anyagi hátrányba kerülnek.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, az oktatási bizottság alelnöke kifejtette, a tanügyi törvény legstabilabb része a kisebbségi fejezet, és ha nem is tettek hozzá, de legalább sikerült megvédeni a korábban megszerzett jogokat. Kérdés az is, hogy a törvényt sikerül-e alkalmazni: „a kisebbségi fejezetnél ott van például a kisebbségi pedagógusképző központ létrehozása, amely Nagyváradon létesülne”. A képviselő szintén felhívta a figyelmet arra, hogy román nyelvből és irodalomból nemcsak az oktatás, de a számonkérés is sajátos kell legyen.
Rosszabbul teljesítünk, mint az átlag
A romániai magyar nyelvű oktatás versenyképességét kutatták a 2012-2016 közötti vizsgák eredménye alapján, ennek eredményeit összegezte Barna Gergő szociológus.
A kisérettségi eredményekről elmondta, a magyar tannyelvű osztályokban a sikeresen vizsgázók aránya elmarad az országos átlagtól, és a nyolcadik osztályt elkezdők közül is kevesebben vizsgáztak az év végén, mint az országos átlag. Megyékre lebontva Kolozs megyében 86, Kovászna megyében 74, Maros megyében 73, Szilágy megyében 72 százalékban vizsgáztak sikeresen a diákok, Hargita megyében pedig 66 százalékban. Az elmaradás nemcsak román nyelvből, hanem matematikából is nagy a lemaradás, míg a magyar nyelv és irodalom esetében jobbak az eredmények, mint a román diákoknál az anyanyelvben elértek.
Az eredményeket befolyásoló tényezőkről elmondta, leginkább a tanári kar képesítése jár negatív hatással, majd a vizsgázók létszáma, a település gazdasági fejlettsége, a romák aránya az iskolában, a település mérete, majd végül az osztály tannyelve. A tanárok képesítését vizsgálva a fokozatoki vizsgák megszerzésének arányait vették figyelembe – hangzott el.
Az érettségi eredményeket leginkább a szakok szerinti megoszlások befolyásolják: szakképzésben alul vagyunk reprezentálva, és felül vagyunk reprezentálva a vokacionális képzésben, úgymint sport, művészet, teológia és így tovább. A nagyvárosokban szintén alul vagyunk reprezentálva, míg a kis- és közepes városokban felülreprezentáltak vagyunk. Az iskolaméretekkel is hasonló a helyzet.
A hivatalos átmenési arányokat tekintve az érettségi vizsgánál emelkedő átmenési arány tapasztalható, a különbség pedig itt is mérhető az átlagos eredmények és a magyar diákok között. A legjobban a Kolozs megyei magyar diákok teljesítenek, majd Szatmár, Maros, Szilágy, Bihar, Kovászna és Hargita megye következik a sorban. A digitális kompetenciák esetében a magyar diákok nem maradnak el, sőt minimális előny mérhető. Az idegen nyelvi kompetenciában azonban már hátrányt szenvednek a magyarok.
A magyar diákok leginkább a szakképzés műszaki tagozatain maradnak el az országos átlagtól, majd a sportosztályokban, a pedagógia-tanítóképző, a filológia esetében is lemaradás tapasztalható. A természettudományokban azonban az elmúlt öt évben sikerült jobban szerepelni az országos átlagnál. Ami a lemaradás tényezőit illeti az érettséginél, az elsősorban a szakok, az oktatás profilja, majd a tanári kar képesítése, a vizsgázók létszáma, iskola mérete, a romák aránya az iskolában. A régióknál nincsenek jelentős eltérések, a nyelvi környezetnek sem mérték negatív hatását.
Romániában átlagosan is alacsony a sikeresen vizsgázó diákok aránya. Fontos ok a kisebbség esetében a nyelv, etnika, a profilok, szakok alakulása, a kedvezőtlen területi megoszlás és így tovább. Veszély, hogy beszűkülnek a továbbtanulási lehetőségek, nehezebb belépni a munkaerőpiacra, és az egyenlőtlenségek újratermelődnek.
Az esemény végén pedagógusok, szakemberek szólaltak fel, ismertetve azokat a sajátos problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülnek.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Ambrus Attila: Félúton, útközben
Már a döntés meghozatalának idején sokan vitatták, hogy van-e tétje egyáltalán a két tisztújító kongresszus között, a mandátum félidejében megtartott RMDSZ-kongresszusnak. Ma már elmondhatjuk, hogy a kongresszusnak nem tétje, hanem eredménye kell legyen ahhoz, hogy mérföldkővé váljon a romániai magyarság felgyorsult időben – sokszor pusztainak tűnő – vándorlásán, amelyet a folytonos útkeresés és időnkénti újratervezés jellemez.
A személyi kérdések – sokszor látszólagos – felvetése sem ment meg egy nagygyűlést az érdektelenségtől. S ezen az sem segít, ha a nyilvánosság, a sajtó kizárásával próbálják a szervezők növelni a titokzatosságot, a feszültséget, azt a látszatot kelteni, hogy fontos és heves véleményütköztetés nyomán vágnak utat a politika bozótosában a felelős, ám bátor politikusok.
Az RMDSZ nem folyamodott ilyen trükkökhöz, hetek óta ismert a zilahi kongresszus jelmondata, helyhez és a mai időkhöz igazítva Wesselényi Miklós mondata: Nem hátrálunk meg! Ez az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint szerint nemcsak az érdekvédelmi szervezet munkájáról szól, hanem és főként az erdélyi magyar közösségről. Arról a közösségről, amelynek szüksége van a határozott vállalásra, a hitre, hogy a milliósnál is nagyobb közösség újra megtalálhatja az utat, amelyről nem hátrál meg, s hogy ezúttal is – mint a történelemben már többször – képes lesz veszteségeit feldolgozni, azokat zárójelbe tenni és megmaradni.
Ismertek azok az alapszabályzat-módosítások is, amelyeket a küldöttek figyelmébe ajánlanak, s amelyek noha látszólag nem olyan jelentősek, valójában döntő módon befolyásolják az erdélyi magyarok mindennapjait. Ezek a módosítások nem változtatnak a két évvel ezelőtt meghirdetett újratervezés irányán, ám határozottabban jelölik ki a haladás nyomvonalát, a következő két év cselekvési prioritásait.
Alkalom adódott az új típusú és szemléletű stratégiai program megismerésére is, amelynek egyszerre van pártprogram és kongresszusi határozat jellege is. Kelemen Hunor szövetségi elnök korábban hangsúlyozta, hogy az RMDSZ-nek egyetlen szövetségese van: az erdélyi magyar közösség, mindenki más politikai partner, akivel az együttműködés célja az erdélyi magyarság szolgálatának biztosítása. A stratégia program-tervezet túllép az általánosságokon, részletezi, hogy mit is ért az RMDSZ a társadalmi párbeszéd alatt, és azt hogyan akarja felépíteni az elkövetkező két évben. A dokumentumba foglalt szakpolitikai irányok: az oktatásra, az anyanyelv-használatra, illetve a fiatal vállalkozók támogatására vonatkozik. Az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyarság jövője, ám a minőség demográfiai kérdés is, ezért szükséges próbálkozás azokkal a fiatal vállalkozókra is figyelni, akik még hisznek a szülőföldön boldogulás lehetőségében.
Az alapszabályzat-módosítás természetszerűen következett a női szervezet és a szórványlobbi következetes munkájából. Fontos, hogy felvetődött a szórvány képviseletnek és a tömb–szórvány együttműködésnek az erősítése. Akárcsak a női képviselet megerősítése, az országos és megyei testületekben a 15 százalékos női kvóta bevezetése. Azt a javaslat támogatói is elismerik, hogy még mindig alulképviseltek a nők a politikai döntéshozatalban, ám mindenképpen biztató lépés lenne az egyenjogúság felé az ilyen értelmű alapszabályzat-módosítás. (A teljes egyenjogúság akkor következik be, amikor a nők egy 50 százalékos kvóta ellen tiltakoznának, mondván: nincs szükség mesterséges küszöbre.)
A holnapi zilahi kongresszus nem tartogat meglepetéseket. Leltárkészítés lesz menet közben és az újratervezés apró korrekciójára kerülhet sor. Amit mindig meg kell tenni, ha a politikai partnerek folyton azon dolgoznak, hogy felszedjék az út közepét.
Két év múlva részletesen kell majd kielemezni, hogy sikeres volt-e az újratervezés, helyes-e az irány, együtt halad-e az RMDSZ szövetségesével, sokan maradtak-e közülünk, akik Wesselényihez hasonlóan nem hátráltunk meg. maszol.ro

Kelemen Hunor a magyar oktatásról: a tűzoltást a tudatos tervezésnek kell felváltania
Szakmai fórumokkal kezdődött az RMDSZ Zilahi Kongresszusa. A szövetségi elnök szerint a demográfiai adatok alakulását tudomásul kell venni, és ennek függvényében tervezni az iskolahálózatot.
Szakmai fórumokkal kezdődött pénteken az RMDSZ Zilahi Kongresszusa. A Szilágy megyei művelődési központban zajló eseményen számvételt készítettek a magyar kisebbségi oktatás problémáiról, kihívásairól. Kovács Ildikó főtanfelügyelő-helyettes és Seres Dénes a szilágysági RMDSZ elnöke házigazda minőségében köszöntötte a jelenlévőket. Seres elmondta, megpróbálták a Szilágy megyei oktatási rendszert működőképessé tenni, részben ez sikerült is, alig kellett iskolákat, osztályokat bezárni.
Az oktatási fórumon Kelemen Hunor RMDSZ-elnök intézett beszédet a megye magyar pedagógusainak. Az oktatás nemcsak 27 esztendeje prioritás, hiszen igazából mindig is az volt: az erdélyi tudományosság, oktatás évszázadokkal ezelőtt is híres volt. Most azonban új kihívással szembesül az oktatási rendszer, a hangsúlyt a versenyképes, és minőségi oktatásra kell fektetni. Eddig is minőségi volt a magyar oktatás, azonban gyorsan változik a világ, amihez tudni kell alkalmazkodni, felzárkózni, mondta. "Készül egy új oktatási reform, amiről keveset tudunk, de az biztos, hogy nem szabad olyan verziót elfogadni, ami az eddigi oktatási jogokat csorbítaná" - jelentette ki a szövetségi elnök. Transindex.ro

RMDSZ-kongresszus: fontos lenne tükörbe nézni
„Iránymutató” kongresszust tart az RMDSZ szombaton Zilahon, legutóbb 2015-ben tartottak egyet Kolozsváron, „újratervezés” jelszóval. Ami aztán teljes mértékben elmaradt, mert se az újratervezés és reform, se a megújulás és megtisztulás nem lett úrrá a szervezeten. Ellenben egyre több benne és körülötte a korrupció.
Az előző kongresszus óta annyi történt az RMDSZ-ben, hogy kicserélték az időnként főtitkárnak nevezett ügyvezető elnököt: a marosvásárhelyi klikk embere (Kovács Péter) helyett Kelemen Hunor elnöknek sikerült beültetnie ebbe a funkcióba a saját emberét (Porcsalmi Bálint). Ettől függetlenül, a pártot továbbra is Verestóy Attila – Udvarhelyszéken megválasztatott bukaresti szenátor – vezeti, aki negyedszázada „felügyeli” a román titkosszolgálatokat, s aki az RMDSZ éléről csak akkor fog eltűnni, amikor a román hatalom megtalálja az utódját. Sokan kész tényként, hogy a szövetség „normalizálta viszonyát” a magyarországi kormánypártokkal, aminek viszont az a legbaljóslatúbb jele, hogy Verestóy egy ideje igencsak bejáratossá vált a budapesti főhivatalokban.
Ami a zilahi iránymutatást illeti: a hírek szerint a kongresszuson módosítják a szövetség alapszabályát, programját, és egy stratégiai dokumentumot fogadnak el, amely a következő két évre határozza meg a szövetség cselekvési prioritásait. Tisztújításra nem kerül sor. Hogy mit rejt a politikai tolvajnyelven megfogalmazott szándék? Megfigyelők szerint semmi érdemlegeset, a szokásos izmozáson és öndicséreten kívül aligha lehet számítani másra. Az RMDSZ legfontosabb problémája: a női képviselet. Több nőt a helyi, regionális és országos politikába! Helyi szinten egyharmados arányt kell biztosítani a nők számára! Ahol ez nem lehetséges, ott a felettes testület adhat felmentést az arányossági kritérium teljesítése alól. A területi és országos testületekben 15 százalékos kvótát kell biztosítani az RMDSZ nőszervezeti jelöltjeinek...
Komolyra fordítva: egy marosvásárhelyi tanácskozáson nemrég azt mondta az RMDSZ elnöke, hogy „nyíltan, egyenesen kell beszélni oktatásunk helyzetéről”. Ezzel félszájjal elismerte: tragikus a helyzet. Ám a nyílt, egyenes beszéd elmaradt. Nem úgy a propaganda: „Az RMDSZ különösen fontosnak tartja a magyar diákok számára készült román nyelvű tankönyvek minőségét, ezért pályázatot ír ki azok elkészítésére – jelentette be a szövetségi elnök.” A magyar párt legnagyobb gondja: a román nyelv oktatása és a román nyelvű könyvek minősége! S noha a romániai magyar gyermekek, fiatalok közel egyharmada nem tanul az anyanyelvén (egy részük még az anyanyelvét sem tanulja már, a nyelvvesztés, a többségi asszimiláció fázisába jutott), noha azok sem élvezhetik a teljes körű anyanyelvű képzést, akik magyar tannyelvű iskolákban, tagozatokon vagy osztályokban tanulnak (a tantárgyak egy részét románul oktatják nekik magyarul nem tudó oktatók), noha a román nyelvet anyanyelvi szinten tanítják nekik és kérik tőlük számon, noha a magyar nyelvű tankönyvek egy része románból fordított, borzalmas minőségű, használhatatlan segédanyag, noha a magyar nyelvű képzést választó szülők, gyermekek száma évről évre csökken (a hangzatos „minden magyar számít” kampányok dacára), noha magának az anyanyelvű oktatásnak is drasztikusan esett a színvonala (a szakmai kontraszelekció következtében: gyengén képzett, rosszul fizetett, hivatástudat nélküli, politikai aktivistákká degradált oktatók árasztották el a tanügyet), noha hosszan sorolhatnánk még a negatívumokat – az RMDSZ-től a „rendszeres egyeztetésnél és tervezésnél”, illetve különféle „fontos dokumentumok” gyártásától több nem telik.
És akkor még nem szóltunk az állami magyar egyetem teljes hiányáról, a magyar orvos- és gyógyszerészképzés agóniájáról, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium kálváriájáról (aminek egyetlen megoldását a centralizációban, azaz a bukaresti kijárásban-kegykeresésben látja a párt!). Az oktatási törvény örökös, állandó csűrésében-csavarásában-módosítgatásában látják az RMDSZ politikusai a romániai magyar oktatás, az ifjúság jövőjét… meg a tej-kifli-melegétel-programban… meg „a magyar oktatáskutató és továbbképző központ létrehozásának sürgetésében”, ami prioritás…
Jó félévvel ezelőtt indított országos petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel három erdélyi értelmiségi: a romániai magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére, valamint a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekezték felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét. A petíciót alig hétszáz személy, többségében tanár írta alá, de sok történelmi múltú iskola oktatóinak, vezetőinek visszajelzése maradt el éppúgy, mint az erdélyi magyar sajtó prominenseinek állásfoglalása és a politikum reakciója. Ami azt jelzi: az erdélyi magyar társadalomban vagy a fásultság dominál, vagy a félelem. Vagy mindkettő. A mindenkori hatalomból való kiábrándulás és a felsőbbségektől való rettegés. A hatalom etnikai színezete ez esetben nem perdöntő: a többség diktatúráját és az azt kiszolgáló kisebbségi szervezet dominanciáját egyként kezeli a ma embere Erdélyben.
A szóban forgó petíciót a tavalyi választások után kiértékelő nyílt levelükben ekként fogalmaznak a hármak: „Politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a választási kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték. A számok azonban mást mutatnak. A 2012–2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be – egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást. (…) Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében ennek épp ellenkezőjét várjuk el.”
Lefordítom: a romániai magyar oktatásban szinte ott tartunk, ahol 1990-ben, vagyis amit akkor ki tudtunk harcolni „forradalmi elánnal, áldozatok árán”, nagyjából annyival is maradtunk. Az RMDSZ egyik legnagyobb kudarca ez, de sem erről, sem a többiről, az élet minden területén bekövetkezettekről nem nagyon szabad és nem nagyon lehet beszélni-írni-olvasni, mert a nyilvánosságot is uralja a párt. Amely a 13. kongresszusát tartja május 13-án, önelégülten, semmitől sem zavartatva...
R. Balogh Mihály / itthon.ma/szerintunk

Együttműködik a szegedi egyetem és a kolozsvári BBTE
Egykori közös elődintézményük alapításának évfordulóján egyetemtörténeti kutatásokról és többéves hallgatói csereprogramról kötött együttműködési megállapodásokat a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE).
Soós Anna, a kolozsvári BBTE tanulmányi rektorhelyettese pénteken Szegeden, a szerződések aláírásakor felidézte, 1872-ben a Magyar Királyi Kolozsvári Tudományegyetem a Báthory István által az erdélyi városban 1581. május 12-én alapított jezsuita akadémia szellemi utódjaként jött létre. A 16. századi akadémia az első újkori, magyar és kétkarú katolikus egyetemi intézmény volt, öröksége pedig hozzájárult ahhoz, hogy 1872-ben Kolozsváron elkezdhette működését az akkori Magyarország második tudományegyeteme - közölte a rektorhelyettes. Hozzátette: a jezsuita akadémia hatásaként kialakult szellemiség tovább él, ennek eredménye, hogy ma az intézmény utódjaként két, világszínvonalon számon tartott egyetem működhet Kolozsváron, illetve Szegeden.
Szabó Gábor, az SZTE rektora hangsúlyozta, a szegedi felsőoktatás két oktatáspolitikusnak köszönheti létét. Báthory István korát messze megelőző módon tudta azt, milyen fontos a felsőoktatás és a tudomány, ezt bizonyítja, hogy a jezsuita akadémia mellett ő alapította a vilniusi egyetemet is. A másik történelmi személyiség Klebelsberg Kunó, akinek az egyetem a Szegedre költözése utáni sikereit köszönheti. Az ő érdeme, hogy 1921-ben nem kellett újrakezdeni a munkát, a maga korában az egyik leghaladóbb szellemiségű felsőoktatási intézménynek számító kolozsvári egyetem Szegeden folytathatta tevékenységét - mondta az akadémikus. Az egykori akadémiának ma két azonos célokat meghatározó, „ugyanazon a pályán versenyző” és nagyjából hasonló eredményeket elérő utódja van, Erdélyben és Szegeden. A mai utódok felelőssége, hogy a közös örökség részleteit feltárják - fogalmazott a rektor.
A létrejött együttműködési megállapodások értelmében a két intézmény közös egyetemtörténeti kutatásokat végez. Az SZTE és a BBTE szerződést kötött arról is, hogy a magyar kormány Makovecz-programjának keretében 2020-ig hallgatói cseréket szerveznek. MTI

Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nyomorban is kitartó matuzsálem (Gaál Sándor emlékezete)
Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét.
Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le.
A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor.
Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar oktatás gondjairól (RMDSZ-fórum)
A romániai magyar oktatás jövőjéről szerveztek pedagógusfórumot Zilahon tegnap délután. Az RMDSZ szombati kongresszusát megelőző rendezvényen a szövetség képviselői, szakemberek, pedagógusok vitatták meg az égető kérdéseket – tudósít a Maszol portál.
Az oktatás huszonhét éve prioritás az RMDSZ számára – jelentette ki Kelemen Hunor. A szövetségi elnök szerint új iskolák alapítására, a szórványkollégium-hálózat bővítésére mindig szükség van ugyan, de a hangsúlyt a minőségi oktatásra kell helyezni a jövőben, hiszen az elvárások, a munkaerőpiac gyorsan változik. Beszélt a magyar oktatás nehézségeiről, és leszögezte: a tűzoltó munkát hosszú távú tervezésnek kell felváltania. 2011-ben megszületett az oktatási törvény, amelyben aktív szerepet játszottak az RMDSZ szakpolitikusai és a pedagógusok; azt hitték, hogy jó irányba haladnak, de megbukott a kormánykoalíció, és ezt követően a törvény kisebbségi fejezete megmaradt a korábbi állapotában – mondta Király András oktatási államtitkár, aki szerint fel kell gyorsítani a reformfolyamatot, mert most évekig tart, amíg egy folyamat eléri a diákokat. Elmondta: a kiadók kibújnak a magyar nyelvű tankönyvek kiadása alól azzal az indokkal, hogy nem kapnak elég anyagi támogatást, és a diáklétszámhoz kötött finanszírozás is hátrányos a magyar nyelvű óvodák, iskolák számára.
A tanügyi törvény legstabilabb része a kisebbségi fejezet, és ha nem is tettek hozzá, de legalább sikerült megvédeni a korábban megszerzett jogokat – véli Szabó Ödön parlamenti képviselő, az oktatási bizottság alelnöke, hangsúlyozva, hogy a román nyelvnek nemcsak az oktatása, hanem a számonkérése is sajátos kell hogy legyen.
A romániai magyar nyelvű oktatás versenyképességéről Barna Gergő szociológus beszélt, egy 2012–2016 között elvégzett kutatás eredményeit összegezve. A kisérettségi eredményekről elmondta: a magyar tannyelvű osztályokban a sikeresen vizsgázók aránya elmarad az országos átlagtól, és a nyolcadik osztályt elkezdők közül is kevesebben vizsgáztak az év végén, mint az országos átlag. Megyékre lebontva Kolozs megyében 86, Kovászna megyében 74, Maros megyében 73, Szilágy megyében 72 százalékban vizsgáztak sikeresen a diákok, Hargita megyében pedig 66 százalékban. Az elmaradás nemcsak román nyelvből, hanem matematikából is nagy, de a magyar nyelv és irodalom esetében jobbak az eredmények, mint a román diákok anyanyelvű teljesítménye. Az eredményekre leginkább a tanári kar képesítése (a fokozati vizsgák hiánya) jár negatív hatással, majd a vizsgázók létszáma, a település gazdasági fejlettsége, a romák aránya az iskolában, a település mérete, végül az osztály tannyelve. Az érettségi eredményeket leginkább a szakok szerinti megoszlások befolyásolják: szakképzésben alul vagyunk reprezentálva, és felül vagyunk reprezentálva a vokacionális képzésben (sport, művészet, teológia stb.). A nagyvárosokban szintén alul vagyunk reprezentálva, míg a kis- és közepes városokban felülreprezentáltak vagyunk. Az iskolaméretekkel is hasonló a helyzet. Az érettségin emelkedő átmenési arány tapasztalható, de a különbség itt is mérhető az átlagos eredmények és a magyar diákok között. A legjobban a Kolozs megyei magyar diákok teljesítenek, majd Szatmár, Maros, Szilágy, Bihar, Kovászna és Hargita megye következik a sorban. A digitális kompetenciák esetében a magyar diákok minimális előnyt mutatnak, idegen nyelvben azonban már hátrányt. A magyar diákok leginkább a szakképzés műszaki tagozatain maradnak el az országos átlagtól, majd a sportosztályokban, a tanítóképzőn, a filológián. A természettudományokban az elmúlt öt évben sikerült jobban szerepelni az országos átlagnál. A lemaradást elsősorban a szakok, az oktatás profilja, majd a tanári kar képesítése, a vizsgázók létszáma, az iskola mérete, a romák aránya befolyásolja. Jelentős eltérések a régiók között nincsenek, a nyelvi környezetnek sem mérték negatív hatását – fejtette ki a szociológus. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos: Utókezelésen
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hollósy Simon
1857–1918
Meggyőződésem, hogy napjaink művészetkedvelő magyar közönsége általában ismeri Hollósy Simon nevét, tudja azt is, hogy oroszlánrésze volt a modern magyar festészet megszületésében oly meghatározó szerepet játszó „nagybányai festőkolónia” létrehozásában, és feltételezhetően két festményét: a Kukoricahántás, valamint a Rákóczi-induló című alkotásait is legalább albumbeli reprodukciókról ismeri.
Ha Hollósy Simon művészetének igazi jelentőségével szeretnénk megismerkedni, elkerülhetetlenül pillantást kell vetnünk arra a korra, amelybe beleszületett, amelyben formálódott művészete, és arra is, hogy milyen lehetőségeket nyújtott az a kor az alkotómunkára. Az a két évszám: 1857 és 1918, amely egy művészi alkotással eltöltött élet kezdetét és végét rögzíti, csupán egy olyan szakaszt jelöl, amelynek művészeti-társadalmi előzményei voltak, majd pedig következményei, utóhatásai is lehettek vagy lettek.
Bár irodalmunk már a 18-19. század fordulóján, a 19. század elején is virult, kitűnő képességű költőink újítgatták nyelvünket, írtak a magyarság vágyairól, érzéseiről, gondoljunk csak Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Kazinczy Ferenc műveire, a képzőművészetben sajnos más volt a helyzet. Az 1700-as évek elején alkotó Mányoki Ádámot (akit 12 éves korában egy német tábornok fogadott örökbe, és így Hannoverben, Párizsban képeztethette magát) csak II. Rákóczi Ferenc fejedelem foglalkoztatta itthon, ő festette meg a fejedelem kitűnő portréját (1707), a továbbiakban pedig Prágában, Lipcsében és Drezdában volt kénytelen megélhetést találni magának.
A török hódoltságot követő évszázadban Habsburg-hű arisztokratáink nagyrészt gyakorlott külföldi művészeket, építészeket, festőket hívtak be és foglalkoztattak (Anton Maulbertschnak a sümegi plébániatemplom, a székesfehérvári karmelita kolostortemplom, Paul Trogernek a pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, a győri Szt. Ignác-templom, Lucas Krackernak a jászói premontrei préposti kolostor számára, valamint az egri Líceumban készített freskói). Közülük néhányan letelepedtek ugyan Magyarországon, de ez semmit sem változtatott a lényegen, mert itthoni művésznevelésre még nem adódott lehetőség.
Az 1800-as évek elején sem történt változás, noha az 1820–30-as években olyan kiemelkedő művészek, mint a szobrász Ferenczi István, aki Bécsben és Rómában, vagy az idősebb Markó Károly, aki Bécsben, majd Itáliában és Brocky Károly, aki Bécsben és Londonban tanult és dolgozott, külföldön is elismert, keresett művészek lettek, magyarhonban mégsem tudtak gyökeret ereszteni. Itt csak józan aprómunkával lehetett a nemzeti művészet támogatásának szükségességét megértő közönséget nevelni. Jó példa volt erre az Erdélyből Pestre települt Barabás Miklós esete, aki kitűnő portréfestő volt, és természetes, hogy életműve leginkább arcképekből áll. Reformkori gondolkodása miatt azonban a főúri megrendelők lassan elmaradoztak, a polgári családok megrendelőitől viszont épp elegendő elfoglaltságot kapott Barabás a kényelmes megélhetéshez. Nevet, tekintélyt és tiszteletet szerzett magának. Ebben a több évtizedig tartó polgáriasodó folyamatban a formálódó magyar képzőművészet – jól észlelhető sajátosságokat is magán hordozva – lassan-lassan alkalmassá vált arra, hogy beleszóljon az ország általános kulturális fejlődésébe.
Ma már vitathatatlan ténynek tekinthetjük, hogy a magyar nemzeti festészet és szobrászat nagykorúvá, életképessé válásában a fordulópont az 1848-as polgári forradalom és az abból kinövő Habsburg-ellenes szabadságharc, majd az ezt követő kegyetlen megtorlás időszaka volt. Érdekes módon, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése nem jelentett történelmi kudarcot a művészeti fejlődés szempontjából. A győzelem elmaradása nem csökkentette a forradalmi eszmények befolyását irodalmunkra, művészetünkre, festészetünkre. A magyar közvélemény – a lehetetlen politikai állapotok közepette is – igényelte a nemzeti önérzet méltó kifejezését. Ennek az óhajnak tulajdonítható, hogy festészetünkben a népszerű portré helyét a továbbiakban már a történelmi téma foglalta el. Gondoljunk csak Madarász Viktor és Székely Bertalan alkotásaira. A polgári átalakulásért folytatott küzdelemben – az adott körülmények között – fontos szerepet kapott a művészet mint a nemzeti felemelkedés egyik eszköze. A felvilágosodás szellemének megfelelően a 19. század második felében Magyarországon a művészet az erkölcsi-érzelmi-értelmi felemelkedés kifejezőjévé vált.
Különös valóság képzőművészetünkben az, hogy a 19. századi magyar piktúra legjelentősebb alkotásai külföldön születtek. Mint azt már említettük, a 19. századi tehetséges magyar fiatalok tanulmányi lehetőségeit csak a határainktól nyugatra lévő képzőművészeti akadémiák nyújthatták. A világosi fegyverletételt követő időkben a bécsi Akadémia látogatottsága fokozatosan háttérbe szorult, fiatal művészeink inkább München, sőt a távolabbi Párizs felé vágyakoztak továbbképzésük céljából. Két jellemző példát idéznék:
A tehetős családból származó Madarász Viktor rövid bécsi tartózkodás után indult Párizsi tanulmányútra, és 14 éves ott-tartózkodása alatt festette szinte minden jelentős alkotását. Az 1859-ben készült Hunyadi László siratása című képe az évente megrendezett nagy Párizsi Szalon aranyérmét nyerte el. Szinyei-Merse Pál, aki Münchenben tanult és évekig élt a bajor fővárosban, ott festette a Hinta című, ragyogóan üde kis képet, majd egy évvel az impresszionisták párizsi bemutatkozó kiállítása előtt, 1873-ban Münchenben festette és állította ki a Majális című nagyméretű vásznát. Ez a színek tüzét felfokozó igazi plein-air kép mind Münchenben, mind Pesten teljes értetlenséggel találkozott. Ám amikor 1901-ben, közel 30 év múltán egy müncheni nemzetközi tárlaton ismét kiállításra került, átütő siker koronázta, a Majális kapta a kiállítás nagy aranyérmét.
A bajor főváros Művészeti Akadémiája államilag is támogatott intézmény volt, ösztöndíjas lehetőséggel. Ezért volt jelentős a vonz-ereje a közép-európai térségből érkező művésznövendékek számára. Párizsi tanulmányokra ösztöndíjat csak jóval később lehetett kapni. Tény az, hogy az 1808-ban alapított müncheni Akadémia törzskönyvében az I. világháború kitöréséig 335 magyarországi művészhallgató neve szerepel.
Párizs vonzása az 1860-as évektől fokozódott a Barbizoni csoport fellépésének, valamint Coubet, Millet, Bastien-Lepage realista piktúrájának hatására. Az impresszionisták 1874-es kiállítása után vált Párizs a modern képzőművészet fővárosává.
(Folytatás a soron következő Múzsában)
Elhangzott a Bernády Házban, a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület telt házas estjén.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)

Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)