Könyvbe foglalt élmények a Mária-útról
A 2015-ben megtett 1400 kilométeres Mária zarándokút élményeit könyvbe foglalta Ábrám Noémi, aki a kötetet mindenkinek ajánlja, aki az életét egy zarándokútnak tekinti. A Máriazelltől Csíksomlyóig című könyv bemutatóját csütörtökön este 18 órától tartják a Vártemplomban.
„Benne van az életem” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak a szerző, aki a harminckilenc napos útja alatt naplót vezetett, és feljegyezte a napi eseményeket, mindazt, ami az út alatt vele történt, a gondolatait, az érzéseit, amelyek az 1400 kilométeres táv megtétele során foglalkoztatták. Ábrám Noémi tavaly, hazajövetelét követően egy alkalommal, Marosvásárhelyen tartott egy kisebb közönség előtt élménybeszámolót, illetve a Székelyföld Napok keretében Csíkszeredában szervezett Erdélyi Mária-utas konferencián beszélt zarándokutas élményeiről.
Reformátusként egy katolikus zarándokútra vállalkozott Ábrám Noémi, aki Mariazelltől Csíksomlyóig végiggyalogolta az utat, és aki a most megjelent kötetét más nemzetiségűeknek és felekezetűeknek is ajánlja. Ausztriából indulva sokan befogadták, szállást és vacsorát adtak neki, osztrákok, magyarok, romák és románok, különböző templomba tért be imádkozni, reformátusba, római katolikusba, lutheránusba, görög keletibe, sok temetőt látott gyaloglása során, magyart és románt, osztrákot,  zsidót, katolikust és protestánst.
Arra a kérdésre, hogy nőként egyedül miért vállalta e hosszú útnak a megtételét, azt válaszolta, „csupán” hálából. Semmilyen betegség miatt, vagy valamiféle megtérés jeleként, még csak nem is azért, hogy valakiért imádkozzon. Egyszerűen azért, mert hálás Istennek az életéért. Indulás előtt még itthon összeállított egy tervet arról, hogy naponta mennyit kell megtennie, hogy a rendelkezésére álló idő alatt célba érhessen. Bár a szálláshelyekről is tájékozódott, senkit nem értesített előre, nem ismervén saját teherbíró képességét. Ezért történhetett meg már az első nap végén, hogy a 12 kilométeres gyaloglás után a tervezett szálláshelyen zárt ajtók fogadták, viszont a sors úgy hozta, hogy egy román asszony által gondozott ember hajlékában szállt meg.
Megtörtént többször, hogy nem találta a jelzést, vagy nem volt egyértelmű,  merre kell folytatnia az utat. Ausztriában három út közül választott, egy 2200 magas hegyen is átkelt, aztán a hosszas erdei gyaloglás után éhesen és szomjasan érkezett egy faluba, ahonnan még öt kilométerre volt a szálláshelye. Élményeit minden este bejegyezte a naplójába, mert már akkor megfogalmazódott benne, hogy mindazt, amit átélt, könyvben is kiadja. Most itt a kötet, amelyet szeretne a jövőben lefordítani, hogy románul is olvasható legyen – árulta el érdeklődésünkre Ábrám Noémi, akinek példájából kiindulva mások is vállalkoztak zarándokútra gyalogosan, vagy kerékpárral, illetve nagyobb csoportban túrázásszerűen. Arra is felkérést kapott, hogy a székely autonómiaküzdelem érdekében vezessen egy zarándokcsoportot Miskolctól Csíksomlyóig, amit csak akkor vállalna el, ha román nemzetiségű tagja is lenne a csoportnak.
A Máriazelltől Csíksomlyóig – Találkozás Istennel, emberekkel című, a Juventus Kiadónál megjelent kötetet csütörtökön 18 órától a marosvásárhelyi Vártemplomban Ötvös József vártemplomi református lelkipásztor és Szucher Ervin újságíró, felelős kiadó mutatja be.
Antal Erika Székelyhon.ro

Édes Erdély, hol vagyunk?
Nem tanítják iskoláinkban Erdélyről a mai román álláspont megítéléséhez szükséges legfontosabb információkat. Mi az, amit elhallgat a magyar iskola? Ami nélkül egyszerűen nem érthető, miért és mit gondolnak román szomszédaink?
Mi azt képzeljük, Erdély mindig Magyarország része volt, és csak a történelmi igazságtalanság az oka, hogy most egy másik országhoz tartozik. A valóság ezzel szemben az, hogy Erdély csak a középkorban volt vitathatatlan törvényességgel Magyarország része, mert 1541-től kezdve a Magyar Királyságtól független nagyfejedelemségként létezett egészen 1867-ig. De addigra megváltozott itt az etnikai képlet, ezért a hovatartozást nem az évszázadokkal korábbi helyzetre való hivatkozásnak, hanem egy népszavazásnak kellett volna eldönteni. A magyar politikusok azonban nem szavaztatták meg Erdély lakosságát, hanem a szorult helyzetben levő Habsburg uralkodót, Ferenc Józsefet egyszerűen rákényszerítették, hogy a kiegyezés egyik mellékpontjaként ettől kezdve ne nagyfejedelemként, hanem magyar királyként uralkodjon Erdélyben. Vagyis megszűnt a kolozsvári önálló országgyűlés, a román képviselők a budapesti parlamentbe kerültek, örök kisebbségként. Erre mondják a román történészek: a Magyar Királyság „annektálta” a román többségű Erdélyt.
Ez Trianon tükrében óriási hibának bizonyult. Ha akkor, amikor a magyar kormány kezében volt a döntés, gyakorlattá tettük volna, hogy egyes területek ide-oda csatolgatását az ott élő embereknek jóvá kell hagyniuk, hivatkozhattunk volna erre a hagyományra később, amikor fordult a kocka.
Sajnos, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásakor, 1940-ben sem kísérletezett az akkori magyar kormány népszavazással, pedig az első világháború után éppen mi szorgalmaztuk, hogy a vitatott területeken (például Sopronban) a helyiek döntsenek arról, mely ország polgárai kívánnak lenni. Erről teljesen elfeledkeztünk, pedig már volt tapasztalatunk arról, mennyire ingatag pusztán az aktuális nagyhatalmi megegyezést tekinteni legitimációs alapnak. (Arról nem is beszélve, micsoda árat fizetett hazánk azért, hogy Észak-Erdélyre hivatkozva az akkori politika a Reich csatlósává tett bennünket.) Egyébként a román nacionalisták sem bíztak a népben, amelynek a nevében állítólag felléptek, ők sem szerveztek népszavazást, sem az első, sem a másik világháború után. Soha nem tudjuk meg, az erdélyi románok melyik államot választották volna, mert senki sem kérdezte meg őket. Mint ahogy az erdélyi magyarokat sem kérdezte senki. Voltak nagy ünnepségek, díszbevonulások és örömkönnyek, ezek azonban a modern világban aligha szolgálnak jogalapul.
A lakosság, ha megkérdezik, háromféleképpen dönthetett volna. Mondhatták volna az itt élők, hogy Romániához kívánnak csatlakozni, hiszen többségük román volt. Mondhatták volna, hogy Magyarországot választják, mert akkor egy magasabb életszínvonalon élő államhoz kerültek volna. És mondhatták volna azt, hogy köszönik szépen, de maradnának, ahogy voltak évszázadokon át: önálló államként, saját parlamenttel.
Nálunk ma sokan az Erdély visszacsatolását érzelmileg megalapozó szólamokat mantrázzák, pedig helyesebb volna, ha tanulnánk az erdélyiektől. Amikor azt énekeljük: „Édes Erdély, itt vagyunk” - kérdezzük meg magunktól: pontosan hol is? Erdély volt a világ első állama, ahol törvénybe iktatták (a tordai országgyűlésen) a vallásszabadságot. Nálunk látszat-vallásszabadság uralkodik, számos egyház és felekezet kirekesztett helyzetben kénytelen létezni, mások pedig óriási állami dotációt élveznek. Nálunk erős az idegengyűlölet. Erdélyben ma is együtt élnek görögkatolikusok, ortodoxok, reformátusok, evangélikusok, katolikusok. Ez az együttélés nem mindig problémamentes, de működik. Sokkal nagyobb nyelvi, kulturális, hagyománybeli különbségek választják el az erdélyi népcsoportokat, mint a magyarországiakat, mégis képesek ezek a népcsoportok közös kultúrát működtetni, barátságok, szerelmek szövődnek, házasságok jönnek létre köztük. A szellemi életben is kialakultak partnerségek. Ehhez a szellemiséghez nekünk felzárkózni kellene, mert mi még csak „itt” vagyunk, és nem „ott”: mi nem az együttélés, hanem a sérelmek mondatait mondjuk.
A magyar média is gyakran sugallja: az erdélyi magyarság súlyos hátrányokat kénytelen elszenvedni. A román média erre azzal reagál, hogy az erdélyi magyar párt, az RMDSZ nemcsak, hogy bejutott a bukaresti parlamentbe, hanem talán része lesz a kormánykoalíciónak is, amire már volt példa. Ettől persze még nem oldódik meg az erdélyi magyarság minden problémája, de ebben a helyzetben szándékos magyarellenességről szónokolni tisztán belpolitikai akciónak látszik.
Ha békés jövőt akarunk, a mi dolgunk nem az indulatok szítása, hanem a segítés és együttműködés, illetve jogsérelem esetén a tiltakozás. És talán az sem ártana, ha mi sem sértenénk meg másokat - például a hozzánk menekülőknek az érdekeit - azzal, hogy a leghidegebb napokban kitesszük őket a téglaházakból alig fűthető sátrakba. Joggal kérdezheti ezek után bárki a világban, milyen erkölcsi alapon tiltakoznak a magyarok?
Ha jót akarunk kapni, először nekünk kell a jót gyakorolni. Ez az a politika, amelyik mag a jövőnek.
Szunyogh Szabolcs újságíró Népszava

Mindenki karácsonya Kézdivásárhelyen (Jótékonysági akció a főtéren)
Hagyományos jótékonysági akciót tartottak karácsony első napján, vasárnap Kézdivásárhely főterén. A Mi-Tu-Ház Kft. és a Béka Kocsmája immár ötödik alkalommal szervezte meg a Mindenki karácsonyát, amelynek során ezer töltött káposztát osztottak szét ingyen a rászorulóknak. A szakácsnő Daczó Ildikó volt.
Egy felelőtlen gépkocsi-tulajdonos miatt, aki járművével elállta a vasráccsal kijelölt parkolóhelyet, a jótékonysági rendezvény – amelyet tizennégy magáncég, valamint főtámogatóként a Rotary Klub, a New Fashion Rt. és a Zarah Moden Kft. finanszírozott – csak késéssel kezdődhetett el.  A Gábor Áron-szobor mögött felállított sátornál több tucat rászoruló állt sorban, páran a közeli asztaloknál fogyasztották el a meleg ételt, de legtöbben hazavitték. Időközben a Három Csillag együttes Mikulás-ruhát viselő tagjai is megérkeztek, és énekeikkel igazi karácsonyi hangulatot teremtve, szaloncukrot és diót osztogattak a jelenlevőknek. A megmaradt töltött káposztát a Böjte Csaba által létrehozott kézdiszentléleki Bartók Albert- és esztelneki Szent Rita-gyermekotthonba, illetve a városi kórház pszichiátriai osztályára vitték.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elnöki sakk-matt?
Különösebb magyarázat nélkül utasította vissza az SZDP miniszterelnök-jelöltjét Klaus Iohannis államelnök. Lépése nem meglepő, mert bár nagyon ravasznak és megvétózhatatlannak gondolta döntését a győztes párt elnöke, Liviu Dragnea, utóbb kiderült, ezer sebből vérzik, és rendkívül támadható.
Beárnyékolta a szociáldemokraták fergeteges választási győzelmét a tény, hogy pártelnökük nem lehet kormányfő. Napokig tették-vették, hogy mennyire megérdemelné, mily megfelelő a feladatra, de az elnök rendíthetetlennek bizonyult, megismételte: elítélt vagy büntetőeljárás alatt álló jelöltet nem nevesít a magas tisztségre. Amikor egy héttel ezelőtt Dragnea előállt a nagy meglepetéssel, első ránézésre valóban visszautasíthatatlannak tűnt ajánlata: egy nőt jelölt, aki ráadásul a tatár kisebbség soraiba tartozik, és muzulmán vallású. Számosan vélekedtek úgy, hogy Románia így igazodhat az európai trendekhez, maximális toleranciáját igazolja, ha elfogad egy ilyen miniszterelnököt. Csakhogy nagyon hamar napvilágra kerültek a háttér-információk, kiderült, a hölgy férje a véreskezű szíriai diktátor, el-Aszad híve, s bizony ez már nehezen illeszthető az európai, atlanti törekvések sorába. Karácsonykor is folytak a találgatások, mi lehet Dragnea döntése hátterében, azonkívül, hogy egy könnyen irányítható bábot állítana a kormány élére. Volt, aki Oroszországhoz közeledését látta a jelölés mögött, más a demokratikus értékekkel való leszámolás kezdetét, mondván, így szakít az SZDP vezére a kényes Nyugattal, hogy leállíthassa aztán a korrupcióellenes ügyészség oly sok politikustársát érintő ténykedését. Húzása nem jött be, az elnöki ellenállás miatt jelöltje nem lehet az új kormány vélt vagy valós feje.
Az államfői bejelentés után jó négyórás dilemmázást követően álltak a közvélemény elé a győztes koalíció vezetői. Megdöbbenve, értetlenül, de harcra készen – körülbelül ez derült ki nyilatkozataikból. Dragnea kényes helyzetbe került, hisz többször kijelentette, más jelöltet nem nevesít, visszakoznia kell, ezért támadásba lendült, Iohannist vádolta, hogy politikai válságba akarja sodorni az országot, nem hajlandó elfogadni a választások eredményét, saját és pártja érdekeinek rendeli alá az oly fontos nemzeti érdeket. Meglebegtették ismét az elnök felfüggesztésének lehetőségét, de azt is, fontolóra veszik, mi legyen a következő lépésük, mintegy jelezve: ők, a józan ítélőképességű győztesek hajlandóak a kompromisszumra, eleget tesznek az elnöki kérésnek, és előállnak egy másik jelölttel, de mindezt csakis azért, mert az ország érdeke ezt kívánja.  Az már bizonyos, a szociáldemokraták gyors kormányalakítási álma elúszott, idén már nem lesz új kabinetje az országnak. Iohannis, aki eddig mindig kiszámítható volt, most nagy elődje, Băsescu mintájára elkezdett játszani. Sakk-mattot adott, de még nem tudni, húzása apró fricska, ellenfelei bosszantása csupán, vagy ismét elkezdődik a paloták közötti ádáz háború.  
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi iskolai együttműködés
December 13–18. között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző hét budakeszi, hat portugáliai és hat törökországi tanárt látott vendégül az Erasmus-program részeként.
Az ünnepélyes megnyitó után a következő két év tevékenységét tervezték meg, leszögezték a találkozók időpontjait, majd a résztvevők szakok szerint, csoportokra osztva kidolgozták az alapvető kulcskompetenciák fejlesztésére irányuló feladatok témáját: idegen nyelvi kommunikáció, matematikai és természettudományok, digitális és kulturális kompetenciák. A vendégtanárok programjában olyan kulturális és történelmi nevezetességek megtekintése is szerepelt, amelyek az erdélyi multikulturalitást tükrözik: Törcsvár, Csíksomlyó, Bálványos, Brassó, Csíki Székely Múzeum, csíkszentsimoni sörgyár stb. A hetet gálaesttel zárták, amelyen az iskola Gyöngyvirág tánccsoportja különböző magyarlakta tájegységek népi táncait mutatta be, majd a vendégek is belekóstolhattak a magyar néptánc világába, hiszen közösen vettek részt az élő zenés táncházban, tánctanulással egybekötve.  A négy partneriskola nemzetközi együttműködése az Erasmus-program részeként két évre, a 2016 és 2018 közötti időszakra szól, az Európai Unió finanszírozza, és az Interkulturalitás a nevelés és a tanulás szolgálatában címet viseli. A Bod Péter Tanítóképző harmadik alkalommal vesz részt ebben. Az első találkozónak a tanítóképző adott helyet, lesz még egy portugáliai tanári találkozó, a záró, kiértékelő összejövetel a budakeszi Nagy Sándor József Gimnáziumban zajlik majd. Három diáktalálkozót is terveznek, az elsőt egy törökországi líceumban, a másodikat a budakeszi középiskolában, a harmadikat pedig a portugáliai iskolában. A program során a kézdivásárhelyi tanítóképző harminchárom tanulójának és hat pedagógusának adódik lehetősége, hogy egy-egy hetes tapasztalatcserén vegyenek részt a partnerintézményeknél, a tanári találkozókon az iskola tizenkét tanára képviseli majd az intézményt.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Centenáriumi rendezvények háromszéki módra
Kovászna Megye Tanácsa legutóbbi ülésén elfogadta az 1918. december 1-jei „nagy egyesülés” és az első világháború befejezése századik évfordulójához kapcsolódó, a következő két évben zajló rendezvénysorozatának kerettervét.
A közgyűlés egyöntetű szavazattal fogadta el a határozattervezetet. Tamás Sándor tanácselnök újságíróknak kifejtette: amúgy is minden évben a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat finanszírozza a december 1-jei rendezvényeket, s ha már ez így van, alkalmazkodnak a centenáriumi előkészületek programjához. Különben a kormány által e célra létrehozott testület már érdeklődött, és kért egy megyei programelőzetest. Az elnök hangsúlyozta, oda fognak figyelni, merthogy nekünk is közünk van az első világháborúhoz, nekünk is részünk volt benne, Háromszéken jelentős események történtek 1916 és 1918 között. Ezeket kell felidézni, ezekről kell megemlékezni, és ezeket kell megjelölni. Időt és anyagi támogatást szánnak arra, hogy felújítsák első és második világháborús emlékműveinket, minden településen van legalább egy ilyen. 
A megemlékezések tulajdonképpen már megkezdődtek. Ősszel Zalánpatakon első és második világháborús, valamint 1848–49-es hősökre emlékeztek. Továbbá Márton Áron püspökre, hiszen ő Ojtozban volt katona, aztán Kézdivásárhelyen Kratochvil Károlyra, a Székely Hadosztály parancsnokára.  A Székely Hadosztály kérdését hangsúlyosabban fogják kezelni, mondotta Tamás Sándor, jelezve, hogy öt évvel ezelőtt Kovászna és a magyarországi Fejér megye támogatásával könyv jelent meg a hadosztályról. Sok mindenre lehet számítani a következő két évben. Kiadványokat, konferenciákat terveznek, Románia egyesülés utáni címerével foglalkozó kötetet adnak ki és konferenciát szerveznek a témában, mert mi itt tudjuk, hogy Románia címerét háromszéki heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József alkotta, de a nagyközönség ezt a tényt nem ismeri.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely Géza: Sztrájkőrségem napjai (VII.)
December. 20., kedd. Az év végi ünnepek miatt úgy döntöttem, hogy a több mint három hete tartó utcai sztrájkőrségem egyelőre szüneteltetem, és japánsztrájk formájában folytatom az Apáczai-líceumban.
Annál is inkább szükséges az ügy melletti további kitartás, mivel sem a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségről, sem a Tanügyminisztériumból nem érkezett tiltakozó beadványomra válasz. Ha viszont még bírni fogom cérnával, a vakáció után is tovább folytatom majd tiltakozó akciómat abban a reményben, hogy valamiképpen megértésre és támogatásra talál a különböző, nemzetközösségi szakmai és kulturális szervezeteinknél (is) az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatáért való aggódásom. Hátha ugyanis menetközben elgondolkoznak azon, hogy mennyiben közösségi ügy azon tizenhat gyermek sorsa, akiket a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség két hónappal a tanévkezdés után az általuk választott, hajlamaiknak leginkább megfelelő képzési forma felhagyására kényszerített?
Persze, gyakran beszélünk értelmiségi körökben arról, hogy milyen nagyfokú a közömbösség, milyen végtelen apátia uralkodott el nemzetközösségünkön. Hogy úgymond, maholnap senkit nem érdekel semmi... A különféle képzőművészeti tárlatokon jószerint ugyanazok az arcok, akárcsak a színházban vagy éppen valamely szimfonikus koncerten. Nem is beszélve a különféle kulturális vagy szakmai értekezletekről, tanácskozásokról, író-olvasó találkozókról, amelyek alkalmával az üres széksorokból (legtöbbször) ásít a közöny. Feltehetően többek között azért, mert folyton belterjesen igyekszünk megoldani a fennálló problémáinkat, kérdéseinket. Arra pedig, hogy a rajtunk kívül álló ügyekre is odafigyeljünk, nos, ahhoz már nincs érkezésünk. Ez a (főleg) értelmiségiek részéről tapasztalható, az úgynevezett utca emberétől való elzárkózás, óhatatlanul bizalmatlanságot szül. Jól példázza mindezt a néhány héttel ezelőtti, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumot fennmaradásáért szervezett tüntetésen a résztvevők meglepően alacsony száma. Mert amint egyre általánosabban vélekedni szokás, mintegy mentegetve tunyaságunk, közömbösségünk okát: az a marosvásárhelyiek ügye, nem a miénk!
Lényegében sajnos ugyanez tapasztalható a megszűnésre ítélt képzőművészeti V. B osztály esetében is, amikor is szomorúan kellett tudomásul vennem (vennünk), hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi vagy éppen kulturális-művészeti szervezet, egyesület sem emelt szót azon diszkriminatív eljárás ellen, mely során tizenhat (köztük hárman speciális gondozást igénylő) gyermeket megfosztott a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség a képzőművészeti vonalon történő tovább tanulási jogától.
Nem bírom/akarom elhinni, miszerint ezen fórumok tagsága és vezetősége úgy gondolkodna, hogy végül is nem nagy „tétel” a lelki törést szenvedett 16 gyermek ügye, tehát kár értük pazarolni az időt és a szót! Továbbá, nem hiszem el, hogy olyan nagyfokú érdektelenség övezné azon folyamatot, melynek betudhatóan egy-két éven belül felszámolódhat a tizenhat éve tevékenykedő, és eredményei folytán városi és regionális szinten is jól ismert és elismert, az Apáczai-líceum hírnevét az ország határain túl is öregbítő képzőművészeti tagozat.
Egy olyan tagozat léte forog veszélyben, amely többek között a Kolozsvári Magyar Napok eddigi összes rendezvényén szinvonalas tárlatokkal képviseltette magát. Volt olyan év is, amikor a kolozsvári Művészeti Múzeumban, történetesen a Nagy István (1873-1937) emlékére rendezett tárlat színhelyéül szolgáló terem tőszomszédságában adatott lehetőségünk a bemutatkozásra. Milyen büszkék voltunk mindannyian (rendezők, gyermekek, szülők, tanárok), hogy a befektetett sok-sok munka meghozta gyümölcsét! Nem is beszélve a Kolozsvár Társaság meghívásaira rendezett tárlatainkról – csak az idén hat alkalommal szerepelt a képzőművészeti tagozat a társaság különféle rendezvényein. És folytathatnánk a sort a hajdanvolt Gy. Szabó Béla Galériában több éven át sorjázó kiállításainkkal, mely tárlatok megnyitójának mindenike teltházas közönség előtt zajlott.
Mindenképpen úgy vélem, hogy bármely szövetség, egyesület, társaság, jó ügyet szolgált volna (szolgálna), ha kinyilvánította volna (kinyilvánítaná), hogy igenis, nemzetiségi oktatásunk hiánypótló és közösségi kultúránkat gazdagító, nélkülözhetetlen tehetségpallérozó nevelési vonaláról van szó, amelynek meglétére egész közösségünk igényt formál! Már azért is, mivel az egyedüli olyan képzőművészeti tagozat egész Közép-Erdélyben, ahol gyermekeink anyanyelvükön tanulva gyümölcsöztethetik képzőművészeti tehetségüket. És senkinek nem áll jogában, hogy kénye-kedvére megfoszthassa gyermekeinket mindezen lehetőségtől!
Ilyen értelemben emelnek szót a Mátyás-ház előtti téren zajló kedd délutáni tiltakozásom során Bálint Júlia és Sándor Ilona mérnökök, akik nehezményezik, hogy egyetlen szervezet, egyesület sem lépett (lép) az ügyben, mindenik csak a másikat lesi (ha egyáltalán lesi!), hogy mit fog tenni? Meglátásuk szerint a választásokon is azért vesznek részt általában olyan alacsony számban az emberek, mert úgy érzik: csak addig fontosak, amíg éppen leadják a voksukat. Amint mondják, mindez érvényes a különböző civilszervezetekre is, amelyek jószerint csak önmagukkal vannak elfoglalva és nem nyitnak az emberek problémái felé. És akkor csodálkoznak, ha elidegenednek tőlük közösségünk tagjai!
Az elmondottakon tűnődve, hirtelen azon veszem észre magam, hogy egy kedves arcú, szomorú harmincas fiatal nő állt meg előttem, és perceken keresztül nézi-nézi a nyakamban lógó transzparenst. Hirtelen nem is tudom eldönteni: miképpen viszonyuljak hozzá. Aztán ráköszönve közelebb lépek, majd bemutatkozva, nekiszegezem a kérdést románul: elárulná, hogy miért tartotta érdemesnek időt szakítva perceken át eltűnődni a tiltakozó szöveg üzenetén? Amint megtudom tőle, Ilea Elena a neve, és a napokban hunyt el az édesapja, aki tanító volt. Mindezt már sírva mondja, hozzátéve: ő maga is tanítónő, de néhány évnél tovább nem bírt ezen a pályán maradni a rengeteg „szkriptológia” miatt. Jelenleg gyermekpszichológusként tevékenykedik. Nagyon lesújtó véleményt fogalmaz meg a jelenlegi oktatáspolitikáról, amely formális jellegű és végtelenül sikerorientált ahelyett, hogy gondot fordítana a gyermekek hajlamaira építő, személyre szabott nevelésre. Meglátása szerint többek között ezért olyan lesújtóak a különféle nemzetközi összehasonlításokat tekintve a hazai tudásszintfelmérők eredményei.
Az egyre nagyobb számú járókelő zöme persze ügyet sem vetve rám, úti célja felé sietve, tovahalad. Vajon kinek hova vezet az útja? – bucsálódom, amikor kedves ismerősöm, Kassay Réka fiatal filmanimátor jön felém, ölében tartva a feje búbjáig bebugyolált, féltve őrzött kincsét: néhány hónapos csecsemőjét. Amint közli, figyelemmel követi a rajzosztállyal kapcsolatos, a tanfelügyelőség irányából jövő minősíthetetlen bánásmódot. Szinte hihetetlen, amint fogalmaz, hogy éppen azok járnak el a gyermekekkel szemben ilyen embertelenül, akiknek elsődleges feladata éppen az lenne, hogy körültekintő odafigyeléssel megteremtsék azok személyiségének árnyalt módon történő kiteljesedésének a feltételeit. Az ilyen és hasonló, a szülők kezdeményezésére létrejött tehetség-kibontakoztató tagozatokat szerinte inkább támogatni kellene, már azért is, hogy ne váljon annyira egysíkúvá a nevelési kínálat. Ráadásul, amint megállapítja, manapság a vizuális képességek kiművelése számtalan foglalkozási körben megélhetést is jelenthet.
A szüntelen jövés-menésben célirányosan felém közeledik Makkai János mérnök, többgyermekes régi ismerősöm, aki maga is szívesen rajzol és fest, több tárlata is volt már. Nem is kell kérnem, magára ölti a fehér karszalagot és a hátam mögött a Bocskai-ház ablakpárkányára függesztett transzparenst. Örvend, hogy végre időt szakíthatott szolidarizálása kifejezésére. Amint kifejti: „ezek mindent el akarnak venni tőlünk és meg akarnak szüntetni minden jó kezdeményezést, ami számunkra (magyaroknak) fontos”. Az viszont, hogy az ilyen törékeny életkorú gyermekekkel is így elbántak, az már tűrhetetlen! Ez már, amint mondja: a jóérzésű románoknál is kiüti a biztosítékot. A szemtelenségnek egy adott szintjén ugyanis már annyira ordító a megnyilvánuló embertelenség, hogy ha éppen be nem fogjuk a fülünket, mindenképpen meg kell hallanunk azt!
Ilyen meggondolásból veszi videóra sztrájkőrségem (idei) utolsó perceit Oláh-Badi Levente (amúgy maksai származású földim), a Főtér nevű kolozsvári hírportál munkatársa. Több irányból is filmez, miközben a járókelők is feltorlódnak körülöttünk. Észreveszem ezenközben, hogy az egyik tavaly végzett volt képzőművészetis tanítványom, Deák Vanda integet egyetértően mosolyogva felém. Dekoratív formaérzékkel megáldott, tehetséges lányka, remélem, valamikor majd textilművészként köszönthetem.
Véletlenszerűen éppen erre járt Manesses András egykori kitartóan hűséges rajzkörös tanítványom, aki a kamera előtt is beszámol a rajzkörrel kapcsolatos, vagyis a képzőművészeti tagozat megalakulása előtti időkről. Amint mondja, sajnos ő nem részesülhetett emiatt abban, hogy a szóban forgó tagozaton képezhesse tehetségét. Bevallása szerint viszont eddigi életében számtalanszor hasznát vehette kiművelt rajzkészségének és fejlett kreativitásérzékének. Örvend, hogy bár legalább ilyenképpen támogathatja a képzőművészeti tagozat ügyét, kifejezve reményét, hogy a felszámolt V.B osztályközössége a közeljövőben tovább folytathatja az erőszakkal megszakításra ítélt útját.
Az egyre fokozódó hidegben, a kamera előtt magam is igyekszem a közvélemény számára érthetően megfogalmazni mindazon megalázó semmibevevés fölött érzett felháborodásomat, amelynek részesei voltunk mindannyian: gyermekek, szülők, pedagógusok azon a bizonyos november közepi napon, amikor értesültünk a tanfelügyelőség cinikusan drasztikus döntéséről, mely szerint két hónappal a tanévkezdés után, megszűnik az V. B rajzosztály, vagyis, hogy nincs tovább...!
Valóban nincs tovább? Hogy mindez ne így legyen, talán erről mindannyian, az ügyben érdekeltek is tehetünk. Ki tudja ugyanis, még milyen irányt vesznek a történések, hogy még mi vár ránk?
A magam megerősítésre pedig – különösen amikor kétségeim közt „botorkálva” elbátortalanodom – továbbra is vallom: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megigazít!” Szabadság (Kolozsvár)

Kancsura – 111 rajz
Meglepő kötet. Azt is kimondom: páratlan. Pedig nálunk Dunát, de Kolozsváron is úgy hiszem, Szamost tudnánk rekeszteni az egykori néma évtizedek közönyét elfeledtető, legkülönfélébb művészeti ágazatokat lelkesen népszerűsítő kiadványok mára egyre duzzadó áradatával.
Immár eljött az idő, amikor a digitális manipulációk káprázatától valósággal szikráznak a kiadói paletták. Talán éppen ezért érintett mélyen a Kancsura István 111 rajzát magába foglaló, több tekintetben is rendhagyónak nevezhető albummal való találkozás. De valóban album ez? Vagy a kolozsvári Quadro Galériában nemrég bemutatott és a teljes képanyagot magába foglaló impozáns katalógus? Netán egy pőrén kitárulkozó vérbeli művész röntgenfelvételek igazmondásával egyenértékű pszichológiai önarcképe? Művészetfilozófiai ABC? Gondolkodási kézikönyv? A múló pillanat fekete tusba mártott tollal rögzített kardiogramja? Esetleg egy tisztes művészélet fehér papírlapra rótt kendőzetlen számvetése? Vajon műfaji értelemben vázlatok ezek, vagy végleges és befejezett művek? És sorolhatnánk a dilemmákat még tovább, mert az a látványsor, ami az oldalakat tovapörgetve szemünk előtt feltárulkozik, magában hordozza tágabb perspektívából értelmezve a művészet elméleti és gyakorlati vektorai közé feszülő tér nem egy sarkalatos aspektusát.
Aki Kancsura Istvánt személyesen is ismeri, jól tudhatja, hogy a művésznek jellemző lelki sajátja a rendkívüliség; állíthatom mindezt bátran azok után, hogy pontosan ötvenöt éve és négy hónapja találkoztam vele először a képzőművészeti egyetem felvételijének idegpróbáló momentumainál. Kétségtelen: sajátos utakon járó alkat. Példaként: midőn a hatvanas évek közepe táján a modernizmus fuvallatai vérszegényen bár, de azért mihozzánk is eljuttattak néhány frissítő oxigénmolekulát a szocreál megrekedt világába, Ő századokkal visszalépve Rembrandt nagyságát szavalta. Amikor viszont a diktatúra áttörhetetlennek tűnő sötétsége fedte el a Napot, a fény kinetikai tulajdonságainak kísérleteivel foglalatoskodott: utópisztikusnak vélt erőfeszítésekkel ugyan, de lankadatlanul hitt annak szemet-lelket-elmét gyógyító hatásában, varázslatos erejében. Ma pedig, a művészet digitális elmaszatolásának hőskorában, miközben az elektronikus programozások mankója kopog végig a klaviatúrák megszámlálhatatlan variációkat felkínáló lehetőségei között – megfojtva ezzel a személyes poézist –, akkor Kancsura mindehhez viszonyítva majdhogynem kőkorszakbéli eszközökkel, pusztán a „szabadkézzel” meghúzott és megismételhetetlen vonal rezdüléseivel áll ki világunk színe elé. A szemfényvesztő színek kavalkádjának korában, csupán a fehér és fekete drámai erejének puritán megfogalmazásaival.  
Köztudott, hogy sokféle változás jellemezhet egy alkotót megtett életpályája során, ami alól természetesen nem kivétel művészünk sem. De mégis van valami, valami egészen különös, ami állandóan visszatér művei emocionális indítékaiban: ez pedig az idolként tisztelt Vincent Van Gogh művészi attitűdjének határtalan elismerése. Ámbár megjegyzem, egyáltalán nem egyedüli esetről van szó. Hiszen már a reneszánsz festő Filippo Lippi is oly mértékű tisztelettel adózott a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit elkészítő Masaccio tehetsége előtt, hogy a legendás krónikás Giorgio Vasari szavaival élve: „Masacció szelleme Filippóba költözött”. Ki tudja, talán itt is valami ilyesféléről lehet szó, mert egész pályafutásában visszatérő élményként látom megtestesülni a Van Gogh-szindróma minduntalan feltörő karizmatikus hatását. Ezek után vélem úgy, hogy tán éppen az említett holland festő szellemiségéhez, művészetfilozófiájához kapcsolható az Ő erőtereinek mibenléte is; itt rejtezik a valódi kulcs; ez tehát a sarkalatos pont az életmű ethoszának megfejtéséhez. Pedig gondolati tartalomra épülő képi ikonográfiája jobban közelít a Klee, Tanguy vagy Dalí szürrealista látomásaihoz, mint Vincent posztimpresszionista szemléletmódjához.  
Kancsura művészete sokrétű, rendszerint igen tág szakmai, irodalmi és filozófiai ismeretek buzgó forrásaiból merít; ezt képes igencsak magával ragadó retorikai módon elő is adni. Ám mindennek ellenére bennem mégis az a színe él legtisztábban, amely szerint ő a tőmondatok nagymestere, az aforisztikus, lényeget megvilágító, tisztán megfogalmazott gondolatok prófétája. Egyik rajzának testében olvasható a beírás: „Szelíden, halkan, de intenzíven szólni!”. Ez a kötet – kancsurás módon –, jellemző alkotói sajátosságait félreérthetetlenül felszínre hozza, vagyis megtestesíti mindazt, ami a művész többhangzású egójának lényege.
Eddig alig tapasztalt szűkszavúságra vall, hogy a kötetben betűkkel jelzett szöveg mindösszesen ennyi áll: Kancsura: 111 Drawings.Ezután oldalakon át már csak a rajzok következnek. Rajzok címek nélkül, méretek nélkül, technikai megjelölések nélkül. A curriculum vitae is alig valamivel hosszabb egyetlen szonettnél. Mert ami nem lényeges a mondanivaló szempontjából, az itt kegyetlenül mellőzve lett; olyannyira mellőzve, hogy még az oldalszámok is hiányoznak, ami jelzi: művészünknek a tipográfiai hagyomány sem szent. Hát persze, mert ez nem egy könyv. Ez a könyv.
És lapról lapra előrehaladva megkezdődik a poézis, az „opus manum”, a kéz művének parádéja: öreg-hó színű papíron pokol-feketével, reszketeg idegvonalakkal tekerőző érverései a mindennapi létnek. Egy rajz – olykor csupáncsak egyetlen vonal születése és eltűnése. S mivel eme aforisztikus tömörség a piktogramok lényegi sajátja is, így az is meglehet, hogy az előtűnő motívum akár többé már el sem felejthető. Hiszen tudjuk, a takarékos vonalakkal való rajzolás a szűkszavú képi fogalmazás nyelve. Első pillantásra éppen e miatt, néha még vázlatszerűnek is tűnhet egynémely ábra a hozzá nem értő szemnek, pedig állítom: határozottan nem az. Mert egy vázlat arra való, hogy azt később tovább fejlesszék. Viszont ezek úgy kész művek, ahogy a kötetben láthatók. Művek – a vonalrajz sallangmentes műfajában elbeszélve. Székely Bertalan ide illő szavait sokan idézték már, és meglehet, hogy ő is mástól hallotta egykor, de voltaképpen a gondolat lényege, ami számunkra fontos, eszerint: „aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud”. Ugyanis a „firka” a Rajz abszolút szabad megnyilvánulása. Csak annak értelmetlen, aki nem képes „olvasni” a nyomvonalat. Aki nem ismeri a képolvasás alfáját és ómegáját. Egy „művészfirka” kuszasága tehát csupáncsak látszat, mivel annak mélyén valós racionalizmus húzódik meg; hosszú évek munkája eredményeként az irányítottság könnyed magabiztossága. De hadd említsük ugyanitt Picasso kijelentését is, amelyben így nyilatkozott: „Már serdülő koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellett ahhoz, hogy úgy tudjak rajzolni, mint egy gyermek”.
A Kancsura rajzok nem csupán a látvány leképzését jelentik, és elsősorban nem azt. Gondolati művekről beszélünk, amelyek origója a tapasztalás, tehát a megélés forrásaiból merít, ezért elkerülhetetlen átérezni és helyesen értelmezni azt a nyelvezetet, amelyen Ő beszél, amelyen egyéni stílusával papírra vetett mondanivalóját elénk tárja. Vonalteremtményei már-már a szavak tartalmi erejével válnak egyenértékűvé. Úgy is mondhatnánk: képszavakat teremt. És ugyanakkor képmondatokat. Voltaképpen ez maga a „szókimondó” képi epika. Így aztán nem véletlenül jelenik meg a kézírás is itt-ott rajzokba beépülve, ezzel gazdagítva tovább azok irányított narratív erejét. Valahogy úgy épül össze ábráin a rajz és a hozzá illesztett szöveg, miként a zenében jár kézen fogva a partitúra és a librettó. Dal és szöveg – egymásért vannak. Egymásért is születtek. 
A fentiekből az is következik, hogy Kancsura István nem egy „divatos” művész, mivelhogy képi fogalmazványait mindenekelőtt az állandóság jelrendszereinek sugalma lengi be. Festőként pedig tudja, a szín nem arra való, hogy a rajz hiányosságait eltusolja, elfedje. Ha fest, kiérlelt koloritja alatt is ugyanaz a stabil szerkezet húzódik meg, ami éppen ennek a kötetnek a lényege.
Persze a fehér papír látványa a mindennapok világában rendszerint az üresség érzetét sugalmazza, ám illúzió ez, mivel valójában fehér pontok milliói szorongnak ilyenkor egymás mellett. A művészi munka lényege pedig éppen abban áll, hogy el kell dönteni, mely pontokat jelöljük meg a végtelen sok közül, hogy attól a pillanattól fogva már láthatóvá is váljanak. Átgondolt lépések sorozatáról van tehát szó, ahol – mint egy fordított sakkpartinál –, a figurák, jelzések egymást követve jelennek meg a táblajáték színterén. És feltűnnek a kötet lapjain művészünk váltakozó tartalommal megidézett tárgyai, felismerhető és felismerhetetlen formaelemei: az oszlop, a kígyó, a fényforrás, a kéz, a mitológiai történésekre és föld feletti lebegésre utaló szárnyas boka, az összetett értelmezést hordozó különféle edények, álom-formák, vagy az utak, amelyek egymást átmetszve szó szerint is kereszt-utakká lényegülnek. És újra meg újra a korsók, korsók és megint korsók, vízzel töltve, üresen, repedten, széthullva, tömören, áttetszőn, párosan, magányosan, az élet italát vagy a pusztulás mérgét felkínálva. A legmélyebb emberi érzések pedig az anya jelzésértékű megidézésében jutnak méltó kifejezésre, ami egyszerre maga a jóság, a szeretet, a kezdet és a vég.
Zárszóként úgy érzem, nemigen lehetne ezt az írást nyugodt lélekkel berekeszteni anélkül, hogy bár egyetlen gondolat erejéig éppen a már emlegetett Van Gogh szavait ne idéznénk fel. Akkor, hát legyen úgy. Íme: „Még nem érezzük magunkat közel a halálhoz, de érezzük a valóságot: keveset jelentünk és súlyos árat fizetünk azért, hogy egy szem vagyunk a művészek láncában. Fizettünk az egészségünkkel, a fiatalságunkkal, a szabadságunkkal, aminek sohasem örülhetünk, éppoly kevéssé nem, mint az a konflisló, amely húzza a kocsit, benne a tavaszba vidáman menő emberekkel”.
Magukkal ragadó, őszinte rajzokról írtam, ahol minden vonal csordultig lett töltve művészi energiával.
ÁRKOSSY ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár)

Dragneáék felfüggesztéssel fenyegetik Johannist
Liviu Dragnea szerint megrökönyödve vett tudomást az államfő kedden bejelentett döntéséről. A PSD-elnök úgy véli, Sevil Shhaideh kormányfővé való kinevezésének elutasításával Klaus Johannisnak az a célja, hogy politikai válságba sodorja az országot.
A szenátust irányító Călin Popescu-Tăriceanuval, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) elnökével közösen tartott kedd délutáni sajtótájékoztatóján Dragnea elmondta, az egész országhoz hasonlóan valamennyien „megrökönyödve vették tudomásul" az államfő bejelentését.
„Kollégáimmal együtt kielemeztük a helyzetet, próbáltunk olyan alkotmányos és tisztességes indokokat találni, amelyek e döntés hátterében állhatnak. Egyetlen alkotmányos okot sem találtunk. Szerintünk ez az ember politikai válságba akarja sodorni Romániát" – fogalmazott sajtónyilatkozatában a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke.
Dragnea elfogadhatatlannak és alkotmányellenesnek nevezte Johannis döntését. A bukaresti képviselőház elnöki tisztségét betöltő szociáldemokrata politikus leszögezte: sem Sevil Shhaideh, sem annak szíriai férje „nem áll kapcsolatban terroristákkal", és nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot Románia számára. Dragnea szerint az államfő minden áron meg akarja akadályozni a szociáldemokratákat kormányprogramjuk érvényesítésében. Szerinte Johannis abban reménykedik, hogy ha a parlament felfüggeszti őt hivatalából, azzal „újraépítheti" magát, vagyis visszanyerheti a választók bizalmát.
Liviu Dragnea elmondta, a balliberális koalíció a következő két napban dönt arról, mit lép azok után, hogy az államfő nem hajlandó megbízni kormányalakítással a két alakulat által jelölt Sevil Shhaideht. „Amennyiben arra a következtetésre jutunk, hogy az ország érdekei megkövetelik Klaus Johannis államfői tisztségből való felfüggesztését, nem fogunk tétovázni" – jelentette ki a PSD elnöke.
„Konzultáltam a kollégáimmal, és legkésőbb holnapután döntenünk kell. A 12 órakor beszédet tartott személyt parafrazálva: alaposan meg kell fontolnunk a dolgot, de döntésünk meghozatalakor nem a saját vagy egy bizonyos csoport, hanem az ország érdekeit kell szem előtt tartanunk. Rengeteg üzenetet kaptunk, amelyekben az államfő tisztségből való felfüggesztését kérik az emberek. Amennyiben arra a következtetésre jutunk, hogy az ország érdeke ezt kívánja, nem habozunk, és kezdeményezni fogjuk az államfő felfüggesztését" – fogalmazott Liviu Dragnea.
Tăriceanu a sajtótájékoztatón ama véleményének adott hangot, miszerint az államfőnek közvetítő szerepet szán az alkotmány, hogy megszervezze a pártok közötti kormányalakítási egyeztetéseket, amikor azok nem tudnak megállapodni. Most viszont egy formálisan is megalakult többségi koalíció miniszterelnök-jelöltjét utasította el, amivel szerinte Johannis túllépte alkotmányos hatáskörét.
A szenátus elnöke egyúttal azt állította: az államfő már a választási eredmények közzétételének másnapján egy magánbeszélgetésben a mérleg nyelvét képező ALDE társelnökeinek tudomására hozta, hogy „totális" háborút akar indítani a PSD ellen, és mindent megtesz, hogy ne kelljen szociáldemokrata kormányfőt jelölnie. Krónika (Kolozsvár)

Hamarosan állhat Rhédey szobra Nagyváradon
Jövőre felállíthatják gróf Rhédey Lajos szobrát Nagyváradon, a helyi magyarság által máig Rhédey-kertként (ma egyébként Bălcescu) emlegetett parkban, miután elhárult a legnehezebb akadály is a büsztállítás útjából.
Bő egy évvel az igénylés után ugyanis megérkeztek a szükséges bukaresti engedélyek, így már csak néhány helyi szakhatósági jóváhagyásra, a helyi önkormányzattól pedig építési engedélyre lesz szükségük a kezdeményezőknek.
A szoborállítás kezdeményezői részéről tegnap Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezetének elnöke a Krónikának elmondta, ezeket a papírokat azért nem is igényelték korábban, mivel nem tudták, hogy meddig húzódik el a bukaresti engedélyezés, és időközben lejártak volna. A szoborállítást magára vállaló Szent László Egyesület és a Magyar Polgári Egyesület azt szeretné, ha legkésőbb a júniusban esedékes Szent László Napokig már állna a nagylelkű váradi mecénás szobra a parkban, amit egyébként ő adományozott a városnak. A mellszobor már bronzba öntve várja, hogy kihelyezzék a parkban kialakított színpad előtti zöldövezet egyik jól látható pontjára, talapzatát pedig egy kézdiszentléleki vállalkozó már készíti. Mint Csomortányi emlékeztetett, 2008-ban, Ilie Bolojan első polgármesteri mandátumának kezdetén kérvényezték először, hogy a park viselje Rhédey gróf nevét, és állítsanak szobrot a terület adományozójának. Kezdeményezésük nem járt sikerrel, így a két civil szervezet a kezébe vette a szoborállítás ügyét. A Rhédey-kertben megtartott második Szent László Napokon gyűjtést is szerveztek a szoborra, ugyanakkor a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta a szoborállítást. A szobor gipszformáját Deák Árpád szobrászművész készítette el, majd egy aradi műhelyben öntötték ki. Jelenleg a büszt a két civil szervezetnek is otthont adó demokrácia-központban várja, hogy köztérre kerülhessen.
Gróf Rhédey Lajos (Kisréde, 1761. – Pest, 1831. május 21.) császári és királyi kamarás, főispáni helytartó és országgyűlési követ, irodalompártoló mecénás, valamint író volt. Óriási szerepe volt Nagyvárad fejlődésében, ő szorgalmazta például, hogy a városban közvilágítás legyen. Legjelentősebb adománya a Rhédey-kert, melyet a Váradról Pestre távozó főispán adományozott a városnak. A kert addig is a váradi polgárok szórakozását szolgálta, gyakorta rendeztek zenés mulatságokat ott. A kert egyik részében – ahol ma az állatkert található – áll az a Rhédey-kápolna, amelyben a gróf és felesége, Kohányi Kacsándy Terézia nyugszanak. Krónika (Kolozsvár)

Felfüggesztés, hat lépésben – a Băsescu-forgatókönyvet alkalmazzák Johannisra is?
A parlamenti választásokon Szociáldemokrata Párt és a Liberálisok és Demokraták Szövetsége fontolóra vette Klaus Johannis tisztségéből való felfüggesztését, mivel államfő elutasította a miniszterelnök-jelöltjüket.  A forgatókönyv ismert, alkalmazták már Traian Băsescu volt elnök esetében is.
Klaus Johannis lenne Traian Băsescu után a második, tisztségéből felfüggesztett államfő Romániában, ha a PSD-ALDE koalíció valóban kezdeményezné eltávolítását az elnöki hivatalból. Ismert, hogy a volt államfő leváltása kétszer is elbukott a népszavazáson. A PSD-ALDE-nak azonban most könnyebb a dolga, mert a referendum érvényességi küszöbe 50 százalékról 30 százalékra csökkent.
Az alaptörvény szerint az alkotmány előírásait megsértő „súlyos cselekedetek” elkövetése esetén Románia elnökét felfüggesztheti együttes ülésén a képviselőház és a szenátus, a képviselők és szenátorok többségének a szavazatával, az alkotmánybíróság véleményezése után.
Az alkotmány „súlyos megsértése” azonban értelmezhető: Traian Băsescu esetében például 2007-ben a taláros testület úgy ítélte meg, hogy az általa elkövetett cselekedetek nem minősülhetnek súlyos alkotmányszegésnek. Az államfő az ellene felhozott vádak ellen védekezhet a parlamentben.
A tisztségből való felfüggesztésre irányuló javaslatot a képviselők és a szenátorok összességének legkevesebb egyharmada kezdeményezheti, és azt késedelem nélkül az elnök tudomására kell hozni. A határozattervezetben fel kell tüntetni az államfő által elkövetett súlyos alkotmányszegést vagy szegéseket.
Az alkotmánybíróság csak véleményez
Az új román parlamentnek 465 tagja van, a felfüggesztés kezdeményezéséhez tehát 155 aláírásra van szükség. A PSD és az ALDE  250 mandátummal rendelkezik. Az aláírások összegyűjtése után a felfüggesztésről szóló parlamenti határozattervezet az alkotmánybírósághoz kerül véleményezésre. A taláros testület álláspontja konzultatív jellegű.
Harmadik lépésként, 24 órával az alkotmánybíróság álláspontjának közzététele után a parlament két háza együttes ülésén vitát folytat és szavazattal dönt az elnök felfüggesztéséről. Az együttes ülésre meghívják magát az államfőt is, aki – ha kéri – a vita során bármikor szót kaphat, hogy magyarázatot adhasson az ellene felhozott vádakra. A felfüggesztésről a képviselők és a szenátorok egyszerű többsége dönt urnás szavazással. A PSD és az ALDE nyilván rendelkezik a szükséges többséggel a parlamentben.
Az állam élén: Tăriceanu vagy Dragnea
Ha a parlament a tisztségből történő felfüggesztés mellett dönt, akkor a következő lépésben az államfő helyét, ideiglenes jelleggel, sorrendben a szenátus elnöke – jelen esetben Călin Popescu Tăriceanu – vagy a képviselőház elnöke – azaz Liviu Dragnea – veszi át. A ügyvivő elnök átveheti a „tényleges” elnök valamennyi hatáskörét, ám nem fordulhat a parlamenthez országos fontosságú, a nemzet egészét érintő kérdésekkel, nem oszlathatja fel a törvényhozás fórumát, nem írhat ki népszavazást.
Ha a parlament megszavazza az államfő tisztségéből történő felfüggesztését, akkor az ötödik lépésben a határozatot eljuttatják a kormánynak, amelynek harminc napon belül ki kell írnia az elnök leváltásáról döntő népszavazást. A referendum akkor érvényes, ha az állandó választói névjegyzékben szereplő személyek harminc százaléka az urnákhoz járul. Ha a voksolók többsége rábólint az államfő felfüggesztésére, akkor helyét átveszi az ügyvivő elnök.
Hatodik lépésként az államfői tisztségét megüresedettnek nyilvánítják. Ebben az esetben a kormánynak három hónapon belül újabb elnökválasztást kell kiírnia.
Bogdán Tibor maszol.ro

Lényegi módosítás nélkül ismét megszavazta a képviselőház az illetékeltörlési törvényt
MTI - Lényegi módosítás nélkül fogadta el a képviselőház szerdán azt az illetékeltörlési törvényt, amelyet egy hete küldött vissza megfontolásra a parlamentnek Klaus Johannis államfő.
A 102 féle díjat és illetéket megszüntető, a választási kampány előtt, októberben egyhangúlag megszavazott jogszabály ellen az államfő előzőleg alkotmányossági óvást is emelt, de az alkotmánybíróság szerint a tervezet nem sérti az alaptörvényt.
A jogszabály egyebek között eltörölné a gépjárművek után fizetendő környezetszennyezési díjat, a cégbejegyzési illetéket, az ideiglenes útlevelekre fizetendő konzuli illetéket. A törvénytervezet a rádió és televízió előfizetési díjak eltörlésére is kiterjed. Ez utóbbi rendelkezés ellen a függetlenségüket féltő közmédiumok, romániai és nemzetközi médiaszervezetek is tiltakoztak.
Az államfő azt kérte a parlamenttől, hogy mielőtt ilyen döntést hozna, dolgozza ki a közszolgálati média intézményi reformját, és biztosítsa finanszírozását. Johannis arra is figyelmeztette a törvényhozókat, hogy az illetékek - egyébként sokak által várt - eltörléséhez az adófegyelem növelését célzó intézkedéseket kellene társítani, különben a bevételkiesés fennakadásokat okozhat az állami intézmények működésében.
Rekordsebességgel fogadták el
A kétkamarás parlament rekordsebességgel másodszor is elfogadta a törvényt, így az államfő nem tagadhatja meg kihirdetését. A tervezetet most már csak a választásokon győztes szociáldemokraták és parlamenti szövetségeseik szavazták meg: a jobboldal ellene voksolt. Az egyedüli módosítás a tervezetben az, hogy nem 2017-től, hanem a kihirdetése utáni hónap első napján lép életbe.
A törvénytervezetet előterjesztő Liviu Dragnea szociáldemokrata pártelnök azzal indokolta a sietséget, hogy a jogszabályt a 2017-es költségvetési törvény elfogadása előtt hatályba akarják léptetni.
Dragnea kijelentette: senkinek sem kell "sírnia a köztévé és közrádió vállán", mert éppen a szerdán megszavazott törvény mentesíti őket a politikai befolyás alól, hiszen a jogszabály szerint a közmédia működéséhez és fejlesztéséhez szükséges pénzösszegeket a kormánynak bele kell foglalnia az állami költségvetés tervezetébe. A PSD elnöke szerint ezentúl a közmédiának nem kell sem a kormánynál, sem a parlamentnél "kéregetnie", az éppen befolyásos politikai vezetők kegyeit keresnie.
Az államfőnek elvileg tíz napon belül kell kihirdetnie a törvényt, de az ellenzéki Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) már bejelentette, hogy újabb alkotmányossági óvással próbálkoznak, amit a közmédia autonómiáját szavatoló előírásra alapoznak.
Kelemen Hunor: fenntartásaink vannak
A 102 adónem eltörléséből 100-zal egyet értünk minden további nélkül, ám bizonytalanságot eredményezne a közszolgálati rádió és televízió működésében az illetékek eltörlése - hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök a törvénykezdeményezés plénumi vitáján. „A 102 adónem eltörléséből, 100-al minden további nélkül egyet értünk. Indokoltnak tartjuk az adóterhek csökkentését, azonban nem tartjuk hasznosnak a rádió- és tévéilleték eltörlését. Ez az intézkedés nagyobb bizonytalanságot eredményezne a közszolgálati rádió és televízió működésében, más megoldást kell találni, amely elősegíti e két állami intézmény problémamentes üzemeltetését. Az illetékek eltörlésével megváltozik a finanszírozási rendszer, és ez tükröződni fog a két intézmény működésében is. Ezt leszámítva az RMDSZ egyetért a további 100 adónem csökkentésével, hiszen ez egy első lépést jelentene afelé, amit kampányban vállaltunk” – hangsúlyozta Kelemen Hunor. 
Az RMDSZ elnöke úgy értékelte, hogy a közszolgálati rádió- és tévéadók eltörlése tovább mélyítené a két állami intézmény körül kialakult problémákat: „Amennyiben hatékonyak akarunk lenni, akkor nem az adónemek eltörlésével kell kezdenünk a két intézmény megreformálását, hanem vissza kell térnünk az alapokhoz: a működésüket szabályzó törvényhez, és ezt kell újragondolni, majd utána beszélhetünk az illetékekről.” Kelemen Hunor plénumi felszólalásában nehezményezte, hogy a 102 illeték eltörlésére vonatkozó törvénykezdeményezést csak a pénzügyi szakbizottság tárgyalta újra, míg a képviselőház kulturális bizottsága nem lett megkeresve az államelnök által visszaküldött törvénytervezet megvitatása során.
„Ha vissza akarjuk adni a parlamentnek a hitelét és valós szerepét, akkor szakmaiságot kell társítani a döntéshozás mellé. Az ilyen jellegű törvénykezdeményezéseket minden érintett szakbizottságban kell megtárgyalni, így a kulturális bizottságban is” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Az RMDSZ megszavazta a tervezetet
A 102 illeték eltörlésére vonatkozó törvénykezdeményezés kitér többek között a cégek bejegyzésére vonatkozó adók eltörlésére, a nem bírósági adónemek kiiktatására, valamint számos konzulátusi adóteher törlésére. Továbbá afelől is rendelkezik, hogy a nyugdíjasok számára ingyenes legyen a nyugdíjpénztár által nyújtott szolgáltatásokhoz és információkhoz való hozzáférés. A jogszabály eltörli a gépjárművekre fizetendő környezetvédelmi bélyegilletéket is.
A szövetség képviselőházi frakciója törvénymódosító-javaslatban kérte a rádió- és tévéilleték eltörlésére vonatkozó cikkelyek visszavonását, azonban ezt a szakbizottsági ülésen elutasították. Ezért az RMDSZ alsóházi frakciója fenntartásokkal szavazta meg a törvénykezdeményezést, amely a közszolgálati rádió- és tévéilleték eltörlésének kivételével, jelentősen könnyít a bürokratikus eljárásokon. maszol.ro

Leszámolhatunk a múlttal?
A hazugságokra épülő rendszerek egészséges fejlődése lehetetlen – mind nyilvánvalóbb, Románia ennek a nyomorát nyögi immár huszonhét éve. Egyre többet tudunk ugyan az 1989 decemberében történtekről, ám még mindig nem eleget, és – ami még szomorúbb – a szálak fő mozgatóit mindmáig nem kérte senki számon. Tájainkon Isten malmai igen lassan őrölnek, ma már szinte az is csoda, hogy a forradalom dossziéját többszöri lezárás után újranyitották, s reménykedhetünk talán, hogy ezúttal nem tűnik el az ügy a süllyesztőben.
A karácsonyi készülődés mámorában és az új kormány alakítása körüli felfordulásban szinte elsikkadt a hír, hogy emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárást indított a katonai ügyészség Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök, Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) volt vezetője, és az akkori kormány több tagja ellen az 1990 júniusában történt bányászjárás ügyében. Ez a dosszié szorosan kapcsolódik a forradalom iratcsomójához, a vádlottak listája szinte ugyanaz, a ’89 decemberében oly sikeresen és véresen alkalmazott manipulációs technikákat éltették tovább és alkalmazták az egyre kényelmetlenebbé váló ellenzékiekkel szemben. Decemberben az új hatalmat kellett hitelesíteni a veszélyhelyzet fenntartásával, júniusban, a sikeres választások után hosszú időre lakatot kívántak tenni a kommunista restauráció miatt aggódók szájára, megfélemlíteni mindazokat, akik valós demokráciát követeltek. Tízezer bányász és sok-sok titkosszolgálatos gondoskodott arról, hogy jó ideig senki ne kérdőjelezze meg a Ion Iliescuék által kijelölt irányt. Hogy mindennek az ára számos halott, sok ezer sebesült volt, hogy Romániát hosszú évekre visszavetette a fejlődésben, az kevéssé számított. A szálakat háttérből húzogató sötét erők megvethették lábukat, megalapozhatták anyagi és politikai hatalmukat, és gondoskodhattak arról, hogy mindezért senki soha számon ne kérje őket. Pezsgőt bontani azonban még korai lenne, hisz bár a holtpontról kimozdulni látszik mindkét ügy, a valós bűnösök igazi megbüntetéséig azonban még hosszú az út. Ion Iliescu ellen már egyszer vádat emeltek 2000-ben, de 2007-ben ejtették azt, az ügyben érintett ügyvédek szerint előmozdulásról most is csak akkor lehet szó, ha bíróság elé kell állniuk, sokan úgy látják, ugyanaz a huzavona folytatódik, mint korábban. Arról ne is beszéljünk, hogy ugyanazon ügyészségek emberei folytatják a nyomozást, akik az elmúlt két és fél évtizedben mindent megtettek a vizsgálat ellehetetlenítéséért, védőpajzsot vontak a magas rangú vádlottak köré. 
A múltheti bejelentés egyértelműen a strasbourgi emberi jogi bíróság felszólítására született. A következő időszakban kiderül majd, valóban sikerül leszámolnunk a múlttal, tényleg fény derül a több mint negyedszázados történésekre, és ítélet születik az elkövetők, felelősök ellen, vagy folytatódik a hazudozás, és még egy esély tovatűnik, hogy Románia tisztességesebb országgá váljék.
Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemleges munkát végezni (Új vezető a Balassi Intézet élén)
Mondhatni, az angyal hozta el. Hiszen mire mindenféle adminisztrációs és diplomáciai – román és magyar részről egyaránt felállított – akadályon sikerült túllépnie, lassan eljött a karácsony. De végül is az a fontos: a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézete hosszú szünet után – korábbi vezetőjének, Lakatos Mihálynak a megbízatása tavaly augusztusban járt le – folytathatja tevékenységét, immár Szebeni Zsuzsa irányításával.
Szebeni Zsuzsa 1970-ben született Kolozsváron, irodalom–filozófia szakon végzett, színháztörténész. Egy ösztöndíjjal került Budapestre, házassága, majd munkája oda kötötte. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referenseként pályázta meg a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségét, ami azért fontos, mert – bár munkája színházközpontú volt – húszéves muzeológiai háttérrel jószerével minden Kárpát-medencei kulturális intézményt sikerült megismernie. Munkássága Háromszéken sem ismeretlen, több, a Székely Nemzeti Múzeumban is bemutatott kiállítás kurátora volt, és néhány általa szervezett tárlatnak utóélete is lett: a 2010-es Bánffy-kiállításnak köszönhetően készült el a Székely Nemzeti Múzeumban az a Csaba királyfi-vitrálium, amelyet még Bánffy Miklós tervezett, vagy a 2008-as Ignácz Rózsa-kiállítást követően nyílt az írónőnek emlékszobája Kovásznán, a Kiss Manyi-kiállítás után Zágonban. A Balassi Intézet Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének frissen megyeszékhelyünkre költözött vezetőjét terveiről kérdeztük.
– Mi ösztönözte arra, hogy a fiókintézeti vezetői tisztségét megpályázza? Mi volt ebben a kihívás?
– Úgy kerüljek vissza Erdélybe, hogy érdemleges munkát végezhessek. A Bánffy-emlékév és a Koronázási emlékévnek az a része, amit sikerült eddig vinnem, megerősített, hogy a munka, amelyet végzek, talán nem haszontalan. Főleg az motivált, hogy úgy éreztem, valamilyen szinten folytatni tudom a húsz éve elkezdett munkát, de az én elképzelésem a kultúráról az utóbbi tíz évben érett be inkább, és itt nagyobb lehetőségem nyílik kitalálni azokat a komplex elképzeléseket, amelyeket szeretnék megvalósítani. És azért is mertem ezt a pályázatot elkészíteni, mert olyan kutatási területem van – a századforduló művészete, ezen belül az erdélyi Helikon –, amely további kiteljesedésre ad lehetőséget, és Sepsiszentgyörgy olyan város, ahol a színházi kultúra, a mozgásművészet, a képzőművészet virágzik. Tehát azt hiszem, sok területre tudjuk ezeket a programokat bevinni, kicsit gazdagítani, illetve olyan mezsgyékre vinni, amelyek eddig esetleg nem kaptak különlegesebb hangsúlyt. – Színházi emberként programelképzelései is színházközpontúak?
– Nem, pontosan azért, mert Erdély, ha nem a magyar nyelvterület egyik legjobb színháza működik Sepsiszentgyörgyön, és nyilván nekik nagyon konkrét és szilárd elképzelésük van a színházról. Ehhez én legfennebb egy kisebb szelettel tudok hozzájárulni, színháztörténeti témákra gondoltam, ezek általában nagyon sikeresek és népszerűek. 
– Pályázatában általános tervet kellett leadnia elképzeléseiről, ellenben, úgy tudom, az első évre, tehát 2017-re már a konkrét programok is megvannak.
– Vannak kiemelt, súlyozott programjaink, és fontos szempontként előtérben tartom a történelmi és művészeti témákban is a női szerepvállalást. Vannak olyan programok, amelyek szeretném, ha rendszeresek lennének. Ilyenek a könyvbemutatók, de a könyvbemutatókat egy picit bővíteni szeretném. Például a tavalyi év gasztrosikerkönyve volt Alexandre Dumas szakácskönyve, ennek bemutatását  főzésbemutatóval színesítjük. Vagy a Karády Katalinról szóló kötetet sanzonesttel szeretnénk összekötni, a Mesélő jelmezek című színháztörténeti alapmunkát divatbemutatóval. Ha nem is minden hónapban, de legalább öthetenként szeretnénk egy-egy könyvújdonságot bemutatni.
– Intézetvezetőként Sepsiszentgyörgyön egy képzőművészeti kiállítás szervezőjeként mutatkozott be.
– Nagyon nehéz az alternatív művészetéről híres Sepsiszentgyörgyre képzőművészeti területen érdekességet vagy újdonságot hozni, de megpróbáljuk. A debreceni Ajtósi Dürer Kör grafikusainak a kiállítása egy klasszikus műfaj tovább élésének a példája, Magyarországon is ritkaságnak számít ez az anyag, és úgy gondoltam, hogy az adventi időszakhoz illik egy ilyen témájú tárlat. A jövő év egyik fontos eseménye lesz a Gazda József által Kós András szobrászművészről írott kötethez kapcsolódó kiállítás: Kós Andrásnak azokat a munkáit mutatjuk be, amelyek korábban nagyközönség elé nem kerültek. Aztán olyan területre is „tévedtem”, amely nekem alapszakom volt, de soha nem voltam filozófus: van egy gyönyörű Hamvas Béla-tárlat, amely szeptemberben kerül ide, és én nagyon fontosnak tartom, hogy itt is megismerjék, mert az egyetemes magyar értékeket mutatja be. – Hamvas Béla az Ön elődjének, Lakatos Mihálynak is szívügye volt, hiszen az első román Hamvas-fordítás kiadását ő segítette elő. Ön tervez könyvkiadást? 
– A nők Háromszéken is hősök című őszi programunk az első világháborúhoz kapcsolódó női szerepvállalásról fog szólni, ezzel bővítjük is a Balassi Intézet Magyarországon és Bukarestben is nagy sikerrel bemutatott kiállítását, de a kutatási eredmények kötetben is megjelennek. A már említett Kós András-kötetet szintén együttműködésben adjuk ki, tervezzük Bornemissza Elemérné Szilvássi Carola – ő volt Bánffy Miklós múzsája – háborús naplójának a kiadását, és valószínűleg ugyancsak az egyik őszi kiállításunk alkalmával jelenik meg a H. Müller Ilona alkalmazott grafikusról szóló kötet. – Más kiemelt programok?
– Célul tűztük ki a csomakőrösi emlékszoba felújítását korszerű követelményeknek megfelelően a Kőrösi Csoma Sándor Emléknapokra, és ehhez kapcsolódóan egy nagyobb szabású rendezvénysorozatot is tervezünk. Illetve, aki engem ismer, az tudja, hogy előbb-utóbb gróf Bánffy Miklósba is belefutunk: mostanára összegyűlt egy tekintélyes anyag, mintegy ötven publikálatlan fotó a nevezetes Bánffy-ménesről, a Székely Vágtához kapcsolódóan szeretnénk ebből létrehozni egy szabadtéri tárlatot.
– Átbarangoltunk művészetekről más tudományok irányába: történelem, sport. E területeken is szándékszik programokat szervezni?
– Szeretnék olyan történészeket meghívni, akik érdekes témákkal foglalkoznak, egyelőre Ablonczy Balázsnak az előadása körvonalazódik. Van egy másik téma, amely a jeles történelmi évfordulóhoz kapcsolódik, bár inkább irodalom: Makkai Ádámnak van egy kitűnő verses műsora, amelyet sikerült még az ’56-os emlékév kapcsán meghívnom, és szeretném, hogy minél több helységbe eljusson ez a Budapesten nagyon sikeres előadás.
– Zene?
– Folytatni kívánom azt a kitűnő együttműködést, amely a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Központ és a dzsesszegyüttesek között működik. Az emlékévekhez kapcsolódóan – bár már zárjuk a Bartók-emlékévet –: van egy kitűnő Bartók-kiállítás, azt szeretnénk itt is bemutatni, koncerttel összekötve, és ugyanígy kívánatos lenne a Kodály-emlékévet is méltóképpen ünnepelni – kiállítással és a hozzá kapcsolódó zenei programsorozattal. És ha minden jól megy, akkor egy kitűnő zenetörténész-menedzser, Zsoldos Dávid is eljön, illetve valószínűleg előadást is tart majd Sepsiszentgyörgyön. S talán a Magyar Állami Operaház székelyföldi turnéja is megvalósul.  – A sepsiszentgyörgyi fiókintézet elsősorban Székelyföld szolgálatára jött létre, ellenben elődei, Hadnagy Miklós és Lakatos Mihály is sokkal tágabb kitekintésben gondolkodtak, és amennyiben lehetett, odafigyeltek a szórványra is.
– Ez a tervem nekem is, elsősorban Brassóra és Szebenre szeretnék figyelni, de bárhová elviszünk programokat, ahol van fogadókészség. Ha van olyan rendezvényünk vagy olyan kiállításunk, amelyet meg lehet helyi alkalmazással valósítani, szeretném, ha kisebb településekre is eljutna. Egyes átfogó programok pedig egész Erdélyre kiterjednek.
– A Bukaresti Magyar Kulturális Központ nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a magyar kultúrát a román közönséggel is megismertesse, megszerettesse. Igaz ugyan, hogy Székelyföldön magyar többség van, de azért jelentős románság is él itt. Megszólításukra van elképzelése?
– Minden kiállításunkat, ha kivonatosan is, de lefordítjuk román nyelvre, éppen azért, hogy a román közönség is hozzájusson. Nemsokára megjelenik Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája román nyelven, Marius Tabacu fordításában, szeretném ezt is minél szélesebb közönség elé vinni. Volt ebből egy ízelítő, egy német-román felolvasás Kolozsváron, amely kitűnően sikerült, tehát azt hiszem, lesz fogadókészsége a kötetnek. Azt gondolom, fontos, hogy amikor szükséges, biztosítsuk a román fordítást, a plakátjainkon is megjelenjenek román nyelven az információk, ugyanis ha csak egy-két érdeklődő is figyel fel egy rendezvényünkre, de lényeges, hogy ők is tudomást szerezzenek arról, mi is történik tulajdonképpen egy ilyen magyar kulturális központban.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A talajtantól a magyar nyelvű szakemberképzésig
Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben dr. Jakab Sámuel könyve, amely búcsút jelent életének egy fontos fejezetétől. Attól a 23 évtől, amelyet az erdélyi magyar nyelvű főiskolai kertészeti képzés megalapozásának, kibontakozásának és irányításának szentelt, és amely alatt hozzájárult a Sapientia EMTE okleveles kertészmérnöki szakának beindításához. A 85 éves tudományos kutató, népszerű szakíró, az erdélyi talajok kiváló ismerője rendkívül gazdag életművének fontosabb eseményeit próbáltam meg egy hosszú beszélgetés nyomán összefoglalni. 
– Bevezetőként kanyarodjunk vissza a múltba! Az egyik legemlékezetesebb vidéki utamra Jakab Sámuel tanár úr ösztönzésére, az ő kíséretében és hozzáértő magyarázatát hallgatva mentem el. Megható volt látni ragaszkodását a Nádasi-patak keskeny völgyében fekvő kicsi faluhoz, Pipéhez, ezért először is e szoros kapcsolat eredetéről kérdeztem.
– Szásznádason születtem 1931-ben. Dédapámnak Nádason és Héturon volt birtoka. Nagyapám, aki a dicsői járás főszolgabírója volt, Nádason lakott, édesapám ott jött a világra. Székely gyökerekkel (Homoródalmás, Szentábrahám) rendelkező szüleim unitárius vallásúak voltak, ezért a Nádassal szomszédos Pipe unitárius egyházához tartoztunk.
– A szászok lakta faluban járt-e iskolába? 
– Édesapám szerette volna, hogy németül tanuljak, de amikor iskolakötelessé váltam, a német nyelvű felekezeti iskolában nem indult osztály, így a román tannyelvű állami iskolába kerültem, ahol kijártam a négy elemit. Abban az időben Nádas Dél-Erdélyhez tartozott, ahol csak két magyar gimnázium működött. A négy elemi után apám a nagyenyedi református kollégiumba szeretett volna beíratni, de éppen akkor nem indult ott sem évfolyam, s unitárius vallásom miatt a brassói római katolikus gimnáziumban is visszautasítottak. Édesapám az erzsébetvárosi román iskolában próbálkozott, de oda sem akartak felvenni, csak miután gyermekkori iskolatársa, a nádasi származású polgármester szólt az érdekemben. Öt éven át az erzsébetvárosi Timotei Cipariu főgimnázium diákja voltam. Mivel szerettem volna már végre magyarul tanulni, a tanügyi reformot követően Marosvásárhelyen a 2-es számú fiúlíceummá átalakított volt református kollégium kilencedik osztályába felvételiztem. 
– Hogyan sikerült a váltás?
– Már a jelentkezésnél, aztán a felvételi vizsgánál is gondok voltak. Magyarul otthon tanultam meg írni-olvasni, ezért a helyesírás nem ment a legjobban. Bár matematikából meg kellett kérdeznem a kulcsszavakat, végül jó jegyet kaptam. A magyar írásbelin kitűnő erzsébetvárosi franciatanárnőm összefoglalóját fordítottam le francia nyelvből. A szóbeliken is túlesve a 140 jelöltből bekerültem a 40 fiú közé, akiknek sikerült a felvételi vizsgája. Bentlakóként osztálytársaimtól tanultam meg a magyar helyesírást, cserében segítettem őket a román nyelv tanulásában. Az érettségi vizsgán már nem voltak problémáim. 
– Említette, hogy az egyetemi felvételi sem ment gördülékenyen.
– 1951-ben apám kuláksága miatt azt sem engedték, hogy vizsgára álljak. A tanulás helyett három év és három hónap katonaság következett Lupényban munkaszolgálatosként. Egy jóérzésű bánsági katonaorvosnak köszönhetem, hogy az érettségizett fiúkkal együtt felmentett a föld alatti munka alól. Az anyagraktárhoz és a fatelepre kerültem, ez idő alatt elvégeztem egy hat hónapos villanyszerelői, majd egy villanyszerelő-mesteri tanfolyamot, és később a bányavállalatnál villanyszerelőként dolgoztam. Még katonaruhában mentem el az újabb felvételi vizsgára a Victor Babeş Egyetem földtan-földrajz karának hidrológia szakára, amit már a kezdetektől átalakítottak fizikai földrajz szakká. Harmadéves koromban talajtanra és geomorfológiára szakosodtam.
– Mi indokolta a választását?
– Időközben megkedveltem a geomorfológiát, domborzattant, felszíntant. Ebben nagy szerepe volt dr. Bulla Béla Általános természeti földrajz című könyvének, ami egy kiválóan szerkesztett didaktikus kiadvány. Ebből készültem a geomorfológia-vizsgára. Annyira megszerettem Bulla Béla könyvét, hogy attól kezdve elköteleztem magam a geomorfológia és talajtan mellett. 
– Mi történt az egyetem elvégzése után?
– A Kolozsvári Területrendezési és Talajtani Hivatalhoz kerültem talajtani szakértőnek. Négy hasonló vállalat volt az országban, amelyek 1962-ben megszűntek, és a tartományonként létesítettek hasonló profilú hivatalokba osztották szét a négy központ szakembereit. 12-en választottuk Marosvásárhelyt, én voltam közöttük az egyedüli talajtanos. Nekem kellett az új vállalatnál létrehoznom és megszerveznem a talajtani osztályt. 
– Mi volt a feladata?
– A mezőgazdasági területek, talajok feltérképezése.
– Hol van a legjobb talaj megyénkben?
– Körvélyfája és Gernyeszeg területén a Maros első teraszán, valamint a Kis-Küküllő mentén Sövényfalva és Ádámos között, szintén a folyó első teraszán.
– Miért jók ezek a talajok? 
– Elsősorban a szemcseösszetételük, kötöttségük miatt. Középkötöttek, nem túl agyagosak és nem túl homokosak sem. Jó a víz és a levegő mozgása bennük. A jól szellőző, jó mikrobiológiai élettel ellátott talajoknak nagyon jó a tápanyagfeltáró képességük, és könnyen művelhetőek.
– Gondolom, hogy a talaj minősége ma is nagyon fontos annak, aki jó termést szeretne elérni. Ismerik-e, tudják-e vidékenként, hogy hol mit érdemes termeszteni?
– Vannak évszázados tapasztalatok, de tudni kell azt is, hogy egy-egy falunak 30-40-féle talaja is lehet. A Mezőség déli-délnyugati kopott, kopár lejtői például mezőgazdasági termelésre kevésbé alkalmasak, legfeljebb hüvelyes takarmánynövényt lehetne ott termeszteni, ami jól hasznosítja a meszes, kopár talajokat. Az északi és keletre néző lejtők hosszan elnyúlóak, és fekete, nagyon kötött, agyagos a talajuk. Nemcsak a sárga föld agyagos, a fekete is lehet az. Ahhoz, hogy a növény fel tudja venni a tápanyagot, minél morzsásabb talajra van szüksége.
– Mi volt a feladata a talajtani hivataloknak? Tanácsot adtak a „kollektív gazdaságoknak”?
– Eleinte községenként készítettük a talajtanulmányt és -térképeket, amelyek tartalmazták, hogy bizonyos növényeket hol jobb termeszteni. Hasonlóképpen a talaj javításának lehetőségeit is. Tanácsot adtunk, hogy melyik talajt mikor nem szabad, és mikor a legjobb szántani, hol, mikor kell például mélylazítást végezni, és hol nem. Mindezeket elmondtuk, leírtuk, ami minden téeszhez, állami gazdasághoz eljutott.
– És figyelembe vették?
– Nem mindig, mert parancsra kellett termelni, kampányok voltak. Ebben az időben sokat mérgelődtem, mert értelmetlen utasítások jöttek Bukarestből, én pedig próbáltam a saját belátásom szerint cselekedni, amiből sokszor kellemetlenségeim származtak.
– Jelenleg számíthat-e ilyen tanácsadásra az, aki tudományos szempontok alapján szeretne nagyobb területen gazdálkodni?
– Néhány hivatal működik még, de a felszerelésük nem mindig megfelelő, és a szakemberek száma is kevés.
– Visszaemlékszem, hogy a rendszerváltás után milyen kitörő örömmel vettük birtokunkba nagyszüleink egykori földterületeit, és ma kiderül, hogy képtelenek vagyunk gazdaságosan megdolgozni. Hogyan látta a rendszerváltás után, és hogyan látja ma a mezőgazdaság helyzetét Erdélyben, ahol egyre több a parlagon hagyott terület? 
– Annak idején sokat hadakoztam, hogy hagyják egyben a földeket, a gépeket, a felszerelést, és válasszanak egy szakembert, akiben megbíznak. A szakszerű közös műveléssel és értékesítéssel sokkal többre mentek volna. A korszerű új agrotechnikát nem lehet nadrágszíjparcellákon folytatni, a gépeket nem lehet kihasználni, a vegyszerezést elvégezni, mert egyik keskeny csíkban egyféle növény van, amelynek vegyszerezése árthat a másiknak, s ilyen helyzetben nem lehet korszerűen gazdálkodni. Az eredmény a megműveletlenül maradt területek, amit előbb-utóbb elkótyavetyélnek, s újra kialakul a nagybirtok. A válasz az volt, hogy hagyjam a kommunista prédikációkat, holott, ha nem volna az EU-s támogatás, ma még elkeserítőbb lenne a helyzet. 
– Közismert, hogy a későbbiekben egy új szakma, az oktatás vette át a főszerepet Jakab Sámuel életében. 
– A Gyümölcstermesztő és Kísérleti Állomáson töltött tíz év után, ahol talajjavító főmunkatársként dolgoztam, 1993-as nyugdíjazásomat követően kezdtem el óraadó tanári tevékenységem. Tíz évig a Dimitrie Cantemir Egyetem földrajz-történelem karán tanítottam, 1994-től a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz, geológia és ökológia szakos hallgatóinak oktattam magyar nyelven a talajföldrajzot, talajtérképezést, talajjavítást.
– Erre az időszakra esik az újabb kihívás, amely a korszerű mezőgazdálkodás egy másik fontos feltételére, a magyar nyelvű szakemberképzésre vonatkozott. 
– Az 1989-es változások után a magyar nyelven végzett agrárszakemberek közül alig maradtak néhányan. A magyar középiskolában érettségizett székelyföldi fiatalok közül kevesen mertek román tannyelvű egyetemre felvételizni. Mivel korszerű mezőgazdaságot elit szakemberek nélkül nem lehet végezni, szükség volt egy olyan csapatra, amely az irányító szerepet vállalja. Hamar világossá vált, hogy az állami oktatás keretében a magyar nyelvű képzés bevezetésére hiába várunk, és az sem ígért biztos jövőt, hogy magyarországi egyetemekre küldjük tanulni a fiatalokat. A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) nagyenyedi tanácskozásán vetődött fel, hogy oktatókat hívjunk meg Magyarországról. Ahogy az is, hogy olyan szakembereket kellene képezni, akik kis területen, nem túl költséges befektetéssel hamar megtérülő vállalkozásba foghatnak, és gyors látszata van a munkájuknak. A kertészet ígérkezett a legelérhetőbbnek, ezen belül a zöldség- és dísznövénytermesztés. Székhelyül olyan települést kerestünk, ahol hagyománya volt a gazdasági oktatásnak, így esett a választás Nyárádszeredára.
– A sikertelen próbálkozások után a szavahihető partnert is megtalálták. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem vállalta a kihelyezett tagozat létrehozását.
– Dr. Bálint János dékán Halász Péterné Zelnik Katalint, a KÉE Gyógynövény Tanszékének adjunktusát bízta meg a nyárádszeredai központú erdélyi távoktatás szervezésével, a tanrend kidolgozásával, az oktatás irányításával és a működéséhez szükséges anyagi háttér előteremtésével. Hároméves időtartamú kertészeti üzemmérnök- (főiskolai) képzésnek indult a KÉE (majd jogutódjai, a Szent István Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem) határon túli kihelyezett levelező tagozata Nyárádszeredában. Az indítványozó RMGE Maros megyei szervezetének oktatási felelőseként rám bízták a szervezéssel és a képzés vezetésével járó feladatokat, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem volt könnyű itthon szakembereket találni, de végül is sikerült. 
Összesen 23 évfolyam végzett, és az oktatás keretében megfordult 1200 hallgatóból 461-en kaptak oklevelet. A cél az volt, hogy a fiatalokat itthon tartsuk, s ez 437 esetben sikerült is. Mivel az oktatásban való részvétel nem volt korhatárhoz kötve, és péntek déltől vasárnap délig tartott, járhattak olyanok is, akik dolgoztak, családosok voltak. 
– A végzettek közül körülbelül hányan gyakorolják a mesterséget?
– A 2016. február 10-i adatok szerint az ismereteit hasznosítani tudó szakmában 385-en, a végzettek 83,5 százaléka dolgozik. Tanulmányait folytatja 35 (mesterizik, doktorál, a Sapientián oktat). A képzés fenntartásához a támogatást mindvégig magyarországi alapítványoktól, később az oktatási, majd új nevén az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptuk. 
– Milyen volt a színvonal?
– Nagyon vegyes, ezt bizonyítja a nagy lemorzsolódás. 23 évnyi tapasztalat szerint az idősebb hallgatók lényegesen jobban teljesítettek. Ennek két oka volt, egyrészt céltudatosan jöttek, hogy tökéletesítsék magukat a szakmában, új, korszerű módszereket tanuljanak. Határozottan érződött, hogy jobb volt a középiskolai felkészültségük, mint a frissen érettségizetteké, akik úgy gondolták, hogy Szeredában könnyebben oklevélhez juthatnak. Amikor szembesültek a valósággal, abbahagyták, vagy az első téli vizsga idején kiestek. Az utóbbi két-három évben megcsappant az idősebbek száma, akik a javát képezték a hallgatóknak. Ezért, ha nem kényszerítenek, akkor is abba kellett volna hagyni a képzést. 2016 januárjában államvizsgázott az utolsó évfolyam, február 9-én 15-en vették át a diplomájukat Budapesten – mondja nosztalgiával a hangjában Jakab Sámuel, aki a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara vezetőségének a felkérésére megszervezte és 2002-ben beindította az okleveles kertészmérnöki szakot az egyetemen is. 
Az alaposan megszerkesztett könyvből és szavaiból is kiderül: örömmel tölti el oktatásszervezői és oktatói munkájának eredménye, amikor a virág- és zöldségpiacon, a gombatenyésztők, borászok között volt tanítványaik munkáját, eredményeit veszi számba, amiről az elmúlt évek nyárádszeredai kiállításain is bárki meggyőződhetett. 
Tudományos munkásságának eredményét hat talajtani szakkönyv jelzi. Nagyon értékes a Füleky Györggyel közösen szerkesztett Környezetvédelem, talaj címet viselő fogalomtár, amely hat nyelven tartalmazza a talajjal kapcsolatos fogalmakat. Társszerzőként is több könyvet jegyzett, öt egyetemi jegyzetet készített, közel száz szakdolgozatot, 250 tudománynépszerűsítő írást közölt.
Dr. Jakab Sámuel 2002-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. Munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével értékelte a köztársasági elnök. Megkapta a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának legmagasabb elismerését, a Pro Facultate Horticulturae kitüntetést, a Szent István Egyetem Kertészettudományi Karának emléklapját és a címzetes egyetemi docens címet, a Gróf Mikó Imre-emlékérmet az EME megalakulásának 150. évfordulója alkalmából, a Nyárádmentéért érdemelismerést, 2000-ben Szásznádas község díszpolgárává avatták. 
– Hobbikertje volt-e Jakab Sámuelnek, ahol az elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatta volna? – kérdezem befejezésképpen. 
– Nem, soha. Éva, a feleségem vágyott rá – mondja, amire érkezik is a biológia-földrajz szakos tanárnő válasza: amikor kertet szeretett volna, anyagilag nem volt rá lehetőségük, amikor már megengedhették volna, akkor a férje nem ért rá a sok munka mellett a kerttel is foglalkozni. Kérdésemre hozzáteszi, hogykét fiuk közül az egyik informatikusként környezetvédelemmel foglalkozik, a másik építőmérnök. 
BODOLAI GYÖNGYI Népújság (Marosvásárhely)

Sikeres karácsonyi nótaest Zimándújfalun
Ahogy azt előzetesen meghirdettük, december 26-án, hétfőn este a zimándújfalui kultúrotthonban a Borostyán Egyesület – a már hagyományossá vált – nótaestet szervezett. Ménesi Melinda a Tiszta szó című verssel köszöntötte a fellépő vendégeket, valamint a helybeli és a környékbeli nótakedvelőket.
A helybeli Kankalin néptánccsoport tagjai vajdaszentiványi táncot adtak elő, majd az óvodás és iskolás gyermekekből alakulóban lévő kis tánccsoport tagjai népi gyermekjátékokat mutattak be, Kozma Matild és Ménesi Melinda betanításával. Mindkét hagyományőrző csoport műsorát nagy tapssal jutalmazta a nézőközönség. A következőkben a színpadon elfoglalta helyét Szőcs Lőrinc prímás és népi-zenekara, majd a Dankó Pista-dijas Szilágyi Sándor magyar nótaénekes Harangoznak a mi kis falunkban, Maros menti fenyves-erdő kezdetű nótákkal indította műsorát. Felcsendültek a szebbnél, szebb magyarnóták, a vőfély rigmusokkal, vicces kis történetekkel fűszerezet előadásával nagyon jó hangulatot teremtve. A szépen díszített asztalokra a bor és a sós sütemény mellé rövid időn belül a már megszokott szakácsok által készített ízletes, töltött káposzta is asztalra került. A felcsendülő nótákat, népdalokat, ismert műdalokat a nótakedvelők nagy része együtt énekelte az egész estét betöltő műsor alatt az előadóművésszel, sokan táncra is perdültek és a tapsot sem sajnálták a mulatozók.
Jó hangulatban, szép emlékekkel gazdagodva zárult ismét egy rendezvény, köszönet az Egyesület minden tagjának, akik rendszeresen összetartó családként, még ünnepnapon is a hagyományaink ápolásán, magyar közösségünk erősítésén munkálkodnak.
Zsambok Mária tudósítása Nyugati Jelen (Arad)

Az RMDSZ-nek nincs kifogása Sorin Grindeanu miniszterelnök-jelöltsége ellen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselőházi és szenátusi frakciói közösen döntenek majd arról, hogy adott esetben bizalmat szavaznak-e egy Sorin Grindeanu vezette kormánynak, a szociáldemokraták újabb kormányfő-jelöltje azonban tudomásuk szerint nem tett olyat, amely kizárná, hogy megszerezze a magyar érdekképviselet támogatását - közölte Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az MTI-vel csütörtökön.
Sorin Grindeanu személyével kapcsolatban Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke azt nyilatkozta: beszélt a bánsági kollégákkal, akik jobban ismerik a miniszterelnök-jelöltet, ők azt mondták, hogy nyitott, bánsági szellemiségű ember, és az ígéreteit betartja.
- A kollégák, akik dolgoztak már vele, azt mondják, hogy vállalható, megszavazható politikus" - mondta az MTI-nek csütörtökön Kelemen Hunor.
Arra a kérdésre, hogy indokoltnak látná-e az államfő felfüggesztését, ha a parlamenti többség második miniszterelnök-jelöltjét is elutasítja, Kelemen Hunor rámutatott: az államfő az elutasítással nem sértette meg az alkotmány egyetlen cikkelyét sem.
"Nem tudom elfogadni, hogy kizárólag politikai indítatásból, méregből, dühből, sértődöttségből valaki egy ilyen politikai kalandot vállaljon, és ilyen áldatlan állapotot teremtsen" - szögezte le. Hozzátette, az államfő ugyan nem indokolta meg az első elutasítást, de a PSD-ALDE koalíciótól kért újabb javaslatot, tehát elismeri a parlamenti többséget.
"Én jobban szeretnék egy parlamentáris köztársaságot. De ha már ilyen alkotmánya van Romániának, ha az alkotmány lehetővé teszi az elnöknek, hogy ne csak egy átjáróház kapusaként viselkedjen, hanem mérlegelési lehetőséget ad a kormányfő jelölésekor és ez egy erős hatáskör, akkor én csak azt mondom: tetszettek volna alkotmányt módosítani. Nem tetszett, amikor megvolt a 70 százalékos többség, akkor ezzel az alkotmánnyal kell élni" - magyarázta az RMDSZ elnöke.
Az MTI kérdésére, hogy befolyásolja-e az RMDSZ szavazatát a kormányprogram, Kelemen Hunor elmondta: nem számít arra, hogy a PSD-ALDE kormányprogramja változni fog a miniszterelnök-jelölt lecserélése után. A szociálliberális koalíció ígéretet tett az RMDSZ-nek arra, hogy a végleges kormányprogram kitér majd a többség-kisebbség viszony rendezésére, a kisebbségi jogokra - mutatott rá az RMDSZ elnöke. Szabadság (Kolozsvár)

Talán lehetne másképp
Zárul az év és ezzel nagyjából egy időben lezárul az a hét hónapnyi időszak, amit a most leköszönő kormány megtisztítási, megújulási szándéka fémjelzett számos területen, így az egészségügyben is. Talán nem is érdemes már eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha tovább folytathatják meghirdetett reformjaikat.
Az azonban konkrétan körvonalazódni látszott, hogy nyilatkozatok szintjén (és nemcsak) talán ténylegesen elkezdték a korrupcióellenes harcot, sőt tettek is – ha nem is öles, de figyelemreméltó kisebb – lépéseket a rendszer jobbítására. Természetesen naivság lett volna hinni abban, hogy belátható időn belül megváltoznak az egészségügyben uralkodó viszonyok, annyi mégiscsak elmondható, hogy Vlad Voiculescu tárcavezető és csapata a korábbiakhoz képest új hangnemben és módszerekkel igyekezett felvázolni, mi mindent kellene gyökeresen másképpen csinálni. Ám a Colectiv-tragédia  okozta sokknak köszönhetően kormányra került szakértői vezetésnek nem jutott ideje gyakorlatba ültetni az egészségügyben sem azt, amit a korrupció csökkentése, az átláthatóság megteremtése, a régóta szükséges szabályozások bevezetése érdekében tervezett. Viszont legalább felhívták a döntéshozók, az orvosok, betegek figyelmét, miként lehetne tisztába tenni a rendszert, orvosolni legsúlyosabb sebeit. Többek közt azt tették világossá, milyen következményekkel jár, hogy a politikai érdekek át-meg átszövik a kórházvezetők kinevezését, hogy igenis meg lehet teremteni annak lehetőségét, hogy a beteg ingyenesen visszajelezzen arra vonatkozóan, elégedett-e a kórházi ellátással, illetve hogy tapasztalt-e korrupciót, visszaélést a személyzet részéről, vagy ne adj’ isten, kért-e tőle az orvos hálapénzt. De nemcsak a betegjogok tiszteletben tartásának fontosságát hangsúlyozták, hanem azt is, hogy sok tekintetben nem méltányolja a rendszer Hippokratész utódainak munkáját, így lépéseket terveztek az ügyeletek kifizetésére, megvédték volna az orvosokat az agresszívvé váló betegek és hozzátartozóik erőszakos fellépése ellen. Megoldásokat kerestek a nozokomiális (kórházban elkapható) fertőzések megfékezésére, tudatosították a védőoltások beadatásának fontosságát, és természetesen azt is, hogy a szabályok betartása lenne az egyes számú fegyver a korrupció csökkentésére. Ez így mind szépen hangzott és tetszetősnek tűnt, és sokan bíztak abban, hogy nem csupán pusztába kiáltott szó volt. Arra azonban, hogy 2017-ben a soron következő kormány szándéka szerint miként folyatódik, vagy folytatódik-e egyáltalán a reform, senki nem vehet mérget. Talán abban az egyben reménykedhet orvos és páciens, hogy mégsem tűnik el a semmiben mindaz, ami az elmúlt hét hónap alatt mindenki számára körvonalazódni látszott. És hátha a továbbiakban is előtérbe kerül: mégiscsak lehetne másképp.
Kiss Judit | Krónika (Kolozsvár)

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Tankó Gyula, a blogger
Tankó Gyula újabb néprajzi kötettel jelentkezett idén. A csíkszeredai Tipographic Kiadó gondozásában megjelent könyv a gyimesi népélet változásait írja le. Sarány István könyvismertetője.
Gyermekkorom egyik legcsodáltabb könyvsorozata a Pallas Nagylexikona volt a maga vaskos, nehéz, aranyozott gerincű – s e három minősége által tiszteletet parancsoló – köteteivel, ezekhez társult a gazdag és változatos tartalom, a régies nyelvezet. Úgy olvastam, mint két másik szépirodalmi kedvencemet, a Svejket vagy A 22-es csapdáját: bárhol felüthetted, mert ép, kezdettel és véggel rendelkező, kerek történetet találtál, amely lekötött, szórakoztatott. Nos, amikor alkalmam nyílik rá, most is felnyálazom a remekbe szabott lexikont, noha az idő – s főként a határidők – kényszerítő hatására egyre gyakrabban élek a világháló által kínált és felkínált lehetőségekkel. Éjjeliszekrényemen áll a nyár eleje óta Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott tanár, iskolaigazgató legújabb kötete. Tetszetős borítója mellett különös címe is olvasásra csábít: Különös kompendium Gyimes néprajzáról. A kötet címoldalán a cím alcímmel bővül: Különös kompendium Gyimes néprajzáról, arról, hogy mi minden volt, mi tűnt el, és milyen új „hagyományok” jelentek meg az utóbbi hetven esztendőben? Ez a könyv volt az, amely hónapokon át tartotta előkelő helyét kedvenc olvasmányaim toplistáján, ezzel vagy egy skandináv krimivel lazítottam egy-egy „nehéz”, „komoly”, szakmai érdeklődésből vagy szerkesztői muszájból olvasott könyv átrágása, megemésztése közben. Az elöljáróban említett Pallas Nagylexikonát hívom segítségül Tankó Gyula kötete címének értelmezésére. A kompendium „(lat.) a. m. kézikönyv, oly vázlatos munka, melyben valamely tudomány csak főbb pontjaiban tárgyalatik: kompendiózus, tömött, velős, röviden, magvasan előadott.” A néprajz címszó az etnográfia címszóhoz küld: „etnologia (gör.) a. m. néprajz, néptan, a nép testi-lelki tulajdonait, a népszellem minden rendű nyilatkozatát és a népélet összes alaki és anyagi jelenségeinek rengeteg tárgyhalmazát felölelő, szóval a népismeretet rendszeres egészbe foglaló s elvek és törvények megállapítására vezérlő tudomány.” A lexikon kitér e tudományág feladatára is: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Tehát a kötet írásai rövid, tömör tudományos közlések, amelyek vázlatosan tárgyalják a vizsgált eseményeket, jelenségeket a néprajz tudományos szempontjai szerint. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a szerző eredetileg blogbejegyzéseknek szánta közléseit, az internetet, az általa kínált netes napló lehetőségét hívta segítségül tudományos munkássága minél szélesebb körben való megismertetésére. S ha már van utazási, irodalmi, sport- vagy gasztroblog, miért ne lehetne néprajzi blogot vezetni, a kor változásait bemutató írások hitelesen hatnak éppen a kor gyors változása által teremtett kommunikációs eszköz, felület használata révén.
Mielőtt a kötet tartalmának ismertetésében elmélyednék, pár szóban a szerzőt mutatnám be – ha bemutatásra szorulna, ugyanis tanári munkásságáról volt diákjai, iskolavezetői tevékenységéről volt diákjai mellett volt tanító- és tanárkollégái, a keze alatt nevelkedett gyermekek szülei tudnának a legjobban beszélni, beszámolni. Meggyőződésem, hogy az elismerő szavakkal nem fukarkodnának. Nem vállalkozom tanári, intézményvezetői munkájának ismertetésére, inkább a falusi értelmiségi magatartását emelném ki. Olyan emberét, aki pedagógusi státusát nem munkának, hanem hivatásnak tekinti; akinek meggyőződése, hogy a tanári munka nem a becsengetéssel kezdődik és nem a kicsengetéssel ér véget, s nem pusztán a tananyag megtanítására, a gyermekek feleltetésére és a tudás értékelésére szorítkozik. Olyan emberét, aki komolyan veszi a lázadó József Attila ígéretét – amely a pedagógusi munka értelmét is sugallja:
„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní- tani!” „Egész népét” pedig a tudományos munkássága nyomán született közlésekkel, kötetekkel, tudományos előadásokkal tanította. S míg a nálunk honos tudományos szemlélet – kissé sarkított megfogalmazásban – a művészeteket a barokk korig tanulmányozza, a történelemtudomány a második világháborúig tartó időszak leírásával és értelmezésével ér véget, s a néprajz a népköltészet, népdal és néptánc, valamint a tárgyi kultúra letűnt rétegeivel foglalkozik, Tankó Gyula az élő, állandó változásban lévő gyimesi népéletet, szokásvilágot mutatja be, értelmezi. S teheti mindezt azért, mert ő maga is megéli ezt a kultúrát, tudományos érdeklődése és kitartó kutakodása révén ismeri annak minden vetületét, feljegyzései három-négy generáció emlékeit rögzítik, lehetővé téve az időbeli változás – némelyek szerint fejlődés, mások szerint elértéktelenedés – nyomon követését, leírását, értelmezését. A szerző már a kötet előszavában leszögezi, hogy sokak képzeletében úgy él a Gyimes völgye, mint az élő népi kultúra lelőhelye, olyan hely, ahol az évszázados hagyományok, szokások élnek, ahol még járják az ősök táncát és éneklik dalaikat. „…be kellett látnunk, nálunk Gyimesben sem örök életű még ez a teremtett gazdag népi kultúra sem” – szögezi le az előszóban –, „hiába tűnt úgy, mintha valaki rácsukta volna a lakatot Gyimesre, és itt minden változatlan maradt továbbra is!”. Korábbi közléseiből kitűnik, hogy a hagyományos népi társadalom – s vele együtt a népi kultúra – nem esett át olyan radikális változásokon, mint azokon a területeken, ahol erőszakkal verték szét a kollektivizálás alkalmával a falu társadalmát, de az idő és az ideológiák, társadalmi berendezkedése változásai nem kímélték meg ezt a szűk völgyet, annak három községét sem.
Könyvében a szerző három célt követ. Egyrészt felvillantja „a csángók szokásvilágának legszebb szeleteit”. S teszi ezt úgy, hogy ő maga is részese ennek a népéletnek, de rendelkezik annyi tudással, olyan ismeretanyaggal és tudományos felkészültséggel, empátiával, hogy a kívülálló hideg, elfogulatlan rálátásával írja le a dolgokat, noha ő maga tiltakozik ez ellen: „ahogyan felidézem ezeket a dolgokat, az nem a külső szemlélő tudálékossága, belemagyarázgatása, hanem az itt született, ezt a gazdag népi kultúrát szerető és átélő egyén csodálata”. Második szempontként írásainak személyes jellegét emeli ki: „saját érzéseimet igyekszek felidézni”, „a magam tapasztalatát tárom az olvasó elé”. Harmadik szempont az elmúlt fél évszázadban eltűnt szokások, hagyományok felleltározása, olyan szokások, amelyek „az életváltás következtében kimaradtak, eltűntek a gyimesi emberek életéből”. S mindezt történelmi időkeretbe foglalja az első fejezet adathalmaza révén: Gyimes története a dokumentumok, évszámok és benépesedési adatok tükrében… Teszi ezt az útikalauzok, történelmi kronológiák vagy diáklexikonok tömörségével, hatékonyan segítve a következő fejezetekben leírtak megértését. Sorra következnek a naptári év jeles napjaihoz, évszakokhoz, munkaalkalmakhoz, az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások leírása. Az írások rövidek, tömörek, részlet-gazdagok – anélkül, hogy a szerző elveszne a részletekben, tehát az adja a kötet kompendium jellegét. A tömörség pedig nem szófukarságot, netán felületességet, felszínességet jelent, hanem inkább töménységet: olyasvalamit, mint a jó borból készült párlat, amely illatában, zamatában hordozza annak a nemes szőlőnek a jellegzetességeit, amelyből készült, ugyanakkor nemes, szívet melengető és kellemesen kábító nedű.
Manapság, amikor a doktori dolgozatok jelentős része úgy készül, hogy a kutató tizenöt kötetből ír egy tizenhatodikat, Tankó Gyula könyve – éppen előbb említett tömörségénél fogva, no meg tematikai gazdagsága és változatossága révén – több tucat doktori disszertáció kiindulópontja lehet, titulust, babért teremve a szerzőnek: az olvasmányos tudomány-sűrítményt fel kell oldani csupán pár tucat idegen szó, divatos irányzat, újszerű értelmezés oldószerével, s máris megvan a végeredmény. Mindezt Tankó Gyula kutató magatartása teszi lehetővé, ugyanis az ő tudományművelési stílusa tartja magát a Pallas Nagylexikonából idézett feladatnak való megfeleléshez: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Isten éltesse, tanár úr, várjuk a következő kötetet! Hargita Népe (Csíkszereda)

Keresettek a vásárhelyi kertészmérnökök
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Karának keretében 2002-ben jött létre a kertészmérnöki szak. A székelyföldi diákok körében népszerű mezőgazdasági képzés előzményeként távoktatási rendszerben működött a nyárádszeredai kertészeti főiskola. A marosvásárhelyi képzésről Balog Adalbert professzorral, kari kancellárral (portrénkon) beszélgettünk. 
– Mekkora az igény a magyar nyelvű mezőgazdászképzésre?
– A nagy érdeklődést mutatta az 1993-ban, Nyárádszeredában elindított kertészeti főiskola a budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, majd a névváltoztatást követően a Szent István, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karaként. A távoktatási rendszerben működő kertészmérnök-képzés első évfolyama az 1996-1997-es tanévben diplomázott, az utolsó pedig idén, 2016-ban. A főiskola hiánypótlónak bizonyult, hiszen az évek során sok olyan ember jelentkezett, aki korábban érettségizett, és nem volt lehetősége diplomát szerezni. Működésének 23 éve alatt összesen 461 diák államvizsgázott sikeresen, és ezek 83,5 százaléka dolgozik a szakmájában magánvállalkozóként vagy cégek és közintézmények alkalmazottjaként – idehaza. Ez volt tehát a sikeres kezdet. A Sapientián 2002 szeptemberében elindított kertészmérnökképzés szintén sikertörténetté vált. A diákok az első pillanattól megkedvelték, a kezdeti harminc helyet felemeltük ötvenre. A nappali tagozatos marosvásárhelyi szak elsősorban a frissen érettségizőknek szól.
– Nem érezték azt a nyárádszeredaiak, hogy a Sapientia Marosvásárhelyi Kara szüntette meg az immár 23 éves kertészeti képzésüket?
– A nyárádszeredai kar létrehozásának érdeme dr. Jakab Sámuel professzoré, aki dékánként a tagozat vezetője volt. A vele együtt oktató tanárkollégáim közösen ismerték fel, hogy a főiskola megtette kötelességét, és a jelentősen megcsappant érdeklődés miatt több évfolyamot nem indítottak. Egy idő után elfogyott az a tábor, amely a nyárádszeredai oktatás iránt érdeklődött. A távoktatás bezárása közmegegyezés alapján történt, marosvásárhelyi nappali tagozatunk továbbra is nyitott mindenki számára.
– Kik érdeklődnek a kertészmérnöki szak iránt?
– A jelentkezők között sokféle diák van. Egy réteg gazdálkodó családból származik, mások vállalkozó szülők gyerekei. De a Böjte Csaba ferences szerzetes által nevelt árvák közül is érkeznek hallgatók. Kevés az agráripari líceumból származó diákunk, ami azzal magyarázható, hogy Erdélyben alig létezik magyar nyelvű mezőgazdasági szakközépiskolai képzés. Érkeznek jó nevű magyar középiskolák végzettjei sokféle szakról – többek között humán és teológiai osztályokból is –, de vannak községi iskolákban végzett diákjaink is. Családi és iskolai háttér szempontjából tehát vegyes évfolyamok alakulnak.
– Milyennek tartja a középiskolai képzést? Hogyan tud az egyetem a diákok tudásával boldogulni?
– A kertészmérnöki szakon jó évfolyamok működnek. A diákok részéről pozitívumként értékelem a nagyfokú jóindulatot. A középiskolai képzés színvonalát mutatja, hogy első évben az alaptantárgyakból – matematika, fizika, kémia, talajtan stb. – sok a gyenge tanuló. Konkrét esetünk is volt, amikor azt gondoltuk, hogy az első évet nem tudja elvégezni egy diák. De amikor később a termesztési tantárgyak következtek, az évfolyam egyik legjobb hallgatója lett, mert gyerekkora óta gazdálkodott. A maga módján mindenki jó valamiben. Az idén nyáron végzett az egyik legjobb évfolyamunk: a diákok abban az évben kezdték el az egyetemet, amikor a tanügyben bevezették a szigorított érettségit. Közülük sok diákot elfogadnék kollégámnak az egyetemen.
– A Sapientián végzett hallgatókat gyakran az a vád éri, hogy rosszul beszélnek románul. Mit tud ezen az egyetem segíteni?
– A román nyelvismeret valóban gondot jelent. Ez annak ellenére is így van, hogy opcionálisan bevezettük a román nyelvet, illetve a tanárok románul is igyekeznek elmagyarázni a szaknyelvet. A diákok képviselőivel volt erről egy hosszas beszélgetésünk. Megegyeztünk abban, hogy ez nem az egyetem problémája. Sokan a középiskolából érkeznek a gyenge román nyelvtudással, de mi ezt a hiányosságot nem tudjuk pótolni. Ennek ellenére volt már olyan diákunk, akit egy bukaresti cég úgy válogatott ki 50 jelentkező közül, hogy a fiatalember sokkal jobban beszélt angolul, mint románul, és ráadásul elkésett a meghallgatásról. Mi a szakmai képzésre helyezzük a hangsúlyt, a nálunk végzettek jól felkészültek, a nyelvtudást pedig maguknak kell pótolniuk, mert különböző szintű román nyelvoktatást az egyetem nem tud bevállalni.
– Milyen a gyakorlati képzés? Sikerül-e farmokra eljutnia a diákoknak?
– Hosszú évek óta azzal próbálkozunk, hogy a diákokat kertészeti cégekhez vigyük szakmai gyakorlatra. Több gyümölcsöző kapcsolatunk alakult ki már környékbeli cégekkel, ahol a diákok a vállalkozások infrastruktúráját felhasználva végezhetnek kísérleteket. Úgy gondolom, a munkaerő-piaci elvárásoknak azzal is jobban megfelelünk, hogy helyben van egy 20 hektáros tangazdaságunk: a fóliasátor, a gyógynövénykert, a gyümölcsös és a szőlészet látókörön belül van, a gyakorlatok többségére a tangazdaságban kerül sor. Sok pozitív visszajelzést kapunk a cégek részéről, hogy a nálunk végzett és frissen alkalmazott szakemberek valamennyire értenek a szakma gyakorlati oldalához is. Persze az üzleti, a vállalkozói szféra mindig gyorsabban fejlődik, mint az egyetemi képzés. Elsősorban a műszaki oktatásban vezettük be a duális képzést. A Marosvásárhelyi Kar mintegy ötven céggel van szerződéses kapcsolatban, és a diákokat próbáljuk a cégekhez küldeni gyakorlatra. A kertészet esetében ez a kapcsolat most van kiépülőben.
– Hol tudnak elhelyezkedni a Marosvásárhelyen végzett kertészmérnökök?
– Többségük a termesztést választja: népszerű a zöldségtermesztés, a virágkertészet, a vetőmag-előállítás – ilyen profilú cégeknél dolgoznak többen –, de vannak borászati vállalatoknál alkalmazott diákjaink is. Végzőseink egy része eleve kertészeti magánvállalkozásba kezd: van, aki úgy jön az egyetemre, hogy odahaza 10–20 hektáron gazdálkodik. Kevesen telepednek le külföldön, és a nálunk végzettek mintegy nyolcvan százaléka a szakmában dolgozik.
– Az utóbbi években bővült a mezőgazdasági képzés. Milyen új szakok jelentek meg?
– Három évvel ezelőtt indítottuk el Marosvásárhelyen a tájépítészetet, és tavaly szeptemberben Sepsiszentgyörgyön avattuk az első évfolyamot az általános agrármérnöki szakon. A városi önkormányzat a volt agráriskola épületét bocsátotta rendelkezésünkre, ezt sikerült felújítanunk. Laborokat rendeztünk be, tangazdaságot alakítunk ki, új mezőgépeket próbálunk beszerezni. A gazdamérnökképzésre nagyon jó infrastruktúra áll rendelkezésre.
– Az erdélyi mezőgazdaságban óriási potenciál van, mégis messze elmarad a lehetőségektől. A közeljövőben lát-e valamilyen esélyt a változásra?
– Jól látható, hogy a mai kisparcellás erdélyi mezőgazdaság nem fog sokáig működni. A szerkezeti struktúra, a birtokviszonyok átalakítása lehet a megoldás. A termesztés mellett a szolgáltatóipar részeként kell kiépülnie többek között a növényvédelemnek, ahova képzett szakemberekre van szükség. Magyarország már ebben is rég lekörözött.
– Mekkora az igény a növényorvosok mesteri képzésére?
– A kétéves növényorvosképzést 2013-ban indítottuk el, és sokan érdeklődnek iránta. Az évi 15 helyre azok is jelentkeznek, akik korábban a nyárádszeredai főiskolán végeztek. Minden évfolyamon vannak egyéni agrárvállalkozók, akik saját gazdaságukban veszik hasznát.
– Többek között növényvédelmi előrejelzést oktat. Ezen a területen mekkora a hazai lemaradás?
– Akkora a lemaradásunk, hogy csak elméleti oktatásunk van, hiszen a gyakorlatban nem tudom bemutatni, mert az országban ez nem működik. A növényvédelmi előrejelzés számítástechnika alapján készül. Az előrejelzésben az a kérdés, mennyi adat áll rendelkezésünkre. Nálunk az a gond, hogy hiányoznak a többéves adatok. A doktori témavezetőmnek volt az ötlete, hogy minden magyarországi almaültetvénybe helyezzenek ki egy fénycsapdát. Ezek 20 éven keresztül begyűjtötték a lepkéket, és ezt laboratóriumokban fajszintig azonosították. A magyarországi egyetemnek olyan húszéves adatbázisa van, amely alapján nagy valószínűséggel meg tudja mondani a különböző hőmérsékleti és időjárási viszonyok között e kártevőknek az előfordulási valószínűségét. A britek ötven éve működtetnek szívócsapda-állomásokat levéltetvek vándorlásának mérésére. Az ilyen mérések nálunk hiányoznak, így adatok nélkül csak kezdetleges növényvédelemre futja.
– Mekkora hátrányt jelent a hazai termelők számára a korszerű növényvédelmi előrejelzések hiánya?
– Nyugat-Európában az előrejelzések lehetővé teszik a precíziós növényvédelmet, ami azt jelenti, hogy a gazdák már a kártevők és kórokozók megjelenése előtt tudnak védekezni. Ez sokkal hatékonyabb, környezetkímélőbb és olcsóbb megoldás. Mi csak akkor tudunk védekezni, ha a növényi betegségek és a kártevők megjelentek. Ha egy brit gazda betelefonál a növényvédelmi központba, megmondják neki, hogy a szél melyik irányból fog fújni, és milyen irányba sodródnak majd a levéltetvek. Ezt a sok éves mérésekre alapozó számítógépes előrejelzési technikát helyi adatbázis nélkül idehaza nem lehet alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy a hazai növényvédelmet teljesen új alapokra kell helyezni. Mi a szakemberképzésben tudunk segíteni.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hiánypótló munka a határmenti tömbvidék gazdáiért
Idén alig háromesztendős fennállását ünnepelte az ér mi hályfalvi székhelyű Érmelléki Gazdák Egyesülete (ÉGE). Dacára a bejegyzés óta eltelt, a neves és nagy múltra visszatekintő Kárpát-medencei gazdaegyesületek mértékével mérve rövidnek számító időnek, az Érmellék gazdáinak érdekvédelmét felvállaló egyesület rohamléptekkel bővül, és egyre több sikeres kezdeményezést tudhat magáénak, ami már csak azért is nagy jelentőséggel bír, mert mai világunkban egyre nehezebb a civil élet. A mindennapi betevő előteremtéséért folytatott küzdelmeink közepette egyre komolyabb terhet jelent a közösségért és a közösségben való cselekvés. Év vége felé azonban elmondhatjuk, hogy ha nem is egyszerű az egyesületi élet, de mindenképpen szép és értékes minden olyan tett, amely nem csupán a cselekvő kezek tulajdonosának szolgálja a hasznát.
Az idei esztendő előremutató kezdeményezése például az ÉGE által életre hívott Érmelléki Minőségi Termék márkanév. A búzavirágot ábrázoló logó alatt helyi termékeket mutatnak be: a partiumi egyesület a székelyföldi példát igyekszik követni, hiszen ha némi lemaradással, de Biharban is egyre többen térnek át a kis mennyiségű és jó minőségű, helyileg feldolgozott élelmiszerek előállítására. Ezek népszerűsítésére idén második alkalommal került megrendezésre az Érmelléki Ízek és Termékek Vására is, amely akkora népszerűségnek és sikernek örvendett, hogy a következő esztendőben lehetőség szerint húsvéti kezdéssel szervezik majd meg.
Szintén hagyománnyá vált a bihariak részvétele a Magyarok Kenyere program pécsi kezdeményezésű búzagyűjtési akcióban is. Ebben a keretben idén a megye hét magyar árvaházába összesen 2,6 tonna lisztet sikerült eljuttatni. Így kerülhetett az augusztus végi gabonagyűjtésből mintegy hatvan település úrasztalára a magyarok kenyere.
Tevékenységünkből nem hiányoztak a tanulmányutak sem, hiszen idén nyáron egy közel húszfős csapat olaszországi részvételét sikerült megszervezni: gazdáink gyümölcs és zöldségtermelőknek szervezett kiállításon és vásáron vehettek részt, ahogyan a főbb anyaországi agrárkiállításokra is rendszeresen eljutnak.
Az egyesületi keretben hangsúlyt fektetünk hagyományaink ápolására: idén is megszerveztük a megye legnagyobb aratóünnepségét, ezúttal Hegyközcsatárban, a hagyományos kézi aratást felelevenítő rozsarató ünnepet, amelyet megtisztelt jelenlétével dr. Korinek László professzor, a Magyarok Kenyere program kezdeményezője is. A rendezvény zárásaként a hegyközi térség fogathajtó versenyén drukkolhatott a szép számú közönség.
A megvalósított programok és az elvégzett munka tapasztalatai újabb és újabb feladatokat állítanak elénk. A 2017-es esztendőben a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium támogatásával ismét lesz Érmelléken falugazdász. Egyelőre csupán egy személy kezdheti el ezt a hatalmas munkát, de reményeink szerint tevékenysége meggyőző erővel fog hatni ahhoz, hogy újabb kollégák munkába állításához is segítséget kapjunk. Szintén az év eleji sürgős teendőink egyike a földalapú és jószágok után járó uniós támogatások igénylésével kapcsolatos tájékoztató munka, hiszen a támogatások mértékétől és típusaitól függően lehet majd hatékonyan tervezni az évi gazdálkodást. Idén is lehetnek olyan növénytípusok, amelyek termesztése kiemelt támogatással jár, ezért kár lenne lemaradni róluk. Nagy terveink egyike egy érmelléki mintagazdaság létrehozása, ahol az őshonos magyar állatfajták tartásán túl a szőlő- és gyümölcstermesztést tudnánk mintaparcella keretében bemutatni. Egyúttal egy kísérleti erdőtelepítést is meg fogunk valósítani a térség gyengébb értékű termőterületeinek lehetséges hasznosítására.
Nem lenne teljes a 2017-es esztendő a Budapesten megrendezésre kerülő Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon (OMÉK) való részvételünk nélkül. Jövőre egy hagyományos érmelléki borospince bemutatását tervezzük és vele együtt a valamikor neves és napjainkban újjáéledő érmelléki borvidék borainak és szőlőfajtáinak bemutatását.
Összegzésképpen, ha mérleget szeretnénk vonni az ÉGE idei tevékenységéről, talán a legegyszerűbben úgy foglalhatnánk össze működésünket, hogy többet sikerült tennünk, mint tavaly, de bizonyára kevesebbet, mint amennyit a következő esztendőben szeretnénk. A megvalósításokhoz és a jövő esztendő gazdálkodásához jókedvet és bőséget kívánunk minden tagtársunknak és erdélyi, partiumi gazdatársunknak.
Csomortányi István
A szerző az Érmelléki Gazdák Egyesületének ügyvezetője Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem kell a könyvet temetni
Remek évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár 
Nem temethető a könyv, az unokáknak sem kell elmagyarázni majd, mire szolgál a kemény táblák közé szorított sok lap – vonhattuk le a végkövetkeztetést Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei könyvtár igazgatójának évértékelőjéből.
Örvendetes, hogy nem csökkent a látogatók száma, és minden korosztály, ízlés, olvasói réteg megtalálta-megtalálja a maga olvasmányait. A könyvtár évek óta követi stratégiáját: Könyvkelengye programjával a legkisebbeknél kezdi az olvasóvá formálást, a Varázskuckó, a Csodalámpa Olvasóklub az óvodásokat–kisiskolásokat célozza meg, a csernátoni olvasótábornak és azt megelőző vetélkedőnek a gimnazisták jelentik a célcsoportját, az ifjaknak-felnőtteknek pedig kortárs irodalmi találkozók, a keresett művek szerzőivel való beszélgetőestek jelentik az élményt, ami visszatéríti őket a könyvek házába.
– Népszerűek a könyvtárlátogatók körében a több művészeti ágat ötvöző rendezvények, például a megzenésített versek, de az útikönyveket, tudománynépszerűsítő műveket is keresik. Megnőtt a kereslet a hangoskönyvek iránt, de nálunk nincs nagy szakadék az írott és digitális anyagok iránti kereslet között.  Mindaddig, amíg az emberben van kíváncsiság, érdeklik az élet dolgai, kell a tükör, kell az agyat, szívet, lelket megdolgoztató olvasmány – vallotta meggyőződéssel az intézményvezető.
Mivel az olvasókkal való kapcsolatot az emberi tényezőkön túl az anyagiak is befolyásolhatják, jó szoftvert is beszereztek, amely megkönnyíti a katalogizálást, a könyvtárlátogatók kiszolgálását, és a könyvállomány bővítésére is van pénz. Azonban a könyvtár egyik szárnyának a 95%-os befejezettségi állapotánál elakadtak a felújítási munkálatok, mert a minisztériumból jövő pénzeket menet közben másképp kellett elszámolni, és miután egyes költségek kifizetetlenül maradtak, a kivitelező leállt a munkálatokkal. Az még eldöntetlen kérdés, hogy mit lehet saját erőből befejezni, vagy folytatódik-e egyáltalán a belső felújítás, de elégtételt jelent, hogy az intézmény működése zavartalan volt, bár a munkatársak kreativitására és türelmére maximális szükség volt, értékelte a csapatmunkát az igazgató.
– A jövőben is folytatódik a két éve vásárolt szkennerrel a digitalizálás, elsősorban a helyi sajtóé, ezt szeretnénk a kulcsszavas keresés számára is elérhetővé tenni, mint történt az a 19. századi Nemere folyóirat három évfolyamával, igaz, hogy az Országos Széchényi Könyvtár keretprogramján belül. Ezzel párhuzamosan zajlik a helytörténeti kutatás is, Demeter Lajos kolléga egyszemélyes intézményként végzi a munka oroszlánrészét – mondta el Szonda.
Szinte minden héten valamilyen rendezvényre hívott a könyvtár: találkozók, koncertek, Háromszéki TÉT-estek sorjáztak.
– Idén, a befogadottakat is figyelembe véve, szinte 50 rendezvényünk volt, ez nagymértékben a jó partnerségeknek is köszönhető, ilyen évek óta tartó jó viszonyunk van a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesülettel és Múzeummal. Más intézmények is, amelyeket megkerestünk, hogy fogadják egy-egy vendégünket, szervezzenek előadóestet vagy író–olvasó találkozót, viszonozzák felkéréseinket. Kézdivásárhelyen, Baróton, Kovásznán is jó kapcsolatokat ápolunk. De nem szeretnénk rendezvényszervezésbe átcsúszni, a könyvek legyenek reflektorfényben, a rendezvények is zömmel ezt szolgálják. Úgy érezzük, ez a küldetésünk, és ebben jól haladunk – zárta évértékelőjét Szonda Szabolcs. 
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem „fintorogni”, dolgozni kell
„A parlamenti többséggel kapcsolatban nincs, amit fintorogni, tudomásul kell venni és dolgozni kell” – állapította meg Tamás Sándor. A megyei tanács elnöke a Megyeinfó második kiadásán beszélt az eredményes parlamenti munka esélyeiről. „A 47 százalékos szociáldemokrata párti (PSD) fölény, amihez még hozzávehetjük a Liberálisok és Demokraták Szövetségének (ALDE) 6 százalékát, demokratikus és tiszta választások eredménye, csalásról, rendellenességről szó sem lehet – véli Tamás Sándor. – Az emberek azt mondták, hogy ne menjünk kormányra a PSD-vel, de oldjuk meg a gondokat. Ezt tettük: nem álltunk be a kormányba, de kötöttünk egy parlamenti együttműködési megállapodást a PSD–ALDE koalícióval, hiszen nekik az 53 százalékos törékeny többségükhöz szükségük van az RMDSZ-re, mint ahogy nekünk is szükségünk van, hogy kezdeményezéseinket a többség támogassa” – vezette le az egyezség logikáját a megyei tanács elnöke. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetpolitikai összefoglaló
A 2016-os év legnagyobb nemzetpolitikai kihívása a migránsválságnak nevezett jelenségkör volt, mely egyébként továbbra is fenyegeti kontinensünk keresztény kultúráját. A magyar kormány ebben a kérdésben példásan helytállt, ezzel együtt nem sikerült kellő számú választót meggyőznie arról, hogy érdemes részt venni az ez ügyben tartott népszavazáson, és a kényszerbetelepítés ellen szavazni. 
Vélhetően az is számított, hogy a Jobbik azzal hitegette választótáborát, amennyiben érvénytelen a népszavazás, akkor Orbán Viktornak le kell mondania. Ez minden bizonnyal demobilizáló hatással lehetett azokra, akik már ugyanannyira gyűlölik a miniszterelnököt, mint a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció hívei. 
Ezek után elbukott az alkotmánymódosítás is, mert a Jobbik, korábbi álláspontjával szembemenve, feltételekhez kötötte a támogatását. A Fidesznek pedig fontosabb volt a Jobbikra ráégetni e nemzetpolitikai bűnt, minthogy elfogadja a Jobbik által beterjesztett módosítási javaslatot, mely mindössze annyiban különbözött a Fideszétől, hogy a letelepedési kötvény zsánerű konstrukciók tiltását is alkotmányos szinten rögzítette volna.
Fontos nemzetpolitikai fejlemény volt az is, hogy történetében először a magyar kormány határozott kampánysegítséget nyújtott az MPP két jelöltjét a saját listáira felengedő RMDSZ-nek az idei választáson. A segítség nem merült ki egy–két nyilatkozatban, a kormánypárti média, s maga a miniszterelnök is aktívan kampányolt az RMDSZ mellett. E váltás okát azóta is keresik a politikusok és az elemzők, a legtöbben úgy vélik, Orbán minden frontot pacifikálni akar, hogy a legnagyobb problémát, a migránsügyet hatékonyabban kezelje.
Aligha becsülhetjük le a Népszabadság megszűnésének nemzetpolitikai jelentőségét, továbbá azt sem, hogy a megyei napilapok kormányközelbe kerültek. Lehet ezt a történetet a sajtószabadság szemszögéből nézni, de e prizma hamis sugallatú. Magyarországon már rég nincsenek el nem kötelezett tévék és újságok. A kérdés az, hogy mi jobb: ha a kormányt vagy ha az ellenzéket segíti egy sajtóorgánum. 
Egy mondatban: az álbaloldal gyengült, a nemzeti kormány erősödött, a Jobbikról pedig nem lehet tudni, hogy merre lép a jövőben.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Aczél Dóra fájdallama
Visszatérés a lét küszöbéről 
Kemény hittel és akarattal még az enyészet kapujából is vissza lehet térni, derült ki egy rendkívüli személyiség rendhagyó könyvének különleges bemutatóján, melynek a sepsiszentgyörgyi Tein Teaház adott otthont kedd este. A szerzővel Sikó-Barabási Eszter beszélgetett.
Aczél Dóra Fájdallam címet viselő, a kolozsvári Koinónia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetének tartalmát műfajilag nehéz besorolni, ugyanis naplótöredékek, emlékek és olykor szárnyaló, máskor bukdácsoló, de mindenképpen nemes töltetet hordozó gondolatok sajátos keverékéből állt össze. Egyfajta önvallomás, mely a lét és elmúlás küszöbén fogalmazódott meg a fiatal és a lényét átitató fájdalmas szelídség ellenére is jóságos erőt sugárzó szerzőben. 
Író, feleség, anya, lelki támasz és állandó ihletforrás – így jellemezte Sikó-Barabási Eszter a sepsiszentgyörgyi származású szerzőt, akinek a világ fájdalmát is befogadni és enyhíteni képes szívénél talán csak a szerénysége nagyobb. Éppen ezért a kamaszkorában kezdődött rákkal folytatott küzdelméről – melyből végül győztesen került ki – nehéz volt szóra bírni. Annyit azonban mégis sikerült kicsikarni belőle, hogy csak azoknak ajánlja a könyvet, akik mélyre mernek merülni, és képesek feltenni olyan életfeszegető kérdéseket, mint például hol van Isten?
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Koreck Mária: jó évet zár a Divers Egyesület
Sok év után ez volt a legjobb, több projektet sikerült megvalósítani, óvodai csoportot indítottak, szakmai tanfolyamra irányítottak fiatalokat, szülőkkel foglalkoztak – ismertette a 2016-os esztendő eredményeit Koreck Mária.
A Divers Egyesület elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak arról számolt be, hogy nagyon ritka, amikor láthatóvá válik munkájuk eredménye.
A 2016-os év mégis más volt, eredményesebb, több oktatási projektet is sikerült megvalósítaniuk, kisgyerekeket, illetve iskolás korúakat vontak be az oktatási rendszerbe, szülők számára szerveztek foglalkozásokat. Mivel környezetünkben a hátrányos helyzetű családok zöme roma nemzetiségű, ezek a projektek is leginkább a roma közösségek számára voltak hasznosak. Tavaly kezdték és jövőben fejezik be Désfalván és Alsóbölkényben az óvodai projektet, amely 41 gyereket, általuk pedig ugyanennyi családot érint – emelte ki az egyik legfontosabbat Koreck Mária. Az iskoláskor előtti 3-4-5 éves kisgyerekek számára óvodai csoportokat létesítettek két-két szakemberrel, külön teremmel, infrastruktúrával, ahol azokat a gyerekeket oktatják, akik hátrányos helyzetük miatt eddig nem részesültek óvodai képzésben. Az óvodások szüleinek délutáni tematikus foglalkozásokat szerveznek az egészséges életmódról, a gyereknevelésről, az írás-olvasás, szakmai felkészülés fontosságáról.
Marosvásárhelyen a Hidegvölgyben él a legnagyobb roma közösség, ahol száznál is több a kisgyerek, akik hiányos öltözetben lézengenek az utcákon, kéregetnek, vagy viselkedésükkel zavarják a járókelőket. Koreck Mária elmondta, nem egyszer hívták fel telefonon ismeretlenek azzal, hogy „csináljon már valamit”. A szegénység mindenkinek kellemetlen, de ez ellen csak strukturálisan lehetne tenni, egy egyesület nem képes látványos változásokra – magyarázza a Divers elnöke, hozzátéve, hogy az Alpha Transilvana Alapítvánnyal közösen délutáni iskolát működtettek, ahol önkéntesek segítségével tanították a gyerekeket és foglalkoztak a szülőkkel is. Kézzelfogható eredménye is volt ennek, ugyanis azok közül a fiatalok közül, akik valami miatt abbahagyták az iskolát többet is rávettek arra, hogy folytassák tanulmányaikat. Volt, aki befejezte azt, amit korábban abbahagyott, más szakmai tanfolyamot végzett és munkahelyet is talált annak köszönhetően. A nyári tevékenységeiken mintegy száz gyerekkel foglalkoztak, akik számára a betűvetés, olvasás, számolás, mesehallgatás mellett főleg a személyiségfejlesztés bizonyult eredményesnek, hiszen azokra a képességeikre összpontosítottak, amelyekről eddig nem is tudtak, vagy amelyeket eddig nem fejlesztettek.
Antal Erika Székelyhon.ro

A bányászjárás dossziéja
Az 1990-es bányászjárással kapcsolatos dosszié a kivizsgálás végső fázisában van, a bizonyítékok ellenőrzését követően meghallgatják a védelmet, majd döntés születik az ügyben, ez a jövő év első hónapjaiban várható – közölte Augustin Lazăr főügyész.
A katonai ügyészség december 23-án jelentette be, hogy emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt bűnvádi eljárás indult Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök, valamint a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) volt vezetője, Virgil Măgureanu ellen az 1990-es bányászjárás ügyében. Ugyanebben a dossziéban bűnügyi eljárás indult továbbá az akkori ideiglenes kormány miniszterelnök-helyettese, Gelu Voican Voiculescu, a Nemzeti Megmentési Front első alelnöke, Nicolae Dumitru, valamint Mugurel Cristian Florescu volt főügyészhelyettes, a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának egykori vezetője ellen. 
Marian Lazăr katonai ügyész múlt pénteki nyilatkozata értelmében 1990. június 11-e és 15-e között a gyanúsítottak általános és szisztematikus támadást szerveztek meg és vezettek le a civil lakosság, a bukaresti Egyetem téren tüntető tömeg, illetve a főváros lakossága ellen, bevonva a támadásba a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, az RHSZ erőit, illetve több mint tízezer bányászt és az ország különböző pontjairól érkezett más munkásokat. 
Az ügyészség szerint az 1990. június 11–15-e közötti „támadás” nyomán négy személy életét vesztette, 1272-en megsérültek, 1242 személyt pedig megfosztottak alapvető szabadságjoguktól. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csomakőröstől Nagyenyedig
Örömmel hallottam, olvastam, hogy az idei tanévkezdéskor megújulva átadott nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium közelében, a Fehér megyei Magyarlapádon is néhány héttel ezelőtt új otthonba költözhettek a magyarul tanuló kisdiákok. Eszembe jutott, hogy milyen szeretettel fogadtak minket ebben a két faluban 1992 tavaszán, amikor Kőrösi Csoma Sándor emlékére futottunk a szülőfalujától az iskoláig. Az alábbiakban néhány akkori naplóbejegyzésemet adom közre. 
Március 21. Kézbe kapom a Gáll Lajos futókör szervezőbizottságának felhívását, amely szerint Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezve jelképes stafétafutást szervezünk Csomakőrös és Nagyenyed között, elvisszük a Csoma Sándor diófájáról vett faragott botot az enyedi kollégiumba. A staféta április 4-én az emlékünnepségről rajtol, majd néhány napos sepsiszentgyörgyi megszakítás után Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Dicsőszentmártonon és a közbeeső falvakon áthaladva, április 25-én délelőtt érkezik Nagyenyedre.
Április 4. Csomakőrösön megvásároltam a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Kiadványát, amelynek 6. oldalán olvasom Fábián Ernő áttekintő vázlatát. Innen tudom meg, hogy a mi híres nyelvtudósunk, a tibetológia megalapozója 1784. márc. 27-én született, és április 4-én keresztelték meg. Vagyis keresztvíz alá tartásának napján hallgatjuk meg a meghívottak beszédeit, majd lassú futamodással indulunk Sepsiszentgyörgy felé.
Április 23. Sok izgalmas napot éltünk át, de a tervet betartva folytatjuk utunkat Székelykeresztúr irányába. Április 24. Ma reggel Csekefalva, Szentábrahám, Gagy következik, majd Hargita megyéből kilépve, a Kis-Küküllő mentén Kóródszentmárton, Vámosudvarhely, Vámosgálfalva, Dicsőszentmárton.  Magyarlapád az utolsó előtti megálló a célállomástól. Kíváncsiak voltunk az elrománosodott Alsó-Fehér megye református magyarnak maradó falujára, amelynek frissen választott, fiatal férfiakból álló ,,vezetőtanácsa” estig várt ránk a községházán egy korsó borral. 
Április 25. Mintegy tíz kilométer után „dicsőségesen” megérkeztünk a Bethlen Gábor Kollégiumba, amelynek tágas udvara tele volt ünneplő vendéggel. Akkor zsebemben felejtettem az előre megfogalmazott köszöntőt, amely ekképpen hangzott volna: „Kőrösi Csoma Sándor falujából a Székelyföld meleg szeretetét, üdvözletét hozom tarsolyomban. Megérkeztünk abba a kollégiumba, ahová édesapja hozta 1799-ben, s amely »tápláló édesanya« volt 16 évig számára. Nem volt gondtalan séta a több mint 300 km leszaladása, de a fáradtságot már kipihentük, és kárpótlásul olyan élményekben volt részünk, amelyeket sem szóban, sem írásban nem tudunk kifejezni. Köszönjük a résztvevőknek, az enyedi ünnepség szervezőinek, hogy piciny küldöttségünk ebben a fogadtatásban részesülhetett. Köszönjük a lelkek és szívek mellénk állását, az utak szélén ránk várakozók mosolyát, integetését. (...) Most már kijelenthetem:  önként vállalt küldetésünket becsülettel teljesítettük. Tettük ezt az értünk is tevő nagyenyedi kollégiumért, Kőrösi Csoma Sándorért, jó hírnevéért!”
Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lapozó
Sok romániai német szerző a kivándorlása után, a megváltozott körülmények ellenére sem (vagy talán éppen ezért nem) találta meg helyét a német irodalmi életben, többségük az új hazában is ugyanazokról a témákról, emberekről ír, mint a kivándorlás előtt: az elhagyott hazáról és az itt lakó emberekről, és műveiknek fő problematikáját hazátlanság, identitáskeresés, outsider-lét alkotja. (Sántha-Jakabházi Réka). Olyan fura belegondolni tizenöt év távlatából, milyen kevés kedvenc munka van. Az ember kapálózik meg vágyakozik a minél több és minél nehezebb feladatra, ezt is akarja, azt is akarja, és végül marad egy vagy kettő valóban fontos. Valahogy úgy van ez a mi szakmánkban, hogy sokat kell dolgozni ahhoz, hogy aztán kikerüljön néhány jól sikerült alakítás. (László Csaba). Kétségbeesetten bizonyosodtam meg afelől is, hogy azok az érdekek, amelyek az ellenünk hozott döntést mozgatták meg a 20. század elején, Európánkban ma is működnek. Így a két világháború számunkra aligha fejeződött be, mert még nem pusztultunk ki eléggé. És Európának érdeke, hogy minden lehetőleg „hírmentesen” történjék. Miközben tételesen hirdeti, hogy „minden európai népnek joga van a fennmaradáshoz!” (Kónya-Hamar Sándor). A Török már este óta semmit sem ivott, ennek ellenére még mindig dülöngélt. Izgatottan törölte ki zsebkendőjével az izzadságot a kék tányérsapkája alól. Az ördögbe is, ezek itt a hullát az ő engedélye nélkül elvitték a tett színhelyéről. Ezzel pedig lőttek a nyomozásnak! Tekintetét hol a kifejezéstelen arcokon járatta körbe, hol a tűzoltók nedves csizmáira, majd fehér szemöldökére és bajuszára szegezte. Az emberek természetesen hülyének tettették magukat. (Balthasar Waitz). Az 1972-es kitelepedésüket követően németországi lakásaikat a régi erdélyi lakások mintájára igyekeztek berendezni. Az idegen térben ott sorakoztak a régi holmik szétszórt maradékai; már nem volt hangulatuk, elveszetten álltak, egy másik világból odahurcolva. Ülőbútrok egy-egy kényelmes sarokban, rajtuk a régi, a dohányzósarokból származó vánkosokkal, homályos otthoni képek, érzelmek, szokások: nagymama által hímzett piros-kék, török mintájú párnák, dohánykészlet, mely korábban az úriszobában lévő kerek asztalkán állt, Morres-akvarellek, ismerős tájak, a segesvári óvár a falon, egyféle gyermekkori laterna magicaként, misztikus, sötét pillanatok, melyek ki nem állták a fényt, mintha egyedül a belső erejük ragyogtatta volna fel ezeket a tárgyakat. (Dieter Schlesak). Hazám/ meglepetésként jön keletről/ a demokrácia feledékeny fényébe/ hanyatlik s fejlődik mégis/ folyton csak hanyatlik/ a politikuspaloták kertje frissen nyírt/ a tömeg nyugati eurókat számol/ rossz fejre írást borít// emberek társalgására gondolok/ hősietlenre kényszerűre/ leszegett fejjel a fák gyökerét nézem/ a reptér előtt/ árnyékba kivetetten// egy áprilisi/ késő délután. (Ilse Hehn). Székelyföld, 2016. december. Romániai német irodalom. (Knb.) Népújság (Marosvásárhely)