Kádár Gyula: Székelyföld ostroma
Kádár Gyula hirtelen halála után került ki a nyomdából a történész legújabb könyve, a Székelyföld ostroma, amelyben olyan időszak elevenedik meg, amikor a nacionalista cinizmus és a nemzeti kizárólagosság nem ismer határt. A politikai-történelmi publicisztikai írások tükrei a hatalmi gőg tobzódásának. A szerző leltárszerűen, néhol ironikusan, mégis jegyzőkönyvi hitelességgel mutatja be a hihetetlen mértékű visszaélések sorát. Kádár Gyula könyvében az autonómiaharc jogosságát bizonyítja.
A kötet második része Andrei Şaguna püspök életét és munkásságát taglalja. A szerző felsorolja a püspök érdemeit is, mindamellett tudatja, hogy Şaguna politikai kalandor, karrierista csörtető személyiség. Láttatja, miként válik egy tehetséges fiatalember gátlástalan politikussá, és rámutat, a főpap 1848–1849-es szerepével máig ható károkat okozott. A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, valamint a Tortoma Könyvesházban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fogyatékkal élőkért cselekvő gyülekezet (Kovászna-Vajnafalva)
Elég volt egy kétnapos nyári foglalkozás a fogyatékkal élőkkel, egy munkatársképző tanfolyam, ahol a segítés különböző lehetőségeivel ismerkedett a presbitérium diakóniai csoportjának egy tagja, és a Kovászna-vajnafalvi református gyülekezet máris szívügyének tekinti, hogy támogassa ezt a hátrányos csoportot az integrálódásban, a minden ember értékes és hasznos érzetének megélésében. A sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány Írisz Házával együttműködve ennek érdekében indítanak munkahelyteremtő és közösségerősítő programot.
Orbán Judit református lelkész lapunk érdeklődésére azt mondta, míg Háromszéken több helyen vannak pozitív példák, Kovászna fehér folt a fogyatékkal élőkre figyelés tekintetében. Leszögezte, a nőszövetség által szervezett nyári foglalkozáson szembesültek igazán azzal, hogy mennyire nincs lehetőségük a fogyatékkal élőknek az integrálódásra, legtöbben visszavonultan, közösségektől távol, elkeseredetten, kilátástalanul élnek, igen nagy szükség van arra, hogy valakik felkarolják őket. Ezt erősítette meg Deák Judit, a presbitérium diakóniai csoportjának tagja, aki szintén a nyáron vett részt a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány által szervezett munkatársképzőn, ahonnan azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy az ő csoportjuk is tud tenni a többszörösen hátrányos helyzetű emberekért. A megyeközponti Írisz Ház és az Írisz bolt pozitív példáján elindulva lehetőséget kívánnak teremteni munkaképes fogyatékkal élőknek, hogy hasznosan tölthessék napjaikat, emellett olyan találkozókat terveznek, ahol szakemberek segítségével a pozitívabb gondolkodás, a cselekvőszándék irányába terelik az érintetteket.
A szervezés elkezdődött, a nyári foglalkozások résztvevőit értesítették a lehetőségről, de meggyőződésük, hogy ennél sokkal többen érdeklődnek a program iránt, amely felekezettől független, nyitott. A legközelebbi találkozót hétfőn 17 órától tartják a vajnafalvi református gyülekezet imatermében.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújuló épített örökségünk
A kétszáz éve született Rómer Flórisra (1815–1889), a magyar régészet atyjára emlékezett Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történész annak az előadásnak a felvezetőjében, melyen S. Sebestyén József építész, műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott kedden a Székely Nemzeti Múzeumban. A műemlékvédelem feladatairól szólva az előadó Rómertől idézett: „Minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.” Máig érvényes gondolat.
Sebestyén József vallja, az épített és tárgyi örökség emlékeit nem pusztán anyagi mivoltukban kell megőrizni, hanem együtt azzal a tudással, tálentummal, amely létrehozta. Egészséges nemzetekben, közösségekben e felismerés élteti a kulturális javak oltalmazásának igényét, s annak tudata, hogy az elődök által teremtett értékeknek nem kizárólagos birtokosai, hanem örökösei, meghatározott időre szóló használói s továbbörökítői. A védelem, a fenntartás ugyanis nem öncél. Az előadó ismertette a Magyarország és a határain túlra szakadt részek közötti műemlékvédelmi kapcsolatok negyedszázados múltját, kezdve azzal, hogy 1990 februárjában magyarországi szakemberek az Országos Műemlékvédelmi Hivatal vezetésével Háromszékre látogattak, és helybeliekkel folytattak szakmai párbeszédet. A közel kétórás előadásban a teljes Kárpát-medencét felölelő együttműködésről volt szó. Beszámolónkban Erdélyre, főleg Háromszékre összpontosítunk. 1997-ben indította az első Orbán-kormány azt a programot, mely a határon túli műemlékek védelmét tűzte ki céljául. Sajnálatos módon ezt szűk tíz év múltán megszüntették. Az eltelt időszakban elért megvalósítások sorából kiemelkedő a gelencei Szent Imre műemlék templom teljes helyreállítása, a sepsikilyéni unitárius templom helyreállítása, melynél néhai Máté László építésznek köszönhetően a déli bejáratot rekonstruálták. Háromszéken túllépve értékes a mikházi ferences templom helyreállítása, ám a legfőbb munkálat a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház restaurálása, hisz ez az a templom, amely nagymértékben megőrizte középkori állapotát. Elsősorban egyházi épületeket mentettek, mivel adott volt a szerződő fél. Ezen túlmenően a világi építészeti emlékek közül sikerült az altorjai Apor-kastély részleges, a marosillyei Vörös-bástya, Bethlen Gábor szülőháza teljes helyreállítása. Sebestyén József a két éve megjelent Közös tér – Közös örökség című könyvében összegezte az említett program alatt elvégzett felméréseket, műemlékvédelmi tevékenységeket. Az anyagból vándorkiállítás is született, melyet bemutattak Sepsiszentgyörgyön, de eljutott Brüsszelbe, Kanadába, az Egyesült Államokba is.
A magyar kormány által nyújtott támogatások célja segíteni a megelőző örökségvédelmet, mely során felkutatják, összeírják és nyilvántartásba veszik azokat az épületeket, amelyek értéküknél fogva vagy állapotuk miatt sürgős beavatkozást igényeltek, de készültek állagmegóvási és helyreállítási tervek is. Ezenkívül a dokumentáló munkák nyomán feltárt ismeretanyag az operatív műemlékvédelmi tevékenység eredményeivel együtt történő közzététele volt a cél.
A Országgyűlés nemrég határozatot hozott arról, hogy 2016-tól évi 200 millió forintot fordít a határon túli épített kulturális örökség megőrzésére. A program – melynek célja megmenteni azokat a magyar kultúrához tartozó és az identitás megőrzése szempontjából fontos épületeket, szakrális és nem szakrális tereket – a Rómer Flóris Terv nevet viseli.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)
Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából.
– Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”?
– Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult.
Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!”
– Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken?
– Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai?
– Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik.
– Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést?
– A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is.
– Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt?
– Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék.
– De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival?
– Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra.
– Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait?
– Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám.
– Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak?
– Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés
tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom.
Csinta Samu
Márton Árpád
A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Katarzis
Lélekemelő könyvbemutató Dicsőszentmártonban
Október 29-én a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kis- Küküllő Alapítvány kuratóriuma szervezte irodalmi esten mutatták be Markó Béla Rekviem egy macskáért című esszé- és publicisztikakötetét. A könyvet a költővel beszélgető újságíró szerkesztő, Nagy Miklós Kund ajánlotta a termet zsúfolásig megtöltő közönség figyelmébe. A vendégeket Incze Csaba, a kuratórium alelnöke köszöntötte. Az egyórásnyira szabott érdekes, tartalmas eszmecseréből néhány gondolatot érdemes az újságolvasókkal is megosztanunk.
N. M. K. elmondta, hogy a pozsonyi Kalligram kiadó gondozásában 2015 tavaszán megjelent szép kivitelezésű kötet a szerző 2011–2014 között közölt esszéit és publicisztikai írásait tartalmazza. Markó Béla akkor már kezdett eltávolodni a közvetlen politizálástól, nem pályázott újra az RMDSZ elnöki tisztségére, mind erőteljesebben vonzotta magához a szépirodalom. Közösségünk, a romániai magyarság helyzete, sorsa azonban továbbra is foglalkoztatja. Az ezzel kapcsolatos meglátásai, a politikáról való gondolkodása tükröződik ebben az újabb elméleti jellegű, harminc prózai írást tartalmazó válogatásban. Mélyen szántó, gondolatgazdag esszékkel találkozik az olvasó, de mondandóját a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz igazítva bontja ki a szerző. Ennek köszönhetően a könyv egyfajta naplóként is értelmezhető, amiben közvetve vagy közvetlenül benne van minden, ami velünk az utóbbi 25 évben történt. Persze másként napló ez a könyv, mint az utóbbi időben egyre sűrűbben megjelenő verskötetek. Különös már a címválasztás is. Természetes, hogy a beszélgetőtárs erre is rákérdezett.
Markó Béla erre egy kis történettel válaszolt egy olyan macskáról, amely bukaresti tömbházukba járt be telente melegedni, nem tartozott valójában senkihez a lépcsőházban, mégis mindenki kissé a magáénak tekintette. A teljes sztori elmesélésére itt nincs lehetőségünk, az író sugallta tanulságra azonban igen: a macska a hűség sajátos szimbóluma, nehezen szelídíthető, nem a gazdájához, a házhoz hűséges. Tanulhatunk tőle mi is, ragaszkodjunk a házhoz, legyünk hűségesek a szülőföldhöz. Arra kell választ találnunk, hogyan sikerülhet itt, Erdélyben hűségesnek lenni, hűségben megmaradni.
N. M. K. egy másik "macska-epizódot" is szóba hozott a könyvből. A "fekete macska" esete is Bukarestben történt, mesélte a szerző, aki ezzel a mentalitásbeli különbözőségeket próbálta megvilágítani. Még magas állami tisztséget töltött be, amikor egy este a fővárosban a gépkocsijuk előtt fekete macska rohant át az úton. A kocsi román sofőre hirtelen rálépett a fékre, és váratlanul félrehúzott, előre engedve a mögöttük robogó autót, hogy a szerencsétlenséget hozó állat annak keresztezze az útját. Majd hátrafordulva büszkén jelentette a "főnöknek": megoldotta a problémát. Sajátos balkáni magatartás ez, hangsúlyozza Markó: a sofőr elkerüli a fekete macskát, és boldog, mert meg van győződve, hogy a "sorsot ki lehet játszani". Markó Béla utal arra, hogy különbség van a mi kultúránk és a balkáni-bizánci kultúra között, és részünkről évszázados hiba volt lenézni, mellőzni ezt a különbözőséget. Nem értettük meg ezt a másságot, a szabályok másféle érvényesülését, s ez bizony tragédiákhoz vezetett.
Önmagáról szólva elmondta, "eredeti hivatásom az írás, az irodalom. Akik az életüket a politikában akarják leélni, mindent megtesznek, hogy ott maradjanak a pályán (pl. átsétálnak egyik pártból a másikba és vissza!). Én nem erre vágytam. Úgy érzem, eleget tettem a politikai céljainkért, de azt is tudom, hogy a politika felőrli az embert. Szükségünk van a reflexióra, és én az értelmiségi mivoltomat nem akarom feladni, ezért döntöttem úgy, hogy változtatok a pályámon. Az volt a benyomásom, hogy beszippant a politika. 18 év után nehéz volt visszatérni az íráshoz, de megdolgoztam érte. Újra lételemmé vált számomra a vers, a kötött forma, például a szonett, amelyet azelőtt is szívesen műveltem, biztonságot nyújt".
Mitől függ az, hogy valamit esszében vagy versben ír meg? – kérdezte a továbbiakban N. M. K. "Ma már nem gondolom, hogy a versben nem lehet aktuális, közéleti kérdéshez nyúlni, nem gondolom, hogy vannak költői és költőietlen témák – mondotta Markó. Bármiről lehet verset és esszét is írni. A publicisztika közvetlenebb, a vershez sajátos közérzet viszi az embert." A kérdező jelezte, hogy a kötet névmutatójában 219 nevet számolt meg. Ennyi egyéniségre, emberre hivatkozott a Rekviem egy macskáért kötetbe foglalt írásaiban Markó Béla. Az említettek, idézettek nagy hányada író, gondolkodó ember, sokkal kevesebb a nevén nevezett politikus. Ez is jelzésértékű, rávilágít, hogy a szerző az irodalom felől közelíti meg a politikai jelenségeket. Közvetlen válasza előtt Markó Béla elmondta, hogy a beszédeit, politikai jellegű szövegeit maga írta meg. Ez ellentmond a politikai életben kialakult úzusnak. "Az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy a politika szakrális, csak az elhivatottaké. Ez nem igaz. Az értelmiségi embernek nem szabad elhinnie, hogy nem szólhat bele a politikába, nem nyilváníthat véleményt. Én is ott vagyok még szenátorként a parlamentben, és megpróbálok értelmiségiként szerepelni."
Az esszékben szóba hozott személyiségekre utalva N. M. K. visszatért a mentalitásbeli különbségekre. Ezekre jó példa az, amit Markó Caragialéról, illetve Bánffy Miklósról írt. Markó Béla szerint a két író valóban távol áll egymástól, származásuk, neveltetésük, a közeg, amelyben éltek, írtak, dolgoztak alapvetően más, karakterük, életszemléletük sem hasonló, de saját társadalmuk kritikáját mindketten élesen megfogalmazták. Caragialét nem mindenki szereti, mert kritikus volt, Bánffy Miklós a trilógiájában fogalmazza meg az erdélyi vezetők kritikáját, akik felelősek azért, ami az első világháború után történt velünk. Ő is ellenérzéseket váltott ki emiatt egyesekben. De egyiktől is, másiktól is sokat lehet tanulni.
A kötet írásaiban is találkozunk kritikával, hallhattuk a párbeszéd során. Főleg a mindannyiunkat fájdalmasan érintő dolgokban, a csontba vágó kérdésekben, amilyen a kivándorlás is. Ennél a témánál Markó többször is elidőz. "Erről többet kellene beszélni, noha az utóbbi időben csökkent egy kicsit a kivándorlók száma. A kivándorlás egyébként a románok sorait is ritkítja. De ránk nézve sokkal tragikusabb kimenetelű a folyamat. Az egyik legnagyobb feladatunk: itthon tartani a magyarokat Erdélyben. Az utóbbi időben úgy érzékeljük, rosszabb a közérzetünk, de itt kellene rendeznünk az életünket" – hangsúlyozta. "Ezelőtt 100 évvel sem tudta ez a föld megtartani az embereket, sokan kivándoroltak akkor is, a saját felmenőim, rokonságom történetével példázva is sokat írtam erről, de a sebek mindig begyógyultak, most is ennek kellene történnie."
A költő végül így összegzett: "Nekem központi témám Erdély. A marxista történelem azt tanította, hogy a történelmet nem az egyének, hanem a tömegek csinálják, de nálunk az történt, hogy a szászokat és a zsidókat a diktatúra idején a román állam jó pénzért eladta, így például 1968 és 1989 között 236000 szászt telepítettek ki az NSZK-ba, és 40577 zsidót Izraelbe. Így a bevételezett pénz mellett az állam megszabadult két nemzeti kisebbségtől is. Tehát személyi, állampolitikai döntések befolyásolták a történelmet. Más lenne ma Erdély jogi helyzete, ha ez nem történt volna meg. Ha most is itt lennének tömegesen a szászok és a zsidók."
Befejezésül N. M. K. kérésére Markó Béla verset olvasott föl. A Kő és könyv a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihenő nagyjainknak állít megrendítő emléket. A költemény könnyet fakasztott a hallgatók szeméből. Katarzisértékű, szép találkozó volt, melyre lelkünk éhezett. Köszönet a két értelmiségi embernek, akik lelki táplálékot hoztak asztalunkra.
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

A székely írástudás kutatója
Ráduly János (1937. október 27.) töretlen kitartással, irigylésre méltó szorgalommal írja és jelenteti meg rovásíráskutatói munkásságának újabb és újabb eredményeit. Cikkeinek mennyisége bizonyosan három számjegyű; önálló kiadványként megjelent rováskötetei a húszhoz közelítenek immár.
Őstörténet és rovásírás (Editura Garabontzia Kiadó Marosvásárhely, 2015) című munkája könyvismertetéseket, recenziókat tartalmaz. "Olyan könyvek bemutatására vállalkoztam – olvassuk az Utószóban –, amelyeknek szerzői tudományos tartással nyúltak a feldolgozandó témákhoz – mértékadó magatartásukat tehát követésre méltó példákként kezeltem." Egykori tanára, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor 1968-béli írását idézve saját szakmai hitvallását is erősíti, amikor elhatárolódik a "merőben képzetlen, kritikátlan vagy legfeljebb nagyon csekély felkészültségű, gyenge ítélőképességű nyelvészkedő műkedvelők" csoportjaitól, akik "az évszázadok folyamán már hatvan- egynéhány nyelvvel rokonítgatták Közép- Európában társtalanul árva nyelvünket". Az anyanyelvünket valamiféle ősnyelvfélének tartó szövegelők nem a józanság hűvös ellenérveivel, hanem a megszállottság rögeszmés kitöréseivel válaszolnak azoknak, akik kételkednek fellegjáró elméleteikben, és ezzel sok zavart keltenek az átlagolvasók körében. (Elég, ha barangolni próbálunk e témában a világháló szövegrengetegében...)
Örömmel tölti el a kutatót, jelzi Ráduly, hogy felfigyelt a magyar rovásírásra a Nemzetközi Szabványosító Bizottság, és ekként írásrendszerünk felkerült a különféle rovásírástípusokat tartalmazó listára. "A lényeg: a nemzetközi elismertségnek örvendő kutatók zöme úgy látja, hogy nem lehet kétségbe vonni a székely (magyar) rovásírás belső-ázsiai és délkelet-európai (Dél-Urál, Észak- Kaukázus, Etelköz) stb. kapcsolatait. Az arámi ábécéhez való kötődésünk elfogadott tény. Tehát nem beszélhetünk több mint tízezer éves Kárpát-medencei magyar (székely) rovásírásról."
A kötet szövegei (Trilógia a rovásírásról, Magyar őstörténeti minilexikon, A sztyeppei civilizáció, Könyv Kazáriáról, Magyar nyelvű mondat Észak- Kaukázusban, Sorok a Rovásatlasz kötetről, Rovásírásunk első említése, Régi rovásszámainkról) a Népújság Színes Világ című hétvégi mellékletében jelentek meg. (Azért jelezzük ezt, mert a címek alapján a lap internetes archívumában azok is megtalálhatják e méltatásokat, akik a kiadványhoz, kis példányszáma miatt, nem juthatnak hozzá.)
A két legfrissebb "termék": Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata, illetve A vargyasi rovásemlék ugyanannál a Garabontzia Kiadónál jelent meg idén, 2015-ben. A homoródkarácsonyfalvi rovásfelirat, mondja a szerző, minden kétséget kizáróan az 1200-as években keletkezett, tehát 13. századi nyelvemlékünk. (Ez az anyag korábban a Beszélő rovásemlékek c. kötetben is megjelent, önálló kiadványként most juthat el az érdeklődőkhöz.)
A másik könyvecskéről ízelítőnek álljon itt ez a részlet: "a székely (magyar) rovásírás egyik legkorábbi nyelvemléke bukkant elő Vargyason. A mondat, amelyet az ’írott’ kő őriz, mindenképpen az úgynevezett nyelvemlékes korban keletkezett. Jelentősége tehát fölmérhetetlen. A székely írástudás, a székely rovásírás régi-régi voltát igazolja."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Vida Árpád – albumban is
Igen, a 100 esztendeje fiatalon elhunyt festőművész életműve immár könyvben is elérhető. A Maros Megyei Múzeum patronálásával, Nagy Miklós Kund és Cora Fodor művészettörténész szerkesztésében napvilágot látott egy átfogó katalógus, amelynek a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron lesz a nyilvános bemutatója. Az eseményre november 13-án, pénteken délután 3 órai kezdettel kerül sor a múzeum várbeli székhelyén. A hiánypótló szép kiadványról a rendezvényen Soós Zoltán múzeumigazgató és Nagy Miklós Kund szerkesztő beszél.
A kétnyelvű – magyar-román – kötet több szerző írásaival vezeti be az olvasót "Vida Árpád csodálatos világába". A már említettek mellett a régebb elhunyt művészettörténész, M. Kiss Pál és a nemrég eltávozott Szabó Zoltán Judóka festőművész, az ifjú művészettörténész, Vécsei Hunor és az író, irodalomtörténész Marosi Ildikó elemzi, méltatja a nagy tehetségű vásárhelyi alkotó munkásságát. Közel 90 művészi reprodukció mutatja fel Vida festészetének, grafikai hagyatékának értékeit.
"A Maros Megyei Múzeum értékmentő és értékteremtő szerepéhez járul hozzá a méltatlanul feledésbe merült képzőművész, Vida Árpád örökségének feltárása és reményeink szerint hosszú távú bemutatása – írja Soós Zoltán a Vida Árpád művészeti öröksége című bevezető írásában. – Intézményünk gazdag gyűjteménye és a művészi alkotások minősége már régen érdemessé tették, hogy állandó tárlaton ismertessük városunk tehetséges szülöttének európai színvonalú munkásságát... A kötet betekintést enged a művész életútjának, alkotásainak megismeréséhez, eligazít a stílusirányzatok behatárolásában, amelyek meghatározták Vida munkásságát."
Marosvásárhely egyik méltán nagyra tartott fia megérdemli, hogy az értékes hagyatékot összegző elegáns album premierjét népes közönség tisztelje meg jelenlétével.
Vida Árpád 1884-1915
Népújság (Marosvásárhely)

Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok 1.
Folytatódik Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla népszerű Erdély-fotóalbum- sorozata. A veszprémi Péter Pál Könyvkiadó nagy vállalkozása most a Keleti-Kárpátokba kalauzolja az olvasókat. A Kárpátok koronája – Keleti- Kárpátok 1. című honismereti fotóalbum a Kárpát-kanyart, Brassót és vidékét, a Barcaságot a tízfalusi csángók falvaival, valamint Havasalföld egykori székely megyéjét tárja közönség elé rendkívül szép felvételek és alaposan dokumentált szöveg segítségével. A szerzők és munkatársaik novemberben és decemberben átfogó találkozósorozaton ismertetik, ajánlják köteteiket a magyarországi és erdélyi érdeklődőknek. Első rendezvényük november 3-án zajlott le a veszprémi Városi Művelődési Központban. A találkozó sikeres bevezető előadását dr. Raffay Ernő tartotta Barangolás a Kárpátok gerincén címmel.
Külön olvasói csemege az Erdély – Magyar Zsoltár – Dsida Jenő című irodalmi fotóalbum, amely a közkedvelt költőnek állít emléket. Bemutatásán közreműködik Soós Andrea előadóművész. A hegyeknek szentelt kiadványok bemutatóján ez a szép album és a Dsidához kötődő tájak is megelevenednek. A könyv ezeken a rendezvényeken kedvezményesen vásárolható meg.
Erdélyben elsőként Nyárádszereda látja vendégül a szerzőpárost november 12- én délután 5 órától a kultúrházban. November 13-án 17 órától a szovátai református parókia lesz a találkozó színhelye. November 14-én Brassóban és Négyfaluban mutatják be a köteteket 16, illetve 19 órától, november 15-én Sepsiszentgyörgyön két könyves találkozót tartanak 10 és 16 órai kezdettel.
A PéterPál kiadó november 12. és 15. között a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is jelen lesz a Nemzeti Színházban. Albumaikat november 13-án, pénteken 14- 15 óra között dedikálják a szerzők.
Népújság (Marosvásárhely)

Utcai megmozdulások a politikai osztály megtisztulásáért
Kétoldalú, hosszú távú folyamat
Politikai földrengést okozott a több mint harminc áldozatot szedő hétvégi bukaresti tragédia. A politikai, adminisztratív és egyházi vezetők felelősség-elhárítása komoly ingerültséget váltott ki a társadalom széles rétegeiben, ami egyre népesebb utcai megmozdulásokhoz vezetett. A népharag elsöpörte a Ponta-kormányt, a társadalmi elégedetlenség azonban további mélyreható reformokat követel, lényegében az egész politikai osztály megtisztítását. Hogyan látja a politikum mindezt? Winkler Gyula EP-képviselővel, az RMDSZ Hunyad Megyei Szervezetének elnökével beszélgettünk.
– Lemondatták a kormányt, mégis folytatódnak a tüntetések.
– A napokban éppen Bukarestben tartózkodtam, figyelemmel követtem az eseményeket. Nagy többségben iskolázott, jómódú fiatalok tüntetnek, akik a politikát és társadalmat átszövő korrupció, a kormányzási és közigazgatási tehetetlenség, az inkompetencia, nepotizmus és hasonlók ellen tiltakoznak, többek között a „a korrupció gyilkol” jelszó alatt. Teljesen jogosnak tekintem elégedetlenségüket, végül is emberáldozatokat követelő tragédia nyomán vonultak utcára. Ponta lemond(at)ása várható volt, sőt, azt már korábban meg kellett volna tenni.
– A tüntetők azonban a teljes politikai osztály megtisztulását követelik.
– A megtisztulási elkerülhetetlen, de ez nem történhet meg egyik napról a másikra, hosszabb folyamat lesz, hiszen lényegében az utóbbi 25 év romániai politikai szemléletével való szakításról van szó. Ami összetett folyamat, nemcsak a pártok idézhetik elő, széleskörű társadalmi párbeszédet feltételez. A parlamenti képviselőket a társadalom termelte ki, az emberek szavazataival jutottak a törvényhozó testületbe. A következő választásokig ők maradnak ott, ők hoznak törvényeket, s a lakosság dönti el, hogy milyen embereket tisztel meg szavazatával.
– A lakosság azonban rengeteg szélhámost, köpenyegforgatót vagy szerencselovagot emelt a parlamentbe szavazataival, mégis elvárják, hogy ott Teréz-anyaként viselkedjenek.
– Éppen ezért hangsúlyozom, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeit is be kell vonni a reformfolyamatba. Mindenekelőtt a jól képzett, szolid szakmai ismeretekkel rendelkező fiatalokat, akik nem vonhatják ki többé magukat a politika alakulásából. Sokan közülük erősen kritikusak a politikai osztály minőségével és jogosan, viszont nem hajlandók politikai szerepet vállalni, mivel mocskosnak tekintik a politikai osztályt. De hát akkor ki fogja megreformálni azt? Netán a mostaniaktól várják el, éppen azoktól, akik kiábrándították őket? A lelátóról lehet ugyan kritizálni, gólt azonban csak a pályán lehet rúgni.
– A kritika azonban nemcsak a kormánykoalíciót célozza, hanem az egész politikai osztályt, sőt, annak 25 éves tevékenységét. Ez nyílván az RMDSZ-t sem kerülheti el.
– Ez kétségtelen. Az újfajta politizálás üzenete már tavaly novemberben egyértelmű volt, amikor Iohannis főleg Ponta-ellenes szavazatoknak köszönhetően nyerte meg az államelnöki választást. Az RMDSZ megértette az üzenetet, levonta a tanulságokat és elindította a reformfolyamatot. Kiléptünk a Ponta-kormányból, elutasítjuk annak tagjaival való bármilyen együttműködést, párbeszédet indítottunk el az egyházakkal, civilszervezetekkel, női és ifjúsági szervezettekkel. A folyamat korántsem ért véget, még javában zajlik, mérlegét a jövő év végén, a helyhatósági és parlamenti választások alapján vonhatjuk meg. A társadalom – mindenekelőtt a fiatalok – bevonása nálunk is kiemelkedő szempont.
– A népharag esély is lehet a politikai alakulatok számára. Azok, akik képesek lesznek a reformra, növelik támogatottságukat, azok viszont, akik elutasítják, tovább rontják pozícióikat.
– A társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszere a román pártoknál is megfigyelhető, Ponta lemondatása is erre vezethető vissza. Hogy mennyire mélyreható lesz a reform, ez nagymértékben a román társadalom ingerküszöbétől függ. A hétvégi tragédia már átlépte azt, az emberek utcára vonultak, Ponta plágium ügye, vagy a vádemelés viszont nem csapta ki a biztosítékot, akkor a társadalom nem követelte távozását utcai tüntetésen.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Teltház fogadta Réhon József legújabb kötetét
„Írok, ahogy szoktam”
Bizony nem mindenkinek maradt ülőhely csütörtökön délután a Jelen Ház dísztermében, Réhon József legújabb, Fekete-fehér billentyűk című, 12. könyvének bemutatóján. Barátok, kollégák, egykori iskolatársak, volt diákok és sok-sok ismerős fogadta nagy érdeklődéssel és szeretettel a visszaemlékezéseket, elbeszéléseket és tárcákat tartalmazó kötetet, melyet Jámbor Gyula újságíró mutatott be a közönségnek. A Concord Media Jelen gondozásában megjelent, 31 (a szerk.: az író lottószámainak egyike) írást egybefogó kötetről a szerző azt mondta: nem egy közérdekű könyvről van szó, jól dokumentált, de könnyű olvasmánynak szánta, egy derűs „rétegkönyv”, melyet örülne, ha a fiatalok is kézbe vennének.
A kötet borítóját illusztráló Fritz Mihály képzőművész a bemutatón elmondta, régi tanár–diák barátság fűzi a szerzőhöz, így természetes volt számára, hogy segít a „direktor úrnak” a kötet előkészítésében. Az író szavaival élve, mintegy varázsigeként hathat a könyv borítójának belső oldalán szereplő ArVáKoBe „misztikus formula”, mely részben egyik barátjának ötlete, és valójában életének legfontosabb állomásait (Arad, Várad, Kolozsvár, Belényes), „érlelődésének” pillanatait érinti.
A Jámbor Gyula által feltett kérdésre, hogy mivel marad az olvasó e könyv után, az író azt mondta, úgy érzi, az általa megélt események, történetek talán valamilyen szinten gazdagíthatják mások életét. Karinthy versparódiájával – Szabolcska Mihály: Egyszerűség – példázva enyhe öniróniával hangsúlyozta, nincsenek írói ambíciói, de megtisztelve érzi magát, és hálás, ha elolvassák, amit írt. Van benne „odavetve” egy kis humor is, főszereplők a barátai, jótevői.
„Írok, ahogy szoktam – másképp nem is tudok –, a korábbiakhoz viszonyítva valamivel rezignáltabban, de még nem lemondóan! A nosztalgia a négyzeten, de lehet, hogy már a köbön szerepel. Az idősödő olvasó nem fog elszomorodni. Ha szándékomon múlik – a tehetségem véges –, a sorokból, remélem, kicseng: nem csúnya az élet! Már-már szép is lehet” – áll a könyv előszavában.
A hangulatos, humoros, könnyed bemutató az író dedikálásával zárult, előtte azonban Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület elnökségi tagja olvasott fel egy verses összeállítást, mellyel az életünk részét képező helyek, városok iránti szeretetet, tiszteletet, az emlékezés örömét kívánta érzékeltetni.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Bukarestben folytatódnak a demonstrációk
Szakértői kormány alakításához közelednek a romániai kormányalakítási tárgyalások. A Klaus Johannis államfővel folytatott tárgyalásokról még a korábban egyértelműen a kormányzás folytatását hirdető szociáldemokraták is úgy jöttek ki, hogy készen állnak támogatni egy technokrata kabinet felállítását.
Az álláspontok változását minden bizonnyal az egyelőre szűnni nem akaró tüntetések kényszerítették ki, amelyek tegnap is folytatódtak.
A csütörtöki tüntetésen már konkrét követelések is megfogalmazódtak: a bruttó hazai termék hat százalékát kapja meg a tanügy, tegyék átláthatóvá, mire költik el a közpénzeket, mondjon le a nép ügyvédje, Victor Ciorbea, valamint Calin Popescu Tariceanu, a szenátus elnöke. Persze maradtak a korábbi, nehezen konkretizálható skandálások is: „Nemcsak egy nevet változtatunk meg, hanem egy egész rendszert”; „PNL, PSD ugyanaz a nyomorúság”; „Ne űzzétek el a fiatalokat az országból!”; „Le a csúszópénzzel!”; „Adózzon az ortodox egyház is!”. Elhangzott azonban az is, hogy nem lenne jó megoldás előre hozott választásokat tartani, hiszen idő kell új pártok létrehozására, miután a jelenlegiek képtelenek megújulni.
Az államelnök a Románia Fejlődéséért Országos Szövetség (UNPR) küldöttsége társaságában töltötte a legrövidebb időt. A mindössze tízperces találkozót követően Gabriel Oprea pártelnök, belügyminiszter – akinek távozását talán a legvehemensebben követelte a tömeg a rendőrhalállal végződött, jogtalanul használt rendőri felvezetés miatt – bejelentette: kilép az ideiglenes kormányból. Ugyanakkor jelezte, hogy az UNPR-ben támogató partnerre lel az államfő, bármhogy is döntene az új kormánnyal kapcsolatosan – akár az előre hozott választások megszervezéséről is.
Váratlan hírek érkeztek az ortodox egyházból is: visszavonulásra készül Daniel Ciobotea, a Román Ortodox Egyház feje. A hivatalos indoklás szerint a döntés mögött a pátriárka megromlott egészségi állapota áll. Elgondolkodtató viszont, hogy a közvélemény nem bocsátja meg neki a diszkótűz következményeivel kapcsolatos empátia hiányát, illetve azt, hogy egyháza több papja is sátánistáknak nevezte a rockkoncert résztvevőit, halálukat pedig isteni büntetésnek tartotta.
Az előre hozott választások ügyében a politikai élet szereplőinek álláspontjai is jelentős szórást mutatnak. Az RMDSZ ugyan járhatónak tartja ezt az utat, ám elemzők szerint a felfokozott hangulat fennmaradása nagy valószínűséggel magas választói részvételhez vezet, amit az RMDSZ aligha tudna produkálni a magyar választók körében. Az RMDSZ szempontjából egy liberális kisebbségi kormány tűnik a legmegfelelőbbnek, annak külső támogatása pedig a leglogikusabb lépésnek.
Ugyanakkor Temesváron – a múlt pénteki diszkótűz helyszíne, a Colectiv Club neve nyomán – Colectiv Párt néven új pártot készülnek bejegyezni. A kezdeményező, Cosmin Mirisan frissen végzett jogász szerint az új politikai alakulat az emberek „azon igényéből fakad, hogy megszabaduljanak a korrupciótól”.
Csinta Samu (Kolozsvár)
Magyar Idők (Budapest)

Könyv a székely ezermesterről
Bodor Péter alakját ma is inkább a róla terjengő legendákból ismerik, kalandos életű, időnként erkölcsileg kétes tetteiről elhíresült emberként tartják számon. Legújabb könyvében Pál-Antal Sándor történész az igazi székely ezermestert mutatja be.
A Mentor Könyvek Kiadó gondozásában a hamarosan kezdődő marosvásárhelyi könyvvásárra jelent meg Pál-Antal Sándor Mesterségem címere: Bodor Péter egy zseniális székely elme című kötete, amelyet a Bernády Házban mutattak be péntek este. A szerzőt, a munkamódszerét, azt a hatalmas kutatómunkát, amelynek eredménye az olvasók asztalára került könyv, Káli Király István, a kiadó ügyvezetője és Gálfalvi Ágnes, a kötet szerkesztője méltatta, illetve faggatta mindarról, amit összegyűjtött és kötetbe foglalt.
Bodor Péterről annyi legenda létezik, hogy akár könyvet is lehetne szerkeszteni belőlük. Pál-Antal Sándort az érdekelte leginkább, hogy a legendákon túl ki volt ez az ezermester, ez a zseniális székely, akinek a körülmények nem adattak meg ahhoz, hogy tehetségét kiteljesítse. Levéltárosként, de még gimnazistaként is sokat hallott róla, illetve sokat bosszankodott, amikor különböző cikkeket olvasott Bodor Péter életével kapcsolatban, amelyek teljesen nélkülözték a tudományos igényességet, és a mondákat, legendákat kész tényekként kezelték.
Amikor Miholcsa Gyula televíziós operatőr felkérte, hogy véleményezzen egy Bodor Péterről szóló dokumentumfilmet, akkor határozta el Pál-Antal Sándor, hogy tanulmányt ír a székely ezermesterről, akinek neve főleg a marosvásárhelyi zenélő kútnak köszönhetően maradt fenn, a fahídnak, amelyet a Maroson épített, illetve a pénzhamisításnak, ami miatt éveket töltött börtönben. Az életrajzot 30 oldalasra szánta, ám az időközben előkerült iratoknak köszönhetően 130 oldalas lett, ahogy a tanulmány is sokkal nagyobbra sikeredett a tervezettnél.
A most megjelent kötet három részből áll: a Bodor Péter életét és tevékenységét ismertető tanulmányból, a dokumentumokból, amelyeket a kutató felhasznált, illetve az illusztrációkból, amelyek Bodor különböző munkáit ismertetik: mai, illetve korabeli fotók, képeslapok, rajzok, tervrajzok.
A szerző és a szerkesztő is megjegyezte, a most összeállított tanulmány és a közölt dokumentumok alapján akár játékfilm is készülhetne Bodor Péter életéről, ha egy filmrendező fantáziát látna benne.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Rangos elismerés dr. Ambrus Józsefnek
Több évtizedes kimagasló szakmai tevékenységének elismeréseként Batthyány-Strattmann László-díjat kapott dr. Ambrus József főorvos, a székelyudvarhelyi mentőállomás vezetője november 3-án Budapesten.
Kimagasló állami elismerést kapott a magyar kormánytól a székelyudvarhelyi mentőállomás vezető főorvosa, dr. Ambrus József. A Batthyány-Strattmann László-díjat az egészségügyben több évtizeden át kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyeknek ítélik oda.
A székelyudvarhelyi orvost nagy meglepetésként érte az elismerés híre, nem is álmodott róla, hogy a magyar kormánytól díjat kap. Tudomása szerint ő az egyetlen határon túli orvos, aki megkapta, így még értékesebb számára – mondta el megkeresésünkre, hozzáfűzve, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitóbeszédében meg is jegyezte, örömmel nyugtázza, hogy határon túli magyar orvosoknak is adnak ilyen díjat.
„Jólesett és könnyekig meghatódtam, nem is reméltem, hogy ekkora megtiszteltetés érhet. Ahogy egy budapesti kollégám is írta a díj hírére, ez szellemiségében a megkapható legnagyobb orvosi kitüntetés, ami egy pályát, egy orvosi életet megkoronázhat” – fogalmazott a főorvos. A díjátadó ünnepséget a Pesti Vigadóban tartottak meg, az eseményen rajta kívül négy magyarországi orvosnak is átadták a rangos elismerést.
Dr. Ambrus József, elismert professzorok, egyetemi tanárok, orvosok részvételével immár tizennyolc éve rendszeresen megszervezi a Mentésügyi Konferenciát, amely egyfajta szakmai híd az anyaország és Székelyföld között – és mint azt a főorvos nemrég megtudta, az egyetlen magyar nyelven zajló sürgősségi konferencia az anyaországtól keletre.
A díjat – amely a névadóját ábrázoló bronz emlékplakettből, egy elismerő oklevélből és pénzjutalomból áll – a magyar kormány alapította, és 1998 óta ítélik oda, évente legfeljebb negyven orvosnak.
Széchely István
Székelyhon.ro

Kifütyülték Johannist a bukaresti tüntetők
Kiment Klaus Johannis államelnök Bukarestben az Egyetem térre, ahol több mint ezren tüntettek. Az államfőt fütyüléssel és pfújolással fogadták, de amikor elment, visszakiabálták.
"Hívtatok, jöttem" - mondta Johannis az őt "megrohamozó" tüntetőknek, a tömegből azonban többen a lemondását követelték a Mediafax tudósítása szerint.
Mások azt követelték, hogy a korrupt képviselők mondjanak le, legyen csak 300 tagú a parlament, vagy elégedetlenkedtek amiatt, hogy őket nem hívták meg az elnöki hivatalba egyeztetésekre.
Johannis tömören válaszolt egyes kérdésekre, például "megjegyezte", hogy valaki teljesen más politikát követelt, illetve kijelentette, hogy a változás a pártokon belül kell történjen.
Az államfő később Facebook-oldalára azt írta, "sok felháborodást láttam, de reményt is arra, hogy a dolgok megváltozhatnak. Azt mondtam a jelenlévőknek, hogy bízzanak és vegyenek részt a dolgokban, mert csak együtt tehetjük Romániát olyan országgá, amilyennek szeretnénk."(hírszerk.)
Transindex.ro

Utca és/vagy demokrácia?
Tüntetők ezrei helyett mégiscsak jobb, ha választók milliói mondanak véleményt arról, miben legyen más a romániai politika, miben legyen más a romániai társadalom. Szűcs László írása.
Romániában jó esély van arra, hogy egy nemes ügy is hamar önmaga paródiájává váljon. Ebbe az irányba halad biztos léptekkel a Ponta-kabinet bukását előidéző tüntetéssorozat. Miközben napról-napra rettenetesebb a növekvő szám: már közel az ötvenhez a Colectiv klub halálos áldozata, a hazai egészségügy tehetetlenségéről árulkodik, hogy már-már kapkodva keresnek újabb és újabb célpontokat a kritikus állapotban lévő sérültek külföldre szállításához.
Vasárnap este Iohannis államfő kisétált a tüntetők közé, s ugyan szimbolikus jelenléte sem a korrupciót nem tünteti el, sem a politikai válságot nem oldja meg, aligha volt más választása, ha nem akarja, hogy az emberek ellene is forduljanak. Mert ha a kormány, a pártok, a parlament, a média, az ortodox egyház után az államfővel szemben is kritikussá válik a tömeg, ki fogja normális állapotok felé terelni az országot? Persze, Iohannis se garancia erre. Már csak azért sem, mivel annak ellenére, hogy a magányos harcos szerepében tetszeleg, aki egy politikai bozótvágó késsel keres és talál kiutat a bajból, ne feledjük, ő ugyanennek a politikai elitnek a tagja, nemrég még az általa vezetett párt kormányzott a mostani parlamenti ciklusban is. Része volt a hatalomnak.
Az is lehet, nem kell majd az utcának Iohannis. Hiszen alapítottak a tüntetők maguknak saját, független újságot, beszélnek már a Colectiv Párt megalakításáról, listák születnek arról, kiket kell még meneszteni. A moldovai utcatársak Kisinyovban egyenesen közös román-moldáv kormányt követelnek. (Azon sem lepődnék meg, ha már bejegyezték, levédették volna a héten a szabadalmi és védjegyhivatalnál a Colectiv márkanevet.) A jelenlegi helyzetben néhány ezer ember szinte bármire rákényszerítheti a politikumot, s ez akkor is veszélyes, ha sok követelés jogos, míg a támadott politikai elit hajlamos eljátszani a választók bizalmát. (Azt csak egész halkan jegyzem meg: vajon ugyanúgy megteltek volna a közterek, ha egy magyarok lakta városban, netán romák látogatta szórakozóhelyen, vagy melegbárnak történik a tragédia? Kellően együtt jár-e már Romániában a tolerancia és a szolidaritás? Nem akarok ítélkezni, maradjunk abban: lehet.)
Azért maga a politikai is működik, megkezdődött az újabb casting egy átmeneti szakértői kormány vezetőjét keresve. Én nem adok sok esélyt egy ilyen kabinet működésének jövő év végéig. (A dilemma úgy is megfogalmazható: módosuljon valahogy a törvényi környezet, s utána válasszunk, avagy egy gyors választás után nyúljanak hozzá a jogszabályokhoz.) Ma úgy gondolom, az egyetlen tartós és demokratikus megoldás egy előre hozott választás. Annak árán is, annak tudatában is, hogy rossz a választói törvényi háttér, s lesznek zavarosban halászni igyekvő politikai kalandorok, szerephez jut majd a Colectiv-populizmus, akár egy szélsőséges erő is színre léphet. Ám a tüntetők ezrei helyett mégiscsak jobb, ha választók milliói mondanak véleményt arról, miben legyen más a romániai politika, miben legyen más a romániai társadalom.
http://erdelyiriport.ro

Tovább emelkedett az áldozatok száma, sok sebesültet külföldre visznek
Negyvenötre emelkedett vasárnap estig az október 30-i bukaresti tűzvész áldozatainak száma, közben a sebesültek egy részét külföldi kórházakba szállítják a román légierő és a NATO speciális kórházgépei. A vasárnap este elhunyt 45. áldozat annak a Goodbye to Gravity nevű rockegyüttesnek a tagja volt, amelyiknek a koncertjén a múlt pénteki tragédia történt. Bogdan Enachét, a csapat dobosát egy svájci klinikába próbálták átszállítani, de útközben életét vesztette, ezért az őt szállító repülőgép visszafordult Bukarestbe. Az öttagú együttes két gitárosa már az első napokban meghalt, a még életben lévő énekes és basszusgitáros is kritikus állapotban fekszik egy rotterdami, illetve egy bukaresti kórházban.
Eddig 21 súlyos sérültet vettek át belgiumi, hollandiai, ausztriai, izraeli és németországi kórházak. A bukaresti kórházakban ápolt életveszélyes sérültek száma az egészségügyi miniszter szerint meghaladja a harmincat.
Vasárnap este a román védelmi minisztérium kérésére Bukarestbe érkezett a NATO egy – repülő intenzív osztállyá alakított – C17-es lökhajtásos kórházgépe, amely az éjszaka folyamán Nagy-Britanniába, illetve Norvégiába szállítja a tűzvész tíz súlyos, de szállítható állapotban lévő sérültjét.
A román hatóságok egyelőre letettek arról, hogy Magyarországra szállítsák a múlt heti bukaresti tűzvész egyes sebesült áldozatait. A magyar segítség felajánlásáról az ideiglenes román kormányfő, Sorin Cimpeanu számolt be szombaton, amikor elkezdődött a súlyos sérültek egy részének külföldre szállítása.
Az MTI úgy értesült, hogy a magyar felajánlás kevésbé súlyos sérültek kezelésére vonatkozott. Az ebbe a kategóriába eső sérültek állítólag nem kívántak élni a külföldi gyógykezelés lehetőségével, amely megnehezítette volna, hogy családjuk mellettük maradjon.
A bukaresti Colectiv klubban október 30-án egy rockkoncerten használt tűzijáték pillanatok alatt lángra lobbantotta a terem gyúlékony anyagból készült hangszigetelését. A helyiségnek nem voltak vészkijáratai. A rendezvény több száz résztvevője közül sokan nem tudtak idejében kimenekülni az egyetlen használható kijáraton: 26-an a helyszínen meghaltak, több mint 150 ember pedig füstmérgezéssel és égési sérülésekkel került kórházba.
MTI
Erdély.ma

A magyar kormány újból segít: műemlékvédelmi program indul
November 3-án a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, másnap Kézdivásárhelyen, az Incze László Céhtörténeti Múzeumban Sebestyén József magyarországi építész és műemlékvédő szakember Megújuló épített örökségünk a Kárpát-medencében címmel tartott vetített képes előadást.
Az anyaországi vendég Rómer Flóris (1815–1889) régész, művészettörténész bencés tanár, akadémikus, nagyváradi kanonok alakjának, valamint tevékenységének felidézésével indította nagy ívű és adatok sokaságát felsorakoztató előadását. Erre két oka is volt, hiszen születésének 200. évfordulója alkalmából a 2015-ös esztendőt Rómer-emlékévnek nyilvánították, ugyanakkor folyó év augusztus 7-i, 1549-es számot viselő határozatával Magyarország kormánya elindította a róla elnevezett tervet. Ezáltal a jelenlegi határokon kívül eső magyar vonatkozású épített örökség feltárása, megóvása és megismertetése érdekében szeretnének újabb lépéseket tenni, és 2016–2018 között évi 200 millió forintot fordítanak a megvalósítására.
Nem véletlenül adták a programnak a tudós pap nevét, ugyanis személyében a magyar régészettudomány, művészettörténet és műemlékvédelem egyik megteremtőjét tisztelhetjük. Jövőbe mutató és cselekedeteit meghatározó gondolkodásmódját alábbi mondata is hűen tükrözi: „minden erőnket arra kell fordítanunk, miszerint szép hazánk minden egyes vidékét kedvvel és szorgalommal átkutassuk, s így a legjelesebb műveket kiválasztva, megismertetve a jövő kornak, ha egyébként megóvni, fenntartani nem tudjuk, legalább rajzban és leírásban átadhassuk.”
Persze, nem ez volt az első olyan program, melyet a magyar kormány a határon túli magyar műemlék épületek megmentése érdekében indított, ugyanis a Nemzeti Örökség Program néven már 1998-ban meghirdetett, és 1999-ben gyakorlatba is ültetett egy hasonlót. Akkor a támogatások elsősorban a preventív örökségvédelem, vagyis az épített örökség felkutatására, összeírására és nyilvántartásba vételére, az állagmegóvási, felújítási és helyreállítási munkálatokra és a kutatás során feltáruló ismeretanyag közzétételére – a műemlékvédelem terén elért eredményekkel együtt – irányultak. A 2007-ig működő, és akkor sajnálatos módon leállított program hozadékát pedig nem csak eddig pusztuló és ismeretlen építészeti értékek megmentése és ismertetése képezte, hanem a különböző intézmények, valamint szakemberek között létrejött, és a határokon átívelő kapcsolatrendszer, illetve szoros együttműködés is.
Előadása végén Sebestyén hosszasan sorolta mindazon műemlék épületeket, melyeket az említett program segítségével Kárpát-medence-szerte sikerült az enyészet karmaiból kiragadni. Háromszéken az Árpád-korban épített gelencei római katolikus templom, a miklósvári Kálnoky-kastély, az altorjai Apor-kastély, valamint a sepsikilyéni unitárius templom is ebben a szerencsében részesült. A műemlékvédő abban reménykedik, hogy az újabb lehetőség még több értékes építészeti hagyaték állagának a feljavítását és konzerválását fogja biztosítani.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Johannis kiment a tüntetők közé Bukarestben
A televíziós közvetítésekben csak egyes mondatfoszlányok hallatszottak az elnök által folytatott beszélgetésekből. Iohannis az egyik tüntetőnek ezt mondta: „Most már nem hajlok az előrehozott választásokra". Bukarestben és az ország nagyvárosaiban kedden kezdődött tüntetéssorozat, amelynek résztvevői a közélet megtisztulását, a kompromittálódott politikusok eltávolítását, a korrupció megfékezését követelik.
A bukaresti tüntetők – és az eseményeket kommentáló román újságírók – a hét folyamán több ízben számon kérték, miért nem jelent meg választói között Klaus Iohannis államfő, az egyedüli olyan politikus, akinek a legitimitását a tiltakozók sem kérdőjelezték meg.
Az elnök ehelyett előbb az elnöki palotába invitálta a tüntetők küldötteit, majd mikor azok elutasították, hogy képviselőket válasszanak maguk közül, pénteken megígérte, hogy felkeresi őket. A hét végére a tüntetéssorozaton résztvevők száma a kezdeti több tízezerről néhány ezerre csökkent.
Klaus Iohannis kevesebb mint félórát töltött a téren, de a lökdösődést kivédeni próbáló testőrök és az operatőrök vastag gyűrűjében, a hátsó sorokból kiabálók hangzavara közepette nem sok lehetősége volt elmélyültebb eszmecserét folytatni a demonstrálókkal. Közben a „Korrupció öl", „Háromszázat, nem hatszázat (törvényhozót) akarunk", „Szabadíts meg a tolvajoktól" skandálás hallatszott.
A televíziós közvetítésekben csak egyes mondatfoszlányok hallatszottak az elnök által folytatott beszélgetésekből. Iohannis az egyik tüntetőnek ezt mondta: „Most már nem hajlok az előrehozott választásokra". Az államfő nem mondott beszédet, annak ellenére, hogy a többen azt skandálták, hogy adjanak neki hangosbeszélőt. Később Facebook-bejegyzésben összegezte az eseményt, miszerint sok „lázadást és reményt" látott a téren, és azt tanácsolta a jelenlévőknek, maradjanak aktív alakítói a közéletnek, mert csak összefogással tehetik olyanná Romániát, amilyennek mindannyian látni szeretnék.
Victor Ponta eddigi kormányfő szerdai lemondása után az államfő egyeztetéseket kezdett a parlamenti pártokkal egy új kormány megalakításáról. A pártok a konzultációsorozat első fordulójában előre hozott választásokat, vagy szakértői kormányt javasoltak, de nem akarnak politikusokból álló kormányt, és senki sem nevezett meg kormányfőjelöltet.
MTI
Erdély.ma

Íjgyártó István: a román közönség nyitott a magyar kultúrára
A magyar filmek iránti nagy érdeklődés azt mutatja, hogy a román közönség nyitott a magyar kultúrára, meg akarja ismerni és meg akarja szeretni azt – jelentette ki hétfőn Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális diplomáciáért felelős államtitkára a bukaresti 9. Magyar Filmhét ünnepélyes megnyitóján.
Az államtitkár üdvözölte a két ország filmes alkotói közötti együttműködést, és úgy vélte, hogy a magyar-román koprodukcióban készült filmeket várja a közönség. Az együttműködés konkrét példáiként megemlítette Tudor Giurgiu román rendező Miért én? (De ce eu?) című koprodukcióban készült filmjét, amelyet a múlt héten mutattak be Magyarországon, és Nae Caranfil román rendező legújabb készülő filmjét, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap is támogat.
Fontosnak nevezte, hogy a színvonalas romániai filmfesztiválok mellett Bukarestben külön seregszemlén is bemutathatók az elmúlt év magyar filmtermésének legkiválóbb darabjai. Az államtitkár örömmel állapította meg egykori bukaresti nagykövetként, hogy a Magyar Filmhét hagyományos rendezvénnyé vált a román fővárosban.
Hangsúlyozta, hogy a magyar filmgyártás sikereket ért el az elmúlt évben, és ennek példája Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér című, számos nemzetközi fesztiválon díjazott filmje, amelyet a megnyitót követően vetítettek le a közönségnek.
Beszédében felhívta a figyelmet Kertész Mihály 1914-ben Kolozsváron forgatott A tolonc című némafilmjére is, amelyet vasárnap láthat a bukaresti közönség. Úgy vélte, hogy ez a film igazi filmművészeti csoda, amely mutatja, hogy a román és a magyar filmművészet milyen közös hagyományokkal rendelkezik. Az államtitkár megköszönte a bukaresti kulturális minisztériumnak és a Magyar Filmhetet befogadó Román Parasztmúzeumnak, hogy támogatja a rendezvényt.
Irina Cajal, a román kulturális minisztérium helyettes államtitkára beszédében hangsúlyozta, hogy a két ország közötti kulturális kapcsolatok nagyon jók, és megállapította, hogy a magyar filmeket értékeli a közönség.
Virgil Nitulescu, a Román Parasztmúzeum igazgatója nyomatékosította, hogy a jövőben is folytatni akarják az együttműködést a Balassi Intézettel.
A november 9. és 15. között Bukarestben zajló Magyar Filmhét központi témája az animáció. Hétfőn megnyílt a Balassi Intézet bukaresti központjának székhelyén a Magyar Animáció 100 című kiállítás. A bukaresti seregszemle meghívottja a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, emellett a román fővárosba utazik Cakó Ferenc animációs filmművész, akinek filmjeit egy külön blokkban láthatja a közönség, de a művész élő homokanimációt is tart.
A 23 rendezvényt tartalmazó filmhéten tíz magyar játékfilmet vetítenek. A Liza, a rókatündér és A tolonc mellett Zomborácz Virág Utóélet, Török Ferenc Senki szigete, Pálfi György Szabadesés, Miklauzic Bence Parkoló, Pejó Róbert Mancs, Fazekas Csaba Swing, Balogh György Tüskevár, valamint Szimler Bálint Balaton Method című filmjét láthatja a közönség.
MTI
Erdély.ma

Magyar nap Hidvégen
Szombat este sikerrel zárult a Székföldi magyar napok második kiadása a régió legészakibb falujában. A hétvégi csend és az esti előadás előnyére szolgált annak az ünnepségnek, amelyre megérzésünk szerint a település magyarsága igazából várt.
Megvalljuk, hogy ilyen alkalomra már aligha kerül lehetőség a szerfelett vegyes etnikummal bíró településen – ízlelgettük a telt teremben ülők véleményét. Hidvég lakóinak csak egyharmada magyar, ugyanennyi román, míg a maradó egyharmadot a román anyanyelvű cigányság teszi ki, amely azonban az utolsó népszámlálás alkalmával román nemzetiségűnek vallotta magát. Újra bebizonyosodott: helyénvaló volt a megyevezetés azon határozata, hogy minden évben megszervezze a Székföldi magyar napokat a régió három településén, Erősdön, Árapatakon, valamint negyvennyolcas győztes csatánk helyszínén, Hidvégen. Miután az ötletgazda nevében Gáj Nándor megyei tanácstag üdvözölte a hidvégieket, Horváth Miklós, az érdekszervezet helyi elnöke szólt. „Legyen emlékezetes ez a nap – mondta –, erősítse önazonosságunkat és magyarságunkat, tartsa meg erős kisközösségként szórványsorsra jutott helyi magyarságunkat, hiszen ezt szolgálja a ma esti kultúrműsor is.”
Nem azon kell aggodalmaskodni, hogy huszonkét tanulóra apadt a hidvégi iskola magyar tagozata, hanem örvendeni kell, hogy egyáltalán létezik, hogy két összevont osztályban sikeresen tanulnak anyanyelvükön – derült ki táncos-zenés műsoruk láttán (képünk), miként a székföldi magyarság helyzetére jelképesen illő Kőműves Kelemen népballada-megjelenítésükből is, amelynek színpadi változata Gajai Mária és Sala Emília pedagógus munkája. A másodikos Pivolda Irma Anna korát meghazudtolva adta elő Kányádi Sándor Krumplis mese című versét. Ráduly Baka Rebeka népdalcsokrával a székföldi erősdi fiatalok üzenetét hozta, míg a deres hajú Göncze Sándorné Petőfi-versével a szomszédos árapatakiakét, ugyanis mindkét falu népes csoportja eljött a hidvégi előadásra. A két és fél órás műsor többi részét megyei együttesek szolgáltatták. A Fenyőcske Néptáncegyüttes csíkszentdomokosi, felcsíki és sóvidéki fergeteges számaival ízleltette a székely tánckultúra egy-egy kincsszemét, népdalokat adott elő Bodor Andrea. Formában volt a Kónya Ádám Művelődési Ház Visky Árpád Színjátszó Társulatának minden szereplője, akik három Nóti-jelenettel nevettették meg a népes közönséget. A humoros-életes darabokat művészi leleményességgel helyezte színpadra Deme Róbert fiatal rendező.
Az estnek azonban volt egy számomra különleges eseménye is. Horváth Miklós kissé csodálkozva mondta, hogy megérkezett az a két brassói ötvenhatos, akik a földvári megemlékezésen mondták, hogy eljönnek a hidvégi magyar napra is. V. Lay Imre és testvéröccse, Lay György egykori politikai foglyok, ünnepi uniformisban érkeztek. „Eljöttünk – mondta Imre –, hogy megtiszteljük az egyre fogyó hidvégi magyarokat, mert emlékezetükben a legtovább él a földvári fogolytábor szomorú emléke.” Másnap érdeklődéssel olvastam Lay Imre számomra dedikált ajándék visszaemlékezését (Brassói srácok. Az EMISZ és az ’56-os forradalom. Cenk Könyvek, 2006).
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szárnyakat bontogató főnix
Megújul a fületelki evangélikus templom és iskola
Vannak intő jelek, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy közösség által egy adott történelmi időszakban elkövetett hibák sohasem vagy nehezen gyógyuló sebeket okozhatnak másoknak. Amit egyesek építettek s hátrahagytak az utókornak, mások leromboltak. Erdély viharos múltjában bőven akad erre példa. Ma vastag talajréteg alól kerülnek elő a valamikori büszke római castrumok alapkövei. A X-XI. században épült határvédő váraknak jó esetben csak a körvonalait lehet megtalálni. Üresen állnak késő középkori kastélyok, szász házak, vártemplomok. A romokká lett épületek – függetlenül attól, hogy melyik nemzet birtokolta – mindannyiunk szegénységi bizonyítványa. A bűnbakkeresés, a vádaskodás tovább rombolja mindazt, amit az idő már megtett. A megmentésükért konkrét lépések kellenek, az állami intézmények által finanszírozott munkálatoktól, akár a Károly angol herceg által támogatott alapítvány ténykedésén át más civil szervezetek, vagy magánszemélyek kezdeményezéséig.
Sziszifuszi vállalkozás
Ezzel a szándékkal hozta létre 2004-ben marosvásárhelyi restaurátorok és képzőművészek egy csoportja az Arcus Egyesületet, amely felvállalta Erdély épített örökségének a megmentését. Egy ilyen elhatározáshoz elszántságra, szinte fanatikus szakmaszeretetre van szükség – vallják a tagok, akik számára mindamellett, hogy ez a foglalkozás megélhetést is biztosít, olyan elégtételt jelent, amiért érdemes a lehetetlennek tűnő munkát is elvállalni. Talán nem véletlenül nevezték el a hamvaiból újjászülető legendás madárról egyik hosszú távú tervüket, amelynek célja a fületelki evangélikus vártemplom és iskola megmentése.
Amikor 2010-ben a helyszínen jártunk, többek között arról számoltunk be, hogy a XVI. században épített templom udvarára be sem lehetett menni. A beomlott kapubástya törmelékei miatt csak a falon keletkezett résen át léphettünk be az udvarba, amelyet két méternél magasabb gaz borított. A templom mennyezete beomlott, életveszélyes volt az épület belsejében járni. A torony kissé megdőlve, megrepedt falaival még állt ugyan, de a haranghoz nem lehetett felmenni. Az épületegyüttes mögött levő szász temetőben is a gaz volt az úr. Néhány sírkövet kidöntöttek, összetörtek. Gazdátlanul maradt a szász örökség. A települést a XIX. század elején 94%-ban még szászok lakták. Aztán a második világháborút követően, 1944. augusztus 23-a után a szászokat "ellenséges haderőt támogatókként" megbélyegezték. Ezért a visszavonuló német hadsereg egy részüket evakuálta. Akik maradtak, azok a Ceausescu-rendszer által támogatott "kivándorlási politikának" köszönhetően a 1970-es évekig "családegyesítés" címen kitelepedtek. Ezután a gyors romlást már nem lehetett megállítani. Az utolsó istentiszteletet a templomban a ’60-as évek végén tartották. Az épület egy földcsuszamlás következtében használhatatlanná vált. A kevés itthon maradt egyháztag a ’80-as években a szomszéd evangélikus parókiára járt át, ahol bővítették, átalakították az egyik termet. Ide vitték át a templomból a padokat, az oltárt és a keresztelőmedencét. Az 1492-ben öntött, Erdély egyik legrégibb harangját az evangélikus esperesség átadta a helybéli ortodox egyházközségnek, s így az új templomba került. Aztán elhagyták a paplakot is, amely a templommal és az iskolával együtt a 90-es években az enyészet útjára lépett. Az iskolát némiképpen karbantartotta a helyi önkormányzat, majd a szász konzisztórium visszakapta ingatlanját, de képtelen volt fenntartani. A faluból kivándorolt szászok helyébe az évek során románok, magyarok és cigányok költöztek. Ami mozdítható volt a templomban és a paplakban, mindent elhordtak. Csupán az oltár felső része, az orgonaasztal és a középkori keresztelőmedence lába maradt meg. Szerencse, hogy a padok egy részét és a keresztelőmedencét a betöréssorozatok előtt "átmenekítették" a jobb állapotban levő szénaverősi evangélikus templomba.
Véletlen találkozások?
– Az Arcus Egyesület elnöke Kiss Loránd restaurátor, aki még gyerekkorában járt e Kis-Küküllő menti dombok közé rejtőzött faluban, s lerajzolta a fületelki erődtemplomot. Aztán többször megfordult a helységben, és szomorúan tapasztalta romlását. Talán ezek a látogatások ösztönözték arra, hogy a képzőművészet mellett a restaurátori szakma felé irányuljon – meséli legutóbbi fületelki látogatásunkkor a minket fogadó Filip Alexandru, az Arcus Egyesület munkatársa, aztán folytatja:
– Nagyapám fületelki szász volt. A család nagy része 1944-ben elmenekült, ő a házassága miatt itt maradt. Végig kellett néznie, ahogyan a templom és az iskola tönkremegy. 2007-ben a kivándorolt rokonok felkértek, hogy készítsek néhány fényképet és küldjem el nekik. Úgy döntöttünk, hogy tennünk kell valamit. Megismerkedtem Kiss Loránddal és az Arcus Egyesület munkájával. 2011-ben jöttünk ki együtt a helyszínre. Valóságos dzsungelt és törmelékhalmazt találtunk, amelyet restaurátor kollégáinkkal együtt önkéntesen eltakarítottunk.
2013-ban döntött úgy az egyesület, hogy az evangélikus egyháztól 49 évre haszonbérbe veszi a templomot, az iskolát és a paplakot. Megkezdődtek az állagmegóvási munkálatok. Először a tetőt hoztuk rendbe, megerősítettük a harangtornyot és befedtük a kapubástyát. Közben lepucoltuk a falakat, és örömmel tapasztaltuk, hogy előkerültek a reformáció előtti freskótöredékek. Az idénre sikerült a kapubástya díszítőelemeit és a feliratát is restaurálni. Ezenkívül – ami építészetileg nagy munka volt – megerősítettük az iskola alapját, szerkezetét, és kijavítottuk a pincehelyiségeket.
Újabb szerencsés találkozásnak köszönhetően kapcsolódott be a fületelki erődtemplom megmentésébe az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítvány osztrák ügyvezető elnöke, Georg Fritsch, akinek nagyapja 1944-ben Fületelkéről Ausztriába került. G. Fritsch sokáig nem tért vissza őseinek földjére, Erdélybe, majd 2010-ben hazalátogatott. Ekkor szembesült azzal, hogy mivé lettek a magukra hagyott erdélyi erődtemplomok. Az interneten értesült az Arcus Egyesület munkájáról, és felvette a kapcsolatot az elnökével, Kiss Loránddal. Azóta az Erdélyi Erődtemplomok Restaurálásáért Alapítványon keresztül gyűjtést szervez, s a befolyó támogatásból fedezi az építőanyagok, munkaeszközök költségeit. A külföldi alapítvány nemcsak a fületelki, hanem a Szeben megyei Alsóbajom, Berethalom és Apaújfaluban is támogatja a középkori szász evangélikus templomok restaurálási munkálatait. Nemcsak az anyagiakat próbálja meg előteremteni, hanem szakmai hátteret is biztosít, együttműködik építészekkel, történészekkel, régészekkel, műépítészekkel, művelődéstörténeti szakemberekkel.
Nemcsak a Georg Fritsch által irányított alapítvány támogatja az Arcus Egyesület kezdeményezését. Az iskolába jelenleg hét óvodás és tizenöt 0-IV. osztályos gyerek jár, közülük egy román, a többi roma nemzetiségű. Az utóbbiakat felkaroló kendi Pro Vision Egyesület oktatás utáni foglalkozásokat tart és élelmiszert is biztosít számukra. A Pro Vision azt is kilátásba helyezte, hogy besegít az épületben létesítendő korszerű mellékhelyiségek, fürdőszobák kialakításában. S hogy mindez ne csak terv legyen, a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítvány vezetője felvette a kapcsolatot az Arcus Egyesület vezetőjével, és megegyeztek abban, hogy közösen alakítják ki a mellékhelyiséget. Mi több, a balavásári iskolaközpont igazgatója, Vajda József Attila megkeresésünkre azt is megerősítette, hogy megtérítik a beruházási költségeket, akárcsak az épület pincéjének a rendbehozatalát.
Fészekrakás
2015. október végén örömmel tapasztaltuk, hogy a kapubástya homlokzata régi pompájában várja a belépőket. Tető alá került a templom, és a vakolat alatt a középkori keresztény jelek is előbukkantak, mi több, az egyik freskótöredéken kivehető Jézus keresztről való levételének egyik részlete. Az oltár helyén óriási poszter áll, azon népviseletbe öltözött idős szász házaspár, alatta a következő felirattal: "mer wallen beleiwen wot mer sejn". A szász dialektusban megfogalmazott jelmondat magyarul így hangzik: "azok szeretnénk maradni, akik vagyunk!" Ez lehet a múlt üzenete a jelenkornak. Talán a házaspár lesz képletesen a tanúja annak, ahogyan az elhagyott templom újjáéled romjaiból. Kint, a várfal egyik vakablakába kis térplasztika került, alatta emléktáblával: Állították 2014. szeptember 8-án a fületelki szászok kitelepítésének 70. évfordulóján. Tavaly elhunyt az utolsó itthon maradt szász is.
Az Arcus Egyesület – amelynek tágabb körében románok, magyarok és szászok is vannak – célja, hogy Fületelkén restaurátori, régészeti és kézműves nyári táborokat szervezzenek. Az elméleti ismereteket az iskola épületének emeleti termeiben sajátíthatják el majd az érdeklődők, s a templom-felújítás során gyakorolhatják a szakmát. Azt remélik, hogy jövőben megszervezhetik az első tábort, ahova olyan vállalkozó kedvű fiatalok jönnek el, akik kedvet kapnak a munkához, esetleg jövendő szakemberekké, kézműves mesterekké lesznek, akik az egyesületben tevékenykedőkhöz hasonlóan felvállalják, hogy újabb leromlott állapotú erdélyi műemlék épületet mentsenek meg az utókornak. Ez lehet az erdélyi főnixmadár jelképes fészekrakása!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Erős váruk az Isten
A marosvásárhelyi Kultúrpalotát zsúfolásig megtöltő Maros megyei reformátusok közösen énekeltek, imádkoztak, beszélgettek és ismerkedtek múlt szombaton, így vált a reformációi emlékünnepély igazi közösségformáló eseménnyé.
Az egybegyűlteket harangszó hívta a termekbe, az est kántora pedig Molnár Tünde orgonaművész volt, aki az őseink által is énekelt zsoltárokat játszotta a Kultúrpalota orgonáján.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke Luther Márton, a nagy reformátor életéből vett példákon keresztül mutatott rá arra, hogy vannak az életben olyan fordulópontok, viharok és felismerések, amelyek az embert odaviszik, visszaviszik Istenhez. Luther Márton fiatalon jogot tanult, és egy viharban ígérte meg, hogy ha kiszabadul, szerzetes lesz.
Ígéretét betartva bevonult szerzetesnek, de a Szentírás tanulmányozása közben egyre több kérdése lett, kereste a választ arra, hogy mi üdvözíti az embert, és mi lesz velünk halálunk után. Felismerte, hogy Isten nem kegyetlen és haragos, hanem kegyelmes és az embert szerető, aki Jézust, egyszülött fiát küldte a földre az emberekért.
„A reformáció egy ember megtérésével kezdődött. A megtérés Isten munkája, hiszen hiába döntjük el ma, hogy megtérünk, mert szükségünk van Isten Szentlelkére, hogy megváltoztassa gondolatainkat, tetteinket, életünket.
Fontos, hogy Isten igéjét olvassuk, hallgassuk a templomban, a gyülekezet, a közösség tagja legyünk. Isten életünk fontos eseményein keresztül üzen, nekünk ezt észre kell vennünk. Fontos felismernünk, hogy életünk két irányba haladhat: Isten felé vagy tőle távol. A reformáció azt üzeni nekünk, hogy Istennek terve van velünk, s nekünk Lutherhez hasonlóan meg kell hoznunk a döntést: vele vagy nélküle haladunk életünk útján. Halljuk meg ma Isten hívását: térjetek meg” – hangsúlyozta a püspök.
Fiatalok és idősebbek szolgálata
Felemelő és szívszorongató érzés volt a harmadikos mezőbergenyei Domahidi Anna énekét hallgatni, aki arról tett bizonyságot, hogy Isten erőt ad, ha megfárad a lelkünk, felemel, ha elcsüggedünk, és kísér minket az úton.
Szabó Gellért szavalata és Molnár Tünde orgonajátéka után a marosszentkirályi Kelemen Attila bizonyságtétele hangzott el. A tolószékben ülő férfi beszélt arról, hogy már nagymamájától megtanult imádkozni, s ez milyen fontos volt számára, s milyen jó lenne, ha minden nagymama időt fordítana erre.
„Kerestem és megtaláltam helyem a gyülekezet közösségében, és ez nagyon fontos számomra. Megtapasztaltam eddigi életemben, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Arra biztatok mindenkit, hogy kapcsolódjon be egy gyülekezetbe, hogy megtapasztalhassa a közösség erejét, áldását” – zárta megható bizonyságtételét Kelemen Attila.
Közös kincsünk a reformáció
A megújulás, az összetartás, a reformáció fontosságát hangsúlyozta köszöntő beszédében Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. „A nemzet, az ország megmaradása volt kérdéses, amikor begyűrűzött a reformáció Magyarországra, futótűzként terjedt, és a magyarok többsége magáénak érezte. Felébresztette a nemzeti érzést, és közösséget kovácsolt a tömegekből. A reformáció minden magyar kincse, felekezettől függetlenül” – hangsúlyozta a főkonzul. Peti András marosvásárhelyi alpolgármester örömét fejezte ki, hogy a Kultúrpalotában, a kultúra fellegvárában gyűltek össze a reformátusok ünnepelni.
A közös reformációi ünnepélyre a Maros-mezőségi egyházmegye egy prédikációs kötetet is kiadott, amelyben az egyházmegye 36 lelkésze összesen 72 igemagyarázatot írt. Veress László marosszentkirályi lelkész a kötetről beszélve kiemelte, hogy a könyv Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételeket tartalmaz, és hitépítő olvasmány egész évre. Arra kérte a jelenlévőket, hogy amikor elolvasnak egy-egy prédikációt, imádkozzanak azért a lelkészért, aki írta, és a gyülekezetért, ahol szolgál.
Az est második részében a magyarországi Csillag születik tehetségkutató egyik győztese, Mészáros János Elek műsorát hallgathatták meg a jelenlevők. A szombati találkozót az egyházmegye összevont kórusa és ifjúsági zenekarának szolgálata tette ünnepélyesebbé, s a nőszövetségek által sütött, és a szünetben felszolgált finom sütemények is hozzájárultak ahhoz, hogy szinte mindenki végigülte a több mint négyórás programot.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Nyerő széki dallamok a Fölszállott a pávában
A lehető legmagasabb pontszámot kapta a zsűritől a kolozsvári Gorzó Boglárka a Fölszállott a páva népzenei és néptánc-tehetségkutató pénteki, első elődöntőjében.
Az élő adásban sugárzott vetélkedőn az énekesek kategóriájában nyűgözte le az ítészeket a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja, aki széki dallamokkal állt a zsűri és a kamerák elé.
Gorzó Boglárka már a nyáron, a területi válogatón elbűvölte Sebestyén Márta népdalénekest, zsűritagot, aki dicsérte az ifjú énekes felnőttekéhez hasonló, érett stílusát.
A nyolcadikos osztályos lány így megkapta a maximális 60 pontot és továbbjutott a tehetségkutató középdöntőjébe az énekes szólisták kategóriában.
A hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában Kovács Dániel és az Aprája Dudazenekar, a táncegyüttesek kategóriában a Bartina, a táncos szólisták közül Sándor Zsigmond, s a Busai Bori – Mahovics Tamás páros jutott tovább a középdöntőkbe. Sebő Ferenc zsűritag szerint már az is győzelem a versenyzők számára, hogy bemutathatják tehetségüket, tudásukat, valamint a magyar kultúra gazdagságát a nagyközönség előtt.
Bár nem jutott tovább a középdöntőbe, de dicséretet kapott a zsűritől a Kolozs megyei Mérából érkezett Sándor Anna és Antal János, akik kalotaszegi csárdással és szaporával versenyeztek. Berecz István zsűritag elmondta, úgy gondolja, a páros táncát nézve érthetjük meg Ady sorait a kalotaszegi pompás magyarokról.
A soron következő elődöntőkben egyébként még számos erdélyi ifjú tehetség mutatja be tehetségét és tudását. Sebő Ferenc, a zsűri elnöke elmondta, a versenyt a 6-14 éves kor közötti gyerekek számára hirdették meg, akik négy – énekes, hangszeres, szóló- és páros tánc, valamint táncegyüttes – kategóriában mutatják be tudásukat.
Négy elődöntőt rendeznek, ezeket két középdöntő követi, a döntőt pedig december 18-án láthatják a nézők. A zsűri elnöke Sebő Ferenc zenész, népzenekutató, tagjai Timár Böske néptáncos, Kocsis Enikő táncművész-koreográfus, Eredics Gábor népzenész, Berecz István néptáncos és Sebestyén Márta népdalénekes.
Az MTVA és a Hagyományok Háza közös népzenei és néptáncos tehetségkutató műsorának harmadik évadában több mint kétezer, 6 és 14 év közötti ifjú tehetség állt a szakmai zsűri elé Magyarországról és a határokon túlról.
Krónika (Kolozsvár)

Horváth Károly zeneszerzőtől búcsúzik a Tomcsa Sándor Színház
Fájó szívvel búcsúzunk a november 4-én elhunyt Horváth Károlytól, munkatársunktól, barátunktól, a nagyváradi születésű zeneszerzőtől, előadóművésztől, aki a kezdetektől társulatunk mellett állt, szakmai és emberi szempontból egyaránt.
Egyike volt azoknak, akik a népszínház hagyományait továbbgondolva megálmodták a Tomcsa Sándor Színházat, és utat vágtak a hivatásos színjátszásnak Székelyudvarhelyen.
Így született meg a kilencedik erdélyi magyar hivatásos társulat, melynek első előadására ezelőtt 17 évvel, 1998. november 6-án került sor. Karcsi már a nyitóelőadás létrejöttében is közreműködött, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadását zeneszerzőként jegyezte.
Bár nem élt Udvarhelyen, mindvégig szívügye maradt a helyi színház, nem csak a megszületésénél bábáskodott, hanem első lépéseit is szerető figyelemmel kísérte, majd a későbbiekben is több alkalommal dolgozott együtt a társulattal, a mindenkori csapat folyamatosan számíthatott rá.
A színház fennállása óta több előadásban közreműködött: a Forgách András Jean Cocteau regénye nyomán készült feldolgozásában, a Vásott kölykökben; a Hamupipőke és a Csizmás Kandúr gyerekelőadásokban; Beaumarchais Figaro házasságában; a Tenesse Williams drámájából született Üvegfigurákban; de az ő nevéhez fűződik az Anna Karenina Pályaudvar, a Vőlegényfogó és az Ahogy tetszik zenéje is.
Az egykori és jelenlegi társulati tagok igazi csapatemberként emlékeznek rá, aki munkájával szemben mindig alázatos volt. A próbafolyamatok alatt rendkívül érzékeny, szerény emberként ismertük meg, aki csendes természete ellenére határozottan és céltudatosan végezte munkáját a produkció sikeréért.
Együtt élt és együtt lélegzett a csapattal. Egy jó emberrel, kedves baráttal és egy rendkívül jó szakemberrel lettünk szegényebbek. Őszinte részvétünk a gyászoló családnak, hozzátartozóknak és barátoknak. Emléked velünk marad.
A Tomcsa Sándor Színház Társulata
Krónika (Kolozsvár)

Hittel, csodával, mágiával teli világban kalandoztunk
A bábszínház hittel, csodával, mágiával teli világát hozta közel az érdeklődőkhöz Palocsay Kisó Kata, a BBTE Színház és Televízió Karának adjunktusa múlt héten az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában, egyfajta folytatásaként, továbbgondolásaként annak a 12 részes cikksorozatnak, amely a Művelődésben látott napvilágot. A Művelődés Estek házigazdája, Dáné Tibor Kálmán, a folyóirat főszerkesztője kifejtette: az írásokat övező pozitív visszajelzések nyomán döntöttek úgy, hogy a szerző révén élőben is alkalmat teremtenek a bábozás megtapasztalására.
– Valójában minden tárgy magában rejti a bábuvá válás lehetőségét. A bábosnak döntenie kell: hisz-e annak az életében vagy sem. Ha úgy dönt, hogy hisz, már nem a megszokott határokon belül használja a tárgyat – lehet az egy kanál, egy pohár vagy bármi más –, hanem úgy veszi kézbe, hogy egy élőlényt teremt. Nagyon izgalmas pillanat ez a bábos számára, a miniatűr világteremtéshez hasonlítható – magyarázta Palocsay Kisó Kata. Vetített képes előadásában Kosztolányi Dezső Bábok című írását hívta segítségül, amely 1927-ben jelent meg a Nyugat Színházi figyelő rovatában, valamint diákjait – Deák Zoltánt, László Rékát, Molnár Rudolfot és Udvari Tímeát –, akik különleges pillanatokkal ajándékozták meg az egybegyűlteket.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Tisztán csilingelő gyermekhangok az Ars Hungarica jubileumán
Családias hangulatú, a nagyszebeni HÍD Szebeni Magyarok Egyesületének munkatársait, támogatóit és társszervezeteit egy csokorba gyűjtő találkozóval kezdődött idén a 10. Ars Hungarica magyar kulturális fesztivál, bár a hivatalos megnyitóra csak másnap, pénteken este került sor.
A fesztivál és az egyesület jubileumát is ünneplő közönséget a Thalia Nagyterembe várták a szervezők, ahol a 140 tagú Szentegyházi Gyermekfilharmónia produkciója tette emlékezetessé a születésnapi nyitórendezvényt. Serfőző Levente az egyesület elnöke, fesztiváligazgató beszédében hangsúlyozta: úgy érzi, az elmúlt tíz évben sikerült a „tettekben a lényeg” mottójuknak megfelelően dolgozniuk és nemcsak a helyi magyar közösségnek, hanem a városban élő más nemzetiségűeknek is bemutatták az arra érdemes magyar értékeket. „Az elmúlt tíz évben megtanultuk, hogy a függetlenségnek ára van, de úgy érzem, hogy a nehézségek tapasztalataiból okulva a következő tíz év már sokkal könnyebb lesz” – fogalmazott Serfőző.
(dézsi)
Szabadság (Kolozsvár)

A csángók és az idő
Hogyan mértek percet elődeink?
Engem ért a szerencse, hogy a kiváló csángó kutató, gondolkodó, Duma-István András A csángó világa – hegyek, vizek, tátosok – című, legújabb kötetét szerkeszthettem (Zelegor Kiadó, Kézdivásárhely, 2015), amely értékelésem szerint a legkiemelkedőbb néprajzi és történelmi tárgyú könyvek közé tartozik. Nem azért, mert a szerző szép nyelvezetet használ, hanem mert olyan világot tár elénk, amelyik a lehető legmélyebben gyökerezik a hagyományokban, s amelyben a tátosok (táltosok), eme jóindulatú vezetők irányítják a hétköznapokat, szabják meg az élet menetét.
Voltaképpen az egész könyv a tátosi (táltosi) létszemlélet illusztrálása, hiszen elmondja, mit tartottak a világról egyes kiemelkedő falusi bölcsek (a tátosok), mit gondoltak, milyen filozófia vezette őket, és ezt a gyakorlatba hogyan ültették át. Bevallom, jómagam kételkedve olvastam ezt a hihetetlenül kerek, összefüggő világleírást, gondolván, emlékezhet-e még egyáltalán valaki a 21. század elején a régi tátosokra. Aztán bekapott a szöveg, mert minden a helyén volt, és el kellett fogadnom: a tátosok réges-régi tudása még él – vagy rekonstruálható, ugyanis Duma azt mondja, az öregek elbeszélései nyomán alkotja újra a tátosok világát –, méghozzá a magyar nyelvterület egyik legtávolabbi pontján, a Bákó–Bukarest út mentén fekvő Klézsén.
Az ujjperecnyi idő
A szerző nagyon sokszor ma már halott emberekre, kertész apja barátaira hivatkozik, akik hihetetlennek tűnő történeteket mesélnek a gyermek Duma-István Andrásnak, például a tanácskozásaikat azzal a visszatérő formulával zárták, hogy „és ne feledjétek, mi vagyunk a hunok.” Ezen „baráti társaság” tagjai mindannyian 94–95 éves korukban haltak meg, mint a szerző apja is, és úgy tűnik, ők voltak a kerek, egész tátosi tudás utolsó hordozói (vagy ezt akarja elhitetni velünk a szerző, aki többször is elmondja, a tátosnak el kell rejtőznie, és tudását titkolnia kell).
Én, a tamáskodó szerkesztő többször is mondtam a szerzőnek, nem szép dolog halottakra hivatkozni, ugyanis vagy elhiszem, hogy ezek ezt és ezt mondták, vagy nem. Ekkor András a tátosok egy olyan résztudásával állt elő, amit mai napig megerősítenek a csángó csobánok és bácsok (és elmondtak nekem is): hogyan tudták a csángók két rovátkolt bot segítségével megmondani nemcsak azt, hogy hány óra van, hanem azt is, hogy melyik hónap milyen napján vagyunk.
„Gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy úgy mondták, még hány kakaslépéssel (a kakas karmainak a belsejével, azaz egy ujjpercnyivel) kell nyúljon vagy rövidüljön az árnyék egy bizonyos időpontig” – állítja a szerző, és elmondja, hogy ő iskolába még az árnyék alapján járt, mivel nem volt órájuk: tudta, hogy a toronynak az árnyéka a nap melyik szakában hova esik. Azt is tudta, az árnyék naponta egy ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül, úgyhogy könnyű volt kiszámítani, mikorra kellett az iskolába érjen.
És álljunk is itt meg egy pillanatra, nézzük, mit írnak etimológiai szótáraink a perc szavunk eredetéről. A „perc (első felbukkanása 1742 után) szóelvonással keletkezett a percen, perceg igéből képzett percegés, percenés főnevekből. A percen szócsaládjához tartozó szavak a gyenge, kopogtatásszerű zörejeket jelenítik meg. A perc főnév hangalakja eredetileg az óra ketyegését utánozhatta, de az elvonással egyidejűleg rövid, pillanatnyi időrészecskével kapcsolatban is alkalmazták.” Hogy miért 60 percegés ad ki egyetlen percet, arra nem válaszolnak.
Perc szavunk etimológiájáról. Duma István András, csángók: „naponta egy ujjperecnyivel, ujjpercnyivel nyúlik vagy rövidül a nap.” Etimológiai szótár: „az óra ketyegéséből, percegéséből jön.”
Eléggé világos, hogy nyelvtörténészeinkkel szemben az iskolázatlan csángó szerzőnél van jelen esetben az igazság, hisz a perc az idő mérésének tényleg az alapegysége.
Az óra meghatározása rövid juhászbottal
Most pedig jöjjön néhány idézet a kötetből.
„A rövid juhászbot segítette a juhászt, hogy megállapítsa, mennyi az idő, és az órának megfelelő munkákat végezze az állatok körül. A juhokat naponta háromszor kell megfejni: regvel, délben és este.
Egy természetben élő ember figyeli a keletet, és hamar eljut odáig, hogy az árnyékot is értelmezi. A falusi szülők első dolga az volt, hogy megtanították a gyermeket, hogyan kell a bottal időt mérni. Mindenkinek karórája még nem volt akkor, és valahogy el kellett mondják a gyermeknek, hogy mikor jöjjön haza a legeltetésből. Én magam gyerekkoromban az iskolába is a napóra segítségével mentem, úgy hogy ne késsek el, és a napóra segítségével tértem vissza időben a mezőről. Tudtam, hol van a kelet, s ehhez igazítva minden könnyű volt: attól függően, hogy a hüvelykujjam mennyire állt el a többi ujjamtól, amikor kelethez képest az árnyékot próbáltam visszaadni, tudtam, hogy mennyi az idő. Faluban, az épületek között ez még könnyebb volt: előre tudtam, hogy az x helyre vetődő árnyék hány órát jelent.
A napórát minden gyerek megcsinálhatja, mégis a juhászoknál van erre egy szabály. A bot köldöktől felfelé egy araszra, a mellkasnak felső részéig kell érjem, majd ha teljesen függőlegesen helyezzük el, akkor a nap árnyéka – irányítva a sarokcsillag irányába – keresné nappal a legrövidebb árnyékot a déli órában.
Az évben a legrövidebb árnyék június 22-én van, ilyenkor a bot árnyéka délben a legrövidebb, ezt a mérést a boton béjelölték.”
A dátum meghatározása a bács- és a juhászbottal
A nap segítségével a dátumot is meg tudták határozni. Legedi Anti elmondta, a hosszú és a rövid juhászbottal, arról a megírt jegyeket leolvasva nemcsak a napi pontos órát tudták megállapítani, hanem azt is, hogy melyik hónapot, melyik hetet írtak. A bácsnak ugyanis tudnia kellett, mikor jöjjön le a hegyekből, hogy ne üsse oda az állatokat a hó – azaz tudnia kellett, hogy melyik hónap melyik hetében vagyunk.
„A magasabb botot ha lefektetjük a földre, akkor a juhászbot árnyékához téve, majd hasonlítva a rájegyzett jegyekre, pontos órát tudunk mutatni, és különböző hónapokra mérni. Ugyanakkor napról napra változik az árnyék, így a hónapok napjait is megjegyezhetjük vele, nagyjából egy ujjpercnyivel (ujjperecnyivel) nyúlik vagy rövidül naponta az árnyék.
A reggeli árnyék a nyugatot vagy a nap lenyugvását (a csángó-magyar nyelvjárásban: a leszentülésit) mutatta, az esti árnyék a nap felkelésit, keletet. Ettől a pillanattól nem kellett mást csinálni, csak felosztani a déli legrövidebb árnyék közti időt az esti és a reggeli árnyékkal.
Bácsbot. A bácsbot (hosszú) csak a mai bácsok, csobánok emlékében él, ugyanis azt a régi bácsokkal betették a koporsóba. Az új bácsok már nem csinálnak bácsbotot, mivel van karórájuk, mobiltelefonjuk vagy rádiójuk. Ma csak az emberek pásztorai, a püspökök és a pápa használják
A csobánbot, függőlegesen téve, árnyékot vet délben észak irányába, amely árnyéknak hosszát, nyári-őszi időbeli különbségeit megmérhetjük egy másik hosszabb tárggyal, például a bácsbottal. Ekkor már az árnyék nem csak az órát mutatja, hanem két bot használatával az évszakaszt, a hónapot. A természeti óra használatához két tájolást fontos ismerni: napkeletet és a sarokcsillagot.
Csobánbot. Csobánbot (rövid), amit másképpen csamikás- vagy csomikásbotnak neveznek, azaz csanikás, fenyőtobozos mintázat van rávésve. Akkorára csinálják, hogy az illető juhász köldökétől felfelé egy arasznyira érjen, ezt minden juhász saját magának mérte ki. A pontos időt lehet vele megállapítani. A képen Szálka György csobán
Minderről rajzot is tudunk készíteni egy körszár (körsugár) és iránytű segítségével, először a kiinduló pontból, a kör központján keresztüli vonallal az átmérő gömbszeletet húzzuk ki, majd ennek a két végéről kiindulva a közepét kimérjük a körök segítségével, mely majd keresztezi egy időben a neki megfelelő körívet is. Először a Sarokcsillag és a Nap segítségével megjelöljük délt és északot, majd a körívnek felosztásával nyugatot és keletet, a további felosztásokkal ezek felét, ahogy ezek láthatók az ábrákon.”
Duma-István András ezek után azt állítja, hogy ugyanezen elv alapján építette meg a 20. század egyik nagy csillagásza, Ponori Thewrewk Aurél 1977-ben azt a napórát, amelyik egyben kalendárium is. A csángók időmérő tudását egy látszólag jelentéktelen dolog tette hasznavehetetlenné: az, hogy a kommunisták bevezették a nyári és a téli időszámítást! A bács dinasztiából származó, 47 éves, klézsei Szálka György csobán a szerző kérdéseire rezignáltan állapítja meg: „az ember messze került a természettől, még az órákba is beléavatkozott, lett nyári és téli időszámítás, s így minden összezavarodott, nincs miért botokat használni, hisz azok úgysem a hivatalos időt mérik, hanem a természet idejét.” Ma, amikor mindenkinek van karórája vagy mobiltelefonja, talán nem is fontos, hogy ismerjük őseinknek e magasfajta matematikai tudását. Ám mindenképp regisztrálnunk kell – és ezt teszi Duma-István András, a tátosok tudásának ismerője.
(A székelyföldi napórákról a 2015-ös Székely Kalendáriumban olvashatnak érdekfeszítő összeállítást.)
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Tárgyalás Csíkmindszenten
Hatalmas terem… ez nem is terem. Ezt Csíkmindszenten kimondottan az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete számára építették. Három-három derék oszlop kétoldalt, és ami odafenn, 28 méter magasban, az maga a csúcsíves remeklés. Hány lakodalom volt benne! Most nemzetközi bíróság… Makovecz Imrével állunk az egyik nyitott ajtóban. Annyit mond csak: szép munka, azzal két csuklóját hátra hajtja fenntartva, a tetőzet felé.
Hogyan kerül Bordosról Csíkmindszentre, a bírói szék mellé, Üdő Márton mellé Rebi néni? Ketten háromszázötven esztendősek. Most vezetik be a vádlottat. Bundasapkás székelyek vezetik, két keze bilincsben, öltöny rajta meg nyakkendő. Meg mosoly.
Makoveczcel leülünk az oldalsó padra. Két gyerek főtt kukoricát eszik. A közönség áll székelyekből, harisnyásak, aztán ott van ingujjban Cohn Bendit az Európai Parlamentből. Sok úr Európából. Sokan rágógumiznak. A rettenetes nagy építményben ropog a tűz…
A vádlott Soros György leül az első padra. Nevetgél. A csíkszentgyörgyi harangozóval cseveg valamit, de az nem válaszol.
– Én vagyok a bíró, Üdő Márton. Maga a vádlott. Maga akkor szólal, amikor kérdezem. S igazat szól. Met ha nem, kivetem innét. Ignác, te ülj el onnét. Megadom a szót Rebinek.
– Viselkedjék tisztességesen! Maga mián gyűlt ide ennyi ember Alcsíkból, pedig dologidő vagyon. Aztán abban a maga jövendő Európájában, amit ázsiai emberek tákolnak reánk, maga úgy viselkedik, ahogy akar. Hun a turbánja?
Soros György szürke zakójából eléveszi a turbánt, felteszi a fejére.
– Úgy, no – mondja a történelemmel egyidős Rebi néne. – Maga végezze a dolgát immár, Márton.
– A havasról ereszkedék bé azon, mikor fut a kántor, hogy maga itt van. Ez a tegnap este volt. Bévetették a csűrbe, szalmára, pokrócra – ezt már nekünk s felénk mondta, mintegy elszámolásként, hogy itt né…
– No, maga hogy merte kupa törökbúzával kecsegtetni az ázsiai népséget, hogy jönnének bé, ide s tova, ott né, mindenüvé? Itt mink napszámosokot nem fogadunk. Nem es kérdezgettek erősen, hogy igen-e. Ezt a rettenetes nagy épületet is kalákában húztuk fel. Makovecz Imre mérnek úr Székelycsíkszentbudapestről megmondhassa. Ott üldögél.
Soros György felegyenesedik, álltából integet derűsen Imrének. Imre fél kiflivel kínál engem. Ma még nem ettünk.
– Maga, Soros, cocókáztatja a dollárjaival, fizeti az útiköltséget nekik, aztán mi vessünk nekik ágyat. Maga afgán? Maradjon csak állva! Béhívni őköt könnyű, de ki vet nekik ingyen ágyat, annyi milliónak? S vacsorát.
Cohn Bendit kidugott egy üveg Igazi Csíki Sört, azt issza, üvegből… Megnyílik a hatalmas ajtó, óvónő tereli be a csoportját, aranyoskák. Karéjban megállnak a bírói pulpitus előtt, énekelik, hogy elvesztettem zsebkendőmet… A nép tapsol. Soros György áll összekulcsolt kézzel.
Azon gondolkodom, mikor lesz busz hazafelé. Makovecz azt mondta, most még egyszer eljön Kovásznáig, onnan fölugrik Kommandóra.
– Mert belészerettem abba a világba. Írtam is neked cikket onnan a Nyugati Magyarsághoz.
– Mért állok én maguk előtt, bíróság előtt? – heherészik Soros György, a milliárdos.
– Azért, mert maga gonosz, aztán Brüsszel lakossága idevetette magát, mint egy mocskos rongyot, lássuk mi itt, Csíkmindszenten, mire ítéljük. Azt mondta a brüsszeli bíró, hogy ő ilyen alakkal nem bíbelődik – így Üdő Márton, Al- és Felcsík legöregebb embere.
Az óvodások kaptak az óriási csempekályha mellett egy-egy cső főtt törökbúzát, azzal kilibegtek. A nép ellegetett. Mintha más dolguk nem lett volna.
– Mi magát egy darabig etetjük, van munka elég az erdőlésnél. Kap condrát, harisnyát, jó sapkát. Itt a prémondánál a dollár nem számít. Kap szombatonként lejt.
A vénség hangja háromszor is visszhangzott az óriási csarnokban. A falu lakossága is elférne tán benne. S né, ott a hátsó sarokban ott üldögél a vonós zenekar. Bál lesz a bíróság dolga végeztével.
Kukoricaillat. Egy asszonyka szoptat, körülötte nevetgélő fiatalok, nézik a babát. Makovecz odavisz, megsimogatja egy ujjal a baba halántékát. Üdő Márton most nagyot üt az asztalra.
– Maga szedje össze magát, s ne bőgjön, mint a taknyos gyermek! Dologidő van. Aztán majd meglássuk, mire megyünk magával. Met maga nélkül itt mi elvoltunk, elég bajunk van Bukuresttel maga nélkül is.
Most Rebi néne meghúzza álla alatt a kendőt, azzal leszáll a bíró Üdő Márton bá mellől, és kimegyen a nagy ajtón. Üdő Márton ül, Soros György, a vádlott áll, a pici kisgyermek szopik…A közönség figyel, nem oszlik szerte…
Mikor fölébredtem, még tartott a tárgyalás…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely