Egyetemistáktól volt hangos Csíkszereda
A XIV. Egyetemi Diáknapok rendezvényeként csütörtökön tartották meg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai hallgatóinak hagyományos felvonulását, a SAPparádét.
Sokan a Sapientiás Egyetemi Diáknapok leglátványosabb és egyben leghangosabb megmozdulásaként tartják számon a mintegy hat kilométeres zenés-táncos felvonulást a város utcáin. Az indulás előtt András Előd, a Hallgatói Önkormányzat elnöke köszöntötte a szórakozni vágyókat, arra kérve őket, hogy legyenek tekintettel egymásra, a forgalomra, továbbá azt kívánta, hogy mindenki érezze jól magát.
Csütörtök este az esős idő ellenére is több mint kétszáz fiatal vonult végig Csíkszereda utcáin, az idei felvonulás hangulatfelelőse Dj Raymi, Dj Frankie és Dj ShiveR volt. A felvonulás magját idén is a Csapatportya vetélkedő csapatai alkották, akiket nem volt nehéz felismerni különböző színű és feliratú pólóiktól és a magasba lengetett zászlóiktól. Bár a felvonulás jó hangulatban zajlott, a tömegből többen nehezményezték, hogy páran szándékosan fröcskölték a pocsolyák vízét a vonulókra.
A mintegy két órát tartó körút a Szabadság téren ért véget, majd bulival folytatódott.
Iochom Zsolt |
Székelyhon.ro

Arisztokraták: ők is emberek
Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyvét mutatták be csütörtök délután a csíkszeredai Lázár-házban Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében. A szerzővel, az Erdélyi Napló főszerkesztőjével a bemutató előtt beszélgettünk.
– Mi történt 1949. március 3-án?
– A március 3-ról 4-re virradó éjszakán rakták teherautókra az erdélyi arisztokratákat és költöztették, gettósították, hurcolták kényszerlakhelyre három erdélyi városba: Marosvásárhelyre, Kolozsvárra és Szászvárosba. Ezzel az alkalommal fosztották meg őket mindenféle ingóságuktól és ingatlanjaiktól, gyakorlatilag megbélyegzett osztállyá vált az arisztokrácia, amelyet el kell pusztítani, fel kell számolni, ki kell irtani. Ezt a sorsot szánta neki a kommunista hatalom.
– A könyve előszavában felteszi a kérdést: kik ezek az emberek. Milyen választ talált rá?
– Elsősorban azt, hogy ők is emberek, a maguk mindenféle gyarlóságával és értékeivel. Az eredeti kérdés, ami miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy könyvet írjak erről a témáról, az volt, hogy mi az, ami mégis különleges bennük, mi az a titokzatos kötőanyag, ami ezeket az embereket nagyon sok mindenben hasonlóvá, egységessé, egyazon értékrendet képviselővé teszi. Mert hát ahány ember, annyiféle, annyi egyéniség, annyi habitus, mégis mindannyiukban, akikkel beszéltem, jó néhány dolog közös volt: a családi kapcsolatokhoz, sajátos értékrendhez való ragaszkodás, a csokornyakkendő vagy a porcelán teáscsésze iránti igény, ami főleg az itthon maradottak esetében rendkívül plasztikus megnyilvánulása volt az életigenlésnek és az életszeretetnek.
– Kálnoky, Bethlen, Haller, Apor, Mikes, Teleki. Miért épp ez a hat család került be a könyvbe?
– Eredetileg 14-15 család volt a listán, amikor ugyanis bekattant a gondolat, hogy ezt meg szeretném írni, és elővezettem jó ismerősömnek, barátomnak, gróf Kálnoky Tibornak az általam felállított kritériumrendszert, azaz, hogy a visszaszolgáltatások során a birtokaikat visszaigénylő, részben, egészben visszakapó és azokon a birtokokon életvitelszerűen tevékenykedni kezdő nemesi családok érdekelnek, 14-15 családot soroltunk ebbe a kategóriába. Amint azonban elkezdtem az anyaggyűjtést, a különböző családok tagjaival való beszélgetéseket, és egyre duzzadt az anyagmennyiség, rá kellett döbbennem, hogy ez semmiféleképpen nem lesz egy szimpatikus, kézbe való, könnyen kezelhető, cipelhető, olvasható könyv, hanem vaskos kötetté duzzad. Ugyanakkor nagyon igényes kivitelezésben gondolkodtunk már a kezdetektől, jó papír- és nyomdai minőségben. A kiadó szempontjai között az is szerepelt, hogy kifizethető árszinten tartsuk a könyvet. A teljességre való törekvés nem találkozott ezekkel a konkrét feltételekkel, ezért aztán újraszabtuk a kabátot, és hatcsaládos keretben gondolkodtunk, abban a halkan kimondott reményben, hogy a fogadtatása majd ki fogja „kényszeríteni” a folytatást. Jó döntés volt, ez a hat család nagyon tekintélyes mértékben jelentős és jól árnyalt képét kínálja az erdélyi arisztokráciának.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Iskola nélkül kiürülhet a templom
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. Látlelet az elsősorban a történelmi magyar egyházak által szorgalmazott „identitásmentési” erőfeszítésekről.
A Gróf Majláth Gusztáv Károly, Erdély néhai római katolikus püspökéről elnevezett önálló iskola (képünkön) lehet a maroknyira zsugorodott gyulafehérvári magyarság megmaradásának záloga. A történelmi magyar egyházak vezetői 1990 után felmérték: a nemzeti identitás megőrzéséért folytatott harcot a vallás önmagában nem veheti fel, sikere csak az iskolával karöltve lehet. Míg a gyulafehérvári iskola névadója, aki négy évtizeden keresztül állt az egyház élén, élete jelentős részét az erdélyi magyarságért és az anyanyelvű oktatás jogáért folyó közdelemmel töltötte ki, utódainak ma főként a szülőkkel kell megvívniuk a harcot, ha azt akarják, hogy az iskola padjai ne maradjanak üresek.
A statisztikánál is szomorúbb valóság
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a magyarság a város mindössze 1,58 százalékát jelenti. Számokra fordítva ez alig jelent valamicskével többet, mint 1000 lélek Fehér megye 63 500 lakót számláló központjában, amelynek püspökségét 1009-ben Szent István király alapította, várfalait pedig III. Károly magyar király építtette. Hogy ma pontosan hány római katolikus és református is él Gyulafehérváron, az még a két történelmi egyház vezetői előtt is talány. Gudor Kund Botond református esperes például 322 fizető tagot tart nyilván, de a legutóbbi népszámláláson csaknem kétszer ennyien vallották magukat kálvinistának. „Nagyon sokan vannak, akik valójában nem tartoznak sehova. Sajnos ezzel nem csak mi vagyunk így, a katolikus testvérek sem állnak sokkal jobban. Gyulafehérváron ugyanis közel 1200-an vallják magukat római katolikusnak, de nagyjából ennyi a magyarok száma is. Ami lényegében azt jelenti, hogy a híveknek csak fele magyar” – értelmezi a számok tükrében a tagadhatatlan fogyást a református esperes.
Ezt erősíti meg Jakubinyi György római katolikus érsek nyilatkozata is, miszerint annak dacára, hogy a városban több mint ezren vallják magukat katolikusnak, az egyházi nyilvántartásban mindössze 707 lélek szerepel. „Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak” – fájlalja az egyházfő. Egyértelművé vált, hogy a teljes beolvadás megakadályozása, de legalábbis késleltetése érdekében a templom mellett iskolára is szükség van. Az összefogásból született meg az önálló intézmény alapításának gondolata, majd maga az iskola.
Példa és összefogás
Gudor esperes szerint a városban kiépült anyanyelvű oktatási rendszer az egész szórvány számára példaértékű lehet. A két felekezet és az oktatási intézmények összefogása mentette meg a római katolikus egyház által megcsappant diáklétszámmal működtetett Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnáziumot, a reformátusok délutáni óvodáját és a Vasile Goldiş iskolából átirányított 1–8. osztályt.
„A magyar iskola ügye nálunk nem felekezeti kérdés, a különböző vallású gyerekek a legjobb egyetértésben tanulnak iskolánkban” – jelenti ki az iskola igazgatója, Gál László. Gyulafehérváron 2007 előtt az általános iskolás magyar gyerekek a Vasile Goldiş iskola magyar tagozatán tanulhattak anyanyelvükön. Mivel azonban nem volt meg a minimális létszám a külön osztályok működtetéséhez, a magyar osztályokat összevonták, ami negatívan befolyásolta az oktatás minőségét. Az önálló magyar oktatást csupán a magyar középiskola, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Gimnázium képviselte. Ebbe a struktúrába illeszkedett bele az 1989-es változások után – a magyar szülők kérésére létrehozott – Caritas magánóvoda, majd az első, illetve ötödik osztály beindítása. Jelenleg 173-an tanulnak a korszerű és patinás tanintézményben. Az óvodába 26, az elemibe 42, az 5–8. osztályba 35 gyerek jár, a további 70 középiskolás. A szép számok a Vajasdról iskolabusszal ingázó 15, az Alvincről érkező további 5 és a Balázsfalváról naponta érkező 1 diáknak köszönhetően kerekedtek ki. A líceumi római katolikus teológiai osztályok tanulóinak túlnyomó többsége székelyföldi, gyimesi, de szép számmal jönnek Erdély belső vidékeiről, mint például Marosludasról vagy a Mezőségről is.
Az önálló magyar iskola – a GMGK, ahogy tanárok, diákok előszeretettel becézik – az érsekség tulajdonát képező felújított Fogarasy-épületben, a várban működik. Fenntartását az önkormányzat segíti, de a magyar oktatás fennmaradásához a dévai Szent Ferenc Alapítvány is jelentősen hozzájárul, gyulafehérvári házának létrehozásával a gyereklétszám megnövekedett. „Csaba testvér itteni háza meghatározó segítség az iskolának: a ház lakói révén egészül ki két esetben is az a minimális csoportlétszám, mely lehetővé teszi az önálló osztályként történő működést” – mondja Gál László. A tanügyi törvény és rendelkezései is szavatolják a kis létszámú tanulóközösséggel rendelkező nemzetiségi iskolák működését, de a Böjte Csaba által vezetett alapítvány jelenléte Gyulafehérváron is stabilabb alapokra helyezi a magyar oktatást.
Szülői öntudatébresztés
Senki sem rendelkezik pontos kimutatással, hány magyar család csemetéje jár a város valamelyik román iskolájába. A tanárok 15–20-ra teszik az „elcsellengők” számát, de ha a szülők nem hagynak fel a régi reflexekkel, az átpártolt diákok száma tovább nőhet. „Az óvodába nagyon sok gyerek jelentkezik, de itt is a tipikus erdélyi rossz gondolkodásmód mutatkozik meg: amikor a csöppség előkészítő osztályba kerül, a szülő már román tagozatra íratja” – mondja Gudor. Ily módon a kicsik csaknem fele nem anyanyelvű osztályban kezdi az iskolát. Mivel a gyermekhiány a tanintézmény színvonalára is kihat, a katolikus érsekség több fiatal munkatársa gyermeke érdekében otthagyta az állását, és visszatért Székelyföldre.
Gál László sajnálatosnak tartja, amikor egy színmagyar családból származó gyermek a szülők különös előítéletei vagy nemzetiségi öntudathiánya miatt román osztályban kezdi a felkészítő osztályt. Talán nem véletlen, hogy épp Gyulafehérvárról került fel az internetre az az egyperces kisfilm, amelyben egy helyi magyar fiatalember, aki a december elsejei ünnepre igyekszik, azt próbálja bizonygatni, hogy „Romániában élsz, román vagy.” Mindezt azok után, hogy elmondja: gyermekkorában még csak nem is tudott románul. „Továbbra is él az a hamis felfogás, miszerint jobban érvényesül a gyermek, ha románul végzi a tanulmányait, holott ma már alig van olyan egyetemi szak, ahol ne lehetne magyarul tanulni. Hiába a jól felszerelt iskola, a kitűnő tanárok, a szülőt nehezen tudjuk magyar öntudatra ébreszteni, ha az nem alakult ki nála tanulóévei, ifjúsága folyamán” – sajnálkozik az iskolaigazgató.
A magyar vonal „szakadása” az elemi befejezése után folytatódik. Ötödik osztálytól is sok gyereket átíratnak a román tagozatra. Ezzel szemben a nyolcadik osztályt végzetteket már nem térítik el a szülők. A GMGK-s statisztikák szerint a végzősök túlnyomó többsége anyanyelvén, Gyulafehérváron vagy a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban folytatja tanulmányait.
A szülőkön múlik az iskola jövője
Gál igazgató mégis derűlátó, bár tisztában van: a Majláth Gusztáv iskola sorsának kedvező alakulásához több odafigyelésre van szükség – főként a város és a környék magyar szülei részéről. Református kollégája, Gudor Kund Botond azon a véleményen van, hogy a fehérvári iskola csak abban az esetben maradhat fenn, ha többet nyújt, mint egy román tanintézmény. Az egyház mellett működő Bod Péter Alapítványon keresztül sikerül ösztöndíjakkal támogatni az ingázó, illetve bentlakó diákokat, megszervezni a délutáni programokat, finanszírozni a nyári táborokat. „Ezzel kicsit el is kényeztettük a szülőket, akik közül már többen is eljátszották, hogy ha az ösztöndíj késik, elviszik a gyermeküket a magyar iskolából. Sajnos színmagyar értelmiségi anyukák-apukák tették ezt, olyanok, akiktől az ember egészen mást várna” – sérelmezi egyes szülők gondolkodásmódját a lelkész. Szerinte a magyar közegből kikerülő gyermekeken a „sátoros ünnepi” fellépéseken érződik leginkább az anyanyelvüktől való eltávolodás.
Évszázados múlt
Gyulafehérvárt, mint püspöki székhelyen, mindig volt iskola a középkor századain keresztül. A jezsuita iskola alapítójaként a Zemplénből származó Leleszi Jánost tartják számon, akit Báthory Kristóf fejedelem telepített Erdélybe 1579-ben. A 18. század második felében már 100 diák tanult a városban, közülük 10 a felső, 15 a középső osztályban, a többi 75 pedig alsóbb és elemi osztályokban. A jezsuita rend eltörlése alkalmával a gyulafehérvári iskola közel állt a megszűnéshez. Mária Terézia királynő azt rendelte el, hogy a rend volt tagjai az iskolai év befejezése után menjenek át Kolozsvárra, s ott vagy lelkészkedjenek, vagy a humanisták osztályainak tanítására vállalkozzanak. A rendelet híre „leverőleg hatott a város intelligens elemeire”, akik mozgalmat indítottak az iskola érdekében. A pénzverde tisztviselői kérelmet nyújtottak be a káptalanhoz, amelyben kérték, hogy a gimnáziumot hagyják Gyulafehérváron, sőt, egészítsék ki azt a humanista osztályokkal. A felterjesztés sikerrel járt, Mária Terézia engedett a káptalan és a város kérésének, és meghagyta a gimnáziumot is és a szemináriumot is Gyulafehérvárott, hogy a vidék ne maradjon katolikus nevelés nélkül. A jezsuiták is Fehérváron maradtak – a rend beszüntetése után is –, s világi papi ruhában tanítottak tovább. 1792 őszén Batthyány Ignác püspök berendezte a mostani papnevelőt, és a kisszeminárium visszakapta a régi szállását. A régi rendszerű gimnáziumot a szabadságharc idején, 1848. október 21-én bezárták, s az intézet épülete az 1849. június 24-i várostrom alkalmával lángok martalékává vált és romba dőlt. Ötévi szünetelés után – Haynald Lajos püspök közbenjárásával és támogatásával rendbe hozva – az iskola 1853-ban újra megnyílt, 8 osztállyal és 12 tanárral. Az elnyomatás éveiben a német tanítási nyelv mellett is több tárgyat magyarul tanítottak, s a hazafias szellemet ápolták. Ugyancsak Haynald püspök kezdeményezésére az intézetben több évtizeden át (1857–1886) tanították rendkívüli tárgyként a román nyelvet, s a tanári kar olyan értelmű felterjesztést tett, hogy kötelező tárggyá kell tenni. A gimnázium régi épületét a századfordulón lebontották, a helyén emelt palotában működött az iskola – 1922-től Majláth Főgimnázium néven – mindaddig, míg az 1948-as tanügyi reform Erdély más központjaihoz hasonlóan itt is megszabta a magyar nyelvű középiskolai oktatás új feltételeit. A kommunista állam elvette a katolikus főgimnáziumot, amelyben a Római Katolikus Kisszeminárium néven a kántoriskola is működött. 1953-ban a Teológiai Intézet keretén belül Márton Áron püspök utólagos jóváhagyásával létrejött a kántoriskola, amely – saját épületétől megfosztottan – az előbb említett néven működött egészen 1990-ig. A püspök folyamodványban követelte a bukaresti kommunista vezetéstől az épületet a kántoriskolának, a Majláth Főgimnázium egykori bentlakását, a katolikus egyház jogos tulajdonát. A levél válasz nélkül maradt. Csak 2002-ben sikerült újra birtokba venni, szörnyen lelakott, romos állapotban. 1990-től a kántoriskola érettségi diplomáját visszamenőleg államilag is elismerték, az intézmény nevét Római Katolikus Líceumi Szemináriumra változtatták. Egészen 2006-ig, amikor felvette a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum nevet.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Törés az Orbán–Tőkés-kapcsolatban?
Szabályos médiahack zajlik a szemünk előtt egy múlt csütörtöki rendezvényről szóló híradás kapcsán, amely Orbán Viktor és Tőkés László eddig harmonikusnak látszó viszonyának megromlásáról szól. Akad olyan médiaorgánum is, amely egyenesen a barátság végét vizionálja, amibe minden bizonnyal jó adag wishful thinking keveredik, különösen, ha belegondolunk, hogy az illető hetilap a legdurvább ballib hecclapok egyike. Amely egyébként képes minden alap nélkül, vérforraló módon, a hangulatkeltés nyilvánvaló szándékával úgy torzítani a hírt, hogy Tőkés László „köpködi” Orbán Viktort.
Kiragadott értetlenség
Mert mi is történt?
Május 7-én a budapesti Polgári Mulató nevű nemzeti rendezvényházban került sor e sorok írójának az elmúlt negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetét összefoglaló könyvének bemutatójára, amelynek moderátora Raffay Ernő történész volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tőkés László is, akit a szervezők a főasztalhoz invitáltak. Az est során az előadók kivesézték az elmúlt 25 esztendő esélyeit, reményeit, megvalósításait és perspektíváit. Szó esett a tájba simuló karrieristák és a nemzeti autonomisták közötti elvi ellentétekről, Domokos Géza bukaresti szocializációjának következményeiről, az önkéntes önfeladás problémájáról, az önálló külpolitika fontosságáról, a Kolozsvári Nyilatkozatról és a brassói program mögötteseiről, a neptuni paradigmáról. Akárcsak az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, a magát szövetségnek nevező párt autonómia-propagandájának álságosságáról, a román nemzetstratégia engedménymorzsák fejében történő kiszolgálásáról, a magyarság számára igencsak kétes értékű 2005-ös kisebbségi törvény irracionális román elutasításáról is, a Székely Önkormányzati Nagygyűlésről. S persze arról, hogy egyetlen lehetséges stratégia ma is az autonómia megvalósítására irányuló cselekvési egység az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló politikai szervezeték között.
Ahogy az lenni szokott, a nézőknek is módjuk volt kérdezni, s természetszerűleg rákérdeztek arra, mi húzódik meg a látványos RMDSZ–Fidesz-közeledés mögött. E kérdésre válaszként hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a Magyar Nemzet újságírója címben is kiemelten idéz, a tudósítást kiélezve a kifejezetten kényes kérdésekre. Tőkés László valóban elmondta, hogy nem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját, hogy az erdélyi MSZP-nek tartja az RMDSZ-t, hogy több, mint különös, hogy a Fidesz mégis az RMDSZ-t támogatja. A magyarországi sajtó nagy része pedig idézi e tudósítást, sok esetben úgy, hogy meg sem említik Raffay Ernő jelenlétét, nemhogy gondolatait, hogy most az egész beszélgetés apropójául szolgáló monográfiáról ne is szóljunk. S persze Tőkés László által a Ceauşescu-korabeli román titkosszolgálat egyházbomlasztó szerepéről mondottak is elsikkadtak a „nagy hír” mellett, miszerint az EMNT elnöke bírálni merészelte a magyar kormányfőt.
Akaratból a világ
Mindebből azonban igencsak korai lenne az Orbán–Tőkés-viszony végét vizionálni. Azt vélhetően Orbán Viktor is látja, hogy a Magyar Nemzettől az Indexen át a Magyar Narancsig a legtöbb megszólaló és a hírt továbbgörgető orgánum célja, hogy éket verjenek az erdélyi magyarság leghitelesebb, legismertebb éspolitikai irányvonalát tekintve az egyik legkövetkezetesebb képviselője, valamint a magyar szuverenitás minél nagyobb részét megtartani, sőt, visszaállítani igyekvő kormányfő közé. Kettejük szövetsége, bármit is mondjon az RMDSZ-es vagy a balliberális sajtó, elsősorban a közös nemzeti-keresztény értékrenden, közös elhivatottságon és közös szerepfelfogáson alapszik, s nem érdekeken. Az érdekek csak egy magasabb szinten, a Kárpát-medencei közös magyar nemzetépítés szintjén kerülnek szóba, amely célkitűzés éppenséggel a közös értékrenden alapszik. Ami a közös elhivatottságot és szerepfelfogást illeti, mind Orbán Viktor, mind Tőkés László eddigi politikai szerepvállalásából kitetszik, hogy elutasítják a politikának az adminisztrációra való szorítását, s abból indulnak ki, amit egyébként Orbán Viktor meg is fogalmazott egy beszédében: akaratból épül fel a világ, a jövőt mi magunk alakítjuk, s nemcsak a jelenért, de a jövőért is felelősek vagyunk.
Közös különbségek
Amellett, hogy ismert és népszerű a nemzeti gondolkodású magyarok körében, mindkét személyiség kellőképpen öntörvényű ahhoz, hogy épp elegen legyenek, akik össze akarják ugrasztani őket. Az is megjósolható volt, hogy Tőkés László nem hagyja szó nélkül a Fidesznek az RMDSZ-szel való szükség feletti közeledését. Mert érthető és elfogadható, hogy egy nemzetpolitikában gondolkodó kormány akkor sem engedheti meg magának a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legtöbb szavazatot begyűjtő szervezetével való viszony befagyasztását, ha történetesen meggyőződött arról, hogy e szervezet pusztán álképviselet, hogy más irány lenne kívánatos az erdélyi politikában, hogy a bukaresti szirénhangok bármikor elcsábíthatják a kormányost. De a miniszterelnök helyettesének nyilatkozatától – miszerint az 1996 óta egyértelműen kirekesztő RMDSZ-ben „megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit integrálni lehet”, vagy hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti” – elég nagy a távolság. E kitétel masszív következetlenség is, hiszen az RMDSZ 1996 óta semmit nem változott, a Fidesz viszont több esetben is a szervezet kihívóit támogatta, ami akárhogy is vesszük, az RMDSZ gyengítését jelenti.
Ezzel együtt megítélésem szerint nyílt és végleges törésre sem a Fidesz és a Tőkés László által vezetett EMNT, sem pedig a két szervezet vezetői között nem kerül sor, mert sokkal több olyan tényező van, amely összeköti e szervezeteket és közéleti szereplőket. S itt nemcsak a közös múltról van szó, a Fidesz nemzeti irányváltását levezénylő politikusok tusványosi szocializációjáról, negyed évszázad közös küzdelmeiről, hanem a közös célokról, közös felelősségről, közös ellenfelekről is. És a mindebből fakadó egymásra utaltságról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balkáni egytálélet
Nem félreütés ez, szokatlan feladathoz szokatlan cím illik, noha pár szóban aligha lehet megragadni és felcímkézni e vállalkozás bonyolultságát, ha a romániai magyar élet és a politika viszonyáról próbálunk megvilágosodni. A feltételek, a szereplők és körülmények adottak, csak egyetlen téridőkeretbe kell beleszuszakolnunk ideig-óráig a rendelkezésre álló történések, leírások, események, hátterek és nekifutások tömkelegét, remélve, hogy egy felismerésnyi pillanatig összeállnak.
Makulátlan világ
Kampánybűz vegyül a tavaszi levegőbe. Legjobb példa erre, hogy rávetette magát az állam a Szent Baksis korábban ünnepi csókokkal illetett tetemére, friss vér csöppen az ikonosztázra, hiszen pár napja közel egymillió romániai alkalmazottnak kell reggelente kifordítania a zsebét, melltartóját, gatya- vagy szoknya korcát, mert itt a makulátlan uniós Kánaán, amikor megadózott, tisztára mosott borravaló kerülhet a zsebekbe.
Makulátlan, új világot hirdet a politika, egyelőre a választóik világát, mert kormányra való politikus ül közpénzek ellopása miatt vagy készül mostanában a rácsok mögé. Mi ez, ha nem kampány egy évvel a közelgő helyhatósági választások előtt? Akárcsak a csapvíz áfájának csökkentése, ami szép definíciója lehetne az intézményesített parasztvakításnak. Mert nagyjából 3 millió létfenntartó gazdaságból élő „szociáldemokrata” szavazónak valószínűleg csapvize sincs, mi több, áfát sem szoktak vásárolni a főutcai vegyesboltban.
Nem vitás, nagy harc lészen a fülkék körül. Aminek első egyenes következménye a magyar pártok számára az, hogy beélesedik az RMDSZ látható erőfeszítései ellenére is változatlan küszöb, mert a nagy román oldali mozgósítás ideát rontja a magyarok számait. Persze más gondjai is vannak/lesznek a hazai magyar pártoknak, amelyek pénz hiányában aligha mérhetnek piacot, és csak találgatni tudnak, hogy szavazóbázisuk mennyire öregszik, és ami veszélyesebb, hogyan változik vagy alakul. Ami biztos: a voksolóknak a statisztikákból jól ismert számbéli fogyása. Egyrészt a közismert egymillióról 350-400 ezerre az 1990-es részvétel óta a legutóbbi választásokig, és az, hogy két népszámlálás között háromszéknyi lakossággal fogy a magyar, tízévenként 200-200 ezerrel. Ami azt jelenti, hogy az erőteljes román migráció hiányában aligha csodálhattuk volna a magyarság arányának eddig még kényelmesen alakuló görbéjét, ami 7,1 százalékon indult 1992-ben, 2002-re 6,6-ra, 2011-re még mindig a kényelmesnek tűnő 6,5 százalékra csökkent. De ez vékony jég, ami jól látható a szórvány arányaiban.
A voksolásra hangolás kulcsszava az átalakuló szavazóbázis megszólítása lehet. Ez az a terep, ahol a rutin a képviselet megszűnéséhez, a politikai halálba vezethet a parlamentben, az arányok drámai megváltozásához a helyhatósági körzetekben. A korábbiakhoz képest megváltozó szavazóbázis megszólítása embert próbáló feladat, mert a romániai magyar szavazó amúgy sem hétköznapi modell.
Koloncok
Kezdve azzal, hogy a Trianon utáni Erdélybe magyarnak születni nem tűnik Isten ajándékának, az egyébként egészségesnek születő magyar gyermek marékra való kolonccal a nyakában indul neki az életnek, és ez az, amiről a politika nem hajlandó tudomást venni, a sajtó pedig vonakodik feszegetni a témát. Legelső koloncunk a tartós gazdasági hátrányt okozó románnyelv-ismeret hiánya, hiszen a nyelvismeret gazdasági és kulturális előnnyel jár szerte a világon, nálunk pedig ingyenes, 12 éves állami oktatás mellett majd’ száz év alatt nem voltunk képesek megoldani ezt az egyszerű dolgot. Aminek következményei nemcsak az általános és középiskolai vizsgák ideje alatt, majd felvételik idején mutatkoznak meg, hanem egy egyszerű sofőrvizsgán, egy-egy munkahely elnyeréséért folyó versenyben, a hivatalnok előtt a kalapját idegesen gyűrögető bácsika látványában, egy-egy élelmiszer összetételének, használati utasításának értelmezésében. A többnyelvűségért harcolni kell, de aligha elfogadható, hogy a többnyelvűség kiharcolásáig hátrányos helyzetben kell élnie milliónyi magyarnak, csak azért, mert nem tudunk vagy nem akarunk megtanulni egy nyelvet – amitől következményeiben javulna az életünk minősége.
Ennek több oka is van. Az egyik a standard tapasztalatcsomag, ami kijár a magyar gyereknek a családtól – nem feltétlenül nevezném gyűlöletre nevelésnek, csak irredenta bakanótákból letisztult vásári történelemleckéknek –, s amelyek középpontjában az áll, hogy a tóttól a labancig, szerbig, a muszkától a bocskoros oláhval bezárólag mindenki bántja a magyar legényt, de sebaj, egyszer lesz még más világ. Ez kelet-európai sajátosság, ami nemcsak felénk van így, és remélhetőleg valamikor kimarad az életünkből. Addig is egyesek pártmarketinget építenek ezekre a harmadkézből származó történetekre. De ott van még az igazi kolonc: száz év után sem vagyunk képesek megtanulni, hol, miben élünk, nincs helyismeretünk. Hogy itt Európa lenne, erős túlzás, mint ahogy az is, hogy az erdélyi magyarság képviselné az európaiságot ebben a csúnya tengerben. Még az is durva leegyszerűsítés, amikor C. P. Snow nyomán felénk húzták meg két kultúra határát. Sajnos, egyféle kultúrában élünk itt, bármilyen magasra is tervezzük a kerítést, ez pedig a mi Balkánunk itt, a megtestesült Bazár, ahol kivásárolható a bűn.
A világ, amelyben élünk, és amely még mindig tétlenül tűri, hogy felnövő gyerekeiből nagy valószínűséggel a létfenntartás határán tengődő földműves, szakképzetlen kereskedelmi dolgozó vagy pénztáros, éjjeliőr, sofőr, szakképzetlen konfekcióipari munkás, szakképzetlen építőipari alkalmazott, egészségügyi vagy tanügyi káder lesz – mert ma több mint négymillió aktív felnőtt ebből él Romániában. A kulcsszó az lehet, hogy a felnövő magyar gyereknek vajon ez megfelel-e?
A potenciálisan átalakuló, változó magyar szavazóbázisnak egyre kevésbé kell a jól ismert Székelyföld-marketing, a „gazdaság” kulcsszót nem ismerő MPP-program. És előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: az én egyéni érdekeimet, jövőmet, boldogulásomat végül is ki képviseli? Mert a pártok csak vigyázzanak saját magukra.
Willman Walter |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Európai fellépés szükséges a kisebbségi jogokért”
A romániai kisebbségpolitika változó eredményességű időszakait ismertette, ugyanakkor negyedszázad kisebbségi érdekvédelmének akadályairól, és jövőbe mutató kihívásairól is beszélt Kelemen Hunor szövetségi elnök csütörtökön az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) a görögországi Komotiniben megszervezett kongresszusán – számolt be az RMDSZ hírlevele. Az RMDSZ elnöke az eseményen való felszólalásában azt hangsúlyozta: az általa vezetett politikai szervezet aggodalommal tapasztalja, hogy egy európai uniós tagországban, a kommunizmus bukása után 25 évvel sem jelentenek biztosítékot a megszerzett, törvénybe foglalt közösségi jogok, együttes európai fellépés szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek ügyeiben előrelépés történjen. –
A romániai magyar közösség a rendszerváltozás első pillanatától eldöntötte azt, hogy jogait a parlamentáris demokrácia eszközeivel, érvekkel és párbeszéddel próbálja megszerezni, partnereket keres a román társadalomban, Európában és nemzetközi szinten is ügyei támogatására – hangsúlyozta kongresszusi ismertetőjében Kelemen Hunor, aki azt is hozzátette: az általa képviselt közösség már akkor az euro-atlanti integráció és a demokratikus értékek híve volt, amikor az ország még nem tudta, hogy milyen irányba szeretne haladni.
„Homogén nemzetállam létrehozása volt a célja a romániai államhatalomnak akkor, amikor az országban bekövetkezett a rendszerváltás. Addigra már nagy számban kivándorolt a német és a zsidó kisebbség, a magyarságnak kulturális és oktatási intézmények nélkül, anyanyelvét kizárólag családi környezetben használva, identitásában halálraítélt közösségként kellett túlélnie, majd talpra állnia 1989 decemberében” – utalt Kelemen Hunor arra a történelmi fordulópontra, amelyre a romániai magyar érdekvédelem és érdekképviselet kezdete tehető.
A fekete márciustól a kisebbségi törvényig
Az RMDSZ elnöke felidézte azt is, hogy 1990 márciusában Marosvásárhelyen véres etnikai konfliktus tört ki egy kétnyelvű felirat miatt, és azért, mert százezer ember követelte a magyar nyelvű oktatást az óvodától az egyetemig, hogy identitását közösségként tudja megőrizni.
„Ez a mesterségesen kirobbantott etnikai feszültség, amelynek halálos áldozatai is voltak, sok mindenre rávilágított, sok mindent megmutatott, és sok mindenre megtanított bennünket. De ennek a konfliktusnak a legfontosabb tanulsága az volt, hogy a demokratikus eszközöket kell keresnünk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíteni tudjuk. Ezzel együtt a magyarság 25 éve értéknek tekinti azt, hogy képviselői vannak a különböző intézményekben: a megyei és helyi önkormányzatokban, a parlamentben és az Európai Parlamentben, időszakonként pedig a kormányzatban is” – jelentette ki az RMDSZ elnöke, aki szerint a kisebbségi jogérvényesítés jelenleg leszállóágon van Romániában.
„A 2005-ben kidolgozott, a nemzeti kisebbségi közösségek jogállásáról szóló törvénytervezetnek, amely a kulturális autonómia intézményrendszerét is szabályozza, 2007 után, Romániának az Európai Unióhoz való csatlakozását követően már nem tudtunk parlamenti támogatást szerezni. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy amint megszűnik az európai nyomás a kisebbségi jogérvényesítésére vonatkozóan, teljesen leáll ez a folyamat” – mutatott rá Kelemen Hunor, aki hatályos törvények alkalmazásának elmulasztását is említette példaként: így a közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályt, illetve a 2011-ben elfogadott tanügyi törvényt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása esetében.
Kisebbségi konferencia kisebbségek nélkül
Kelemen Hunor tájékoztatta a FUEN-kongresszus résztvevőit arról az autonómia-statútumtervezetről is, amelyet az RMDSZ politikai partnerével, a Magyar Polgári Párttal közösen dolgozott ki, bocsátott közvitára, és amely az identitáserősítés mellett a társadalmi béke megteremtését is szolgálná. Ugyanakkor nehezményezte azt, hogy a hazai külügyminisztérium, a Velencei Bizottság részvételével, úgy szervezte meg nemrég a kisebbségi joggyakorlatra vonatkozó konferenciáját, hogy arra nem hívta meg a közvetlenül érintetteket, a romániai kisebbségeket képviselő politikai szervezeteket.
„Nem voltak kíváncsiak egyetlen hazai kisebbség véleményére sem, hanem maguk között eldöntötték, hogy megoldották ezt a kérdést az országban” – tette hozzá a szövetségi elnök, aki a jövőt illetően egy, a többség és kisebbség között létrejövő egyezményt tekint szükségesnek. Erre az államfőnek is javaslatot tett az RMDSZ, a dokumentum garanciákat tartalmazna arra vonatkozóan, hogy a már megszerzett jogokat nem csorbítják, nem vonják vissza, hogy a hatályos törvényeket minden esetben alkalmazzák, a kisebbségek ügyeiben történő továbblépéshez pedig a konszenzust keresi a hazai társadalom.
Sógor: a Bizottságot is meg kell győzni
Sógor Csaba, az RMDSZ európai parlamenti képviselője arra reagálva, hogy változott-e az Európai Bizottság és az Európai Parlament hozzáállása az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéhez, úgy vélekedett: az európai uniós intézmények közül az EP továbbra is zászlóvivő ebben a kérdésben, korábban már a Bizottsághoz fordult egy felhívással, melyben egy átfogó EU-s kisebbségvédelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
„Az Európai Bizottság részéről azonban nem tapasztalunk eddig jelentős változásokat, ennek ellenére bizakodásra ad okot, hogy Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke évek óta foglalkozik kisebbségi jogokkal, míg Jean-Claude Juncker, a Bizottság elnöke arra tett ígéretet, hogy határozottabban kiáll majd a saját kezdeményezésű jelentések megfelelő gyakorlati alkalmazásáért” – mondta a képviselő.
A kisebbségvédelem három útja
Sógor Csaba szerint a kisebbségvédelmi munkában három úton haladhatunk egyszerre: a vitával és/vagy határozatokkal járó szóbeli kérdések mellett, Juncker ígéretébe kapaszkodva az egyéni jelentések terén is rá kell erősíteni a kisebbségi jogok védelmének hangsúlyozására, de fő cél az is, hogy a Tanács ajánlásai bekerüljenek az Európai Unió jogrendjébe. „Erre a munkára a civil társadalom is ráerősíthet” – vélekedett Sógor Csaba az európai polgári kezdeményezés fontosságára utalva.
Az EP-képviselő arra is kitért, hogy az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportja, az Európai Néppárt is egyre határozottabban fellép az őshonos kisebbségek védelmében. „Áprilisban néppárti kollégáimmal közösen egy olyan szakmai meghallgatást szerveztünk sikerrel, ahol szakemberek ismertették az európai kisebbségvédelmi problémákat és jó gyakorlatokat” – fogalmazott Sógor Csaba.
Véleménye szerint ez a közmeghallgatás mindenképpen előmozdíthatja az európai kisebbségvédelmet: az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság néppárti tagjaival közösen egy, az őshonos kisebbségek védelmét biztosító irányelv kidolgozását sürgetik, de egyéni jelentések alapját is képezhetik a szakmai meghallgatás következtetései. Sógor Csaba azt is hangsúlyozta: a kisebbségi közösségek egymás közötti szolidaritása mellett fontos, hogy a többséggel is kialakuljon a lojalitás és bizalom helyes egyensúlya, a többségnek meg kell értenie azt, hogy csupán nyerhet abból, ha a kisebbségi jogok a gyakorlatban is érvényesülnek.
A FUEN görögországi kongresszusán a Kelemen Hunor vezette RMDSZ-küldöttséget Korodi Attila és Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Sógor Csaba európai parlamenti képviselő és Vincze Loránt külügyi titkár, a FUEN alelnöke alkotta.
maszol.ro

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

csütörtök
A húsz éve meghalt Páskándi Gézára emlékeznek szülőföldjén
Kolozsvár/Szatmárnémeti,) – Kétnapos rendezvénysorozattal idézik fel csütörtökön és pénteken Szatmárhegyen és Szatmárnémetiben a húsz éve meghalt Páskándi Géza költő, próza-, dráma- és esszéíró alakját – közölte honlapján a szervező Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A Magyar Művészeti Akadémiával és a Petőfi Irodalmi Múzeummal közösen szervezett évfordulós rendezvénysorozat vers- és prózamondó versennyel indul csütörtök délután Szatmárhegyen, a költő szülőfalujában. Pénteken délelőtt Szatmárnémetiben, a Kossuth- és József Attila-díjas költő iskolavárosában irodalmi tanácskozással folytatódik a megemlékezés. A Szatmár megyei múzeum dísztermében tartandó Húsz év után című tanácskozáson irodalomtörténészek, levéltári kutatók és írók értekeznek Páskándi Géza életéről és szellemi hagyatékáról. Előadások hangzanak el Páskándi Géza műveiről, valamint arról is, hogy miként figyelte a költőt a román, majd a magyar állambiztonsági szolgálat. Péntek délután ismét Szatmárhegyen folytatódik a megemlékezés. A résztvevők megtekintik a községi könyvtár épületében berendezett állandó Páskándi-kiállítást, megkoszorúzzák a szülőház helyén 1998-ban elhelyezett emléktáblát, és a település központjában 2003-ban felállított Páskándi Géza-szobrot. A szobornál tartandó megemlékezés ünnepi szónoka Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke lesz.
Páskándi Géza (1933-1995) Az irodalmi életbe szinte gyermekfejjel került, 1949-ben már több lapnak volt a munkatársa. Tanulmányait - a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen - nem fejezhette be, mivel a magyar forradalom melletti kiállásáért 1957-ben letartóztatták és 6 év börtönre ítélték. A "román Gulagon", a Duna-deltában raboskodott. Bár 1969-ben már büntetlen előéletűnek számított, a román és magyar nyelvű pártlapok folyamatosan támadták, ezért 1974-ben Magyarországra települt. 1974 és 1990 között a Kortárs munkatársa volt, innen ment nyugdíjba. 1991-től a Nemzeti Színház irodalmi tanácsosa lett. 1991-ben Magyar Művészetért elismerést kapott, s birtokosa volt az 1956-os Emlékéremnek. 1977-ben József Attila-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, 1995-ben posztumusz Nagy Imre Emlékplakettet kapott, emellett számos szakmai díjjal is elismerték munkásságát. (MTI)

Felszentelt kollektíva
Az utolsó parasztforradalom – Ezerkilencszázötvenhat partiumi előszele
Az 1949-es év hallatán a legtöbb olvasóban Mindszenty bíboros elítélése, az NDK, a KGST megalakulása sejlik fel a történelemből. Ám ötvenhat évvel ezelőtt keserű napokat értek meg az erdélyi falvak is. Romániában ekkor kezdődött meg a hagyományőrző falusi közösségek tudatos szétverése, a kulákok likvidálása, a szovjet mintájú kollektivizálás: a téeszesítés megvalósítása. Ennek következtében kommunistaellenes megmozdulások törtek ki szervezetlenül, egymástól elszigetelten, amelyeket sok helyütt csak fegyverrel tudtak leverni.
Újkori magyar történetünk e fekete erdélyi, partiumi fejezetéről a történészszakma és a romániai sajtó is keveset szólt eddig. Tavaly tört meg a jég, amikor Kupán Árpád nagyváradi történész bogozni kezdte az események Bihar megyei szálait a váradi Reggeli Újság hasábjain. A román történetírás mélyen hallgat az akkori eseményekről, és a levéltárak is némák. Eddig azt sikerült hivatalosan bizonyítani, hogy a zendülések után csak Bihar megyéből közel kétszáz családot deportáltak Dobrudzsába, a Fekete-tenger mellé.
A Fekete-Köröshöz közeli magyar faluban, Bélfenyéren (románul Belfir) is parasztlázadás tört ki 1949-ben. A dél-bihari település egy a Partium „túlélő falvai” közül. A középkor megpróbáltatásait átvészelt magyar szigetnek állít emléket a neves geográfus, Fodor Ferenc Az el nem sodort falu című, 1940-ben kiadott könyve. (A Bélfenyér melletti Búzás-domb máig őrzi egy pestisjárványban kihalt szomszédos falu emlékét.)
A bélfenyéri római katolikus egyház által őrzött historia domusban, a „ház történetében” aranybányára akadtam a helyi plébános, Márton atya jóvoltából. A hajdani papok által írt és rejtegetett krónika a település történetének dokumentálásán túl megrázó korrajzot ad a háború utáni partiumi magyar világról.
„A demokratikus irányzat föltartóztathatatlanul megy előre. Június közepén államosították a gyárakat, malmokat, nagyobb üzemeket. Nagyon sok az ingyenes közmunka, bár el kell ismerni, hogy sok jót akarnak: útjavítást, öntözést. A nép azonban nagyon terhesnek érzi ezt. Július 26-án hirtelen államosították az egyházi iskolákat, épületeket, földeket, felszereléseket. Így elvesztettük a legdrágább kincsünket, a gyermekeket. Nem lesz több hittanóra az iskolában. Teljesen misztériummentes lesz a tanítás. […]
Szeptemberben (1948) megszüntették hivatalosan a gör. katolikus vallást. A gör. katolikus püspököket és a hozzájuk hű papokat elfogták. Sok és sajnálatos a hitehagyás köztük. A néptömeg hűségesebb, mint papjaik. Időközben comprimálták a róm. katolikus püspököket is. Csak az erdélyi – Márton Áron – és a iasi-i püspök urak maradtak elismerten. A többi, köztük a szatmár–nagyváradi is, nem vezethetik egyházmegyéjüket. […]
Egyházközösségünk életében fájdalmas eseménynyel kezdődött az 1949. év. A helybéli kommunista párt vezetősége kultúrház céljaira a zárda épületét szemelte ki. Január 12-én a tanfelügyelő utasította a kedves nővéreket, hogy azonnal hagyják el az épületet. 1902 óta laktak ott, imádkoztak, dolgoztak a szegényekért, gyógyították betegeiket. Tanították, nevelték a gyermekeket, vezették az ifjúságot. A faluban nagy megdöbbenést keltett, de tenni ellene nem lehetett semmit. A kedves nővérek a plébánián húzódtak meg, és nagyon visszavonultan élnek. Csak a betegeket látogatják szorgalmasan. A nép lelkében érezte magát megbántva. Fájdalmas hatást gyakorolt rájuk az is, hogy az épület tetejéről a kőkeresztet egy éjjel eltávolították. A fáma úgy tudja, hogy a kereszt levevője hasrepedést kapott…
16-án már táncmulatsággal, előadással nyitották meg a kultúrház működését. A hívek lelke kezd belefásulni a dologba.
1949. március 25-én a főhatóság táviratilag engedélyt adott, hogy a plébániai, kántori földekről lemondhassunk. Ennek értelmében – mivel csak magánművelésben munkálhatja meg mindenki a földjét – lemondtunk az állam javára. Az egyházi földekből állami mintagazdaságokat létesítenek. […] A komm. párt vezetősége úgy látja, hogy addig nem tudják a népet beszervezni, míg a pap vezeti őket. Ezért most mindent elkövetnek, hogy a jelen lelkészt is elődjeinek sorsára juttassák. Ha nem mennek a gyűlésekre az emberek, a pap a hibás, miért nem vezeti őket. Ha nem mennek az emberek közmunkára, a pap az oka, miért nem győzi meg az embereket. Ha a templom megtelik, ha a körmenetek felejthetetlenek, szinte a fogukat vicsorgatják. A közeljövőben valószínűleg fognak keresni valami ügyet vagy ürügyet, ami alapján eltávolítsanak a falu életéből és a hívek éléről.” A lazarista atya előre látta sorsát. 1952 márciusában menesztették a kis vidéki egyháztól. Helyére az akkori szinérváraljai plébánost nevezték ki, akit kezdeti tiltakozása miatt megfenyegettek, hogy a Bélfenyérig tartó 240 kilométeres utat gyalog fogja megtenni. Egyik papnak sem volt választása. Kőrösi Károly személyében Szatmár egyházmegyei áldozópap lett Mészáros Antal utóda. Az egyelőre néma levéltárak helyett az egyetlen hiteles leírást szintén a historia domus nyújtja a felkelésről: „Kis falunk népe a település fennállása óta alig élt át keservesebb, fájdalmasabb napokat, mint 1949. július vége és augusztus eleje. A baj nem nálunk kezdődött, és csak inkább szenvedő, mint cselekvő alanyai voltunk a lázadásszerű megmozdulásnak. A baj a csépléssel kapcsolatban alakult ki. Miniszteri rendelet értelmében a cséplőgépnél dolgozó munkások az eddigi szokástól eltérően bérüket nem búzában, árpában kapták, hanem pénzben. Azonban a pénzfizetés még csak távolról sem közelíti meg a szokásos részesedést. A munkásság a környező román falvak dolgozóinak példáján felbátorodva és velük egyetértve itt is megtagadta a munkába állást. Sőt karhatalommal megakadályozták azt is, hogy a gazdák összeállva csépeljenek. Talán két hétre is megakadt a munka: a parasztság a természetbeni részesedéséért, a gazdák a meglehetősen magas kvóta – állami beszolgáltatás – enyhítéséért harcoltak. Környékünkön a lázadás, amit sohasem lehetne megállapítani, hogy végeredményben hány megyére terjedt ki, Feketetóton kezdődött, ahol állítólag a kivezényelt katonasággal is megütköztek. […] 28-án éjjel a feketegyőrösi munkások rendszerellenes énekekkel és fölkiáltásokkal átjöttek hozzánk. Falunk lakosságát megfenyegették, hogy ha nem tartunk velük, akkor fölégetik a házainkat, s azt követelték, hogy szombaton éjjel közös tüntetésben vonuljunk át Kocsubára. Éjjel félreverték a harangokat, és villával, kapákkal többen futottak a szomszéd faluba. Azonban – mint az előre látható volt – a kivezényelt katonaság elől hazatértek. Közben egy kocsubai fiút agyonlőttek.
Vasárnap reggel beköszöntött a szomorúság, a szenvedés. Heteken keresztül jajjal keltünk és feküdtünk. Megszámlálhatatlan katonaság lepte el a falunkat. Harangozni sem volt szabad egy hétig. A katonaság kettesével kezdte összeszedni a Kocsubára átmenő férfiakat. Úgy 60–70 embert vittek az őrsre. Természetesen a környező falvakból is hasonlóan ugyanezt tették, mert keresték a mozgalom forrását. Ezt állítólag a több éve keresett, letartóztatása elől elmenekült Sârbu Silviu volt jegyzőben találták meg. Állítólag vele politikai kapcsolatot tartott fenn Csák László és Bíró József. Ezért őket augusztus 3-án hajnalban, egyiket a templom mellett, az utóbbit a községháza előtt, agyonlőtte a katonaság, hogy a lakosságot megfélemlítse. Kevéssel a kivégzés után hat családot, a legjobb módúakat Constanta melletti falvakba deportálták. A hat család vagyonát »állami kezelés« alá rendezték. Ők azóta is a munkájukból és az itthon maradottak támogatásából tengetik életüket. A kivégzetteket teljesen csendben – hatósági engedéllyel – egyházi szertartással temettük el közös sírba. […] A történelem tanúsága megint beigazolódott: a parasztforradalom nem győzhet!” Ismerős a forgatókönyv, ugye?
Nagyváradiként többször megfordultam a vidéken, apai ágon bélfenyéri vér csörgedezik bennem, de a helybéliek mind ez ideig nem beszéltek a történtekről. Felkerestem Fenesi Györgyöt, a nyolcvanas éveiben járó veteránt, aki 1949-ben (ismét) szembe találta magát a puskacsővel. Édesapám bélfenyéri nagybátyja szemtanúja és szenvedő alanya volt az eseményeknek. Történt ugyanis, hogy az egész falut megszállta az „új népi rendőrség”, a milícia és a Securitate. Fenesi elmondása szerint a szekusok éjjel jártak, és lesben álló nehézgéppuskás őrszemeket állítottak fel a faluba vezető utakhoz, akik potenciális ellenséget láttak a határból vasvillával hazafelé igyekvő emberekben is.
Száznyolcvanegy családot deportáltak az egykori Bihar vármegye Romániához került negyvennyolc településéről. Bélfenyérről hat famíliát költöztettek marhavagonokban dobrudzsai kényszerlakhelyre, így kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy elkobzott földjeikből kialakítsák a falusi kollektívák csíráit.
– A dobrudzsai állami gazdaságokhoz telepített emberek helyére senkiháziakat, kommunistákat dugtak. A deportáltak földjein kezdték meg a kollektivizálást. Bélfenyéren augusztus elsején szentelték fel a kollektívát, de én nem mentem be, csak ötvennyolcban – árulta el Fenesi György. A már idézett váradi történész kutatásai azt bizonyítják, hogy erre az időszakra létrehoztak egy olyan speciális egységet, amelynek az volt a feladata, hogy a helyszínen kivégezze „a felkelésre uszítókat”. Bélfenyéren állítólag két napig haldokoltak a szerencsétlen áldozatok vízért könyörögve, de az emberek nem mertek kilépni az utcára, mert féltek a Securitatétól és a katonaságtól. Az idős szemtanú állítása szerint jobbára csak a környék magyar lakosságát vonták felelősségre. A közeli Tenkén a csendőrőrs tökéletesen megfelelt a válogatott kínzásoknak: – Akiket Tenkére vittek, azokat vagy agyon-, vagy félholtra verték. Sârbut is a csendőrségen tartották láncra verve, majd az összeszedett emberek előtt nyilvánosan főbe lőtték. Kocsobáról mégsem vittek el senkit, pedig azok rálőttek a szekusokra is, mikor be akartak menni a falujukba. Főként a magyarokon torolták meg a lázadást, mintha ők szították volna a zendülést. A románok különben sem vallottak egymás ellen.
– Akkoriban tisztelték egymást a dél-bihari magyarok és az ottani románok?
– Mindig ellenségek voltak. Harminchatban, amikor a bátyámnak tizenkettedmagával be kellett volna rukkolnia román katonának, társaival együtt lemaradt a Nagyváradra igyekvő vonatról a tolongás miatt. Tenkén megtorlásként levetkőztették, és összevissza rugdosták, majd elvitték őket. 1913-as születésű fiúk voltak. A második bécsi döntés után átmentem Váradra, onnan Kolozsvárra, majd francia hadifogságba kerültem. Bátyáim meghaltak. Nem akartam a román hadsereg katonája lenni. 1950-ben a Securitate központi igazgatósága formális kivizsgálásának konklúziói a következők voltak: „A helyi szerveknek a jövőben kérniük kell a központ támogatását és véleményét a kritikus helyzetek megoldására vonatkozólag. Fel kell hívni az intézkedő személyek figyelmét, hogy a mi rendszerünk nem fogadja el a terrort, elutasítja a balos akciókat, amelyek eltávolítják a parasztságot a rendszerünktől.”
Vagyis senkit sem kell felelősségre vonni a gyilkosságokért, a minden előzetes tárgyalás és ítélet nélküli kivégzésekért…
A kommunizmus e korai partiumi áldozatainak mind ez ideig nem állítottak emléket köztéren. Pedig ez nem bátorság kérdése, ugyanis az 1944 őszén tisztán etnikai indíttatásból elkövetett köröstárkányi és gyantai vérengzéseknek már van méltó emlékművük. Tárkányban egyenesen siratófal hirdeti, hogy a „felszabadító” román különítményesek hány embert mészároltak le a visszavonuló magyar honvédség nyomában.
A feltehetően Árpád-kori alapítású Bélfenyér ma a partiumi, szórványmagyar falvak mindennapos, békésnek mondható életét éli. A magyarok lassan fogyatkoznak, és új honfoglalók szeretnék befészkelni magukat a Csereság-patak menti faluba. Ezt ellensúlyozandó dévai mintára gyermekotthont és kollégiumot létesítettek Márton atyáék a katolikus templom melletti szépen felújított zárdában, amelyre visszakerült a kereszt és a felirat is: Istenünknek és fajunknak – 1902. A Böjte Csaba útját járó fiatal plébános elárulta, hogy ha rajtuk múlik, most már sosem fog lekerülni az épületről a kereszt, de az írás sem!
BALÁZS D. ATTILA
Magyar Nemzet

A nemzetváltás elmarad
Bár Klaus Johannis uralomra lépésével várható volt, de ilyen széles körű és alattomos terjesztése aligha volt előrelátható. Mind több helyről és mind gyakrabban hallom, hogy mindenki, aki román állampolgár, az román, legfeljebb a származása más, s az anyanyelve nem a többségié. Egyelőre. Tehát át szeretnék változtatni az etnikai nemzetet állampolgári nemzetté. Még akkor is, ha a „zöld románok” háborognak ezért, mert szerintük csak a dák és római ősöktől származó ortodox vallásúak tekinthetők velük egyenrangúaknak.
A „demokratikusabbnak” mondható többségiek azonban, akik ugyancsak Nagy–Romániáról és a homogén nemzetről álmodoznak, igencsak egyetértenek a gondolattal, s ebben nem csak egyes hazai kisebbségiek részéről, hanem anyaországunkból is támogatókra találnak, mondván, ha már a történelem országot váltatott velünk, váltsunk nemzetet is. És sorolják a példákat.
Igen ám, de azt nem teszik hozzá, hogy a hosszú évszázadokon keresztül erőszakkal franciásított Korzika ma már függetlenedni akar, a bretonok is téregetnek vissza őseikhez, a keletről nyugatra tolt Lengyelország – bár németjeit kikergette – fél, hogy a germánok egyszer csak visszakérik azt, ami az övék volt. Az USA-ban pedig mindenki amerikai, hiszen ezen a kontinensen él, de mindenki jövevény valahol, s gyakran felemlegetik eredeti származását... Arról pedig nagy csend van, hogy sem a katalánok, sem a baszkok nem akarnak spanyolok lenni, sem az írek, skótok angolok, sőt, még Nagy-Britanniához tartozni is kényelmetlen számukra; a dél-tiroliak nem mondják magukat olaszoknak, hogy csak gyorsan néhány példát említsek.
A magyarok esetében az első világégés után egy határain belül élő állampolgári nemzetet szórtak sokfelé. Nem ezreket, hanem milliókat. Így most, a nem is olyan régen még egységes nemzet, egy kegyetlen döntés értelmében most több országban él. Nagy részük sosem akart és akar más nemzethez tartozni, még ha ez „csak” állampolgári lenne is. Ők felvidéki, vajdasági, kárpátaljai vagy erdélyi magyarok. És anyanyelvüket, identitásukat nagyon nehéz körülmények között is megtartották, erről lemondani nem akarnak, és minden csalafintaság, sőt, olykor erőszak ellenére, nem is fognak. Főleg, mert ma már az erdélyi románok is látják: a nagy nemzet nevében kifosztották őket. Ma már ők is inkább erdélyiek.
Román Győző
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Politikusi erdőmaffia
Nagy erdővédő-harcosok lettek politikusaink, oly hevesen oltalmazzák a fákat, mintha nem lennének felelősek az elmúlt huszonöt esztendő pusztításaiért. Pártállástól függetlenül, igaz más érvekkel, de minden témában megszólaló politikus az irtások ellen ágál, bizonygatja, hogy amit ő akar, az az igazi, a másik tábor sunyi módon a további szabad prédát törvényesítené.
Victor Ponta hirtelen zöld aktivistává változott, a legdrasztikusabb megoldásoktól sem riad vissza, egyenesen betiltaná a rönkexportot. Három éve miniszterelnök, mostanáig eszébe sem jutott bármilyen lépést tenni, mi több, mentora, Adrian Năstase és apósa, Ilie Sârbu felelős a Holzindustrie Schweighofer romániai megtelepedéséért, pártja vezető politikusai kapcsolódnak így vagy úgy az erdőbizniszhez. A liberálisok az új törvény ellen szónokolnak, szerintük nem elég erős, nem biztosít elegendő védelmet, elnöküket, Klaus Johannist próbálják menteni, aki visszadobta a jogszabályt, de ártatlan báránynak ők sem mondhatóak, soraikban többen is belekeveredtek valamilyen módon erdeink végletekig történő kiszipolyozásába. Nehéz vétlennek és önzetlennek nevezni az RMDSZ-t is, hisz nagy hatalmú szenátorát, Verestóy Attilát ma is „Isten druzsbájaként” emlegetik, de az elmúlt évtizedekben több magyar környezetvédelmi miniszter regnált, s keveset hallottunk arról, hogy megálljt parancsoltak volna az erdők letarolásának, mi több, Háromszéken az RMDSZ aktív közbenjárásával vethette meg lábát az osztrák nagyvállalat, Olosz Gergely volt szenátor segítette megtelepedésüket, Tamás Sándor megyeitanács-elnök pedig nemcsak boldogan asszisztált bemutatkozó sajtótájékoztatójukon, de az engedélyeztetés elől is hárította az akadályokat. A legnagyszájúbb erdővédők tehát éppen azok, akik saját zsebüket vagy érdekcsoportokat kiszolgálva, tudatosan, esetleg nemtörődöm módon hozzájárultak a jelenlegi áldatlan helyzethez. Csontig kellett hatolnia a késnek, és beigazolódnia, telhetetlenségük határtalan, eszük ágában sincs az új törvénnyel megálljt parancsolni a pusztításnak, hogy mozgolódni kezdjen a civil társadalom, és ezrek vonuljanak utcára az erdők védelmében. Nem tökéletes a jelenleg napirenden lévő erdőtörvény, de az eddiginél sokkal jobb, mindent nem orvosol, de gátat vet a gátlástalan kitermelésnek, és jó alap, melyre megfelelő alkalmazási normákkal tovább lehet építkezni.
A politikusokra nem számíthatunk, mindig mindent jól meghatározott érdekeik szerint csűrnek-csavarnak, és csupán szerencse, ha ez egybeesik a közérdekkel. Rá kell őket kényszeríteni, hogy ne hátráljanak ki az erdőtörvény mögül, s a múlt szombati megmozdulás igazolta: a civil nyomás eredményes lehet.
A holnapi tüntetésen még többen kell lennünk, hogy lássák, érezzék, nincs visszaút, a szöveg már kevés, tettekre van szükség, ha még egyszer voksunkat szeretnék.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb segítő szervezet
Bővült a civil segítők kínálata Sepsiszentgyörgyön, áprilisban jegyezték be a Salvatore Egyesületet, amelynek legfontosabb célja az elsősegélynyújtás, de az önkéntesség népszerűsítése is tevékenységük között szerepel.
Buna Hunor, a Kovászna Megyei Vöröskereszt önkéntescsoportjának korábbi vezetője azért hozta létre az önálló egyesületet, mert szerinte szükség van az elsősegélynyújtást biztosító szervezeti hálózat bővítésére: „Előfordulhat, hogy egyszerre több településen kellene biztosítani a segítőszolgálatot, például városnapokon, falunapokon, kulturális rendezvényeken, és a jelenleg működő önkéntescsoportok mellett van hely még segítőknek.” Az egyesület alapszabályzatában képzés, oktatás is szerepel, távlatilag e tevékenység akkreditálásán is gondolkodnak, egyelőre azonban az elsősegélynyújtást tartják elsődleges feladatuknak. Egy orvos, két asszisztens és öt önkéntes diák csatlakozott a szervezethez – közölte Buna Hunor, és eddig a Szent György Napokon, valamint a kézdivásárhelyi sportnapokon állítottak sátrat, vasárnap, a család nemzetközi napja alkalmából a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban mutatkoznak be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bonyodalmak a nyugdíjtörvény körül
Az RMDSZ utóbbi időben született törvényhozási kezdeményezéseiről, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák ügyéről tartott tegnap sajtótájékoztatót Kerekes Károly képviselő.
Mindenekelőtt arról beszélt, hogy módosítanák a 263/2010-es nyugdíjtörvényt, amely szerint "néhány olyan időszakot, amelyben a kedvezményezettek nem fizettek be társadalombiztosítást, asszimilálják, biztosítási időnek tekintik. Egyik ilyen példa a nappali tagozaton tanuló egyetemisták, valamint a katonai szolgálatra behívott és mozgósított katonák esete, amikor nem kellett semmilyen hozzájárulást fizetniük". A képviselő azt nehezményezte, hogy erre az időszakra mindössze 0,25 nyugdíjpontot kapnak, míg másoknak ezt a fizetésük arányában állapítják meg. Véleménye szerint a diákok esetében ez elfogadható, de a katonák esetében, főleg, akiket főleg a kommunizmus idején nehéz munkatáborokba vittek – Duna-csatorna, Nép Háza, Transzfogaras, metró –, amely sok áldozattal is járt, elfogadhatatlan. A képviselő szerint a 2010-es nyugdíjtörvény rengeteg méltánytalanságot tartalmazott, ezért ő maga nem szavazta meg.
Ezért az RMDSZ parlamenti csoportja, a lakosság véleményét is kikérve, 2014-ben javasolta, hogy a nyugdíjpontot növeljék meg 0,75-re a katonák és azon civilek esetében, akiket munkatáborba hívtak be. Ez kérés alapján történne. És a már nyugdíjasoknak is jogukban állna újraszámíttatni a nyugdíjukat.
A PSD hajlik az igazságtalanságok orvoslására
Kerekes elmondta, hogy a nagyobbik kormányzó párt hajlik arra, hogy az igazságtalanságokat orvosolják. Például azt, amely azokra a személyekre vonatkozik, akik 2001. április 1-je előtt I-es munkacsoportban dolgoztak. A 2010-ben elfogadott nyugdíjtörvény nagyon keveset tartott meg az I-es munkacsoportból, nagyon keveset vitt át az úgynevezett speciális körülmények között történő munkabesorolásba. Sokan kimaradtak ebből, és nem részesülhettek úgy, ahogy korábban, korkedvezményben, – magyarázta a képviselő. A régi törvény értelmében korkedvezménnyel öt évvel korábban lehetett elmenni nyugdíjba. Ez a többség esetében esett.
"2013-ban az RMDSZ kezdeményezésére részben sikerült orvosolni a helyzetet, úgy, hogy azok mehettek korkedvezménnyel, akiknek legalább hat év régiségük volt az I-es munkacsoportban. Én az eredeti állapot visszaállítását kértem, hogy akinek legkevesebb két éve volt, korábban mehessen nyugdíjba. Azonkívül, hogy igazságtalanság, ez a rendelkezés alkotmányellenes is volt, mert egy elmúlt időszakban ledolgozott időre vonatkozó törvényt nem lehet visszamenőleg megváltoztatni."
Az RMDSZ törvénytervezetét a szenátusban megváltoztatták, mondta a képviselő, a két és hat év közötti régiséggel rendelkezőket II-es munkacsoportba sorolták. "Saját törvénytervezetemről kellett véleményt mondjak a szakbizottságban a múlt héten, és azt kellett mondanom, hogy nem tudok egyetérteni. Nem tudtam elfogadni a szenátusi változatot."
Érdekességként mondta el, hogy közel száz PSD-s képviselő is benyújott egy, az RMDSZ tervezetével azonos tárgyú és azonos formájú törvénytervezetet, és a szenátus ezt elfogadta, viszont a képviselőház szakbizottsága a múlt kedden elutasította. Szerdán a plénumban Kerekes azt kérte, hogy küldjék vissza a szakbizottságba az RMDSZ tervezetét, amit a képviselőház megszavazott.
Legnagyobb hibás a polgármesteri hivatal
Az RMDSZ képviselője a marosvásárhelyi utcanévtáblák körül kialakult helyzetről szólva a polgármesteri hivatalt nevezte a legnagyobb hibásnak, amely egy tanácsi határozat alapján meg kellett volna oldja a helyzetet.
Véleménye szerint a helyi rendőrség, amely az önkormányzat alárendeltségében van, tudta, hogy van tanácsi határozat, de ahelyett, hogy diplomatikusan járt volna el, azonnal rátért a megfélemlítésre, holott az lett volna a feladata, hogy enyhítse az amúgy is meglévő feszültséget.
A képviselő ugyanakkor azt sem helyesli, hogy "akárki tegye-vegye a táblákat, ez a hatóság feladata, amely nem tett eleget jogköri feladatának. Amellett, hogy elítélte a helyi rendőrség vezetőjének és csapatának a túlkapásait, felhívta a figyelmet arra, hogy a helyi tanács a kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatát a kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményre alapozta, amelyet Románia is ratifikált, és így szerves része a romániai jogszabályoknak. Ez az egyetlen jogalap, amire hivatkozni lehet. Nevetségesnek nevezte a reklámtörvényre való hivatkozást, ami nem lehet jogalap.
"A megoldás egyszerű és egy: nem az állampolgár, nem a civil szervezet kell foglalkozzon az utcanévtáblák kihelyezésével, hanem a polgármesteri hivatal. Felelősségre kell vonni a polgármesteri hivatalt, ha nem teljesíti a tanácsi határozatba foglalt feladatait. Bárkinek joga van beperelni a hivatalt, hogy nem teljesíti törvényes kötelezettségeit. Az RMDSZ-frakció hasson oda, hogy a polgármesteri hivatal minél hamarább oldja meg a kérdést! Vannak erre eszközeik" – jelentette ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Semmi sem az, aminek látszik?
Május 13-án Tóth Tibor Budapesten élő, temesvári születésű összeesküvés-elmélet blogger tartott előadást Semmi sem az, aminek látszik – Összeesküvés-elméletek kezdőknek és haladóknak címmel a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében. A nagy érdeklődést kiváltó prezentációra a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor, ez alkalommal a szerző KONTEO 1 és KONTEO 2 című könyveit is bemutatta.
Szász Enikő TMNSZ-elnök, az esemény szervezője a bevezetőben elmondta: a Bánsági Magyar Napok célkitűzései között szerepel olyan temesvári származású, külföldön élő személyiségek bemutatása, akik valamilyen területen jeleskednek. Ilyen Bartal Zsuzsa Párizsban élő zongoraművész, aki a Bánát Filharmónia kíséretével koncertezett Temesváron és a Budapesten élő Tóth Tibor összeesküvés-elmélet blogger, akinek a pályafutása legalább olyan titokzatos, mint az általa kedvelt konspirációs elméletek.
A temesvári magyar líceumban érettségizett Tóth Tibor múltjáról annyit elárult, hogy 1990-től 2009-ig a magyar rendőrség kötelékében dolgozott, illetve képezte magát, néhány évig a titokzatos tanúvédelmi osztály vezetője is volt. Az összeesküvés-elméletekkel először hobby szinten foglalkozott, majd saját blogot indított, amely nagy népszerűségre tett szert. Végül egy kiadó is megkereste, hogy megjelentetné a blogján közölt anyagokat, így születtek meg a KONTEO 1 és KONTEO 2 című kötetek.
De tulajdonképpen mi is az a „konteo”? A blog számára valami rövid, frappáns címet kellett keresni a bonyolult összeesküvés-elméletek helyett, így született meg a konspirációs teóriákból rövidített konteo.
Tóth Tiborról az is rögtön kiderült: jó humora van és kiváló, gyakorlott előadó, vetített képes előadását az összeesküvés elméletek természetrajzáról, az ókorba visszanyúló történetéről és XX. századi robbanásszerű reneszánszáról élvezet volt hallgatni. Tóth Tibor szerint egyéniségtől és személyiségtől függően, kisebb-nagyobb mértékben és intenzitással valamennyien hajlamosak vagyunk elhinni, hogy bizonyos történések és/vagy események mögött valamilyen titkos, rejtett, árnyékban maradó terv áll, amit általában rosszindulatú, gonosz emberek (netán földön kívüliek) dolgoztak ki annak érdekében, hogy bennünket (az ártatlan, mit sem sejtő, jó szándékú, tudatlan többséget) átverjenek, s ezáltal megvalósíthassák – legtöbbször roppant elítélendő – céljaikat. Az első „dokumentált” összeesküvés elmélet Néró császár idejében született Róma felgyújtásáról, azóta ezek az elméletek át- meg átszőtték az emberiség történelmét. Felmérések igazolják, hogy az emberek 50-70%-a többé-kevésbé elhiszi, hogy a globális vagy a helyi hatalom eltitkolja előle az igazságot, manipulálja a tömegeket, hatalma bebiztosítása és anyagi előnyök megszerzése érdekében. Tóth Tibor szerint az összeesküvés-elméletek egy részéről már kiderült, hogy komoly valóságtartalmuk van, mint az 1917-es nagy októberi forradalom vagy a második világháború kirobbantása, vagy újabban a CIA embereken végzett kísérletei és az Echelon-rendszerre épülő globális lehallgatási botrány. Az összeesküvés-elméletek szakértője bevallotta, hogy ő maga kreatív játékként fogja fel a „konteózást”, a különböző elméletek, információk összevetéséből a vélt valóság „kisakkozását”.
A rendezvény végén Tóth Tibor válaszolt a teremben ülők kérdéseire, majd az érdeklődőnek dedikálta KONTEO 1 és KONTEO 2 című köteteit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

VII. Regemondó verseny Marosvásárhelyen
Napsugár különdíj Almási Kristófnak
Május 8 és 9-én Marosvásárhely adott otthont a VII. alkalommal megrendezett Országos Regemondó Versenynek. 14 megyéből 38 gyermek volt jelen, és mesélt szebbnél szebb regéket. Arad megyét három tanuló képviselte: Almási Kristóf a Semmire semmi gondom című regével a Neumann Fivérek Általános Iskolából, tanítója Bálint Erika; Balogh Adrienn Lilla a Világoscímű regével, a Zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, tanítója Valter Zsuzsa és Balogh Zita a Máriaradna című regével, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, tanítója Pintér Mária Irén.
A szervezők, a Dacia Gimnázium tanítói közössége péntek délután városnézéssel kedveskedtek nekünk, melynek során Árpi bácsi nyugdíjas tanár lelkesen mutatta be a Kultúrpalota díszes épületét és festett ablakait, a város híres épületeit, felvitt az 50 méter magas toronyba, ahonnan beláttuk az egész várost.
A megnyitón Fejes Réka tanfelügyelő köszöntötte a kis regélőket, majd Bárdosi Ilona nyugdíjas tanítónő, a verseny megálmodója köszöntötte a versenyzőket, kísérő tanítókat és szülőket. Vacsora után a tanítók szakmai megbeszélésére került sor, ahol bemutatták az előző évek versenyeit képekben és azt is megtudtuk, hogy minden évben egy téma köré tömörítik a versenyt. Persze, az idei téma reggelig titok maradt.
Másnap reggel még a napocska is kíváncsian várta, milyen meglepetésekben lesz részünk. A Deus Providebit Ház bejáratánál meleg szeretettel köszöntötték a kis versenyzőket, és mindenki húzott egy betűt. Mint kiderült, Mátyás király udvarában vendégeskedünk, a betűk a Corvinákban levő iniciálék, nem kell izgulni, előre nem lehetett tudni, ki következik. Zsűri helyett tanácsosok voltak Bárdosi Ilona elnök, Zsigmond Emese, Krammer Terézia, Makkai Kinga és Vízhányó Aranka.
Játékmesterünk is volt, aki verseny közben táncoltatta, énekeltette a versenyzőket, hogy mindenkinek jó kedve legyen, és ne az izguljon. Sőt, a regélés után még érmeket is akasztott a versenyzők nyakába, ami nagy örömet szerzett a gyermekeknek. A verseny után az Állatkertet látogattuk meg, csak sajnos az időbeosztás miatt nem láthattuk az összes állatot.
A tanácsosok nehéz helyzetben voltak, mert nagyon sok ügyesen regélő gyermek volt az idei versenyen. Az aradi csapatból Almási Kristóf a Napsugár különdíját hozta haza.
Köszönettel tartozunk a szervezőknek a csodálatos két napért.
Valter Zsuzsa tanítónő
Nyugati Jelen (Arad)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Esőben
Ma nem küldök haza senkit, úgy esik, úgy zuhog, aki bejön, hadd maradjon, hoztam meg a döntést annak halvány gondolatával, hogy kevés gyerek tért be ma a magyar házba a játékórára. A játékóra azért született, hogy a merev iskolai magyarórákat körbeölelje a magyar házban. Ott ahol lakunk, ott ahol a magyar tanárok ülnek, élnek. Végül mindenhol írt, rajzolt valaki. Én az ajtó mellett állva fértem el, nem bántam egy cseppet sem. Az óra végére sem sütött ki a nap, de a gyerekek mosolyogva indultak haza. Kicsit megszáradtak minálunk. Indulásukkor láttam, hogy a legkisebbnek nincs ernyője, gondoltam, adok másnapig egyet kölcsön neki. Értetlenül néz a felajánlásomra.
– Békérezkedek én! – mondja. S már engedi is Józsi az ernyője alá, csak úgy, mert így léptek ki rendre a magyar ház ajtóján. Laza mozdulattal helyére igazítja a kicsi félrecsúszott táskáját, indulnak is, egyszerre lépnek, mintha mindig is egy ernyő alatt közlekedtek volna. Pedig nem szomszédok, nem osztálytársak, de együtt járnak magyarórára.
(2015. február 26.)
Szivárványos fáink
A tavaszra várva, néha elfáradva, a legnagyobb segítség a Szivárvány gyermeklapból dolgozni. Annyira szeretik a frumószai kicsik, az előkészítősöktől a IV. osztályosokig, hogy most már a harmadik előfizetői év alatt maguktól dolgoznak belőle.
Amikor megkapják, minden hónap második hetében, azonnal birtokba veszik. Ha mód van rá, akkor még a szünetben lapozgatják, ha nem, akkor az óra első tíz percében nézegetik, olvasgatnak belőle, majd feltevődik a nagy kérdés, hogy: – Tonár nini, mit csiájunk meg belőle? Így születnek csodaszép dolgok, festünk, rajzolunk, versikét olvasunk, mesét betűzünk, játékosan, kitartóan és végtelen szeretettel.
– Esment csengetnek ki? – kérdezte egy kicsilány az óra végén... Kell ennél kedvesebb kérdés egy tanárnak napjainkban?
A pénteki iskolai magyarórán a fa részeit tanultuk, köszönjük a Szivárványnak a segítséget! Szeretetvel, a frumószai kicsik egy része és a tanár néni.
(2015. március 16.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Kalotaszegi terepszemlén önkormányzatoknál, vállalkozóknál
Korsós Tamás konzul lehetséges befektetésekről, üzleti lehetőségekről tájékozódott
A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus Külgazdasági Irodájának képviseletében, Korsós Tamás konzul öt kalotaszegi települést keresett fel szerdán azzal a szándékkal, hogy közvetlen módon tájékozódjék az ottani kis- és középvállalatok mindennapjairól, továbbá arról, hogy az anyaország miként támogathatná a lakosság vállalkozó kedvét és lehetőségeit. A diplomatát Magyarvistára, Magyarkapusra, Magyarkiskapusra, Kalotaszentkirályra és Kiskalotára a Szabadság munkatársa is elkísérte.
Kőbe faragott jövő
Az első állomás Magyarvista. A település bejáratánál található a kőfaragásáról, kőszobrászatáról, kőrestaurálásáról híres Levente Companie Kft., amely ügyfelei számára az áru házhoz szállításáról és karbantartásáról is gondoskodik. A vistai hagyományos kőfaragást több mint két évszázada olasz mesterek honosították meg, de a tehetséges helybeli lakosság hamar megtanulta, sőt „le is körözte” oktatóit. Az innen származó természetes kő annak idején beépült a budapesti és a bukaresti parlament épületébe is. A vistai vállalat Andrásháza és Magyargorbó községek területén működő kőbányák termését dolgozza fel. Hamarosan új bemutatótermüket avatják fel az országút szomszédságában, ami később a forgalom további növekedésével kecsegtet. Broaina Gheorghe-Lucian polgármester a település bejáratánál fogad. A tulajdonos és ügyvezető Barta Levente távollétében Barta István üzemvezető kalauzolja el a látogatókat a telepen. A cég harminc embernek ad munkát, automata gépekkel szabdalják nagy pontossággal a kőlapokat a csarnokban. A megmunkálás további szakszerű kezelést igényel. Mindent a megrendelő tetszése szerint kell alakítani, gyakran egyedi megrendelésűek a termékek: ablak- és ajtókeretek, díszítőelemek, kőpad és kőasztal, stb. A levegőben elkerülhetetlenül száll a kőpor, pedig a tömböket és lapokat vágó fűrészlemezekre vízsugár ömlik működésük közben. Beszélgetés közben felmerül, hogy volt-e olyan rövidebb-hosszabb időszak, amikor megrendelés hiánya miatt szüneteltetni kellett a munkát a műhelyben. Soha – hangzik az üzemvezető megnyugtató válasza, aki azt is elmondja, hogy ügyfeleik legnagyobb része hazai, csak ritkán kerül magyarországi is. A gépeik korszerűek, csak a marófejeket kell gyakran cserélni. Télen ebben a csarnokban nincs túl meleg, mert a sarokban levő fémkályha az egyedüli hőforrás. Embereik mégis elégedettek a feltételekkel. A szakmát pedig nem tanítják, mindenki lopja valakitől a tudást – világosít fel az üzemvezető. Az anyaországban mindenképpen megérdemelne nagyobb népszerűsítést a cég.
Fontos az infrastruktúra állapota
Magyarkapus alpolgármestere, Rácz Zoltán vázolja a község helyzetét: az infrastruktúra terén rendben a víz- és csatornahálózat, az iskolaudvar és a sportpályák beruházásai ötven százalékban valósultak meg. Az etnográfiai hanyatlás érződik a magyar és a román lakosság soraiban egyaránt, mind a kilenc idetartozó faluban. Az okok között a legfontosabb az elvándorlás, Kolozsvárra vagy külföldre. De a szórványközpontú iskola még működik. A községközpont földrajzi fekvésénél fogva elérhető közelségű a vasút, a repülőtér és itt halad át a nemzetközi országút, de az autópálya is kis távolságra fog elhaladni. A kolozsvárinál kedvezőbb adózási feltételeknek köszönhetően, egy svájci tőkéjű építőipari cég és egy osztrák állványokat bérlő vállalat vetette meg a lábát Magyarkapuson. Két helyi cég is gyökeret eresztett, és egy harmadik, üvegházi mezőgazdálkodás létesítése most van folyamatban. Az emberek többsége ács- és kőművesmunkákat űz. Az alpolgármester szerint a községben a magyar pártok között jó a viszony, a lakosság 33%-át képviselik, és remény van a 2016-os összefogásukra is.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Nyugati figyelmeztetés Bukarestnek
Ismét nyugati figyelmeztetésben részesült Románia. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Hollandia és Németország bukaresti nagykövetségeinek vezetői a szenátus és a képviselőház elnökével találkoztak szerdán délután a parlamentben, és felhívták a házelnökök figyelmét, hogy országaik nagyon fontosnak tartják a korrupció elleni harc folytatását, a jogállamiság érvényesülését.
A képviseletvezetők együttes fellépését a média leplezetlen nyomásgyakorlásként értelmezte, amellyel a nyugati szövetségesek Románia tudomására hozták: nem értenek egyet a korrupcióellenes ügyészség (DNA) és a (tisztségviselők vagyonosodását ellenőrző) feddhetetlenségi ügynökség (ANI) mozgásterének vagy hatáskörének korlátozásával.
Mint arról beszámoltunk, a szenátus hétfőn szavazott meg egy törvénymódosítást, amely a gyanúsítottak előzetes letartóztatását nehezíti, „alapos indokhoz” kötve azt, múlt szerdán pedig a képviselőház olyan jogszabályt fogadott el, amely lazítja a polgármesterekre vonatkozó összeférhetetlenségi előírásokat. Ennek nyomán az elöljárók esetében immár nem számít összeférhetetlenségnek, ha tagjai az önkormányzatnak alárendelt közhasznú társaságok igazgatótanácsában.
A házelnököktől távozó amerikai–brit–német–holland küldöttség nevében Paul Brummell, Nagy-Britannia bukaresti nagykövete elmondta: biztosak akartak lenni abban, hogy a bukaresti parlament is megérti, milyen „kulcsfontosságú” az ország számára a DNA tevékenysége és a korrupció elleni harc. Hozzátette: természetesen tiszteletben tartják a parlament szuverenitását.
Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi elnök – aki több ízben vádolta már túlkapásokkal a DNA-t – elmondta, hogy a nyugati nagykövetek figyelmét is felhívta a hatósági visszaélések veszélyére. A házelnök szerint egyes vádlottakat a titkosszolgálatok a „bíróságig elkísérnek”, és mint mondta, aggasztó jeleit látja annak, hogy az igazságszolgáltatásra egy „kifinomult” külső nyomás nehezedik.
Az utóbbi hetekben több romániai politikus – köztük az RMDSZ vezetői – bírálták a korrupcióellenes ügyészség (DNA) körüli „bilincscsörgést”, a tisztségviselők százainak „médialincseléssel” egybekötött előzetes letartóztatását, amely szerintük sérti az ártatlanság vélelmét.
Több kormánypárti szenátor a büntető törvénykönyv és eljárásjog módosítását kezdeményezte, hogy a szabadságjogok korlátozása kivétel legyen, és ne váljon gyakorlattá a román igazságszolgáltatásban. Ez a jobbközép ellenzék hangos tiltakozását váltotta ki, akik szerint a szociáldemokraták valójában a pártjukat megtizedelő korrupció elleni harcot akarják megfékezni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A láger etikája és az irónia – Visky András a Kofferben
Elsősorban az alkotó emberi oldalát szeretnék megismertetni – szögezte le Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója, a kolozsvári Koffer könyves kávéházban Visky Andrással szervezett közönségtalálkozó házigazdája. Zágoni azt is hozzátette, remélik, sorozat lesz a kezdeményezésből.
Az íróként, költőként, dramaturgként és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyetteseként is ismert Viskyről kiderült, hogy egy hétgyerekes család hetedik gyermekeként született, és egyéves volt, amikor apját, a marosvásárhelyi református lelkész Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás idején börtönbe zárták, a családot pedig a Bărăgan-alföldi táborba internálták.
„Fogságban a gyermek hamar felnő. Tudnia kell, milyen füveket lehet megenni, a felnőttek pedig megtanítják lopni – ez hozzátartozik a láger etikájához. A nyolcadik parancsolatot például a családi parlament a következőképpen módosította a szükségállapotban: »Ne lopj – nappal«. És éreztük, hogy erre isten rábólint. Talán egy kicsit rosszul is érezte magát, hogy erre nem gondolt” – elevenítette fel Visky András.
A családot végül néhány év múlva szabadon engedték, a Szatmár megyei Józsefházán, egy szintén lelkész nagybácsinál kerestek menedéket, az apa azonban csak később szabadult, a család legifjabb sarja akkor már 8 éves volt. Az apával való első igazi találkozást is felelevenítette a meghívott, felidézve a várakozás félelemmel vegyes örömét, az apa ugyanis egyenként hívta be a családtagokat – őt utoljára.
Visky szerint az irodalom hozta össze őket apjával: amikor megmutatta neki egyik versét, egy vastag, kemény borítójú jegyzetfüzetet ajándékozott neki, hogy azontúl abba írja a szövegeit, amiket aztán mindig meg is beszéltek, még rímtechnikára is tanította a fiát. Azt is elmesélte, milyen fiatalon a kezébe adott az apja akár Dosztojevszkij-köteteket is, amit aztán folyton meg is beszéltek közösen.
A közös bibliaolvasás, és az olvasottak megbeszélése rendszeres program volt a családban a napi étkezések előtt, Visky András azt is elmondta: beszélgetéseik alatt az irónia igen fontos volt, a szentimentalizmus viszont Kierkegaardra hivatkozva tiltott dolog volt.
Visky őszintén beszélt arról is, hogy apja sokáig kételkedett az ő írásaiban, a Júlia című darabjával törte meg nála a jeget, amely tulajdonképpen az anyja szemszögéből mesélte el a fogságuk történetét. „Minden szava igaz, és minden szava hazugság” – összegezte véleményét édesanyja, miután megnézték a Júliából készült kolozsvári előadást. Visky azt is elmondta, hogy az utóbbi időben ismét fontossá vált számára a vers, amely „elviszi a nyelvet a maga határáig”.
Az író egyébként egyetemi tanárként évente kétszer Amerikába utazik, arról is említést tett, hogy milyen nagy ott a bizalom az ember iránt akkor is, ha idegenként érkezik. „A dölyfös európaiak lenézően a Coca-Cola-kultúraként említik az amerikait – fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek” – fogalmazott Visky, bevallva, hogy irigyli az amerikai közvetlenséget, hiszen ott egy takarító és egy egyetemi professzor teljesen közvetlenül el tud beszélgetni az egyetem kávézójában.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Dalostalálkozó Bodosban
Kétszáz erdővidéki diák énekelt
Május 7-én tizenkettedik alkalommal rendezték meg az Erdővidéki Dalostalálkozót, melynek ezúttal a vitéz Egyed Gézáról elnevezett bodosi művelődési ház adott otthont.
A baróti Csala Kürtje fúvószenekar indulói által felvezetett találkozón a szervezők tervei szerint a tizenegy különböző erdővidéki iskolából érkező, székely ruhába öltözött diákoknak fel kellett volna vonulniuk a falu utcáin, de a kedvezőtlen időjárás miatt erről le kellett mondaniuk. Azonban a jókedvnek, a dalos hangulatnak az eső nem szabhatott határt: miután Sándor István bodosi lelkész köszöntötte a jelenlevőket, és a Zsoltárok könyvéből felolvasva áldását adta a rendezvényre, Benedek Erzsébet Andrea és Dávid Anna Gyöngyi helybéli tanítónők „bemelegítőképpen” közös éneklésre kérték fel a diákokat, a kultúrotthonban pedig kétszáz torokból csendült fel az ismert népdal: „Zavaros a Nyárád, nem akar megszállni…”
A bodosi iskola tanítónői elmondták, Gyulai-György Éva karnagy (a baróti Kájoni Consort régizene-együttes vezetője) kérésének eleget téve vállalták el a szervezést, a találkozót első alkalommal tartják Bodosban. A Gyulai-György tanárnő és a baróti művelődési ház egykori igazgatója, László Judit indította dalostalálkozók célja, hogy a gyermekeket a népdalok tanulására, továbbadására, hagyományaink ápolására ösztönözzék. A találkozónak eddig tíz alkalommal Barót, legutóbb pedig Nagyajta adott otthont.
A színpadon ezután sorban következtek a fellépők nép- és gyermekdalaink szebbnél szebb darabjait adva elő: a bodosi iskola furulya- és dalcsoportja (felkészítőjük Dávid Anna Gyöngyi tanítónő), a kisbaconi Benedek Elek elemi iskola dalcsoportja (Bogyor Katalin), a nagyajtai Magocska furulyacsoport (Bihari Katalin Noémi, Nagy Adél), a baróti Tanulók Klubja Hajnalcsillag dalcsoportja (Aczél Zsuzsanna), a baróti Gaál Mózes Gimnázium Csemete dalcsoportja (Tókos Gabriella), a székelyszáldobosi Benkő József-iskola dalcsoportja(Ferencz Réka), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont kórusa (Aczél Zsuzsanna), az apácai Apáczai Csere János-iskola dalcsoportja (felkészítők Pál Szerénke, László Zsuzsanna és Jakab Ildikó), a bölöni iskola dalcsoportja (Szabó Enikő), a magyarhermányi Máthé János-iskola dalcsoportja (Dimény Mónika) és végül a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont Gyulai-György Éva tanárnő vezette Gyöngyharmat kórusa.
A szervezők a felkészítő tanítónőket, tanárokat emléklappal jutalmazták, de emléklapot kaptak azok a diákok is, akik egyénileg is felléptek a dalostalálkozón: Mátyás Adrienn, Sükei Katalin, Nagy Hanna Zsuzsanna, Cristian Eszter, Sebestyén Fruzsina, Csog Orsolya, Geréb Zsigmond, Szabó Tamara és Lakatos Ágnes. Távozáskor minden résztvevőt bodosi mézeskaláccsal ajándékoztak meg.
A szervezők köszönetet mondtak a találkozó létrejöttét segítő baróti polgármesteri hivatalnak (Lázár-Kiss Barna polgármesternek), a baróti Gaál Mózes Gimnáziumnak (Zajzon Csaba igazgatónak), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpontnak (Dimény János igazgatónak), a baróti Transloc Szállítási Vállalatnak (Benedek Csaba igazgatónak), valamint Gáspár Jenő bodosi falufelelősnek és a bodosi diákok szüleinek is, akik szintén készséggel támogatták a rendezvényt.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ilyenek a körülmények az erdélyi börtönökben
A képviselőház visszaélésekkel foglalkozó szakbizottságának több tagja az elmúlt napokban ellátogatott az erdélyi börtönökbe kivizsgálni az elítéltektől levélben kapott panaszokat. Lesújtó tapasztalataikat – túlzsúfoltság, személyzethiány – jelentésbe foglalták.
13 ezer hellyel kevesebb
Körútjuk első állomása a szatmárnémeti börtön volt. A négyszintes épületet 1896-ban emelték, összterülete valamivel több, mint 4000 négyzetméter. A parlamenti szakbizottság tagjai között valószínűleg műépítészek is lehettek, hiszen legelső megállapításuk az épület struktúrájára vonatkozott, amelyet „általában jónak” mondtak. Igaz, 2000 és 2002 között főjavításokat végeztek a börtönépületen.
Ugyanekkor újították fel teljes mértékben a börtön hőközpontját is. Az épület műszaki állapotát, az épület korához viszonyítva kielégítőnek minősítették, bár – mint megállapították – ráférne a javítás a sokfelé megrepedezett mozaikpadlóra, továbbá vízálló szigetelés is ráférne az épületre, mindenekelőtt a fürdőkben.
A szatmárnémeti börtön viszont túlzsúfolt. Az 508 férőhelyes börtön kihasználtsága meghaladta a 110 százalékot. A túlzsúfoltság egyébként általános jellemzője a romániai börtönviszonyoknak. Az ország börtöneiben 13 ezer hellyel kevesebb van a jelenleg szükségesnél. ily módon nem biztosított az európai normák szerinti, foglyonkénti hat köbméteres térség sem.
Harminc ember egy cellában
A férőhelyek tekintetében nagyjából hasonló volt a helyzet a nagybányai fegyintézetben is, amelyben a nyitott és félig nyitott börtönrendszerre ítélt foglyok tartózkodnak. A létesítmény igazgatósága több alkalommal kérte az illetékes hatóságoktól a börtön új épületszárnnyal történő kibővítését továbbá a volt ügyészség és az ügyészség nagysomkuti egysége épületének átvételét, ám mindeddig mindhiába kilincseltek.
A nagybányai börtönt 1976-ban adták át, és mindeddig nem végeztek rajta főjavítást, ami azért már ráférne az épületre. Természetesen ez a fegyház is túlzsúfoltsággal küzd, ami nem csak a foglyok életét keseríti meg – egy-egy nagyobb cellába harminc embert is bezsúfolnak –, de a kis létszámú személyzetnek is gondot okoz, hiszen képtelen ellátni feladatát.
A nagyváradi börtön 1865 óta működik ugyanabban az épületben. Pillanatnyilag a Bihar, Szatmár és Szilágy megyéből származó foglyokat tartják itt. Öt részlegből áll, a foglyokat maximális biztonsági, zárt és nyitott börtönrendszerre ítélték, de külön részleg van az előzetes letartóztatásban lévők számára is. A nagybányai börtönben igen sok a visszaeső bűnös – az állomány több mint 46 százalékát jelentik.
A leghíresebb börtönök egyike
A szamosújvári börtön – a nagyenyedi mellett – talán az egyik leghíresebb-leghírhedtebb romániai büntetésvégrehajtási intézmények egyike. Tulajdonképpen két börtönből áll, az egyik a szamosújvári, a másik a kolozsvári részleg. Szamosújváron csupán férfiak vannak, akiket maximális biztonsági, zárt illetve nyitott börtönrendszerre ítéltek. Ide kerül a maximális biztonsági és zárt rendszerre ítélt fiatalok egy része is.
A kolozsvári részlegen előzetes letartóztatásba helyezett kiskorúak, illetve előzetesen letartóztatott vagy pedig jogerősen elítélt nők vannak. A szamosújvári létesítmény kapacitása 1216, a kolozsvári részlegé pedig 241 személy. A szamosújvári börtön egyébként az Északnyugati Regionális Csoport része, és innen koordinálják a nagyváradi, szatmárnémeti, nagybányai, besztercei börtönöket valamint a dési börtönkórházat is.
A szamosújvári börtönben a legnagyobb gondot a személyzethiány okozza. A pszichoszociális részlegen például mindössze két pszichológus dolgozik, egyikük ráadásul hosszabb betegszabadságon tartózkodik, tovább négy szociális asszisztenst foglalkoztatnak – közül az egyik a pszichoszociális részleg vezetője, aki a megfelelő programokat irányítja. A személyzethiányon csak nehezítenek a sűrű áthelyezések, az újabb feladatok, amelyek még inkább megterhelik a börtön alkalmazottait.
Ugyanakkor nincs kellő felszereltsége a börtönnek a sport- és másfajta, hobby-, művészi tevékenységekhez. Szintén az anyagiak hiánya miatt nem sikerült gyakorlatba ültetni sem Szamosújváron, sem pedig Kolozsvárott a visszaesés kockázatát csökkentő programokat.
Megyei kórház rangjára emelték
A dési börtönkórházat 1997-ben hozták létre, 158 személy befogadására képes. Kihasználtsága egyelőre csupán 86 százalékos. A börtönkórház épülete Dés központjában van, részét képezi az 1893-ban átadott dési igazságügyi palotának.
Az épület struktúrája megfelel a követelményeknek, jóllehet a falakon és az alapzaton apróbb repedések láthatók. Igaz, az átadását követő időszakban a börtönkórház épületén nem végeztek javításokat. A víz- és csatornahálózat a városi hálózatokhoz csatlakozik, az épület saját hőközponttal rendelkezik. A víz- és csatornahálózatot, a hő- és elektromos központot 1996-ban helyzeték üzembe, és mivel 17 éven át nem javították, látszanak rajtuk az elhasználtság nyomai.
A dési börtönkórházban a zárt börtönrendszerre ítélt rabok tartózkodnak, kivételt csak a kiszolgálásban alkalmazott foglyok képeznek, akik esetében a félig nyitott vagy nyitott rendszert alkalmazzák. A dési börtönkórház egyébként az Országos Börtönhatósághoz tartozó egyetlen intézmény, amelynek műszaki felszereltsége, a gyógykezelés minősége alkalmassá tett arra, hogy az egészségügyi tárca, a kórházakkreditálási bizottság ajánlása alapján megyei kórház rangra emelt, vagyis megfelel az európai uniós elvárásoknak is.
B. T.
maszol.ro

Az idén is meghirdetik a Balassi Intézet egyetemi előkészítő képzését
A Balassi Intézet egyetemi előkészítő képzésének célja a határon túli magyar hallgatók felkészítése az emelt szintű magyarországi érettségire.
Ahogy azt már olvasóink az előző években megszokhatták, portálunk mindig első kézből tudósít a Balassi Intézet egyetemi előkészítő képzéséről. A Balassi Intézet és az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) várhatóan a 2015/2016-os tanévre is meghirdeti határon túli magyar középiskolások számára az ösztöndíjas egyetemi előkészítő pályázatát. Információink szerint Felvidékről húsz diák vehet majd részt az ösztöndíjas képzésben.
Tíz közismereti tárgyból készítik fel a diákokat: matematika, fizika, informatika, kémia, biológia, magyar nyelv és irodalom, történelem, földrajz, angol nyelv és testnevelés. Ezzel lefedve azon tantárgyakat, amelyekkel a magyarországi érettségin számolni lehet. Intenzív képzésről van szó: közel 30 tanítási hét és tantárgyanként heti 12-20 óra, konzultációs lehetőségekkel, próbaérettségi vizsgákkal. E képzés során a hallgatók emelt szintű érettségi követelményeknek megfelelő tudásra tesznek szert, illetve a sikeres egyetemi tanulmányokhoz nélkülözhetetlen alapokat sajátíthatnak el. A meghirdetett képzésekre beiratkozhatnak önköltséges hallgatók is, akik számára kedvezményes kollégiumi elhelyezést is tudnak biztosítani. Az ösztöndíjasok azonban ingyenes kollégiumi elhelyezésben részesülnek, valamint miniszteri ösztöndíjnak megfelelő ösztöndíjban, jogosultak társadalombiztosítási ellátásra és diákigazolványra.
A Balassi Intézet egyetemi előkészítő képzésére pályázhatnak azok a szlovák állampolgárságú, magyar nemzetiségű személyek a meghirdetett szakok valamelyikére, akik szülőföldjükön végezték középiskolai tanulmányaikat és szereztek érettségi bizonyítványt illetve ennek megszerzése a 2014/2015-ös tanév végén történik meg. Az egyes képzési területeken belül a megadott szakokra a Balassi Intézet által meghatározott felvételi (érettségi) tantárgypárokkal lehet pályázni. A meghirdetett szakirányok, szakok és érettségi vizsgatárgyak megtekinthetők a végleges pályázati kiírás mellékletében, amely várhatóan 2015 júniusában kerül meghirdetésre és jelenik majd meg a www.balassi-intezet.hu, és a www.martonaron.hu honlapokon, illetve elérhető lesz a Szövetség a Közös Célokért internetes oldalán (www.szakc.sk), valamint révkomáromi irodájánál, és a felvidéki magyar sajtóban. A pályázatot a Balassi Intézet az Emberi Erőforrások Minisztériumával (EMMI) együttműködve dolgozza ki, és a Szövetség a Közös Célokért révkomáromi irodája lebonyolítói közreműködésével hirdeti meg.
A pályázat benyújtásakor – alkalmassági és/vagy gyakorlati vizsgák letételéhez kötött szakok kivételével– 1 alap- vagy osztatlan képzési szakot kell a pályázati adatlapon megjelölni. A pályázat elnyerése esetén az ösztöndíjas hallgató az így kiválasztott szakhoz tartozó 2 felvételi/érettségi tárgyból, valamint a magyar nyelvismeret szintjétől függően magyar nyelvből is folytatja az intézetben az előkészítős tanulmányait. A pályázók Budapesten a megjelölt felsőoktatási szakhoz tartozó két felvételi/érettségi tárgyból – felvételi vizsgát tesznek a Balassi Intézetbe. Angol nyelv, magyar nyelv és irodalom, történelem tantárgyakból írásbeli és szóbeli részekből áll a vizsga, a többi tantárgy esetén csak írásbeli részből. Testnevelés tantárgyból gyakorlati vizsgát tesznek a hallgatók, illetve egy előre megírt motivációs levél alapján elbeszélgetésen vesznek részt. A vizsgák időpontjáról és helyszínéről a jelentkezők a pályázat benyújtását követően értesítést kapnak a Szövetség a Közös Célokért révkomáromi irodájától. A felvételi vizsgákra várhatóan 2015 június végén, de legkésőbb július első felében kerül sor Budapesten. A pályázaton történő eredményes részvételhez a felvételi vizsgán minden pályázónak kötelező részt vennie. A felvételi vizsgák kiértékelését a Balassi Intézet végzi. Szalai Erika
Felvidék.ma

/Külhoni Magyar Sajtószolgálat/
MEGKEZDŐDÖTT NAGYVÁRADON A 13. ANYANYELVI KONFERENCIA
A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen rendezi meg ezekben a napokban a XIII. Anyanyelvi Konferenciát. Az elsőt még 1970-ban tartották meg Budapesten és Debrecenben, egy kéthetes nyári időintervallumban, a legutóbbit Kárpátalján, a Beregszász mellett Makkosjánosiban, 2010-ben. A rendszerváltás előtti konferenciák helyszínei Szombathely, Budapest, Pécs, Veszprém, Kecskemét voltak, azután Esztergom, Eger, Marosvásárhely, Révkomárom, Budapest, hogy a tizenharmadiknak a Szent László király alapította ezeréves város adjon helyet, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A május 14-17. közötti változatos program gerincét a mai konferencianap adja, amelynek keretében délelőtt plenáris, délután szekcióülésekre került sor. Ünnepélyes köszöntőt Tőkés László európai parlamenti képviselő, a házigazda egyetem Alapítók Tanácsának elnöke mondott, így üdvözölve a megjelenteket: „Anyanyelvünk családias közösségében, mondhatni: fészekmelegében sok szeretettel köszöntöm az Anyanyelvi Konferencia elnökségét és résztvevőit.” Röviden szólt a Partiumról mint régióról, az ennek nevét hordozó egyetemről és az azt övező szakrális erőtérről, elmúlt idők tanulságairól és üzeneteiről, a határok fölötti nemzetegyesítés kulturális és anyanyelvi kihívásairól. Megállapította: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, az Anyanyelvi Konferencia valóságos kulturális missziót teljesít, amikor is Kazinczy Ferenc példáját és zarándokútjának eszmei nyomvonalát követve következetesen megkeresi idegenbe szakadt magyar közösségeinket, és ezáltal szolgálja a határokat meghaladó nemzeti önismeret ügyét. „Teszi ezt és tennünk kell ezt annak tudatában, hogy valós és egészséges önismeret és önbecsülés híján az önfeladás és az önveszejtés zsákutcájában tévedünk. Isten óvjon ettől!” – zárta köszöntését Tőkés László. Nyitóbeszédet Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára mondott, rámutatva legfontosabb identitásképző- és őrző értékeink, köztük az anyanyelv ápolásának és továbbadásának fontosságára és az ehhez kötődő feladatokra. A külvilágnak is meg kell mutatnunk a magyar kultúra és nyelv ősiségét, jelentőségét, gazdagságát, erejét – vélte, kitérve arra is, hogy a magyar állam és kormányzat mit tud és mit köteles tenni bel- és külföldön az anyanyelvi környezet megtartása, tágítása és fejlesztése érdekében, a nyelvi agresszió és környezetszennyezés ellen. Károli, Geleji Katona, Kazinczy, Kölcsey, Arany, Ady és más szellemi nagyságaink vidékén, Erdélyben és a Partiumban különösen fontos hangsúlyozni az elődök példamutatását, de minden öntudatos magyar embernek fejet kell hajtania az utódok nemzetszolgálata előtt is – mondotta az államtitkár. János Szabolcs rektor azzal üdvözölte a hallgatóságot, hogy az Anyanyelvi Konferencia otthon van Nagyváradon és a Partiumi Keresztény Egyetemen, amely nem csupán nyelvünk és kultúránk védőbástyája, hanem a magyar tudományosság műhelye is egyben, értelemszerűen. Mivel a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elsősorban kulturális és pedagógiai tevékenységet folytat, e tekintetben minden magyar felsőoktatási intézménynek nyilvánvaló partnere.
Holnap nagyváradi művelődéstörténeti városnéző sétával és dél-bihari-zarándi autóbuszos körúttal folytatódik a XIII. Anyanyelvi Konferencia programja.
kms.mtva.hir

Zárt ajtós istenháza
Amikor a súlyos lakatok, zárak helyett mindössze a ház elé állított seprűvel jelezték a háziak, hogy nincsenek otthon, amikor még felügyelet nélkül az utcán lehetett hagyni a kerékpárt, anélkül, hogy lopástól kellett volna tartani, akkoriban a csíki templomok kapuja is egész nap nyitva állt a hívek előtt.
Emlékszem, gyermekkoromban nem zártuk a lakásajtót, és arra is, hogy több alkalommal betértem édesanyámmal az üres templomba, amelynek hűvös csendjében gyakran imádkozott. Egy olyan szent hely volt a hívek számára, ahol egy kis időre magukba szállhattak, összeszedhették gondolataikat.
Aztán történt valami, ami miatt már bezárkózunk házainkba és csukva találjuk a községi templomok többségét is. „Többször történt lopás”; „Háromszor is betörtek a templomba”; „Elővigyázatosságból kell zárva tartanunk”; „Nem tudja a harangozó és a sekrestyés egész nap őrizni” – ilyen válaszokat kaptam a plébániákon arra, miért nem tartanak nyitva egész nap.
Általában mise előtt kitárják a kapukat, de mivel nincs állandó felügyelet, a sok visszaélés miatt kénytelenek napközben zárva tartani. Köztes megoldás, hogy meg lehet kérni a sekrestyést vagy a harangozót, hogy engedje be az imádkozni vágyót az istenházába. Pozitív példának számítanak a csíkszeredai katolikus templomok, ahová reggeltől estig be lehet térni, bárki imádkozhat, megpihenhet ott. Többnyire vidékiek tartózkodnak a szentélyben, legtöbben pedig esős időben veszik igénybe annak oltalmát. Igaz, itt térfigyelő kamerák és egyházi dolgozók is felügyelik az istenházát.
„Attól való félelmünkben, hogy a templomot kirabolják, nem szabad a híveket elzárni a napközbeni személyes templomi imádság lehetőségétől” – ezt Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök írta körlevelében még 2008-ban, miután egyházmegyéjét körbejárva ő is zárt ajtókba ütközött. Szerinte akár a hívek bevonásával is meg lehetne oldani az állandó felügyeletet, hogy azok, akik áhítoznak a szakrális csend után, akik erőt merítenek hitükből az oltár előtt ülve, megtehessék ezt bármikor, ahányszor csak szükségét érzik.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Megyenapok: tartalmas kínálat hétvégére
Nyílt napok, kulturális és sportrendezvények szerepelnek a XI. Hargitai Megyenapok hétvégi, gyergyószéki programjában.
Kicsiknek, nagyoknak egyaránt kínálnak kikapcsolódási lehetőséget a szervezők, Gyergyószentmiklóson és a szomszédos településeken is különböző programokra várják az érdeklődőket.
A remetei művelődési házban kétnapos találkozót tartanak a Gyergyói-medence iskolás és ifjúsági színjátszóinak – pénteken és szombaton a délutáni órákban előadásaikra várják a közönséget. Szárhegyen fotókiállítás nyílik pénteken délután 6 órakor. A székelyudvarhelyi Balázs Ödön Hegyvidéktől emberbarázdákig című tárlatát a kultúrház Cika-termében mutatják be. A kiállítást P. Buzogány Árpád művelődésszervező nyitja meg. Közreműködik a Cika zenekar.
A kortárs táncszínházi fesztivál pénteki előadása este 7 órakor kezdődik a Figura nagytermében. Your body – my landscape címmel magyar-holland koprodukciót követhetnek végig a nézők Roos van Berkel és Berger Gyula előadásában.
Szombati programok
A szombati programok a kora reggeli órákban indulnak: a 6 óra 45 perctől esedékes koszorúzás, rendezvénymegnyitás és eligazítás után 7 órakor rajtol az Erős Zsolt Teljesítménytúra 50 kilométeres szakaszának versenye. Egy órával később a 20, illetve a 30 kilométeres távokon megméretkezőket indítják a Salamon Ernő Gimnázium elől.
Maroshévízen szintén a természetjárókat szólítja meg a 9 órakor induló programszám – tájékozódási versenyt tartanak a város területén. A tekerőpataki Súgó-barlangban nyílt napot tartanak a hegyi- és barlangi mentők, 11 órától várják az érdeklődőket. A szombat eset ismét a kultúráé: a kortárs táncszínházi fesztivál keretében a magyarországi Közép-Európa Táncszínház mutatja be Horda című produkcióját.
Vasárnapi kínálat
Az Erős Zsolt Teljesítménytúra levezetéseként május 17-én lazító túrára hívják a résztvevőket és minden érdeklődőt. Az üdülőtelepről reggel fél tízkor indulnak a kirándulók a Gyilkos-csúcsra. A Súgó- barlangnál vasárnap is nyílt napot tartanak. Akárcsak szombaton, ezúttal is 11 órától várják az érdeklődőket. Este 7-től a dance.movement.theater fesztivál záróprodukcióját tekintheti meg a nagyérdemű. A Vándornaplók című előadást a magyarországi Közép-Európa Táncszínház mutatja be.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Nem osztják Tőkés bírálatát
A vezető határon túli magyar politikusok nem osztják Tőkés László európai parlamenti képviselő kritikáját a kormány nemzetpolitikájával kapcsolatban. Azt ugyan elismerik, hogy van hová fejlődni e kérdésben, de a Fidesz néppárti csoportját erősítő volt püspök bíráló nyilatkozatát elsősorban az erdélyi magyar belső csatározásokkal magyarázzák.
Követhetetlennek és átláthatatlannak tartotta a kormány nemzetpolitikai lépéseit egy múlt heti könyvbemutatón Tőkés László, aki azt is elmondta, már ő sem érti Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke úgy vélte, az egyéb teendők, küzdelmek miatt a kormányfőnek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Az európai parlamenti képviselő „az erdélyi MSZP”-nek nevezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ), és különösnek tartotta, hogy a „Fidesz is ezt a pártot támogatja”.
Egyetértés a Máértban
Az RMDSZ szerint nem kell komolyan venni Tőkés Lászlót, amikor egyebek mellett amiatt bírálja az Orbán-kormány nemzetpolitikáját, mert kiegyensúlyozott kapcsolatot ápol az erdélyi alakulattal. Kovács Péter, a szövetség főtitkára lapunknak úgy nyilatkozott, a Fidesz is belátta, hogy a mindenkori magyar kormány számára megkerülhetetlen tényező a Románia parlamentjében és az önkormányzatokban egyaránt meghatározó szerepet betöltő RMDSZ, amelyet partnerének tekint. – Megmosolyogtató, hogy emiatt támadja a miniszterelnököt Tőkés László, akit azonban egyre kevesebben vesznek komolyan a romániai magyar közéletben – jelentette ki Kovács. Hozzátette, a nemzetpolitika viszonylatában az elmúlt évek megkérdőjelezhetetlen eredményei közé tartozik az éles véleménykülönbségek hiánya a Magyar Állandó Értekezletben (Máért) a stratégiai kérdéseket illetően.
Az RMDSZ második embere fontosnak nevezte, hogy a külhoni és a nemzetpolitika terén ne legyen törésvonal és radikális irányváltás anyaországi kormányváltáskor. Nem ért egyet a volt királyhágómelléki református püspökkel Biró Zsolt sem. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke emlékeztetett: a korábban RMDSZ-listán európai képviselővé választott Tőkés tavaly Orbán Viktor jóvoltából a Fidesz színeiben jutott újabb brüsszeli mandátumhoz.
– Ilyen minőségében minden lehetősége adott, hogy az európai színtéren is érvényt szerezzen a magyar nemzetpolitikának. A helyében nem tennék egyenlőségjelet az MSZP és az RMDSZ között, hiszen az utóbbinak európai parlamenti képviselője, korábban pedig tiszteletbeli elnöke volt – jelentette ki lapunknak Biró. A politikus szerint össze sem lehet hasonlítani a magyar állampolgárság kiterjesztését visszautasító bal-, illetve a honosítást és a választójogot biztosító, a nemzet közjogi egyesítését megvalósító jobboldali kormányok külhoni politikáját. Az MPP elnöke hozzátette, számtalan lehetőség kínálkozik a nemzetpolitika fejlesztésére például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma keretében vagy a Máért szakbizottságaiban, és a határon túli politikusoknak ki kell használniuk ezt a mozgásteret. Szilágyi Zsolt, a Tőkés védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt elnöke megkeresésünkre közölte, nem kívánja „tovább görgetni” az EP-képviselő kijelentéseivel kapcsolatos témát.
Duray Miklós, az egyik legismertebb felvidéki magyar közszereplő lapunk megkeresésére elmondta: „az elmúlt huszonöt évben több olyan korszaka is volt a magyarországi kormányzásnak, amelyben nem lehetett nyomon követni, hogyan keveredik a nemzetpolitika a pártpolitikával, kormánypolitikával”. Problémának tartja, hogy a 2010 előtt kialakult gazdasági válsághelyzet még ma is sok lényeges dologról eltereli a kormány figyelmét, pedig több közülük az olyan, amely leválasztható lenne a válságkezelésről, és nem is kerülne sok pénzbe. Mint Duray fogalmazott, a megfelelő időpontokban felkészülteknek kell lennünk a cselekvésre.
Kölcsönös támogatás
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke azt mondta, „Tőkés László elsősorban azon nagyszerű érdemei miatt EP-képviselő, amit a romániai rendszerváltás idején megvalósított, és nem annyira integratív szerepe miatt, amit az azóta eltelt évtizedekben felmutatott – ezt a mostani meglátását is ennek tudom be”. A vajdasági tartományi parlament elnöke szerint azt a kijelentést, miszerint a „jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikai lépései követhetetlenek és átláthatatlanok”, Tőkés László az erdélyi magyar–magyar csatákra alapozva mondta.
– Én mint a VMSZ elnöke – figyelembe véve mindazokat a reális megvalósulással kecsegtető, a nemzeti önazonosságot nem feladó, ugyanakkor a performansz jellegű akcióktól tartózkodó politizálást úgy Erdélyben, mint Felvidéken, úgy Ukrajnában, mint nálunk – sikeresnek tartom – hangoztatta Pásztor, hozzátéve, a sikert a nemzeti kormánnyal közösen, egymást támogatva érték el. Szerinte a kormány nemzetpolitikai lépéseinek határozott értéke, hogy a határon túli magyarság esetében a politikai legitimitással bíró, a választók bizalmát élvező, de csakis magyar pártokat tekinti elsődleges és mérvadó partnernek. – A miniszterelnök időbeosztása és teljesítőképessége vonatkozásában nekem személyesen és a vajdasági magyarságnak csak pozitív tapasztalataink vannak – tért ki Tőkés másik kritikájára a VMSZ elnöke.
Túlzott bürokrácia
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke a bírálatokkal kapcsolatban azt mondta, „Tőkés Lászlónak nyilván megvannak a saját tapasztalatai ezzel a kérdéssel kapcsolatban”.
– A nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyarság vonatkozásában ugyanakkor erőteljes az odafigyelés a kormányzat és személyesen Orbán Viktor részéről is, ezt igazolják a gyakori látogatások, a segélyprogramok – mondta a kijevi parlament képviselője. Brenzovics azt ugyanakkor megjegyezte, gondok vannak az anyaországi ügymenetek lassúságával, aminek legfőbb oka a pályázati rendszerek bonyolultsága, illetve túlzott bürokratizáltsága.
Lapunk megpróbálta szóra bírni Tőkés Lászlót, de többszöri megkeresésünkre az európai parlamenti képviselő sajtóirodájától azt a tájékoztatást kaptuk, hogy az EMNT-elnöknek most nincs ideje interjúra, s egyelőre nem is kívánja kommentálni a múlt heti megjegyzéseire született sajtóreakciókat.
Pataky István, Rostás Szabolcs
Magyar Nemzet

Utat mutató lángoszlop volt
Nagyvárad- Csütörtök délután a Pro Semjén Egyesület és a KREK szervezésében a Lorántffy Központban bemutatták a „Jobb az Úrban bízni”- Csiha Kálmán református püspök élete című dokumentumfilmet.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület részéről Forró László előadótanácsos köszöntötte az érdeklődőket. A vetítést megelőzően azt mondta: Csiha Kálmán erdélyi püspököt ő maga is személyesen ismerte, sőt, több vitája is volt vele, ezért meglepetésként érte, amikor Csűry István, a KREK vezetője megbízta őt a rendezvény megszervezésével. Úgy fogalmazott: megítélésében Csiha Kálmán élete három síkon értelmezhető. Az egyik a klasszikus, kisebbségben és elnyomatásban élő magyar református lelkipásztornak az alakja, melyet minden további nélkül kiteljesített és vállalt, beleértve a börtönt is. A másik arra vonatkozik, hogy szolgálatában azt a kegyességet tanúsította, mutatta be, mely napjainkban egyre inkább hiányzik, pedig jó lenne, ha volna. Harmadsorban pedig őáltala esperesként, majd egyházfőként, e tisztségekben hatalmat gyakorló ember figurája bontakozik ki, mely megint ez teljesen másik kérdés. Ezért tehát a páli intés alatt, miszerint „ami jó, azt megtartsátok”, várja a film megtekintését, melyet még nem látott.
Pályáztak
Csorba Sándor, a Pro Semjén Egyesület vezetője elárulta: barátai, Balla Tünde és Lakatos Attila noszogatták őt azzal: itt az ideje Csiha Kálmánról is készíteni egy dokumentumfilmet, mert az életpályája megköveteli. 2013-ban sikerült találkoznia olyan megfelelő emberekkel, aki a megfelelő helyekre tudták őt irányítani. Az ő közbenjárásukkal, illetve segítségükkel a pályázatuk eljutott Magyarország köztársasági elnöki hivatalába, és Áder János államfő támogatásban részesítette ezt. Az említetten kívül dicséret és köszönet illeti a Debreceni Televízió munkatársait is, akik a filmcsinálással járó feladatokat tavaly elvállalták.
„Mi, érsemjéniek fölöttébb büszkék vagyunk arra, hogy Csiha Kálmán a településünk melletti Barantón született, és nálunk nevelkedett, tanulta meg a magyar nyelvet, és azt a viselkedésformát, mely azzá tette őt, amivé lett. Meggyőződésem, hogy manapság is vannak a prófétákhoz hasonló lelki vezetőink, és azt hiszem, hogy Csiha Kálmán is egy ilyen példakép, akit bátran lehet követni. Egy olyan lángoszlop volt, aki előttünk járt, és utat mutatott számunkra.”- nyomatékosította.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Afrikanisztikától a sci-fin át a rovásírásig
Mandics György temesvári származású író állítja, hogy a világon minden matematikailag kiszámítható törvényszerűségek alapján történik – például az 1989-es forradalom is, amelyben ő érte el, hogy Tőkés László háza körül románok is gyülekezzenek. Erről és sok minden másról is beszélt a maszol.ro-nak adott interjúban. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, ám mégis reálszakra, matematikára felvételizett. Miért?
Már azelőtt írtam verseket, mielőtt a matematika egyetemre kerültem. Számomra a költészet nem jelentette azt, hogy feltétlenül nyelvészetet kell tanulnom. Az, hogy matematikára mentem, kizárólag a világpolitikának, közelebbről Hruscsov cipőjének volt köszönhető, amivel az ENSZ-ben verte az asztalt. Az amerikai és a szovjet rakéták már egymásra voltak irányítva, amikor a hatóságok bejelentették, hogy mindazok, akik nem felvételiznek, illetve nem jutnak be az egyetemre, rövidesen megkapják a behívót, s mennek Kubába „önkéntesnek”. Korábban úgy gondoltam, hogy egyetem nélkül is mindenkinél okosabb vagyok, ám ekkor úgy döntöttem, hogy a kubai önkénteskedés helyett inkább felvételizek. Négy nap volt hátra a felvételiig, s mivel általában a matematikán volt a legkevesebb jelentkező, oda jelentkeztem. A líra után az etnográfia következett. Elég éles kanyar volt. Kolozsváron találkoztam Kányádival és Farkas Árpival, akik panaszkodtak, hogy nem lehet írni, minden könyvet visszadobnak. Erre én írtam egy román nyelvű etnográfiai könyvet Afrikáról, amiben ugyanazt mondtam el, amit versben is leírtam volna, hogy utálom a rendszert és hogy a zsarnokság egy rohadt dolog. Versben ezt nem lehetett elmondani, azt ellenben le lehetett írni, hogy a bantuknak milyen jó dolguk volt régen főnök, elnök nélkül. A könyvtől el voltak ragadtatva azok is, akiket nem érdekelt az etnográfia, de értették a mondanivalót, még az etnográfusok is. Ennek köszönhetően, ‘89 után meg is hívtak a Bukaresti Egyetemre, hogy tanítsak afrikanisztikát. Mindig univerzális ember voltam, bárhol találtam olyan témákat, amiket még nem írt meg senki. A körülményekből fakadóan, kénytelen voltam lavírozni a lehetőségek mezején, olyan műfajban írni, amit éppen megengedtek.
Ennek a lavírozási kényszernek a következménye volt, hogy az etnográfia után a tudományos-fantasztikus irodalom területén is kipróbálta magát?
Pontosan. A második Afrika-kötetet, amelyben arról írtam, miként kényszerítik rá az embereket, hogy elfogadják a zsarnokságot, már nem adták ki. Nem baj, mondtam, akkor írok sci-fit. Így született meg a Vasvilágok, amiben leírtam, hogyan zajlik majd a forradalom, még a jelszavakat is megjósoltam. Innen már csak egy kis ugrás kellett, hogy eljusson az ufókig. Erről a témáról a diákjaim szerettek volna olvasni, de nem jutottak hozzá a szakirodalomhoz. Beleástam tehát magam a témába, s ennek eredményeként jelent meg a Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek című kötetem. Később ugyanebben a témában publikáltam egy román nyelvű könyvet is. Aztán írtam egy monográfiát a Tunguzka meteoritról is, amely azonban már nem jelent meg, mert Elena Ceaușescu épp akkoriban számolt le a parapszichológiai társaságokkal, s mindennek a kiadását, ami ufókról és hasonló dolgokról szólt, leállítottak.
Temesváriként hogyan élte meg a forradalmat?
Azon kevesek egyike voltam, akik tudták, hogy jön a forradalom, azt is, hogyan fog lezajlani, s nem fűztem túlzottan nagy reményeket hozzá, mert tudtam, hogy kik állnak mögötte. A „tudtam” túl erősnek tűnik ebben a szövegkörnyezetben. Nem az, mert tagja voltam annak az Iliescu-féle körnek, amelyik az összeesküvést szervezte, melyből végül a forradalom lett (Ion Iliescu négy éven át pártvezető volt Temes megyében - sz.m.). ´84-ben döntötték el, hogy Ceaușescut félreállítják, s csak arra vártak, hogy az amerikaiak és az oroszok megegyezzenek egymással. Ceaușescu megtudta ezt, s meg akarta akadályozni, csak hibát követett el, mert Temesvárra, s nem Marosvásárhelyre tette a Securitate koreográfiája szerint megrendezett revizionista lázadás helyszínét. Azért választotta Temesvárt, mert itt volt Tőkés, neki pedig szüksége volt egy balfácánra, akinek a nyakába varrhatja, hogy el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Erre a koreográfiára volt kinyomtatva a propagandaanyag, erre volt beetetve a katonaság. Egy dolgot azonban rosszul mértek fel, ugyanis ők arra számítottak, hogy Tőkés háza körül magyarok lesznek, akiket majd begyűjtenek, s kirakatpert rendeznek velük. Én azonban már egy nappal korábban tudtam, hogy mi fog következni, s szóltam a román barátaimnak, hogy vigyék az embereiket Tőkés háza elé, a magyarokat meg hazaküldtem. Így aztán másnap, mikor begyűjtötték a tüntetőket, a nyolcszáz ember között három vagy négy magyar volt, a forgatókönyv nem működött. Ha jól belegondolunk, az, hogy kisakkozzuk, hogyan zajlik le egy forradalom, hogyan működik egy idegen világ vagy az ufók, mind-mind egyfajta társadalmi matematika.
Könyvet írt a titokzatos írásokról is. Ez a téma is kapcsolódik a matematikához?
Ebben is nagyon érdekes matematikai törvényszerűségek működnek, melyek arról szólnak, hogy mikor lesz egy jelrendszerből írás, illetve ez hogyan alakul át az idők folyamán. Mindezek pontosan leírható törvényszerűségek szerint történnek, mint minden más az életben.
Legutóbbi munkájának témája a rovásírás. Hogyan kezdett el érdeklődni iránta?
2007-ben keresett meg a Gondolat Kiadó azzal, hogy 2009-re írjak egy könyvet a rovásírásról. Felvettem a kapcsolatot az összes rovásírásos szervezettel, megnéztem mit kutattak, meddig jutottak, gyűjtöttem az anyagot. A könyvtárakat járva döbbentem rá, hogy a létező anyagoknak mintegy fele korábban nem volt kutatva. Az akadémia végül nem finanszírozta a kötet megjelenését, ami így Aradon jelent meg. A kutatás során jöttem rá, hogy a magyar történelemnek van egy rovásírásos krónikája, eldugva könyvtárakban, amiről az embereknek fogalmuk sincs.
Milyen tematikájú az ön által feldolgozott rovásírásos anyag, s hol található?
Egy része népköltészet, illetve irodalom, s vannak történelmi tárgyú írások, egy csomó ének Attiláról, akit közeli rokonként, elődünkként említenek. Ezen források szerint nem a Káma vidékéről, hanem a Kaukázus déli részéről, a jelenlegi Azerbajdzsán területéről jöttünk, a honfoglalás pedig már Árpád előtt megkezdődött, Erdély irányából. Tizenegy kötetben van ez az anyag, javarészt a szegedi könyvtárban és az Országos Széchényi Könyvtárban.
Mi az oka annak, hogy amint említette, ez az anyag korábban nem képezte tudományos kutatás tárgyát?
Ennek a fő oka az, hogy a rovásírásos rendszer ellentmond a magyar nyelv finnugor eredetének, ugyanis nincs olyan finnugor nép, melynek rovásírása van. Ebben az esetben két dolog lehetséges: vagy nem az illető nyelvcsaládhoz tartozunk, vagy a rovásírás egy kései jövevény, melyet átvettünk. Az akadémia ez utóbbit vallja, és próbálja elhitetni a közvéleménnyel. Az akadémia álláspontja szerint a rovásírás olyan dolog, ami egyszerűen nem létezhet, s mint ilyet, nem kell kutatni, vitázni sem hajlandóak róla.
Mi lesz a következő tematika, amit körül fog járni?
A rovásírásos anyagból eddig három kötet jelent meg, ezeket további négy követi majd.
Eddigi munkássága elképesztő mennyiségű ismeretet feltételez. Hogy néz ki egy napja, mennyi időt fordít dokumentálódásra, írásra?
24 órából napi 17-18-at tanulással, munkával töltök el. Ez így megy, mióta az eszemet tudom. Nem azt a modellt követem, hogy megtanulok egy tudományt, s aztán a kijelölt ösvényen battyogok. Ehelyett én találok egy megoldásra váró problémát, s megtanulom, ami ahhoz kell. A biokémiától kezdve a szeggyártásig mindent meg lehet tanulni, csak akaraterő és nyelvtudás kell hozzá. Én mindig az aktuális feladathoz szabom az időm, az életem. Ameddig feladat van, mindig meg kell újulni.
Mandics György 1943-ban született Temesváron. 1966-ban diplomázott a Temesvári Egyetem matematika-fizika szakán. Újváron, majd Zsombolyán tanított. A temesvári Új Szó, majd a Temesvári Szabad Szó munkatársa. Majd kéttucat kötete jelent meg magyarul, románul és németül: Gyönyörű gyökerek (versek, 1968), Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek (1977), A rejtélyes írások könyve. Az írás kialakulásának rejtélye (1981), Vasvilágok (sci-fi, 1986), Gubólakók (sci-fi, 1988), Temesvári Golgota (regénytrilógia, 1981), Az ufók formavilága (1992), A dromosz (sci-fi, 1993), A manipulált forradalom (2009), Róvott múltunk (2010) stb. 1977-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Tiltakozók ereje
Hogy életünk élhetőbbé, vállalhatóbbá váljék, hogy ne csak porladjunk, mint a szikla, érdemes kimondanunk hangosan és határozottan mindazt, amit elfogadhatatlannak, törvénytelennek, megalázónak tartunk. Érdemes időben, jókor, jó helyen kiabálni – talán ez az egyedüli esélyünk arra, hogy ne döntéshozói önkénynek kiszolgáltatottan, terelgethető juhnyájként, hanem gondolkodó, mérlegelő, szükség esetén pedig tiltakozó emberként lélegezzünk e tájon.
Érdemes és lehet tehát szakítani a ne szólj szám, nem fáj fejem szemlélettel, az úgyis mindegy téves elvével. Az állásfoglalás, a véleménynyilvánítás erősödését szépen példázza az a romániai, barbár erdőirtást ellenző civil összefogás, amely látványosan ölt egyre jelentősebb méretet. Az, hogy országos viszonylatban is központi, kényes és kényelmetlen kérdéssé vált a törvénytelen favágásokból is hasznot húzó osztrák fafeldolgozó ügye, a hangjukat hallató civil, környezetvédelmi szervezeteknek köszönhető. Azoknak, akik nem hunyászkodtak meg és nem hunytak szemet, akik esetenként testi épségüket kockáztatva kiderítették, a Holzindustrie Schweighofer attól sem riad vissza, hogy akár a Retyezát Nemzeti Parkból törvénytelenül kivágott fát is felvásárolja. Hogy német nyelvterületen erről cikkezik a sajtó, hogy egyre több városban, de az országhatáron túl is kifogásolják a mértéktelen erdőirtást, az elkötelezett, nem lefizethető, nem megfélemlíthető civil szervezetek képviselőinek köszönhető. Azoknak a pár éve még magányos harcosoknak, akik szembefordultak a hatalmi, a hivatali és a beruházói arroganciával. Hiszen például a sepsiszentgyörgyi Toró Attila is egyedül próbált érvelni a mosollyal és kürtőskaláccsal fogadott befektető ellen a 2013 szeptemberében Rétyen tartott, közmeghallgatásnak csúfolt színjátékon, ám ma már Sepsiszentgyörgyön is több százan, ezren tüntetnek az osztrák áldás ellen. Bizonyítván egyben azt, hogy nem mindenki lekenyerezhető, illetve hogy hosszú távú érdekeink fontosabbak megvásárolt agitátorok önös céljainál.
Ma újra tüntetésre, tiltakozásra szólítanak. Szerencsénkre, nem csak Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön, hanem az ország nagyvárosaiban is, ahol a közösségi oldalaknak is köszönhetően egyre többen – jobbára fiatalok – határozottan mondják: elég volt, nem kérünk az efféle kizsákmányolásból. Nem maradtunk magunkra, egyre többen és határozottabban foglalnak állást egy olyan ügyben, amelynek visszásságát két évvel ezelőtt még csak sejteni lehetett, ám napjainkra egyre egyértelműbbé válik: történelmi tévedés az osztrák faipari beruházás Háromszékre telepítése.
Mózes László;;;?Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Süketek párbeszéde
Jellemző a nemzeti közösségünk felszámolására törekvő Romániára, hogy a politikusok – pártállástól függetlenül – azt szajkózzák, talán el is hiszik: „Románia példaértékű nemzetiségi politikát folytat”. Az új Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu pártja RMDSZ-szel folytatott tárgyalásaira utalva egyértelműen jelenti ki – minden rosszindulat nélkül –, hogy a kisebbségek jogai Romániában biztosítottak. Úgy véli, a román törvények megfelelnek az európai szabványnak, s a kisebbségnek kedveznek, legfeljebb azok mindenkori betartásának lehetne utánanézni, ezért nem alkotja vita tárgyát a pártok közti egyezkedésekben.
A román–magyar megegyezés lényegében így válik süketek párbeszédévé. Példaként a 2015. március 10-ei sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetés résztvevőinek petícióját említem. A prefektúra és a minisztériumi hatalmi gőg, önkény ugyanis nemlétezőnek tekinti, különböző kifogásokra alapozva válaszra sem méltatja. Eva Maria Barki nemzetközi jogász 2005-ben elhangzott szavai jóslatszerűen válnak be. A magyarságnak önrendelkezés nélkül „nap mint nap szembe kell néznie a megalázó helyzettel, amely hosszabb távon nem javul, hanem rosszabbodik”. Ezt nem kell különösképp bizonygatni, gondoljunk csak arra, hogy az 1990. február 10-ei könyves-gyertyás tüntetésen, ahogy az ezt követő években is, magyar állami egyetemet, a Bolyai Egyetem visszaadását követeltük, s ma már a hajdani marosvásárhelyi magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen belüli magyar tagozat önálló karként való elismeréséért rimánkodunk. A magyar oktatás visszaszorítása állandó jellegű. Példaként említem a szakminisztérium napokban jóváhagyott beiskolázási tervét. Nemcsak felülírja a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség javaslatait, de egyértelműen arcátlan és diszkriminatív. Amíg a sepsiszentgyörgyi egykori magyar tanítóképző épületében, székelő Mihai Viteazul Főgimnáziumban öt elméleti osztály indulhat, addig a két magyar középiskolában, a Mikesben és a Mikóban 3–3, azaz hat osztály. Ez nem jelent egyebet, minthogy a város népességének 22 százalékarányú románsága kétszeres arányban (45,45 százalékban) tanulhat elméleti osztályban. A minisztérium nem a korábbi aránytalanság megszüntetésére törekszik. Normális lett volna, ha az eddig túlméretezett 4 román osztály számát 3-ra csökkentik, arányuk ez esetben is 27,27 százalék lenne. Ezzel ellentétben mit látunk? Megemelik a román elméleti osztályok számát. Amíg a magyarok 56 százaléka tanul majd a szakoktatásban, addig a románok 25 százaléka. Természetesen nem a szakoktatás ellen vagyunk, mert erre valóban igény mutatkozik, hanem a nyilvánvaló diszkrimináció miatt emelünk szót. A közhiedelemmel ellentétben nem az a gond, hogy felhígul a román líceum tanulóinak tudásszintje, hanem az, hogy a magyar diákok egy része, aki nem akar szakiskolába járni, román elméleti osztályba iratkozik. Akik „elintézték”, hogy tovább növeljék az elméleti román osztályok számát, bizonyára arra gondolnak, hogy a város románsága túlreprezentált bizonyos elméleti ismereteket kívánó intézményekben, a bíróságon, az ügyészségen, a prefektúrán, a többágú túldimenzionált elnyomó apparátusban, ezért ha fenn akarják tartani az egyenlőtlenséget – márpedig ez cél –, akkor az utánpótlás biztosításához szükségük van az elméleti képzésre. A székely pedig ne mind fiszlikoljon az értelmiségi életpálya irányába, csak kulizzon, legyen például orvos helyett hálás beteg, s boldog, hogy szülőföldjén megtűrt, másodrangú állampolgár!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)