Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. március 13.
Meneszteni készül az igazságügy-miniszter Kövesit és a főügyészt?
Az igazságügyi miniszter találkozni fog a napokban Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyésszel és Augustin Lazăr legfőbb ügyésszel, hogy tárgyaljon velük a 13-as sürgősségi kormányrendelet kapcsán indított nyomozásról.
Tudorel Toader erről egy vasárnap esti televízióműsorban beszélt, hozzátéve, hogy kezdeményezni fogja Kövesi és Lazăr tevékenységének kiértékelését. A tárcavezető ugyanakkor nem tartja kizártnak azt a lehetőséget sem, miszerint Kövesi és Lazăr benyújtja lemondását.
Az igazságügyi minisztert arról kérdezték, milyen intézkedéseket tervez hozni azt követően, hogy az alkotmánybíróság közzétette annak a döntésnek az indoklását, miszerint alkotmányos természetű jogi konfliktus keletkezett az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a kormány között.
Az Agepres hírügznökség szerint Tudorel Toader azt mondta, a következő napokban külön tárgyal majd a legfőbb ügyésszel és a korrupcióellenes főügyésszel is arról, hogy az ügy kapcsán „miként viszonyultak a törvényhez, az alkotmányhoz, a Velencei Bizottság által megszabott standardokhoz". A miniszter hozzátette, nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy Lazăr és Kövesi önként benyújtja lemondását, és azt is elmondta, hogy még hétfőn kezdeményezni fogja tevékenységük kiértékelését.
„Két összetevője lesz ennek az értékelésnek. Felmérjük egyrészt a szakmai, másrészt a menedzseri tevékenységüket. Miután tárgyalok velük, illetve sor kerül erre a kettős kiértékelésre, eldöntöm, hogy milyen intézkedéseket hozok a továbbiakra nézve, és ezt a sajtóval is közölni fogom" – fogalmazott a miniszter az Antena 3 hírtelevízióban arra a kérdésre válaszolva, hogy mit tesz abban az esetben, ha Lazăr és Kövesi nem mond le. Augustin Lazăr főügyész hétfőn újságírói kérdésre válaszolva leszögezte: nem hajlandó távozni tisztségéből.
Krónika (Kolozsvár)
Az igazságügyi miniszter találkozni fog a napokban Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyésszel és Augustin Lazăr legfőbb ügyésszel, hogy tárgyaljon velük a 13-as sürgősségi kormányrendelet kapcsán indított nyomozásról.
Tudorel Toader erről egy vasárnap esti televízióműsorban beszélt, hozzátéve, hogy kezdeményezni fogja Kövesi és Lazăr tevékenységének kiértékelését. A tárcavezető ugyanakkor nem tartja kizártnak azt a lehetőséget sem, miszerint Kövesi és Lazăr benyújtja lemondását.
Az igazságügyi minisztert arról kérdezték, milyen intézkedéseket tervez hozni azt követően, hogy az alkotmánybíróság közzétette annak a döntésnek az indoklását, miszerint alkotmányos természetű jogi konfliktus keletkezett az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a kormány között.
Az Agepres hírügznökség szerint Tudorel Toader azt mondta, a következő napokban külön tárgyal majd a legfőbb ügyésszel és a korrupcióellenes főügyésszel is arról, hogy az ügy kapcsán „miként viszonyultak a törvényhez, az alkotmányhoz, a Velencei Bizottság által megszabott standardokhoz". A miniszter hozzátette, nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy Lazăr és Kövesi önként benyújtja lemondását, és azt is elmondta, hogy még hétfőn kezdeményezni fogja tevékenységük kiértékelését.
„Két összetevője lesz ennek az értékelésnek. Felmérjük egyrészt a szakmai, másrészt a menedzseri tevékenységüket. Miután tárgyalok velük, illetve sor kerül erre a kettős kiértékelésre, eldöntöm, hogy milyen intézkedéseket hozok a továbbiakra nézve, és ezt a sajtóval is közölni fogom" – fogalmazott a miniszter az Antena 3 hírtelevízióban arra a kérdésre válaszolva, hogy mit tesz abban az esetben, ha Lazăr és Kövesi nem mond le. Augustin Lazăr főügyész hétfőn újságírói kérdésre válaszolva leszögezte: nem hajlandó távozni tisztségéből.
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 13.
A minőségre helyezik a hangsúlyt – Beruházások a Sapientia kolozsvári karán
Új eszközöket vásároltak a Sapientia kolozsvári karának tanszékei számára, a felsőoktatási intézmény ugyanakkor ősztől doktori képzést indít. A felsőoktatási intézmény kolozsvári karán nemrég tartottak tisztújítást.
Az eszközök, berendezések bővítését szolgáló beruházásba kezdett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara: a projektre 480 ezer eurót szánnak, ennek 85 százalékát a magyar kormány állja, a többi 15 százalékot pedig a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány pályázati kiírásán nyerték el.
A kar vezetői pénteki sajtótájékoztatójukon elmondták: a kínálat bővítése helyett most a minőségi mutatók javítására, a tudományos munkára helyezik a hangsúlyt. Tonk Márton dékán rámutatott: a megvásárolt új eszközök elsősorban a kutatói tevékenységet segítik, ilyen például az a spektrométer, amely talaj- és vízminták elemzésére alkalmas. Beszereztek egy drónt is a terepmunkához, valamint videokamerával felszerelt kutatómikroszkópokat. A filmművészeti szak számára vásároltak ugyanakkor egy úgynevezett fahrtkocsit, amely síneken gurul, és a kamera mellett az operatőrt is szállítja. A tervek szerint a közeljövőben új videokamerákat is vásárolnak.
Tonk Márton arról is beszámolt: idén ősztől a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel közösen képzést indítanak a közigazgatás-tudományi doktori iskola keretében. Szenkovics Dezső dékánhelyettes rámutatott: a nyolc féléves képzés eltér a romániai doktori iskolák rendszerétől. Az első négy félév az oktatásra összpontosít, aki pedig sikeresen levizsgázik, a következő négy félévben tudományos kutatással, a disszertációja megírásával foglalkozhat. A beiratkozás 9 ezer forintba (130 lej) kerül, a féléves tandíj 30 ezer forint (440 lej). A meghirdetett öt helyre március 27-éig lehet jelentkezni. Részletes információkat az egyetem honlapján találnak az érdeklődők.
A Sapientia EMTE kolozsvári karán egyébként nemrég tartottak tisztújítást, amelynek nyomán Tonk Márton maradt a dékán, most először pedig – Szenkovics Dezső személyében – dékánhelyettese is van az intézménynek, korábban ugyanis az egyetem nem rendelkezett elég akkreditált képzéssel, hogy erre a tisztségre jogosult legyen. Az intézmény vezetősége a kancellári tisztséggel egészül ki, amelyet Murádin János Kristóf tölt be. A tanszékvezetőket is megválasztották: Pethő Ágnes a média, Veress Emőd a jogtudományok, Urák István a környezettudomány, Lupescu Radu pedig a nemzetközi kapcsolatok tanszéket irányítja.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Új eszközöket vásároltak a Sapientia kolozsvári karának tanszékei számára, a felsőoktatási intézmény ugyanakkor ősztől doktori képzést indít. A felsőoktatási intézmény kolozsvári karán nemrég tartottak tisztújítást.
Az eszközök, berendezések bővítését szolgáló beruházásba kezdett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári kara: a projektre 480 ezer eurót szánnak, ennek 85 százalékát a magyar kormány állja, a többi 15 százalékot pedig a Magyar Nemzeti Bank Pallas Athéné Domus Concordiae Alapítvány pályázati kiírásán nyerték el.
A kar vezetői pénteki sajtótájékoztatójukon elmondták: a kínálat bővítése helyett most a minőségi mutatók javítására, a tudományos munkára helyezik a hangsúlyt. Tonk Márton dékán rámutatott: a megvásárolt új eszközök elsősorban a kutatói tevékenységet segítik, ilyen például az a spektrométer, amely talaj- és vízminták elemzésére alkalmas. Beszereztek egy drónt is a terepmunkához, valamint videokamerával felszerelt kutatómikroszkópokat. A filmművészeti szak számára vásároltak ugyanakkor egy úgynevezett fahrtkocsit, amely síneken gurul, és a kamera mellett az operatőrt is szállítja. A tervek szerint a közeljövőben új videokamerákat is vásárolnak.
Tonk Márton arról is beszámolt: idén ősztől a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel közösen képzést indítanak a közigazgatás-tudományi doktori iskola keretében. Szenkovics Dezső dékánhelyettes rámutatott: a nyolc féléves képzés eltér a romániai doktori iskolák rendszerétől. Az első négy félév az oktatásra összpontosít, aki pedig sikeresen levizsgázik, a következő négy félévben tudományos kutatással, a disszertációja megírásával foglalkozhat. A beiratkozás 9 ezer forintba (130 lej) kerül, a féléves tandíj 30 ezer forint (440 lej). A meghirdetett öt helyre március 27-éig lehet jelentkezni. Részletes információkat az egyetem honlapján találnak az érdeklődők.
A Sapientia EMTE kolozsvári karán egyébként nemrég tartottak tisztújítást, amelynek nyomán Tonk Márton maradt a dékán, most először pedig – Szenkovics Dezső személyében – dékánhelyettese is van az intézménynek, korábban ugyanis az egyetem nem rendelkezett elég akkreditált képzéssel, hogy erre a tisztségre jogosult legyen. Az intézmény vezetősége a kancellári tisztséggel egészül ki, amelyet Murádin János Kristóf tölt be. A tanszékvezetőket is megválasztották: Pethő Ágnes a média, Veress Emőd a jogtudományok, Urák István a környezettudomány, Lupescu Radu pedig a nemzetközi kapcsolatok tanszéket irányítja.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 13.
Márton Evelin: jókedvemben írok, nem bánatomban
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de n
Interjú Márton Evelin kolozsvári íróval műveiről, a mehetnékről, a kétnyelvűségről és arról, miként éljünk őszintén, álarcok nélkül, hogy magunk legyünk.
– Legutóbbi regényedben, a Szalamandrák éjszakáiban írja a főszereplő, hogy olyankor valósítja meg terveit, ha mások kételkednek benne, és írni is emiatt kezdett. Ez rád is igaz?
– Csak részben igaz, nem vagyok teljesen azonos a főszereplővel. Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor kiderült, hogy anyám, aki elvált az apámtól, felbontogatta az apámnak írott leveleimet. Nyolc-kilenc éves koromban volt, anyám akkor kezdett el jobban kommunikálni velem. Felbontotta a leveleket, és kiderült számára, hogy mit gondolok róla, az életünkről; kicsit megijedt, másként kezdett el beszélgetni. Gyerekésszel rájöttem, hogy ez működő stratégia. Ez folytatódott a suliban is. Volt egy magyartanárnőm, akivel jóban voltunk ugyan, de állandó harc folyt köztünk. Fogalmazást kellett írni, és gyorsan összecsaptam, mire megjegyezte: nem erre számított tőlem. Hazamentem, és mérgemben mást írtam, ami nagyon tetszett neki. Szimpatikus volt, hogy az íráson keresztül tudok kommunikálni emberekkel, mert bár sok barátom volt, nem beszéltem sokat, az írásban tudtam kifejezni magamat.
– Ez jelenleg is így van?
– Igen, mindent kiírok magamból, ami velem történik, és ez így jó. Nem azt mondom, hogy ez öngyógyító terápia – van ilyen funkciója is –, de nem ez a fő. De ami érdekel, ami zavar vagy bánt, az belekerül az írásaimba.
– Korábban nyilatkoztad, hogy a mindennapi életben nem szereted megmutatni magad, rejtőzködsz, az írásaidban ellenben kitárulkozol. Nem érzed ezt ellentmondásosnak?
– A rejtőzködés arra vonatkozik, hogy a magánéletemről nem szeretek beszélni. Felvállalok mindent, amit írok, nagyon sok köze van hozzám, minden belőlem, az életemből indul, de ha arról kérdeznél, hogyan élek a férjemmel, nem szívesen válaszolnék. Nem azért, mert titok, hanem mert el kell választani. A rejtőzködés arra is vonatkozott, hogy tinédzserkoromban nem tartoztam sehova. Van egy bejáratott út, amit általában az írók, költők bejárnak, legalábbis Kolozsváron. Bár tudtam róla, kihagytam, nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem az odajáró emberekkel volt problémám, csak kimaradt. Más foglalkoztatott, tizenkettedikes koromig atletizáltam. Három éven keresztül napi két edzésem volt, sokáig a sportegyetemen gondolkodtam, más forgatókönyvek voltak a fejemben arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
– Mi döntötte el végül, hogy író lettél?
– Az, hogy nem voltam elég jó. És tudtam magamról: nem vagyok annyira jó, hogy profi sportoló legyek. Lehettem volna jó edző vagy tornatanár, de ez nem volt annyira szimpatikus. Kipróbálhattam, az edzőmnek volt egy gyerekcsoportja, melyet többször rám bízott, nagyon jól elvoltam velük, de rájöttem, hogy ezt életvitelszerűen nem tudnám csinálni. Utána lesérültem, és kiderült, hogy mégsem ez az a pálya.
– Az újságírás, a rádiózás inkább annak tűnt?
– Az véletlenül alakult. A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végeztem, ahol régen volt iskolaújság, de megszűnt, és '96-ban úgy döntöttünk pár barátommal, hogy újra kellene indítani. Az volt a kiindulópont, hogy mindannyian szerettünk írni. Ennyi közöm volt az újságíráshoz, nem gondoltam komolyan. Művészettörténetet végeztem, és rájöttem, hogy amit az egyetemen kaptam, csak alapozásnak jó, ha komolyan akarom csinálni, folytatni kellene, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy tovább tanuljak. A barátnőm az RMDSZ elnöki hivatalában dolgozott Bukarestben, oda kerestek sajtós munkatársat, és felhívott, érdekel-e. Úristen, gondoltam, politikai szervezet, RMDSZ.
Befejeztem az egyetemet, és „fantasztikus" kilátásaim voltak. Az egyik, hogy Kézdivásárhelyen segédmúzeológus legyek nagyon kevés pénzért. Az apám ott él, és elképzeltem, hogy a farmjáról gumicsizmában bebiciklizek a múzeumba – nem tűnt túl szimpatikusnak. Kolozsváron esélyem sem lett volna, nagy harc folyt az állásokért, így felhívtam a barátnőmet, hogy mégis megpróbálnám. Ez eldöntötte a további sorsomat. Akkor még Markó Béla volt az RMDSZ elnöke, és azt mondta, felvesz. Zöldfülűként, gyakorlat nélkül kerültem az újságírásba. Mindent, amit tudok, ott kezdtem el összeszedni. Miután lehúztam majdnem négy évet az RMDSZ-nél – ahol éreztem, hogy ez nem pont az én asztalom, és annak, amit ott sajtósként csináltunk, nem sok köze van az újságíráshoz –, a rádióhoz is kerestek kollégát. Mai napig probléma, hogy nehéz Bukarestben magyarul jól beszélő embert találni, akit be lehet ültetni egy mikrofon mögé. Helyettes riporterként kezdtem a Bukaresti Rádiónál, ahol most szerkesztőként dolgozom.
– Mennyire befolyásolja az írói munkásságodat, hogy napi sajtóban dolgozol?
– Ezen is túl kell lépni, az ember fejlődik. Volt egy nehezebb időszakom, amikor ki is vettem egy év fizetetlen szabadságot, mert nagyon nyomasztott a napi eseményekkel való foglalkozás. Eközben írtam a Papírszív című könyvet, melyben, ha újraolvasom, sok olyan szöveget találok, mely a hírszerkesztésre hajaz. Utána túlléptem ezen, már simán megoldható a kettő, hozzászoktam. A Bukaresti Rádióban egy óra adásunk van naponta, mindenkinek van napi félórája. Nekem szombaton van 50 percem, és azt csinálhatom, amit szeretek, amihez értek: írókkal, művészekkel, érdekes emberekkel készítek interjút, és ez felüdít. Kiegészíti egymást, és egyensúlyba kerül a kettő.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főszereplőnek mehetnéke van. Ez rád is jellemző, vagy azáltal, hogy pár év bukaresti lét után visszatértél a szülővárosodba, Kolozsvárra, lezárult a kör?
– Nem zárult le a kör. Az is véletlen volt, hogy visszaköltöztünk Kolozsvárra, nem volt betervezve. Akkor vettem ki fizetés nélküli szabadságot, amiben közrejátszott az is, hogy mivel a gyerekem koraszülött, gyakran betegeskedett. Állandóan hiányoznom kellett a munkából, és éreztem, hogy ez mindenkivel szemben sportszerűtlen. A cég, ahol a férjem dolgozott, fiókot nyitott Kolozsváron, többet volt itt, mint Bukarestben. Ekkor mondtam neki: ott lakik anyám, a nagyszüleim, te úgyis állandóan úton vagy, jöjjünk vissza. Visszajöttünk, de rá egy hónapra elmentünk Afrikába, tehát egyáltalán nem zárult le a kör. Csak ki kell sakkozni, hogyan tudunk menni. Most már a gyerek nagy, vele is tudunk, és szerencsére neki is állandóan mehetnékje van. Kíváncsi vagyok a világra, ennyi. De nem utazhatok olyan gyakran, ahányszor kívánom, ennek anyagi vagy időbeli korlátai vannak.
– Sokak szerint a fekete kontinens annyira nagy élmény, hogy semmi nem múlhatja felül. Afrika után hova lehet még menni?
– Vissza Afrikába. De amúgy bárhova, minden érdekel. Afrika régi álom volt, de az az idő, amit ott töltöttünk, édeskevés volt. Annyira más az a világ, hogy nem elég egy hónap, vissza kell még menni.
– Az írásaidra a sokszínűség, a nyitottság, a lazaság, az egzotikus helyszínek, érdekes nevek használata jellemző. Hogyan születik meg ez a világ, honnan inspirálódsz?
– Ez a világ a fejemben van, az utazások csak felélénkítenek, felnagyítanak dolgokat, elviszik a fantáziámat egy másik irányba. Az utazás önmagában nem elég, nem is feltétlenül szükséges. Ha nem utaztam volna soha sehova, valószínűleg akkor is bolondságokat írnék, ez van a fejemben. Nem kötelező utazni ahhoz, hogy az ember egy furcsa világot tudjon kialakítani. Bodor Ádám például nem arról híres, hogy sokat volt Afrikában, bőven elég neki, hogy a hegyeket járja, az ő világa mégis más. Bár közeli, más.
– Apropó Bodor Ádám: vannak, akik hozzá, mások Mózes Attilához hasonlítanak. Hogyan éled meg ezeket a párhuzamokat?
– Mózes Attilát nagyon kedveltem, már kiskoromban a kezembe kerültek a könyvei, mert nálunk nem volt korlátozás, hogy bizonyos könyveket csak bizonyos kor után szabad levenni a polcról. Anyám és a nagyszüleim neveltek fel Kolozsváron, és nem szóltak bele ebbe. A gonosz színeváltozása került a kezembe, és nem voltam abban a korban, amikor olvasnom kellett volna, nem 12 éveseknek szól. De annyira magával sodort a hangulat, hogy Mózes Attila örök kedvenc maradt.
Egyébként nem hiszem, hogy túl sok közös lenne bennünk. Nyilván sokat jelenthet, hogy ugyanabban a közegben élünk, éltünk, és lehet, hogy ugyanazok a dolgok tűntek fel. Bodor Ádámmal feltehetően a nevek miatt lehet a párhuzam. Ezek a nevek nem akarnak feltétlenül egzotikusnak hatni. Van egy mániám: ránézek egy emberre, akit valahogy hívnak, és nem biztos, hogy mindig talál a fejemben a név az emberrel. Más nevet kell adjak neki, ami közelebb hozza, inkább jellemzi őt. Nagyon sok jó szöveget olvasok, amelyekben semmitmondó nevek vannak, és ez idegesít. Ha van egy jó szöveg, jó karakter, és Marikának hívják, olyan, mintha megölnéd. A Marika nagyon szép név, csak a karakter általában többet hordoz ennél, kevésbé hétköznapi neve kellene legyen.
– Műfajilag sem szereted behatárolni magad, azt mondod, „szövegeket" írsz. Mikor derül ki, mi lesz a „szövegből"?
– Aki ír, mindenkinek van technikája, ahogyan dolgozik. Nem is szeretem munkának hívni, számomra legalábbis élvezet, jókedvemben írok, nem bánatomban. Amikor írok, nagyon jól érzem magam. A műfaji behatárolás hiányának is több oka lehet. Egyik valószínűleg az, hogy én ezt soha nem tanultam, nincsen rajtam súly, ami lehúzna, hogy: na most akkor, ez vajon mi? A technikám általában az, hogy bevillan valami, egy mondat, vagy általában a cím, és arra felépítem az egész sztorit. Másik ok, hogy szeretem az összevisszaságot. Olyan szövegeket is írok, amelyek akár prózaversnek minősülnek, ha már feltétlenül kell legyen műfaji behatárolása. De úgy gondolom, az egész összefügg, a vers is a többi része, hiszen az egyetlen élő szöveg. Inkább ez a lényeg, hogy élő legyen.
– Termékeny írónak tartanak. Te ezt miként látod?
– Szerintem nem írok nagyon sokat, inkább akkor, amikor belefogok. Kevesebbet írok, mint amennyit szeretnék. Biztos, hogy a Szalamandrák éjszakái miatt vélik így, mert eléggé hosszúra sikerült, nem így terveztem. Egy háromezer leütéses történetből nőtte ki magát. Ahogy megírtam, tudtam, hogy ebben sokkal több van. A regényt úgy írtam, hogy egy évig napi négy órát dolgoztam. Úgy jött. Most novellákat írok, ez a műfaj nem igényli, hogy napi négy órát dolgozzak.
– Ezek szerint a következő kiadványod egy novelláskötet lesz?
– Nincs eldöntve, nem sietek. Amikor úgy érzem, kész van, leadom. Inkább összefüggő történetek ezek, az első könyvem, a Bonjour Leibowitz is ilyen volt.
– Ezt leszámítva a többi könyved a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg. Hogyan alakult ki az együttműködés?
– Amikor a Macskaméznek megvolt a kézirata, Láng Zsolt mondta, hogy ki kellene adni. De nem nagyon foglalkoztam ezzel. A Bonjour Leibowitz megjelenését is a barátaim intézték. Szonda Szabolcs mondta: ebből kellene csinálni egy könyvet. Mire kértem: ne fárasszon ilyenekkel. De ő fárasztotta magát, és pályáztak a Communitas Alapítványnál, nem is tudtam róla. A második könyvnél Láng Zsolt javasolta a kis csíkszeredai kiadót, és ők valószínűleg nem csalódtak, mert a következő könyvemet, a Papírszívet már felkérésre írtam. Felhívott a kiadóigazgató, hogy lenne-e még egy könyvem, és mondtam, hogy nincs, de írok. Mivel kis kiadó, bensőségesebb a viszony, mint egy nagynál, ahol az ember át kell menjen mindenféle szűrőn.
– Az utóbbi időben több elismerést is kaptál, legutóbb az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat. Mennyire számítanak ezek?
– Örülök nekik, de nem hiszem, hogy sokat változtatnának rajtam. Van egy elméletem, miszerint megtörténhet, hogy valahol Kolozsváron üldögél egy szobában egy ember, aki fantasztikus dolgokat ír, de sehol nem publikálja, pedig lehet, hogy sokkal jobb, mint én vagy bárki más. Ha nem fogadtam volna el a díjat, az olyan lett volna, mint egy kiáltvány valami ellen. Ennek a díjnak van egy szép neve: Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díj. Tudjuk, hogy az RMDSZ alapította, de mégis az erdélyi kortárs magyar kultúrát díjazzák, és nem azt, hogy én személy szerint politikailag korrekt vagy hű lennék. Ez jellemző arra a néhány emberre, aki megkapta. Legalábbis irodalom kategóriában nem azok kapták, akik az első sorban állnak egy zászlóval. Hanem inkább ügyesen ülnek az íróasztaluk mellett, és írják a saját dolgaikat, melyek fontosak. Például Jánk Károly nem egy állandóan jelen lévő véleményformáló, holott a versei meglehetősen ütős kórképet adnak a világról, amelyben élünk. A díj nem változtat különösebben semmin, de értékelem, hogy próbálnak odafigyelni arra, ki mit csinál ma. Mert Erdélyben a díjakat nem feltétlenül a mai munkásságra adják, egy csomó életműdíj van. Van egyfajta múltbarévedés persze, különben több embert kellene díjazni, de korlátozottak a lehetőségek.
– Mennyire tartod meghatározónak az írói munkásságod szempontjából, hogy erdélyi magyar vagy?
– Ugyanúgy, ahogy kezem és lábam van, tagadhatatlan, hogy erdélyi magyar vagyok. Ha nem az lennék, másképp írnék. Ha budapesti lennék, teljesen más hangom lenne, mert más közegben nőttem volna fel, más dolgokat láttam volna magam körül, más élmények, traumák értek volna. Erdély ott van minden mondatomban, viszont úgy gondolom, ha az ember tényleg el akarja mondani azt, ami körülötte van, amit erről érez, úgy kell tennie, hogy az mindenki számára érthető legyen. S ahhoz kicsit körül kell nézni, hogy mi van a világban. Kicsit ki kell lépni ebből az erdélyiségből. Azt is meg kell nézni, ez hogyan viszonyul ahhoz, ami az országban, a világban van.
Mert amellett, hogy erdélyi vagyok, romániai is vagyok, ez a hazám. Sajnálom, ha egyeseknek ez nem annyira szimpatikus. Mikor megkaptam a díjat, Vida Gábor a laudációjában az írta, hogy „két nyelv, két haza" és egy barátnőm felháborodott ezen: mi az, hogy két nyelv? Nem volt teljesen evidens, hogy ez mire is utal, de én nem szégyellem, hogy jól tudok románul, és időnként románul is írok. Nem hiszem, attól magyarként kevesebb lennék, hogy ismerem ennek az országnak a nyelvét, használom is, és eléggé otthonosan mozgok a román kultúrában. Úgy gondolom, így jó, és ha mind így lennénk vele, mindenkinek jó lenne. Nyilván, ez a másik oldalra is érvényes. Én így látom a mi közös jövőnket, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Ez az egyetlen út, ami járható Erdély, az egész ország számára. Hogy egy kicsit több őszinteséggel viszonyuljunk a mindennapjainkhoz, ahhoz, amiben vagyunk.
– Milyen szövegeket szoktál írni románul?
– Legutóbb egy ábécéskönyvhöz, az ABC80-hoz írtam szöveget, március közepén jelenik meg. Egy román képzőművész lány találta ki, és elkezdte megrajzolni: minden betűhöz talált egy tárgyat, amely a 80-as évekre, a mi gyerekkorunkra volt jellemző, és kellett egy szövegíró. Egy közös barátunk, egy román művészettörténész rám gondolt. Találkoztam a lánnyal, megnéztem a rajzait, nagyon tetszettek, és mondtam, hogy próbáljuk meg, írtam hozzá sánta versikéket. Próbálkoztam magamat fordítani, románul írni prózai szövegeket, de az nem ment. Ha magamat fordítottam, valami teljesen más lett, mert közben elkapott a ló. Most együtt dolgozom a fordítómmal, a Szalamandrák éjszakáit a Curtea Veche Kiadó fogja megjelentetni románul májusban. A kétnyelvű fordítóm minden részletet átküld, elolvasom, és ahol érzem, hogy sántít, vagy nem jól értette, kisegítem.
– Milyen románul visszaolvasni a saját írásaidat?
– Kellett kis idő, amíg hozzászoktam. Még próbálkozott előtte valaki a fordítással, aki magyar, de valahogy nem sikerült neki elkapni a ritmust vagy hangulatot. Az említett férfinak viszont összejött. Teljesen más, kicsit idegen, de el kellett fogadni, hogy ez másik nyelv, nem fog ugyanúgy hangzani. Azt hiszem, az a 11 év, amit Bukarestben töltöttem, nagyon jó mankó ilyen szempontból. Mert teljesen más az erdélyi román kultúra és a déli, másként hangzanak a mondatok. De találkozik a miénkkel. Itt van a műfordítónak az igazán nehéz dolga, hogy ezt át tudja adni.
– A Szalamandrák éjszakáiban a főhős célja: élni. Hogyan érted ezt?
– Úgy élni, hogy magunk legyünk. Ne kelljen mindig álarc mögé bújni, megjátszani magunkat. Persze az élet eleve feltételezi, hogy az ember különböző szerepeket játszik, ha tetszik, ha nem. De ezt az eljátszást minél kisebb lángra kell venni: az ember vállalja, hogy kicsoda, éljen úgy, ahogy tud. Rövid az élet, sok minden történik egy ember életében, de n
2017. március 13.
Görögkatolikus múzeumi részleg nyílt a nagyváradi várban
Péntek délután a görögkatolikus egyház történetét, a helyi vonatkozásait bemutató részleget avattak a Fejedelmi Palotában található Városi és Vármúzeumban, hatalmas érdeklődés mellett.
Azt követően, hogy tavaly felavatták a római katolikus, majd a református egyház történetét bemutató részleget, múlt péntek délután a görögkatolikusok kerültek reflektorfénybe, mely ünnepséget megtisztelte jelenlétével Virgil Bercea görögkatolikus és Böcskei László római katolikus püspök is.
A görögkatolikusok bihari gyökerei a 17. század végére nyúlnak vissza, amikor a Biharban élő hatvan ortodox pópa nyilatkozatot tett arról, hogy nem akarnak főpásztor nélkül élni, ezért elfogadták Ioan Iosif de Camillis munkácsi görögkatolikus püspök joghatóságát, aki 1694-ben kinevezte Isaia szerzetest vikáriusnak a Várad környéki és Bihar vármegyében élő „egyesült” papok részére. 1713-ban gróf Csáky Imre váradi római katolikus püspök László Pál nevezte ki a bihari görögkatolikusok kanonokjának és esperesének.
Egy 1761-es összeírás szerint akkortájt 126 ezer görög katolikus élt Erdélyben és körülbelül 26 ezer a bihari térségben. A váradi római katolikus püspökök támogatták az uniós folyamatokat, az önálló görögkatolikus egyházmegyét 1777. június 15-én alapították, amikor VI. Piusz pápa az Indefessum című bullájával létrehozta ezt. Az első püspöke Moise Dragoş volt. 1780. augusztus 10-én a szentatya és Mária Terézia eldöntötték, hogy a belényesi birtokokat az új püspökség fenntartására fogják fordítani, melyet a váradi római katolikus püspökség területeiből választottak le.
A 19. század elején, majd a reformkorban kezdeményezték a magyar liturgikus nyelv használatát, az iratok lefordítását. Hajdúdorogon az 1860-as években mozgalom indult egy magyar püspökség felállítása céljából, mely álom végül 1912-ben valósul meg. Trianon után Romániában az 1928-as kultusztörvénnyel ismerték el külön vallásként az ortodoxot és a görögkatolikust, a második világháború után azonban a kommunista rendszer 1948. december 1-jei hatállyal felszámolta a görögkatolikus egyházat, ezt az állapotot az 1989-es rendszerváltozás szüntette meg.
Keleti rítus
Az egyházkormányzat rendjében az adott megyés püspök felelős a joghatósági területén élő hívekért, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, illetve milyen nyelven beszélnek, ezért püspöke a váradi magyar görögkatolikusoknak is a román nemzetiségű Virgil Bercea. Ugyanakkor bár az egyetemes katolikus anyaszentegyházhoz tartoznak, különlegességük a bizánci rítus, hiszen a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is kimondták, hogy a keleti katolikusok a keleti rítussal kell gazdagítsák a katolikus egyházat úgy, hogy ezt minél hitelesebben megélik. Emellett a keleti rítushoz való tartozás köteléke számukra erősebb a nemzetiségi hovatartozásnál is, mert meggyőződésük, hogy a szertartásukhoz való ragaszkodásuk nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodást jelent, hanem a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki.
Említést érdemel, hogy néhány éve Nagyváradon Vadas Krisztián szervező lelkész újjászervezte a váradi magyar görögkatolikus egyházközséget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Péntek délután a görögkatolikus egyház történetét, a helyi vonatkozásait bemutató részleget avattak a Fejedelmi Palotában található Városi és Vármúzeumban, hatalmas érdeklődés mellett.
Azt követően, hogy tavaly felavatták a római katolikus, majd a református egyház történetét bemutató részleget, múlt péntek délután a görögkatolikusok kerültek reflektorfénybe, mely ünnepséget megtisztelte jelenlétével Virgil Bercea görögkatolikus és Böcskei László római katolikus püspök is.
A görögkatolikusok bihari gyökerei a 17. század végére nyúlnak vissza, amikor a Biharban élő hatvan ortodox pópa nyilatkozatot tett arról, hogy nem akarnak főpásztor nélkül élni, ezért elfogadták Ioan Iosif de Camillis munkácsi görögkatolikus püspök joghatóságát, aki 1694-ben kinevezte Isaia szerzetest vikáriusnak a Várad környéki és Bihar vármegyében élő „egyesült” papok részére. 1713-ban gróf Csáky Imre váradi római katolikus püspök László Pál nevezte ki a bihari görögkatolikusok kanonokjának és esperesének.
Egy 1761-es összeírás szerint akkortájt 126 ezer görög katolikus élt Erdélyben és körülbelül 26 ezer a bihari térségben. A váradi római katolikus püspökök támogatták az uniós folyamatokat, az önálló görögkatolikus egyházmegyét 1777. június 15-én alapították, amikor VI. Piusz pápa az Indefessum című bullájával létrehozta ezt. Az első püspöke Moise Dragoş volt. 1780. augusztus 10-én a szentatya és Mária Terézia eldöntötték, hogy a belényesi birtokokat az új püspökség fenntartására fogják fordítani, melyet a váradi római katolikus püspökség területeiből választottak le.
A 19. század elején, majd a reformkorban kezdeményezték a magyar liturgikus nyelv használatát, az iratok lefordítását. Hajdúdorogon az 1860-as években mozgalom indult egy magyar püspökség felállítása céljából, mely álom végül 1912-ben valósul meg. Trianon után Romániában az 1928-as kultusztörvénnyel ismerték el külön vallásként az ortodoxot és a görögkatolikust, a második világháború után azonban a kommunista rendszer 1948. december 1-jei hatállyal felszámolta a görögkatolikus egyházat, ezt az állapotot az 1989-es rendszerváltozás szüntette meg.
Keleti rítus
Az egyházkormányzat rendjében az adott megyés püspök felelős a joghatósági területén élő hívekért, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek, illetve milyen nyelven beszélnek, ezért püspöke a váradi magyar görögkatolikusoknak is a román nemzetiségű Virgil Bercea. Ugyanakkor bár az egyetemes katolikus anyaszentegyházhoz tartoznak, különlegességük a bizánci rítus, hiszen a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai is kimondták, hogy a keleti katolikusok a keleti rítussal kell gazdagítsák a katolikus egyházat úgy, hogy ezt minél hitelesebben megélik. Emellett a keleti rítushoz való tartozás köteléke számukra erősebb a nemzetiségi hovatartozásnál is, mert meggyőződésük, hogy a szertartásukhoz való ragaszkodásuk nem egy régi hagyományba való görcsös kapaszkodást jelent, hanem a Krisztusba való gyökerezést fejezi ki.
Említést érdemel, hogy néhány éve Nagyváradon Vadas Krisztián szervező lelkész újjászervezte a váradi magyar görögkatolikus egyházközséget.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2017. március 13.
Ügyintézés – Váradon magyarul is?
Egyeztet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) itteni szervezete a váradi önkormányzattal arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. A formanyomtatványok fordítására önkénteseket várnak.
Idén sem jön össze a március 15-i közös, hivatalos ünneplés az RMDSZ és az EMNP részvételével. Immár tíz éve ünnepelnek ilyenkor külön az érdekcsoportok, pártok. Idén is tárgyaltak viszont, és érdekes dolgokra jutottak. A részletekről Csomortányi István megyei EMNP-vezető számolt be tájékoztatójukon. Utóbbi párt most területfoglalási engedélyt kapott az önkormányzattól, az adott napra, délután négytől este nyolcig szólóan. Csakhogy utánuk az RMDSZ is kapott ugyanilyet, másfél órával elcsúsztatott idősávra. Csomortányi hozzátette: az ő kérvényük érkezett be hamarabb a városházára, „és mivel ott az RMDSZ-nek most nincs vezető embere, nem tudtak gáncsoskodni sem, ezért megkapta az engedélyt az EMNP”. Majd pedig az RMDSZ is. A párhuzamosságok miatt aztán a városházán egyeztetett a két párt. Kérdésünkre amúgy Csomortányi hozzátette: nem a városi RMDSZ-t képviselő Huszár Istvánnal tárgyaltak, mert ő azt jelezte, hogy nem illetékes, hanem a megyei pártvezetéssel, „ami ilyen helyi ügyben eléggé érdekes”. Végül abban maradtak, hogy a programokat előbb kezdő EMNP vállalta, hogy a Szacsvay-szobornál véget érnek a programjaik, 18 órakor, és onnantól az RMDSZ-é a „terep”. Különben ugyanis két fáklyás felvonulás is zárta volna a megemlékezéseket, ami az EMNP szerint kellemetlen lenne. Így a néppártosok részéről elmarad a saját, külön fáklyás felvonulásuk, és a Petőfi parkbeli momentum is. Sőt, azt kérik, az EMNP rendezvényei után (aminek programját már előzőleg is közöltük lapunkban) „aki gondolja, maradjon a többin is”.
Tárgyalnak
Újdonságként amúgy Csomortányi elmondta: az EMNP tárgyalásokat folytat a Bolojan-adminisztrációval arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. Be is mutatott egy több száz oldalas paksamétét, amely a szükséges formanyomtatványok román változatait tartalmazza. Ezek fordítását nem akarják hivatalos fordítóra bízni, mert “az nagyon sokba kerülne, és nem is dolgoznak jól”. Ehelyett önkénteseket várnak, akik szeretnének fordítani. Jelentkezni a 0762248691 számon lehet. A lefordított iratokat tervezik benyújtani az önkormányzathoz. Megkérdeztük, mikor dől el, hogy lesz-e végül magyar nyelvű ügyintézés – szerintük még a tavasz folyamán. Sőt, hozzátették: ha lesz, akkor az EMNP önálló magyar nyelvű ügyintéző ablakok létrehozását is kéri.
Segítsenek!
Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi szervezetének elnöke arról számolt be, hogy áll a Kovászna megyei Kommandó félig leégett iskolájának javára indított könyvadomány gyűjtés. Mint ismert, a januári tűzben főleg a könyvtár sérült. Nos, eddig mintegy háromezer kötet gyűlt össze a mi térségünkben, és például Élesden is mintegy háromszáz könyv vár elszállításra. Most azt kérik: ha van olyan fuvarozással foglalkozó vállakozó, aki segítene eljuttatni legalább Sepsiszentgyörgyre, de akár a célba is a könyveket, jelentkezzen a 0259220126számon.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Egyeztet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) itteni szervezete a váradi önkormányzattal arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. A formanyomtatványok fordítására önkénteseket várnak.
Idén sem jön össze a március 15-i közös, hivatalos ünneplés az RMDSZ és az EMNP részvételével. Immár tíz éve ünnepelnek ilyenkor külön az érdekcsoportok, pártok. Idén is tárgyaltak viszont, és érdekes dolgokra jutottak. A részletekről Csomortányi István megyei EMNP-vezető számolt be tájékoztatójukon. Utóbbi párt most területfoglalási engedélyt kapott az önkormányzattól, az adott napra, délután négytől este nyolcig szólóan. Csakhogy utánuk az RMDSZ is kapott ugyanilyet, másfél órával elcsúsztatott idősávra. Csomortányi hozzátette: az ő kérvényük érkezett be hamarabb a városházára, „és mivel ott az RMDSZ-nek most nincs vezető embere, nem tudtak gáncsoskodni sem, ezért megkapta az engedélyt az EMNP”. Majd pedig az RMDSZ is. A párhuzamosságok miatt aztán a városházán egyeztetett a két párt. Kérdésünkre amúgy Csomortányi hozzátette: nem a városi RMDSZ-t képviselő Huszár Istvánnal tárgyaltak, mert ő azt jelezte, hogy nem illetékes, hanem a megyei pártvezetéssel, „ami ilyen helyi ügyben eléggé érdekes”. Végül abban maradtak, hogy a programokat előbb kezdő EMNP vállalta, hogy a Szacsvay-szobornál véget érnek a programjaik, 18 órakor, és onnantól az RMDSZ-é a „terep”. Különben ugyanis két fáklyás felvonulás is zárta volna a megemlékezéseket, ami az EMNP szerint kellemetlen lenne. Így a néppártosok részéről elmarad a saját, külön fáklyás felvonulásuk, és a Petőfi parkbeli momentum is. Sőt, azt kérik, az EMNP rendezvényei után (aminek programját már előzőleg is közöltük lapunkban) „aki gondolja, maradjon a többin is”.
Tárgyalnak
Újdonságként amúgy Csomortányi elmondta: az EMNP tárgyalásokat folytat a Bolojan-adminisztrációval arról, hogy magyar nyelven is lehessen ügyeket intézni az önkormányzatnál. Be is mutatott egy több száz oldalas paksamétét, amely a szükséges formanyomtatványok román változatait tartalmazza. Ezek fordítását nem akarják hivatalos fordítóra bízni, mert “az nagyon sokba kerülne, és nem is dolgoznak jól”. Ehelyett önkénteseket várnak, akik szeretnének fordítani. Jelentkezni a 0762248691 számon lehet. A lefordított iratokat tervezik benyújtani az önkormányzathoz. Megkérdeztük, mikor dől el, hogy lesz-e végül magyar nyelvű ügyintézés – szerintük még a tavasz folyamán. Sőt, hozzátették: ha lesz, akkor az EMNP önálló magyar nyelvű ügyintéző ablakok létrehozását is kéri.
Segítsenek!
Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi szervezetének elnöke arról számolt be, hogy áll a Kovászna megyei Kommandó félig leégett iskolájának javára indított könyvadomány gyűjtés. Mint ismert, a januári tűzben főleg a könyvtár sérült. Nos, eddig mintegy háromezer kötet gyűlt össze a mi térségünkben, és például Élesden is mintegy háromszáz könyv vár elszállításra. Most azt kérik: ha van olyan fuvarozással foglalkozó vállakozó, aki segítene eljuttatni legalább Sepsiszentgyörgyre, de akár a célba is a könyveket, jelentkezzen a 0259220126számon.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2017. március 13.
Vélemény
A kiváltságos népelem
A háromkötetes mű rendkívül részletesen taglalja a székelyek etnikai és szakmai eredetének kérdését, az erről zajló évszázados vitának rendkívül alapos ismertetése található meg benne. A kérdés a rendelkezésre álló gyér adatok és a hipotézisek nagy száma miatt rengeteg történész érdeklődését ébresztette fel, még többek fantáziáját gyújtotta fel, erről nemrég lapunk is közölt egy izgalmas dolgozatot Sántha Attila tollából. Bizonyosra vehetjük, nem ő lesz az utolsó, aki a saját hipotézisével áll elő.
Mai jelentősége sem akármekkora annak, hogy a székelység a középkorban sajátságos joghelyzetű és szerepű népcsoportja volt a Magyar Királyságnak, mely akkoriban Európa keletén nagyon jelentős államnak számított. Mai jogérvényesítő törekvéseink szempontjából sem mindegy, hogy a székelyek Erdélybe telepített része a középkori értelemben vett önkormányzatiság legmagasabb szintjét érte el, olyan kiváltságokat szerzett, melyeket később tovább is tudott fejleszteni – gondoljunk arra, a három erdélyi „nemzet” egyike volt a fejedelemség korában. A középkori autonómiák dolgában a legtöbbre sikerült vinnie, nem utolsósorban ennek köszönheti megerősödését és azt, hogy ma jogállami keretek közt lép fel hasonló, de ezúttal polgári igénnyel. Kordé Zoltán fejezet-író szerint népelem egyedeit már nem katonáskodási kötelezettségeiben gyökerező kiváltságai, hanem a székrendszerben testet öltött önrendelkezés kapcsolta egymáshoz, és tette közösségként fellépő erővé. Az önrendelkezést pedig mai szóhasználatban autonómiának nevezzük.
A Magyar Királyságban nem egyedi megoldás volt a kiváltságoknak az a rendszere, melyet élveztek. Kezdetben a többi szabad jogállású és különféle kötelezettségű népelemmel mutattak hasonlóságot, így a magyar törzsszövetséghez csatlakozó kabarokkal, majd a bekérezkedő besenyőkkel, az ismaelitákkal és kálizokkal. Előbbiek iszlámhitűek voltak, utóbbiak iráni származásúak és szintén iszlámhitűek, illetve kisebb részükben zsidó vallásúak lehettek. Fontosabbak számunkra a széki önkormányzatiságig eljutott népcsoportok, így a szepesi és erdélyi szászok, a kunok és a jászok. Utóbbiak elmagyarosodtak a középkorra, a székelyeknek erre akkor már „nem volt szükségük”.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A kiváltságos népelem
A háromkötetes mű rendkívül részletesen taglalja a székelyek etnikai és szakmai eredetének kérdését, az erről zajló évszázados vitának rendkívül alapos ismertetése található meg benne. A kérdés a rendelkezésre álló gyér adatok és a hipotézisek nagy száma miatt rengeteg történész érdeklődését ébresztette fel, még többek fantáziáját gyújtotta fel, erről nemrég lapunk is közölt egy izgalmas dolgozatot Sántha Attila tollából. Bizonyosra vehetjük, nem ő lesz az utolsó, aki a saját hipotézisével áll elő.
Mai jelentősége sem akármekkora annak, hogy a székelység a középkorban sajátságos joghelyzetű és szerepű népcsoportja volt a Magyar Királyságnak, mely akkoriban Európa keletén nagyon jelentős államnak számított. Mai jogérvényesítő törekvéseink szempontjából sem mindegy, hogy a székelyek Erdélybe telepített része a középkori értelemben vett önkormányzatiság legmagasabb szintjét érte el, olyan kiváltságokat szerzett, melyeket később tovább is tudott fejleszteni – gondoljunk arra, a három erdélyi „nemzet” egyike volt a fejedelemség korában. A középkori autonómiák dolgában a legtöbbre sikerült vinnie, nem utolsósorban ennek köszönheti megerősödését és azt, hogy ma jogállami keretek közt lép fel hasonló, de ezúttal polgári igénnyel. Kordé Zoltán fejezet-író szerint népelem egyedeit már nem katonáskodási kötelezettségeiben gyökerező kiváltságai, hanem a székrendszerben testet öltött önrendelkezés kapcsolta egymáshoz, és tette közösségként fellépő erővé. Az önrendelkezést pedig mai szóhasználatban autonómiának nevezzük.
A Magyar Királyságban nem egyedi megoldás volt a kiváltságoknak az a rendszere, melyet élveztek. Kezdetben a többi szabad jogállású és különféle kötelezettségű népelemmel mutattak hasonlóságot, így a magyar törzsszövetséghez csatlakozó kabarokkal, majd a bekérezkedő besenyőkkel, az ismaelitákkal és kálizokkal. Előbbiek iszlámhitűek voltak, utóbbiak iráni származásúak és szintén iszlámhitűek, illetve kisebb részükben zsidó vallásúak lehettek. Fontosabbak számunkra a széki önkormányzatiságig eljutott népcsoportok, így a szepesi és erdélyi szászok, a kunok és a jászok. Utóbbiak elmagyarosodtak a középkorra, a székelyeknek erre akkor már „nem volt szükségük”.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 13.
Vargyasi Melinda: „Kötelesség megőrizni a régit, és megújulni”
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Míves munka nemzedékeken át
A munkái üzenetek. Igényességről árulkodnak, nyugalmat árasztanak, és a megújulásra való képességről beszélnek. Vargyasi Melindáról inkább csak azok hallottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön, akik maguk is kézműveskednek, varrnak, szabnak, és összefutottak vele vagy ott, ahol tanít, vagy ahol tanul, netán vásárokban, ahol díszes kiegészítőit árulja, esetleg magánvállalkozásában, ahol megvarrja a nőknek álmaik egyedi alkalmi ruháját. Mindezt csendben végzi: a műve szerepel, ő pedig szerényen öltöget a háttérben.
– Nagymamámnál töltöttem, falun a gyermekkorom nyarait, s valamivel el kellett üssem az időt, így ő mutatta meg nekem a különböző kézimunkafajtákat, öltéseket, hogy lefoglaljam magam – meséli. – Édesapámnak is volt tehetsége ehhez a fajta munkához. Nekünk az iskolában komoly kézimunkaóráink voltak, ma is megvan a jegyzetfüzetem a kötésmintákkal, a mintakendőm, amelyen a különböző hímzéstechnikákat gyakoroltuk. Még befőzést is tanítottak nekünk, recepteket írtunk. Ezeken az órákon nyúltam először varrógéphez, s ennek hatására suttyomban az otthoni gépet is előszedtem, mert az addig tabu volt számomra.
Játékszer és karrier
– Mivel a szüleim váltásban jártak munkába, egyik távozása és a másik érkezése között volt szinte egy óra, amikor egyedül voltam otthon; ez volt az én időm. Csak hát a kapkodásban eltört tűk, becsípett cérnák elárulták titkos tevékenységemet, így aztán rájöttek, de tovább már nem tiltották ténykedésem.
Vargyasi Melinda, a Vármeli márkanév méltán büszke birtokosa a kézdivásárhelyi ruhaipari technikumban végzett 2000-ben, a ruhatervező-technikus szakon, még a néhai Kosztándi Jenő festőművésztől tanulta a divatrajzot.
– Látjuk, tapasztaljuk, a szakmában a gép a főszereplő. Aki varrni akar, megteheti a készruhaiparban is, de ott csak egy munkafázishoz fér hozzá. Aki szeretne érteni is ahhoz, amit csinál, a folyamatot elejétől végig ismerni, a végeredményben is gyönyörködni, az szabás-varrás tanfolyamon sajátítja el a szakma csínját-bínját: tervezéssel indul a folyamat, szabásminta-szerkesztés, szabás, összeállítás, próba következik, majd a véglegesítő műveletek. Egyediségre mindig lesz igény – vallja meggyőződéssel Melinda, aki a technikum elvégzése után szinte azonnal magánvállalkozásba fogott.
Mindig van, mit tanulni
– A békéscsabai kézműves szakiskola oktatói Erdélyben tartottak kétéves hímzőtanfolyamot, persze, nem hagytam ki a lehetőséget. Az ottani iskolából két hónaponként lejártak Szentgyörgyre, a katolikus plébánián működő Kolping Házba, ahol egy-egy intenzív hétvégén tanultunk, majd a közbeeső periódusokban gyakoroltunk. Több mint húsz magyarországi és Erdélyi tájegység mintáit sajátítottuk el, varrtuk, többnyire hagyományosan, lakástextíliákon alkalmazva a mintákat, néhányan azonban ruhadarabokra is ráloptuk.
A szakmában nem egy szezonra tervezik a ruhákat, a népviseletből átmentett szabásvonalakat kicsit modernizálják, de mindenképpen klasszikusabb darabokat terveznek, hogy a viselhetősége arányos legyen a belefektetett munkával, idővel és pénzzel. A megvarrt gyönyörűségeket Vargyasi Melinda a budapesti Hagyományok Háza szakmai zsűrijével bíráltatja el a „modern” kategóriában, ami azt feltételezi, hogy a régi mintákat a mai kor emberének igényeit kiszolgáló ruhadarabokra alkalmazza. Kellő tapasztalatszerzés után (ez legkevesebb 30 pozitívan elbírált darabot jelent) nyert el a népi iparművész címet-rangot, közben, ugyancsak Békéscsabán elvégezte a játszóházvezetői és kismesterség-oktatói tanfolyamokat. A napokban a népi viseletvarró-tanfolyamra is beiratkozott, amit a Békés Megyei Népművészeti Egyesület a Hagyományok Házával közösen indított.
Türelemmel oktatva
Közben a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában varrótanfolyam oktatójaként is kenyérbe esett. Itt a szoknyától a kabátig mindent megtanítanak, egész kollekciókkal kellett levizsgázniuk a tanoncoknak – már a második évfolyam végzett –, akik nem győzték elismerő szavakkal illetni Melinda végtelen türelmét, ami a sokszoros elbontások után sem lankadt. A hét minden napjára jut délutáni szakkörös tevékenység, ahol az elsajátított tudást adja tovább, a hobbivarrás-tanfolyamon a szabás-varrás alapjaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők, az Öltögető hímzőkörben a kézi hímzés technikáit sajátíthatják el, akár kezdők is, a Varróklubban tematikus foglalkozásokon fejlesztik tudásukat a visszajáró tanítványok.
Míg nekünk mindezt felsorolni is sok, Melinda lazító tevékenységnek tartja a kézimunkát, csak a határidők nyomasztják. – A varrás alkotás, amit csak odaadással, összpontosítással lehet csinálni (tehát minden más kizárásával) mert ha nem, legközelebb az ollóval kell kezdeni – mondja.
Jó vásár-e vásározni?
A művek megtalálják a maguk hordozóit. Melindával kézművesvásárokon lehet találkozni, de internetes oldalakon is fellelni egyedi alkotásait. Innen adódik a kérdés. Jó vásár-e vásározni?
– Ha állandóan újul a készlet, akkor igen. De nem ártana több lehetőség az értékesítésre. Magyarországhoz képest harmincévnyi bepótolnivalónk van, ott ugyanis rengeteg pályázattal segítik a kézműveseket, népművészeket, egyesületi szinten is menedzselik őket, míg itthon nem látok változást ebben az irányban. A helyi egyesületek és a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége inkább tájékoztatással segíti az alkotókat.
Azt viszont már nem kell búsulnia, hogy nem lesz, aki továbbvigye a szakmát.
– A lányom, Dorka is tevékenykedett a Kreakids stúdiónál, rajzol, tervez, varrogat mindenféle apróságot kicsi korától. Sőt, már pocaklakó korától megbarátkozott a varrógéppel, annak a zakatolása volt nálunk az altatódal – emlékszik vissza mosolyogva.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 13.
Így látnak bennünket ők – a székelyföldi román közösség hangadóit kérdeztük
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez
Autonómia, szimbólumhasználat, etnikai párbeszéd – mind olyan fogalmak, amelyek meghatározták a rendszerváltás után a székelyföldi magyar politikusok diskurzusát. A térségben élő román közösség hangadóit faggattuk arról, hogy miként vélekednek ezekről a kérdésekről.
Portálunk Ioan Lăcătușut, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának elnökét, Sebastian Pârvut, a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális papját, Mădălin Guruianut, a Nemzeti Liberális Párt politikusát, Dumitru Manolăchescu újságírót és Sever Ioan Miu bloggert kérdezte a székelyföldi magyar és román közösség viszonyáról.
Mi okozza az intézményes párbeszéd hiányát?
Miközben a székelyföldi magyarok és románok között van együttműködés a kultúrában, sportban, ifjúsági kezdeményezésekben, születtek barátságok és vegyes házasságok, a két közösség vezetői nem folytatnak párbeszédet. Elsőként arról kérdeztük alanyaikat: mivel magyarázzák az intézményes dialógus hiányát?
Ioan Lăcătușu szerint a két közösség párhuzamos élete a rendszerváltás után, az iskolák, művelődési intézmények „etnikai alapú szétválasztásával” kezdődött el. „A románok és magyarok nem vesznek részt egymás kulturális, történelmi ünnepeiken. A magyaroknak megvan az az előnye, hogy többségük ismeri a román nyelvet. A románok közt viszont kevesen beszélnek magyarul, ezért nem is értesülhetnek egyes dolgokról. Így fordulhatott elő az a szerencsétlen eset, amikor a magyarok adventet ünnepelték december -én, és a románok azt hitték, hogy a nemzeti ünneppel szembeni ellenrendezvény zajlik” – magyarázta.
Ioan Lăcătusu - sepsiszentgyörgyi szociológus, levéltáros, a Kovászna megyei Állami Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Kovászna és Hargita Megyei Európai Tanulmányok Központjának igazgatója és a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának egyik vezetője. Ioan Lăcătusu az elmúlt évtizedekben számos könyvet és tanulmányt írt, amelyben a székelyföldi románság helyzetét vizsgálja. A Ioan Lăcătusu vezette sepsiszentgyörgyi központot az etnikumközi kapcsolatok monitorozása és a Székelyföldön élő románok identitásának megőrzése érdekében alapították.
Sebastian Pârvu szerint azért nincs párbeszéd, mert ha „megsértettél valakit, nem várhatod el, hogy könnyedén leüljön tárgyalni, és ez mindkét félre igaz”. Az ortodox pap úgy véli, a két közösségnek közös érdeke a térség fejlődése, a munkahelyek számának növelése, a megélhetés. Ezekhez az érdekekhez viszont szerinte hozzáadódnak más dolgok is, amelyekre „energiát pazarolnak”. Ilyen az autonómia kérdése is, amit a román közösség semmilyen körülmények között nem tud elfogadni. „A román közösség szerint a magyaroknak most is megvan minden olyan joga, ami az autonómiában is meglenne. A helyi közigazgatást a magyarok irányítják, ez a valóság, ami nem zavarhat senkit, hiszen a vezetőket demokratikusan választják. Vannak magyar iskolák, magyar oktatás, használhatják a magyar nyelvet az igazsgászolgáltatásban is” – részletezte.
Mădălin Guruianu – bevallása szerint – az elmúlt tíz évben folyamatosan azon dolgozott, hogy kiépítse a két közösséget összekötő kommunikációs hídat. Ez idő alatt azt tapasztalta, hogy a két közösség vezetőiben van egy természetes vonakodás a párbeszédtől, mert mindkét fél attól tart, hogy emiatt elveszíti szavazótáborát. „Pedig nem igaz, hogy összefogás projekttel nem lehetne választást nyerni, csak ezeket a szavazatokat nehéz megszerezni, mivel ez esetben kétnyelvű plakátokra van szükség, sokat kell két nyelven kommunikálni. Egy román párt számára ez kényes kérdés, mert ha elkezdene ebben gondolkodni a belső kemény magban lennének akik bírálnák, hogy miért kell magyar nyelven is kommunikálni” – fogalmazott a politikus. Szavai szerint ez történt a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetében is. „Csakhogy elég sokan voltunk, akik normalitást szerettünk volna, és úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe az ellenvéleményeket. Nálunk vannak ésszerű politikusok az Nemzeti Liberális Pártban és az RMDSZ-ben, és ésszerűtlenek a Szociáldemokrata Pártban és az MPP-ben. Az jelenti a gondot, hogy nehéz megértetni egy párt szavazóbázisának kemény magjával, hogy miért van szükség nyitásra a másik fél irányába” – magyarázta. Guruianu elmondta, Antal Árpádot például egy rendkívül nyitott (elméjű) politikusnak tartja, akivel jól együtt tudtak működni, mégis a választási kampányokban voltak kilengései. „Például amikor azt mondta, hogy ha nem szavaznak a választók RMDSZ-es jelöltre, akkor egy román kerül a parlamentbe” – tette hozzá.
Mădălin Guruianu kilóg a sorból. „Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy úgy kerültem Sepsiszentgyörgyre, hogy egy magyar lányba voltam szerelmes, és családja és barátai révén ismerkedtem meg a magyar közösséggel és igényeivel” – mondta Mădălin Guruianu. Hozzátette, ebben a különbözik azoktól a Székelyföldre költöző románoktól, akik nem kerülnek kapcsolatba a magyar közösséggel. A politikus szerint az lenne nagyon fontos, hogy a két közösség politikai és civil vezetői döntéseik meghozatalakor a másik fejével is tudnának gondolkodni. „Engem sokat segítettek az akadémiai vitaestek (debate), amelyeket diákoknak szerveztünk, és ezek révén megtanultam a másik fél fejével gondolkodni. Amikor liberális párti politikusként nyilatkoztam valamit, mindig meggondoltam, hogy erről vajon mi lesz a magyar barátom véleménye, szégyenkezik miattam, vagy büszke lesz rám. Ez nagyon fontos dolog, ha mindannyian így járnánk el, kevesebb lenne a kisiklás” – jelentette ki Guruianu.
Dumitru Manolachescu szerint az intézményes párbeszéd hiányát a két közösség vezetői, elsősorban a politikusok tartják fenn. „Tudomásom szerint az elmúlt két évtizedben nem voltak olyan találkozók, amelyek hozzájárultak volna a két nemzet közti békés együttéléshez. Az az érzésem, hogy mindkét oldal jobban megél a konfliktusokból” – jelentette ki.
Kik lehetnek a magyar közösség tárgyalópartnerei?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a magyar közösség vezetői nem fogadják el partnerként a Maros, Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának képviselőit, sőt a két közösség közeledésének akadályozóiként tekintenek rájuk, ezért inkább a román fiatalokkal, például Mădălin Guruianuval működnek együtt.
Felvetésünkre érthető módon a legvehemensebben Ioan Lăcătușu reagált. „Mădălin Guruianunak sincs erkölcsi alapja, hogy reprezentatívabbnak tekintsék, mint bennünket, öregeket. Igazságtalanság, ahogyan ránk tekintenek, a fórumunkat 33 bíróságon bejegyzett civil szervezet alkotja. 2010-ben ezer képviselővel szerveztünk és román polgármesterek is elfogadják, akkor miért ne lehetnénk reprezentatívak?” – érvelt a románok fórumának elnöke. Lăcătușu szerint a magyar polgármestereknek joguk van megválogatni a partnereket a párbeszédhez, de mivel egyetlen román szervezet, párt se vitatja a fórum reprezentativitását, ha valóban párbeszédet akar, még ha nehéz is, le kell ülniük egy asztalhoz, mert biztos találnak kiindulási pontot. „Minden elismerésem, ahogy a magyar közösség megszervezte magát, és három forrásból szerez finanszírozást a nemzeti identitása megőrzéséhez, így kap pénzt Bukarestből nemzeti kisebbségi szervezetként, az állami költségvetésből és Budapestről is. Nem akarunk privilégiumokat, hanem azt szeretnénk, hogy esélyt kapjunk a projektjeink finanszírozására” – panaszkodott a szervezet elnöke.
Mădălin Guruianu szerint csak a demokratikusan megválasztott román vezetők lehetnek a partnerei a román-magyar párbeszédnek. „A Románok Civil Fóruma soha nem jelentkezett egyetlen választáson sem, habár felszólítottuk, hogy ha a román közösség képviselői szeretnének lenni méretkezzenek meg a választásokon. Én úgy gondolom a román közösség egy része és a magyar sajtó is téved akkor, ha a Románok Civil Fórumát tekinti hangadónak” – vélekedett. Szerinte ha valaki arra vagy kíváncsi, hogyan élnek a románok Székelyföldön, akkor a közösség legitim képviselőit kell megkérdeznie, mert ellenkező esetben olyan irreális, a valóságtól elrugaszkodott válaszokat kap, mint amiket Dan Tanasă szokott adni. „Az elmúlt 12 évet vizsgálva kiderül, hogy az a jelölt akit Dan Tanasă támogatott nevetségesen alacsony számú szavazatot – 100-200 voksot – szerzett, ami azt mutatja, hogy nem képviseli az az itt élő emberek véleményét, mégis a román sajtó őt tartja a Székelyföldi románok hangjának” – mondta a politikus. Guruianu emiatt is sajnálatosnak tartja, hogy a sepsiszentgyörgyi magyar közösség vezetői a választások után visszautasították az alpolgármesteri tisztséget. „Itt nem Mădălin Guruiani személyéről volt szó, hanem arról, hogy együtt történelmet írhattunk volna azáltal, hogy erre a tisztségre egy jóindulatú román embert neveznek ki, aki az elmúlt években konkrét lépéseket tett a magyar-román viszony javítása érdekében” – jelentette ki.
Sebastian Pârvu szerint a román közösségnek is vannak vezetői, a probléma az, hogy nem sikerül kommunikálniuk a magyar vezetőkkel. „Nekem ortodox papként például nincs gondom a magyar lelkészekkel való kapcsolattartásban, rendszeresen találkozunk és tárgyalunk közös dolgainkról. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a Kovászna és Hargita megyei románoknak valóban vannak képviseleti gondjaik, hiszen ha tíz vezető öt pártlistán indul, nem várhatjuk el, hogy képviselőink legyenek a tanácsokban” – mondta Pârvu.
Sebastian Pârvu – a sepsiszentgyörgyi ortodox katedrális lelkésze, a Kovászna és Hargita megyei Ortodox püspökség kulturális tanácsadója, a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fórumát alkotó Andrei Saguna Keresztény- Kulturális Liga elnöke, a Nicolae Colan Egyházi Dokumentációs Központ igazgatója. Sebastian Pârvu doktori dolgozatát a „volt székely székek román közösségének részvétele az 1848-as forradalomban” témában írta.
Dumitru Manolăchescu szerint teljesen természetes, hogy például Antal Árpád polgármester Mădălin Guruianut fogadja el tárgyalópartnerének, hiszen jól ismeri és „intézményesen” közelebb áll hozzá. „Nem fogok más személyeket nevesíteni, de közismert, hogy a román közösségnek is vannak még képviselői, akik nem konfliktusosak. A probléma a politikusokkal van, nem a civil társadalommal, amely már elkezdett együttműködni” – mondta az újságíró.
Sever Ioan Miu úgy véli: a Románok Civil Fóruma nem olyan radikális, mint amilyennek tűnik, de letagadhatatlan Mădălin Guruianu érdeme a két közösség egymáshoz való közeledésében. „Amennyire egy éves ittlétem alatt meg tudtam ismerni a román közösségünket, azt mondhatom, hogy jelenleg senki nincs, aki helyettesítené tudná őt” – jelentette ki a blogger.
Mi a román közösség legégetőbb problémája?
Alanyainkat arról is kérdeztük, hogy szerintük melyek lehetnek azok a témák, amelyekről a két közösség vezetőinek tárgyalniuk kellene, és mit tartanak a székelyföldi román közösség legégetőbb problémájának.
Ioan Lăcătușu szerint a térségben „az alsó szinteken” mindenki jól kijön egymással, léteznek jó szomszédságok, nincsenek viták, vannak vegyes házasságok, van párbeszéd. Gondot az okoz, hogy nincs olyan civil szervezet, amely egymás megismerését tűzte volna ki célul. „Ezen a téren a mi román szervezeteink sem tűnnek ki ezen a téren” – jegyezte meg. Szerinte a Kovászna Megyei Kulturális Központnak rengeteg kiadványa van a székelyek történelméről és hagyományairól, turisztikai látványosságairól, térképek a műemlékekről, de szinte semmi nem jelent meg a románokról, semmi a Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeumáról, az első román iskoláról vagy az ortodox katedrálisról. „Tudom miként vélekednek ezekről, de léteznek, itt vannak, miért nem érdemlik meg, hogy megjelenjenek a kiadványokban?” – fogalmazott a románok fórumának elnöke.
Lăcătușu szerint a románok és a magyarok teljesen másként értelmezik a jelent és a múltat. Példaként a nemrég megjelent Székelyföld története című könyvet említette, amely szerinte úgy mutatja be a térséget, mint székelyek földjét, ahová a románok ki tudja honnan érkeztek, és nincsenek jogaik. „Kettős mércével mérnek, jövevényeknek néznek bennünket. Gyarmatosításnak tekintik, ha egy szebeni román költözik ide. Másként látjuk a 1918-at, 1940-et és más történelmi eseményeket. A forradalom után is bármit értünk el, intézményalapítás terén, azt erővel kellett kicsikarnunk, nem találtunk megértésre a magyar elit részéről” – panaszolta Lăcătușu, aki szerint senki nem akadályozza meg a magyarokat a nemzeti identitásuk megőrzésében.
Mădălin Guruianu szerint a térségben olyan témákat kellene kibeszélni és olyan kezdeményezéseket elindítani, amelyek mentén közös platformra helyezkedhet a két közösség. Ezek a nyilvános rendezvényeket azért tartja hasznosnak, mert ilyenkor valóban meg kell hallgatni a mások álláspontját, és azonnali választ kell adni rá. „Nagyon fontos lenne az empátiakészség és az, hogy mi itt helyben jól tudjuk kezelni a román-magyar viszonyt, és sok jó példát tudjunk felmutatni az együttműködésről. Most mindkét fél a másiktól várja a nyitást. Tényleg az a probléma, hogy ki teszi meg az első gesztust a másik irányába?” – fogalmazott a politikus. Magyarázata szerint a magyarok mindig Bukaresttől várják az első gesztust, a térségben élő románok pedig a polgármestertől vagy megyei tanács elnökétől, és sajnos egyik fontos szereplő se vállalja fel, hogy megtegye ezt a lépést.
Sebastian Pârvu a székelyföldi románok legnagyobb problémájának a demográfiai csökkenést nevezte. Kevés a gyermek, ürülnek ki az iskolák és templomok, a román fiatalok pedig a kilátástalanság miatt kivándorolnak a térségből – sorolta. „Ezt a jelenséget mi románok jobban érezzük, mint a magyarok, de a magyar közösség is ott lesz tíz év múlva, ahol mi ma tartunk” – vélekedett. Az ortodox pap az alulfinanszírozottságot is problémának tekinti. Szerint mindkét fél abban a tévhitben él, hogy a másik közösség tud más forrásból finanszírozást szerezni, és ezt kifogásként használják, hogy ne adjanak pénzt. „Például ha az egyháznak kérek, azt mondják, hogy nem adunk, mert kaptok Bukarestből, de fordítva is igaz, amikor azt mondják a magyaroknak, hogy úgyis kaptok pénzt Budapestről. Valójában azonban projektek életképessége alapján kellene megítélni egy egy kérést” – jelentette ki.
Pârvu problémának tartja a Székelyföld megnevezés használatát is. Ezzel szerinte az a gond, hogy a térségről készített népszerűsítő kiadványokban nem jelenik meg a román közösség, és azt sugalják, hogy mind a történelemben, mind a jelenben, ebben a térségben egyetlen közösség él. „Gond az, hogy ezeket a kiadványokat közpénzből finanszírozzák, és az lenne normális, ha ezekben helyt kapna a másik közösség is” – tette hozzá.
Dumitru Manolăchescu szerint a Kovászna megyei román közösségnek ugyanazok a problémái, mint a magyar közösségnek. A románok azt szeretnék, hogy saját országukban ne tekintsenek rájuk megtűrtként, és folyton ne emlegessék, hogy Székelyföld a magyaroké, és nem a kommunisták által Moldovából, Havasalföldről és Dobrudzsából behozott bevándorlóké. „A románok is otthon szeretnék érezni magukat Kovászna megyében, amely Románia része” – jegyezte meg.
„Ha azt kérdezné, hogy mi az én problémám románként, azt mondanám: nem szeretném többé a helyi közigazgatás mostohagyerekeként érezni magamat. Aláhúzom, hogy ezt románként mondom” – válaszolta kérdésünkre Sever Ioan Miu. Kijelentette: románként számára fontosak a nemzeti szimbólumai és ünnepei, ezért fáj neki az, ha Antal Árpád még január 24-én, Moldova és Havasalföld egyesülésének ünnepén sem lép a Mihai Viteazul szobor elé, ahol román politikusok és néhány magyar állami intézményvezető ünnepel. „Azt kérdezném a román és magyar elöljáróktól: vajon egy harmadik nemzetnek kell többséget alkotnia azért, hogy mi tiszteljük egymást?” – fogalmazott a blogger.
Van olyan jog, amit megvonna a magyar közösségtől?
Alanyainkat szembesítettük azzal, hogy a bukaresti döntéshozók szerint Románia minden jogot megadott és kisebbségeknek, és e tekintetben modell értékű Európában, ehhez képest az ország nem teljesíti maradéktalanul a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségeket sem. Ugyanakkor vannak olyan román politikusok, akik szerint a szükségesnél is több joga van a magyar közösségnek.
Ioan Lăcătușu azt tartja túlzottnak, hogy a magyar közösségnek joga van eldönteni: kihelyez
2017. március 13.
Ciánszennyezés és korrupció
A 17 évvel ezelőtt történt tiszai cianidszennyezés kapcsán tartottak március 11-én konferenciát Szatmárnémetiben. Mint elhangzott, a szervezők – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete és a Négy Folyó Egyesület – célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a természetvédelem fontosságára.
A tervek szerint a jövőben rendszeresen tartanak majd hasonló eseményeket annak okán, hogy a Tisza Csernobiljaként is emlegetett, óriási természeti károkkal járó ökológiai katasztrófát okozó, potenciális veszélyt hordozó létesítmények a mai napig is nagy számban találhatóak Erdély bányavidékein – közölte az EMNT sajtóirodája.
A 2000 telén lejátszódott eseményeket Sárkány-Kiss Endre hidrobiológus, a BBTE nyugalmazott docense elevenítette fel. Mint kifejtette, Romániában a hatóságok és a sajtó nagy része igyekezett elbagatellizálni a problémát, olyan jellegű kijelentések is napvilágot láttak, miszerint „Magyarországon is öntöttek még ciánt a vízbe”, illetve hogy „nincs is annyi hal a Tiszában”. (Utóbbi kijelentés az előadó szerint részben magyarázható azzal, hogy a szennyezett erdélyi folyókhoz képest a Tisza igen gazdag volt halban. Megdöbbentő tények is elhangzottak ennek kapcsán: Sárkány-Kiss Endre szerint az általa és kutatótársai által főként az 1990-es években végzett felmérések azt az eredményt adták, hogy az erdélyi folyók alsó szakaszain a halak emberi fogyasztásra nem alkalmasak a túlzott nehézfém-szennyezettség miatt.) A magyarországi híradásokat pedig inkább a kétségbeesés jellemezte, sokan gyertyával a kézben gyászolták a parton az élő Tiszát. A szomorú helyzet ugyanakkor egy ritka alkalmat kínált a kutatók számára: figyelemmel követhették, hogyan áll helyre egy folyó élő közössége szinte a nulláról. A kísérlet azonban nem tartott soká: nem egészen két évvel később az akkor még működő dési papírgyárból indult útjára egy nagy adag szennyeződés, ami nagyobb kárt tett a Szamos élővilágában, mind a cianidszennyezés. Mint elhangzott, a cianidok kapcsán az volt a szerencse, hogy a szennyezés télen történt, január 30-án, amikor a folyóban élő szervezetek túlnyomó többsége az iszapba fúródva, életműködéseit minimálisra csökkentve próbálta átvészelni a hideg időszakot, így lényegében elfolyt a fejük fölött a méregcsóva. Ellentétben az előbb említett dési szennyezéssel, ami viszont nyáron jött, ezért okozott sokkal nagyobb mértékű pusztítást a Szamosban. Végeredményében az érintett folyók élővilága aránylag hamar helyreállt, bár az is elhangzott: a régi helyén ugyanaz az életközösség többé már nem jön létre, esetleg valami ahhoz hasonló.
Lovas Attila, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a védekezési munkálatokról beszélt: elsősorban arról, hogy miként védték meg a törvényi oltalom alatt álló Tisza-tó gazdag élővilágát a mérgezéstől, illetve hogy miként érték el azt, hogy a Szolnokon és környékén élő körülbelül 120 ezer ember egészsége ne kerüljön veszélybe, a város ugyanis az ivóvizet közvetlenül a Tiszából kapja. Kifejtette: a kiskörei vízlépcső, illetve a tóhoz csatlakozó zsiliprendszer révén felduzzasztották a Tisza-tavat, majd innen hígították a folyón érkező mérgezett vizet. Mint kiderült, a Tisza-tó rendkívüli üzemeltetése azóta tananyaggá vált a szakirányú oktatási intézményekben. Azonban a szakszerű beavatkozások ellenére is több mint ezer tonna hal pusztult el a mintegy 100 ezer köbméternyi toxikus szennyvíz következtében, melynek hatására a Szamosban a cián megengedett határértékének 320-szorosát mérték.
Tőkés László európai parlamenti képviselő az ökológiai katasztrófák mögött álló korrupciós ügyekről is beszélt, a tiszai ciánszennyezés mellett kitért a verespataki tervezett bányaberuházásra, valamint a felsőcsertési kitermelő tervezett újraindításával kapcsolatos problémákra. Mint kifejtette, Áder Jánossal, Magyarország jelenlegi köztársasági elnökével közösen küzdöttek azért, hogy a veszélyes cianidos technológiát tiltsák be Európa teljes területén. Végül 2010-ben sikerült elfogadtatniuk az Európai Parlamenttel a határozatot (melyet elsöprő többséggel, 488 a 48-hoz arányban szavaztak meg), azonban ennek gyakorlatba ültetése az Európai Bizottság által a mai napig nem történt meg arra hivatkozva, hogy a környezetvédelem és a bányászat ügye tagállami hatáskörbe tartozik. „Ez is az egyik jele az Európai Unió válságának. Ha az anyagi érdekeknek, a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke érdekeinek valami nem felel meg, lesöprik az asztalról” – jegyezte meg az előadó, hozzátéve: a romániai képviselők is komolyan lobbiztak a határozat ellen. Azonban végül mégiscsak megszületett, ami Tőkés László szerint hozzájárult ahhoz, hogy a verespataki bányaberuházásra végül mégsem került sor. Utóbbit – egy román újságírót idézve – Románia modern kori történelme legnagyobb korrupciós ügyének nevezte.
Felidézte, miként befolyásolt döntéshozókat a beruházó, és miként vásárolta meg a helyi lakosság jó részét, és kitért arra is, hogy a román képviselők hogyan lobbiztak Brüsszelben a beruházás mellett. Kifejtette: sajnálatos módon egyetlen párt sem állt ki következetesen a bányanyitás ellen (melynek során egyébként a 2000-ben Nagybozintán átszakadt tározónál egy negyvenszer nagyobb cianidos ülepítőt akartak kialakítani), és az RMDSZ hozzáállása is „hullámzó” volt: míg Markó Béla akkori elnök a kezdetekkor úgy nyilatkozott, hogy a szövetség ellenzi a veszélyes bányanyitást, később két RMDSZ-es miniszter – Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor kulturális tárcavezető – adott zöld utat a beruházásnak. A képviselő sikerként értékelte, hogy a román kormány 2014-ben elutasította a bányanyitási tervet, 2016-ban pedig a kulturális tárca műemlékvédelmi övezetté nyilvánította Verespatakot. Hozzátette: bár nagy érdeklődés övezi a kérdést, mégsem tudni a mai napig sem, hogy a Cioloş-kormány hivatala utolsó napjaiban végül előterjesztette-e vagy sem Verespatakot és környékét az UNESCO világörökségi listájára. Elmondta, érdemes kiállnunk a jogainkért és szembeszegülni a hatalom korrupt, embereket megalázó eljárásával, mert a kitartás meghozza a várt eredményt.
Végül Fülöp Tihamér biológus a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület képviseletében tartott előadást a Szamoson élő hód- és vidrapopuláció jelenlegi állapotáról. A két, vízhez kötődő emlősfaj igen érzékeny a környezetszennyezésre, emiatt vizsgálatuk révén nyomon követhető a környezet állapota. Mint elhangzott, a 19. század derekán – jórészt a vadászat miatt – mindkét faj eltűnt Romániából és Magyarországról egyaránt. A hódot és vidrát az elmúlt 20 év során telepítették vissza, és a jelek szerint jól érzik magukat itt ismét. Az előadó szerint a korábbi természeti katasztrófa hatása nem érzékelhető az állományokon, melyek stabilak, azonban hozzátette: a terület az eddiginél alaposabb kutatást igényelne.
http://itthon.ma/erdelyorszag
A 17 évvel ezelőtt történt tiszai cianidszennyezés kapcsán tartottak március 11-én konferenciát Szatmárnémetiben. Mint elhangzott, a szervezők – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári szervezete és a Négy Folyó Egyesület – célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet a természetvédelem fontosságára.
A tervek szerint a jövőben rendszeresen tartanak majd hasonló eseményeket annak okán, hogy a Tisza Csernobiljaként is emlegetett, óriási természeti károkkal járó ökológiai katasztrófát okozó, potenciális veszélyt hordozó létesítmények a mai napig is nagy számban találhatóak Erdély bányavidékein – közölte az EMNT sajtóirodája.
A 2000 telén lejátszódott eseményeket Sárkány-Kiss Endre hidrobiológus, a BBTE nyugalmazott docense elevenítette fel. Mint kifejtette, Romániában a hatóságok és a sajtó nagy része igyekezett elbagatellizálni a problémát, olyan jellegű kijelentések is napvilágot láttak, miszerint „Magyarországon is öntöttek még ciánt a vízbe”, illetve hogy „nincs is annyi hal a Tiszában”. (Utóbbi kijelentés az előadó szerint részben magyarázható azzal, hogy a szennyezett erdélyi folyókhoz képest a Tisza igen gazdag volt halban. Megdöbbentő tények is elhangzottak ennek kapcsán: Sárkány-Kiss Endre szerint az általa és kutatótársai által főként az 1990-es években végzett felmérések azt az eredményt adták, hogy az erdélyi folyók alsó szakaszain a halak emberi fogyasztásra nem alkalmasak a túlzott nehézfém-szennyezettség miatt.) A magyarországi híradásokat pedig inkább a kétségbeesés jellemezte, sokan gyertyával a kézben gyászolták a parton az élő Tiszát. A szomorú helyzet ugyanakkor egy ritka alkalmat kínált a kutatók számára: figyelemmel követhették, hogyan áll helyre egy folyó élő közössége szinte a nulláról. A kísérlet azonban nem tartott soká: nem egészen két évvel később az akkor még működő dési papírgyárból indult útjára egy nagy adag szennyeződés, ami nagyobb kárt tett a Szamos élővilágában, mind a cianidszennyezés. Mint elhangzott, a cianidok kapcsán az volt a szerencse, hogy a szennyezés télen történt, január 30-án, amikor a folyóban élő szervezetek túlnyomó többsége az iszapba fúródva, életműködéseit minimálisra csökkentve próbálta átvészelni a hideg időszakot, így lényegében elfolyt a fejük fölött a méregcsóva. Ellentétben az előbb említett dési szennyezéssel, ami viszont nyáron jött, ezért okozott sokkal nagyobb mértékű pusztítást a Szamosban. Végeredményében az érintett folyók élővilága aránylag hamar helyreállt, bár az is elhangzott: a régi helyén ugyanaz az életközösség többé már nem jön létre, esetleg valami ahhoz hasonló.
Lovas Attila, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság vezetője a védekezési munkálatokról beszélt: elsősorban arról, hogy miként védték meg a törvényi oltalom alatt álló Tisza-tó gazdag élővilágát a mérgezéstől, illetve hogy miként érték el azt, hogy a Szolnokon és környékén élő körülbelül 120 ezer ember egészsége ne kerüljön veszélybe, a város ugyanis az ivóvizet közvetlenül a Tiszából kapja. Kifejtette: a kiskörei vízlépcső, illetve a tóhoz csatlakozó zsiliprendszer révén felduzzasztották a Tisza-tavat, majd innen hígították a folyón érkező mérgezett vizet. Mint kiderült, a Tisza-tó rendkívüli üzemeltetése azóta tananyaggá vált a szakirányú oktatási intézményekben. Azonban a szakszerű beavatkozások ellenére is több mint ezer tonna hal pusztult el a mintegy 100 ezer köbméternyi toxikus szennyvíz következtében, melynek hatására a Szamosban a cián megengedett határértékének 320-szorosát mérték.
Tőkés László európai parlamenti képviselő az ökológiai katasztrófák mögött álló korrupciós ügyekről is beszélt, a tiszai ciánszennyezés mellett kitért a verespataki tervezett bányaberuházásra, valamint a felsőcsertési kitermelő tervezett újraindításával kapcsolatos problémákra. Mint kifejtette, Áder Jánossal, Magyarország jelenlegi köztársasági elnökével közösen küzdöttek azért, hogy a veszélyes cianidos technológiát tiltsák be Európa teljes területén. Végül 2010-ben sikerült elfogadtatniuk az Európai Parlamenttel a határozatot (melyet elsöprő többséggel, 488 a 48-hoz arányban szavaztak meg), azonban ennek gyakorlatba ültetése az Európai Bizottság által a mai napig nem történt meg arra hivatkozva, hogy a környezetvédelem és a bányászat ügye tagállami hatáskörbe tartozik. „Ez is az egyik jele az Európai Unió válságának. Ha az anyagi érdekeknek, a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke érdekeinek valami nem felel meg, lesöprik az asztalról” – jegyezte meg az előadó, hozzátéve: a romániai képviselők is komolyan lobbiztak a határozat ellen. Azonban végül mégiscsak megszületett, ami Tőkés László szerint hozzájárult ahhoz, hogy a verespataki bányaberuházásra végül mégsem került sor. Utóbbit – egy román újságírót idézve – Románia modern kori történelme legnagyobb korrupciós ügyének nevezte.
Felidézte, miként befolyásolt döntéshozókat a beruházó, és miként vásárolta meg a helyi lakosság jó részét, és kitért arra is, hogy a román képviselők hogyan lobbiztak Brüsszelben a beruházás mellett. Kifejtette: sajnálatos módon egyetlen párt sem állt ki következetesen a bányanyitás ellen (melynek során egyébként a 2000-ben Nagybozintán átszakadt tározónál egy negyvenszer nagyobb cianidos ülepítőt akartak kialakítani), és az RMDSZ hozzáállása is „hullámzó” volt: míg Markó Béla akkori elnök a kezdetekkor úgy nyilatkozott, hogy a szövetség ellenzi a veszélyes bányanyitást, később két RMDSZ-es miniszter – Borbély László környezetvédelmi és Kelemen Hunor kulturális tárcavezető – adott zöld utat a beruházásnak. A képviselő sikerként értékelte, hogy a román kormány 2014-ben elutasította a bányanyitási tervet, 2016-ban pedig a kulturális tárca műemlékvédelmi övezetté nyilvánította Verespatakot. Hozzátette: bár nagy érdeklődés övezi a kérdést, mégsem tudni a mai napig sem, hogy a Cioloş-kormány hivatala utolsó napjaiban végül előterjesztette-e vagy sem Verespatakot és környékét az UNESCO világörökségi listájára. Elmondta, érdemes kiállnunk a jogainkért és szembeszegülni a hatalom korrupt, embereket megalázó eljárásával, mert a kitartás meghozza a várt eredményt.
Végül Fülöp Tihamér biológus a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület képviseletében tartott előadást a Szamoson élő hód- és vidrapopuláció jelenlegi állapotáról. A két, vízhez kötődő emlősfaj igen érzékeny a környezetszennyezésre, emiatt vizsgálatuk révén nyomon követhető a környezet állapota. Mint elhangzott, a 19. század derekán – jórészt a vadászat miatt – mindkét faj eltűnt Romániából és Magyarországról egyaránt. A hódot és vidrát az elmúlt 20 év során telepítették vissza, és a jelek szerint jól érzik magukat itt ismét. Az előadó szerint a korábbi természeti katasztrófa hatása nem érzékelhető az állományokon, melyek stabilak, azonban hozzátette: a terület az eddiginél alaposabb kutatást igényelne.
http://itthon.ma/erdelyorszag
2017. március 14.
Zajlik a tüntetés-sorozatot a marosvásárhelyi katolikus iskoláért
Tüntetés-sorozatot kezdtek hétfőn Marosvásárhelyen a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak szülei.
Hétfőtől március 17-ig délelőtt 10 és 11 óra között Marosvásárhelyen, a Prefektúra előtti téren állnak sztrájkőrséget. A szülők emlékeztetnek: tavaly novemberben és decemberben közérdekű adatigényléseket nyújtottak be az iskolát érintően a Maros Megyei Tanfelügyelőségre, a Polgármesteri Hivatalhoz, a Maros Megyei Főispánsághoz.
A rendelkezésre álló információk alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felelősséggel tartozik a jelenleg kialakult helyzetért. A tüntetéssorozattal felszólítják Marosvásárhely Megyei Jogú város önkormányzati testületét, a Polgármestert, az Iskolákért Felelős Szakosztályt, hogy a törvényeket tartsák be! Hétfőn délelőtt öten-öten tiltakoztak a prefektúra és a tanfelügyelőség előtt.
Az RMDSZ támogatja a civilek kezdeményezését a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében – nyilatkozta a szövetség Maros megyei elnöke, Péter Ferenc.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma
Tüntetés-sorozatot kezdtek hétfőn Marosvásárhelyen a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak szülei.
Hétfőtől március 17-ig délelőtt 10 és 11 óra között Marosvásárhelyen, a Prefektúra előtti téren állnak sztrájkőrséget. A szülők emlékeztetnek: tavaly novemberben és decemberben közérdekű adatigényléseket nyújtottak be az iskolát érintően a Maros Megyei Tanfelügyelőségre, a Polgármesteri Hivatalhoz, a Maros Megyei Főispánsághoz.
A rendelkezésre álló információk alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal felelősséggel tartozik a jelenleg kialakult helyzetért. A tüntetéssorozattal felszólítják Marosvásárhely Megyei Jogú város önkormányzati testületét, a Polgármestert, az Iskolákért Felelős Szakosztályt, hogy a törvényeket tartsák be! Hétfőn délelőtt öten-öten tiltakoztak a prefektúra és a tanfelügyelőség előtt.
Az RMDSZ támogatja a civilek kezdeményezését a Római Katolikus Teológiai Líceum ügyében – nyilatkozta a szövetség Maros megyei elnöke, Péter Ferenc.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma
2017. március 14.
Sógor Csaba az EP-ben: bírálja az USA a román kisebbségvédelmet
Komoly kritikákat fogalmaz meg Romániával szemben a magyar kisebbségek helyzete kapcsán az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentése – erre hívta fel a strasbourgi plénum figyelmét Sógor Csaba. Az RMDSZ-es képviselő szerint megerősítést nyert az a tény, hogy Klaus Johannis román államfő állítása, miszerint Romániában modellértékű a nemzeti kisebbségek védelme, nem felel meg a valóságnak.
Sógor Csaba beszédében ismertette a washingtoni jelentés részleteit, amely kitér arra, hogy az egyházi javak visszaszolgáltatása tulajdonképpen leállt, sőt, egyes esetekben visszaállamosítás is történt. „Megállapítja továbbá, hogy a hatóságok akadályozzák a kisebbségek szimbólumainak, köztük a székely zászlónak a használatát, a meglévő törvények ellenére problémákba ütközik az anyanyelvhasználat a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, de az egészségügyi ellátás során is, valamint kifogásolja, hogy egy egyesületet azért nem jegyzett be a bíróság, mert nevében tartalmazza a jogilag nem létező Székelyföld szót” – fogalmazott Sógor Csaba.
Az EP-képviselő elmondta, számos egyéb bírálat is azt támasztja alá: a Romániában élő nemzeti kisebbségek, az 1 millió 200 ezres magyar közösség gondjai továbbra is figyelmet érdemelnek, mivel a román hatóságok nem partnerként, sokkal inkább potenciális veszélyforrásként tekintenek a közösségre.
Közlemény
Erdély.ma
Komoly kritikákat fogalmaz meg Romániával szemben a magyar kisebbségek helyzete kapcsán az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentése – erre hívta fel a strasbourgi plénum figyelmét Sógor Csaba. Az RMDSZ-es képviselő szerint megerősítést nyert az a tény, hogy Klaus Johannis román államfő állítása, miszerint Romániában modellértékű a nemzeti kisebbségek védelme, nem felel meg a valóságnak.
Sógor Csaba beszédében ismertette a washingtoni jelentés részleteit, amely kitér arra, hogy az egyházi javak visszaszolgáltatása tulajdonképpen leállt, sőt, egyes esetekben visszaállamosítás is történt. „Megállapítja továbbá, hogy a hatóságok akadályozzák a kisebbségek szimbólumainak, köztük a székely zászlónak a használatát, a meglévő törvények ellenére problémákba ütközik az anyanyelvhasználat a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, de az egészségügyi ellátás során is, valamint kifogásolja, hogy egy egyesületet azért nem jegyzett be a bíróság, mert nevében tartalmazza a jogilag nem létező Székelyföld szót” – fogalmazott Sógor Csaba.
Az EP-képviselő elmondta, számos egyéb bírálat is azt támasztja alá: a Romániában élő nemzeti kisebbségek, az 1 millió 200 ezres magyar közösség gondjai továbbra is figyelmet érdemelnek, mivel a román hatóságok nem partnerként, sokkal inkább potenciális veszélyforrásként tekintenek a közösségre.
Közlemény
Erdély.ma
2017. március 14.
Menesztenék a két főügyészt
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész és Augustin Lazăr legfőbb ügyész tevékenységének „kiértékelésére” készül Tudorel Toader igazságügyi miniszter, aki a két intézményvezető lemondását sem zárja ki, miután egy alkotmánybírósági határozat megállapította: a korrupcióellenes ügyészség túllépte hatáskörét. A tárcavezető nem adott egyértelmű választ arra, hogy kezdeményezni fogja-e a két ügyészségi vezető leváltását – arra is utalt, hogy a Romániáról igazságügyi országjelentéseket készítő, a korrupcióellenes harcot bátorító Európai Unió ezt feltehetően nem nézné jó szemmel –, és hangsúlyozta: csak szakmai és vezetői munkájuk alapos kiértékelése után akar bármilyen döntést hozni. Tudorel Toader Liviu Dragnea SZDP-elnök szerint „jóérzésű” nyilatkozatokat tett, és a lehető legjobban döntött a két főügyész tevékenységének kiértékeléséről.
A miniszter szavaira reagálva Augustin Lazăr legfőbb ügyész tegnap közölte, hogy nem mond le. Codruţa Kövesi nem nyilatkozott, de a korrupcióellenes ügyészség közleményben hangsúlyozza, hogy a 2017/13-as sürgősségi kormányrendelet ügyében folytatott nyomozás a törvényi előírások betartásával, a legfelsőbb bíróság joggyakorlatának szellemében zajlott, az eljárás során pedig olyan tetteket vizsgáltak ki, amelyek a büntetőjog hatálya alá esnek. A közlemény szerint az ügyészeknek kötelességük nyomozást indítani az igazság kiderítésére olyan esetekben is, amikor a Hivatalos Közlönyben megjelent okmány elfogadását érintő panaszról van szó. A vádhatóság azt is hangsúlyozza, hogy az alkotmány és a vonatkozó törvények értelmében az ügyészek által kiállított iratokat, döntéseiket a bírák ellenőrzik, az ügyészek szakmai kiértékelése pedig kizárólag a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács hatáskörébe tartozik.
Visszavonják vagy sem?
Hajlandó visszavonni a közkegyelmi törvénytervezet módosítására vonatkozó javaslatait, ha nem támogatják – jelentette ki tegnap Şerban Nicolae, a szenátus jogi bizottságának SZDP-s elnöke, de hozzátette: csak azután hoz végleges döntést, hogy „minden adatot tisztáztak”. Şerban Nicolae a 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonása után nyújtott be módosító indítványt a közkegyelemi törvénytervezethez, amelyben többek között azt kezdeményezi, hogy engedjenek el minden, három évnél rövidebb börtönbüntetést, és azokat a hét évig terjedő büntetéseket is, amelyeknek letöltését megkezdték, és három évnél rövidebb idő maradt még hátra, illetve részleges kegyelmet adna azokra a hét évig terjedő büntetésekre is, amelyeknek letöltését megkezdték, és négy évnél rövidebb idő maradt még hátra. Şerban Nicolae korábban azt mondta: így mintegy 2700 személy szabadulna a büntetés-végrehajtási intézetekből, tegnap azonban úgy nyilatkozott, hogy nincsenek pontos számításai, és személyes érdekei sem, ezért hajlandó visszavonni a tervezetet, amelyet Liviu Dragnea pártelnök is kifogásol. Vasárnap este ismét több ezren tüntettek Bukarestben és más nagyvárosokban a korrupcióellenes törvények enyhítése ellen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész és Augustin Lazăr legfőbb ügyész tevékenységének „kiértékelésére” készül Tudorel Toader igazságügyi miniszter, aki a két intézményvezető lemondását sem zárja ki, miután egy alkotmánybírósági határozat megállapította: a korrupcióellenes ügyészség túllépte hatáskörét. A tárcavezető nem adott egyértelmű választ arra, hogy kezdeményezni fogja-e a két ügyészségi vezető leváltását – arra is utalt, hogy a Romániáról igazságügyi országjelentéseket készítő, a korrupcióellenes harcot bátorító Európai Unió ezt feltehetően nem nézné jó szemmel –, és hangsúlyozta: csak szakmai és vezetői munkájuk alapos kiértékelése után akar bármilyen döntést hozni. Tudorel Toader Liviu Dragnea SZDP-elnök szerint „jóérzésű” nyilatkozatokat tett, és a lehető legjobban döntött a két főügyész tevékenységének kiértékeléséről.
A miniszter szavaira reagálva Augustin Lazăr legfőbb ügyész tegnap közölte, hogy nem mond le. Codruţa Kövesi nem nyilatkozott, de a korrupcióellenes ügyészség közleményben hangsúlyozza, hogy a 2017/13-as sürgősségi kormányrendelet ügyében folytatott nyomozás a törvényi előírások betartásával, a legfelsőbb bíróság joggyakorlatának szellemében zajlott, az eljárás során pedig olyan tetteket vizsgáltak ki, amelyek a büntetőjog hatálya alá esnek. A közlemény szerint az ügyészeknek kötelességük nyomozást indítani az igazság kiderítésére olyan esetekben is, amikor a Hivatalos Közlönyben megjelent okmány elfogadását érintő panaszról van szó. A vádhatóság azt is hangsúlyozza, hogy az alkotmány és a vonatkozó törvények értelmében az ügyészek által kiállított iratokat, döntéseiket a bírák ellenőrzik, az ügyészek szakmai kiértékelése pedig kizárólag a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács hatáskörébe tartozik.
Visszavonják vagy sem?
Hajlandó visszavonni a közkegyelmi törvénytervezet módosítására vonatkozó javaslatait, ha nem támogatják – jelentette ki tegnap Şerban Nicolae, a szenátus jogi bizottságának SZDP-s elnöke, de hozzátette: csak azután hoz végleges döntést, hogy „minden adatot tisztáztak”. Şerban Nicolae a 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonása után nyújtott be módosító indítványt a közkegyelemi törvénytervezethez, amelyben többek között azt kezdeményezi, hogy engedjenek el minden, három évnél rövidebb börtönbüntetést, és azokat a hét évig terjedő büntetéseket is, amelyeknek letöltését megkezdték, és három évnél rövidebb idő maradt még hátra, illetve részleges kegyelmet adna azokra a hét évig terjedő büntetésekre is, amelyeknek letöltését megkezdték, és négy évnél rövidebb idő maradt még hátra. Şerban Nicolae korábban azt mondta: így mintegy 2700 személy szabadulna a büntetés-végrehajtási intézetekből, tegnap azonban úgy nyilatkozott, hogy nincsenek pontos számításai, és személyes érdekei sem, ezért hajlandó visszavonni a tervezetet, amelyet Liviu Dragnea pártelnök is kifogásol. Vasárnap este ismét több ezren tüntettek Bukarestben és más nagyvárosokban a korrupcióellenes törvények enyhítése ellen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 14.
A római katolikus oktatás folytonosságáért állnak ki
Két fronton tüntettek a szülők
Március 20-a közeledtére, úgy tűnik, hogy az érintett intézmények szándékosan emésztették fel a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumba járó diákok szüleinek türelmét.
Emiatt hétfőn két helyen kezdődött tüntetés az iskola helyzetének rendezése érdekében.
A szülők egy csoportja a prefektúra székhelye előtti parkban tiltakozott amiatt, hogy a polgármesteri hivatal időhúzással akadályozza a Római Katolikus Teológiai Líceumot is feltüntető iskolahálózat-tervezet továbbítását. A szülők másik csoportja a megyei főtanfelügyelővel és az intézmény vezetőtanácsának tagjaival szerette volna tisztázni, hogy miért tiltották meg jogtalanul a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást.
Romulus és Remus szobra előtt feliratos narancssárga pólóban a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai tüntettek román és magyar táblákkal, amelyeken a következőket olvashatták a kíváncsian megtorpanó járókelők: Városháza, jól figyelj, a mi iskolánk nem enged!, illetve Iskolákért felelős igazgatóság, a szünet rég lejárt! Amint Csíky Csengele, a csoport szóvivője elmondta, az utolsó pillanatban kapták meg az engedélyt a tüntetésre, amelyen felváltva vesznek részt a szülők. Utcára vonulásukkal a járókelők együttérzését szeretnék megnyerni mind magyar, mind román részről, ugyanakkor a városvezetés figyelmét felhívni arra, hogy a beiskolázási terv leadásának határideje január 13-án lejárt, de az iskolákért felelős igazgatóság a tanügyminisztériumból kapott átirat ellenére sem tette a dolgát. Az alapítással kapcsolatos iratokat és lépéseket elemezve a szülők a polgármesteri hivatalt teszik felelőssé a jelenleg kialakult helyzetért, és felszólítják az iskolákért felelős szakosztályt, hogy haladéktalanul állítsa össze a tervezetet, amely önálló jogi személyiségként magában foglalja a katolikus teológiai líceumot, és küldjék el a tanfelügyelőségnek, hogy a helyi tanács minél hamarabb jóváhagyhassa a tervezetet, ahogy azt az ország legtöbb helységében megtették. Az iskolára ugyanis igényt tartanak, és marosvásárhelyi polgárokként elvárják, hogy a hivatal ne játsszon gyermekeik sorsával.
A szülők másik csoportja a főtanfelügyelővel és az intézmény vezetőtanácsának tagjaival szerette volna tisztázni, hogy miért tiltották meg jogtalanul a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást. A jelen levő 22 szülőt a kapus nem engedte be az épületbe, ahol állítólag csak 12 óra után nyílik meg az egyszerű ügyintézők számára az ajtó. Ily módon mindkét félre nézve megalázó helyzetben, az udvaron állt szóba a szülőkkel Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, aki a történtek után hiába bizonygatta, hogy a főtanfelügyelő asszony jóindulatú, és az iskola ügye mellett foglal állást.
A tanfelügyelőség udvarán tiltakozó szülők azt szerették volna tudni, hogy a megye oktatásáért felelős intézmény vezetőtanácsa miért nem tartja be a büntető eljárási törvénykönyv előírását az ártatlanság vélelméről, és végleges bírói ítélet hiányában miért tiltotta meg a cikluskezdő osztályok indítását a katolikus iskolában. Amíg nincs biztosítva a törvényes keret, addig nem tehet mást az intézmény – érvelt ismételten a főtanfelügyelő-helyettes, hozzátéve: személy szerint támogatja az iskola fennmaradását, de a tanfelügyelőség vezetősége sincs könnyű helyzetben, a korrupcióellenes ügyészségen folyó kihallgatások miatt ugyanis állandó feszültségben élnek.
A per évekig elhúzódhat, válaszolták a szülők, akik szeretnék végre beíratni a kisebbik gyerme-küket is a katolikus iskolába, mert a nagyobbik oda jár, és amint elhangzott, 28-an vannak ebben a helyzetben. Beleegyezésükkel az iskola tiltakozott a megszorító határozat ellen, amely hivatali hatalommal való visszaélést jelent és nem biztosítja a folytonosságot a tanintézményben. Emiatt az iskola előzetes panaszt nyújtott be a tanfelügyelőséghez és a kormányhivatal helyi szervéhez, és – ha nem kapnak érdemi választ –, kénytelenek lesznek igazságügyi úton érvényt szerezni a törvényes előírások betartásának.
– Életbevágóan fontos, hogy a következő tanév kontinuitása biztosítva legyen – nyilatkozták a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai, akik péntekig folytatják tiltakozó akciójukat délelőttönként 10-11 óra között Marosvásárhely főterén.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Két fronton tüntettek a szülők
Március 20-a közeledtére, úgy tűnik, hogy az érintett intézmények szándékosan emésztették fel a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumba járó diákok szüleinek türelmét.
Emiatt hétfőn két helyen kezdődött tüntetés az iskola helyzetének rendezése érdekében.
A szülők egy csoportja a prefektúra székhelye előtti parkban tiltakozott amiatt, hogy a polgármesteri hivatal időhúzással akadályozza a Római Katolikus Teológiai Líceumot is feltüntető iskolahálózat-tervezet továbbítását. A szülők másik csoportja a megyei főtanfelügyelővel és az intézmény vezetőtanácsának tagjaival szerette volna tisztázni, hogy miért tiltották meg jogtalanul a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást.
Romulus és Remus szobra előtt feliratos narancssárga pólóban a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai tüntettek román és magyar táblákkal, amelyeken a következőket olvashatták a kíváncsian megtorpanó járókelők: Városháza, jól figyelj, a mi iskolánk nem enged!, illetve Iskolákért felelős igazgatóság, a szünet rég lejárt! Amint Csíky Csengele, a csoport szóvivője elmondta, az utolsó pillanatban kapták meg az engedélyt a tüntetésre, amelyen felváltva vesznek részt a szülők. Utcára vonulásukkal a járókelők együttérzését szeretnék megnyerni mind magyar, mind román részről, ugyanakkor a városvezetés figyelmét felhívni arra, hogy a beiskolázási terv leadásának határideje január 13-án lejárt, de az iskolákért felelős igazgatóság a tanügyminisztériumból kapott átirat ellenére sem tette a dolgát. Az alapítással kapcsolatos iratokat és lépéseket elemezve a szülők a polgármesteri hivatalt teszik felelőssé a jelenleg kialakult helyzetért, és felszólítják az iskolákért felelős szakosztályt, hogy haladéktalanul állítsa össze a tervezetet, amely önálló jogi személyiségként magában foglalja a katolikus teológiai líceumot, és küldjék el a tanfelügyelőségnek, hogy a helyi tanács minél hamarabb jóváhagyhassa a tervezetet, ahogy azt az ország legtöbb helységében megtették. Az iskolára ugyanis igényt tartanak, és marosvásárhelyi polgárokként elvárják, hogy a hivatal ne játsszon gyermekeik sorsával.
A szülők másik csoportja a főtanfelügyelővel és az intézmény vezetőtanácsának tagjaival szerette volna tisztázni, hogy miért tiltották meg jogtalanul a cikluskezdő osztályokba való beiratkozást. A jelen levő 22 szülőt a kapus nem engedte be az épületbe, ahol állítólag csak 12 óra után nyílik meg az egyszerű ügyintézők számára az ajtó. Ily módon mindkét félre nézve megalázó helyzetben, az udvaron állt szóba a szülőkkel Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes, aki a történtek után hiába bizonygatta, hogy a főtanfelügyelő asszony jóindulatú, és az iskola ügye mellett foglal állást.
A tanfelügyelőség udvarán tiltakozó szülők azt szerették volna tudni, hogy a megye oktatásáért felelős intézmény vezetőtanácsa miért nem tartja be a büntető eljárási törvénykönyv előírását az ártatlanság vélelméről, és végleges bírói ítélet hiányában miért tiltotta meg a cikluskezdő osztályok indítását a katolikus iskolában. Amíg nincs biztosítva a törvényes keret, addig nem tehet mást az intézmény – érvelt ismételten a főtanfelügyelő-helyettes, hozzátéve: személy szerint támogatja az iskola fennmaradását, de a tanfelügyelőség vezetősége sincs könnyű helyzetben, a korrupcióellenes ügyészségen folyó kihallgatások miatt ugyanis állandó feszültségben élnek.
A per évekig elhúzódhat, válaszolták a szülők, akik szeretnék végre beíratni a kisebbik gyerme-küket is a katolikus iskolába, mert a nagyobbik oda jár, és amint elhangzott, 28-an vannak ebben a helyzetben. Beleegyezésükkel az iskola tiltakozott a megszorító határozat ellen, amely hivatali hatalommal való visszaélést jelent és nem biztosítja a folytonosságot a tanintézményben. Emiatt az iskola előzetes panaszt nyújtott be a tanfelügyelőséghez és a kormányhivatal helyi szervéhez, és – ha nem kapnak érdemi választ –, kénytelenek lesznek igazságügyi úton érvényt szerezni a törvényes előírások betartásának.
– Életbevágóan fontos, hogy a következő tanév kontinuitása biztosítva legyen – nyilatkozták a Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai, akik péntekig folytatják tiltakozó akciójukat délelőttönként 10-11 óra között Marosvásárhely főterén.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 14.
B. Fülöp Erzsébet kapta a Kemény-díjat
Kiemelkedés az óceánból
Múlt héten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adták át az idei Kemény-díjat, amellyel ezúttal B. Fülöp Erzsébetet, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt művészt és egyetemi oktatót tüntették ki. A Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjjal (egy jelentős pénzjutalommal) együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája is.
A díj átadására ez év március 10-én, a színház „71. születésnapján” került sor: 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjével. Amint azt a színház közleményében olvashatjuk, az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény Díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, Molière Tartuffe című színművének előadását követően.A produkció rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
– Közel 20 éve vagyok a társulat tagja, és még sohasem kaptam „belső” díjat. Mindig „kívülről” jöttek a díjaim. Annak ellenére, hogy régóta vagyok társulati tag, most éreztem magam igazán „beérkezettnek” a csapatban. Lehet, hogy most jött el az ideje… A díjhoz kötődő érzéseim előzménye az volt, amikor a társulat rám szavazott a Kaszás-díjra való felterjesztéskor, és többségi szavazatot kaptam. Amikor Kiss Éva felhívott, elsírtam magam.
Azután következett a Kemény-díj. Ugyanazt a „bensőségességérzetet” erősítette bennem, hogy tartozol valakikhez, akik ebben a pillanatban ezt gondolják a munkádról.
Persze, tudatában vagyok, hogy minden folyamatosan változik, nem tudhatom, hogy a jövőben mit tudok kihozni magamból, milyen impulzusok érnek és hogyan hatnak vissza rám, hogyan öregszem, hogyan kondícionál a memóriám.
Amit tudok, hogy most, ebben a pillanatban, amikor kérdezel, nagy szeretetet érzek a kollégáim iránt. Tiszteletet és elismerést Keresztes Attila iránt, aki értékteremtő és objektív művészeti igazgatóm. Hálát Gáspárik Attila igazgató iránt, hogy lehetővé teszi a jó rendezőkkel való találkozásainkat, Pál Attilának, aki eltávolítja az akadályokat a munkánkban. És Kemény Jánosra gondolok, aki utolsó vagyonát nem a nehéz sorsban tengődő családjára, hanem a színházra áldozta, hogy támogathassa azt. Albert Attilára, a Bioeel igazgatójára, hogy micsoda fanatikus színházszeretet áll az adományozó gesztusa mögött, hogy a „hasznosra”, a „láthatóra” épülő világunkban ezzel a nagylelkű gesztusával mintegy megállította az időt, és az adott színész munkájára irányítja mindannyiunk tekintetét.
A színész teste az emlékezet és a felejtés bipolaritásában mozog.
Számomra 2017. március 10-én este néhány pillanatra megállt az idő, és az öröm pillanataiban úgy éreztem: egy színész emelkedett ki a felejtés óceánjából – írta nekünk a díjjal kapcsolatos érzései kapcsán Bözse.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik: 2000 – Poór Lili-díj – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díja, 2002 – Legjobb női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2002 – Női alakítás díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Thalia Open Fesztivál, Marosvásárhely (Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszereplőnek járó díj, Topfest Országos Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó UNITER felterjesztés (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2006 – Női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban, rendező: Barabás Olga), 2007 – Jászai Mari-díj, 2009 – Közönségzsűri díja, valamint dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja, Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2015 – meghívott a 10 pentru film programban – a TIFF szervezésében, 2016 – jelölés a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjra.
Az immár Bioeel–Kemény díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékának előadásában láthatja március 18-án, szombaton este 8 órától nagytermi stúdiótérben, majd A nyugalom című, Bartis Attila regénye alapján színre vitt, Radu Afrim által rendezett produkcióban március 19-én, vasárnap este 8 órától a Kisteremben.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
Kiemelkedés az óceánból
Múlt héten a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adták át az idei Kemény-díjat, amellyel ezúttal B. Fülöp Erzsébetet, a kollégák és barátok körében csak Bözseként emlegetett közkedvelt művészt és egyetemi oktatót tüntették ki. A Bioeel kozmetikum és gyógyszergyártó cég anyagi támogatásával létrehozott, az egyik színházalapító, báró Kemény János emlékére elnevezett színházi díjjal (egy jelentős pénzjutalommal) együtt jár Gyarmathy János marosvásárhelyi szobrászművész kisplasztikája is.
A díj átadására ez év március 10-én, a színház „71. születésnapján” került sor: 1946. március 10-én első ízben gördült fel a függöny a Kultúrpalota színpadán, ahol az akkor alapított Székely Színház első előadását tartotta Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjével. Amint azt a színház közleményében olvashatjuk, az évfordulóra emlékezve és a jelenkori színházi alkotók értékteremtő munkáját elismerve adták át a 2017-es Bioeel–Kemény Díjat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében, Molière Tartuffe című színművének előadását követően.A produkció rendezője Keresztes Attila, aki több sikeres előadásában bízott főszerepet a jeles művésznőre.
– Közel 20 éve vagyok a társulat tagja, és még sohasem kaptam „belső” díjat. Mindig „kívülről” jöttek a díjaim. Annak ellenére, hogy régóta vagyok társulati tag, most éreztem magam igazán „beérkezettnek” a csapatban. Lehet, hogy most jött el az ideje… A díjhoz kötődő érzéseim előzménye az volt, amikor a társulat rám szavazott a Kaszás-díjra való felterjesztéskor, és többségi szavazatot kaptam. Amikor Kiss Éva felhívott, elsírtam magam.
Azután következett a Kemény-díj. Ugyanazt a „bensőségességérzetet” erősítette bennem, hogy tartozol valakikhez, akik ebben a pillanatban ezt gondolják a munkádról.
Persze, tudatában vagyok, hogy minden folyamatosan változik, nem tudhatom, hogy a jövőben mit tudok kihozni magamból, milyen impulzusok érnek és hogyan hatnak vissza rám, hogyan öregszem, hogyan kondícionál a memóriám.
Amit tudok, hogy most, ebben a pillanatban, amikor kérdezel, nagy szeretetet érzek a kollégáim iránt. Tiszteletet és elismerést Keresztes Attila iránt, aki értékteremtő és objektív művészeti igazgatóm. Hálát Gáspárik Attila igazgató iránt, hogy lehetővé teszi a jó rendezőkkel való találkozásainkat, Pál Attilának, aki eltávolítja az akadályokat a munkánkban. És Kemény Jánosra gondolok, aki utolsó vagyonát nem a nehéz sorsban tengődő családjára, hanem a színházra áldozta, hogy támogathassa azt. Albert Attilára, a Bioeel igazgatójára, hogy micsoda fanatikus színházszeretet áll az adományozó gesztusa mögött, hogy a „hasznosra”, a „láthatóra” épülő világunkban ezzel a nagylelkű gesztusával mintegy megállította az időt, és az adott színész munkájára irányítja mindannyiunk tekintetét.
A színész teste az emlékezet és a felejtés bipolaritásában mozog.
Számomra 2017. március 10-én este néhány pillanatra megállt az idő, és az öröm pillanataiban úgy éreztem: egy színész emelkedett ki a felejtés óceánjából – írta nekünk a díjjal kapcsolatos érzései kapcsán Bözse.
B. Fülöp Erzsébet az utóbbi évek egyik legsikeresebb marosvásárhelyi művésze, művészi elismertségét rangos egyéni szakmai díjak fémjelzik: 2000 – Poór Lili-díj – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díja, 2002 – Legjobb női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2002 – Női alakítás díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Defoe: Példás történet, rendező: Barabás Olga), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Thalia Open Fesztivál, Marosvásárhely (Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszereplőnek járó díj, Topfest Országos Színházi Fesztivál, Marosvásárhely (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó díj, Stúdiószínházak Fesztiválja, Budapest (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2004 – Legjobb női mellékszerepért járó UNITER felterjesztés (Rózsi szerepében – Füst Milán: Boldogtalanok, rendező: Bodó Viktor), 2006 – Női alakítási díj, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban, rendező: Barabás Olga), 2007 – Jászai Mari-díj, 2009 – Közönségzsűri díja, valamint dr. Oláh Albert, Kisvárda város polgármesterének díja, Magyar Színházak Fesztiválja, Kisvárda, 2015 – meghívott a 10 pentru film programban – a TIFF szervezésében, 2016 – jelölés a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjra.
Az immár Bioeel–Kemény díjas B. Fülöp Erzsébetet a közönség legközelebb Csehov Sirály című színjátékának előadásában láthatja március 18-án, szombaton este 8 órától nagytermi stúdiótérben, majd A nyugalom című, Bartis Attila regénye alapján színre vitt, Radu Afrim által rendezett produkcióban március 19-én, vasárnap este 8 órától a Kisteremben.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 14.
Gyímesfelsőloki diákkórus járt Déván
Szeretet hatotta át minden éneküket
Nagyböjt második hetében különleges lelki ajándékkal gazdagította a dévaiakat a Felsőgyímesloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum kórusa. P. Főcze Bonaventúra OFM dévai plébános meghívására a népes diákkórusból több mint húszan utazták keresztül Erdélyt, hogy a Szent Antal templomban tartott előadásukkal szebbé tegyék a húsvéti várakozás idejét. A gyermekeket elkísérte dr. Bálint Róbert, a tanintézmény aligazgatója, hittantanára, valamint Berszán Lajos, az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítója is.
Az előadást felvezető köszöntésből kiderült: a gyímesfelsőloki római katolikus gimnáziumot 1994-ben alapították és azóta folyamatosan bővül, gyarapszik, jelenleg 400 diáknak nyújt tanulási lehetőséget óvodától középiskoláig. Iskolánk névadója Árpád-házi Szent Erzsébet, aki hivatásának tekintette a szegények megsegítését és a gyermekek nevelését, példaértékű az iskolánk minden diákja és tanára számára, hiszen azonos céljaink vannak: a szegény sorból származó, továbbtanulni vágyó gyermekek megsegítése, nevelése – fogalmazott felvezetőjében a kórust bemutató diáklány, majd Szent Erzsébetről szóló énekekkel nyitották meg az előadást. A további egyházi és népi énekek, kórusművek két nagy tematika köré csoportosultak. Szent László év lévén, a nagy magyar király életét, hőstetteit, a hozzá fűződő legendákat mesélték, énekelték a gyímesfelsőloki diákok. Előadásuk második részében pedig a fatimai Szűz Mária jelenések történetét ismertették, szívből előadott Mária-énekekkel töltve be a templomot és jelenlévők lelkét.
Az ékes gyímesi viseletbe öltözött diákok előadását tapssal jutalmazta hallgatóságuk. P. Főcze Bonaventúra OFM pedig hálás köszönőszavakkal fordult a diákokhoz, illetve az őket nevelő és Dévára kísérő Berszán Lajos kanonokhoz és dr. Bálint Róbert aligazgatóhoz. A gyermekekhez szólva úgy fogalmazott: előadásuk során nem csupán énekeltek a szeretetről, de át is élték, tovább is adták azt. Minden elhangzó szónak különleges gazdag töltete volt, amiért köszönet illeti az ifjú előadókat – mondta a dévai plébános.
A gyímesfelsőloki diákkórus a szombat délutáni előadását követően vasárnap a dévai Szent Antal templomban tartott nagymisén végzett zenei szolgálatot.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Szeretet hatotta át minden éneküket
Nagyböjt második hetében különleges lelki ajándékkal gazdagította a dévaiakat a Felsőgyímesloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum kórusa. P. Főcze Bonaventúra OFM dévai plébános meghívására a népes diákkórusból több mint húszan utazták keresztül Erdélyt, hogy a Szent Antal templomban tartott előadásukkal szebbé tegyék a húsvéti várakozás idejét. A gyermekeket elkísérte dr. Bálint Róbert, a tanintézmény aligazgatója, hittantanára, valamint Berszán Lajos, az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítója is.
Az előadást felvezető köszöntésből kiderült: a gyímesfelsőloki római katolikus gimnáziumot 1994-ben alapították és azóta folyamatosan bővül, gyarapszik, jelenleg 400 diáknak nyújt tanulási lehetőséget óvodától középiskoláig. Iskolánk névadója Árpád-házi Szent Erzsébet, aki hivatásának tekintette a szegények megsegítését és a gyermekek nevelését, példaértékű az iskolánk minden diákja és tanára számára, hiszen azonos céljaink vannak: a szegény sorból származó, továbbtanulni vágyó gyermekek megsegítése, nevelése – fogalmazott felvezetőjében a kórust bemutató diáklány, majd Szent Erzsébetről szóló énekekkel nyitották meg az előadást. A további egyházi és népi énekek, kórusművek két nagy tematika köré csoportosultak. Szent László év lévén, a nagy magyar király életét, hőstetteit, a hozzá fűződő legendákat mesélték, énekelték a gyímesfelsőloki diákok. Előadásuk második részében pedig a fatimai Szűz Mária jelenések történetét ismertették, szívből előadott Mária-énekekkel töltve be a templomot és jelenlévők lelkét.
Az ékes gyímesi viseletbe öltözött diákok előadását tapssal jutalmazta hallgatóságuk. P. Főcze Bonaventúra OFM pedig hálás köszönőszavakkal fordult a diákokhoz, illetve az őket nevelő és Dévára kísérő Berszán Lajos kanonokhoz és dr. Bálint Róbert aligazgatóhoz. A gyermekekhez szólva úgy fogalmazott: előadásuk során nem csupán énekeltek a szeretetről, de át is élték, tovább is adták azt. Minden elhangzó szónak különleges gazdag töltete volt, amiért köszönet illeti az ifjú előadókat – mondta a dévai plébános.
A gyímesfelsőloki diákkórus a szombat délutáni előadását követően vasárnap a dévai Szent Antal templomban tartott nagymisén végzett zenei szolgálatot.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 14.
Újabb jelentős régészeti ásatások a Főtéren
Lapunk számolt be első alkalommal a Főtéren immár két hete zajló régészeti ásatásokról, amelyekre azt követően került sor, hogy az általunk értesített régészek sürgősségi rendelettel leállíttatták a szabályszerűtlenül, régészeti engedély nélkül zajló csatornázási munkálatokat. A Főtér teljes nyugati oldalán zajló munkálatok fő célja egy sétálóutca kialakítása, melyet várhatóan májusban adnak majd át.
A két hete tartó régészeti ásatások során az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai feltárták a Szent Mihály templom előtt álló egykori barokk fogadalmi kapu, valamint az ekörül a XVIII-XIX. században épült és 1898-ban lebontott házak alapjait. A Csók Zsolt és Emilian Bota régészek által vezetett mentőásatás a legnagyobb szabású régészeti feltárás Kolozsvár Főterén a 2000-es évek elején nagy sajtóvisszhangot keltett ásatás óta. Ezek során további értékes leletek, így a Szent Mihály bejáratától északra egy monumentális római fal valamint a Jósika palota bejáratánál feltárt pincehelyiség került elő.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa lapunknak elmondta: a jelenleg feltárt monumentális fal a Szent Mihály templom bejáratától északra minden bizonnyal római struktúra, erre utalnak a nagy számban előkerült tegulák (tetőcserepek) és a stratigráfia is. Nagyméretű, faragott római kövek, vélhetően ajtókerethez tartozó építészeti elemek is előkerültek innen. Biztosan keltezhető régészeti leletet, azonban egyelőre nem bukkantak a feltárást végző hallgatók és régészek. A barokk kapu alapjaitól délre talált további két fal kronológiája és pontos funkciója egyelőre még nem ismert. A főtéren zajló ásatások mellett munkálatok zajlanak a Jósika palota bejáratánál is, ahol az 1960-as években bevezetett csatornák alatt boltíves struktúrát találtak a régészek. A mázas kerámiákban gazdag kontextus valószínűleg a Kakas ház vagy a XIX. században kibővített palota pincéjének része. Jelentős római apróleletekre bukkantak a Jósika palota hátsó udvarán megnyitott kisméretű szekcióban is.
Csók Zsolt elmondta: az ásatások tovább folytatódnak a Főtér nyugati oldalán és a Nemzeti Régészeti Bizottság március végi gyűlése dönti majd el az eddig feltárt struktúrák sorsát és a munkálatok további menetét. Az ásatást felügyelő régész lapunknak beszámolt arról is, hogy egy új régészeti szelvényt fognak megnyitni a Szent Mihály templom bejáratánál, amely várhatóan további jelentős adalékokkal fogja bővíteni tudásunkat Kolozsvár római és középkori vagy újkori történetéről.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
Lapunk számolt be első alkalommal a Főtéren immár két hete zajló régészeti ásatásokról, amelyekre azt követően került sor, hogy az általunk értesített régészek sürgősségi rendelettel leállíttatták a szabályszerűtlenül, régészeti engedély nélkül zajló csatornázási munkálatokat. A Főtér teljes nyugati oldalán zajló munkálatok fő célja egy sétálóutca kialakítása, melyet várhatóan májusban adnak majd át.
A két hete tartó régészeti ásatások során az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai feltárták a Szent Mihály templom előtt álló egykori barokk fogadalmi kapu, valamint az ekörül a XVIII-XIX. században épült és 1898-ban lebontott házak alapjait. A Csók Zsolt és Emilian Bota régészek által vezetett mentőásatás a legnagyobb szabású régészeti feltárás Kolozsvár Főterén a 2000-es évek elején nagy sajtóvisszhangot keltett ásatás óta. Ezek során további értékes leletek, így a Szent Mihály bejáratától északra egy monumentális római fal valamint a Jósika palota bejáratánál feltárt pincehelyiség került elő.
Csók Zsolt, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársa lapunknak elmondta: a jelenleg feltárt monumentális fal a Szent Mihály templom bejáratától északra minden bizonnyal római struktúra, erre utalnak a nagy számban előkerült tegulák (tetőcserepek) és a stratigráfia is. Nagyméretű, faragott római kövek, vélhetően ajtókerethez tartozó építészeti elemek is előkerültek innen. Biztosan keltezhető régészeti leletet, azonban egyelőre nem bukkantak a feltárást végző hallgatók és régészek. A barokk kapu alapjaitól délre talált további két fal kronológiája és pontos funkciója egyelőre még nem ismert. A főtéren zajló ásatások mellett munkálatok zajlanak a Jósika palota bejáratánál is, ahol az 1960-as években bevezetett csatornák alatt boltíves struktúrát találtak a régészek. A mázas kerámiákban gazdag kontextus valószínűleg a Kakas ház vagy a XIX. században kibővített palota pincéjének része. Jelentős római apróleletekre bukkantak a Jósika palota hátsó udvarán megnyitott kisméretű szekcióban is.
Csók Zsolt elmondta: az ásatások tovább folytatódnak a Főtér nyugati oldalán és a Nemzeti Régészeti Bizottság március végi gyűlése dönti majd el az eddig feltárt struktúrák sorsát és a munkálatok további menetét. Az ásatást felügyelő régész lapunknak beszámolt arról is, hogy egy új régészeti szelvényt fognak megnyitni a Szent Mihály templom bejáratánál, amely várhatóan további jelentős adalékokkal fogja bővíteni tudásunkat Kolozsvár római és középkori vagy újkori történetéről.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 14.
Arany kétszáz
Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.
Azt tudtam ugyan, hogy a közmédia egész napos műsorfolyamot szentelt a bicentenáriumnak (épp elégszer hallottam ezt a megelőző napokban), arra mégsem gondoltam, hogy az egyébként könnyed reggeli műsorban Peller Mariann, Harsányi Levente és Kardos-Horváth János is arról fog beszélgetni, hogy mit jelent számukra Arany János költészete. Pedig ezt történt: kiderült, hogy mindenkinek van egy meghatározó emléke iskolás korából, egy darabka Toldi, egy Ágnes asszony vagy A dalnok búja, amelyet azóta is hord, visz magával. Aztán a műsorba telefonon bejelentkezett a tudósító Nagyszalontáról: elmondta, hogy a szikrázó reggeli napsütésben az ünneplők épp a református templomból sétálnak át a városházára, ahol hamarosan kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett ülésszaka. Ez volt az a pillanat, amikor a kávém kortyolgatása közben kicsit el is érzékenyültem, arra gondolva, hogy igen, most talán egy rövid időre mindenki arra a picike bihari városra figyel, ahol Arany János 200 évvel ezelőtt megszületett.
Hogy mi mindent jelentett és jelent nekünk, szalontaiaknak Arany János, azt nehéz lenne felsorolni. Nemcsak a minden év márciusában felöltött ünneplő ruhákat, nemcsak a beszédeket és koszorúkat a szobornál és az egykori szülőház telkén lévő tájház falán, nemcsak a városban itt-ott megtalálható emléktáblákat és intézményneveket. Illetve dehogynem, de ezeket csak mintegy negyedszázada, amióta már nem tilos, amióta lehet nyíltan és szabadon ünnepelni. Szüleink, nagyszüleink generációja azonban nemcsak akkor tartotta számon Aranyt, amikor már lehetett, hanem azokban az időkben is, amikor még a büszkeséget is titkolni kellett. Valamikor könyvesbolti eladóként dolgozó nagymamámnak köszönhetően családi könyvtárunk polcán elég korán felfedezhettem a három kötetes Arany-összest. Ma is szeretem kézbe venni, lapozgatni némiképp már barnuló oldalait, és bár azóta több újabb kiadás is került a polcokra, nekem ez a régi, patinás, papírszagú az igazi, mert ez őrzi az első szembesülést, az első megtanult verseket, a később már saját érdeklődésből felfedezett, szépséges sorokat. Nekem valamiért mindig Arany volt az a költő, akivel nem lehetett, nem tudtam betelni. Merem állítani, mindig többet tudtam róla, mint egy átlagos iskolás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középiskolás koromban több éven át rendszeresen összeállítottunk róla szóló emlékműsorokat, ezért alaposan elmélyültünk a versein túl többek között a levelezésében, a fordításaiban, esszéiben, de még azElveszett alkotmányból is simán tudnék idézni néhány szakaszt, holott az nem is volt tananyag. Balladái közül jónéhányat megtanultam, nemcsak azért, mert eljuthattam a nagykőrösi balladamondó versenyre is, hanem mert jól esett tudni az V. Lászlót, a Tengeri-hántást, vagy épp a legnagyobb kedvenc Vörös Rébéket (amelynek két kezdő soráról Moldova György is azt vallja: borzongató hatású, tökéletes remekmű). Mindezek ellenére is valami iszonyatos lázban izgultam végig a magyar szóbeli érettségit, mert híre ment, hogy olyan bizottság jön ki az egyik nagyváradi gimnáziumból, akik különösen érzékenyek arra, hogy ha egy szalontai diák Aranyból húz tételt, akkor tündököljön, és pontosan tudtam, hogy bármennyi tudás sem elég. Mindig van tovább, mindig van az embernek, a költőnek egy olyan oldala, amelyről alig-alig tudunk valamit.
Március 2-a elmúlt, az ünnep azonban nem. Tart egész éven át. Bízom benne, hogy idén sokan felkerekednek, teljesítik az Arany-emléktúrát, végigjárják Nagyszalonta, Debrecen, Nagykőrös, Budapest emlékhelyeit, előveszik a verses köteteteket, akár meg is tanulnak néhány sort, és felfedezik a nyelvnek azt az egyedülálló zamatát, ami csak Aranynak a sajátja. S ha ötlet kell, azt is szívesen adok: mi éppen arra készülünk, hogy április 11-én, a magyar költészet napján néhány száz diákkal és további verskedvelőkkel együtt Baja főterén hangosan elmondunk egy Arany-balladát. Nevezhetnénk ezt villámcsődületnek, de mégsem az, mivel nem lesz meglepetésszerű: előre készülünk rá, hirdetjük, szervezzük, és bízunk benne, hogy messzire száll majd a hangunk. Lehet követni a példát, vagy kitalálni egyebet, a lényeg csak az, hogy ne hagyjuk veszni ezt az örökséget sem, hozzuk minél közelebb a gyerekekhez, hiszen Arany sosem lesz korszerűtlen. Mindig fénylik.
Sándor Boglárka
Szabadság (Kolozsvár)
Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.
Azt tudtam ugyan, hogy a közmédia egész napos műsorfolyamot szentelt a bicentenáriumnak (épp elégszer hallottam ezt a megelőző napokban), arra mégsem gondoltam, hogy az egyébként könnyed reggeli műsorban Peller Mariann, Harsányi Levente és Kardos-Horváth János is arról fog beszélgetni, hogy mit jelent számukra Arany János költészete. Pedig ezt történt: kiderült, hogy mindenkinek van egy meghatározó emléke iskolás korából, egy darabka Toldi, egy Ágnes asszony vagy A dalnok búja, amelyet azóta is hord, visz magával. Aztán a műsorba telefonon bejelentkezett a tudósító Nagyszalontáról: elmondta, hogy a szikrázó reggeli napsütésben az ünneplők épp a református templomból sétálnak át a városházára, ahol hamarosan kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett ülésszaka. Ez volt az a pillanat, amikor a kávém kortyolgatása közben kicsit el is érzékenyültem, arra gondolva, hogy igen, most talán egy rövid időre mindenki arra a picike bihari városra figyel, ahol Arany János 200 évvel ezelőtt megszületett.
Hogy mi mindent jelentett és jelent nekünk, szalontaiaknak Arany János, azt nehéz lenne felsorolni. Nemcsak a minden év márciusában felöltött ünneplő ruhákat, nemcsak a beszédeket és koszorúkat a szobornál és az egykori szülőház telkén lévő tájház falán, nemcsak a városban itt-ott megtalálható emléktáblákat és intézményneveket. Illetve dehogynem, de ezeket csak mintegy negyedszázada, amióta már nem tilos, amióta lehet nyíltan és szabadon ünnepelni. Szüleink, nagyszüleink generációja azonban nemcsak akkor tartotta számon Aranyt, amikor már lehetett, hanem azokban az időkben is, amikor még a büszkeséget is titkolni kellett. Valamikor könyvesbolti eladóként dolgozó nagymamámnak köszönhetően családi könyvtárunk polcán elég korán felfedezhettem a három kötetes Arany-összest. Ma is szeretem kézbe venni, lapozgatni némiképp már barnuló oldalait, és bár azóta több újabb kiadás is került a polcokra, nekem ez a régi, patinás, papírszagú az igazi, mert ez őrzi az első szembesülést, az első megtanult verseket, a később már saját érdeklődésből felfedezett, szépséges sorokat. Nekem valamiért mindig Arany volt az a költő, akivel nem lehetett, nem tudtam betelni. Merem állítani, mindig többet tudtam róla, mint egy átlagos iskolás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középiskolás koromban több éven át rendszeresen összeállítottunk róla szóló emlékműsorokat, ezért alaposan elmélyültünk a versein túl többek között a levelezésében, a fordításaiban, esszéiben, de még azElveszett alkotmányból is simán tudnék idézni néhány szakaszt, holott az nem is volt tananyag. Balladái közül jónéhányat megtanultam, nemcsak azért, mert eljuthattam a nagykőrösi balladamondó versenyre is, hanem mert jól esett tudni az V. Lászlót, a Tengeri-hántást, vagy épp a legnagyobb kedvenc Vörös Rébéket (amelynek két kezdő soráról Moldova György is azt vallja: borzongató hatású, tökéletes remekmű). Mindezek ellenére is valami iszonyatos lázban izgultam végig a magyar szóbeli érettségit, mert híre ment, hogy olyan bizottság jön ki az egyik nagyváradi gimnáziumból, akik különösen érzékenyek arra, hogy ha egy szalontai diák Aranyból húz tételt, akkor tündököljön, és pontosan tudtam, hogy bármennyi tudás sem elég. Mindig van tovább, mindig van az embernek, a költőnek egy olyan oldala, amelyről alig-alig tudunk valamit.
Március 2-a elmúlt, az ünnep azonban nem. Tart egész éven át. Bízom benne, hogy idén sokan felkerekednek, teljesítik az Arany-emléktúrát, végigjárják Nagyszalonta, Debrecen, Nagykőrös, Budapest emlékhelyeit, előveszik a verses köteteteket, akár meg is tanulnak néhány sort, és felfedezik a nyelvnek azt az egyedülálló zamatát, ami csak Aranynak a sajátja. S ha ötlet kell, azt is szívesen adok: mi éppen arra készülünk, hogy április 11-én, a magyar költészet napján néhány száz diákkal és további verskedvelőkkel együtt Baja főterén hangosan elmondunk egy Arany-balladát. Nevezhetnénk ezt villámcsődületnek, de mégsem az, mivel nem lesz meglepetésszerű: előre készülünk rá, hirdetjük, szervezzük, és bízunk benne, hogy messzire száll majd a hangunk. Lehet követni a példát, vagy kitalálni egyebet, a lényeg csak az, hogy ne hagyjuk veszni ezt az örökséget sem, hozzuk minél közelebb a gyerekekhez, hiszen Arany sosem lesz korszerűtlen. Mindig fénylik.
Sándor Boglárka
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 14.
Földrajztanítás másként, avagy egy vetélkedő tanulságai
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)
A Magyar Természettudományi Társulat a 2016–17-es iskolai évtől a XXV. Teleki Pál Földrajzi Vetélkedőt kiterjesztette az anyaországon kívüli, Kárpát-medencei magyar nyelvű iskolákra is, a 7. és 8. osztályosok számára. A megyei fordulók március 11-én voltak. Fehér megyében a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium volt a gazdája az eseménynek, amelyre öt iskola jelentkezett. A verseny meghirdetője és támogatója a Románia Magyar Pedagógusok Szövetsége, amelynek megyei szervezete közös ebéddel vendégelte meg a versenyzőket. A Fehér megyei tapasztalatok sok mindenre rávilágítottak, ami tanítással és tanulással is kapcsolatos ezen a szakterületen.
Egy hátrányos helyzetű tantárgy Olyan tantárgy tematikájából versenyeztek a tanulók, amelyet a gyakorló tanárok joggal tartanak hátrányos helyzetűnek a rendszerint heti egyetlen óra miatt. Néha lehet két óra is a megszabott keretből, ha az iskola vezetősége úgy dönt. Például a 8. osztály általában két órában tanulja Románia földrajzát. A tanulók az 5–7. osztályokban ritkán és keveset foglalkoznak földrajzzal ahhoz, hogy a körülöttük zajló természeti-társadalmi folyamatokat mélyebben megértsék. A jövő nemzedék csak földrajzi gondolkodással ébredhet rá például a sokat emlegetett „fenntartható fejlődés” mozgató rugóira. Ezen kívül a mai világban az okos tájékozódás nélkül nehezen boldogulsz. A földrajz iránt mindig volt és mindig lesz érdeklődés, hiszen a turisztika jelentősége egyre nő. Igazi tudás és főleg készségek kialakítása azonban a kis óraszám miatt nem megoldható. A verseny lehetőséget teremtett az órán kívüli földrajztanulásra, amit az amúgy túlterhelt diákok szívesen és önkéntesen vállaltak. A földrajz áldatlan helyzetét az eredmények is igazolták.
Akiről a vetélkedőt elnevezték
Az előkészítők során szó esett gróf Teleki Pálról (1879–1941), a verseny névadójának életéről, a földrajztudományok terén kifejtett értékes szakírói tevékenységéről. Első munkája: A japán szigetek kartográfiájának története, amelyért jutalomdíjat kapott a párizsi földrajzi társaságtól. Akadémiai székfoglalója: A földrajzi gondolat története; másik fontos összegző munkája A gazdasági élet földrajzi alapjai. Az államtudományok doktora címet is elnyerte. Öntudatos, magyar tudós, aki több idegen nyelvet beszélt – a németet, a franciát és az angolt, de értette az olasz és a hollandus nyelvet, valamint a románt is. Elkészítette hazája néprajzi térképét. A magyar tudományos életben egyéni utakon járt, számos tudományos társulat tiszteletbeli tagja volt. 1920 után meghatározó politikusa volt Magyarországnak.
A verseny anyaga és eredményei A verseny Fehér megyei szakaszán önkéntes alapon 13 tanuló vett részt. A Bethlen-kollégiumból 3, a Gr. Majláth Gusztáv Károly Líceumból 5, a Magyarlapádi Általános Iskolából 3, a Torockói Sebes Pál Általános Iskolából 1, a Székelykocsárdi Általános Iskolából 1. Ők mindnyájan úttörők voltak, hiszen először vettek részt földrajzi vetélkedőn, és felkészítésük is sajátos volt. Az eredmények szerények, átlagban 30% körüliek, tehát a megadott feladatoknak átlagban egyharmadát teljesítették. Az érdekes feladatok a hazai tananyag szerint voltak elkészítve, de a vetélkedő eredeti magyar keretében. Eredmények: 7. osztály I. díj Sipos Bálint és Székely Bányai Eduárd, 29 pont (Magyarlapád); II. díj Király Alpár 24 p. (Torockó); III. díj Szakács Imelda (Székelykocsárd); 8. osztály I. díj Bárdi Olivér 34 p. (Nagyenyed); II. Bőjte Ádám 31 p. (Gyulafehérvár) III. Onisor Áron 30 p. (Nagyenyed). Felkészítő tanárok: Székely Erika (szervező), Bakó Irén, Bakó Botond ny. tanárok; Juhász Roland; Szekeres Ildikó.
Egy kis lámpás a végveszélyben A Teleki-vetélkedő Fehér megyei szakasza, de az eddigi tanári tapasztalat is igazolja, hogy új, hatékonyabb utakat kell keresni az oktató-nevelő munkában. Nemcsak a földrajz oktatása van lehetetlen helyzetben, hanem az összes egyórás tárgy. Az időbeliség ennek csak egyik vonzata. Brassai már nagyon rég megmondta: „keveset és jól”. Szerinte az ismétlés mellett ez a tanítás alapfeltétele. A 6. osztályos földrajz tankönyvben (a 8. o. versenyzők számára), egyetlen leckében (Németország 64 old.) kb. 60 fogalmat, megnevezést számoltam össze, amelyek közül egyesek már lehetnek ismertek, de többségük új. Vajon a tankönyvíró az életkori sajátosságokhoz szabta-e az elvárható tudást, vagy csak az oldalszámokat növelte felesleges információkkal? Többen a diákok közül szívesen elmesélik, hogy már jártak Írországban, Angliában, Olaszországban, vagy távolabbi helyeken is.
A tanárnak ma bekapcsolni, tudatosítani, rendszerezni és felhasználni kell az ismereteket. Tudnia kell, hogy mikor mennyit lehet, és mit érdemes. Kemény szelekcióra van szükség. Mindezt heti 50 perc alatt – egyetlen tanórán lehetetlen. Egy hét alatt a tanári munka a diák egyéb zsúfolt programja mellett elhalványodik. Az eredmény a felületes tudás. Persze mindig akadnak különleges érdeklődésű diákok. Aki tanít, a mai iskolában előbb-utóbb észreveszi, hogy elég nagy a gond. Sürgősen változtatni kellene, mert generációk esnek áldozatul a tunya, elavult kereteknek, a hibákkal tarkított, fordított, sokszor értelmezhetetlen tankönyvi szövegeknek.
Szinte azonnal meg lehetne tenni, hogy a heti egy órás tárgyakat félévig, de intenzíven, legalább két órában taníthassák minden osztályban. Csak órarendi kérdés, nem érinti a didaktikai normát, mert több egyórás tárgy van, amelyeket félévenként kombinálni lehetne. A rövidebb idejű intenzív tanulás hatékonyabb. A nyugati iskolákban csak ritkán hallottam heti egy óráról. Elgondolkodtató a kapcsolt tárgyak tanítása, például történelem–földrajz, a művészetekkel együtt. Ausztriában személyesen láttam példát erre. A versenyek sokat jelentenek, mert motiválják a tanulók egy kis hányadát, de nem kötelezőek. Aki nem jelentkezik, kimarad. Márpedig az egész osztályt előbbre kéne vinni, pozitív sikerélményekben részesíteni, hogy élvezze és megtanulja értékelni a tudást.
A Teleki Pál vetélkedő egy jó gondolatébresztő felmérés volt a földrajz oktatásában, népszerűsítésében. Mindenki emléklapot kapott, az elsők diplomát. Az egész csapat meglátogatta a kollégiumban a Benkő Ferenc alapította, majd Elekes Károly és Herepei Károly által 1848–49 után felújított Természettudományi Múzeumot. A vetélkedő egy kis lámpás a végveszélyben! Köszönet a szervezőknek! A Kárpát-medencei döntő 2017. május 12–13–14-én lesz Egerben az Eszterházy Károly Egyetemen, ahol írásbeli, terepgyakorlat és szóbeli feladatok szerepelnek majd.
Bakó Botond
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 14.
Elvásik a veres csillag? Betehet a magyar kormány a Heinekennek
Az Igazi Csíki Sör gyártójával Romániában vitába keveredett holland Heineken lehet a magyar kormány által kidolgozott, az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú hasznosításának tilalmáról szóló törvényjavaslat első számú célpontja.
Megtiltaná a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács, az ötágú vörös csillag haszonszerzés céljából való felhasználását a magyar kormány frissen beterjesztett, részben a büntető törvénykönyvet módosító javaslata. Magyarországi sajtóbeszámolók szerint ha a budapesti Országgyűlés elfogadja a Lázár János kancelláriaminiszter és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által jegyzett törvénytervezetet, a jogszabály megakadályozná például a Heineken sörök szokásos címkével való árusítását, mivel vörös csillag látható rajtuk.
A 444.hu portál által ismertetett előterjesztés szerint az önkényuralmi jelképeknek kereskedelmi célból történő felhasználhatósága nem olyan jog, amely – a véleménynyilvánítás szabadságával ellentétben – magasabb rendű lenne az önkényuralmi jelképek tiltásához fűződő közérdeknél. A törvényjavaslat arra is kitér, hogy a kormány egyedileg felmentést adhatna a tilalom alól, ha a kérelmező bizonyítja, hogy „különös méltánylást érdemlő magánérdeke fűződik" a jelkép használatához. Viszont az indoklás szerint „önmagában az a tény, hogy a kérelmező önkényuralmi jelképet tartalmazó védjegy jogosultja, nem minősül sem különös méltánylást érdemlő magánérdeknek".
Lázár János kancelláriaminiszter a hódmezővásárhelyi közgyűlésen februárban Heineken-bojkottra szólította a fel a város lakóit, a vendéglátósoktól és a kereskedőktől pedig azt kérte: ne rendeljenek a holland multicég termékeiből. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt közölte, találkozót kezdeményeznek a Heineken vezetőjével és a holland nagykövettel. „Nyilvánvalóan ki fogunk állni a Tiltott Csíki Sör gyártója mellett, s a Heinekennek tudnia kell, mibe bocsátkozik bele" – mondta Lázár, hozzátéve: két hét múlva elutazik a Heinekennel perben álló Igazi Csíki Sör csíkszentsimoni sörfőzdéjébe, hogy személyesen is biztosítsa támogatásáról annak tulajdonosát.
Miután a Heineken februárban pert nyert Romániában az Igazi Csíki Sört gyártó Hargita megyei cég ellen, tulajdonosa megváltoztatta az Igazi Csíki Sör nevét, és immár Igazi Tiltott Sör néven folytatja a termék forgalmazását. A pereskedés azonban továbbra sem ért véget a Lénárd András vállalkozó tulajdonában lévő Lixid Project Kft. és a holland multi között, a Heineken ugyanis bíróságon támadja meg az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalának másodfokú, jogerős döntését is, amely szerint – a marosvásárhelyi táblabíróság ítéletével ellentétben – bejegyezhető az Igazi Csíki Sör védjegy. Az uniós szabadalmi hivatal döntése alapján az Igazi Csíki Sör egy unikális márka és nem összetéveszthető a Heineken Románia által gyártott Ciuc Premiummal.
Krónika (Kolozsvár)
Az Igazi Csíki Sör gyártójával Romániában vitába keveredett holland Heineken lehet a magyar kormány által kidolgozott, az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú hasznosításának tilalmáról szóló törvényjavaslat első számú célpontja.
Megtiltaná a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács, az ötágú vörös csillag haszonszerzés céljából való felhasználását a magyar kormány frissen beterjesztett, részben a büntető törvénykönyvet módosító javaslata. Magyarországi sajtóbeszámolók szerint ha a budapesti Országgyűlés elfogadja a Lázár János kancelláriaminiszter és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által jegyzett törvénytervezetet, a jogszabály megakadályozná például a Heineken sörök szokásos címkével való árusítását, mivel vörös csillag látható rajtuk.
A 444.hu portál által ismertetett előterjesztés szerint az önkényuralmi jelképeknek kereskedelmi célból történő felhasználhatósága nem olyan jog, amely – a véleménynyilvánítás szabadságával ellentétben – magasabb rendű lenne az önkényuralmi jelképek tiltásához fűződő közérdeknél. A törvényjavaslat arra is kitér, hogy a kormány egyedileg felmentést adhatna a tilalom alól, ha a kérelmező bizonyítja, hogy „különös méltánylást érdemlő magánérdeke fűződik" a jelkép használatához. Viszont az indoklás szerint „önmagában az a tény, hogy a kérelmező önkényuralmi jelképet tartalmazó védjegy jogosultja, nem minősül sem különös méltánylást érdemlő magánérdeknek".
Lázár János kancelláriaminiszter a hódmezővásárhelyi közgyűlésen februárban Heineken-bojkottra szólította a fel a város lakóit, a vendéglátósoktól és a kereskedőktől pedig azt kérte: ne rendeljenek a holland multicég termékeiből. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt közölte, találkozót kezdeményeznek a Heineken vezetőjével és a holland nagykövettel. „Nyilvánvalóan ki fogunk állni a Tiltott Csíki Sör gyártója mellett, s a Heinekennek tudnia kell, mibe bocsátkozik bele" – mondta Lázár, hozzátéve: két hét múlva elutazik a Heinekennel perben álló Igazi Csíki Sör csíkszentsimoni sörfőzdéjébe, hogy személyesen is biztosítsa támogatásáról annak tulajdonosát.
Miután a Heineken februárban pert nyert Romániában az Igazi Csíki Sört gyártó Hargita megyei cég ellen, tulajdonosa megváltoztatta az Igazi Csíki Sör nevét, és immár Igazi Tiltott Sör néven folytatja a termék forgalmazását. A pereskedés azonban továbbra sem ért véget a Lénárd András vállalkozó tulajdonában lévő Lixid Project Kft. és a holland multi között, a Heineken ugyanis bíróságon támadja meg az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalának másodfokú, jogerős döntését is, amely szerint – a marosvásárhelyi táblabíróság ítéletével ellentétben – bejegyezhető az Igazi Csíki Sör védjegy. Az uniós szabadalmi hivatal döntése alapján az Igazi Csíki Sör egy unikális márka és nem összetéveszthető a Heineken Románia által gyártott Ciuc Premiummal.
Krónika (Kolozsvár)
2017. március 14.
Piros-fehér-zöldbe öltözött Udvarhely
Székelyudvarhelyen az önkormányzat és a kulturális intézmények háromnapos ünnepségsorozattal emlékeznek meg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitöréséről. Idén a városközpont is ünneplőbe öltözött: magyar és székely zászlók, valamint kokárdák jelzik március idusát. A Művelődési Háztól a Márton Áron térig, valamint a Kossuth Lajos utcában már kedden kitűzték a lobogókat. A városvezetőség reméli, hogy az emberek is magukénak érzik az ünnepet, és szerdán nemcsak ők tűznek kokárdát, hanem a házak homlokzatára is kiteszik a nemzeti lobogót. Az ünnep alkalmából 50 magyar és 15 székely zászlót, valamint 30 nagyobb méretű kokárdát helyezett ki a polgármesteri hivatal, ugyanakkor 1400 papírzászlóval is készülnek a rendezvényre – tájékoztatott a városháza sajtóosztálya.
Dósa Ildikó
szekelyhon.ro
Székelyudvarhelyen az önkormányzat és a kulturális intézmények háromnapos ünnepségsorozattal emlékeznek meg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitöréséről. Idén a városközpont is ünneplőbe öltözött: magyar és székely zászlók, valamint kokárdák jelzik március idusát. A Művelődési Háztól a Márton Áron térig, valamint a Kossuth Lajos utcában már kedden kitűzték a lobogókat. A városvezetőség reméli, hogy az emberek is magukénak érzik az ünnepet, és szerdán nemcsak ők tűznek kokárdát, hanem a házak homlokzatára is kiteszik a nemzeti lobogót. Az ünnep alkalmából 50 magyar és 15 székely zászlót, valamint 30 nagyobb méretű kokárdát helyezett ki a polgármesteri hivatal, ugyanakkor 1400 papírzászlóval is készülnek a rendezvényre – tájékoztatott a városháza sajtóosztálya.
Dósa Ildikó
szekelyhon.ro
2017. március 14.
Kitűzik a kokárdákat Gyergyószéken
Ma már lehetőség van arra, hogy nyíltan emlékezzünk az 1848–49-es eseményekre, a forradalomra és szabadságharcra. Nincsenek tilalmak, csak az szabhat határt az ünneplésnek, ha egy településen kevésbé tartják fontosnak a megemlékező eseményeket. A nemzeti ünnep megélése lehetőség, de nem kötelesség.
Az alábbiakban összegyűjtöttük a gyergyószéki települések programjait, hol, hogyan és mikor emlékeznek a magyar nemzet nagy eseményére.
Gyergyószentmiklós Több rendezvény is része a gyergyószentmiklósi megemlékezésnek. A Fogarasy Mihály Szakközépiskolából indul a diákság és az érdeklődők 11 órakor a városi temetőbe, Kiss Antal őrnagy sírjához. Beszédet mond Máthé Árpád Zoltán, szaval Györfi Andrea, zenés műveket ad elő Ferencz Levente és kórusa. A megemlékezést koszorúzás zárja a temetőben. Szintén 11 órától kezdődik a Salamon Ernő Gimnázium 1848-as megemlékező irodalmi és zenés műsora a díszteremben, ugyanekkor emlékeznek a Vaskertes iskolások is tanodájuk dísztermében. Déli 12 órától ünnepi szentmisét tartanak a Szent Miklós római katolikus templomban, 13 órától a templomtól indul a felvonulás a Petőfi Sándor-szoborhoz, ezt követi a történelmi eseményre való megemlékezés és koszorúzás. Jelen lesz a szervező gyergyószentmiklósi önkormányzat és a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ képviselete mellett közreműködőként a Figura Stúdió Színház, a Gránátalma Egyesület, a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar, a Domokos Pál Péter Dalkör Női Kórusa, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, a Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és a Földváry Károly Hagyományőrző Egyesület.
Alfalu A diákönkormányzat szervezésében idén is Történelmi sétával kezdődik a március 15-i megemlékezés Alfaluban. 10 órakor indul a diákság az 1948-as feltárt síroknál virágot helyezve el a helyi temetőben. 11 órakor kezdődik az ünnepi szentmise, melyet követően a templomkertben lesz zászlófelvonás, műsor és koszorúzás. A községhez tartozó Borzonton 14 órától veszi kezdetét a megemlékezés, melynek helyszíne a templom. Szentmisét követően a helyi diákság ünnepi műsorára kerül sor, majd zászlófelvonás és koszorúzás lesz a Szent István-szobornál.
Csomafalva A nemzeti ünnep rendezvényei 9.40-kor zászlófelvonással kezdődnek a Borsos Miklós téren, tíz perc múlva, 9.50-kor a templomkertben is felvonják a zászlót, 10 órakor pedig az ünnepi szentmise kezdődik. 10.50-kor Tisztelet a hősöknek címmel lesz megemlékezés a Kossuth Lajos-szobornál méltató beszédekkel, diákok előadásával, majd koszorúznak a szobornál és a hősök emlékművénél. Szárhegy A községlakók 11 órakor találkoznak a plébániatemplomban, 12 órakor felvonulnak a hősök emlékművéhez, ahol az ünnep méltatásárára és koszorúzásra kerül sor. 12.30-kor a művelődési házban kezdődik az iskolások ünnepi műsora, 13.30-tól a Cika-terembe várják az érdeklődőket a Retrospektív grafikai kiállítás megtekintésére.
Ditró Déli 12 órakor ünnepi szentmise kezdődik a kéttornyú templomban, majd a templommal szemközti háborús emlékműhöz vonulnak koszorúzni a ditróiak. A megemlékezés a művelődési házban folytatódik a Puskás Tivadar Szakközépiskola szervezésében. A színes program részét képezik az ünnepi beszédek is.
Remete Reggel 8 órakor lovas toborzóval kezdődik a remetei megemlékezés, 11 órakor szentmise, majd utána koszorúzás lesz a hősök emlékművénél. A rendezvények kulturális műsorral folytatódnak a művelődési házban.
Újfalu Az ünnepi szentmise 11 órától kezdődik, melyet a templomkerti emlékmű megkoszorúzása és a diákság ünnepi műsora követ.
Kilyénfalván kedden emlékeztek az 1848-as eseményekre.
Tekerőpatakon csak az iskolában emlékeznek a szabadságharc eseményeire. Tavaly is csupán az iskola szervezett ünnepséget, a korábbi esztendőkben az akkori önkormányzati képviselők gondoskodtak a méltó főhajtásról. A szervezésben részt vett a helyi RMDSZ és az önkéntes tűzoltók is. Az iskolában szavalatok és énekek hangzanak el, de többen is jelezték, hiányolják a nemzeti ünnepen a faluszintű megmozdulásokat.
Balázs Katalin
szekelyhon.ro
Ma már lehetőség van arra, hogy nyíltan emlékezzünk az 1848–49-es eseményekre, a forradalomra és szabadságharcra. Nincsenek tilalmak, csak az szabhat határt az ünneplésnek, ha egy településen kevésbé tartják fontosnak a megemlékező eseményeket. A nemzeti ünnep megélése lehetőség, de nem kötelesség.
Az alábbiakban összegyűjtöttük a gyergyószéki települések programjait, hol, hogyan és mikor emlékeznek a magyar nemzet nagy eseményére.
Gyergyószentmiklós Több rendezvény is része a gyergyószentmiklósi megemlékezésnek. A Fogarasy Mihály Szakközépiskolából indul a diákság és az érdeklődők 11 órakor a városi temetőbe, Kiss Antal őrnagy sírjához. Beszédet mond Máthé Árpád Zoltán, szaval Györfi Andrea, zenés műveket ad elő Ferencz Levente és kórusa. A megemlékezést koszorúzás zárja a temetőben. Szintén 11 órától kezdődik a Salamon Ernő Gimnázium 1848-as megemlékező irodalmi és zenés műsora a díszteremben, ugyanekkor emlékeznek a Vaskertes iskolások is tanodájuk dísztermében. Déli 12 órától ünnepi szentmisét tartanak a Szent Miklós római katolikus templomban, 13 órától a templomtól indul a felvonulás a Petőfi Sándor-szoborhoz, ezt követi a történelmi eseményre való megemlékezés és koszorúzás. Jelen lesz a szervező gyergyószentmiklósi önkormányzat és a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ képviselete mellett közreműködőként a Figura Stúdió Színház, a Gránátalma Egyesület, a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar, a Domokos Pál Péter Dalkör Női Kórusa, a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara, a Salamon Ernő Gimnázium diákkórusa és a Földváry Károly Hagyományőrző Egyesület.
Alfalu A diákönkormányzat szervezésében idén is Történelmi sétával kezdődik a március 15-i megemlékezés Alfaluban. 10 órakor indul a diákság az 1948-as feltárt síroknál virágot helyezve el a helyi temetőben. 11 órakor kezdődik az ünnepi szentmise, melyet követően a templomkertben lesz zászlófelvonás, műsor és koszorúzás. A községhez tartozó Borzonton 14 órától veszi kezdetét a megemlékezés, melynek helyszíne a templom. Szentmisét követően a helyi diákság ünnepi műsorára kerül sor, majd zászlófelvonás és koszorúzás lesz a Szent István-szobornál.
Csomafalva A nemzeti ünnep rendezvényei 9.40-kor zászlófelvonással kezdődnek a Borsos Miklós téren, tíz perc múlva, 9.50-kor a templomkertben is felvonják a zászlót, 10 órakor pedig az ünnepi szentmise kezdődik. 10.50-kor Tisztelet a hősöknek címmel lesz megemlékezés a Kossuth Lajos-szobornál méltató beszédekkel, diákok előadásával, majd koszorúznak a szobornál és a hősök emlékművénél. Szárhegy A községlakók 11 órakor találkoznak a plébániatemplomban, 12 órakor felvonulnak a hősök emlékművéhez, ahol az ünnep méltatásárára és koszorúzásra kerül sor. 12.30-kor a művelődési házban kezdődik az iskolások ünnepi műsora, 13.30-tól a Cika-terembe várják az érdeklődőket a Retrospektív grafikai kiállítás megtekintésére.
Ditró Déli 12 órakor ünnepi szentmise kezdődik a kéttornyú templomban, majd a templommal szemközti háborús emlékműhöz vonulnak koszorúzni a ditróiak. A megemlékezés a művelődési házban folytatódik a Puskás Tivadar Szakközépiskola szervezésében. A színes program részét képezik az ünnepi beszédek is.
Remete Reggel 8 órakor lovas toborzóval kezdődik a remetei megemlékezés, 11 órakor szentmise, majd utána koszorúzás lesz a hősök emlékművénél. A rendezvények kulturális műsorral folytatódnak a művelődési házban.
Újfalu Az ünnepi szentmise 11 órától kezdődik, melyet a templomkerti emlékmű megkoszorúzása és a diákság ünnepi műsora követ.
Kilyénfalván kedden emlékeztek az 1848-as eseményekre.
Tekerőpatakon csak az iskolában emlékeznek a szabadságharc eseményeire. Tavaly is csupán az iskola szervezett ünnepséget, a korábbi esztendőkben az akkori önkormányzati képviselők gondoskodtak a méltó főhajtásról. A szervezésben részt vett a helyi RMDSZ és az önkéntes tűzoltók is. Az iskolában szavalatok és énekek hangzanak el, de többen is jelezték, hiányolják a nemzeti ünnepen a faluszintű megmozdulásokat.
Balázs Katalin
szekelyhon.ro
2017. március 14.
Nemzeti ünnep lesz március 27.
Megszavazta kedden a képviselőház, hogy nemzeti ünneppé nyilvánítsák március 27-ét, Besszarábia és Románia egyesülésének az ünnepét. Az alsóház döntőházként szavazott, már csak az államfőnek kell kihirdetnie a törvényt - írja a Mediafax. A nemzeti ünnepen zászlófelvonással, himnuszénekléssel emlékeznek, a hatóságoknak, civil szervezeteknek, stb. pedig lehetőségük lesz kulturális eseményeket és nyilvános ünnepségeket rendezni. Besszarábia 1918. január 24-én kikiáltotta függetlenségét Oroszországtól, és április 9-én (a régi időszámítás szerint március 27-én) a román csapatok bevonulása után megszavazta Romániához való csatlakozását. Ez volt az első terület, amelyet a többszörösére növekvő Románia magához csatolt. Területe jórészt megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, kisebb része azonban 1940-ben Szovjetunióhoz került. (hírszerk.)
Transindex.ro
Megszavazta kedden a képviselőház, hogy nemzeti ünneppé nyilvánítsák március 27-ét, Besszarábia és Románia egyesülésének az ünnepét. Az alsóház döntőházként szavazott, már csak az államfőnek kell kihirdetnie a törvényt - írja a Mediafax. A nemzeti ünnepen zászlófelvonással, himnuszénekléssel emlékeznek, a hatóságoknak, civil szervezeteknek, stb. pedig lehetőségük lesz kulturális eseményeket és nyilvános ünnepségeket rendezni. Besszarábia 1918. január 24-én kikiáltotta függetlenségét Oroszországtól, és április 9-én (a régi időszámítás szerint március 27-én) a román csapatok bevonulása után megszavazta Romániához való csatlakozását. Ez volt az első terület, amelyet a többszörösére növekvő Románia magához csatolt. Területe jórészt megegyezik a mai Moldovai Köztársasággal, kisebb része azonban 1940-ben Szovjetunióhoz került. (hírszerk.)
Transindex.ro
2017. március 14.
A szenátus döntő házként elutasította a CNCD felszámolását
Döntő házként elutasította kedden a szenátus azt a törvénykezdeményezését, amelynek értelmében megszűnt volna az Országos Diszkriminációellenes Tanács. 101 szenátor támogatta szavazatával a szenátus jogi, emberjogi, illetve esélyegyenlőségi bizottságának a tervezettel kapcsolatos kedvezőtlen véleményezését. A tervezet kidolgozójának, Bogdan Diaconu volt képviselőnek indoklásában az áll, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács "állami költségvetésből fenntartott intézmény, amely az évek során bebizonyította, hogy román- és nemzetellenes intézményként működik, és az RMDSZ, valamint más érdekcsoportok eszközeként a román és keresztény értékek felszámolását, a románok keresztény hagyományainak és jogainak saját országukban történő megsemmisítését szolgálja". A képviselőház február 28-án hallgatólagosan fogadta el a tervezetet. (agerpres) - a Transindex.ro portálról
Transindex.ro
Döntő házként elutasította kedden a szenátus azt a törvénykezdeményezését, amelynek értelmében megszűnt volna az Országos Diszkriminációellenes Tanács. 101 szenátor támogatta szavazatával a szenátus jogi, emberjogi, illetve esélyegyenlőségi bizottságának a tervezettel kapcsolatos kedvezőtlen véleményezését. A tervezet kidolgozójának, Bogdan Diaconu volt képviselőnek indoklásában az áll, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács "állami költségvetésből fenntartott intézmény, amely az évek során bebizonyította, hogy román- és nemzetellenes intézményként működik, és az RMDSZ, valamint más érdekcsoportok eszközeként a román és keresztény értékek felszámolását, a románok keresztény hagyományainak és jogainak saját országukban történő megsemmisítését szolgálja". A képviselőház február 28-án hallgatólagosan fogadta el a tervezetet. (agerpres) - a Transindex.ro portálról
Transindex.ro
2017. március 15.
Főhajtás Nyergestetőn
Tegnap délután a Nyergestetőn elsőként a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket anyaországi testvériskolájuk, a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának küldötteivel a csata emlékére 1897-ben állított és a 2005-ben a csíkkozmási önkormányzat és közbirtokosság által felújított emlékoszlop előtt. Díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki huszárcsapata.
Az ünnepséget a tanítóképző énekkara nyitotta meg, majd Béres Erika kilencedik osztályos tanuló Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét szavalta el. Ezt követően a tanítóképző diákjai – Fejér Piroska magyartanár és Fülöp László történelemtanár tanítványai – költők és történetírók segítségével idézték fel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc azon eseményeit, amelyek a Nyergestetőn vívott csatába csúcsosodtak. Lencsés Bettina debreceni diák Petőfi Sándor 1848 című versét adta elő, majd a tanítóképző furulyacsoportja lépett fel. Az emlékművet megkoszorúzta a Bod Péter Tanítóképző, a debreceni Kölcsey Ferenc-iskola, a céhes város önkormányzata, Terézváros, Ozsdola és testvértelepülése, Doboz, valamint a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület küldöttsége. Az ünnepség himnuszaink eléneklésével ért véget.
Ezzel párhuzamosan a tömegsírnál – ahol újabb és újabb kopjafák és emlékjelek jelennek meg – a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola tanárai és tanulói rótták le kegyeletüket az itt elesett hősök emléke előtt. András Ignác és Dezső Vencel, a kászonaltízi iskola, illetve a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola igazgatója méltatta a 169 évvel ezelőtti eseményeket, a Tuzson János őrnagy által vezetett székelyek hősi helytállását, majd fellépett az iskola énekkara. Az idei szónok Bors Gyöngyvér kilencedik osztályos tanuló volt, aki beszédében azt emelte ki, hogy az ember célja boldognak lenni saját hazájában, amiben ne korlátozza senki és semmi.
Késő délután a kézdivásárhelyi Manócska Napközi Otthon pedagógusai és az óvodások szülei koszorúzták meg közösen az intézmény nyergestetői kopjafáját.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap délután a Nyergestetőn elsőként a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket anyaországi testvériskolájuk, a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának küldötteivel a csata emlékére 1897-ben állított és a 2005-ben a csíkkozmási önkormányzat és közbirtokosság által felújított emlékoszlop előtt. Díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki huszárcsapata.
Az ünnepséget a tanítóképző énekkara nyitotta meg, majd Béres Erika kilencedik osztályos tanuló Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét szavalta el. Ezt követően a tanítóképző diákjai – Fejér Piroska magyartanár és Fülöp László történelemtanár tanítványai – költők és történetírók segítségével idézték fel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc azon eseményeit, amelyek a Nyergestetőn vívott csatába csúcsosodtak. Lencsés Bettina debreceni diák Petőfi Sándor 1848 című versét adta elő, majd a tanítóképző furulyacsoportja lépett fel. Az emlékművet megkoszorúzta a Bod Péter Tanítóképző, a debreceni Kölcsey Ferenc-iskola, a céhes város önkormányzata, Terézváros, Ozsdola és testvértelepülése, Doboz, valamint a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület küldöttsége. Az ünnepség himnuszaink eléneklésével ért véget.
Ezzel párhuzamosan a tömegsírnál – ahol újabb és újabb kopjafák és emlékjelek jelennek meg – a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola tanárai és tanulói rótták le kegyeletüket az itt elesett hősök emléke előtt. András Ignác és Dezső Vencel, a kászonaltízi iskola, illetve a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola igazgatója méltatta a 169 évvel ezelőtti eseményeket, a Tuzson János őrnagy által vezetett székelyek hősi helytállását, majd fellépett az iskola énekkara. Az idei szónok Bors Gyöngyvér kilencedik osztályos tanuló volt, aki beszédében azt emelte ki, hogy az ember célja boldognak lenni saját hazájában, amiben ne korlátozza senki és semmi.
Késő délután a kézdivásárhelyi Manócska Napközi Otthon pedagógusai és az óvodások szülei koszorúzták meg közösen az intézmény nyergestetői kopjafáját.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 15.
A tanfelügyelőség a városházát okolja (Marosvásárhelyi iskolaügy)
A polgármesteri hivatal illetékes szakosztályát okolja a Maros megyei főtanfelügyelő amiatt, hogy még nincs véglegesítve Marosvásárhelynek a katolikus gimnáziumot is magában foglaló iskolahálózati terve – tudatja a Maszol portál. Ugyanerre a következtetésre jutottak korábban a Civilek a Katolikus Iskoláért csoport tagjai is, akik tegnap folytatták hétfőn elkezdett, péntekig tartó tüntetéssorozatukat a Római Katolikus Gimnáziumért. A tiltakozáshoz a tanintézmény több volt pedagógusa, nagyszülők és öregdiákok is csatlakoztak.
A tüntetők azt követelik, hogy az ügyben érintett hivatalok záros határidőn belül rendezzék kötelezettségeiket, és tartsák be a törvényeket. Arra kérik Marosvásárhely önkormányzatát, a polgármesteri hivatalt, a polgármestert, az iskolákért felelős szakosztályt, hogy a minisztériumi átiratnak megfelelően haladéktalanul állítsák ki a város iskolahálózati tervét, hogy az tovább mehessen a megyei tanfelügyelőségre.
Maria Kozak Maros megyei főtanfelügyelő a zi-de-zi.ro portálnak azt nyilatkozta: a katolikus iskola létrehozása nem a tanfelügyelőségen múlik, hiszen a minisztériumi utasítást a városháza, illetve az önkormányzat nem tartotta tiszteletben. Bár az iskolahálózat tervét – a polgármesteri hivatal és a tanács szerint is – átküldték a tanfelügyelőségnek, Kozak szerint az egy felháborító irat volt, a komolytalanság, a szakmaiatlanság és a felelőtlenség bizonyítéka a polgármesteri hivatalban működő szakosztály részéről. Az iratot az osztály igazgatóhelyettese írta alá, ráadásul olyan megjegyzéssel, hogy semmilyen jogi következményért nem vállalnak felelősséget, illetve, hogy a tanfelügyelőség változtathat azon. A főtanfelügyelő azonban nem hiszi, hogy utcai demonstrációval megoldható lenne a kérdés, szerinte inkább párbeszédre lenne szükség. Maria Kozak úgy véli: a Római Katolikus Gimnázium a marosvásárhelyi közösség ügye, és ennek a közösségnek maga is tagja, ezért tartja fontosnak a megoldását. A tanfelügyelőség számára fontos, hogy a tanulók és a pedagógusok érdekeit képviselje – szögezte le. Végül kijelentette: „Vállalnunk kell a felelősséget ezért az iskoláért, amely létezik, és amelyért meg kell találnunk a megoldást, hogy működhessen.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A polgármesteri hivatal illetékes szakosztályát okolja a Maros megyei főtanfelügyelő amiatt, hogy még nincs véglegesítve Marosvásárhelynek a katolikus gimnáziumot is magában foglaló iskolahálózati terve – tudatja a Maszol portál. Ugyanerre a következtetésre jutottak korábban a Civilek a Katolikus Iskoláért csoport tagjai is, akik tegnap folytatták hétfőn elkezdett, péntekig tartó tüntetéssorozatukat a Római Katolikus Gimnáziumért. A tiltakozáshoz a tanintézmény több volt pedagógusa, nagyszülők és öregdiákok is csatlakoztak.
A tüntetők azt követelik, hogy az ügyben érintett hivatalok záros határidőn belül rendezzék kötelezettségeiket, és tartsák be a törvényeket. Arra kérik Marosvásárhely önkormányzatát, a polgármesteri hivatalt, a polgármestert, az iskolákért felelős szakosztályt, hogy a minisztériumi átiratnak megfelelően haladéktalanul állítsák ki a város iskolahálózati tervét, hogy az tovább mehessen a megyei tanfelügyelőségre.
Maria Kozak Maros megyei főtanfelügyelő a zi-de-zi.ro portálnak azt nyilatkozta: a katolikus iskola létrehozása nem a tanfelügyelőségen múlik, hiszen a minisztériumi utasítást a városháza, illetve az önkormányzat nem tartotta tiszteletben. Bár az iskolahálózat tervét – a polgármesteri hivatal és a tanács szerint is – átküldték a tanfelügyelőségnek, Kozak szerint az egy felháborító irat volt, a komolytalanság, a szakmaiatlanság és a felelőtlenség bizonyítéka a polgármesteri hivatalban működő szakosztály részéről. Az iratot az osztály igazgatóhelyettese írta alá, ráadásul olyan megjegyzéssel, hogy semmilyen jogi következményért nem vállalnak felelősséget, illetve, hogy a tanfelügyelőség változtathat azon. A főtanfelügyelő azonban nem hiszi, hogy utcai demonstrációval megoldható lenne a kérdés, szerinte inkább párbeszédre lenne szükség. Maria Kozak úgy véli: a Római Katolikus Gimnázium a marosvásárhelyi közösség ügye, és ennek a közösségnek maga is tagja, ezért tartja fontosnak a megoldását. A tanfelügyelőség számára fontos, hogy a tanulók és a pedagógusok érdekeit képviselje – szögezte le. Végül kijelentette: „Vállalnunk kell a felelősséget ezért az iskoláért, amely létezik, és amelyért meg kell találnunk a megoldást, hogy működhessen.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 15.
Mikó Imre jogvédő szolgálat: Veszélyben a gyülekezési jogunk
A romániai magyarok gyülekezési joga került veszélybe azzal, hogy Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester megtiltotta a felvonulást a székely szabadság napján, március 10-én – tudatja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevele, amely a kisebbségi szimbólumok használatának betiltásáról – a székely zászló eltávolítását kimondó bírósági ítéletekről – is beszámol.
A hírlevél feleleveníti: a székely szabadság napjára tervezett megemlékezésről és felvonulásról a szervező SZNT előzőleg egyeztetett a rendőrséggel, amely a prefektúrával együtt jóváhagyta a rendezvényt, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala azonban ugyanakkor sajtóközleményben tudatta, hogy csak a megemlékezést engedélyezi. Ez történt az előző években is, noha a 2016-os és 2017-es felvonulást majdnem egy évvel előre bejelentették; akkor ezt a városháza nem vette tudomásul, és nem a törvény szerinti 48 órán belül, hanem a rendezvény előtt tiltotta be a székelyek önrendelkezését követelő menetet. A hírlevél emlékeztet Dorin Florea más magyarellenes megnyilvánulásaira is (a magyar feliratok elleni harcára), és leszögezi: az emberek gyülekezési jogát nem lehet és nem szabad feltételekhez kötni egy adott megmozdulás céljának függvényében, hiszen ez diszkriminációhoz vezethet.
A jogvédő szolgálat a legújabb zászlóperre is felhívja a figyelmet: a brassói ítélőtábla döntése értelmében a megyei tanács gyűlésterméből el kell távolítani az adományba kapott székely zászlót, és ez már a sokadik olyan döntés, amely azt jelzi, hogy a romániai hatóságok kettős mércével mérnek. Noha Románia alkotmánya szavatolja az állampolgárok identitáshoz való jogát, Székelyföld elismerése és a székely jelképek használata problémás, megoldatlan kérdés.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A romániai magyarok gyülekezési joga került veszélybe azzal, hogy Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester megtiltotta a felvonulást a székely szabadság napján, március 10-én – tudatja a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e heti hírlevele, amely a kisebbségi szimbólumok használatának betiltásáról – a székely zászló eltávolítását kimondó bírósági ítéletekről – is beszámol.
A hírlevél feleleveníti: a székely szabadság napjára tervezett megemlékezésről és felvonulásról a szervező SZNT előzőleg egyeztetett a rendőrséggel, amely a prefektúrával együtt jóváhagyta a rendezvényt, Marosvásárhely Polgármesteri Hivatala azonban ugyanakkor sajtóközleményben tudatta, hogy csak a megemlékezést engedélyezi. Ez történt az előző években is, noha a 2016-os és 2017-es felvonulást majdnem egy évvel előre bejelentették; akkor ezt a városháza nem vette tudomásul, és nem a törvény szerinti 48 órán belül, hanem a rendezvény előtt tiltotta be a székelyek önrendelkezését követelő menetet. A hírlevél emlékeztet Dorin Florea más magyarellenes megnyilvánulásaira is (a magyar feliratok elleni harcára), és leszögezi: az emberek gyülekezési jogát nem lehet és nem szabad feltételekhez kötni egy adott megmozdulás céljának függvényében, hiszen ez diszkriminációhoz vezethet.
A jogvédő szolgálat a legújabb zászlóperre is felhívja a figyelmet: a brassói ítélőtábla döntése értelmében a megyei tanács gyűlésterméből el kell távolítani az adományba kapott székely zászlót, és ez már a sokadik olyan döntés, amely azt jelzi, hogy a romániai hatóságok kettős mércével mérnek. Noha Románia alkotmánya szavatolja az állampolgárok identitáshoz való jogát, Székelyföld elismerése és a székely jelképek használata problémás, megoldatlan kérdés.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 15.
Egyed Ákos: Berde Mózsa, az önvédelmi harc szellemi vezetője
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mi történt Háromszéken az agyagfalvi gyűléstől az önvédelem elhatározásáig? Ezzel a kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mivel mind az irodalmi feldolgozások, mind a tudományos igényű munkák hallgatnak róla. E hallgatás oka a források hiánya, s nem valami szándékosság, de végül is a dolgok nem ismerése megbosszulta magát: a szerzők nem láthatták és nem láttathatták valóságos fejlődésében az önvédelmi háború kibontakozását, ez pedig a véletlenek, a szubjektív tényezők túlértékeléséhez vezetett. Csodát láttak ott is, akkor is, ahol és amikor tudatos szervezőmunka és cselekvés vitte előre a dolgokat.
Lelkesültség, hősiesség, virtus
Természetesen, mint minden igazságos háborúban, Háromszék önvédelmi harcában is nagyon nagy szerepe volt a lelkesültségnek, a hősiességnek és a virtusnak. Ebben a forradalmi harcban – s nem csak ebben – a ráció és lélek, a körültekintő józanság és forradalmi lelkesültség, az önkéntes áldozatvállalás, a kellőképpen érvényesített hatalmi erély, az őstehetség géniusza és a szakmai tudás, a hősies egyéni bravúr és az egész közösség elszánt helytállása egymást egészítette ki, és ez volt a siker titka is. S látnunk kell, hogy mindez a hónapok óta érlelődő társadalmi összefogásban talált megfelelő erőre, s egyetlen nagy célban jelölte meg létjogosultságát: a szülőföld és a forradalmi eredmények védelme a császári Habsburg-hatalommal szemben. De térjünk vissza az események elemzéséhez.
Mielőtt Háromszék vezetői az agyagfalvi nemzetgyűlésbe elindultak, ideiglenes széki tisztséget neveztek ki, amely Gidófalvi János széki jegyzőből, Pap Mihály nyugalmazott hátőri őrnagyból állt; előbbi a főkirálybíró, utóbbi a katonai főparancsnok tisztét töltötte be. Ez a vezetőség állandó kapcsolatban állt az agyagfalvi gyűléssel, s annak határozatai szellemében gyors és megfelelő intézkedéseket hozott. Különösen fontosnak tartjuk az október 19-i rendelkezést, amely felszólította a helységek „minden fegyvert vagy bármilyen védeszközt fogható” népét: legyen készen az ellenséges támadás visszaverésére. Október 20-án már sor került a tartalék fegyverek kiosztására. Mindezek nyomán megmozdult a szék társadalma; az otthon maradt nemzetőrök vidékenként nagyobb központokba gyűltek össze, s fegyvergyakorlatokat végeztek. Ebből az időszakból elsősorban Pap Mihály tűnt ki, mert – amint Orbán Balázs írja – főként az ő kiáltványai és beszédei tudatosították a veszélyt s lelkesítették fel a népet. Egyéni életpályája jól példázza, hogyan lett a megváltozott körülmények hatására a 65 éves volt császári tisztből forradalmár, szabadságharcos. Vészjelzővé vált Puchner tábornok október 19-i, Háromszék vezetőihez intézett sürgönye is, amely bejelenti: hír szerint Havasalföldön 40 000 főből és 80 ágyúból álló cári hadsereg állomásozik. Következésképpen, amikor október 23-án Berde Mózsa (a szerző Berde Mózest használ – szerk. megj.), Horváth Albert és Demeter József, Sepsiszentgyörgy főbírája visszaérkezett Agyagfalváról, s átvette az ügyek intézését, nem egy félelemtől megdermedt társadalmat talált, hanem egy mozgásban, forrongásban levő közösséget. Az említett vezetők nem csökkentették, hanem fokozták az előkészületeket.
Központi kormány alakul
A teendők összehangolása érdekében október végén megalakult Sepsiszentgyörgyön Berde Mózsa vezetésével, Nagy Imre és Demeter József részvételével a háromtagú központi kormány. Nagy Imre katonai főparancsnoki tisztet kapott, Demeter József élelmezési biztos lett. Mivel a vezetésben teljes mértékben Berde Mózsa politikája érvényesült, lássuk, mi volt a jellemzője ennek. Említettük, hogy Háromszéken az agyagfalvi gyűlés előkészületeit ő irányította, s kiemelkedő, vezető szerepet vitt Agyagfalván is. Ott a leghatározottabban szembefordult Berzenczey elgondolásával, amelyet felelőtlennek tartott. Meg szerette volna akadályozni a székely katonai tábor kiindulását; ezt ugyan nem sikerült elérnie, viszont nem vállalt szerepet a táborozásban; hazasietett Háromszékre. Ha minderre a népe iránti szolidaritás hiánya vagy a félelem késztette volna, a történész akkor sem térhetne napirendre személye fölött. Csakhogy a kérdés sokkal bonyolultabb; Berde híve volt, és az is maradt, az önvédelmi harcnak, amelynek ügyét 1848-ban hűséggel és felelősséggel szolgálta. Berde október 23-án érkezett vissza. Demeter József országgyűlési képviselő és kormánybiztos, valamint Horváth Albert főkirálybíró hazaérkezésük után nyomban újabb intézkedéseket hoztak a szék biztonságának növeléséért. Mindenekelőtt küldöttséget alakítottak, s az Horváth Albert vezetésével Brassóba indult, hogy a szászok vezetőivel s természetesen a Főhadikormány (gyakran nevezték így is a General Commandót) képviselőjével a békés megegyezés lehetőségéről tárgyaljanak. A küldöttség menesztése azért volt annyira sietős, mert friss hír érkezett a szász és román felkelők támadási szándékáról. A másik intézkedés katonai jellegű volt, amelyről már október 24-én értesítették Vay főkormánybiztost, akinek ezeket írta Berde: ,,Mindent elkövetünk arra, éjjel-nappal lankadatlan fáradozván, hogy a személy- és vagyonbátorság és törvényeink iránti tisztelet fenntartassék. E végre már honnmaradott férfiainkat rendezni és a kezükbe(n) lévő kevés fegyverrel és láncsákkal gyakoroltatni megrendelők. És azt hiszem, hogyha ezen erőt elrendelhetjük, egy derék kis seregünk lesz, mely elébe álland kétszer akkora erőnek is, mint maga.”
„A késedelem halál”
Berdét és társait az agyagfalvi nemzetgyűlés lelkes és bizakodó szelleme: bátorság és elszántság vezette. „Gyáván elvesznünk nem szabad – írta Berde –, ezért csak fegyvert, pénzt és munitiot kell előteremtenünk. (…) Népünk el van szánva. Azokat állítom, ha szükség, sorba, kik az ausztriai császárért a francia háború alatt becsülettel, de elismerés és hála nélkül küzdöttek. A késedelem halál. Méltóztassék jelen tudósításomat, ha szükségesnek itélendi, Pestre a minisztériumnak megküldeni.” Lelkesedéssel és bátorsággal dolgozott és segítette a felkészülést az önvédelemre Demeter József kormánybiztos is. (…)
Berde Mózsa fő politikai koncepciója az volt, hogy minden erőt a császári csapatok elleni védelemre kell összpontosítani.
Ilyenformán az önvédelmi harc társadalmi tömegalapját az egész nép alkotta; ezt minden idézetnél s részadatnál jobban bizonyítják a tények: november utolsó napjaiban és decemberben 10–12 ezer ember állt fegyverben a szék határainál, s ha kellett, harcolt a császáriak ellen. S emellett a nép állította elő, nagyrészt a maga erején, az élelmet és ruházatot, a hadianyagot, biztosította a szállítást, az összeköttetést a vezetők és a falvak, a haderő és a front mögötti területek között. (…)
Viszont Berde olyan időben lett Háromszék politikai vezetője, amikor politikai felfogása, említett személyi kapcsolatai s egyéni tulajdonságai mind jól érvényesültek. Hogy rendkívüli szolgálatokat tehetett a szabadságharc ügyének, részben a körülményeknek tudható be. Röviden szólva: 1848 őszén a feladatok e kis társadalom belső kohéziójának erősítését, az osztályok szövetségét tették szükségessé, s éppen ezt szolgálta Berde. Személye addig volt nélkülözhetetlenül hasznos, amíg a szövetséget képes volt biztosítani. Amint látni fogjuk, amikor az egységben felütötte fejét a zavar, Berde is megingott.
Katonanépemet segíteni
Berde politikai programjának kialakulását nagymértékben befolyásolta családi öröksége. A háromszéki Laborfalváról származott; családja az elmúlt századokban lófő rangú volt, de később gyalogkatonai státusba süllyedt. Apját – s ez igen lényeges volt a fiatal Berde fejlődése szempontjából – a 2. székely gyalogezred kormánya erőszakkal vette ki a székelyudvarhelyi gimnáziumból, s akadályozta meg örökre (akárcsak, mint láttuk, Gábor Áront) iskolai tanulmányainak folytatásában. Az apa a reformmozgalmak idején petíciós mozgalmat szervez a határőri intézmény megváltoztatásáért, de eredménytelenül. Az ifjú Berdének szerencsésebben indult a pályája, mert sikerült a határőri keretekből kitörnie, de meg kellett fogadnia, hogy utódai visszatérnek oda; erre ugyan nem került sor, mert a történelem közben elseperte a katonáskodásnak ezt a feudális formáját, de Berdének tanulságként szolgált apja és saját tapasztalata. 1848 tavaszán mint a székely határőri rend képviselője kapcsolódik be a forradalomba; népszerűségéről e réteg szemében több forrás megemlékezik. Mint rövid börtönnaplójában vallja: „1848 márciusa, amikor a politikai körülmények 8 éves pályámról leszorítottak, és Háromszék követjévé választatám, anélkül hogy kerestem volna; azon hitben, mintha mostan lenne ideje rabigába görbesztett székely katonanépem segíteni és a százados jármát szétrombolni; és azon meggyőződésben, hogy nekem jutand a szerencse hozzájuk azon örvendetes üzenettel hazatérni szabadok vagytok, vége szolgaságtoknak, elvállaltam...” Hogy ezt a fogadalmat nem utólag találták ki, a tények bizonyítják: mind a kolozsvári, mind a pesti országgyűlésen következetesen kérte a Habsburg-érdekek védelméért létrehozott s a madéfalvi események által a székelység szemében eleve kompromittált határőri intézmény megszüntetését. Több főnemesi képviselővel hadakozva, akik az adott körülmények miatt ellenezték a székelység e jogos követelésének teljesítését, kijelentette: a székelység „magára nézve kivételt nem kíván, ő alkotmányellenes, igazságtalan, szerénytelen lenni nem kíván. Egyenlő jogokat, egyenlő kötelességeket óhajt.” Majd a további érvekre is frappáns feleletet ad: ,,Legyünk igazságosak, ez a legjobb politika.” (…)
Berde bölcsessége abban állt, hogy a nagy székely tábor kudarcából levonta a megfelelő következtetéseket, s jól látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell. Ebbéli törekvéseit és eredményeit Orbán Balázs méltatta. „Berdének – írta – mind a rend és egyetértés fenntartásában, mind a hadkészületek és a hadviseléshez szükséges mindennemű kellékek előállításában kétségtelenül nagy érdemei vannak.”
Berde már Agyagfalván kutatta a lehetőségeket, s egyik – még további megerősítésre szoruló – adat szerint már ott találkozott Gábor Áronnal. Miután Agyagfalváról visszaérkezett Háromszékre, a legsürgősebb feladatának tartotta a lőszer- és ágyúgyártás megszervezését. November 4-én értekezett Gábor Áronnal és Turóczi Mózessel az ágyúöntésről, „s ott állapították meg az ágyúöntés körüli eljárások módozatait.” Abban az időben bízta meg Szacsvait is, hogy szervezze meg a puskaporgyártást. Mint ismeretes, ezekből a kezdeményezésekből szökkent szárba a székely hadiipar.
Az elmondottakból kitűnik, hogy az önvédelmi harc társadalmi-politikai és technikai feltételei nem a semmiből alakultak ki egyik pillanatról a másikra, ahogyan a romantikus történetszemlélet állította, hanem a társadalmi erők és csoportok, egyes kiemelkedő vezetők harca nyomán valósultak meg. Ennek eredményeként létrejött a társadalmi erők szövetsége, egységes fellépése, ami biztosította, hogy az önvédelem elhatározása ne legyen megalapozatlan lelkesedés vagy egyszerűen a kétségbeesés következménye, hanem józanul, a viszonyokhoz mérten jól előkészített forradalmi tett
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 15.
Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)
2017. március 15.
Méltóságteljes megemlékezés a győrödi obeliszknél
„A szabadság számunkra kötelesség!”
Március 15. elindította az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, amely meghatározó eseményévé vált Magyarország újkori történetének, s mára a világ összmagyarságának ünnepévé, a nemzeti összefogás jelképévé, a magyar identitás egyik alapkövévé vált.
Temesvár – A magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulóján, a temesvári megemlékezések sorát, mint az előző években, a Győrödi úti honvéd emlékműnél megtartott koszorúzási ünnepség nyitotta meg március 14-én. A Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai, a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubja és Győrödi RMDSZ közös megemlékezésén részt vett Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke, Fazakas Csaba művelődési alelnök és Daróczi Csaba, az Állategészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Igazgatóság helyettes vezetője.
Az 1848-as hősökre, szabadságharcosokra emlékező gyárvárosi és győrödi magyarokat Pál Krisztina tanítónő köszöntötte, akinek idézünk ünnepi gondolataiból: „Ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk, méltók leszünk 1848 örökségéhez. (...) Mit jelent nekünk a szabadság? A szabadság kötelesség. Kötelesség a család, a haza, és az egész emberiség felé. Kötelesség édes anyanyelvünk felé.”
Ünnepi beszédében Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ elnök, történész felidézte az 1848–49-es magyar szabadságharc temesvári vonatkozású eseményeit és a 48-as megemlékezések történetét, amelyek 40 évig tartó csend után, a forradalom 45. évfordulóján kezdődtek Temesváron. A győrödi obeliszket, akárcsak a Sági úti temetőben álló honvéd emlékművet 1894. november 1-jén avatta fel a temesvári magyarság. „Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 165 évvel ezelőtt, 1852-ben járt először Temesváron a forradalmat leverő Ferenc József császár és ez alkalommal avatták fel a Hűség – számunkra gyalázat – emlékművét, amelynek visszaállításáról sok vita folyt az elmúlt években.” – mondta Halász Ferenc, aki beszéde során 1848 aktualitására hívta fel a figyelmet. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságunk állandóan sérül, gondok vannak az igazságszolgáltatással, a korrupcióellenes harccal, amelyet támogatunk, de ezzel gyakran vissza is élnek, nemzetiségre való tekintet nélkül. Néhány héttel ezelőtt százezrek vonultak az utcára Romániában azért, hogy az igazság és a szabadság győzzön. „Nekünk, magyaroknak külön problémáink vannak: belekötnek a szimbólumaink használatába, megvádolják a tisztségviselőinket, majd bizonytalanságban tartják őket, de támadás indult egyházaink és a magyar oktatás ellen is. Attól aktuális ma is március 15.-e, hogy mindig van miért harcolni – hangsúlyozta Halász Ferenc. – A szabadságért való küzdelem állandó folyamat, csak az eszközök változnak. Rendkívüli időkben rendkívüli eszközökhöz folyamodunk, mint a forradalom, békeidőben tüntetéssel, parlamenti vitával harcolunk a jogainkért, a szabadságunkért.”
A győrödi megemlékezés a Bartók Béla Líceum II. H. osztályának szívet melengető ünnepi műsorával folytatódott: a kisdiákok Tamási Emese tanítónő irányításával Petőfi verseket szavaltak és Kossuth-nótákat adtak elő, nagy lelkesedéssel. Hegedűn kísért Nagy Áron és Pál Zoltán. Fazakas Bence, a Bartók Béla Líceum diákja elszavalta Vörösmarty Mihály Szózatát.
A kegyelet koszorúit helyezték el a győrödi honvéd emlékmű talapzatán a Temes Megyei RMDSZ, a Gyárvárosi és a Győrödi RMDSZ, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubjának képviselői. A méltóságteljes ünnepség nemzeti imánk eléneklésével ért véget.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
„A szabadság számunkra kötelesség!”
Március 15. elindította az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, amely meghatározó eseményévé vált Magyarország újkori történetének, s mára a világ összmagyarságának ünnepévé, a nemzeti összefogás jelképévé, a magyar identitás egyik alapkövévé vált.
Temesvár – A magyar forradalom és szabadságharc 169. évfordulóján, a temesvári megemlékezések sorát, mint az előző években, a Győrödi úti honvéd emlékműnél megtartott koszorúzási ünnepség nyitotta meg március 14-én. A Bartók Béla Elméleti Líceum diákjai, a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubja és Győrödi RMDSZ közös megemlékezésén részt vett Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke, Fazakas Csaba művelődési alelnök és Daróczi Csaba, az Állategészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Igazgatóság helyettes vezetője.
Az 1848-as hősökre, szabadságharcosokra emlékező gyárvárosi és győrödi magyarokat Pál Krisztina tanítónő köszöntötte, akinek idézünk ünnepi gondolataiból: „Ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk, méltók leszünk 1848 örökségéhez. (...) Mit jelent nekünk a szabadság? A szabadság kötelesség. Kötelesség a család, a haza, és az egész emberiség felé. Kötelesség édes anyanyelvünk felé.”
Ünnepi beszédében Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ elnök, történész felidézte az 1848–49-es magyar szabadságharc temesvári vonatkozású eseményeit és a 48-as megemlékezések történetét, amelyek 40 évig tartó csend után, a forradalom 45. évfordulóján kezdődtek Temesváron. A győrödi obeliszket, akárcsak a Sági úti temetőben álló honvéd emlékművet 1894. november 1-jén avatta fel a temesvári magyarság. „Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy 165 évvel ezelőtt, 1852-ben járt először Temesváron a forradalmat leverő Ferenc József császár és ez alkalommal avatták fel a Hűség – számunkra gyalázat – emlékművét, amelynek visszaállításáról sok vita folyt az elmúlt években.” – mondta Halász Ferenc, aki beszéde során 1848 aktualitására hívta fel a figyelmet. Az RMDSZ elnöke szerint a szabadságunk állandóan sérül, gondok vannak az igazságszolgáltatással, a korrupcióellenes harccal, amelyet támogatunk, de ezzel gyakran vissza is élnek, nemzetiségre való tekintet nélkül. Néhány héttel ezelőtt százezrek vonultak az utcára Romániában azért, hogy az igazság és a szabadság győzzön. „Nekünk, magyaroknak külön problémáink vannak: belekötnek a szimbólumaink használatába, megvádolják a tisztségviselőinket, majd bizonytalanságban tartják őket, de támadás indult egyházaink és a magyar oktatás ellen is. Attól aktuális ma is március 15.-e, hogy mindig van miért harcolni – hangsúlyozta Halász Ferenc. – A szabadságért való küzdelem állandó folyamat, csak az eszközök változnak. Rendkívüli időkben rendkívüli eszközökhöz folyamodunk, mint a forradalom, békeidőben tüntetéssel, parlamenti vitával harcolunk a jogainkért, a szabadságunkért.”
A győrödi megemlékezés a Bartók Béla Líceum II. H. osztályának szívet melengető ünnepi műsorával folytatódott: a kisdiákok Tamási Emese tanítónő irányításával Petőfi verseket szavaltak és Kossuth-nótákat adtak elő, nagy lelkesedéssel. Hegedűn kísért Nagy Áron és Pál Zoltán. Fazakas Bence, a Bartók Béla Líceum diákja elszavalta Vörösmarty Mihály Szózatát.
A kegyelet koszorúit helyezték el a győrödi honvéd emlékmű talapzatán a Temes Megyei RMDSZ, a Gyárvárosi és a Győrödi RMDSZ, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Temesvári Magyar Nyugdíjasok Klubjának képviselői. A méltóságteljes ünnepség nemzeti imánk eléneklésével ért véget.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 15.
Pongrácz P. Mária Temesvár díszpolgára
A temesvári önkormányzat március 14-ei plenáris ülésén döntött Pongrácz P. Mária író, újságíró, szerkesztő, műfordító díszpolgárrá avatásáról.
Pongrácz P. Máriát a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókjának elnöke, Cornel Ungureanu javasolta a díszpolgári címre.
A székelyudvarhelyi születésű Pongrácz P. Mária a Babeș-Bolyai Egyetem Bölcsészeti Karán magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett 1964-ben, 1965-től a temesvári Szabad Szó újságírója, 1984–89 között főszerkesztője. Doktori disszertációjának címe Haladó eszmék a két világháború közötti nemzetiségi sajtóban (1981). A rendszerváltás utáni években az Új Szó napilap, az Agenda hetilap, a Nyugati Jelen napilap, az Irodalmi Jelen és az Irodalmi Jelen Könyvek (IJK) kiadó szerkesztője.
Első írása, egy pályadíjat nyert novella a Dolgozó Nő hasábjain jelent meg (1962). 1981-ben elnyerte a temesvári Írószövetség díját a Havak küszöbén című regényéért, 1997-ben Kiválósági díjat, 2001-ben újabb írószövetségi díjat nyert a Virágok alkonya című regényéért. 2005-ben az Erdélyi Magyar Irók Ligája (EMIL) díjazta Arckép lepkékkel című novelláskötetét, 2015-ben a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókja életmű díjjal tüntette ki. Alkotásait nemcsak a magyar sajtó, hanem a România Literară és Orizont című román szépirodalmi folyóiratok is közölték.
„Az utóbbi fél évszázadban Pongrácz P. Mária, művei által, meghatározó szerepet játszott városunk kulturális arculatának kialakításában. Prózai művei és fordításai a Bánság és Közép-Európa irodalmi életének kiemelkedő alakjává emelik Pongrácz P. Máriát. Tevékenységével jelentős mértékben hozzájárult a bánsági román, magyar, német és szerb írók közötti összhang, az értékegyensúly megvalósításához.” – írja laudatiojában Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke.
A temesvári önkormányzat tegnap délutáni ülésén jóváhagyta a Pongrácz P. Mária díszpolgárrá avatásáról szóló határozatot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A temesvári önkormányzat március 14-ei plenáris ülésén döntött Pongrácz P. Mária író, újságíró, szerkesztő, műfordító díszpolgárrá avatásáról.
Pongrácz P. Máriát a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókjának elnöke, Cornel Ungureanu javasolta a díszpolgári címre.
A székelyudvarhelyi születésű Pongrácz P. Mária a Babeș-Bolyai Egyetem Bölcsészeti Karán magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett 1964-ben, 1965-től a temesvári Szabad Szó újságírója, 1984–89 között főszerkesztője. Doktori disszertációjának címe Haladó eszmék a két világháború közötti nemzetiségi sajtóban (1981). A rendszerváltás utáni években az Új Szó napilap, az Agenda hetilap, a Nyugati Jelen napilap, az Irodalmi Jelen és az Irodalmi Jelen Könyvek (IJK) kiadó szerkesztője.
Első írása, egy pályadíjat nyert novella a Dolgozó Nő hasábjain jelent meg (1962). 1981-ben elnyerte a temesvári Írószövetség díját a Havak küszöbén című regényéért, 1997-ben Kiválósági díjat, 2001-ben újabb írószövetségi díjat nyert a Virágok alkonya című regényéért. 2005-ben az Erdélyi Magyar Irók Ligája (EMIL) díjazta Arckép lepkékkel című novelláskötetét, 2015-ben a Romániai Írók Szövetsége Temesvári Fiókja életmű díjjal tüntette ki. Alkotásait nemcsak a magyar sajtó, hanem a România Literară és Orizont című román szépirodalmi folyóiratok is közölték.
„Az utóbbi fél évszázadban Pongrácz P. Mária, művei által, meghatározó szerepet játszott városunk kulturális arculatának kialakításában. Prózai művei és fordításai a Bánság és Közép-Európa irodalmi életének kiemelkedő alakjává emelik Pongrácz P. Máriát. Tevékenységével jelentős mértékben hozzájárult a bánsági román, magyar, német és szerb írók közötti összhang, az értékegyensúly megvalósításához.” – írja laudatiojában Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke.
A temesvári önkormányzat tegnap délutáni ülésén jóváhagyta a Pongrácz P. Mária díszpolgárrá avatásáról szóló határozatot.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)