Koszorú helyett vers Gelu Păteanu Vadasdon
Gelu Păteanu, azaz Gyalu 1986. május 18-án járt Vadasdon. Pontosabban: Kutasi Mihály etédi igazgató-tanár Vadasdon elhunyt édesapjának temetésére jött el. Akkor az etédi tízosztályos általános iskola román szakos tanára volt, Etéden lakott – négy évvel korábban költözött le Énlakáról. Gyaluról tudni kell, hogy 1925. június 3- án született Kolozsváron, s Budapesten halt meg 1995. március 25-én. A román állambiztonság egyik jól megfigyelt alakja volt, akinek minden lépését követték, irodalmi tevékenységét, amikor lehetett, gáncsolták. Koholt vádak alapján többször végeztek nála házkutatást, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, leveleit cenzúrázták, személyes kapcsolatait követték. Tíz évig, 1970-79 között volt A Hét szerkesztője Bukarestben, Huszár Sándor főszerkesztő idejében. 1990. március 15-én jelen volt az első szabad fehéregyházi március 15-i ünnepségen, ahol beszédet is mondott magyar nyelven. Később, nyár elején, a fokozódó zaklatások és üldözések elől menekülve, áttelepedett Budapestre. Élete utolsó éveiben csak magyarul írt; saját bevallása szerint örömmel fordított románról magyarra és fordítva is. Az általa románra átültetett Toldi-kézirat jelenleg is a Kőrispatakon élő Kutasi Mihály nyugalmazott magyar-román szakos tanár tulajdonában van. Még nem akadt kiadó, aki megjelentesse! *** Gyalu egy autóval utazó tanárcsoporttal érkezett Vadasdra, K.M. szülői házához, közvetlen a temetés kezdete előtt. Akikkel utazott, azok egy-egy koszorút vittek a halott emlékére, amit a házba felvezető betonlépcsők vaskorlátjára aggattak (később szekérre rakták, s kivitték a temetőbe). A ház ajtaján belépve mindannyian a halottasszobába tartottak, hogy részvétet nyilvánítsanak. Mikor rá került a sor, a részvétnyilvánítást követően egy fehér borítékot nyújtott át a koporsó mellett álló Kutasi Mihálynak, a következőket mondva: én nem koszorút hoztam, hanem egy verset. A vers címe: Sóhaj, alcíme: K. Mihály barátom édesapja, Dezső bácsi halálára.
A lét s a nemlét közt sovány
és szűk a gyarló mezsgye:
csak botorkálsz, találgatod,
ha itt a lélek estje.
És tovább hogyan kísérnéd,
akármint is szeretted, azt,
kit a keskeny földi út
nem tűr meg már melletted…
Etéd, 1986. május 18.
Aláírás: Gelu Păteanu
Gelu Păteanu már korábbról ismerte Kutasi Mihály édesapját, a jó hangú, jó humorú Kutasi Dezső (1914-1986) gazdálkodót, cimbalmost, aki gyakran járt a Küsmöd-patak völgyében, Etéden és Kőrispatakon. A vers eredeti példányát Kutasi Mihály ma is őrzi Kőrispatakon, családi lakásán. Cseppet sem mellékes: ezenkívül számtalan Gyalu-kézirat, levél, vers van a birtokában, amit egykori tanár barátja, az író, műfordító, az európai demokratikus eszméket már a múlt század második felében fennen hirdető román költő hagyott rá. Talán érdemes volna egyszer erre is felfigyelniük irodalmunk vezetőinek, a szép szó szerelmeseinek. Népújság (Marosvásárhely)

Nagycsaládok karácsonya
Köszönjük, hogy együtt segíthettünk
Karácsony előtt a Katalin Egyesület munkatársai ismét felkerestek Aradon és a megyében 22 olyan hátrányos helyzetű magyar nagycsaládot, ahol összesen 116 kiskorú gyermek él.
A begyűlt pénzadományokból, illetve az Egyesület pénzéből vásárolt tartós élelmiszereket kiegészítve a felajánlott tartós élelmiszerekkel, minden nagycsaládnak egy-egy 14 kilós tartósélelmiszer-csomagot és édességet, egy-egy banánosdoboz használt ruhát, továbbá a Csiky Gergely Főgimnáziumban a diákok által gyűjtött ajándékcsomagokból is vihettek egyet-egyet minden gyermeknek.
A Csermák család anyagi biztonságban ünnepelt
Örömünkre szolgált, hogy Aradon a 9 gyermekes Csermák család továbbra is rendezett körülmények között várhatta a szeretet ünnepét, amikor karácsonyfát állítottak, minden gyermek számíthatott valamilyen ajándékra, illetve ünnepi menüre. Amint a családfőtől, Csermák Istvántól megtudtuk, a család legkisebb tagja, a tavaly karácsonykor érkezett Ferenc Jenő is szépen fejlődik, ő mindenkinek a kedvence.
A Gurobics gyerekek nem járnak iskolába
Nem mondható mindez el a zimándközi, 6 gyermekes Gurobics Angéláról és családjáról, hiszen nem sokkal az ünnepek előtt a férjét baleset érte, műtétre szorult. A bajt tetézi, hogy jó ideig nem tud dolgozni, vagyis hiányozni fog a keresete. Még akkor is, ha a nagyobb gyermekek alkalmi munkákat már vállalnak. Mindez a tanulás rovására megy, hiszen a két legkisebb gyermek kivételével, akik a kisiratosi Pió Atya Gyermekotthonban laknak, mindnyájan kimaradtak az iskolából. Hogy milyen jövő várhat a tanulatlanul felnövő gyermekekre, sem azok, sem az anyjuk nem tudott válaszolni.
Nem dúskálnak, de megvannak
Kisjenő-Erdőhegyen, a 6 gyermekes Zleocki családnál csak Dánt, a fiatalabb családapát találtuk otthon. Amint elmondta, maga is, Zleocki Feri is, sőt már a nagykorúvá vált Ferike is dolgozik, nem dúskálnak a javakban, de megvannak. A háziasszony, Csiger Ibolya éppen a karácsonyi bevásárlást végezte, vele kapcsolatban Dán elégedettségének adott hangot, hiszen gondoskodik a gyermekekről, tisztán tartja a lakást.
Nem várt a karácsonytól semmit
Simonyifalván Netz Jolánt és unokáit nem találtuk a lakatlannak tűnő házukban, mivel azonban több környékbelinél érdeklődtünk a sorsuk felől, a helybeli evangélikus-lutheránus parókián megkeresett, átadhattuk neki a segélycsomagokat. Amint Netz Jolántól megtudtuk, a 6 gyermek közül csupán 2 lakik vele, a többiek a Seprősőn élő apjuknál, illetve a Simonyifalván párkapcsolatban élő anyjuknál tartózkodnak. Amikor Netz Jolánnál a karácsonyi előkészületekről érdeklődtünk, bánatosan legyintett: nem vár ő már a karácsonytól semmit, csak azt, hogy a gyermekek felnőjenek, dolgozzanak, mentesüljenek az ínségtől.
Gazsóék felújítják a házukat
Ugyancsak Simonyifalván, a 8 gyermekes Gazsó Imre és élettársa, Mészáros Mária azon bosszankodtak, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a felújítás alatt lévő házukon tavaszig leálltak a munkálatok. Éppen ezért, a házigazda fedél alá hordta a cementtel, illetve mésszel telt zsákokat. Az anyagi helyzetük javulását jelzik a házukon elkezdett bővítési, korszerűsítési munkálatok is. Mindketten, sőt már a nagylányuk is dolgozik a nadabi kábelgyárban, tehát karácsonykor nem láttak szűkséget.
Horváth József megtanult főzni
Nagyiratoson a 8 gyermekes Horváth Józsefet a sógorával együtt találtuk otthon. Amint elmondta, mostanában is a legbiztosabb jövedelme a fanyesésből származik, ami kettős haszonnal jár: kap érte némi pénzt is, ráadásul hazahozhatja a levágott gallyakat is, amelyekkel fűti a kemencét. A legnagyobb, már gyermekes lánya nem lakik otthon, két gyermeke a kisiratosi Pio Atya Gyermekotthonban él. Amióta a felesége meghalt, kénytelen volt főzni tanulni. Amikor nála jártunk, éppen a karácsonyi menüt tervezte, amiből nem maradhatott ki a töltött káposzta.
Köszönet az adakozóknak, a segítőknek
Segélyező utunk végén elmondhatjuk, hogy az Egyesület által támogatott, hátrányos helyzetű nagycsaládok életkörülményei ha nem is javultak látványosan, de nem is romlottak tovább. A csomagoknak Majláthfalvára juttatásáért köszönettel tartozunk Andresz József vingai alpolgármesternek, míg a gyoroki 4 családnak szánt kiadós segélycsomagok célba juttatásáért köszönettel tartozunk Varga Enikő óvónőnek, aki Bálint Magdolna tanítónő közreműködésével a saját autójával vitte ki a jelzett csomagokat.
A Katalin Egyesület vezetőtanácsa ezúttal is köszönetet mond minden adakozónak, akik tartós élelmiszerrel vagy egy bizonyos pénzösszeggel járultak hozzá ahhoz, hogy a szeretet ünnepe a megyebeli magyar nagycsaládok számára se múljon el szürke hétköznapként. Az adakozóknak az örömszerzésre való törekvését példázza, hogy egyikük egy fél kiló pörkölt kávét is felajánlott. Mivel eddig ilyen adományok nem kerültek, a mostani kávét az aradi Csermák családnak adtuk, hiszen ők a példás gyermeknevelési magatartásukkal bőven rászolgáltak. Köszönjük, amiért együtt segíthettünk.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Ajándékokkal segítik a szórványt
Nem várt gyakorisággal tért be az angyal az elmúlt napokban-hetekben a Bástya Egyesület által működtetett vicei és magyardécsei szórványkollégiumokba. Bár a karácsony tájékán megnövekedett adományozási kedv nem oldja meg a 43 mezőségi és csángó gyerek iskoláztatását és teljes ellátását biztosító civil szervezet problémáit, képviselőiben növeli a hitet, hogy van értelme a munkájuknak. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy az összes tervünkre elég legyen” – jegyezte meg a Krónikának a rendszerint anyagi problémákkal küszködő egyesület elnöke, Kerekes Zoltán.
Kanadától Kolozsvárig, Angliától Kozárvárig számos helyről kapott adományokat karácsonykor a Beszterce-Naszód megyében két szórványkollégiumot is működtető Bástya Egyesület. Kerekes Zoltán egyesületi elnök szerint meg is lepődtek a sok ajándék láttán, főleg, hogy idén először a környékbeli román közösség részéről is érkezett az angyal, de a Facebook közösségi portálon szerveződő bethleni csoporton kívül besztercei és szászlekencei vállalkozók is segítettek.
A bethleni adományozók képviselői a szórványkollégiumokban tett látogatás után el is kötelezték magukat az egyesület mellett, jelezve, hogy húsvétkor és jövő karácsonykor is visszatérnének a névre szóló csomagokkal, mesélte a Krónikának az elnök. „Nem is tudom, honnan szereztek tudomást rólunk, hiszen nem hirdettük, hogy segítséget várunk. De úgy tűnt, nagyra értékelik a munkánkat, megköszönték a látogatással kapott élményt, és jelezték, hogy a jövőben is segítenének” – adott hangot meglepetésének Kerekes Zoltán, aki szerint az alig hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megyében ritka, hogy a többségi közösség magyar gyerekeket támogasson.   „Érezzék ők is, hogy karácsony van”
Természetesen megmaradtak a hagyományos adományozók is, Zabolai Sándor kozárvári református lelkipásztor és Bányai József kolozsvári ügyvéd idén is szervezett gyűjtést a vicei és magyardécsei bentlakók számára, ahogy a helyi, illetve környékbeli települések – Apanagyfalu, Magyarborzás, Tacs – magyar közösségei is adakoztak annak érdekében, hogy szebbé tegyék a többnyire szegény sorsú gyerekek karácsonyát. Míg előbbi településeken gyűjtést, utóbbin karácsony másodnapján jótékonysági bált szerveztek, annak a bevételét ajánlották fel a Bástya Egyesületnek, de a rendszeres támogató magyardécsei adventista közösség segítsége sem maradt el.
„Minden évben kapunk adományokat, de idén különösen sok érkezett. Volt, amit ki sem osztottunk, későbbi időpontra tartogatjuk” – mesélte Kerekes Zoltán. Az adományozók között akadt, aki tartós élelmiszerrel, befőttekkel, mások tisztálkodási és tisztítószerekkel segítettek, de a legtöbben gyümölcsöt és édességet, illetve életkorra és nemre való tekintettel összeállított, névre szóló „cipősdobozt” küldtek. De mindig hiánycikknek számító lábbeli is akadt a zsákokban, ahogy sokan pakoltak ruhaneműt is, utóbbit kiválogatják, a kisebb méretűekkel, illetve a felnőttruhákkal a szegény sorsú gyerekek családját segítik Mezőségen és Moldvában egyaránt. Idén főleg egy visai családnak jutott az adományokból – „érezzék ők is, hogy karácsony van”  – fogalmaz Kerekes Zoltán, aki szerint a több mint tíz gyerek közül hétnek az oktatását és ellátását az egyesület biztosítja.
Hiányzik a megnyugtató megoldás 
Az adományok jelentős segítségnek bizonyulnak a két szórványkollégiumban lévő közel félszáz gyerek napi ellátásában, ruháztatásában, ilymódon csökken az e célra fordított kiadás, mely a két bentlakás esetében havi 2500–3200 lej között mozog. Bár adnak egyfajta biztonságot, nem jelentenek megnyugtató megoldást a számos más erdélyi szórványkollégiumhoz hasonlóan év elején rendszerint pénzhiánnyal küzdő Bástya Egyesület számára.
A magyar kormánynak a Bethlen Gábor Alapból biztosított normatív támogatása ugyanis márciusig rendszerint elfogy, év elején már csak a januári bérek és különböző illetékek kifizetésére futja, és az áprilisban várható újabb pályázati pénzig alternatív forrásokat kell keresni. Az átmeneti időszak a gyerekeket nem érinti, elsősorban az alkalmazottak látják kárát, mondja Kerekes Zoltán, aki szerint nem is lehet elvárni, hogy az összes kiadást a magyar kormány állja, a helyieknek is tenniük kell valamit saját érdekükben.
Mint meséli, a BGA erre a tanévre eredetileg 20 millió forintot utalt ki a vicei és magyardécsei magyar iskolák fennmaradását biztosítani hivatott Bástya Egyesület számára, az összeget a romániai béremelések miatt később újabb 3 millió forinttal egészítette ki. Ez elegendő is lenne a 27 millió forintos költségvetéssel rendelkező egyesület számára, hiszen a maradék 4 millió forintot rendszerint sikerül „összekalapozni”, ám idén végre megvásárolták a vicei bentlakás épületét, és az összekalapozott összegből annak fizették ki az első részletét.   Elengedhetetlen a saját épület
A saját épület pedig elengedhetetlen a helyhiánnyal küzdő egyesület számára, mely a helyi gyerekek létszámának folyamatos csökkenése, illetve a környékbeli magyar iskolák megszűnése miatt kénytelen egyre több bentlakót befogadni és az ingatlant is ennek megfelelően fejleszteni. Pályázati pénzt pedig csak saját tulajdon bővítésére lehet igényelni, magyarázza az illetékes. „Növelni kellene a létszámot, mivel Vicében egyre kevesebb a gyerek” – mondja Kerekes Zoltán, aki szerint a Dsida Jenő Általános Iskolában évről évre nehezebb a két összevont elemi osztályt fenntartani, és örülnek, ha a különálló osztályokat legalább gimnáziumban sikerül hosszabb távon biztosítani.
A helyhiányt és a kiadásokat tetézi, hogy az egyesület a nyolcadik osztályt elvégző „véndiákokról” is gondoskodik, megfelelő szülői támogatás hiányában biztosítva továbbtanulásukat. A 15 fiatal között már egy egyetemista is van, aki a támogatásért cserében szociálismunkás-tanoncként az egyesület tevékenységét segíti, míg a középiskolások ellátásának biztosítását a befogadó oktatási intézmények segítségével oldják meg: Nagyenyeden a jól működő keresztszülőprogram, Gyulafehérváron a római katolikus egyház, míg Székelyudvarhelyen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) segítsége révén. Alkalomadtán a véndiákok is Vicébe „járnak haza”, ugyanakkor az újonnan érkezőknek is szállást kell biztosítani, így egyre sürgősebb a bentlakás tervezett manzárdosítása, mely elé játszóteret is szeretnének a gyerekek számára, a fejlesztéseket pedig pályázati pénzből finanszíroznák.
Magyardécsén is építkeznek 
Magyardécsén a helyi iskola oktatói által létrehozott Schola Alapítványban és az – egyébként Beszterce-Naszód megyében egyetlen magyar vezetésű – árpástói önkormányzatban leltek partnerre, amely felvállalta, hogy a községhez tartozó 5–8. osztályos décsei iskola emeletén 20–40 férőhelyes bentlakást alakít ki a máshonnan érkező gyerekek számára. A tervek szerint a cseresznyéjéről és gyümölcsöseiről híres településen tanuló 12 mezőségi és moldvai gyerek ősztől költözne át ide a jelenlegi bérelt épületből. Addig azonban még rengeteg a tennivaló, a mintegy kétmilliárd lejes beruházásba pedig lehetőségei szerint a Bástya Egyesület is próbál besegíteni. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy valamennyi tervünkre elég legyen. De az is nagyon fontos, hogy gondolnak ránk, próbálnak segíteni, ez már ad egy lelki pluszt. Úgy, ahogy most, karácsony tájékán is mindenki segíteni akart, remélem, hogy a többi problémánk is megoldódik” – adott hangot optimizmusának Kerekes Zoltán.
A magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként tartja számon a Bástya Egyesületet, amelyet 2006-ban alapítottak a vicei Dsida Jenő Általános Iskola oktatói azzal a céllal, hogy az egyre csökkenő gyereklétszámot moldvai csángó gyerekekkel gyarapítsák, biztosítva a tanintézet fennmaradását. Az egyesület tagjai évek óta visszajárnak a moldvai csángó falvakba, és főleg szegénysorú gyerekek magyar nyelven való taníttatását, ellátását, gyógykezelését, utaztatását vállalják. A pár száz lelkes településre a csángók szinte „hazamennek”, a vicei származású Gergely István (Tiszti) volt csíksomlyói plébános segítségével ugyanis korábban már több csángó család telepedett le itt.
A tízévnyi működés során a vicei szórványkollégium feladata lett az is, hogy magyar nyelvű oktatást biztosítson a Mellyes völgye, valamint a Bethlen és Szászlekence közötti térség bezárt tanintézetei miatt román iskolába kényszerülő magyar gyerekek számára. 2010 óta az egyesület a szórványmegye legnagyobb magyar településének számító Magyardécsére is kiterjesztette tevékenységét, ahol jövő szeptemberben adnák át az új szórványkollégiumot.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Akadály az önrendelkezés előtt
Negatívan véleményezte a  bukaresti törvényhozási tanács az állampolgársági kezdeményezésként a testület elé terjesztett autonómiatervezetet, melyet a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított kezdeményező bizottság nyújtott be.
Erről Árus Zsolt, a GYSZT elnöke tájékoztatta lapunkat csütörtökön. A szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanács 15 oldalas indoklása szerint a törvényjavaslat gyakorlatilag az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami entitás létrehozását irányozza elő, ami alkotmányellenes. A bukaresti tanács véleménye a törvényhozóra nem kötelező, az állásfoglalást a tervezettel együtt 30 napon belül megjelentetik a Hivatalos Közlönyben. Ezt követően elkezdődhet a parlament elé terjesztéshez szükséges legalább százezer aláírás összegyűjtése 11 megyében. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tavaly júniusi együttes ülésén született határozat arról, hogy állampolgári kezdeményezésként terjesztik ismét a román parlament elé az SZNT-autonómiastatútumot, ám az e célból alakult kezdeményező bizottság néhány tagját önkormányzati képviselővé választották júniusban, mely tisztségük összeférhetetlen a bizottsági tagsággal. Ezért döntött úgy a GYSZT, hogy maga alakít újabb testületet. Árus Zsolt lapunknak azt mondta, a Gyergyószéki Székely Tanács készen áll arra, hogy folytassa az elkezdett munkát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke ezzel szemben egyszerűbb, racionálisabb megoldásnak tartja, ha a parlamenti képviselet útján terjesztik a törvényhozás elé az autonómiastatútumot. Az SZNT-elnök a Krónika megkeresésére kifejtette, a választási kampányban volt olyan jelölt, jelenleg már képviselő, aki a televízió nyilvánossága előtt ígérte meg, hogy beterjeszti a tervezetet. Izsák ezt járhatóbb útnak tartja, és csak végső megoldásként folyamodnának az állampolgári kezdeményezéshez. „Nem akarjuk senkinek az ambícióját letörni, helyeslem, hogy több embert foglalkoztat a gondolat, hogy valamit tenni kell az ügy érdekében, ez is jelzi az erős elkötelezettséget Székelyföld autonómiája iránt” – szögezte le az SZNT elnöke. Az aláírásgyűjtéssel kapcsolatban Izsák rámutatott, minden megyéből legkevesebb ötezer aláírást kell gyűjteni, ezért a tizenegy megyét a magyar lakosság számaránya szerint kell sorrendbe tenni, és a „legnehezebb” három-négy megyében – ahol a legkisebb a magyarok aránya – előzetesen ki kell alakítani az önkéntes hálózatot. Az SZNT elnöke szerint, ha mégis ezt az utat választják, első lépésként Máramaros, Arad és Brassó megyében kell egyeztetni a közvéleményalakítókkal, és fel kell mérni, hogy össze tudják-e gyűjteni a szükséges aláírásokat, mert „a folyamatban a legegyszerűbb beletenni az autonómiatervezetet egy borítékba, és elküldeni a törvényhozási tanácsnak, de a neheze az aláírásgyűjtés”.  A székelyföldi autonómiastatútumról először 2004-ben, majd (egy módosított tervezetről) 2012-ben rendeztek szavazást a román parlamentben. Mindkét tervezetet érdemi vita hiányában, egyetlen román támogató voks nélkül vetették el, a törvényhozási tanács pedig korábban is negatívan véleményezte a dokumentumot.
Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)

Johannis, az ellenzék
Horgászkifejezéssel élve tovább „fárasztja” a választásokat megnyerő, és parlamenti többségbe került PSD–ALDE-koalíciót Klaus Johannis államfő. Aki nem siette el az új miniszterelnök-jelöltről kialakított álláspontja közlését, hiszen csütörtökön még nem volt hajlandó arról nyilatkozni, hogy megbízza-e a volt távközlési minisztert kormányalakítással, vagy sem.
Persze ezt lehet azzal is magyarázni, hogy a jelölt szerda esti megnevezése óta neki és stábjának nem volt elegendő ideje áttanulmányozni Grindeanu szakmai és egyéb jellegű pedigréjét. Azonban élünk a gyanúperrel, hogy ha a szívéhez közel álló PNL jelölhetett volna kormányfőt, nem lenne ennyire rigurózus. A halogatás oka így valószínűleg az, hogy ezáltal továbbra is jelzi a PSD–ALDE-nak: hiába van parlamenti többségük, nem tehetnek meg mindent, amit csak akarnak. Ezt szolgálta az első jelölt, Sevil Shhaideh indok nélküli elutasítása is: megtette, mivel alkotmányosan megtehette, és megmutatta a koalíciós pártoknak, hogy nem csupán a háttérből figyeli majd a tevékenységüket, de aktívan részese is kíván lenni a politikai napirend alakításának. Johannis a jelek szerint arra készül, hogy ha ki is nevezi Grindeanut – elvégre az vitathatatlan tény, hogy a választáson a többségi népakarat a már előre bejelentett PSD–ALDE-koalíciót támogatta –, a kormány ellensúlyaként, az ellenzék egyfajta önjelölt vezéreként szerepel, ha már a korábban általa vezetett liberálisok fele annyira sem szerepeltek jól, mint a most kormányalakításra készülő szociáldemokraták. Persze az óvatosság és a határozott fellépés nem árt, hiszen a PSD 2012-ben egyszer már megmutatta, hogy minden jogszabályon és intézményen kész átgázolni a totális hatalom, céljai megvalósítása érdekében, amikor minden lehetséges intézményt bedarált, hogy felfüggeszthesse tisztségéből Traian Băsescu volt államfőt. (Az ügy pikantériája amúgy, hogy akkoriban mindezt éppen a PNL-lel szövetségben tette, amelyből „emlékül” a szakítás óta is „megtartotta” a gátlástalan hatalomvágy miatt mára a szociáldemokraták kitartottjává züllött Tăriceanu volt kormányfőt.) Ráadásul az is egyértelmű, hogy akárcsak Shhaidehet, Grindeanut is a választási csalás miatt két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt Liviu Dragnea PSD-elnök kézivezérli majd. Ezt maga Dragnea erősítette meg, amikor jelezte, éppen azért esett a választása a Temes megyei közgyűlés elnökére, mert nem látja benne a potenciált arra, hogy kormányfőként a fejére nőjön, és a saját pecsenyéjét kezdje sütögetni. Márpedig Dragnea többször is jelezte, hogy magának szeretné a miniszterelnöki tisztséget, és azt is értésre adta, hogy ha rajta múlik, elhárítja az ezt akadályozó törvényt, amely tiltja, hogy a magafajta, jogerősen elítélt személyeket kormánytaggá nevezzék ki. Johannis tehát továbbra is bizonytalanságban tartja a PSD–ALDE-tandemet – igaz, velük együtt az országot és a nemzetközi partnereket is. Ami nem annyira jó, hiszen a politikai bizonytalanság miatt a lej árfolyama máris megzuhant, és teljes jogú kormány nélkül a bizonytalanság tovább fennmarad. A jelek szerint azonban az államfő még ennek az ódiumát is bevállalja, hogy jelezze: bármennyire is sótlan és háttérbe húzódó személyiség volt eddig, emberükre akadtak a személyében, és nem habozik a rendelkezésére álló eszközökhöz nyúlni, hogy az általa szükségesnek látott esetekben ő „helyettesítse” a súlytalan ellenzéket. 
Persze azt semmi sem garantálja, hogy az általa szükségesnek látott beavatkozások minden esetben az ország érdekét is szolgálják – de ehhez Romániában már hozzászokhattunk államfőtől, kormányoldaltól és ellenzéktől is egyaránt.
Balogh Levente Krónika (Kolozsvár)

Válasz imában
Lehetne egy nagy álomlátás ez az élet maga. Fenntartásom legfennebb annyi, hogy nem egyetlen, egyéni álom, úgy, ahogy az van…
Álmainkat kiegészíti a szép emlékezés, azt is szívesen tesszük. Román költő, Ioan Alexandru késztet emlékezésre, nem először. Most is súlya lészen az emlékezésnek, hiszen jó emberre és jó költőre, népe szeretett fiára emlékezni még akkor is életes, ha fáj. Mert odalett ő is, noha igen-igen jó szolgája volt népének és az ő Istenének.
Úgy adódott a Román Kommunista Párt makacs parancsára, úgy 1984 táján, hogy a Könyvhónapban, februárban nem s nem mehettünk Erdélyben, Székelyföldön és sehol az ég s a történelem adta magyar világban író–olvasó találkozóra csak úgy, átabotában, magyar költők s írók módjára, csak ha fele-fele román s magyar volt a pódiumon! Ez volt a tiltás, ez a törvény. És eljött az a február, olvasók s könyvek, költők ünnepe, és eljött Ioan Alexandru román költő is. Híre s neve ismert volt, költészete is, Kányádi szép fordításában.
Ioan nem elégedett meg a szerepléssel. Arra kért bennünket, Magyari Lajost meg engem, mutatnánk meg a városból valamennyit, látványt, jellegzetest.
Vittük, mutattuk a Székely Nemzeti Múzeumot, igen a Lábas Házat, a Székely Mikó Kollégiumot. Ioan Alexandru ragyogott, ámult, azt is mondotta, emlékszem, hogy tudtak építkezni ám ükapáink! És eljutottunk természetesen a sepsiszentgyörgyi vártemplomba. Köztudott volt Alexandru vaskemény vallásossága. Jött a gondnok a kulcsokkal, nyitotta a templomot, de vendégünk csak utánunk akart belépni. Legyen úgy. Odabenn áhítattal és kerek szemekkel vette birtokba a műemlék templomot. Oltárt nem talált a református templomban, de összefogta a két kezét a szószék előtt, és imádkozott.
– Uram, kérlek én, porszem előtted, áldd meg ezt a népet, mely épített jóvoltodból és akaratod szerint templomot, házat neked, Uram, várat és városokat a maguk megmaradására. Segítsd ezt a népet minden jó szándékában, áldd meg, Uram…
Az Igét mondotta a nagy hitű román költő érettünk, magyarokért, a magunk építette templomban. Fordulok most az ő szavaival és istenfélő áhítatát idézve, a román nép jósága és a nép legjava felé, áldást kérőleg Ioan Alexandru szavaival, hogy mi ne legyünk lerohadt lelkű, román zsebes politikusok gyarmata. Ámen.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Őseink öröksége
Ferencz Botond: szeretni kell a szakmát! 
A kovásznai Ferencz Botond tíz éve farag székelykapukat, kopjafákat, bútorokat, emléktárgyakat. Azt mondja: a fafaragó szakma elöregedőben van, ezért elkelne az utánpótlás, mivel ez a népi mesterség a múltunk olyan hagyatéka, amit kár lenne veszni hagyni.
A 48 éves Ferencz Botond a Kőrösi Csoma Sándor Líceumban kezdte, majd a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban fejezte be tanulmányait. Elmondása szerint autodidakta módon sajátította el a fafaragás mesterségét. „Igaz, hogy édesapám asztalos volt, azonban nem sokat tanulhattam tőle, mivel korán elhunyt” – mesélte lapunknak.
Kezdetben asztalosként dolgozott, azonban amint a termopán ajtók, ablakok egyre inkább elterjedtek, úgy döntött, szakmát vált. „A kovásznai Makó Csabával kezdtem a fafaragást, és az ugyancsak helyi Bodor János faragóval is dolgoztam. Először kapunyílókat készítettem, majd később a székelykapu-faragásba is belekezdtem” – idézte fel.
Ferencz szerint mostanság nincs akkora igény a székelykapukra, mint régebb. „Tíz évvel ezelőtt évente 5–6 kaput is kellett készítenem, mostanra egy–kettő jut egy esztendőre”, mondta, hozzátéve, manapság leginkább intézmények rendelnek ilyen díszes bejáratokat. Az évek során a székelykapuk mellett kopjafákat is faragott, melyek nemcsak Erdély-szerte, hanem Magyarországon vagy épp Svájcban is otthonra találtak.
Kézműves-vásárokra nem nagyon szokott járni, mivel az efféle eseményeken úgysem vásárolnak túl sokat a faragott munkákból. „A rendelés leginkább úgy működik, hogy valakinek készítek egy munkát, valamelyik ismerősének pedig megtetszik, és ő is rendel tőlem” – magyarázta Ferencz, aki úgy véli, a fafaragás kiöregedőben van Kovásznán. „Negyvennyolc éves vagyok, a legfiatalabb faragó, Makó Csaba pedig 47 éves”, mondta Ferencz, megjegyezve, hogy természetesen vannak még faragók a városban, azonban többségük csak otthoni használatra készít munkákat, kevesen vannak, akik ebből élnek. „Utánpótlás se igen van. Bár a helyi Tanulók Klubjában oktatnak fafaragást, az ifjak nem igazán érdeklődnek a szakma iránt. Ám remélem, ennek ellenére lesznek olyanok, akik folytatják a mesterséget”, adott hangot bizakodásának.
Úgy véli, ez egy olyan szakma, amit őseinktől örököltünk, és fontos, hogy továbbvigyük, mert ez is a hagyományainkhoz tartozik. „Amelyik nép nem tiszteli a múltját és hagyományait, annak jövője sem lehet.” Azt mondja, kizárólag fafaragásból nem lehet megélni, ám fontos, hogy az ember jól érezze magát munkavégzés közben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sok sikert. Klaus Iohannis
Úgy szerzett tudomást arról, hogy Klaus Iohannis államfő elfogadta jelölését, hogy kapott egy 'Sok sikert. Klaus Iohannis' szövegű üzenetet a telefonjára - nyilatkozta pénteken Sorin Grindeanu kijelölt miniszterelnök.
Grindeanu bevallása szerint azonnal felhívta Liviu Dragneát, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökét, aki arra kérte, ellenőrizze, hogy az a szám, amelyről az sms-t kapta, valóban a Klaus Iohannisé-e. Miután erre sor került, küldött egy választ, 'Köszönöm, elnök úr!' szöveggel - mondta Grindeanu.
A kijelölt miniszterelnök hozzátette, "decens" beszélgetést folytatott csütörtökön az államfővel, nem kérték tőle a leendő kabinet névsorát.
Elmondta: ha minden a tervek szerint halad, január 4-én leteszik az esküt, és még aznap este megtartják az első kormányülést.
Grindeanu kifejezte készségét, hogy miután benyújtják a parlamentbe a kormányprogramot és a kabinet névsorát, tárgyalásokat folytasson az RMDSZ képviselőivel.
'Láttam, hogy egyes politikai pártok bejelentették, nem szavazzák meg a kormányt, noha nem is ismerik az összetételét és a kormányprogramot sem. Szerintem ez nem helyes eljárás, de ez már az ő dolguk' - tette hozzá Grindeanu. (AGERPRES) szatmar.ro

Lefejezhetik az iskolákat
Több székelyudvarhelyi iskola, de még napközi is elveszítheti a jelenlegi igazgatóját. Az új módszertan bekavar.
Elkezdődtek a kinevezések a tanintézmények igazgatói és aligazgatói pozícióira. Kiderült, több Hargita megyei iskola tantestülete ragaszkodik jelenlegi igazgatójához, ám ők nem maradhatnak tisztségükben, ha nem sikerült a versenyvizsgájuk, vagy nem jelentkeztek arra.
Törvény volt, csak módszertan nem
Görbe Péter főtanfelügyelőtől megtudtuk, a törvény mindig is előírta, hogy az igazgatói és aligazgatói állást versenyvizsgával kell elfoglalniuk a tanároknak, ugyanakkor azt is, hogy szükség esetén, amíg megszervezik a vizsgát, lehet ideiglenesen kinevezni tanárkollegákat ezekbe a pozícióba, viszont ezt legkésőbb az előző tanév zárásáig kell megtenni.
„Ennyi éven át egyik kormányzat sem intézkedett, hogy meglegyen a módszertana a kinevezéseknek, idén jutott a minisztérium oda, hogy kidolgozza azt. Augusztus végén érkezett a rendelet, és szeptember 12. és október 2. között jelentkezhettek az igazgatói állásokat betölteni kívánó tanárok az ennek érdekében rendezett versenyvizsgára"– mondta a főtanfelügyelő.
A részvételhez kritériumoknak kellett megfelelni. A jelentkezőknek a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének tagjainak kell lenniük. Ahhoz, hogy valaki tag legyen, legkevesebb el kell érnie a kettes fokozatot a minden évi kitűnő minősítés mellett, illetve oktatásmenedzsment mesterijének is meg kell lennie.
A rendelet szerint nem maradhat pozíciójában az, aki nem ment el a versenyvizsgára, vagy nem sikerült teljesítenie azt. Nem tesz különbséget aközött, aki nem teljesítette a részvételhez szükséges kritériumokat, vagy csak úgy döntött, nem vesz részt a vizsgán – magyarázta Görbe.
A szabály azt mondja, hogy azon iskolák posztjaira, amelyeknél az igazgatóság nem vett részt a versenyvizsgán az iskola tantestülete javaslatot tehet tanárkollégára, a tanfelügyelőség vezetőségének a beleegyezésével a főtanfelügyelő kinevezheti azt a következő vizsgáig, de nem később, mint a tanév végéig.
Ezek olyan személyek lehetnek, akik nem próbáltak versenyvizsgázni, avagy nem voltak ezelőtt funkcióban. „Ötvenen felül volt megyeszinten az olyan iskolák száma, amelyeknél nem volt az igazgató versenyvizsgázni, vagy nem sikerült neki, ezek közül huszonhárom tantestület érvényes javaslatot tett. Volt, aki azt mondta, hogy legyen, aki eddig volt, de a törvény, ha azt mondja, nem lehet, akkor se a tanfelügyelőség vezető tanácsa, se én nem tudok, amit csinálni – mondta Görbe.
Városunkban is vannak problémás esetek
Bartolf Hedvig tanfelügyelő kérdésünkre elmondta, megyeszerte 27 olyan igazgató és 11 aligazgató van, akihez ragaszkodik a tantestülete, de nem vett részt a vizsgán, vagy nem sikerült neki az. „Elég sok kellemetlenséggel jár, mert ha az iskola megszokott egy vezetőséget, akkor szeretne vele legalább a tanév végéig vagy még tovább együtt dolgozni, de jelenleg csak annyit tudunk, hogy ez így nem felel meg a módszertannak. Hogy a módszertan milyen, nem szeretném kommentálni" – mondta a volt főtanfelügyelő.
Székelyudvarhelyen a Móra Ferencz Általános Iskola és az Eötvös József Szakközépiskola a problémásabb esetek közé tartoznak, hiszen mindkettő intézményigazgató és aligazgató nélkül maradt. Nem sokkal jobb a helyzet a Benedek Elek Pedagógiai Líceumban sem, hiszen Bálint Mihály igazgató szintén nem jelent meg a versenyvizsgán.
Mindhárom oktatási intézményben tartottak olyan jellegű megbeszélést, ami a hogyan továbbról szólt, de tudomásunk szerint változást nem szeretnének, a mostani igazgatókkal képzelik el a folytatást.
Alternatívát dolgozott ki a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tantestülete, létezik elképzelés arra az esetre is, ha semmiképpen nem maradhatna Bálint Mihály az intézményvezető, de egyelőre nem nyilvános annak a személynek a neve, akiben a tantestület megbízna az igazgatói teendőket illetően. Kiválasztottak ugyan maguk közül egy személyt, aki – amennyiben minden kötél szakad és Bálint Mihály nem folytathatja igazgatóként – ideiglenesen vezethetné az intézményt.
Az Eötvös József Szakközépiskolában gyakorlatilag ugyanez a helyzet, az ottani tantestület szintén tartott ilyen jellegű megbeszélést és maguk közül kiválasztottak egy szintén „alternatív" intézményvezetőt és annak helyettesét, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a neveik egyelőre ne kerüljenek nyilvánosságra. Mint ahogy ragaszkodnak a régi igazgatónőhöz, Trinfa Pálmához is.
A Móra Ferenc Általános Iskolában is ugyanez volt a forgatókönyv, tudomásunk szerint szintén tartott megbeszélést az ottani tantestület – az előző két iskolától eltérően azonban itt nem választottak ideiglenes vezetőt, mert továbbra is a régi vezetőséget, Ferencz Viola igazgatót és Tifán Irén aligazgatót szeretnék az intézmény élén látni.
Az aligazgatói állásokat illetően a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola, illetve a Tamási Áron Gimnázium érintett, hiszen sem Jakab Zoltán, sem Benczi Tibor nem voltak a vizsgán, viszont mindkettőhöz ragaszkodik iskolája.
Az ovisokat sem hagyják békén
A Csillagvár Napköziotthon tanévkezdéskor kinevezett igazgatója,Lukács Kinga sem volt versenyvizsgázni, hiszen nem tagja a Hivatásos Oktatásvezetők Országos Testületének. „Hogy ennek tagja légy, el kell végezned egy hatvankredites menedzsmentképzést, amit meg is csináltam, viszont az augusztusi testületi kiírásra nem tudtam jelentkezni, most lesz egy másik januárban, arra már fogok tudni" – magyarázta az igazgatónő, miért nem tudott részt venni a vizsgán.
Megtudtuk tőle, a kollegái nyilatkozatot írtak a tanfelügyelőség részére, amelyben leírják, ragaszkodnak Lukács Kingához, viszont amennyiben semmi esetre sem lesz kinevezhető, Gáll Anna, a napközi óvónője legyen az ideiglenes intézményvezető. „Ő, amikor aláírta a nyilatkozatot, megjegyezte, csak abban az esetben vállalja, hogyha nem bírálják el megfelelően a nyilatkozatot" – tette hozzá Lukács Kinga.
Görbe Péter azt is elmondta portálunknak, továbbították az intézmények pedagógusainak kérését a minisztérium felé, sürgetve a megoldást. Ennek várják jelen pillanatban az elbírálását, hiszen január 9-én megszűnik a jelenlegi igazgatók mandátuma.
GÁL ELŐD, KATONA ZOLTÁN uh.ro

Megszüntetik az Erdélyi Riportot
A portál munkatársai azonban önerőből szeretnék folytatni.
Anyagi okok miatt, meghatározatlan időre szünetelteti az Erdélyi Riport működését a hírportál kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Ezt a szerkesztőség tagjai közölték a portálon, a közlemény szerint a kiadó január elsejétől nem finanszírozza tovább az orgánum működését.
A portál munkatársai közölték, kérték a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosították őket, hogy az archívum, valamint a megjelent anyagok elérhetőek lesznek a továbbiakban is.
Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
„Ugyan a kiadó úgy döntött, nincs szükség az Erdélyi Riportra, a szerkesztőség ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzszilván szellemiségű sajtóműhely. Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk” - áll a közleményben.
béel foter.ro

Ditrói gyermekfúvósok: a határ a csillagos ég
Kitartó munka, szív, lélek, szorgalom – ez a receptje annak, hogy közönség elé állhatott az alig másfél éve alakult ditrói gyermekfúvós-zenekar. A nulláról indultak, ma már kottából zenélnek, jövőjüket tekintve pedig a határ akár a csillagos ég lehet.
Így gondolja Mayer Róbert karnagy, aki azt reméli, hogy minél több gyermek megérzi a muzsikálás szépségét, és csatlakozik a jelenleg huszonnégy tagú zenekarhoz.
Aki ismeri a ditrói fúvósokat, tudja, nincs ünnep a faluban nélkülük, aki ismeri a ditróiakat, nem vonja kétségbe, ezen a településen hagyománya van a zenélésnek, éneklésnek. A fúvószenekart több mint száz éve, 1912-ben alapították, és hogy a jövőben is megmaradhasson, utánpótlás-nevelésről gondoskodik a község önkormányzata. A szentmiklósi Mayer Róbert zenetanárt, karnagyot kérte fel a polgármester, hogy vállalja el az alakuló gyermekfúvóscsoport oktatását.
Tavaly kezdte a tagok toborzását az önkormányzat, a jelentkezést követő nyári fúvóstáborba harminchárom, négy-nyolcadik osztályos korú gyermek vett részt. Mindannyian teljesen kezdők voltak – emlékszik vissza a kezdetekre Mayer Róbert. A táborozás, az összerázódás mellett arra is megfelelő alkalom volt, hogy felmérjék a gyermekek képességeit, eldöntsék, hogy kinek milyen hangszert adnak a kezébe.
„Nem zeneiskoláról van szó, azért jelentkeztek, mert érdekelte őket a zenélés, mert meg akartak tanulni hangszeren játszani. A szelekció – mint minden más tevékenység esetén – itt is bekövetkezett. Ez természetes. Mostanra huszonnégyen maradtak. Szívvel, lélekkel állnak a feladat mellé, minden próba alkalmával azt érzem, alig várják, hogy végre muzsikálhassanak” – meséli a karnagy.
Szükséges ez a melléállás a gyermekek részéről – teszi hozzá, hisz valamennyien teljesen nulláról kezdték, a hangszerek megszólaltatásával egyidőben tanulják a kottaolvasást, és ez igen kemény munka. Nehezíti a haladást a hangszerhiány is, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson az otthoni gyakorlásra, így a heti rendszerességgel zajló próbákon próbálnak eligazodni a zenélés útvesztőjében.
„A muzsikálás mellett az elméleti tudáshoz is szükséges letegyük az alapokat, és ez így együtt küzdelmes munkát jelent. Nem úgy van, hogy kiadom az utasítást, és meg tudja fújni a kért hangot, mert az sokszor nem szólal meg, vagy éppen besípol a hangszer. Ilyenkor meg kell keresni a hibát, aminek több lehetséges oka is van, ezeket mind meg kell tanulják kezelni a gyermekek. Nehézség az is, hogy nincs elég hangszer. Szükség lenne még trombitákra, szárnykürtre, tenorkürtre, tubára, fuvolákra, klarinétra” – mondja a karnagy.
A nehézségek mellett pozitívumokról is beszámol. „Elégtétel hogy rendszeresen járnak, és lelkesen jönnek próbákra, mint ahogy az is, amikor kijönnek a dallamok a hangszerből” – osztja meg.
Dallamok márpedig egyre gyakrabban kijönnek, állnak össze egy-egy teljes zeneművé. Megbizonyosodhattak erről mindazok, akik a ditrói gyermekfúvós-zenekar első előadásait hallották a napokban az orotvai, illetve a ditrói Szent Katalin-templomban, ahol egyéni, kisebb csoportos, illetve a teljes zenekar előadásában hangzottak el karácsonyi darabok.
„Pedagógusként az a dolgom, hogy megszerettessem a gyermekekkel azt, amit csinálnak. Ez esetben szeressenek meg fújni. Minél többen. Annak örvendenék, ha mindenki zenélne ezen a világon, mert akkor szebb lenne, jobban működne az élet a földön” – fogalmaz Mayer Róbert. Az elmondottakért tekinti feladatának a ditrói gyermekfúvós-zenekar népszerűsítését, új tagok toborzását, az együttes fejlesztését. „A zene határa a csillagos ég, úgyhogy amíg tudunk, megyünk előre, megyünk felfelé, hogy minél többet tudjunk elsajátítani és kihozni magunkból” – szögezi le.
Pethő Melánia Székelyhon.ro

Szilveszteri vígjáték a pénzről
Ray Cooney kortárs brit drámaíró Zakariás Zalán által rendezett darabjával zárja az évet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulata. A Pénz az égből című bohózat, amelyet ma este 18 órától a nagyteremben láthat a közönség, az álmokról szól, az új élet reményéről, valamint arról, hogy miként viszonyul az ember a soha vissza nem térő lehetőségekhez.
Az előadás szervezőelve a nevetés – hirdeti a színház honlapja – mely Peter Brook véleménye szerint nagyon mélyen és általánosan emberi, a megmenekülés eszköze és „a legnagyobb ajándék, amit az emberiség Istentől kapott”. A híres angol rendező szerint minden helyzetben – még a legeslegnagyobb rettegés közepette is – eljön a pillanat, amikor az ember nem veheti csakis és teljesen komolyan önmagát és az életét. Zakariás Zalán rendező lapunknak elmondta, hogy a pénz által megváltozó emberi értékrendek nagyon is aktuális témáját járja körül az előadás, és reményei szerint nem fog csalódni az a néző sem, aki kacagni, szórakozni vágyik, és az sem, aki mélyebb tartalmakra kíváncsi. Ray Cooney brit drámaíró Pénz az égből című bohózatában a középkorú Henry Perkins kishivatalnok születésnapi vacsorájára igyekszik haza, és a vonatról leszállva valaki másnak a táskáját veszi el, amelyben a szendvicse helyett vastag pénzkötegeket talál. Ez a temérdek pénz egyértelműen bűncselekményhez köthető, így Henry elhatározza, hogy lelép vele, még mielőtt a rendőrség meggyanúsítaná. Azonban előreláthatatlan események sora keresztezi a menekülni vágyó főhős útját, a félreértések hálójából pedig a maffia, rendőrség, haszonleső hivatalnokok, irigykedő barátok és rokonok nem engedik kiszabadulni. A pénz utáni hajsza lassan elképesztő méreteket ölt, a szereplők kifordulnak önmagukból, a naiv vígjáték pedig abszurd bohózattá változik. Az év utolsó éjszakájához ősi idők óta zajos, pompázatos felvonulások kapcsolódnak, az ostorpattogtatásból és dobverésből pedig máig megmaradt a felszabadulásra való igényünk – áll a színház közleményében. És mivel az ember minden időktől fogva közösségével együtt ünnepli az év utolsó napját, a Tamási Áron Színház társulata is fontosnak tartja, hogy szilveszter estéjén a közönségével, közösségével ünnepeljen. Az előadás szereplői: Szalma Hajnalka, Rácz Endre, Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Szakács László, Benedek Ágnes, Nagy Alfréd, Fekete-Lovas Zsolt. Fordító, dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor, díszlet-, és jelmeztervező: Csiki Csaba. A szilveszteri előadást követően, január 3-án 19 órától tartják a Pénz az égből hivatalos bemutatóját, további előadások január 4-én és 19-én.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi N. Sándor: Bukaresti mozaikkockák /2./ (Szilveszter)
Ki is gondolhatta volna komolyan, hogy 1989. december 22-éről 23-ára virradó éjszaka ezek az emberek egyszerre átalakulnak majd nyugati demokratákká?
De maradjunk még Homérosznál. Még mielőtt az imént elmesélt történet megesett volna velem, a Kriterionnál rám bízták az Odüsszeia kiadásra való előkészítését. Mivel már ismertem az eposzt, úgy gondoltam, akkor lesz a legtanulságosabb, ha olvasás közben az emberközi kapcsolatok formájára figyelek: hogyan köszöntik egymást, hogyan köszönnek meg valamit, hogyan kérlelik egymást – és hasonlókra. Ilyen szempontból olvasva rendkívül tanulságosnak bizonyult az Odüsszeia, s ahogy haladtam benne előre, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a megfigyelt dolgok sok tekintetben idegenek ugyan számomra, de amúgy valahonnan nagyon ismerősek. Nem jöttem rá a titokra, mígnem az egyik fordulatnál egyszer csak románul kezdtem hallani a szöveget. Rögtön világossá vált minden: hiszen Bukarestben pontosan ezt hallom minden utcasarkon! Szinte szó szerint. Sőt még a bukaresti huncutságra (vagy ahogy ott mondanák: „şmecherie”) is találtam egy hamisítatlan példát: mikor az apját, Odüsszeuszt kereső Télemakhosz elbúcsúzik az őt addig vendégül látó Menelaosztól (aki mellesleg nem holmi tekergő strici, hanem köztiszteletben álló derék férfiú!), az teljesen a bukaresti köznép esze járásához illő módon – mondhatnám: ravaszul odakacsintva – azt mondja: Várjál, fiú, mert másképp csináljuk! Engem itt, a környéken mindenütt ismernek és tisztelnek, tehát „veled indulok el, befogom paripáim, / s végig a városokon hajtom szekered; soha senki / el nem ereszthet üres kézzel, lesz mindig ajándék: / vagy jóércű tripúsz kerül onnan, vagy pedig egy tál, / vagy két jó öszvér, vagy ivókupa drága aranyból.” (XV. 81–85. – Devecseri Gábor ford.) Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy a húszas években, amikor Párizsban megjelentek Panait Istrati írásai, a francia kritikusok döbbenten állapították meg, hogy jelentkezett egy író, aki egyenesen a homéroszi korból bújt elő.
A huncutságra – a „şmecheriára” – visszatérve: való igaz, amit az oda érkezők két nap alatt is megállapíthatnak, hogy a bukarestiek többsége ott ejti át a másikat, ahol tudja. Az átejtés valóságos tartalma azonban csak a bukaresti kultúra értékrendjében értelmezhető. A kívülálló könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy ezeknek az embereknek a legnagyobb része elvetemült gazember, aki nem ismer sem Istent, sem erkölcsöt, aki előtt semmi sem szent. Pedig itt az átejtés a kultúra egyik eleme, mondhatni rituális cselekvés, amelynek fő célja nem annyira a várható haszon elnyerése (ami persze nem árt), mint inkább a virtus megmutatása: akinek sikerül valakit átejtenie, az önmaga és mások előtt is saját életrevalóságát igazolja vele, ő a rátermett, jól boldoguló, talpraesett („descurcăreţ”) „menő fej”, míg a másik, akit átvertek, a balek („fraier”). Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött. Az ilyen átejtések társadalmi megítélése is ehhez van mérve: mivel a „ki kit (ejt át, győz le)” elve (a „care pe care”) a társadalmi rangkijelölés általánosan elfogadott módja, a közösség rendszerint a győzőt jutalmazza elismerésével, nemigen veszi védelmébe az alulmaradót, hacsak valami nagy szabálysértés nem történt az átejtés során. Az átejtésnek ugyanis korlátozó szabályai vannak, ezeket illik betartani. Szabályai vannak a veszekedésnek is. Vannak persze komoly veszekedések is, igaz, hogy feltűnően ritkán, amelyek nincsenek tekintettel semmiféle szabályra, ezek az „örök harag” jegyében zajlanak. A legtöbb veszekedés azonban inkább szokás jellegű és szabálykövető. Ezt akkor lehet a legjobban megfigyelni, ha egy kívülről érkezett cseppen ilyen helyzetbe, aki nincs tisztában a bukaresti veszekedések szabályaival. Egyszer nekemesett valaki az autóbuszban, mert a tülekedésben véletlenül a lábára léptem; rákezdtem keményen, s amikor én mint újonc bukaresti úgy értékeltem, hogy amit rám rakott, már messze meghaladta a sértés határát, azt találtam neki mondani, hogy menjen az ördögbe („Du-te dracului”). Mire ő teljesen elképedt, elkezdett hebegni-habogni, és szinte kétségbeesve azt mondta: „De hát álljon meg, jóember, hát hogy mondhat nekem ilyet, hát mi rosszat tettem én magának? Megbántottam én magát valamivel?” Kénytelen voltam tőle bocsánatot kérni, mert rögtön megértettem, hogy ő nem is veszekedett velem komolyan, csak úgy, megszokásból (vagy tán nem is velem veszekedett, hanem a főnökével, hogy adja ki a mérgét, ahogy azt a bukarestiek szokták, mielőtt hazamegy a feleségéhez), én meg olyat mondtam neki, ami csak nagyon komoly veszekedésben hangozhat el, akkor is csak kivételesen.
Mert embert anyjába küldeni bátran lehet, de az ördögbe nem. Ez már átoknak számítana, s azt Bukarestben nagyon komolyan veszik. Istennel káromkodni sem hallottam Bukarestben senkit, ha igen, az vagy magyar volt, vagy erdélyi román. De semmiképpen sem igazi bukaresti.
A bukaresti ember ugyanis állandóan Isten közelében él. No nem úgy, mint ahogyan nyugati egyházak jámbor istenfélői gondolnák. Nem. A bukaresti ember számára egyszerűen nincs éles határ a szent és a profán között. Számára a mindennapi élet apró eseményei, jelenségei egy kicsit valamiféle szentség hordozói is, mindennek van valami földöntúli tartalma, ha nem egyéb, hát az események elkerülhetetlenségébe vetett fatalista hit. Éppen ezért még csak azt sem merném állítani ezekről az emberekről, hogy babonásak. Más ez, mint a mi fogalmaink szerinti babona. A bukaresti köznépre valóban igaznak tűnik az, amit valaki (sajnos, már nem tudom, ki) a románokról mondott, hogy tudniillik számukra a transzcendencia a szomszéd kertjénél kezdődik. A földiek és földöntúliak közötti éles határ hiánya folytán a szent régiójába tartozó dolgok is tele vannak profán elemekkel – ennek érzékeléséhez elég egy temetésen figyelő szemmel részt venni. Számomra ez az összemosódás volt az egyik legfeltűnőbb különlegesség kezdettől fogva, kerestem is nagyon, hogyan lehetne ennek lényegét nagyon tömören és mindent kifejezően megfogalmazni. Véletlenül bukkantam rá az utcán, egy villamosmegálló nevét jelző táblán ott állt a három szó, mely együtt borzongató szépséggel fejezte ki számomra, mi is az, hogy Bukarest: Biserica Ancuţa Băneasa. Hát ez az. Egy város, ahol a templom nem egy szent nevét viseli, hanem egy hajdani nagyasszonyét, aki bánné ugyan (Băneasa), de akkor sem Ana, hanem kicsinyítő képzős, kedvesen hangzó Ancuţa. Aki meg tudja érezni, milyen szép vers ez így, ez a „Biserica Ancuţa Băneasa” (amelynek fordítása, az „Annácska Nagyasszony templom” még közelítőleg sem adja vissza az eredeti hangulatát), az már sejt valamit Bukarest lényegéből. Bukarestben a barátság is más, mint mondjuk Erdélyben. Egy igazi barátság sokszor jelent annyit, mint a közeli rokonság. Lehet, hogy a nagy távolságoknak meg a rossz tömegközlekedésnek is tulajdonítható, de ott a baráti látogatás gyakran úgy történik, hogy szombat délután az ember családostul ellátogat a barátaihoz, körülülik az asztalt, étel, ital is kerül rá természetesen, a lemezjátszóból fülsiketítő hangerővel szólnak a kedvenc románcok, amolyan hallgatófélék, s a mulatozók éjfél utánig ezt próbálják túlharsogni. A legmeglepőbb az, hogy a szomszédok nem zsörtölődnek érte: ma nekem, holnap neked, és ezzel el van intézve a csendháborítás. Éjfél után már nem mennek haza a vendégek, hanem ott hálnak, s majd csak másnap délután keverednek haza, mert, ugye, hétfőn munkába kell menni, s a gyerekeknek iskolába.
Ballada, éjjel egykor. Egy harmincöt év körüli fiatalember botorkál az utca közepén; ittas, de nem részeg. Nem is kiabál: üvölt. Inkább a fájdalomtól, a kétségbeeséstől, mintsem a dühtől. „Neluleee!… Neluleee!… Hol vagy, te Nelu, te drága barátom, hol vagy? Mit tettél velem, Nelu, mit tettél velem? Hogy tudtál ilyet tenni, te Nelu? Elvetted tőlem a feleségemet, Nelu! És én most meg kell öljelek érte, Nelu! Pedig tudod, hogy én szeretlek téged, mert a barátom vagy! És mégis meg kell öljelek, mert elvetted a feleségemet! Mért tetted ezt velem, te Nelu, hogy tehettél ilyet éppen énvelem? Látod, most meg kell öljelek …” (Egy előre bejelentett gyilkosság története. Avagy: Kyra Kyralina.)
Azt hiszem, mégsem lett ebből emberölés. Inkább úgy képzelem, hogy ez a fiatalember másnap bement a munkahelyére, ott végigjárta összes barátait, ismerőseit és ismeretleneit, és mindenkinek részletesen előadta az ő nagy bánatát. És addig mondta, míg végül megfakult az egész, míg kijött belőle minden keserűség.
Mert ez Bukarestben így megy. Az ember beáll a sorba valami földi táplálék reményében, és tíz perc múlva már tudja a mellette állónak minden baját, nyomorúságát, ismeri a rokonságát, szokásait, mindenfélét. Az egész Bukarest egy nagy kibeszélés – azt hiszem, pszichoterapeutára sincs ott olyan nagy szükség, mint más nagyvárosokban. S talán a neurotikus ember is kevesebb, mint másutt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 

S. Grindeanu: a miniszterelnök és az új kormány legfőbb kötelessége betartani a kormányprogramban előírtakat
A miniszterelnök és az új kormány legfőbb kötelessége betartani a kormányprogramban előírtakat, hiszen erre adta voksát december 11-én a lakosság nagy része – nyilatkozta pénteken Sorin Grindeanu.
A kijelölt miniszterelnök a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével, Liviu Dragneával és a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) társelnökével, Călin Popescu-Tăriceanuval közösen tartott sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, politikai kormányról lévén szó, ennek összetételéről a PSD és az ALDE vezetőtestülete dönt, jövő kedden.
“Itt nem egyéni szimpátiákról és baráti viszonyokról beszélünk, hanem két párt, a PSD és az ALDE felelősségéről. (…) Meggyőződésem, hogy mindkét alakulat hozzáértő személyeket jelöl majd a miniszteri tisztségekre, akik tartani tudják magukat a kormányprogramhoz. Hangsúlyozom ismét, nem szakértői kormányról beszélünk, hanem politikai kormányról, amelynek tagjairól – a PSD esetében legalábbis – ugyanúgy az Országos Végrehajtó Bizottság dönt majd, akárcsak az én jelölésemről. Minden miniszterjelöltnek meg kell szereznie a testület támogató szavazatát” – mondta Grindeanu.
A kijelölt miniszterelnök ismét hangsúlyozta, a PSD által a parlamenti választásokon elért eredmény alapján ő is, és a párt végrehajtó bizottsága is azt látták volna helyénvalónak, hogy az alakulatot történelmi sikerre vivő elnök, Liviu Dragnea legyen a kormány feje.
“Azáltal, hogy ő másképpen döntött, mi nehéz helyzetbe kerültünk. (…) Nagyon szorosan együttműködöm majd Liviu Dragneával. Ne higyjék, hogy akár egy percig is figyelmen kívül hagyom azt, hogy 20 éve vagyok a PSD tagja, és hogy Liviu Dragnea a párt elnöke” – tette hozzá Sorin Grindeanu.
A kijelölt miniszterelnök a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével, Liviu Dragneával és a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) társelnökével, Călin Popescu-Tăriceanuval közösen tartott sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, politikai kormányról lévén szó, ennek összetételéről a PSD és az ALDE vezetőtestülete dönt, jövő kedden.
“Itt nem egyéni szimpátiákról és baráti viszonyokról beszélünk, hanem két párt, a PSD és az ALDE felelősségéről. (…) Meggyőződésem, hogy mindkét alakulat hozzáértő személyeket jelöl majd a miniszteri tisztségekre, akik tartani tudják magukat a kormányprogramhoz. Hangsúlyozom ismét, nem szakértői kormányról beszélünk, hanem politikai kormányról, amelynek tagjairól – a PSD esetében legalábbis – ugyanúgy az Országos Végrehajtó Bizottság dönt majd, akárcsak az én jelölésemről. Minden miniszterjelöltnek meg kell szereznie a testület támogató szavazatát” – mondta Grindeanu.
A kijelölt miniszterelnök ismét hangsúlyozta, a PSD által a parlamenti választásokon elért eredmény alapján ő is, és a párt végrehajtó bizottsága is azt látták volna helyénvalónak, hogy az alakulatot történelmi sikerre vivő elnök, Liviu Dragnea legyen a kormány feje.
“Azáltal, hogy ő másképpen döntött, mi nehéz helyzetbe kerültünk. (…) Nagyon szorosan együttműködöm majd Liviu Dragneával. Ne higyjék, hogy akár egy percig is figyelmen kívül hagyom azt, hogy 20 éve vagyok a PSD tagja, és hogy Liviu Dragnea a párt elnöke” – tette hozzá Sorin Grindeanu. erdon.ro

Akadály az önrendelkezés előtt
Negatívan véleményezte a  bukaresti törvényhozási tanács az állampolgársági kezdeményezésként a testület elé terjesztett autonómiatervezetet, melyet a Gyergyószéki Székely Tanács (GYSZT) által megalakított kezdeményező bizottság nyújtott be.
Erről Árus Zsolt, a GYSZT elnöke tájékoztatta lapunkat csütörtökön. A szakértőkből álló, a törvényszövegek jogharmóniáját vizsgáló törvényhozási tanács 15 oldalas indoklása szerint a törvényjavaslat gyakorlatilag az egységes román nemzetállammal párhuzamos, különálló állami entitás létrehozását irányozza elő, ami alkotmányellenes. A bukaresti tanács véleménye a törvényhozóra nem kötelező, az állásfoglalást a tervezettel együtt 30 napon belül megjelentetik a Hivatalos Közlönyben. Ezt követően elkezdődhet a parlament elé terjesztéshez szükséges legalább százezer aláírás összegyűjtése 11 megyében. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) tavaly júniusi együttes ülésén született határozat arról, hogy állampolgári kezdeményezésként terjesztik ismét a román parlament elé az SZNT-autonómiastatútumot, ám az e célból alakult kezdeményező bizottság néhány tagját önkormányzati képviselővé választották júniusban, mely tisztségük összeférhetetlen a bizottsági tagsággal. Ezért döntött úgy a GYSZT, hogy maga alakít újabb testületet. Árus Zsolt lapunknak azt mondta, a Gyergyószéki Székely Tanács készen áll arra, hogy folytassa az elkezdett munkát.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke ezzel szemben egyszerűbb, racionálisabb megoldásnak tartja, ha a parlamenti képviselet útján terjesztik a törvényhozás elé az autonómiastatútumot. Az SZNT-elnök a Krónika megkeresésére kifejtette, a választási kampányban volt olyan jelölt, jelenleg már képviselő, aki a televízió nyilvánossága előtt ígérte meg, hogy beterjeszti a tervezetet. Izsák ezt járhatóbb útnak tartja, és csak végső megoldásként folyamodnának az állampolgári kezdeményezéshez. „Nem akarjuk senkinek az ambícióját letörni, helyeslem, hogy több embert foglalkoztat a gondolat, hogy valamit tenni kell az ügy érdekében, ez is jelzi az erős elkötelezettséget Székelyföld autonómiája iránt” – szögezte le az SZNT elnöke. Az aláírásgyűjtéssel kapcsolatban Izsák rámutatott, minden megyéből legkevesebb ötezer aláírást kell gyűjteni, ezért a tizenegy megyét a magyar lakosság számaránya szerint kell sorrendbe tenni, és a „legnehezebb” három-négy megyében – ahol a legkisebb a magyarok aránya – előzetesen ki kell alakítani az önkéntes hálózatot. Az SZNT elnöke szerint, ha mégis ezt az utat választják, első lépésként Máramaros, Arad és Brassó megyében kell egyeztetni a közvéleményalakítókkal, és fel kell mérni, hogy össze tudják-e gyűjteni a szükséges aláírásokat, mert „a folyamatban a legegyszerűbb beletenni az autonómiatervezetet egy borítékba, és elküldeni a törvényhozási tanácsnak, de a neheze az aláírásgyűjtés”.  A székelyföldi autonómiastatútumról először 2004-ben, majd (egy módosított tervezetről) 2012-ben rendeztek szavazást a román parlamentben. Mindkét tervezetet érdemi vita hiányában, egyetlen román támogató voks nélkül vetették el, a törvényhozási tanács pedig korábban is negatívan véleményezte a dokumentumot.
Gyergyai Csaba | Krónika (Kolozsvár)

A nagy átverés
Ezt az írást annak a 435 969 nemzettársamnak ajánlom, aki még egyszer engedett a tulipán csábításának.
Aki volt szavazni, az bizonyára izgalommal várta este kilenc után az eredményeket, és látta választottjai sajtótájékoztatóját is. A képernyő jobb oldalán Biró Zsoltot, az MPP elnökét, aki bizonyára elégedett volt, mert élete álma teljesült, a következő négy évben ott lehet, ahol a spágát adják. A másik oldalon az agilis Kovács Pétert, aki nyegle mondásaival szerzett (kétes) hírnevet. És középen ott állt Kelemen Hunor, a Mágus, akinek sikerült elhitetnie ország-világgal, hogy a nagy magyar összefogás listájára szavaztak ilyen szép számban. 
A kampányban sokan megjelentek újra, akik korábban már feltűntek reformistaként, és később végigjárták az MPP-t, SZNT-t, EMNP-t is. Ezek a jeles személyiségek ama bizonyos damaszkuszi úton járva bizonyára rájöhettek arra, hogy manapság az RMDSZ jóváhagyása nélkül romániai magyar nyelvterületen nemhogy igazgató, de még kapus sem lehet senki. És elveket, meggyőződéseket sutba dobva szajkózták ők is a jelszavakat. 
Egyházi vezetőink is bekapcsolódtak a kampányba, a döntő tényező azonban az anyaországi kormánypártiak pálfordulása volt. Azok a politikusok, akik nemrég még az ellenzéki pártokat (MPP, majd EMNP) pátyolgatták, rájöttek, ha tetszik, ha nem, két év múlva Kelemen Hunorék tudják a legtöbb szavazót mozgósítani a FIDESZ javára, nem pedig Tőkés Lászlóék. És jött Kövér László, jöttek a rövidnadrágos tusványosiak is kampányolni, bizonyítva, hogy első a pártérdek és a második is az.
Orbán Viktorék is átvették a divatos szlogeneket: a következő négy év sorsdöntő a romániai magyarság számára. Az elmúlt 27 év nem volt fontos. Eltűnt négyszázezer magyar, megalkuvások, nemzetárulások sorozatát éltük meg. Az RMDSZ azoknak a szekerét tolta, akik elhitették az egész világgal, hogy Románia mintaszerűen megoldotta a kisebbségi kérdést. Senkinek nem jutott eszébe hangoztatni, hogy azért hurcolnak meg embereket, mert kiteszik a székely zászlót, mert a marosvásárhelyi zöldségpiacon ki akarják írni a ridichi alá, hogy retek, mert a Babeş–Bolyai „multikulturális” egyetem folyosójára magyarul is kitennék, hogy dohányozni tilos. Évek óta kiabálják sportrendezvényeken, hogy „afară ungurii din ţară”, balesetet szenvedett magyar lányt megalázhat az orvos, mert nem beszél helyesen románul. Mindezt 27 év alatt hányszor mondták el honatyáink, az „erős képviseletünk”? 
Lássuk, miért sorsdöntő számunkra a következő négy év. Azért, mert 2018-ban lesz százéves évfordulója a gyulafehérvári népgyűlésnek? Erre csak azt mondhatjuk, sajnos, nekünk nem volt elegendő száz esztendő, hogy itt vagy külföldön számon kérjük a román állam szószegéseit. RMDSZ-ünknek pedig 27 év kevés volt, hogy mindezt szóvá tegye a parlamentben vagy bárhol a világon. És most riogatnak, hogy az évfordulóra felerősödik a román nacionalizmus. Igen, megtanulhattuk 100 év román impérium alatt, az állam legfontosabb célkitűzése, hogy Románia egy nemzetiségű, egy vallású országgá váljék. Ezért következetesen tesz is, attól függően, hogy éppen mit enged meg a nemzetközi helyzet. Nekünk az lenne a feladatunk, hogy ellenálljunk, hogy megakadályozzuk, hisz létünkről, megmaradásunkról van szó. Sajnos ezt elmulasztottuk száz év alatt, s  RMDSZ-ünknek 27 év alatt sem sikerült semmiféle ellenálló „haditervet” kieszelnie. Sodródtunk az árral, és most, kampányban riogatnak. 
Hol van az az átgondolt terv, amely biztosítaná a romániai magyarság megmaradását a moldvai magyaroktól a székelyekig? Hol az a jogi szolgálat, amely biztosítja minden diszkriminált romániai magyar védelmét, hol az önálló magyar oktatás óvodától egyetemig, mely nem függ Bukaresttől, nem ott mondják meg, hogyan tanuljuk a román nyelvet, és nem ők szabják meg, hogy hány tanuló szükséges egy falusi iskola fenntartásához? És egyáltalán létezik olyan átgondolt stratégia, amely arra lenne hivatott, hogy itthon tartsa fiataljainkat? 
Riogatnak azzal, hogy régiósítás lesz. Ha 27 év alatt felkészült volna az erős politikai képviseletünk, akkor most nyugodtan várhatnánk erre is. Sőt, nekünk lenne igazán fontos, hogy eltűnjenek a megyék, és visszaálljanak a történelmi tartományok, mert másképp hogyan valósítjuk meg Székelyföld autonómiáját? Csakhogy itt az a kérdés, hogy ki akar autonómiát? Az RMDSZ az elmúlt 27 évben nem mutatott semmilyen hajlandóságot erre. Azt is mondhatnánk, hogy csírájában fojtott el minden ilyen törekvést. Ma bizonyára nem kellene a régiósítástól rettegnünk, ha anno elfogadják és a parlamentbe is beterjesztik Markó Béláék a Csapó József-féle autonómia- statútumot, ha az általuk „futtatott” polgármesterek komolyan, lelkiismeretesen támogatják az SZNT által kezdeményezett székely népszavazást.
Az igazi magyar összefogás akkor jöhetne létre, ha Kelemen Hunornak is fájna, hogy Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt meghurcolják és terroristának kiáltják ki, ha őt is érdekelné, hogy nem engedélyezik a március 10-i felvonulást Marosvásárhelyen, ha aggódna azért, mert 80 tüntetőt megbüntettek kitalált okok miatt. Addig is maradunk a kirakat-összefogással, amely arra volt elég, hogy 435 969 nemzettársamat meggyőzze, ők pedig igazolták, hogy az RMDSZ a „helyes úton jár”.
Lepedus Gyula
[Háromszék] itthon.ma//szerintunk

Megszünteti a kiadó az Erdélyi Riportot, a szerkesztőség önerőből folytatja
Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt arról értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont - olvasható az Erdélyi Riport közleményében. Ugyanitt azt is közlik, hogy a szerkesztőség folytatni szeretné a munkát. "Az értesítés nyomán kértük a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget nekünk a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosítottak, hogy archívumunk, a megjelent anyagok, elérhetőek lesznek a továbbiakban is" - írják. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta - ismerteti a közlemény a lap történetét. Emlékeztet, hogy a lap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek (Aranytoll-díj, MÚOSZ tiszteletbeli tagság, MÚRE Nívódíj, Szabad Sajtó-díj, Spectator-díj stb.), a szerkesztők és állandó szerzők a Riport éveiben mintegy harminc könyvet publikáltak, ezek közül jó párat a lapban megjelent publicisztikák, interjúk, riportok alapján. "Az Erdélyi Riport belső és külső munkatársai mellett a hazai és magyarországi szellemi élet számos kiválóságát sikerült szerzőként bevonnunk a lap műhelyébe. A majd másfél évtized alatt felhalmozott értékek méltatlanok arra, hogy egyetlen tollvonással véget vessenek a lap történetének. Nézeteink, világképünk nem változott e másfél évtized alatt, ugyanazokat az értékeket valljuk fontosnak, mint az indulás napjaiban. Létjogosultságunk mellett olyan érveket, kulturális értékeket tudunk felsorakoztatni, melyek minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Ilyen érvünk csak az utóbbi évekből a romániai nemzeti kisebbségeket, illetve magyar szórványközösségeket ábrázoló riportsorozat; ilyen a hazai magyar színházak előadásainak rendszeres szemlézése; a kortárs magyar irodalom és történész szakma legkiválóbb alkotóinak, művelőinek megszólaltatása; a valóban működő civil szervezetek programszerű bemutatása; több nyugat-európai ország kulturális életének, múltjának, jelenének riportszerű bemutatása; az EU intézményrendszere, az Európai Parlament tevékenységének ismertetése helyszíni tudósítások formájában; exkluzív riportsorozat a törökországi kurdok és jezidi menekültek életéről. Véleményünket soha nem az igazság kisajátítóiként fogalmaztuk meg – sem ha dicsértünk, sem ha bíráltunk –, publicisztikáinkat építő viták táptalajának szántuk, abban a hitben, hogy közéletünk éréséhez, színvonalának emelkedéséhez járulunk hozzá. Az általános gyakorlattal ellentétben a legvehemensebb kommentek szerzőivel is igyekeztünk párbeszédet kialakítani, hittünk, hiszünk a sajtó szabadságában, minden esetben szót is emeltünk a szabad sajtóért, nem sejtve, hogy mi maradunk sajtó nélkül szabadon" - áll még a közleményben. A szerkesztőség - Parászka Boróka, Pozman Erika, Simon Judit, Szilágyi Aladár, Szűcs László, Tasnádi-Sáhy Péter- ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzilván szellemiségű sajtóműhely. "Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk" - írják. (hírszerk.) Transindex.ro

Erősödött a magyar képviselet a romániai önkormányzatokban és törvényhozásban
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Kolozsvár, 2016. december 31., szombat (MTI) - Romániában a júniusi önkormányzati és a decemberi parlamenti választások határozták meg a 2016-os év politikai eseménynaptárát. A választások következtében az erdélyi magyarságnak sikerült megerősítenie önkormányzati és parlamenti képviseletét, a sikerhez azonban a román állam intézményei is hozzájárultak a közösség által magyarellenesnek ítélt intézkedéseikkel.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) decemberben magyar kihívó nélkül mérette meg magát a parlamenti választásokon, a Magyar Polgári Párttal (MPP) kötött együttműködési megállapodás eredményeként azonban az MPP két jelöltje is befutó helyre került az RMDSZ jelöltlistáján. Besegített a kampányba Kövér László, az Országgyűlés elnöke, valamint Orbán Viktor miniszterelnök is.
A kiváló mozgósítással a szövetségnek sikerült megfordítania támogatottsága évtizedes csökkenő tendenciáját, és a szenátusban a szavazatok 6,24 százalékával kilenc, a képviselőházban pedig a szavazatok 6,18 százalékával 21 mandátumot szerzett. Az RMDSZ-re leadott szavazatok aránya megközelíti a magyarság 6,5 százalékos romániai számarányát. A szövetség képviselete nagy mértékben megújult: a parlamenti mandátumot szerzett harminc magyar politikus közül 17-en újoncok lesznek a bukaresti törvényhozásban.
A jó előjelek már a júniusi önkormányzati választásokon megmutatkoztak, melyeken a magyar pártok jelöltjei összesen 210 polgármesteri tisztséget szereztek: 195-öt az RMDSZ, 13-at az MPP, és kettőt az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) koalíciója. Az RMDSZ-nek sikerült visszaszereznie a négy éve elvesztett Szatmárnémeti polgármesteri tisztségét, Marosvásárhelyen azonban a teljes magyar összefogás sem volt elég a várost 2000 óta vezető Dorin Florea leváltására.
Az RMDSZ-nek a megyei önkormányzatokban is jó alkukat sikerült kötnie, amelyek révén a fölényesen uralt székelyföldi Hargita és Kovászna megye mellett Maros, Szatmár és Bihar megyében is megszerezte a megyei elnöki tisztséget.
A választási sikerekhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a romániai magyarság 2016-ban sem érezhette a román állam intézményeinek a kisebbségbarát megnyilvánulásait. Folytatódtak a székely zászló kitűzése miatt, valamint a polgármesteri hivatalok homlokzatára felírt községháza és városháza feliratok miatt indított perek, amelyek többségét immár nem a prefektusok, hanem a székelyföldi románok érdekvédőjeként fellépő Méltósággal Európában Polgári Egyesület (ADEC) indította. E több tucat per szinte mindegyikében a magyar szimbólumok és a magyar feliratok ellen ítélt a bíróság.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett március 10-i marosvásárhelyi felvonulás és autonómiapárti tüntetés a hatóságok példátlan reakcióját váltotta ki. Noha a csendőrség szóvivője a rendezvény végén úgy nyilatkozott, hogy a tiltakozás rendbontás nélkül zajlott le, ugyanaz a csendőrség közel száz szervezőt és résztvevőt bírságolt meg összesen 70 800 lejre (4,95 millió forint) "be nem jelentett, be nem iktatott, vagy tiltott tömegrendezvény" szervezése, illetve csendháborítás miatt. A Maros megyei törvényszék júliusban jogerősen is kimondta, hogy a szervezők törvényesen jártak el, így sikerekkel indulhatott a bírságok érvénytelenítéséért indított pereskedés.
A romániai korrupcióellenes ügyészség (DNA) az év során három olyan vizsgálatot is indított, amelyek magyar közösségi vezetők ellen irányultak, és amelyeket a közösség a hatóság túlkapásaként érzékelt. Február közepén Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert gyanúsította meg azzal, hogy az eredeti rendeltetéstől eltérő célra használt fel egy a város által felvett hitelt. A polgármestert 60 napra eltiltották a hivatala gyakorlásától.
A DNA október közepén Horváth Annát, Kolozsvár alpolgármesterét gyanúsította meg befolyással való üzérkedéssel, és tiltotta el hivatala gyakorlásától. Az ügyészek szerint Horváth Anna közbenjárt a kolozsvári városházán dolgozó hivatalnokoknál annak érdekében, hogy egy beruházó gyorsabban kapja meg az ingatlanprojektjéhez szükséges jóváhagyásokat. Ellenszolgáltatásként hatvan fesztiválbérletet kapott, amelyeket később a választási kampányában segédkező az önkénteseknek adott át. Az ügyészségi eljárás során kiderült, hogy Horváth Anna 2016 februárja óta nemzetbiztonsági okokból állt titkosszolgálati megfigyelés alatt. E megfigyelés hozta felszínre a felfüggesztéséhez vezető ügyet.
November elejétől a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium működése lehetetlenült el az intézmény 2014-es létrehozása körüli vélt törvénytelenségek ügyészségi kivizsgálása miatt. A DNA az ügy kapcsán házi őrizetbe helyezte Maros megye román főtanfelügyelőjét, és kitiltotta az iskolából Tamási Zsoltot, a gimnázium igazgatóját.
Barátságtalanul járt el a román kulturális tárca a magyar és a római katolikus közösséggel szemben decemberben is, amikor államtitkára nem képviselte a román állam beadványát, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) Etiópiában ülésező testülete nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút.
Az erdélyi magyarok megannyi rendezvény, esemény alkalmával ismerkedhettek Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök életével, munkásságával. A magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága 2016-ot a 120 éve született püspök emlékévévé nyilvánította. Az 1980-ban elhunyt Márton Áron hamvait szeptember végén kőszarkofágba helyezték a gyulafehérvári érseki székesegyházban, hogy a hívek könnyebben imádkozhassanak sírjánál a boldoggá, majd szentté avatásáért. A püspök mindenféle elnyomással szembeni következetes kiállása a 21. század elején is példamutató lehet az erdélyi magyarság számára. MTI

Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézete és a Forum Iuris Egyesület gondozásában megjelent kiadvány* páratlan értékű egyetemtörténeti monográfia a magyar jogászképzés második világháborút követő küzdelmes szakaszáról.
Állításom hitelességét az a körülmény támasztja alá, hogy a tárgyalt időszakban (1946–1950) a Bolyai Jog- és Közgazdaságtudományi Karának hallgatója, majd 1957-ig oktatója voltam, így „még élő tanúként” lehetek szószólója a dokumentumkötetnek s a témát megjelenítő dokumentumfilmnek.
Nagy érdeklődéssel és figyelemmel olvastam a 300 oldalas mű minden fejezetét. Első megjegyzésem a kutatások során feltárt gazdag anyag rendszerezésére vonatkozik, vagyis a szerkezetre. Átgondolt, logikus beosztást sikerült megvalósítani, azaz először általános témakifejtés mutatja be a tárgykör fő vonulatait, eseményeit, majd a részletezés, a részletek bontják ki a témaismertetés blokkjait, szakaszait. A helyes koncepció már magából a tartalomjegyzékből sejthető, és a kivitelezés teljes mértékben igazolja a megfontolt szándékot.
A mintegy 15 oldalnyi Törésvonal vagy folytonosság c. bevezető tanulmány (dr. Veress Emőd tollából) olyan magvas értekezés, melynek minden sorával egyet tudok érteni. Ugyanis sokszempontú, objektív elemzés az okokról és okozatokról, a folyamat lezajlásáról alfától omegáig, azaz a Bolyai-jogászképzés megindításától annak megszüntetéséig. A politikummal átszőtt – a sűrűn és durván beavatkozó hatalmi ideológiával fertőzött – időszakban szemléletesen ábrázolja a tanulmány egy hősi küzdelemmel létrehozott intézmény keletkezését, működését, végzetét („kivégzését”) a közreműködő személyek, korabeli fotók, tényadatok – fények és árnyak – érzékeltetésével.
A szükségszerűen terjedelmes Történeti áttekintés c. kismonográfia (dr. Kokoly Zsolt munkája) először rövid stúdiummal nyitja meg a zsilipeket a következő fő- és alcímekben rendezett tudnivalókra a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar Jogtudományi osztályának minden aspektusáról. Ezek során rendkívül gazdag és illusztrációkkal dokumentált képeket kapunk oktatókról, tanmenetekről, publikációkról és így tovább – miközben megállapítható, hogy az intézményben a gyakorta mostoha körülmények ellenére is színvonalas tanári tudományos munka és eredményes jogászképzés valósult meg. De a pozitív vonások mellett az anomáliák sokaságát sem rejti véka alá az áttekintés: professzorok kényszerű fluktuációja, ésszerűtlen átszervezések, épület- és tanteremhiányok, az 1956-os események és következményeik stb.
Aki netán belefárad vagy belezavarodik a legtöbbször fentről – kívülről, állami vagy pártbeavatkozásokkal – generált „tarka”, olykor kaotikusnak tűnő diagnózis követésébe, a jogi-egyetemi világ fordulataiba, annak segít a kötet 162. oldalán olvasható tömör, de világos összefoglaló, éppúgy mint a könyv hátsó borítólapján található fülszöveg, mely egyben a munka célját, valamint rendeltetését is őszinte és felelősségteljes sorokkal ajánlja az olvasók figyelmébe.
A Történeti áttekintés után mintegy tízoldalnyi Melléklet nyújt tájékoztatást a felhasznált szakirodalmi és levéltári forrásokról, valamint a Bolyai-jogászképzés oktatógárdájáról. Professzorok, előadótanárok, adjunktusok, tanársegédek, meghívott külső előadók névjegyzéke, életrajzi adatai, munkásságuk, közéleti szereplésük tekintetében – be kell vallanom – rengeteg újdonságot találtam róluk, olyan részleteket, amiket sem akkor, sem később nem volt alkalmam ismerni vagy megismerni, jóllehet személyes ismeretség, kollegiális kapcsolat fűzött a felsoroltak többségéhez.
A dokumentumkötet (mintegy 100 oldalon át) kiemelt figyelmet szentel az egykori (mostanra felkutatott) hallgatókkal készült interjúk kivonatos közlésének. Kilenc nyilatkozó visszaemlékezései eleveníti meg, színesíti ily módon a könyv auráját az egyetemre jutás (felvételizés), a tanári karakterek, a szemináriumi és vizsgaélmények emléktárából. De ízelítőt adnak az egyetemi élet, sport- és más szórakozási formák lüktetéséről, valamint a komorabb vonatkozásokról is, mint a marxizmus-leninizmus erőltetése, a kommunista pártideológia, illetve politikai diktátumok behatolása a jogászképzésbe, és az álszent módon véghezvitt 1959-es egyetemegyesítés.
A monográfia megszerkesztésével egyidejűleg egy 55 perces dokumentumfilm is készült a Bolyai-jogászképzés mikéntjéről, s mindkét alkotás bemutatásra kerülhetett 2016 augusztusában a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Hasonló rendezvényre másodszor 2016. október 20-án került sor (immár jelenlétemben) az EMTE Tordai út 4. szám alatti modern épületének aulájában, mintegy 200 főnyi közönség előtt – többségük (ami üdvözlendő dolog!) egyetemista volt. Ez az esemény szívet melengető hangulatban érzékeltette, bizonyította a Bolyai-tradíció ápolását, emlékének ébrentartását. A meghívott (már időskorú) egykori joghallgatók, Müller Vilmos és Buzeskó György személyes beszámolója kiegészült az én felszólalásommal, aki nemcsak szem- és fültanúja lehettem a 60-70 évvel ezelőtti történéseknek, hanem oktatói minőségben is aktív résztvevője, cselekvője, illetve átélője is.
Úgy gondolom, hogy a fentieknél bővebb ismertető, méltató szöveg fölösleges, túl terjedelmes hozzászólás lenne részemről, hiszen evidens, hogy a kötet és a film nemes célt szolgált és szolgál, mind szakmatörténeti (=jogászképzés), mind kisebbségpolitikai tanulságok értelmében. Meghitt érzéssel tudom ajánlani az erdélyi, illetve anyaországi érdeklődők és érintettek figyelmébe egyaránt.
Összegezve mondandómat: a dokumentumfilm és a könyv kiváló kettős dokumentum az egykori kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar jogászképzéséről. A film sajátos eszközeivel eleveníti meg a múltat és szereplőit, a könyv pedig gazdag tárháza az 1945–1959-es korszak tárgyilagos megidézésének, prezentálásának. Más szóval: hiánypótló és igényes kötet született – szakmai értékét és tartalmi hitelességét bizonyítja a nagyfokú precizitással közölt 164 lábjegyzet, a 60 felhasznált forrásmű, a fotók jegyzéke és a személynévmutató. Nem hiányzik a román és az angol nyelvű rezümé sem a végéről. Aki hasonló vállalkozásba fog, csak az tudja igazán (jómagamat ideértem!), hogy milyen kereső, válogató, szűrő, odaadó, időrabló és szívós munka szükséges ahhoz, hogy kibányásszuk a célt szolgáló „nyersanyagot”, majd szellemi kohónkba olvasztva minőségi „nyomdatermékké” varázsoljuk azt.
A szerzőpáros és tanszéki segítő munkatársaik minden elismerést megérdemelnek a témaválasztásért, a nyersanyag feldolgozásáért s azért, hogy fáradtságot nem kímélve létrehozták a „legendás” Bolyai-idők jogászképzésének mementóját.
Szubjektív zárómondattal fejezem be recenziós írásomat: öröm és meghatottság járt át, midőn sok évtized elmúltával (úgyszólván csodaszerűen) ismét találkozhattam az egykori kolozsvári magyar egyetem tanáraival, diákjaival, és átélhettem azon „regényes” időket és jeleneteket, amelyeket felébresztett bennem a hűen tolmácsolt Bolyai-korszak. Mert lehettek és voltak a kedves és boldog percek mellett a politikai diktatúrától kapott gáncsoló, cinikus csapások – mégis felejthetetlen marad számomra a Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi Karán töltött pályakezdő ifjúságom 10-11 esztendeje.
Lőrincz Ernő
* Veress Emőd–Kokoly Zsolt: Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959. Kolozsvár, 2016 Művelődés (Kolozsvár)

Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének negyedéves lapja
Lelkünk átölelte a Kárpátokat...
Külhoni magyar újságírók találkozója Szegeden
Első ízben szervezett a szegedi székhelyű Ötágú Síp Kulturális Egyesület rangos összejövetelt a határon túli magyar média képviselői számára. A Tisza-parti városban a Bibliotéka Könyvtár adott otthont a találkozónak, ahol a romániai Bánság, a Felvidék, a Délvidék és Kárpátalja is képviseltette magát – újságírók, szerkesztők, főszerkesztők, fotóriporterek, karikatúristák fogadták el az egyesület meghívását. Így azután a többi között jelen volt: Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, Zunkó Barnabás, a lap fotóriportere, Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó szerkesztője, Farkas-Ráduly Melánia, a temesvári Szövegkovács szerkesztője, Neszméri Tünde, a pozsonyi Felvidék.ma szerkesztője és Léphaft Pál, a Magyar Szó újságíró-karikaturistája. A találkozó kezdetén dr. Horváth István Károlyné, az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket és az érdeklődő közönséget, s rámutatott az összejövetel fontosságára. Hangsúlyozta, hogy az újságírók, a véleményformálók szerepe társadalmunkban rendkívül fontos, ez a kissebségi létkörülmények közepette csak hatványozódik. Megköszönte a megjelent tollforgatóknak, hogy eljöttek Szegedre, vállalták az út fáradalmait azért, hogy együtt legyünk és így megoszthatjuk egymással gondolatainkat, problémáinkat, örömeinket, sikereink éltető pillanatait is. Az Ötágú Síp Kulturális Egyesület elnevezésével kapcsolatban is szolgált információval, jelesül, hogy annak idején Illyés Gyula mondotta: Bár Magyarországot a trianoni békediktátummal ötfelé darabolták, a magyar kultúra egy és oszthatatlan, tud olyan szépen megszólalni, mint egy ötágú síp, amelynek sípjai különböznek, de a hangszer egy! Ennek jegyében működik a szegedi egyesület, ezt tartja a feladatá- nak és ezért szervezte meg e rangos találkozót is. Ezt követően Kisimre Ferenc, délvidéki származású újság- író, a rendezvény moderátora kérte fel a vendégeket, hogy egy-egy rövid beszámoló, felszólalás erejéig tájékoztassák kollégáikat és az érdeklődő közönséget a magyar tájékoztatás időszerű kérdéseiről saját környezetükben. Kőszeghy Elemér, az ungvári Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője a többi között elmondta, hogy több mint három évtizede dolgozik a sajtóban, s beszélt arról is, hogy milyen hektikus történelme van az írott sajtónak Kárpátalján. Ezt saját lapjával is alátámasztotta: 1920-ban jelent meg először az újság, nemsokára az akkori csehszlovák hatóságok betiltották, 1945-ban a Zakarpatszka Pravda ukrán pártlap tükörfordításaként jelent meg, egészen 1965-ig, amikor önálló magyar napilappá vált. Az 1990-es években, amikor betiltották a kommunista pártot, új lapot regisztráltak, 2005-től – belső szakadás folytán – újra önálló sajtóorgánumként jelent meg, s ma nem napilap, hanem egy héten 3 alkalommal megjelenő újság. A főszerkesztő említette a nagyfokú elvándorlást Kárpátaljáról, ami a példányszám csökkenéséhez is vezetett, továbbá a káderhiányt (az újságírók is elhagyják a szerkesztőséget, mert külföldön nagyobb fizetést kapnak), de azt is hozzáfűzte, hogy kis csapatuk töretlenül hisz annak a munkának a hasznában, amelyet a magyar népesség tájékoztatása érdekében végez. Tóth Lívia, a szabadkai Hét Nap főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Újságíró Egyesület elnöke, a délvidéki újságírás helyzetéről beszélt annak a felmérésnek a tükrében, amelyet a közelmúltban végeztek. Bár, mint megjegyezte, az elkészült médiatár már egyes részleteiben elavultnak tűnik, tudniillik az utóbbi időben helyi rádiók, lapok szűntek meg. Napjainkban egyébként nagyon nehéz olyan újságot, lapot készíteni, amely minden szempontból megfelel az olvasók igényeinek, magas szakmai színvonalon készül, eleget tesz a modern kor kihívásainak, tanít, anyanyelvet ápol, ismereteket terjeszt. Mindez komoly és összetett feladat a kisebbségi nyelven íródott újságban, a rádióban és a televízióban egyaránt. Ez egyébként nemcsak a vajdasági újságírásra jellemző követelmény, hanem az egész külhoni sajtóra vonatkozik. Összetett feladat ez, kiváltképpen akkor, ha egy 70 éves lapot (esetünkben a Hét Napot vagy a Magyar Szót) kell tovább vinnünk, fiatal újságírókkal, meg néhány idősebb, tapasztalt munkatárssal. Figyelembe kell venni, hogy sok olyan nagytekintélyű kolléga dolgozott a szerkesztőségeinkben, akire fel kell néznünk, s az ő általuk megalapozott minőséget, a hagyományt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Tóth Lívia ezután megemlítette, hogy a Vajdaságban az egyetlen napilapon kívül két magyar nyelvű hetilap van, továbbá megjelenik az Üzenet, a Híd, a Bácsország, az Aracs című kulturális folyóiratok, valamint az egyik legolvasottabb hírportál, a Vajdaság.ma is. Farkas-Ráduly Melánia a temesvári Szövegkovács című blog szerkesztője. Ő nem csak erről az internetes műfajról beszélt, hanem az 1990-ben, Csíkszeredában megalakított Magyar Újságírók Romániai Egyesületének tevékenységéről és a Nőileg című újság megjelentetésének körülményeiről is. A fiatal székelyföldi születésű, de immáron a Bánságban élő újságírónő, aki a Hargita Népében megjelent írása után határozta el, hogy újságíró lesz, hatalmas lendülettel vetette magát a magyar nyelvű tájékoztatás és a korábban már Tóth Lívia által is említett anyanyelv ápolásának összetett feladataiba, szinte naponta jelennek meg ilyen jellegű blogjai, írásai a Szövegkovácsban. Látszik, hogy szereti a munkáját, igyekszik tovább képezni magát, s ezt sugallja fiatal kollégáinak – otthon és a határon túl is. Nagy Magdolna, az újvidéki Magyar Szó mellékleteinek, kiadványainak szerkesztője, az évente megjelenő hagyományos Naptár (voltaképpen kincses kalendárium) istápolója. Felszólalásában beszélt a jó hírű és egyetlen (volt) jugoszláv magyar napilap múltjáról, fejlődésének és a válságos időkben való hanyatlásának történetéről, az olvasótábor vesztéséről és mostani tevékenységéről. Az egyik legnagyobb problémaként a káderhiányt és ennek kapcsán az újságíró-képzést jelölte meg. Az újságírókra így azután óriási teher hárul, s ezt a terhet egyre kisebb létszámmal kénytelenek viselni. Egyik alapvető feladatuk napjaink újságírásában: megszólítani a fiatalokat, olvasóvá nevelni őket. Ugyanakkor a jelenlegi olvasókörük a hatvanas éveiket élő délvidéki magyarok, akinek egészen mások az olvasási szokásaik és igényeik, mint az ifjú generációnak. Mindenesetre törekszenek arra, hogy a Magyar Szót olvasókat bátorítsák, buzdítsák a szülőföldön való maradásra, a magyar nyelv használatára, ápolására, gyermekeiknek való átadására. Nagy Magdolna arról is beszámolt, hogy a korábban hét, ma hat napon át megjelenő kiadvány minden nap valamilyen mellékletet tartalmaz: keresztrejtvénytől, a Tarka Világ magazinon át a mezőgazdasági mellékletig. A lapnak vannak fiókszerkesztőségei Szabadkán, Zentán, Topolyán és tudósítói is nagyobb vajdasági városokban. Neszméri Tünde, a Felvidék. ma szerkesztője a szlovákiai újságírók szervezetének működéséről illetve passzivitásáról szólt. Elmondta, hogy megalakult ugyan a felvidéki magyar újságírók egyesülete, de gyakorlatilag csak papíron létezik, holott ugyanakkora szükség lenne rá, mint a vajdasági és az erdélyi kollégáknál. Érdekérvényesítő szerep nélkül ugyanis egy-egy szervezet nem járulhat hozzá a tollforgatók jogainak, szakmai előrehaladásának megvalósításához. Beszélt arról is, hogy alig néhány héttel ezelőtt szűnt meg a Szabad Újság című lap, amelynél korábban dolgozott. Jellemzően anyagi okok miatt került erre sor, de ez – mint ahogyan mondotta – nem egyedi eset, sem a Felvidéken, sem másutt az anyaország határain kívül. Neszméri Tünde beszámolt a magyar nyelvű kiadványokról, közöttük az egyházi lapokról, az irodalmi, a pedagógiai, mezőgazdasági, s a helyi kisebb újságokról is, amelyek az ott élő magyar kisebbség tájékoztatását segítik elő. Léphaft Pál, a Magyar Szó, valamint több anyaországi napi – és hetilap karikatúristája nem jött üres kézzel: két karikatúrát mutatott a közönségnek, az egyiken egy jeles délvidéki politikus, a másikon egy írónő látható. A rajzok kapcsán igen érdekes eszmefuttatást hallottunk tőle a sajtó társadalmi szerepéről, de a társadalomnak a médiára való hatásáról is. A politika és a sajtó kapcsolatának szükségessége elvitathatatlan, ugyanakkor rendkívül érzékeny a két terület egymáshoz való viszonyulása. Beszélt arról is, hogy az utódállamokban mennyire nehéz a médiában dolgozók helyzete, ami egyértelműen kiderült a szegedi tanácskozás résztvevőinek megnyilatkozásaiból is. Az viszont rendkívül fontos, hogy találkozhatnak, véleményt cserélhetnek és erkölcsi támogatást is kapnak egymástól. A kétségkívül hasznos és építő jellegű gondolatokban gazdag összejövetel szellemi-lelki élményt nyújtott nemcsak a résztvevőknek, hanem azoknak a szegedi érdeklődőknek is, akik megjelentek a Bibliotéka Könyvtárban. A búcsú pillanataiban kivétel nélkül azt mondták a határon túli magyar kollégák: reméljük, hamarosan újra találkozunk itt a Tisza partján. Mert jó együtt lenni. Visszavárjuk őket.
Kisimre Ferenc Átalvető /Szekszárd/

Iliescuról és más gyilkosokról
Ion Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre…
Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is.
Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak.
A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények.
Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”.
Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője).
Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere:
az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes.
Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”.
Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.”
Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt.
Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is…
A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál.
Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”.
Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették:
felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia.
A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”.
Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben!
Grigore Cartianu
foter.ro/cikk

Áll a bál az RMDSZ-es sajtónál
Petíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője.
Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont.
A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak.
Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs.
Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg".
Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését.
Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista.
„Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston.
Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó.
Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója.
Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál.
A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről.
Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa
Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz.
Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs
kronika.ro

Hivatalos: Kelemen Hunor sajtótanácsost váltott
Hivatalossá vált a Krónika értesülése, miszerint Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosa. Ezeket a teendőket január 4-étől a 23 éves Könczei Árpád látja el.
Lapunk keddi számában közölt, az RMDSZ által finanszírozott portálok háza táján bekövetkezett változásokról szóló cikkünkben számoltunk be arról, hogy információink szerint Nagy-Debreczeni Hajnal lemondott a szövetségi elnöki hivatalban betöltött sajtótanácsosi tisztségről. Amikor az érintettet hétfőn megkértük, erősítse meg vagy cáfolja értesülésünket, a volt televíziós újságíró „hülyeségnek" nevezte az információt. Mindazonáltal hozzátette: majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor azt a Krónika is megkapja.
Nos, ez a hivatalos megerősítés nem sokat váratott magára. Kedden ugyanis éppen Nagy-Debreczeni Hajnal tájékoztatta arról kör-emailben a magyar sajtót, hogy január 4-étől Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa Könczei Árpád lesz. Utóbbiról egyelőre annyit sikerült megtudnunk, hogy 1993-ban született Kézdivásárhelyen, és a Kolozsvárt székelő szövetségi elnöki hivatal munkatársa.
Mint megírtuk, Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Bár a rádiós állás betöltése az RMDSZ-elnök tudtával – és minden bizonnyal a befolyásának köszönhetően – történt, a nagy port kavart ügy vélhetően kínossá vált Kelemen Hunor számára. A politikus egyébként éppen 2016 szeptemberében vált meg a Kolozsvári Rádiónál 27 éve betöltött állásáról, amelyet 1997-ben történt államtitkári kinevezése óta tartottak fenn számára.
Nagy-Debreczeni Hajnal jelenleg az RMDSZ által működtetett Progress Alapítvány (ez a kiadója a megszüntetés alatt álló Erdélyi Riport, illetve a Maszol.ro portálnak) elnöki tisztségét tölti be, ugyanakkor a Román Közszolgálati Televízió (TVR) igazgatótanácsának a szövetség által delegált tagja.
Rostás Szabolcs
kronika.ro

Aláírásgyűjtés indult az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Aláísgyűjtést indított Demény Péter író, publicista az Erdélyi Riport január elsejei hatállyal történt megszüntetése ellen. A petíció, amelyet eddig 317-en írtak alá, azt szeretné elérni, hogy a Progress Kiadó gondolja át azt a döntését, mely az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezetett. "Ezen az online felületen véleményünk szerint (és minden ellenkező híreszteléssel szemben) kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg. Az ott (be)dolgozó újságírók (Szűcs László, Simon Judit, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Tasnádi-Sáhy Péter, Ady András stb.) minden műfajban alkottak, a glosszától a tudósításig, a riporttól a jegyzetig, az interjútól a tárcáig sok mindent olvashattunk a portálon. Ráadásul az újságírók mindenre figyeltek, a kül- és belpolitikától az irodalomig, a színháztól a menekültkérdésig. Kezdeményezésünknek szociális célja is van. Az erdélyi magyar újságírók nem tartoznak a szakma társadalmilag és gazdaságilag megbecsült rétegéhez. Ha a kiadó megszünteti az Erdélyi Riportot, azzal nemcsak azt üzeni, hogy az erdélyi nyilvánosságnak egyre inkább be kell érnie egy szűkített szemhatárú sajtóval, hanem azt is, hogy az újságírók bármikor (akár karácsony előtt), minden emberi szempont dacára szélnek ereszthetők" - áll a petícióban. Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Az Erdélyi Riport szerkesztősége ezt december 30-án egy közleményben, hozta nyilvánosságra, amelyben azt is közölték, hogy a szerkesztőség önerőből folytatni szeretné a munkát. A kiadó egyébként szintén január elsejétől megvált az általuk kiadott másik sajtótermék, a maszol.ro a Vélemény rovatának több szerzőjétől is - köztük a rovatvezető Ágoston Hugótól is, akinek levele itt olvasható. (hírszerk.)
Kedves kollégák!
Tudatom veletek, hogy mától nem vagyok a Maszol munkatársa, vezető publicistája, rovatvezetője, miután a Kiadó (a Progress Alapítvány) nem újítja meg a szerződésemet.
December 19-én, hétfőn Debreczeni Hajnal kiadóigazgató (a Maszol impresszumában nem szerepel) telefonon közölte, hogy „köszöni a munkámat”, említett „gazdasági okokat” is; másnap Cseke Péter főszerkesztő elárulta, hogy a döntés már régen megszületett.
Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől.
Sajnálom, hogy nem mindig sikerült megvédenem a szerzőimet. Nem szolgál mentségemre a bánásmód: a Vélemény rovat cikkei nem kerülnek fel a Facebookra, minősíthetetlen kommentek, becsületsértő trollkodások jelentek meg és maradtak tendenciózusan az oldalon a jegyzetek alatt, nem egyszer a védekezés lehetősége nélkül. (Alighanem példátlan, hogy egy rovatvezetőt letiltanak a kommenteléstől a saját lapjában. És az is, hogy nincs beleszólása szerzőinek honorálásába.)
Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan. Ezeket a főszerkesztő által tolmácsolt igényeket olyankor adtam tovább a szerzőknek, amikor nem ellenkeztek a szakmai és erkölcsi megfontolásaimmal. Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította. Legjobban azonban természetesen az viselt meg, amikor megszerkesztett és közlésre leadott jegyzetek nem jelentek meg, még ha ez nem gyakran fordult is elő.
Nem kell részleteznem, hiszen nálatok jobb tanúim nincsenek, de nyomatékosítom: én magam egyetlen cikket sem vétóztam meg, és mindegyik letiltott anyag esetében jeleztem, hogy amennyire egyetértek a szemléletével, mondanivalójával, annyira nem értek egyet cenzurális leállításával. Ezért is telt a pohár, gyűltek ellenem a panaszok, bár leginkább persze az írásaimat érte kifogás.
Nem csak a lelki szemeimmel láttam, hogy némelyek hajlamosak lennének engem mint rovatvezetőt (is) cenzúrázással vádolni. Aki ilyesmit tesz, akár célzás formájában vagy egy kalap alá véve engem a Kiadóval és a főszerkesztővel, számíthat határozott válaszomra.
Részben azért is folytattam a munkát, mert fontosnak tartottam, hogy a kampány alatt ne okozzunk zavart, ne tereljük el a figyelmet érdekképviseletünk céljairól, tudatosítsuk, hogy a közösség érdekei fontosabbak a belső vitáknál, hatalmi villongásoknál, nemzedéki konfliktusoknál, személyes kicsinyességnél, elvtelenségnél. Két hetet pedig azért vártam ezzel a levéllel, noha eltávolításom már biztos volt, hogy a rovat hátralevő anyagai tudjanak zavartalanul megjelenni, és hogy ne rontsam el az év végi ünnepeinket. Az utóbbi három napban a főszerkesztő és az új vezető publicista, rovatvezető levelei alaposan lecsökkentették tájékoztatóm „hírértékét”, mégis kivártam, időt adva magamnak is a gondolkodásra, tájékozódásra, tisztázó beszélgetésekre.
Kétlem, hogy az RMDSZ-ről írott, gyakran útszéli módon kommentált cikkeink miatt kellett meneszteni minket – korábbi reakciók a legmagasabb szinteken, majd az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány antidemokratikus politikájának, legfőképpen lélekölő gyűlöletkampányának és a sajtóval való bánásmódjának, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata volt az ok. (Ezt illetően egyetértek a bukaresti rádióban elhangzott interjú kijelentéseivel: http://www.bukarestiradio.ro/2016/12/19/a-het-hirei-2016-december-16.)
Máris túl sokat magyaráztam, mindnyájan tudjuk, valójában miről van szó. Szükség esetén egyéb részletekkel, dokumentumokkal, levelekkel is visszatérek, alább elolvashatjátok az üggyel kapcsolatos levélváltást. Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek (derűs vezetői szóhasználattal: „a publicisták kicserélése”, értitek ugye az utalást a nyilvánosházra...) a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetésérőltájékoztató cikkértékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)
Külön kifejezem a hálámat azoknak a munkatársaknak, akikkel az Új Magyar Szó kezdeteitől együtt csináltuk a rovatot, a maga nemében a legjobbat az erdélyi sajtóban. A folytatás természetesen mindenkinek személyes ügye – szabad emberek vagyunk, szabad lelkiismerettel.
Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-nek vissza kell nyernie belső pluralizmusát, egyensúlyát és függetlenségét, sajtónknak pedig a pártatlanságát és közszolgálatiságát, amit az Új Magyar Szó és a maszol.ro portál Vélemény rovata mindvégig becsülettel érvényesített.
Kívánok mindnyájatoknak boldog, nyugodt új évet!
Barátsággal, köszönettel,
Hugó
Transindex.ro

Meggyengült balliberális hadállások Erdélyben
A Népszabadság nevű szellemi mételyközpont leállítása után megszűnni látszik az MSZP-SZDSZ erőcsoport külhoni sajtóbefektetéseként létrejött Erdélyi Riport, s változások vannak a nemzetellenes álbaloldal másik erdélyi központjánál, a Maszolnál is.
Bár még a magyar kormány iránti elfogultsággal aligha vádolható Parászka Boróka is azt írja, hogy csak részben igaz, és alig bizonyítható, hogy politikai nyomás miatt szűnik meg az Erdélyi Riport, s hogy Gál Mária kirúgása a Maszoltól az egyetlen egyértelműen politikai gesztus, mégis okunk van élni a gyanúperrel, hogy a döntés forrásvidéke Budapesten keresendő.
Ejthetnénk krokodilkönnyeket e két sajtóorgánum felett gyülekező fellegek láttán, emlegethetnénk a sajtószabadságot, de ez sokszorosan álságos lenne. Mindenekelőtt azért, mert minden hisztériakeltés dacára sajtó-, vélemény- és szólásszabadság van mifelénk, politikai véleménye miatt ma a Kárpát medencében ritkábban ér hátrány bárkit is, mint a „demokratikus” Nyugat-Európában, ahol a (gondolat)rendőrség vadászik a menekülteknek titulált betolakodókról a hivatalos kánontól eltérő véleményt megfogalmazókra. Ha bárkinek pénze van rá, alapíthat újságot, s bárki közölheti meglátásait a világhálón.
Nem kétséges, a kormányzati hatalom mindenütt igyekszik maga alá gyűrni a médiát. Amikor ezt baloldaliak teszik, akkor azt a fősodratú média szerint a sajtószabadság terjesztésének, garantálásának hívják (lásd legutóbb az Obama elnök által már a demokraták bukása után elfogadott botrányos csomagot, mely kilátásba helyezi az amerikai részvételt a Közép- és Kelet-európai sajtószabadság biztosításának – értsd a New Yorkból diktált véleményszabványosításnak – ügyében), ha jobboldaliak, akkor diktatúra. Tagadhatatlan jelenség a magyar kormányoldal nyomulása a média terén, aminek vannak kétségkívül rosszízű megnyilvánulásai, vadhajtásai, de azért nem lehet nem meglátni, hogy a mégoly kifogásolható politikai propaganda mellett is a nemzeti öntudat tervszerű aláaknázása, ami folyt például a Népszabadságban, jelentős teret veszített.
Hasonló a helyzet Erdélyben is. Érdemes megnézni az Erdélyi Riport stábját, melynek élén ott látjuk Parászka Borókát, akinek első számú történelmi hőse az országot szétprédáló Károlyi Mihály, akinek az „István, a Király” megagiccs, akinek még a csíksomlyói búcsú sem szent, akinek a Szabadság szobor ízléstelen, aki gyermekei kíséretében december 1-én együtt ünnepel önfeledten a románokkal, aki problémát lát abban, ha a magyar befektetések a nemzeti összetartozás mentén alakulnak, aki nem átallott feljelenteni erdélyi magyar papokat román állami intézménynél azért, mert egy vallási kisebbségről nem az ő szája íze szerint fogalmaztak.
A Maszolnál egy szerkesztő leváltásán túl Gál Mária talpára kötöttek útilaput. A magam részéről merő véletlennek tekintem, hogy pont most, december elseje kapcsán utasította el a szerkesztőség egy mellesleg elég halvány szövegének közlését. Aki képes még a migránsügyben is Orbánt támadni, és menekültnek hazudni az EU-ba alig beérkezett, de már dzsihádot skandáló csürhét, melynek már megmelegedett tagjai oda járnak vissza nyaralni, ahonnan„életüket féltve” elmenekültek, az nemcsak a magyarság, de egész Európa ellensége. S persze nem meglepő, hogy a valódi európai szellemet és megmaradást képviselő Le Pent és Hofert Hitlerhez és Mussolinihez hasonlítja, előszeretettel szidja az „embertelen” Orbánnal együtt Tőkés Lászlót, szóval a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség propagandájának minden fontos elemét felmondja.
Tételezzük fel, hogy valóban a Fidesz–RMDSZ paktum eredményeképpen fazonírozzák a Maszolt és szűnik meg a Riport. Amennyiben áll ez a tézis, akkor legalább volt értelme az RMDSZ megtámogatásának, és a Néppárt parkolópályára állításának (ez utóbbi persze a túlbiztosítás tipikus esete volt).
Mert az elég egyértelmű, hogy a harc legfontosabb síkja a közösségi öntudat, a legfőbb tét az, hogy miként gondolkodik az erdélyi magyarság meghatározó része a múltról, jelenről és jövőről, önmagáról és a külvilágról. Ez sokkal fontosabb kérdés, mint az, hogy hány magyar képviselő ül Bukarestben, olyan nemzetközi konjunktúrában, amikor amúgy sem nekünk áll a zászló. Ebben a helyzetben a nemzeti önbecsülést tudatosan roncsoló műhelyeket megszüntetni vagy meggyengíteni, helyettük megerősíteni a magyar szelleműeket elsőrendű nemzetstratégiai feladat. Az első pont végrehajtása, úgy tűnik, folyamatban van. Kíváncsian várjuk az építés lépéseit.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Az erdélyi magyar sajtónak is vége -Orbán Viktor a határokon túl sem tűri az ellenvéleményt
A budapesti jobboldali kormányzat nem tűri el, hogy akár a határon túlról bírálják.
Magyarországon – pontosabban: Budapesten – még vannak nyomai az ellenzéki sajtónak, különösen az interneten, de a rádiózásban (amely sokkal jelentősebb, mint amennyire a digitális honpolgárok számon tartják) és a tévében ezek a nyomok eltűnőben vannak, a regionális és a helyi médiák pedig a maguk teljes egészében a jobboldali propaganda- és államgépezet kezében vannak. (Az ellenzéki lapok pedig olyan politikailag érdekelt oligarchák kezében, mint Simicska úr és Puch László úr – de azért függetlenek is akadnak.) A bulvármédiák, a sport- és poprádiók stb. is Orbán Viktor úr nézőpontját és világlátását terjesztik, az MTI keretében működő központi (és ingyenes!) hírgyár pedig még az ellenzéki lapokra és portálokra is erősen hat, másutt meg egyáltalán nincs versenytársa. A magukat ellenzékinek tartó olvasóknak fogalmuk sincs, milyen nagy mértékben szól a kormány hangja a fejükben.
Az utódállami magyar kisebbségek helyzete és belső élete Csonka-Magyarországon ismeretlennek tekinthető; a sajtó (minden oldalon!) többnyire csak a hagyományos nacionalista témák (jelképhasználat és effélék) iránt érdeklődik, Romániáról vagy Szerbiáról szólván csak a „magyarellenes” jelző bukkan föl a pavlovi térdreflex szabályszerűségével. Az erdélyi, vajdasági, felvidéki portálokat nagyon kevesen nézik Magyarországon, s a beavatatlanoknak nem is mindig könnyű megérteniük őket. A román, szerb, szlovák nyelvű sajtó meg:terra incognita.
Tudni való, hogy „a határokon túli” magyar nemzetiségek körében az etnikailag harciasnak tekinthető Orbán-rezsim rendkívül népszerű: az antidemokratikus magyarországi rendszerrel szemben csupán meglehetősen apró kisebbség bizalmatlan vagy kritikus, bár ez a kisebbség létezik, és vannak szószólói a nyilvánosság előtt. Ám mind a népszerűség, mind a népszerűtlenség dimenziói mások, mint itt Csonka-Magyarországon. Vannak olyan emberek a kisebbségi magyarok között, akik a Duna TV és/vagy a TV2 politikai világában élnek este, miközben napjaikat a többnemzetiségű, urambocsá multikulturális munkahelyi, egyetemi, politikai környezetben töltik, ahol olyan hatások érik őket, amilyenekről még a magyar nemzetiségi sajtó se számol be – vagy nem is tud róluk. Vannak olyan kisebbségi magyarok, akiknek az „országos” román, szerb, szlovák politikában olyan a véleményük és a magatartásuk, amely logikailag egyáltalán nem fér össze a szűkebb nemzetiségi környezetben ápolt Orbán-kultusszal. Olyan esetek is bőven akadnak, amelyekben valaki – mintegy magánemberként – magyar marad, magyar nyelvű iskolába íratja a gyerekeit, de politikailag kimutatkozott a magyarságból, és egészen más preferenciákat követ,például inkább az „államalkotó” többség médiáiból tájékozódik, és egyre inkább nem magyar nyelvű könyveket olvas (ezt Szlovákiában tovább bonyolítja Prága óriási kulturális húzóereje; nagyon sok szlovákiai magyar diák cseh egyetemeken tanul), politikai elkötelezettségei se magyar nemzetiségi jellegűek.
Erdélyben az RMDSZ (az ottani magyar nemzetiségi egypárt plusz érdekképviselet) és Orbán Viktor magyar miniszterelnök taktikai szövetsége – ami újdonság – az elvárható következményekkel jár. A számtalan erdélyi magyar nemzetiségi intézményt – egyébként helyesen – támogató budapesti kormány láthatólag benyújtotta a számlát: az Orbán-rezsimet akár óvatosan bíráló sajtótermékeket az RMDSZ tulajdonában vagy befolyása alatt álló alapítványok, médiacégek megszüntetik vagy ideológiailag átalakítják.
Az amúgy is nehéz anyagi és logisztikai helyzetben lévőErdélyi Riportnevű portált egyszerűen megszüntették, nagyjából úgy, mint Budapesten aNépszabadságot. De ennél még súlyosabb tény, hogy azÚj Magyar Szóinternetes utóda, a maszol.ro, amely a leglátogatottabb erdélyi magyar portál, a politikai „átállítás” áldozata lett. Egyszeriben elbocsátották a lap alapító főszerkesztőjét, szilveszterig a publicisztikai rovat vezetőjét, Ágoston Hugót – az egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb romániai magyar újságírót –, fölmondtak Gál Máriának, akit Magyarországon kitűnő külpolitikai újságíróként ismernek, továbbá levélben közölték a külső munkatársakkal, közírókkal (majdnem minddel), hogy szolgálataikra többé nem tartanak igényt. Az érintett újságírók internetes közleményeiből kiderül, hogy az ok: a magyarországi rezsim (mindig hangfogós, szerény-józan, nyugodt) bírálata, amely még ezen az óvatos módon is megengedhetetlen. Az utóbbi időben az RMDSZ „sajtósa” a szerkesztőség feje fölött kivett anyagokat a lapból. Más hasonló erőszakos manipulációk is történtek. (A részletes történetet lásd Kettős Mérce blogkétírásában.)
De persze a magyarországi olvasónak nem szabad azt képzelnie, hogy ezek a lapok (pár kivételtől eltekintve) kemény ellenzéki orgánumok voltak; általában követték az RMDSZ „vonalát”, különösen a romániai politikának és a romániai magyar párt manővereinek tekintetében, s óvakodtak tőle, hogy az erdélyi magyar közvéleménnyel szembeszálljanak – ám a szélsőjobboldalivá züllött magyarországi kormánypolitika brutalitásait már nehezen tűrhették. S különösen vigyáztak rá, nehogy a romániai országos (magyar nemzetiségi érdeket csak közvetve érintő) politikában önálló álláspontot foglaljanak el; néhány finom célzástól eltekintve. A „románsággal” szemben leginkább némi „orientalizmus” jellemezte őket: a „balkáni” és „bizánci” furcsaságokkal szembeni fönsőbbséges irónia. Azt azonban nem lehetett sokáig titkolni, hogy Románia, a romániai közélet és nyilvánosság mennyivel szabadabb, sokrétűbb, fesztelenebb, vitaképesebb, konfliktustűrőbb, mint akár a magyarországi, akár az erdélyi magyar megfelelője. De ebből senki nem vont le semmiféle látványos következtetést, holott világos, hogy a román állami tulajdonban álló közszolgálati médiák (és magyar adásaik!) mennyivel pluralistábbak és demokratikusabbak, mint a magyarországi (jobboldali-szélsőjobboldali) vagy RMDSZ-fönnhatóság alatt álló újságok és portálok külön-külön és együtt. (A médiaszerkezet is más: olyan típusú lapból, mint azÉlet és Irodalom, Bukarestben 7 darab található: ismétlem, nem egy, hanem hét.)
Hasonló a helyzet Szerbiában és Szlovákiában is.
Elég paradox, hogy a kisebbségi magyar médiákban a sajtószabadság garanciája a román, szerb, szlovák közszolgálat (aminek persze a román, szerb szlovák állam magyarok iránti közönye a fő magyarázata).
De persze az ottani magyar közvélemény nem nagyon bízik az utódállami közszolgálat – ahogy ott értik: a többségi etnikum befolyása alatt álló állami rádió és tévé – elfogulatlanságában.
Mindenesetre Szerbiában sikerült döntő orbánista befolyást szerezni az egyetlen vajdasági napilap, aMagyar Szószerkesztőségében – interneten vannak ellenzéki próbálkozások, amelyek hatásáról nincsenek megbízható adataim. Romániában pedig egészen különleges helyzet állt elő: a magyarországi kormányzó jobboldalnak sikerült lapokat betiltani vagy megrendszabályozni és cenzúrázni – egy külföldi állam területén!
Ez nemzetközi jogi és külpolitikai téren is aggályos kissé. Arra nem is akarunk gondolni, hogy a román állam mit tart afelől, hogy a részben a román költségvetésből is (közvetve) támogatott romániai médiákat a budapesti Cinege utcából vagy a Miniszterelnökségről (vagy Habony úr albérletéből) cenzúráznak, tiltanak be, irányítanak, netán szerkesztenek.
Ilyesmi még a két világháború között se nagyon sikerült az akkori budapesti kormányoknak, pedig nem sajnálták rá a pénzt; az egyetlen analógia, amelyet ismerünk, a csehszlovákiai német sajtó gleichschaltolása az 1930-as években – ebbe beletartozott a korábban liberálisPrágai Magyar Hírlap„átállítása” is…
Azzal, hogy ártalmatlanná tették a talán legfontosabb, legelterjedtebbországosromániai magyar hírportált – a regionális és helyi (megyei/városi) erdélyi magyar sajtó vagy (1) a Fidesz–KDNP által közvetlenül birtokolt és politikailag ellenőrzött, vagy pedig (2) az ottani mérsékelt (magyar) nacionalista áramlatok által irányított, vagy (3) az „összmagyar” kérdésekben néma változatokban létezik, mindenfajta politikai és világnézeti vitát mellőz, és általában mélyen konzervatív –, az erdélyi magyar politikai tájkép épp olyan lett, mint a magyarországi, csak még rosszabb.
Ennek az a legfontosabb következménye, hogy „magyar szempontból” Kolozsvár és Marosvásárhely és Nagyvárad semmivel se sajátságosabb és eredetibb, mint Zalaegerszeg, Tatabánya vagy Szombathely. Legalábbis nyilvánosan. Aki ismeri egy kicsit az erdélyi magyar szellemi életet, az tudja, hogy ott más is van, mint az orbánista hungarizmus helyi változata – bár szemben Magyarországgal, Erdélyben vannak jelentős alkotók, akik Orbán Viktor miniszterelnök úr hívei; Budapesten kormányhű, ám mégis komolyan vehető írókat és gondolkodókat egyáltalán nem ismerünk. (Pedigvanmagyar konzervatív értelmiség.) Fáj is ez a miniszterelnök úrnak, és rengeteg pénzébe is kerül – ráadásul a legújabb jobboldali irodalmi vezéregyéniséget, Orbán János Dénes tehetségápoló urat, aMagyar Időknevezetű szélsőjobboldali, egyben állami-kormányzati hírharsona rovatvezetőjét is Erdélyből kellett importálni (kitűnő vendéglője van egyébként Kolozsvárt, mindenkinek ajánlom) és sok százmillió tehetségkutatási forinttal megajándékozni. (Ezeket a forintokat a létező magyar irodalomtól vonták el.)
A hatalom azonban Orbán dr. úréké a magyar glóbuson, és a szimbolikus jelentőségű erdélyi térfélen ez a hatalom nem tűri a még oly halk és udvarias feleselést se.
Mi a jó ebben az RMDSZ-nek?
Igaz ugyan, hogy választóinak jelentős része egyben a Fidesz–KDNP választója is (hála a kettős állampolgárságnak – bár az erdélyi magyarok budapesti mozgósítása nem egyértelműen sikeres), ezért a „ballibsi” és „migránssimogató” színben föltüntethető és most kihajított hírlapírókért talán nem sok erdélyi szív dobban meg. Ugyanakkor az RMDSZ teljesen kiszolgáltatja magát a budapesti rezsimnek – miközben lojális és „konstruktív” része a román hatalmi struktúrának is. Ilyen körülmények között el fogja veszíteni az önállóságát, kezdeményezőkészségét, tehát a politikai befolyását. Ez stratégiai tekintetben hiba, a demokratikus erkölcs tekintetében pedig bűn.
„Összmagyar” vonatkozásban pedig az erdélyi nyilvánosság elveszti érdekérvényesítő képességét, az erdélyi kultúra pedig a mindenki másétól különböző sajátszerűségét. Az is baj, hogy Zalaegerszegnek és Tatabányának és Szombathelynek sincs önálló karaktere, de ilyesmire Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad esetében kevesen számítottak. Az erdélyi magyar értelmiség persze majd a hivatalos médiaszerkezeten kívül is valahogy majd megszervezi önmagát, de az RMDSZ-szel folytatott gyöngéd viszonyának alighanem vége. Így is túl sokáig tartott, és a kölcsönös tolerancia záloga – a hallgatás és a mellébeszélés – már nem áll, mert nem állhatfönn.
Egyelőre azonban nincs olyan gazdaságilag és politikailag önálló része a Duna-medencei magyar életnek, amelyben ne Orbán miniszterelnök úr hatalma lenne a döntőbíró. Kikerülni már nem lehet. Szembeszállni vele azonban még mindig lehetséges.
Tamás Gáspár Miklós
hvg.hu

Két muzeális értékű könyv
500 éves a reformáció
Az alábbiakban két olyan muzeális értékű könyvet mutatunk be, amelyek a Gecse utcai (kistemplomi) gyülekezet megőrzésében vannak, ám a tíz marosvásárhelyi református gyülekezet közös kincsét és büszkeségét jelentik.
Az Öreg Graduál (1636)
Graduálnak nevezzük azokat a protestáns énekgyűjteményeket, amelyek a lelkész, a kántor és a kórus által énekelt gregorián szertartási énekeket tartalmazzák. Tehát nem a mai gyülekezeti énekeskönyveinkhez hasonló, hanem szertartási énekeskönyvek, melynek helye általában a templom központi részén elhelyezett, a kántor által használt pulpitus, az úgynevezett éneklőszék volt (amilyen a Vártemplomban is megőrződött). A protestáns gyülekezetekben a 18. századig énekelték ezeket a magyar gregorián szertartási énekeket, míg aztán a református egyházban addig nem használt orgona a 18. század második felétől megváltoztatta a gyülekezeti éneklést, és a graduálok használaton kívül kerültek. A kalotaszegiBánffyhunyadé az egyetlen olyan református gyülekezet, ahol a mai napig éneklik a nagypénteki passiót: az Öreg Graduál Máté passiójának egy rövidített változatát.
A reformációt követően a magyar nyelvű graduálok többnyire kéziratos formában terjedtek. A sorozatos másolás azonban az énekanyag megromlásához vezetett, ezért az Öreg Graduál előszavában a következőket olvassuk: „egyik exemplárból másokba való sokszori által meg által írattatások miatt közéjük sok tapasztalható fogyatkozások elegyedtek, az exemplárok is egymással sokban nem egyeztek, mert az énekek egyben sokkal többek s különbek voltak, mint másban.” Ezeket a hibákat szerette volna kiküszöbölni az a graduál, amit Keserűi Dajka János püspök és Geleji Katona István udvari lelkész „iminnen-amonnan bekéretett graduálokból” állított össze, Bethlen Gábor támogatásával, hogy az mintagraduálként szolgáljon.
Ennek a kéziratos graduálnak a kiegészítését és sajtó alá rendezését Geleji Katona István immár püspökként fejezte be. Kinyomtatására 1632–36 között került sor a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában, I. Rákóczi György fejedelem bőkezű támogatásával, aki szívügyének tekintette a könyv megjelentetését. A közel nyolcszáz oldalas graduál két részből áll: az elsőben az egyházi év ünnepeinek énekei, a másodikban zsoltárok és más énekek találhatók, nem öt-, hanem négyvonalas kottákkal.
A graduál létrejöttét az előszó így foglalja össze: 
„KESERŰI DAJKA JÁNOSNAK
ÉS
GELEJI KATONA ISTVÁNNAK, 
ERDÉLY ORSZÁGÁBAN LEVŐ MAGYAR 
Keresztyén Reformata Ecclesiáknak 
Püspökinek, és az GYULA-
FEIRVARINAK Lelki Pásztorinak 
fáradtságos munkájok által.
És elsőben... BETHLEN GÁBOR Fejedelem Urunknak... gondviseléséből ez itt való 
FEIRVARI Ecclesiabéli szolgálatra kézzel, nagy öreg bötükkel le íratott. S-most immár... RÁKÓCI GYÖRGY Fejedelmünknek keresztyéni szorgalmatoskodásából,... még az írottnál is sokkal tellyessebben 
és tisztábban ki nyomtattatott. 
GYULA FEIR-VARATT 
MDCXXXVI. ESZTENDŐBEN”
Rákóczi Györgynek a graduállal kapcsolatos ügybuzgalmát tanúsítja az is, hogy a kétszáz példányban kinyomtatott graduál minden egyes példányát a fejedelem aláírta, beírta jelmondatát (Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei – Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. – Róm 9,16) és azt, hogy melyik gyülekezetnek szánták (pl.: Maros vasarheli ecclesiaje). 
Az Öreg Graduál kétszáz példányából huszonegy maradt fenn: tizenöt darab könyvtárakban, a többi gyülekezetek tulajdonában. A mi graduálunk az egyik legteljesebb és legjobb állapotban megőrzött példány. Jelenlegi kötése Szentgyörgyi Mihály compactor (könyvkötő) munkája 1710-ből. A kötést díszítő ezüst köldökvereteket, sarkokat és kapcsokat Lakatos Jeremiás helybeli ötvös készítette 1637-ben – tehát minden bizonnyal a graduál első kötéséről származnak. A kötet üres lapjai több latin és magyar nyelvű kéziratos bejegyzést (köztük a Vártemplom és a Kistemplom kántorainak névsorát) tartalmaznak. Ezek közül az előzéklapra lejegyzett, az 1710-es újrakötés alkalmával írt versből idézünk:
Dállayi György Deák már sokat énekölt
Ebbül, mellyért gyakrann jó Reggel föl-is költ,
Cantori Tisztibenn sok jó idő is tölt
Mostis megh szolgállja VÁROS mit réá költ.
Tiéd légyen míg élsz a szép CANTORIA’.
Tenéked ajánlja szent CURATORIA.
Torkodis ne légyen rekedező soha
Mígh élsz. Holtod utánn Menybenn a KORONA.
A Váradi Biblia (1660–1661)
A Váradi Biblia a harmadik olyan bibliakiadásunk, amely azzal a céllal készült, hogy a Károli Gáspár által készített fordítás revíziója legyen. A Köleséri Sámuelnagyváradi teológiaprofesszor által javított és lapszéli jegyzetekkel ellátott szöveg kiadásának előkészületei I. Rákóczi György fejedelem támogatásával kezdődhettek el. A kiadás költségeit, Rákóczi mellett, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos fejedelmek, Gyulay Ferenc váradi kapitány és főleg Bethlen István viselték (végrendeletében ezer tallért hagyott e célra).
Nagyváradon, Szenci Kertész Ábrahám nyomdájában kezdték meg a nyomtatást 1657-ben, tízezer példányban. Az Újszövetség nyomtatása 1660-ra el is készült. A munkát azonban 1660-ban félbeszakította Ali pasa seregének ostroma. A 45.000 főből álló török sereg július 14-én vette ostrom alá a 850 fő által védett várat. Augusztus 27-én (46 napos ostrom után) az árulással is gyengített, reménytelen helyzetben levő vár védői kapituláltak. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a Biblia már kinyomtatott példányait, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést a törökök épségben kiengedik a várból: „Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök (mellyeken typographia s a végeződésben levő bibliai exemplárok, ahoz tartozó sok tallér érő papiros... értetnek vala...) kezekhez adatván szabadosan birassanak.” 
A törökök állták szavukat, és a feladott várat prédáló janicsárok ellen is őrséggel védték a nyomdát. Augusztus 29-ének hajnalán a török lovasság kettős sorfala által biztosított védők kivonultak a várból. A súlyos veszteségek dacára is több tízezer fős török sereg döbbenten nézte a várból kivonuló, nőkön és gyermekeken kívül alig háromszáz maradék várvédőt.
A Biblia kinyomtatott és szekerekre rakott példányai közül a Debrecenbe küldött négyezer példány odaveszett. Kolozsvárra hatezer példány érkezett meg, és ott, az újonnan felállított nyomdában fejezték be a nyomtatást 1661-ben. A hatezer Biblia néhány év alatt elfogyott, noha az ára magas volt: 10-12 forint (két ökör ára). 
A Váradi Biblia előszavában Szenci Kertész Ábrahám a következőket írta: „Arra kellene minden szent buzgósággal igyekeznünk, hogy mentül tisztább és hibátlanabb Biblia jönne szemünk eleibe és forgana kezűnkben, tudván hogy ez egy kiváltképpen való fegyverünk minden mi lelki ellenségeink ellen”. 
A nemes szándék – hála a tudós professzornak és a kiváló, tudományosan is képzett nyomdásznak, a bőkezű patrónusoknak és a vár hős védőinek – megvalósulhatott. A Váradi Biblia azóta is az egyik legmagasabb teológiai, nyelvi és nyomdai minőséget képviselő bibliakiadásunk.
A Váradi Bibliának mintegy kétszáz példánya maradt fenn gyülekezetek, könyvtárak és magánszemélyek tulajdonában. A mi példányunk aranyozott ezüst kapcsokkal ellátott, fatáblás, aranyozott bőrkötése 1764-ben készült Kolozsváron. 
Lakatos Péter lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

A szentgyörgyiT3 Kiadó cáfolja a történelemhamisítást
Rosszindulatú, mondvacsinált álhírnek, félremagyarázott információnak tartja Tulit Attila, a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó tulajdonosa a román nyelvű országos sajtóorgánumok azon vádját, miszerint történelemhamisítást követtek el a kiadó egyik, tizenegy éve használt, negyedik osztályosoknak szánt tankönyvében.
Tulit a Krónikának úgy nyilatkozott: a gyanúsítgatás azért is különösen szomorú és felháborító, mert a történelemhamisítás rendkívül súlyos vád. A román sajtó amiatt kezdett el vádaskodni, mert a kiadó magyar nyelvű történelemtankönyvében egy székely zászlóval jelölték Románia helyét Európa térképén. A román médiában hirtelen nagy nyilvánosságot kapott, 2005-ből származó Európa-térképen a Románia és Bulgária csatlakozása előtti Európai Unió akkori 25 tagállamának mindegyikét az ország zászlajával, Romániát pedig egy székely zászlót tartó mesefigurával jelölte a tankönyv szerzője.
Tulit Attila elmagyarázta: az ominózus térkép alatti szövegben – amely a román lapok által közölt képen már nem látszik – az a feladat áll, hogy a diák számolja meg az Európai Unió tagországait, 2006-ban pedig, amikor a tankönyv megjelent, Románia, Bulgária ésHorvátország még nem volt az EU tagja. „Alaptalan a vád, miszerint Romániát kihagyták Európa térképéről” – szögezte le a háromszéki kiadó tulajdonosa. Hangsúlyozta: a több mint egy évtizeddel ezelőtt szigorú előírások szerint jóváhagyatott tankönyvben saját kezdeményezésre nem módosíthatnak semmit, ezt csak az oktatási minisztérium felkérésére tehetik meg, ezért maradt így a kifogásolt térkép.
A vállalkozó felidézte: 2005-ben az új tanterv alapján összeállított történelem-, természetismeret- és matematika-tankönyvük is nyert a minisztérium által kiírt közbeszerzésen – ezek mind helyi pedagógusok munkái voltak, és a kiadó szerkesztette. A nyertes kiadványokat néhány példányszámban kinyomták, majd országos szórásban elküldték a pedagógusoknak véleményezésre. Ezek alapján az oktatási minisztérium egyetlen módosítást írt elő: a történelemkönyv első oldalán fel kellett tüntetni a román himnusz első három szakaszát, ennek eleget is tettek.
A szaktárca ezt követően évekig, 2014-ig nem írt ki új licitet, az elmúlt két évben szervezett közbeszerzései eljárások pedig – mint ismert – kudarcba fulladtak, így a könyvön azóta sem lehetett módosítani. Tulit Attila azt is elmondta: a tankönyvet nemcsak a Székelyföldön, hanem Erdély más régióiban is használják a negyedik osztályosok, több helyről is kaptak megrendelést az évek során. „Az lett volna a történelemhamisítás, ha 2006-ban azt írjuk, hogy Románia az EU tagja, és ez szerepelne a térképen” – szögezte le a kiadó tulajdonosa.
A térképen szereplő, a kifogásolt zászlót tartó székely bácsi figurájának jelenlétére a tankönyv szerzője, Zsigmond Zoltán Károly adott magyarázatot. Mint lapunknak kifejtette: az új tanterv alapján meseszerűen képzelték el a kiadványt, úgy vélték, hogy így egyszerűbben, játékosabban bevezethetik a kisdiákokat a történelem világába. „Azt szerettem volna, hogy a tízéves gyerekek ne adathalmazként, hanem társadalomtudományként tekintsenek a történelemre, ezért egy székely bácsit ábrázoló gyurmafigura kíséri végig őket a könyvben a történelmi eseményeken, épületeken, korokon. A figura nemcsak az európai térképen jelenik meg, hanem például a versailles-i kastély parkjában vagy Jeanne D’Arc szobra előtt is” – részletezte a gidófalviCzetz János Általános Iskola történelem szakos igazgatója. Zsigmond Zoltán Károly nevetségesnek tartja, hogy több mint tíz év után próbálnak fogást találni a könyvön.
A román sajtó azért kiáltott történelemhamisítást, mert úgy tűnhet, mintha a székely zászlót tartó figura Románia térképén állna, azaz a kisebbségi szimbólummal jelölnék az ország helyét Európában, holott a szándék távolról sem ez volt, az alakot egyszerűen Európa térképén helyezték el.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Külön törvényben szabályozná a kisebbségi nyelveken szervezett oktatást az új kormány
Az oktatási kerettörvényhez illeszkedő külön törvényben készül szabályozni a kisebbségi nyelveken szervezett oktatást a beiktatásra váró új kormány - egyebek között ez derül ki a parlament honlapján szerdán közzétett kormányprogramból. Az ágazati politikákat 170 oldalon részletező kormányprogram a kulturális fejezetben kétoldalas alfejezetet szán a kisebbségnek. "Románia kormánya tenni fog azért, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek biztosított legyen a joguk etnikai önazonosságuk megőrzéséhez és szabad gyakorlásához oly módon, hogy korlátlanul megnyilvánulhassanak a közéletben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, a kultúra, a nyelv, a vallás, az oktatás területén, Románia alkotmányának, az ország európai uniós integrációja során vállalt kötelezettségeinek, valamint a vonatkozó nemzetközi előírásoknak megfelelően" - olvasható PSD és koalíciós partnere, az ALDE közös kormányprogramjában. Az előző kormányokhoz hasonlóan a szociálliberális koalíció is megígéri, hogy támogatja a kisebbségi törvény elfogadását, amelynek tervezete 2005 óta vár elfogadásra a bukaresti parlamentben. A kormányprogram támogatást ígér a kisebbségek kulturális intézményeinek, "ingó és ingatlan" kulturális örökségének ápolásához. A kabinet gyorsítani fogja az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát - olvasható a dokumentumban. A cselekvési tervek között a kisebbségi alfejezet megemlíti, hogy kormányzati intézkedésekkel és jogszabályokkal akarnak érvényt szerezni a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírásoknak. A kormányprogramban megígérik, hogy a területi közigazgatás esetleges átszervezésénél figyelembe veszik a különböző térségek nyelvi, kulturális hagyományait. A PSD-ALDE koalíció kormányprogramja révén egyébként az állami intézmények és a középosztály megerősítését, a kis- és középvállalkozások támogatását, a gyermekvállalás ösztönzését tűzi ki célul, az "olcsó munkaerő csapdája" helyett a "szakképzett munkaerő" gazdasági modelljén alapuló fejlődést akarja meghonosítani. A beiktatásra váró kormány 2018-tól újabb egy százalékponttal 18 százalékra akarja csökkenteni az áfát, a lakáspiacon pedig nulla százalékos áfakulcsot vezetne be. Erre az évre átlagosan 20 százalékos közalkalmazotti béremelést ígér a kormányprogram, jövő évre pedig újabb 20 százalékot. A közszférában az országos minimálbérnek megfelelő üdülési juttatást vezetnek be, a négyéves kormányzati ciklus végéig pedig a jelenlegi 1250 lejről 1750 lejre akarja emelni a minimálbért. A parlament két házának együttes ülésén szerda délután szavaz a Sorin Grindeanu vezette új kormányról. (mti)
Transindex.ro