Egymásnak estek a román tanácsosok
Heves vita alakult ki a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének szerdai ülésén, amikor a tanácsosok közül többen pro és kontra érveket felsorakoztatva beszéltek a november 29-ei megmozdulásról, valamint a december elsejei ünnepségről.
Mădălin Guruianu, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselő-testületének tagja a tanácsülés alkalmával felolvasta azt a nyilatkozatot, amely alapján a képviselők elhatárolódnak mindenféle román-magyar szélsőségességtől, ami december 1-jén történhet. A tanácsos ugyanakkor felkérte a tagokat arra, hogy szavazzák meg és fogadják el ezt a nyilatkozatot – ugyanúgy, ahogy azt a tavaly is tették.
Román tanácsosok is egymásnak estek
Rodica Pârvan képviselő gúnyosan jegyezte meg Guruianunak, hogy a tanácsos rendkívül szívén viseli ezt az ügyet, ugyanakkor úgy tartja, nem a december 1-jén sorra kerülő ünneplés a zavargások és szélsőségesség táptalaja, hanem a november 29-én megrendezendő demonstráció. Mint magyarázta, a románság számára provokációnak számíthat az MPP által szervezett megmozdulás, hiszen már az időpontválasztás sem megfelelő. Hozzáfűzte, ha a magyarság Románia nemzeti ünnepe előtt két nappal hasonló rendezvényt kelt életre, akkor ők is biztosan találnak valamilyen okot egy megmozdulásra március 13-án, két nappal a szabadságharc hőseinek megemlékezése előtt.
Bálint József önkormányzati képviselő, az MPP demonstrációjának egyik szervezője kifejtette, a november 29-ei esemény nagyban összefügg a december elsejei ünnepséggel. Több alkalommal is hangoztatta, hogy békés megmozdulásra készülnek, nem pedig tüntetésre valaki vagy valami ellen, így Rodica Pârvannak nincs oka az aggodalomra, hisz nem provokációnak szánják.
Rodica Pârvan sosem küldött üdvözlő szavakat március 15-én?
Mădălin Guruianu reagálva Pârvan szavaira kijelentette, meg van győződve arról, hogy a PSD színeiben mandátumot nyert tanácsos eddig sosem küldött köszöntőt a magyarság felé március 15-én – annak ellenére sem, hogy régóta az önkormányzat munkatársa. Hozzátette, ennek okaként megállapítható, hogy egyszer sem viselkedett megfelelőképpen a képviselő-testület tagjaival szemben, így nincs is joga az ilyen elutasító állásfoglaláshoz ebben az ügyben, és nem is lepődhet meg, ha december elsejére ő sem kap köszöntő szavakat. Mint magyarázta, tisztességtelen volt az a hangnem, amelyet ezúttal Pârvan, vagy éppen az Új Jobboldal többnyire használ.
Mădălin ugyanakkor kifejtette, ő az elmúlt időszakban bebizonyította, hogy nyitott a különböző kérdések megtárgyalását illetően, valamint nem kedveli azokat a helyzeteket, amikor azon vitatkoznak a politikai vezetők az önkormányzatokban, hogy kitegyenek-e egy zászlót vagy sem. Mint mondta, nem akar többet olyan magyar-román viták részese lenni, amely alkalmával valaki kijelenti, hogy biztosan találnak valamilyen okot egy rendezvény megszervezésére március 13-án, ami csakis a magyarok bosszantására jó.
Elszigetelik a tömegtől a magyarellenes üzeneteket skandálókat
Sztakics Éva alpolgármester elmondta, a helyi tanács által kiadott nyilatkozat – amely elhatárolódik mindenféle szélsőségességtől – román és magyar nyelven is elkészült, már tavaly. Az elöljáró hozzátette, örül, hogy ismét rátértek ennek tartalmára, hiszen, mint fogalmazott: „sajnos aktualitásából mit sem vesztett”. A december elsejei ünnepséggel kapcsolatban kifejtette, külön kérte a rendőrség vezetőségét, amennyiben magyarellenes üzenetek skandálásával találkoznak, vagy éppen rendbontást észlelnek, azonnal távolítsák ezeket az egyéneket a tömegből.
„Ez a románok ünnepe, de ünnepeljenek úgy, hogy ne sértsék a magyar nemzetiségűeket sem” – jelentette ki Sztakics Éva, aki felidézte, hogy a szerdai tanácsülést egy szimpozion megszervezése miatt korábbi időpontra tervezték be. Ennek témája a gyulafehérvári történések, valamint a nemzeti kisebbségek problémái a jelenben, azonban címét csupán románul olvasta fel az alpolgármester, mondván: magyar nyelven nem készült el a program.
Sztakics Éva rámutatott, a beszélgetéseken is csak román anyanyelvű egyetemi tanárok és történészek szólalnak fel, annak ellenére, hogy a téma az erdélyi magyarok helyzetét is boncolgatja. Kifejtette, bár a meghívás pillanatában fontolgatta, hogy részt vesz az eseményen, a program megismerését követően úgy látja, az előadók legalább felét magyar származású történészek kellene alkossák. Ugyanakkor mivel ez nem így van, nem veheti komolyan a rendezvényt, nem is jelenik meg rajta.
Hatalmas különbség van az MPP és az Új Jobboldal között
Miklós Zoltán, a helyi képviselő-testület RMDSZ-frakciójának tagja felidézte, hogy Sepsiszentgyörgy önkormányzata a december 1-jén sorra kerülő ünnepséget 20 ezer lejjel támogatta. Mint a tanácsos magyarázta, amikor ilyen célból magyar tanácsosok szavazatukkal ekkora pénzösszeggel támogatnak egy rendezvényt, akkor mindezt azért teszik, hogy méltóságosan és tisztelettel ünnepeljék meg a helyi román közösséggel Románia nemzeti ünnepét. Ebből a meggondolásból ítélték oda a támogatást, és nem azért, hogy zavargások történjenek az említett napon. Egyúttal felszólította mind a román pártokat, mind pedig az ortodox egyházat, hogy határolódjanak el a szélsőséges viselkedéstől.
Miklós Zoltán kitért arra is, hogy a szombati, valamint a hétfői rendezvények között hatalmas különbségek vannak, hiszen amíg a november 29-ei megmozdulás célja a figyelemfelkeltés, addig a december elsejei Új Jobboldal szervezet tagjainak a célja a provokáció. Míg a november 29-én sorra kerülő eseményen civilizáltan nyilvánulnak meg a többnyire helybéli jelenlévők, addig december elsején az Új Jobboldal képviselői buszokkal érkeznek és „szét fogják ordítani a várost” – tette hozzá Miklós Zoltán.
Kifejtette, az RMDSZ tagjai nem tartják időszerűnek az esemény megszervezését.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Sánta Imre: senki és semmi sincs biztonságban
A Mikó-ügy csak egyelőre zárult le – nyilatkozta Sánta Imre bikfalvi református lelkész, aki két évvel ezelőtt ötvenhét napon át tüntetett a Székely Mikó kollégium visszaállamosítása ellen. 
Sánta Imre lelkész akkor vált ismertté, amikor 2012 júliusában egyszemélyes akciót kezdeményezett az iskola épülete előtt, így tiltakozva a visszaállamosítás ellen. A református lelkész magyar nyelvű táblákkal és székely zászlóval állt a Mikó épülete előtt naponta két órát, kezdetben egyedül. A tiltakozáshoz csatlakoztak más sepsiszentgyörgyiek is, végül több százan álltak 57 napon át az iskola bejáratánál.
Most, a Ploiesti-i Táblabíróság döntését követően Sánta Imre csalódottságának adott hangot. Mint írta, a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítását helybenhagyó végleges ítélet azt jelenti, hogy az iskola épülete felett a református egyház elveszíti tulajdonjogát.
„Így döntött a »független« román igazságszolgáltatás. Félő, hogy ez még csak a kezdet. Mi jöhet még? Ebben az országban bármi megtörténhet. Ma megfosztanak őseink örökségétől, holnap még a földet is kihúzzák talpunk alól, bárkit elítélhetnek mondvacsinált ürüggyel. Senki és semmi nincs már biztonságban. Történik mindez Romániában, a 21. században. Elegem van belőle” – írta a lelkész.
Elmondása szerint ugyanazt érzi, mint 2012 júliusában: dühöt és tehetetlenséget, valamint mély szomorúságot. A lelkész azt is hozzátette: egyelőre nincs tovább, de reméli, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt újratárgyalják majd az ügyet.
Bús Ildikó |
Székelyhon.ro

Jövőre két ütemben nőhet a minimálbér
Januártól 975 lejre, júliustól pedig 1050 lejre nőne jövőre a minimálbér a munkaügyi minisztérium honlapján szerdán közzétett tervezet értelmében.
Mint a dokumentumból kiderül, a kormány által garantált legkisebb jövedelem 1050 lejre növelése 1 471 356 munkavállalóra hatna pozitívan, amelyből 488 630-an a közszférában dolgoznak. A számítások szerint ugyanakkor az intézkedés jó hatással lenne a gazdaság növekedésére is, serkentené ugyanis a feketemunka visszaszorítását és az alkalmazásokat.
Negatívan hatna viszont a jövő évi állami költségvetésre, a becslések szerint 205 millió lejes lyukat ütne a büdzsén. Az érintettek szerint nem kimondottan jó hír a minimálbér emelése a magánszférában vállalkozók számára sem, növelniük kell ugyanis a bérköltségeiket, ami a termékek drágulásához is vezethet, csökkentve ezáltal a versenyképességet a külföldi piacokon.
Amint arról beszámoltunk, a Ponta-kabinet még az államfő-választási kampányban jelentette be, hogy 2015-ben két ízben is nő a minimálbér. Az intézkedéssel várhatóan számol majd a jövő évi állami költségvetés is, amelyet a kormány tagjainak közlése szerint a hét végéig dolgoznak ki, hogy a nemzetközi hitelezők Bukarestbe érkező küldöttségével egyeztetni tudjanak majd arról.
A dokumentumot várhatóan december 10-én vitatják meg a parlamentben, a kormány várakozásai szerint pedig december 19-éig a honatyák el is fogadják azt. Bár egyelőre nem sok részletet árult el a kormány a büdzsétervezetről, a bérek és más juttatások emelése, illetve a munkáltatók által fizetett társadalombiztosítási hozzájárulás 5 százalékpontos csökkentése miatt sokan vélik úgy, hogy elkerülhetetlen lesz az adóemelés vagy az adóalap kiszélesítése.
A kormány tagjai viszont ezt cáfolják, Victor Ponta kormányfő szerdán is határozottan leszögezte, hogy jövőre nem lesz adóemelés. Hasonlóképpen nyilatkozott a hét elején Darius Vâlcov költségvetésért felelős tárca nélküli miniszter, elmondása szerint azért nem kell majd adót emelniük, mivel nőni fog az adóbehajtás hatékonysága, s ezáltal pótolni tudják a kieső összegeket, amelyek – mint arról beszámoltunk – szakértői becslések között 15-17 milliárd lej körül alakulnak.
A Capital üzleti és pénzügyi hetilap eközben ismételten arra irányította rá a figyelmet, hogy a jövő évi költségvetés fő kihívása a nyugdíjak finanszírozása lesz. A nyugdíjjárulékok ugyanis több mint öt éve nem fedezik a kifizetendő összeget, amit így a büdzséből kell pótolni. A tb-csökkentés pedig csak tovább fogja mélyíteni a deficitet, főként olyan körülmények között, hogy tavaly például a negatív mérleget majdnem teljes egészében a nyugdíjak okozták, idézik fel a szakértők.
2013-ban a büdzsé hiánya 15,7 milliárd lej volt, eközben az állami költségvetésből 12,25 milliárd lejt utaltak át a nyugdíjalapba, a járulékok ugyanis a szükséges összeg alig kétharmadára voltak elegendőek.
A lap újságírója ugyanakkor emlékeztet, a tb-csökkentést üdvözölte az üzleti szféra, az intézkedés hozzájárulhat a munkahelyteremtéshez, azonban csak jövőre 5-6 milliárd lejes hiányt üt a költségvetésen, 17 milliárd lejre növelve a nyugdíjalap deficitjét. A kormány – bár az intézkedés már október elsejétől hatályos – máig nem nevezte meg, hogy miből fogja ezt a hiányt pótolni.
Bálint Eszter
Székelyhon.ro

Már 2016-ra készül kilépésével az RMDSZ
Romániai Magyar Demokrata Szövetség kilép a nemrég zajlott román elnökválasztáson alul maradt Victor Ponta kormányából - döntötte el Kolozsváron a szövetség állandó tanácsa. Az RMDSZ a lépéssel már a 2016-os választásra készül - mondta az InfoRádiónak Kelemen Hunor, a szövetség elnöke. A végső döntést december 13-án a Szövetségi Képviselők Tanácsa mondhatja ki.
"A választóink akaratát, hangját meg kell hallani és ez elsősorban arról szól, hogy a választók fele, a magyar közösség fele kell erőteljesebben fordulnunk és a kormányzati eszközöknek a használatát ebben a pillanatban nem tartják mérvadónak" - fogalmazott az InfoRádiónak Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Hozzátette, ezért született a döntés, illetve javaslat, mert végül is a december 13-i Szövetségi Képviselők Tanácsa fog erről dönteni. Az RMDSZ állandó tanácsa azt javasolja, hogy lépjenek ki a kormányból. Különösen, hogy ezzel a kilépéssel az RMDSZ politikai instabilitást nem okoz, a kormánynak e nélkül is megvan a parlamenti többsége.
"Azt gondolom, hogy a következő időszaknak a nagy kihívása az lesz, hogy a parlamenti pártok megértik-e azt, hogy minden egyes döntéssel egyetlen célt kell követni. Márpedig ez a cél nem lehet más, mint az embereknek az elvárásait teljesíteni" – mondta.
Kelemen Hunor kiemelte: minden egyes beterjesztést, ami gazdasági növekedést, az életfeltételek jobbítását, munkahelyteremtést, azt meg fogják szavazni.
"Természetesen megpróbáljuk azt a párbeszédet megerősíteni, ami a megszerzett kisebbségi jogoknak a megerősítéséhez, megőrzéséhez szükséges. Nekünk egyetlen egy szempontot kell követni: hogy úgy készítsük fel a szervezetet és a közösségünkkel egy olyan nagy párbeszédet, konzultációt, közösségépítést folytassunk, erősítsünk meg, hogy 2016-ban mindazt, amit 25 éven keresztül értékként meg tudtunk őrizni, tehát az önkormányzati és a parlamenti képviseletet, folytatni lehessen."
Klaus Iohannis, a Viktor Ponta szociáldemokrata miniszterelnökkel szemben nemrég megválasztott jobboldali román államfő a Reuters hírügynökségnek nyilatkozva már kedden azzal számolt, hogy a következő hetekben megkezdődhet a törvényhozók elvándorlása Victor Ponta kormányzó koalíciójából, ami a kormányerők jelenlegi - még RMDSZ-el számított - 65 százalékos többsége ellenére jövőre olyan méretet ölthet, hogy akár le is válthatják a kabinetet. Igaz, egy friss közvélemény-kutatás alapján a román választópolgárok többsége nem támogatja Victor Ponta kormányának lecserélését egy jobboldali kormányra.
Pászkán Zsolt, az EuroCom romániai sajtófigyelő igazgatója az RMDSZ lépését részben azzal magyarázta, hogy Kelemen Hunornak időt kell nyernie a jövőre várható szervezeti kongresszus előtt, másrészt így készül fel az RMDSZ a román politika átrendeződésére.
"A román politikai életben megindul egy újabb helyezkedés és erre a helyezkedésre az RMDSZ-nek kellően nyitottnak kell bizonyulnia és ehhez ez a legjobb módszer. És ugyan az RMDSZ kilépése a kormányból nem bolygatja meg a politikai életet - látszólag - de létrehoz egy olyan helyzetet, amikor a következő kilépő már igen" - fogalmazott.
Pászkán Zsolt úgy látta, hogy ha az RMDSZ valóban kilép a koalícióból, a Ponta-kormány első nagy próbatétele a jövő évi költségvetés elfogadása lehet
inforadio.hu.

Az RMDSZ kilenc hónapig vett részt a szociáldemokrata Victor Ponta kormányában
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kilép a Victor Ponta szociáldemokrata (PSD) miniszterelnök vezette román kormányból – döntötte el a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) csütörtökön. Amennyiben az RMDSZ belső parlamentje december 13-án formailag is megerősíti ezt a döntést, azzal az RMDSZ legrövidebb, alig kilenc hónapos kormányzati szerepvállalásának végére tesz pontot.
Az RMDSZ idén március 3-án írt alá megállapodást Victor Pontával a közös kormányzásról, miután a liberálisok kiléptek a 2012-es parlamenti választásokon kétharmados győzelmet arató Szociálliberális Szövetségből és ellenzékbe vonultak. Az RMDSZ belépésével kialakult új kormánykoalíció vezető ereje a PSD maradt, a Ponta-kabinetben pedig még két kisebb párt, a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) és a Konzervatív Párt (PC) kapott miniszteri posztokat. Az RMDSZ két minisztérium – a kulturális és a környezetvédelmi tárca – élére jelölhetett tisztségviselőt: előbbit (márciustól októberig) Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, utóbbit Korodi Attila töltötte be. A parlament által megszavazott új kormányszerkezet szerint a kulturális tárca vezetője miniszter-elnökhelyettesi ranggal vesz részt a kormány munkájában. A Ponta-kormányban mind a négy koalíciós pártnak létrehoztak egy-egy miniszter-elnökhelyettesi tisztséget.
Az RMDSZ egyebek mellett arról állapodott meg koalíciós partnereivel, hogy az ország közigazgatási átszervezésénél figyelembe veszik a térségek kulturális, történelmi sajátosságait – vagyis nem alkotnak olyan régiókat, amelyek beolvasztják, vagy feldarabolják a Székelyföldet. A felek vállalták, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) életbe lépteik azt a megállapodást, amelyet a magyar és román oktatók Ponta közvetítésével kötöttek 2012-ben a magyar főtanszékek magalakításáról.
A székely zászló körüli viták leszerelése érdekében bekerült a megállapodásba, hogy törvényben teszik lehetővé az adott település, vagy megye zászlajának a kifüggesztését a közintézményeken. Az RMDSZ megállapodott koalíciós partnereivel az észak-erdélyi autópálya továbbépítéséről.
Az autópálya-építés és zászlótörvény alkotása terén történtek kisebb előrelépések, de a megállapodásból valójában csak az valósult meg maradéktalanul, hogy nem született a magyarság érdekeit sértő régió-felosztás, mivel új alkotmány nélkül a kormánytöbbség egyáltalán nem hozhatott létre régiókat.
Az RMDSZ már júliusban közel került ahhoz, hogy kilépjen a koalícióból, amikor kiderült, hogy a bukaresti külügyminisztérium az RMDSZ tudta nélkül, a magyar szövetséggel szemben lépett be az európai kisebbségvédelmi csomagról, az úgynevezett Minority SafePack-ről szóló luxemburgi perbe. A javaslatcsomag egyik kezdeményezőjeként Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes azt mondta: nem tudja elképzelni a további kormányzati részvételt, amennyiben Románia nem lép vissza a perből. Az RMDSZ vezetőinek többsége akkor azonban akkor nem akart lemondani a kormányzás előnyeiről, és megelégedtek Ponta ígéretével, miszerint a Minority SafePack-kel kapcsolatos román álláspontot majd szeptemberben a parlament szakbizottsága fogja kialakítani, a román kormány nem tesz le újabb dokumentumokat az Európai Unió luxemburgi bíróságán zajló perbe mindaddig, amíg a parlamenti vita le nem zárul.
A júliusi koalíciós vita azzal ért véget, hogy Kelemen Hunor lemondott kormánytisztségeiről, de a szövetség nem lépett ki a kormányból. A Ponta által ígért kisebbségvédelmi parlamenti vitára eddig nem került sor.
Az RMDSZ elnöke augusztus elsejei hatállyal nyújtotta be lemondását, mégis október 9-éig hivatalban maradt, mivel Traian Basescu államfő nem írta alá felmentését. Az RMDSZ ugyanis először Biró Rozália szenátort, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnökét javasolta a megüresedő posztra, de az államfő bejelentette, hogy őt alkalmatlannak találja, és elutasította kinevezését.
Ezt követően már csak az elnökválasztás után tett újabb javaslatot az RMDSZ, így Hegedüs Csilla addigi kulturális államtitkárt csak november 24-én – alig három nappal a kormányból való távozásról szóló döntés előtt – iktatták be a román kormány kulturális miniszteri és miniszterelnök-helyettesi tisztségébe.
Az RMDSZ már az elnökválasztás előtt tisztában volt azzal, hogy az erdélyi magyar választók nem fognak a PSD államfőjelöltjére szavazni. Az Európai Néppárt – amelynek az RMDSZ is tagja – azt kérte romániai tagpártjaitól, hogy Klaus Iohannist támogassák, viszont minden közvélemény-kutatás Ponta győzelmét jósolta. Az RMDSZ kínos helyzetét azzal próbálta áthidalni, hogy választói belátására bízta, kire szavaznak.
A voksolás abban a tekintetben beigazolta a várakozásokat, hogy az urnák elé járuló magyarok több mint 80 százaléka Iohannisra szavazott. Csak az okozott meglepetést, hogy sokan mások is így tettek, Iohannis nyert, és így jobbközép államfő fog állni a következő öt évben Románia élén.
Bár a PSD körüli koalíciónak az RMDSZ nélkül is többsége van a parlamentben, az elemzők arra számítanak, hogy ez már a jövő év során elolvad, mert a román parlamentben gyakori jelenség az, hogy egyes honatyák pártot váltanak, átülnek a hatalom oldalára.
Az RMDSZ most még elhagyhatta a süllyedő hajót a választóktól kapott üzenetre hivatkozva, egy olyan pillanatban, amikor nem idéz elő kormányválságot a kilépéssel. Ha ezt a döntést a Ponta-kormány esetleges bukásáig halogatta volna, nehéz lett volna elhitetnie választóival, hogy a kormányzást nem célnak, hanem a kisebbségi érdekérvényesítés eszközének tekinti.
MTI
Erdély.ma

Veszélyes precedens született
Kelemen Hunor szerint veszélyes precedenst teremtett a Ploiesti-i Táblabíróság azzal, hogy érvénytelenítette a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületének a visszaszolgáltatását, és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az ügyben eljáró restitúciós bizottság tagjait.
Az RMDSZ elnöke az MTI-nek elmondta, az igazságszolgáltatás ítéleteit nem szokás kommentálni, de ebben az esetben kivételt kell tennie.
"Igazságtalannak tartom az ítéletet az egyházzal szemben, azokkal szemben, akik a törvényt alkalmazták, azokkal szemben, akiktől a kommunista diktatúra ingatlanokat kobozott el. Az ítélet megnyit egy kaput, amelyen keresztül a hasonló módon meghozott visszaszolgáltatási döntések érvénytelenítését kérhetik. Veszélybe kerül mindaz, amit az elmúlt évtizedekben tettünk a visszaszolgáltatás terén" – értékelte a Mikó-ügyben hozott ítéletet Kelemen Hunor.
A politikus úgy vélte, a bíróság Markó Attila, Marosán Tamás és Silviu Clim személyében olyan embereket ítélt felfüggesztett börtönbüntetésre, akik legjobb tudásuk szerint a hivatali kötelességüket végezték, és alkalmazták a törvényt. "Ezek után ki lesz az, aki a törvényt alkalmazva meg mer hozni egy ilyen típusú döntést?" – tette fel a kérdést.
Az RMDSZ elnöke szerint a Mikó-ügyben "az igazságszolgáltatást használták a visszaállamosításhoz". Azt is sérelmezte, hogy a döntés megbélyegzi az erdélyi református egyházat. Azt üzeni ugyanis, hogy az egyház olyan ingatlant kért vissza, ami nem volt az övé. Emlékeztetett: az államosítási iratokban az szerepelt, hogy a református egyháztól vették el az ingatlant.
Kelemen Hunor elmondta, az RMDSZ egyeztetni készül a református egyházzal a további lépésekről, de hozzátette, politikai eszközöket nem lehet alkalmazni egy jogerős ítélettel szemben.
Arra a felvetésre, hogy az ítélet olyan hangulati környezetben született, amikor több hangzatos ügy is a visszaszolgáltatások körüli visszaélésekre világított rá, Kelemen Hunor elmondta: különbséget kell tenni az egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok ügye és azon ügyek között, amikor spekulánsok vásárolják meg az egykor államosított ingatlanok örököseitől a tulajdonjogot, és ők érik el a visszaszolgáltatást vagy a kárpótlást.
A Ploiesti-i Táblabíróság jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte szerdán a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt indított büntetőperben a restitúciós bizottság tagjait, és megerősítette az elsőfokú ítélet azon részét, amely szerint a református egyház elveszíti tulajdonjogát az ingatlan felett.
A Szövetségi Állandó Tanács állásfoglalása
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség felháborodva és értetlenül fogadja azt a döntést, hogy a Székely Mikó Kollégiumot visszaállamosították, és Markó Attila parlamenti képviselőt, Marosán Tamást, a református egyház volt jogtanácsosát, valamint Silviu Climet, az Igazságügyi Minisztérium akkori bizottsági tagját három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte jogerősen a bíróság.
A SZÁT álláspontja szerint igazságtalan az ítélet az egyházzal szemben, azokkal szemben, akik a törvényt alkalmazták, és azokkal szemben is, akiktől a kommunista diktatúra ingatlanokat kobozott el. Az ítélet veszélyes precedenst teremt, amely alapján a hasonló módon meghozott visszaszolgáltatási döntések érvénytelenítését kérhetik. Veszélybe kerül mindaz, amit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt két évtizedben tett a visszaszolgáltatás terén.
Az RMDSZ megalakulása óta az elkobzott és államosított ingatlanok visszaszolgáltatásáért harcolt, sokszor nagyon erős politikai ellenszélben. Ma már a szövetségnek köszönhetően számos egyházi és magáningatlan került vissza jogos tulajdonosához, a restitúciós folyamat azonban még nem fejeződött be. 1990 óta az RMDSZ tisztségviselői ezért is dolgoznak. Ezt tette Markó Attila is, aki politikai pályája során több mint 1000 államosított egyházi ingatlan visszaszolgáltatásában segített. A bíróság jogerős döntésével nemcsak Markó Attila képviselőt ítélték el igazságtalanul, hanem visszaállamosították a Székely Mikó Kollégiumot.
Biztosítjuk a visszaszolgáltatási ügyben érintetteket és a közvéleményt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség mindent megtesz annak érdekében, hogy a Mikó-per ügye eljusson a legfontosabb nemzetközi fórumokhoz, ugyanakkor széles körű társadalmi szolidaritás kifejezésére kérjük az egyházakat, a civil társadalmat, az egész erdélyi magyar közösséget!
A Szövetségi Állandó Tanács

Népújság (Marosvásárhely)

Nyilatkozat a Székely Mikó Kollégium ügyében
A Magyar Unitárius Egyház főhatósági kormányzó szerve megdöbbenve vette tudomásul a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületének visszaszolgáltatásával kapcsolatban született ítéletet.
A Ploiesti-i Táblabíróság jogerős határozata gyakorlatilag újraállamosítást jelent, amely nem csak a református egyházzal szemben megalázó és jogtipró, de minden erdélyi magyar egyház számára felháborító üzenet. Egyházaink negyedszázada békésen és jogszerűen küzdenek az állam által elkobzott egyházi ingatlanok teljes körű természetbeni visszaszolgáltatásáért, illetve az esetenkénti méltányos kárpótlásért. Eddigi eredményeink felemásak, azonban a magántulajdon és a közösségi vagyon sérthetetlenségének elvét valló jogállam keretei között eddig reménykedhettünk az igazságszolgáltatásban. A Székely Mikó Kollégium épületének újraállamosítása és a jogos visszaszolgáltatásban eljáró személyek elítélése azt üzeni, hogy már a tulajdonjogilag rendezett javaink sincsenek biztonságban.
Együttérzésünk és tiltakozásunk kifejezésén túlmenően a többi erdélyi magyar történelmi egyházzal közösen kívánunk fellépni minden lehetséges fórumon igazságunk és tulajdonjogaink maradéktalan érvényesüléséért.
Kolozsvár, 2014. november 27.
A Magyar Unitárius Egyház Egyházi Képviselő Tanácsának Elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)

Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)

A hitszegés ünnepe
Számunkra a nagy ünnepi vásár december elsejével, az egyik román nemzeti ünneppel kezdődik manapság. Azért manapság, mert Romániában rendszeresen időnként kicserélik a nemzeti ünnepeket, akár a himnuszokat.
Azon a trianoni, 1920-as nagy zsibvásáron egyedül Magyarország s a magyar nemzet fizette meg az árát mindennek, holott Magyarországnak semmi érdeke nem fűződött az első világháborúhoz. A nagy ajándékozások trianoni torán mindenki kapott országunk testéből, legtöbbet az az ország, amely rövid történelme során a legtöbbször szegte meg szerződéseit, hagyta cserben, illetve támadta sunyi módon hátba a szövetségeseit.
Ez a decemberi nagyvásár hátországa. Ez számunkra az ígérgetések kora és tora. Lásd 1918. december elsejének gyulafehérvári román ígérethalmazát. Semmit nem tartottak meg mindabból, semmit, amit a nemzetközi jog mindmáig érvényesít – másoknál. Érdekes: mintha – nem is mintha, hanem valóban – külön törvények vonatkoznának a magyar népre, a szétdobált, elajándékozott magyarlakta területekre.
Ott és akkor maga a legundorítóbb magyar arisztokrata, a hazaáruló Károlyi Mihály szállította ingyenes különvonatokkal az ordító román ezreket az erdélyi magyar fejedelmi városba, Gyulafehérvárra, hogy gyűlésezzenek Erdély átvételéről. Miközben a szintén elundorító Károlyi-kormány honvédelmi minisztere, Linder Béla kiadta a parancsot az általános leszerelésre, mondván: nem akarok egyenruhát, katonát látni! Jobb házaknál azonnal fölakasztották volna a honvédelmi, hazaáruló minisztert s a főnökét!
Nekünk maradt a küzdelem anyanyelvünkért, miközben a haszonhúzó román kormányok rendre megszegik ígéreteiket. Jogalap nélkül megvonják jogainkat az élethez, földünkhöz. Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik (Ady Endre verséből: Fölszállott a páva.) Nekünk dolgoznunk, összefognunk és hinnünk kell önmagunkban, mert álmaink nem hazugok, hanem valósak. December elseje miatt nem utálhatjuk meg a Megváltó születésnapját, ahogy a sok gazember miatt nem utálhatjuk meg a román népet sem…
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Istenem, mennyi fontos ember van itt, és minket is meg fognak nézni…”
Albert Csilla színésznő mesélt interferenciás érzéseiről, terveiről
Izgalommal tekint az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra Albert Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze; szerda este, a nyitóelőadások utáni kavalkádban csíptük „mikrofonvégre” a színésznőt, aki néhány órával azelőtt büszkén vette át fesztiválos kitűzőjét: „részt veszek a fesztiválon, itthon vagyok, és ez nagyon jó”, nyugtázta. A házigazda intézmény négy előadása közül három produkcióban szerepel – Ivanovék karácsonya; Viktor, avagy a gyermekuralom; Caravaggio Terminal –, a felkészülés mellett pedig igyekszik minél inkább elmélyülni a különböző előadások és kapcsolódó események nyújtotta hangulatban, élményekben.
A beszélgetéseken szeretne mindenképp részt venni, de jelentkezett még a dél-koreai Jaram Lee pansori-workshopjára és Declan Donnellan angol rendező mesterkurzusára is. – Egyik nap virágot kell majd bevinnem előadás után a színpadra, s persze minden olyan előadáson részt akarok venni, amin csak lehet. Muszáj mennem például a Rózsákra, úgy érzem, látnom kell, hogy Urbán András hogyan dolgozik másokkal – részletezte Albert Csilla.
Kíváncsiságát és nyitottságát ismerve nem csoda, hogy alapvetően a „lássuk, mit hoz nekem ez a fesztivál”-elképzelés jellemző rá. – Nagyon érdekes, hogy az ember két év alatt elfelejti, milyen volt a legutóbbi Interferenciák. Most pedig jön így minden hirtelen, Istenem, mennyi fontos ember van itt, és mi is benne vagyunk a programban, és minket is meg fognak nézni… Közben meg annyira jó előadásokat látni, gyakorolni a „néző szakmát”. Miközben a programot bogarásztam, arra is figyeltem például, kik játszanak velünk egyidőben, hogy miről maradok le; de nagyon várom, és kíváncsi vagyok, hogyan fogadnak majd bennünket – magyarázta.
Azon is elgondolkodott, mialatt A nép ellensége című előadást nézte, hogy vajon a Schaubühne am Lehniner Platz színészei mit szólnának a Caravaggio Terminalhoz, vajon tetszene-e nekik a produkció. Kíváncsian várja, kik ülnek majd a nézőtéren, amikor ők játszanak majd, s hogy milyen visszajelzéseket kapnak tőlük. Merthogy számít az ilyesmire, még akkor is, ha valakinek nem tetszik valami mindabban, amit a színpadon látott.
Úgy érzi, minden előadás, amelyben szerepel, külön-külön a gyermeke, persze más és más formában, elvégre más energiákkal gondol rájuk. Jó lenne persze, ha mindhárom „gyermekét” szeretnék, de ennek érdekében „mindegyiket meg kell fésülni, és fel kell szépen öltöztetni, hogy a családi fotón jól mutassanak”.
Jelenleg főként az Ivanovék karácsonyára koncentrál, amelyet két alkalommal játszanak november 30-án, és természetesen minden nap foglalkozik a szerepével. Rögtön másnap, december elsején a Caravaggio Terminalt játsszák, majd ötödikén a Viktor, avagy a gyermekuralom következik. – Az talán már kicsit nehezebb időszak lesz: most még tudok bánni az energiáimmal és a gondolataimmal, de amikor már benne vagyunk a sűrűjében, akkor már csinálni kell. Élénk piros színnel ezek vannak bejelölve a naptáramban – fűzte hozzá Albert Csilla.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Ízelítő mai tudományágak ismeretskálájából
A múlt héten Kolozsváron zajlott le a 13. Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat. Az alábbiakban a plenáris ülésen elhangzott előadások kivonatait közöljük.
Paládi-Kovács Attila (akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Domus Hungarica Scientiarum et Artium Kuratórium elnöke):
Programok, távlatok, kétségek – avagy versenyfutás a mai tudásiparban
A tudományos kutatásban a 20. század elejétől fogva, különösen a háborúk idején éleződött ki az országok és a nagyvállalatok kutatóműhelyei közötti verseny. A nemzetközi verseny mellett a globalizálódó világban parancsoló szükség a nemzetközi együttműködés is, mivel a világ előtt álló kihívásokra az emberiség csupán összefogással képes választ adni. A tudományos kutatás már évtizedek óta versenyt fut az idővel is, hogy megtalálja a jövő új energiaforrásait, megállítsa a globális felmelegedéssel fenyegető klímaváltozást stb.
Európa és Magyarország kiemelten kezeli a tudásiparban mind a nemzetközi együttműködés, a kooperáció, mind a verseny támogatását. Erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az EU országai képesek legyenek helytállni a tudományos kutatás és innováció világméretű versenyében. Az előadás szól a magyar tudomány erőfeszítéseiről a tudásutánpótlás biztosítása, az infrastruktúra fejlesztése, a kutatási programok pályáztatása és finanszírozása terén. Ismerteti a versenyképesség fokozását célzó Lendület Fiatal Kutató Program célkitűzését, végül két bölcsészettudományi program kezdeti eredményeit.
Uray Zoltán (sugárbiológus, az MTA külső tagja):
A kémiai és biológiai sugárvédő anyagok felhasználási lehetőségei
Bevezetőként a szerző megemlékezik Hőgyes Endréről a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum Egyesület világhírű orvos kutatójáról, szerepéről az EME Természettudomány Szakosztályának megalakításában és magyar orvos- radiológia és sugárbiológia megalapozásában.
A dolgozat további részeiben tárgyalja az embereket érő természetes és mesterséges sugárterheléseket, az ionizáló sugárzások biológiai hatásmechanizmusait és egészségügyi hatásait. Ismerteti a sugárkörnyezetben dolgozó foglalkozási csoportokat, a sugárvédelem alapelveit és megvalósítási lehetőségeit.
Mint a sugárvédelem egyik potenciális lehetőségét, bemutatja a sugárvédő anyagok szerepét és a legfontosabb humán használatra alkalmas sugárvédő anyagokat. Részletesen tárgyalja a legismertebb és a FAD által humán alkalmazásra javasolt Amifostine /WR 2721/ farmakológiáját és alkalmazási lehetőségeit az onkológiai sugár-, illetve kemoterápiában. A dolgozat befejezéseként négy táblázatban felsorolja a kísérleti és klinikai vizsgálatok alatt álló sugárvédő anyagokat, ismertetve ezek potenciális hatásmechanizmusát.
Szabadság (Kolozsvár)

Nem fizette az ösztöndíjakat a Mecénás Alapítvány
Elmulasztott ösztöndíjfizetési kötelezettsége miatt perelte be a nagyváradi önkormányzat az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Mecénás Alapítványt, a jogi vita a hírhedt Ady-központ ügyéhez kötődik.
Ahhoz a 300 ezer euróra felértékelt épülethez, amelyet, mint ismert, a tetemes adótartozást felhalmozó alapítvány 320 millió forintos magyarországi támogatásból részlegesen felépített, majd az idén elcserélt a polgármesteri hivatallal Diósy Ödön egykori, jelenleg 283 ezer euróra becsült házára.
Szabó Ödön, az alapítvány és a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pár napja arra hivatkozva hárította el a felelősséget az ugyancsak hányattatott sorsú Léda-ház gondozatlansága kapcsán, hogy amióta nyélbe ütötték az ingatlancserét, perben állnak a polgármesteri hivatallal. Az ügy részleteit azonban akkor nem sikerült kideríteni, csupán arra derült fény, hogy a városvezetés át akarta hárítani az alapítványra az állami számvevőszék által megállapított szankciókat.
Claudia Purde, az önkormányzat ingatlankezelő részlegének osztályvezető-helyettese azonban felfedte, hogy a hatósági vizsgálat alapján a Mecénás Alapítvány 2010 óta nem fizette a vállalt tanulmányi ösztöndíjakat, így jogtalanul használta ingyen azt a területet, amelyre az Ady-központ épült.
„Az állami számvevőszék előírta a be nem hajtott bérleti díj összegének visszaszerzését” – közölte az önkormányzati illetékes. A 2003-ban aláírt szerződés alapján ugyanis az RMDSZ-es alapítvány köteles lett volna az általa javasolt személyeknek évi összesen 400 millió régi lej értékben 20 egyetemi ösztöndíjat biztosítani, úgy, hogy az összeg felét nagyváradi, román nemzetiségű hallgatók kapják.
Az ellenőrzés csak a 2013. januárja és 2014. márciusa közötti időszakra vonatkozott, így az önkormányzat erre a periódusra számolt fel késedelmi kamattal együtt mintegy 186 ezer lejes bérleti díjat. Ennek kifizetésére áprilisban szólították fel a Mecénás Alapítványt, majd, mivel nem fizette ki tartozását, novemberben pert indított a civil szervezet ellen.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Képzéssel erősítenék a civil szférát Marosvásárhelyen
Az erdélyi magyar civil szervezetek érdekérvényesítő képessége alacsony, az ehhez kapcsolódó kampányok pedig gyakran sikertelenek – hívták fel a figyelmet a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) munkatársai.
A szervezet szerint a civil érdekérvényesítés eszköztárát egyelőre kevesen ismerik, és nincs olyan szakmai fórum, ahol a civil szervezetek ezt a tudást elsajátíthatják, ezért a CEMO képzéseket szervezett az érdeklődőknek.
Szigeti Enikő, a mozgalom vezetője létfontosságú tevékenységnek tartja az érdekérvényesítést, amely nélkül főként az erdélyi civil társadalom nem tud igazán hatékonyan dolgozni. „Egyre több olyan civil szervezet jött létre és tevékenykedik Erdélyben, amely az érdekérvényesítést tűzte zászlójára. Mindez rendkívül örvendetes, mint ahogy az is, hogy tagjaik rendkívül lelkesek és szorgalmasak. Csakhogy mivel az érdekérvényesítést Romániában egyetlen egyetemen sem oktatják, az önkéntesek szakmai ismeretei hiányosak” – magyarázta lapunknak Szigeti.
Ráadásul a kisebb településeken, illetve olyan városokban, ahol a magyarság kisebb számarányban él, hiányoznak a közösség jogaiért kiálló civil aktivisták. A CEMO munkatársa elmondta, Magyarországon, ingyenes tanfolyamok keretében, már témakörönként oktatják a lobbizást és az érdekérvényesítést. Ahhoz képest viszont, hogy évekkel ezelőtt a vásárhelyi szervezet tanfolyamára alig akadt jelentkező, és az is, aki eljött, nemigen értette, miről van szó, napjainkban egyre többen és bátrabban vágnak bele ebbe az egyáltalán nem könnyű munkába.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom interaktív képzése során a mintegy huszonöt résztvevő megismerkedhetett a civil érdekérvényesítés elméleti hátterével, továbbá egy szimulációs tevékenység során az érdekérvényesítés fontos eszközeit, a tárgyalástechnikát és a kommunikációt gyakorolhatta. Végezetül a résztvevők kis csoportokban elkészítették az általuk képviselt ügy érdekérvényesítési stratégiájának tervezetét.
A civil érdekérvényesítés módszertanának és eszközeinek megismerése mellett a képzés alkalmat nyújtott arra is, hogy a résztvevők megismerkedjenek hasonló ügyekben tevékenykedő fiatalokkal, betekintést nyerjenek Erdély különböző településein zajló jog- és érdekérvényesítő folyamatokba. A résztvevők megfogalmazták igényüket és elvárásukat azzal kapcsolatosan, hogy a jövőben érdemes lenne odafigyelni arra is, hogy a romániai magyar közösség érdekérvényesítő ügyeit időnként közösen tárgyalják.
A Krónikának nyilatkozó Szigeti Enikő elmondta, a hasonló tevékenységet folytató szervezetek folyamatos kapcsolattartása a fölösleges körök kiiktatását és a gyorsabb, hatékonyabb munkát segíti.
Egyébként a Marosvásárhelyen jó pár ügyben eredményesnek bizonyuló CEMO munkatársai felajánlották segítségüket; bármilyen érdekérvényesítő kérdésben meg lehet őket keresni a 0747-340962-es telefonszámon.
A vásárhelyi szervezet arról is döntött, hogy a jövőben más szervezetek munkatársaival közösen igyekszik a különböző településeken zajló jog- és érdekérvényesítő ügyeknek nagyobb nyilvánosságot szerezni. „Egy közös hálózatot szeretnénk kiépíteni, melynek célja egymás szakmai támogatása, a tapasztalatok megosztása, a hatékony és eredményes érdekérvényesítés elérése lenne” – ismertette a CEMO terveit Szigeti Enikő.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Kívül tágasabb
Talán nem túlzás történelminek nevezni a csütörtöki napot: az az RMDSZ, amelyet eddig úgy tartottak számon, hogy gyakorlatilag bárkivel hajlandó szövetkezni annak érdekében, hogy kormányra kerüljön, vagy ott maradjon, most úgy döntött, a továbbiakban nem akar a koalícióban maradni.
A kabinetből való távozásról persze nem önszántából döntött a szövetség. Ehhez kellett az a pofon, amelyet a magyar választóktól az államfőválasztás második fordulójában kapott. Hiszen hiába éreztette az RMDSZ burkoltan és néha kevésbé burkoltan, hogy Victor Ponta államfő-választási győzelmét szeretné, a magyarok elsöprő többsége mégis az erdélyi, kisebbségi jelöltre, Klaus Johannisra szavazott. Még úgy is, hogy az nem ígért semmit közvetlenül a magyar közösségnek.
Az okok sokrétűek, de látható, hogy a magyarokat is elkapta az a szinte euforikus hangulat, amely egész Erdélyt magával ragadta, és amely szinte becsületbeli üggyé tette a balkáni, korrupt, bizánci szellemiségű Ó-Románia, illetve a vele azonosított PSD és Ponta elutasítását, és a nyugatosnak, européernek gondolt Johannis támogatását.
Másrészt a „korrekt partnernek” nevezett PSD magyarellenes lépései is minden bizonnyal sokat nyomtak a latban. Ráadásul a kormány megítélését tovább rontja a külföldi románok szavazása körüli botrány, amely miatt immár a legfőbb ügyészség is nyomozást indított.
Ilyen körülmények között az RMDSZ részéről öngyilkosság lett volna, ha ragaszkodik az el- és megvetett PSD-s szövetséghez, ez ugyanis vélhetően még a megmaradt szavazóinak nagy részét is eltávolította volna. Ráadásul az sem mellékes, hogy Johannist jól láthatóan a külföldi partnerek – az EU és Washington – is komolyabb és fontosabb partnernek tekintik, mint a kormányt, ezt jelzik a gyors gratulációk, az amerikai ügyvivő látogatása és Biden alelnök személyes telefonhívása.
Az RMDSZ tehát most meglépte, amit a magyarok többsége elvárt. Kérdés, hogy valódi ellenzéki szerepet vállal, esetleg kívülről támogatja tovább a Ponta-kormányt, vagy ismét elcsábul, ha lehetőség adódik a jelenlegi ellenzékkel együtt új kormányt alakítani, és hajlandó lesz egy jobbközép kabinetet – és ezzel az ország kisebbségpolitikáját – részvételével legitimálni.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Máért-hátszél az erdélyi magyar jogköveteléseknek
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) tagjai támogatják az erdélyi magyarság azon törekvéseit, hogy nemzeti és közösségi szimbólumait, a magyar és a székely zászlót szabadon, minden kötöttség nélkül használhassa – áll a Máért 13. plenáris ülésének zárónyilatkozatában.
Magyarország azt kéri szövetségeseitől, hogy segítsék az országot a magyar érdekek érvényesítésében – jelentette ki a Máért budapesti ülésén Orbán Viktor miniszterelnök a béke, az energiabiztonság és kereskedelmi lehetőségek hármasában összefoglalva a magyar érdekeket.
A kormányfő szerint kommunista kérdésfeltevés az, hogy kinek az oldalára kell állni, azt a kérdést kell feltenni, mi a magyar érdek, és a nemzeti önérdekelvű gondolkodásnak a magyar külpolitikai gondolkodásban is meg kell jelennie. Ugyanakkor a magyar külpolitika akkor sikeres, ha a világ minden jelentős szereplője Magyarország sikerében érdekelt, és ma „ebben a pozícióban vagyunk”. „A felszínen zajló politikai lökdösődések ne zavarják meg önöket” – mondta a miniszterelnök, aki igyekezett megnyugtatni a Kárpát-medencei magyarság jelenlévő képviselőit:a mélyben erős, kölcsönös együttműködések alakultak ki.
Az ukrán háborús helyzetről szólva Orbán rögzítette: Magyarország kiáll keleti szomszédja területi szuverenitása mellett. A nemzetközi jog tisztelete mellett ebben van nemzeti önérdek is, a magyar nemzetstratégia sarkalatos pontja, hogy Magyarország és Oroszország között „legyen valami”, „mondjuk Ukrajna”, amely otthona lehet a 200 ezres kárpátaljai magyarságnak is. A kormányfő rámutatott, hogy idén az a geopolitikai megközelítés vált elsődlegessé, amelynek egyetlen racionális kérdése van: ki nyer és ki veszít? „Ami ma történik, azzal Európa, Magyarország és Ukrajna is veszít” – válaszolt Orbán, megerősítve: nem szeretnék, ha a változások visszavinnének a hidegháború és hidegbéke korszakába, ennek visszatértét a Kárpát-medencébe Európában és Közép-Európában senki sem akarja.
Tiltakozáslista Ötoldalas állásfoglalásban tiltakoznak a Máért tagjai a román hatóságok jogkorlátozó tettei ellen a szimbólumhasználat terén, akárcsak azon fellépéseivel szemben, amelyek a megengedő jogszabályi környezet ellenére akadályozzák a magyar nyelv használatát a közigazgatásban. Támogatásukról biztosítják a magyarság azon törekvéseit, hogy településeit, köztereit és intézményeit magyar nevükön illesse. Ugyanakkor támogatják az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit, szorgalmazzák az ezzel kapcsolatos konstruktív párbeszéd megvalósulását, a román fél cselekvő részvételével. A résztvevők aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem alakult meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozata. Tiltakozásukat fejezik ki az egyetem román vezetésének intoleráns és agresszív magatartásával szemben, ugyanakkor támogatásukról biztosítják az önálló magyar tagozat létrehozása mellett kiálló oktatókat és hallgatókat. Tiltakozásuknak adnak hangot minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely a jogerősen visszaszolgáltatott erdélyi egyházi és közösségi ingatlanok visszaállamosítására törekszik, ugyanakkor kifejezik reményüket, hogy a romániai restitúciós folyamat mielőbb lezárul, birtokba helyezve és kárpótolva a korábbi tulajdonosokat.
Az idei a választások éve volt a Kárpát-medencében, amelynek során – Orbán Viktor szerint – megerősödött a magyar érdekképviselet. Délvidéken a Vajdasági Magyar Szövetség ismét országos kormányzati tényezővé nőtte ki magát, a nemzeti tanács megszervezése újabb sikertörténet. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke, Brenzovics László személyében „hosszas vajúdás után” ismét „olyan barátunk” van az ukrán parlamentben, aki vállára veszi a magyar érdekeket. A szlovákiai választások kapcsán a Magyar Közösség Pártja előkelő dobogós helyezését emelte ki Orbán Viktor, a román államfő választásánál pedig a magyar résztvevőknek megköszönte, hogy volt bátorságuk részt venni egy ilyen küzdelemben, és minőséget képviselni a román politikában. Gratulált az új román elnöknek is, megjegyezve azonban: korai még a változásokból következtetéseket levonni, hogy ez mit jelent Erdély és Magyarország számára. Jelezte, hogy Áder János államfő mindenesetre a temesvári forradalom 25. évfordulóján találkozót kezdeményezett Klaus Johannis-szal, és azt is kiemelte, hogy a román elnökkel egyazon európai pártcsaládhoz tartoznak a magyar kormánypártok, valamint reményeik szerint sikeres európai keretet kínál a román–magyar párbeszédhez is.
A miniszterelnök szerint a gazdasági kilátások Közép-Európa számára jónak mondhatók. Elindítják Magyarország történetének legnagyobb gazdaságfejlesztési programját, és ha ehhez hozzákapcsolják a teljes foglalkoztatás megvalósítását is, akkor jelentős erősödéssel lehet számolni 2018-ig. A szakképzés éve lesz 2015 a Kárpát-medencében, jelenleg mintegy 28-30 ezer diák vesz részt szakképzésben magyar nyelvű oktatási intézményekben, ezt a számot szeretnék jelentősen növelni. A szakmunkásképzésben részt vevő fiatalok számára Kárpát-medencei ösztöndíj-programot is indítanak. A rendelkezésre álló pénzügyi kereteket a miniszterelnök elégségesnek nevezte, jelezve: a források nagyobbak, mint tavaly, de kisebbek, mint amire a rákövetkező évben számítani lehet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kiskapuk a jó szomszédhoz
Egy lendülettel három határátkelőt is átadtak november 8-án a román–szerb határszakaszon. A határátkelőhelyek számának növelése megkönnyíti a térség lakóinak „szomszédolását”, a szerb állampolgároknak az utat az Európai Unió felé, de a gazdasági kapcsolatok élénkülését várják tőlük.
Nyolcra nőtt immár a közúti átkelők száma Románia és délnyugati szomszédja, Szerbia között, amiből öt Temes megyében található. Az új határátkelőhelyek a történelmi Bánságnak a trianoni békediktátummal, majd az 1923-as román–jugoszláv határegyezménnyel elszakított területeit kötik össze. A romániai Fény, illetve a szerbiai Módos, továbbá Valkány és Egyházaskér, valamint Kunszőlős és Nákófalva között nyitották meg a határt. Utóbbi helyszínen Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román miniszterelnök vágta át a szalagot.
Szalagvágás kampányban
Minél inkább közeledtünk a határ felé, annál inkább sűrűsödtek a „Victor Ponta elnök!” feliratú plakátok az oszlopokon, és az út fölé kifeszített molinók. Az is szembeötlő volt, hogy Temesvártól Kunszőlősig (Lunga) majdnem valamennyi kanyarban láthatósági mellényt viselő rendőr posztolt, vagy civil ruhás „szervek” ütötték el az időt az út mentére félrehúzott járművekben. Arról nem is beszélve, hogy a kormányfői látogatásra kicsinosított falu központjában minden „mezei” érdeklődőt kiszállítottak az autóból, és arra köteleztek, hogy az utolsó három-négy kilométert gyalog tegye meg. Közben felettébb ügybuzgó és szervilis, már-már arrogáns határőrök igazoltattak, sőt fel is írták a neveket és a személyazonossági adatokat.
Hiába, az esemény a romániai elnökválasztás első és második fordulója közötti hétvégére esett. Az elővigyázatosságra talán magyarázat lehetne, hogy aznapra szociáldemokrata- és Ponta-ellenes tüntetést terveztek Temesvárra, de a miniszterelnök-államfőjelölt sokakat meglepve a szerb oldalról érkezett az avatóra – mint utóbb elmondta, az előző este már Belgrádban tárgyalt –, hogy aztán átsiessen a román oldalra, s ott várja szerb kollégáját. Így hiába álltak díszőrséget a szomszédos megyékből is buszokkal odaszállított határőrtisztek és altisztek, nem tiszteleghettek a miniszterelnök előtt.
Sztráda a Balkánra
Az egyórás késéssel kezdődő ünnepség szónokai többnyire az ilyenkor szokásos „tiszteletköröket” futották. Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kijelentette: „Nákófalva és Kikinda lakói több mint húsz éve várják a határátkelő megnyitására tett ígéret beváltását. 2004-ig itt kishatárforgalom zajlott, amit felszámoltak. A nemzetközi határátkelő mai megnyitásával nemcsak az utat rövidítjük le a települések között, hanem a két népet is közelebb hozzuk egymáshoz.” Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter kiemelte, hogy mintegy 30 kilométerrel lerövidítik az utat a régió egyik gazdasági központja, Temesvár felé, majd idézte a régi román szólást, miszerint Románia két örök barátra támaszkodhat: Szerbiára és a Fekete-tengerre. Victor Ponta biztosította a vendégeket, hogy Szerbia is számíthat a román kormány támogatására európai uniós csatlakozási tárgyalásai során. „Azt szeretném, hogy az Európai Unióban Románia legyen Szerbia legjobb barátja. Európa pedig nem lesz teljes és egységes, míg Szerbia és a környező országok nem válnak az unió tagjává” – mondta.
A három új nemzetközi határátkelőt rekordidő alatt nyitották meg, mintegy tíz hónappal a két kormány közötti megegyezés után, az infrastruktúrát alig hat hónap alatt alakították ki. Ponta bejelentette, hogy egy Belgrád-Temesvár autópálya építését is tervezik, ám a sajtó érdeklődésére árnyalta a beharangozót: „Ez nem finanszírozható európai uniós pénzekből, amíg Szerbia nem tagja az uniónak. Megtárgyaltuk Vucsics miniszterelnökkel, hogy a két ország közösen építheti meg a sztrádát, esetleg egy harmadik ország, vagy egy banki konzorcium finanszírozásával. A két ország szakminisztériumai dolgoznak a projekten, és remélem, jövőre nekiláthatunk a források előteremtésének.”
Határátlépési ábécé
A román–szerb határszakasz közel 550 kilométer, aminek majdnem fele szárazföldi határvonal. Vízen és vasúton is át lehet menni egyik országból a másikba, a közúti határátkelők száma pedig nyolcra emelkedett. „Egy átlagos napon a közúti határátkelőkön 1500-1800 személy halad át, a járművek száma két-háromszáz” – ecsetelte Gabriel Furcă, a kunszőlősi határátkelő parancsnoka. A Zsombolya–Szerbcsernye és a Temesmóra–Versecvát nemzetközi határátkelőn nonstop a forgalom, a november elején átadott új határátkelők azonban csak naponta reggel 8 és este 8 óra között tartanak nyitva, és csak a személyforgalmat szolgálják, a 3,5 tonnánál nehezebb gépjárművek nem használhatják. Uniós állampolgárok érvényes személyi igazolvány, az unión kívüliek útlevél, adott esetben vízum felmutatásával kelhetnek át.
Kinek jó ez?
Az új határátkelők megnyitásának a két országban élő nemzeti kisebbségek is örvendenek.„Akét közösségnek, a szerbiai románoknak, illetve a romániai szerbeknek is nagyon fontos ez a lépés. Bennünket, romániai szerbeket közelebb hoz az anyaországhoz, a néphez, amelyhez tartozunk, és biztos, hogy minden téren megkönnyíti a kapcsolatteremtést és az együttműködést Szerbiával” – fogalmazott Szlavomir Gvozdenovics, a Romániai Szerbek Szövetségének elnöke, parlamenti képviselő. A határátkelők megnyitásában nagy érdeme volt – az ünnepségen azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg – Marossy Zoltán Temes megyei alprefektusnak. Szerinte a Bánság romániai és vajdasági részén sorsközösségben élő magyaroknak, civil szervezeteiknek, egyházaiknak, oktatási intézményeiknek ezek a határátkelők nagy segítséget jelentenek majd a kapcsolattartásban „A romániai magyarságon belül mi, a délvidéki magyarságon belül ők számítanak szórványnak. Ezenkívül Budapestről nézve a Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld tengely, illetve a Bácska–Újvidék tengely mentén élő magyarokat veszik számításba. Mi már nagyon a peremvidékre, a látóhatár szélére sodródtunk” – jegyezte meg kissé lemondóan Marossy Zoltán. Az ő kezdeményezésére indult be két-három éve a Bánság romániai, illetve szerbiai részére eső, de még jelentős magyar közösségek által lakott települések közti kapcsolatépítés. Kikinda, Nagybecskerek és Pancsova vonzáskörzeteibe eső helységekkel keresik a viszonyt a nagyjából hasonló helyzetű, szerkezetű és nagyságú Temes megyei települések. „Próbálkoztunk önkormányzatok szintjén, de észrevettük, hogy két-három találkozó után az angolul beszélők jönnek a rendezvényekre, ránk már nincs szükség – folytatta az alprefektus. – Így inkább a magyar közösségi vezetőkkel, civil szervezetekkel keressük a kapcsolatot. Persze általában az érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.”
A mára elrománosodott egykori sváb településen, Kunszőlősön is nagyon várták már a határ megnyitását. A helybeliek távolabbról szemlélték az eseményeket, bár Ioan Dohotar portája alig kőhajításnyira van a vámtól, kapujából jól látszanak a szomszédos Nákófalva tornyai is „Jó volt az is, míg működött a kishatárátlépés, mert ami nem volt nálunk, megvettük ott, biciklivel is átmehettünk, nem kellett benzinre költeni – idézte fel a korábbi állapotokat. – Most is sok minden olcsóbban megvásárolható odaát. Ha csak aprópénzről is van szó, az itteni átlagember azt is megnézi. Sok családnak rokona is van a túloldalon, de azért szerintem nem fognak itt tömegesen átjárni.”
Kettős mérce
Tekintve, hogy Szerbia unión kívüli ország, furcsa, hogy ilyen sürgős volt a román fél számára a határ átjárhatóbbá tétele, miközben kicsit északabbra, Arad megyében már 2014 elején öt új román–magyar határátkelő megnyitásáról egyeztetett a két EU-tagállam kormánya. Ráadásul a Kisvarjas–Dombegyház, Ottlaka–Elek és Feketegyarmat–Gyula–Dénesmajor utak már elkészültek, a Nagylak-Csanádpalota történelmi út újjáépítése még tart, és tervek vannak a Pécska–Battonya útszakasz járhatóvá tételére is. A román kormány augusztusban jóvá is hagyta a kétoldalú közútfejlesztési keretmegállapodást, amelynek értelmében 20 határon átnyúló közúti és kerékpáros út épülhet meg uniós forrásokból, az új határátkelők felépítése mégis késik. Részben talán érthető a kivárás, mert ha Románia belátható időn belül beléphetne a schengeni övezetbe, szabad lenne a közlekedés, nem kellene határállomást építeni. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy mióta a PSD a fő kormányerő, a demokrata-liberális vezetőségű Arad megye infrastrukturális beruházásai, fejlesztései késve, vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Példa erre az Aradot északról megkerülő körgyűrű két felüljárója építésének 2012-es felfüggesztése. Az ott kialakuló kilométeres dugók, többórás várakozások miatt a sofőrök körében hírhedté vált Arad, de a helyzet az egész országra rossz fényt vet.
Pataky Lehel Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz éve EMI Sepsiszentgyörgyön
Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki szervezete. Az esemény alkalmából ünnepélyes gálát szerveznek szombaton, amelyre az egyesület korábbi tagjai, az országos vezetőség, valamint Sepsiszentgyörgy vezetősége is hivatalos.
„Tíz esztendő telt el azóta, hogy az egyetemi életből hazakerült fiatalok helyi társaikkal kiegészülve létrehozták az EMI sepsiszentgyörgyi szervezetét. Így indult egy decemberi napon városunk egyik legismertebb ifjúsági szervezetének élete” – mondta Mihály István, a szervezet jelenlegi elnöke.
Hozzátette, a hétköznapok rohanásában továbbra is az értékalapú, hagyományokból építkező tevékenységeket kívánják folytatni. Az alapító tagok célja a szervezettel az volt, hogy küzdjenek mindazért, amely a magyarságot megilleti, és azért, hogy utat mutassanak a fiatalságnak egy jobb, élhetőbb magyar jövő felépítése érdekében.
Mihály István ugyanakkor kifejtette, szinte nincs is olyan terem vagy sportcsarnok Sepsiszentgyörgyön, amelyet legalább kétszer-háromszor ne töltöttek volna meg érdeklődőkkel. Koncerteket szerveztek, és nevükhöz fűződik számtalan, a magyar feliratok hiánya miatt szervezett figyelemfelkeltő tüntetés, történelmi előadás, továbbá több száz más rendezvény, megmozdulás, vetélkedő, továbbá képzések hosszú sora.
A szervezet tizedik születésnapja alkalmából visszatér ugyanabba a terembe, amelyben kezdetét vette rövid kis története a Trianon film bemutatásával. Ennek megfelelően az eseményre minden egykori EMI-tagot, szimpatizánst nagy szeretettel várnak szombat este 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termébe. A jubileumi gálán a szervezet rendezvényeinek hangulatanyagain, képein és kisfilmjein kívül személyes véleményeket, tapasztalatokat és az évek legemlékezetesebb pillanatait, történéseit hallhatják a jelenlevők. Az eseményt követően állófogadásra hívják a résztvevőket.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Helytállni büntetett előélettel
November végén jogosul a nyugdíjra, de munkakönyvében csak tizenhét ledolgozott évet tud felmutatni. Azon töpreng, vajon az a sokévnyi kemény munka, a fogva tartása idején elszenvedett kínzások és megalázások számítanak-e. 1988-ban szakított a bűnözői életmóddal, a börtönélettel, s azóta azt állíthatja magáról, hogy normakövetően beilleszkedett a társadalomba. Azt hitte, lerótta tartozásait, legszívesebben elfelejtené az egészet, csakhogy a túlélésért vívott „ökölharc” még mindig tartogat számára meglepetéseket.
Felesége családnevét vette fel Balázs Dénes, hogy szakítson múltjával, de nem titkol semmit – egy sokat megjárt ember nyugalmával mesél életéről.
Bűnözői karrier
Első alkalommal 1961-ben, 12 évesen néhány társával nyulakat lopott, és egy évre elítélték. Ekkor még nem létezett a polgári nevelés joggyakorlati fogalma, így ítélete – az akkori törvények szerint – felügyelt szabadság volt. A gyermekkori kaland azonban megbélyegezte, 17–18 éves korában már ténylegesen a rácsok mögé került: ellopta a Securitate kocsiját, amiért három és fél év börtönbüntetést kapott.
Úgy emlékszik rá, hogy ez volt az a három és fél esztendő, amit öt és fél év alatt töltött le – büntetésének meghosszabbítását egy szökési kísérlettel érdemelte ki. Kiengedték, besorozták, ám katonai szolgála idején, 26 évesen egy évre elítélte a katonai törvényszék, mert egy felettesét megverte. A következő években sem történt gyökeres változás az életében: a katonaságot tárgyalótermek, bíróságok, ítéletek, börtönök és magánzárkák váltogatják.
A „szörnyűség kuckói”
Mindvégig rettegett a börtöntől. „A vallató tiszt leült velem szemben, és úgy tett, mintha meg akart volna ütni. Összerezzentem. Azt mondta, ezzel elárultam magam, ne tettessem tovább. Tudatomnál voltam, világos volt, hogy nem a diliházba küldenek, hanem elítélnek” – mesélte. Megpróbálta elkerülni a börtönöket, de végül mégis úgy alakult, hogy a két kezén sem tudná megszámolni, hány intézményben fordult meg. Mindenhol dolgoztatták.
A Duna-deltában – ahonnan állítólag senki sem szökött meg – az iratcsomójában az állt, hogy „nagyon, nagyon veszélyes, tolvaj, hazug, perverz, és szökni próbál”. Forró és hideg bánásmódban egyaránt részesültek a rabok – elevenítette fel a múltat, kitérve, a forró azt jelentette, hogy 300 gramm kenyérrel, egy kis kocka marmaládéval, egy levessel és egy kis tányér árpakásával (kanalat nem adtak, evett mindenki, ahogy tudott) napi 12 órán keresztül a legnehezebb munkákat kellett elvégeznie. Akikkel hidegen bántak, azokat két akácfa közé feszítették kötelekkel.
Háromfajta munkabeosztás volt, könnyű, nehéz és nagyon nehéz. Egy rendeletet említett, amely a túlteljesítőket „jutalmazta” előrehozott szabadon bocsátással, de valójában nem lehetett túlteljesíteni. 56 kilósan saját bordája alatt ejtett tenyérnyi sebet, mert inkább a kórházat választotta, mintsem a kínzást. Mint mondta, személyes tapasztalatai voltak a közelmúltban felelősségre vont, múlt rendszeri kínzó és hóhér börtönigazgatókkal, őrökkel.
Alkalmazott bölcsesség
1988 óta itthon él Székelyudvarhelyen, és becsületes munkával biztosítja megélhetését. Úgy véli, büntetését megérdemelte és letöltötte. A forrófejűség lassan már csak emlék számára, viszont legszebb napjaiban is kihozná a sodrából, ha családját támadnák. Egyébként könnyű vele beszédbe elegyedni, szívesen húz párhuzamot a volt és a mai rendszer között. Nem sorolná például egy helyre a két rendszer bűnözőit: úgy gondolja, ebben az új világban még a bűnözők is el vannak kényeztetve.
Azt mondja, a forradalom idején emberéleteket mentett, hiszen „elég volt rosszat kiáltani valakire, a tömeg azonnal lincselt” – emlékezett vissza, hozzátéve, hogy még a legrosszabbak sem érdemlik meg a tömeg haragját, ugyanis előbb-utóbb mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy éppen büntetését. Hitte, amit mondott, ez a vezérelve.
Nyugdíj előtt
Balázs Dénes tisztában van azzal, hogy őt nem alkalmazták munkavégzésre, csupán büntetését töltötte. Kissé igazságtalannak tartja, hogy a mai raboknak joguk van megtagadni a munkát. „Engem nehéz munkára köteleztek, kínoztak és igazságtalanságokat követtek el velem szemben. Betegre dolgoztam magam, hogy hamarabb szabadulhassak. Sajnos végül nem lett semmi belőle, mert koholt kihágásokért többször is eltörölték a nehéz munkámat. Csak azt szeretném, hogy ezekből valamennyit most elismerjenek. Ha nem, úgyis rendben van, legalább megpróbáltam” – számolt be helyzetéről belenyugodva.
Ettől függetlenül ma kiegyensúlyozott életet él, jól van, még mindig hibátlanul lótuszülésbe tud helyezkedni. Azért tanulta meg, mert amikor a rabokat jégre vagy havas földre ültetették, tízből nyolc felfázott és megbetegedett, ugyanis lótusz helyett a fenekükre ültek.
Jánosi András
Székelyhon.ro

"Nem csak a kommunista pribékek a felelősök"
Nagy Benedek Csíkszeredában született. A BBTE történelem karán kezdte tanulmányait, onnan vitték 1956-ban a szamosújvári börtönbe, amelynek egykori parancsnoka, a 88 éves Constatin Istratét idén júliusban jelentették fel. Szabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, bányaipari technikus, muzeológus és újságíró, majd tanár, a rendszerváltás után pedig parlamenti képviselő. Élete meglepetéssel teli fordulatairól, a mai állapotokról alkotott véleményéről faggattuk.
Most öreg székelykaput újít fel a csíkszentkirályi, 350 évesnél is idősebb udvarházuk előtt. Mielőtt megírta volna saját visszaemlékezéseit, megjelentette édesapja, Nagy András várostörténeti jellegű feljegyzéseit és dédapjának, Tivai Nagy Imrének csíki monográfiáját. Miért ilyen fontos a múltra, a nemzedékek folytonosságára való figyelés Nagy Benedek számára? Családi kötelesség ez, vagy belső meggyőződésből, netán történészi képzettségéből fakad ?
Valószínűleg az alkatomból fakad, hogy mindig és minden körülmények között tevékeny embernek ismertek. Egyébként mindig csodáltam azokat az „életművészeket”, akik egy kellemes sétalovaglásként vonultak át az életükön, akik szépen, jól és kényelmesen élték le egész életüket. A mi társadalmunkban még becsülete is volt az ilyesfajta, problémákat nem okozó, úgymond normális életvitelű embereknek. Sajnos, én nem tartoztam közéjük. Nekem ez az életfelfogás mindig idegennek, károsnak és haszontalannak tűnt. Ebben közrejátszhattak valamennyire az elődök pozítiv és negatív példái is. Nekem például édesanyám felmenő ágán nagyon mélyre kell tekintenem az időben. Jövőre pont hatszáz éve annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár a svájci Konstanz-ban máglyán megégette a cseh eretnek Husz Jánost. A király kíséretében van az a Somkeréki Erdélyi Antal is, akinek az uralkodó ott nem magyar, hanem a Szent Német-Római Birodalom nemesi oklevelét és címerét adományozza. Antal fia még erdélyi alvajda, majd zuhan a magát a Bethlen- és Apaffy családokkal egy tőről eredeztető família, amelynek talán a legutolsó leányági sarját veszi feleségül a Doboka vármegyébe, a Sajó mentére telepített és ott kis jószágot nyert, feltörekvő Bocskai-hajdú, Ürögdi (I) Nagy János.
De akadt ugyanebben a családban egy fejedelemcsináló hajdúgenerális is, akit 1612 augusztusában élve dobat a gyulafehérvári fejedelmi udvar középső kútjába korábbi ivócimborája és támasza, az akkor már őrjöngő Báthori Gábor fejedelem… Aztán következik a református lelkészek, esperesek, sőt püspökök, kollégiumi professzorok, szerkesztők, jogászok és – gyakorta – íróemberek generációinak a hosszú sora. Ez a nagy múltú család, fiúágon, az édesanyámmal kihalt, én már a csíki ágon viselem a Nagy nevet. Aztán ott voltak a csíkmindszenti Nagyok, akik olyannyira nem akarták Habsburg igába hajtani a fejüket, hogy vagy két évtizedre (1702-1721) még a szabad, katonarendi székelyek névsorából is eltűnnek. Lópecérek, magyarán csempészek lesznek a havasokon át és vissza… Voltak könnyelmű, sőt kalandor felmenők is, főként az anyám bajor ágán. De akadtak igyekvő katonaemberek, mint a Csíksomlyón határőrtiszt, a gyergyóújfalusi Molnár Ignác ( T. Nagy Imre dédapám nagyapja.) Az ilyen régen történteket a legtöbb ember már nem ismeri. Csak a történetkutató deríti fel, hozza vissza a tudatba, nem törődve azzal, hogy mekkora terhet ró mindezekkel a példákkal az utódok lelkiismeretére!
Ez az évszázados családi háttér, ez a nem akármilyen szellemi örökség  hogyan határozta meg sorsának alakulását? Voltak  életében olyan pillanatok, amikor mindezekre támaszkodva hozta meg döntéseit?
Igen, föltétlenül voltak ilyen pillanatok az életemben. Amikor 1954-ben a történelem szakot választottam 17 évesen. Amikor 1956 őszén megpróbáltuk Kolozsváron a lehetetlent: az erdélyi múltunk szellemi örökségét összekötni a fiatalok tudatában a lehetséges jövővel. Vagy abban a máig tartó örömben, hogy 1968-1990 között tanárként átadhattam csíki diákjaimnak sok mindent ebből az örökségből, ebből a tudásból. Vagy 1989 végén és 1990 elején, amikor egy ideig őszintén hittem abban, hogy egy új és jobb világ kezdetén állunk, amikor kötelesség oda állni, ahol a közösségünk sorsa eldől. (Még akkor is, hogyha az ember a fejével vagy a további sorsával játszik. Ahogy az velem is történt, éppen most húsz esztendeje, amikor botorul szembementem egy kívül ragyogó, de belül kongóan üres gólemmel…Akkor a fő- és kisebb „papok” közül nem kevesen a négybevágatásomat követelték, de szerencsémre, erre még a legátalkodottabb poroszlók sem voltak hajlandóak. És mivel már első Kálmán királyunk is megmondta – sőt, törvénybe is iktattatta - , hogy „boszorkányok márpedig nincsenek”, úgy bizonyosodott be az is, hogy már bálványok se nagyon!...Semmilyen elégtételt sem érzek afölött, hogy az Idő azóta is mindegyre engem igazol…). Amint egyébként egy volt tanítványom mondta 1989. december 22.-én, amikor kirángatott a lakásunkból, egyre azt ismételgetve, hogy „ Na, most jöjjön tanár úr és mondja, amit kell, mert maga tudja, hogy mit kell most mondani!” Ez a bizalom – akkor és ott ! – nem csak megható, hanem egyenesen megdöbbentő és cselekvésre késztető volt.
Sokat cikkezett a nyáron a romániai média arról, hogy a szamosújvári börtön egykori rettegett alparancsnokát, Constantin Istratét bíróság elé küldik. 2014. október nyolcadikán azonban újpécskai lakásán elhunyt és immár az égi igazságszolgáltatás elé került. Hogyan emlékszik vissza rá? Gyakran idézik fel a Volt Politikai Foglyok Szövetségében a börtönéveket, vagy sok mindent már „ békévé oldott az emlékezés”?
Nem csak Istrate szamosújvári alparancsnoknak, hanem a még élő Alexandru Vişinescunak, a deltai Periprava kényszermunkatábor parancsnokának is az egyik kiszolgáltatottja és áldozata voltam 1958-, illetve 1959-ben. Mind a két primitív és szadista alakot csak a náci haláltáborok kápóihoz tudnám hasonlítani. De nemcsak ők bűnösök! Még egész sor nevet tudnék felsorolni, akiket mint gyilkosokat rögtön 1989 decembere után elő kellett volna venni és elítélni. Azzal, hogy őket mindmáig futni hagyták, csak a romániai társadalom meghasonlottságát fokozták és – nolens-volens - a kollektív lelkiismeretet terhelték egy negyedszázadon keresztül.
Ám ezek a most reflektorfénybe állított figurák csak eszközei voltak egy ördögien kitervelt, az emberek közötti gyűlölködés alantas ösztönére alapozott rendszernek. 25 év alatt tudatosan elmaszatolták és elmismásolták ennek a rendszernek a megszervezéséért és működéséért felelős „ fehérgalléros” és parolis ezrek felelősségre vonását, a magas tisztségű pártaktivistáktól, a kihallgató tisztektől az ügyészekig és hadbírákig, akik a törvényes hatáskörüket sokszorosan túllépve követték el az ember- és emberiségellenes bűntettek sokaságát.
Pár nappal ezelőtt – mint ismeretes- Kolozsváron mintegy tízezer egyetemista tüntetett a kormány, a politikai elit és a mindent behálózó korrupció ellen, már-már (erdélyi) szecesszionista felhangokkal. Jó volna ha tudná a felnövő és bántatlanul tüntető nemzedék, hogy az ő teljesen jogos tüntetésük során követelteknél nagyságrendekkel kevesebbekért mértek ránk, egykori fiatalokra, súlyos börtönéveket 1945 és 1985 között és jutatták a fizikai elpusztítás körülményei közé a legelemibb emberi jogaikkal élő állampolgárok tíz- és százezreit. És azt is, hogy a mai fegyintézetek luxushotel számba mennek a diktatúra megsemmisítő börtöneivel és kényszermunka táboraival szemben. Tudni kell: bármely szabadságkorlátozás a vétkes megjavulását célozza, nem pedig testi-lelki megtöretését és elpusztítását, ahogyan az velünk történt. És tették mindezt abból kiindulva, hogy bármilyen eszköz jogos és indokolt egy „jó cél” érdekében.
A 20. század két nagy bűne és tévedése, a kommunista és náci totalitarizmus végigsöpörtek rajtunk, beleégtek a gondolatainkba, az idegeinkbe, a világlátásunkba. Mára nekünk, utolsó túlélőknek csak annyi maradt, hogy szomorúan megállapítsuk: mi már soha nem tudunk megszabadulni ettől az örökségtől ! Ez a múlt csak velünk együtt tűnik el. (De vajon, eltűnik?..
A 89-es fordulat után parlamenti képviselőnek választották, majd tíz és fél éven át (1998 – 2008) át a magyar történelmi egyházak megbízottjaként dolgozott  Bukarestben, illetve látta el a romániai magyar közösség  képviseletének egyházpolitikai feladatait. Visszatekintve az eltelt negyedszázadra, hogyan látja a romániai társadalom és benne a magyar közösség alakulását? Mit gondol, lehetett volna másképpen is?
Románia egész történelmi múltja egy súlyosan hátramaradott és a társadalmi-gazdasági lemaradáson túl egy hatalmas morális terhet cipelve jutott el 1989 végére. Ezt a terhet – minden pillanatnyi eufória és reménykedés dacára – kénytelen volt továbbvinni az elmúlt 25 év folyamán. Mindezt a legnehezebben mi erdélyiek és a bánságiak – köztük, mi magyarok – viselték (viseltük), viseljük el a legnehezebben, a leginkább fájdalmasan. Innen a sok frusztráció, elégedetlenség és egymásra mutatás.
Igen, az igaz, hogy lehetett volna egy nagyot dobbantani és nagyot kockáztatni 89 végén és 90 elején, de erre nem voltunk felkészülve sem egyénként, sem közösségként. Utólag visszatekintve ma is csak azt mondhatom, hogy számunkra egy koszovói típusú konfliktus végzetes következményekkel járhatott volna. Kívülről sokan ezt nem így látták. Talán ha konkrét és azonnali nagyhatalmi támogatásban bízhattunk volna?! (Ne feledjük, még létezett a Szovjetunió és a német egyesítésénél Nyugat számára semmi nem volt fontosabb.)
Én soha nem gondoltam hősnek magam és ma is azt vallom, amint akkor: az egyéni sorsát bárkinek szíve-joga, hogy kockára tegye. De egy közösség sorsát kockáztatni, létében veszélyeztetni nem csak felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn is. Így hát maradt számunkra a kis lépések unalmas, kifárasztó és elbátortalanító útja. Johannis nagysikerű, friss kötete, a Pas cu pas ( Lépésről-lépésre) jól példázza a fentieket.
Tudom, hogy úgymond a magyar temperamentumnak ez egyáltalán nem felel meg, mert a magyar hirtelen, türelmetlen, szeret kockáztatni és …veszíteni. Könnyebb Jézust kiáltva kiugrani a fedezékből és az ellenségre rohanni, mert aki átér, az győz, aki elesik a kartácstűzben az hős lesz. Nagyon nehéz a fedezékben lapulva kivárni az alkalmas pillanatot a sikeres támadásra. (Ami a románok alkatának – ismerjük be az utóbbi másfél évszázad történései alapján – sokkal inkább megfelel.) Ezért menekült el többszázezer türelmetlen magyar Erdélyből! És sajnos, ezt a számunkra tragikus következményekkel járható folyamatot, a látszat ellenére, kívülről is elősegítik, bátorítják.
Jelen volt az RMDSZ megszületésénél, útkeresésénél, egyetértve vagy egyet nem értve  a szervezet több vezető politikusával vagy éles vitákba bonyolódva olyan személyiségekkel, akik menetközben kisodródtak a szervezetből. Hogyan látja ma a szervezet szerepét?
Hiszem, hogy a szövetségre mint érdekvédelmi szervezetre, még sokáig szükség lesz és – ha jól belegondolunk – ennek az elvárásnak az alapvető érdekeink szempontjából meg is tud felelni.
Nagy Benedek (sz. 1937.) 1954-ben Csíkszeredában végezte el a középiskolát, főiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári  Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért 1956-1961 között ötévi börtönre ítélték. Szabadulása után 1965-től 1968-ig faipari munkás, villanyszerelő, 1968-1970 között bányaipari technikus, majd 1970-1973 között muzeológus, újságíró. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig tanár, ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő.
Életútja során többször került kapcsolatba  a románsággal, annak legkülönbözőbb rétegeivel. Tapasztalatai alapján mit gondol, eljön majd az az idő, amikor a nacionalizmusok szikrái is elalszanak és a közgondolkodásban, a román-magyar viszonyban csupán az emberi-szakmai  értékek, nem pedig az etnikum kerül előtérbe?
A két nép egymásra utaltsága, sőt közös – mert összefüggő! – sorsa a Kárpátok-Duna térségben számomra evidencia. Erre már a börtönévek alatt kezdtem rájönni, az egykori román elit jeles személyiségeivel folytatott hosszú beszélgetéseket és vitákat továbbgondolva. Tudom, hogy a székelység egy jelentős hányada ösztönösen irtózik ettől a perspektívától, hiszen ez szembe megy az autonóm Székelyföld, sőt – és miért ne? – a független Erdélyi Állam kiútját felismerő erdélyi román többséggel. De amennyiben a dolgok jó irányban haladnak, hiszem, hogy egyéb, nagy horderejű változások – jogállamiság, nagyobb arányú külföldi beruházások stb. - mellett sok kitelepedett erdélyi magyar és német – vagy azok gyermekei – fognak Erdélybe visszajönni. És persze az immár nyugaton szocializálódó románságból is sokan…
Csodát, gyökeres változásokat vagy  csupán néhány korrekciót vár Klaus Johannis elnökségétől?
Klaus Johannis távolról sem egy vadzseni, hanem pragmatikus és kemény akaratú embernek látom. Aki – mindenek előtt – megvásárolhatatlan. És aki számára Románia európai elkötelezettsége, a jogállamiság felülkerekedése és a román társadalom endémikus romlottságának a lépésről-lépésre való visszaszorítása minden egyéb célt és szempontot felül fog írni. És van-e, lehet-e számunkra, itt és most, fontosabb ezeknél a célkitűzéseknél?  
A Nagy családban a közéleti szerepvállalás öröklődik, hiszen lánya, Nagy (Horváth) Anna Kolozsvár alpolgármestere. Buzdította közéleti pályafutásra, vagy ebben az apai példán kívül nem volt semmilyen szerepe?
Nem, én soha nem buzdítottam ilyen irányba, ez azt hiszem, hogy belülről fakad. Arra emlékszem, hogy 1995 májusában, Kolozsváron, az RMDSZ V. Kongresszusán, ahol a megkövezésem volt az egyik fő napirendi pont, egyetemistaként végig mellettem állt és rettentően felháborította az, hogy egyesek a szabad véleménynyilvánítást a felségsértéssel próbálják egyenlővé tenni. Fogyó életem nagy öröme és elégtétele ugyanakkor, hogy a közéleti munkát és szerepet eddig minden érdekelt fél megelégedésére képes előbbre vinni.
Az olyan nyughatatlan, tevékeny emberen, mint Nagy Benedek, nem fognak az évek. Min dolgozik most – persze, a székelykapu restauráláson kívül?
Dehogynem fognak! A 78. évemet taposom, már többet éltem, mint a szüleim, a négy nagyszülőm és három testvérem. Valaki(k) nagyon imádkoznak értem valahol. Egyéb magyarázat nincs. Igen, majdnem kész vagyok egy több mint ötszáz oldalas és a saját feljegyzéseim feldolgozásával írt kötettel, ami a romániai fordulatot követő első 3-4 esztendő politizálási, közéleti harcait illeti – oldalnézetből. A címe: „ Ellenzékben és ellenszélben. Politikai feljegyzések 1989 decembere és 1993 februárja között.” Még nagyon szeretném a második kötetet (1993-2008) is megírni, hogy ne vesszenek kárba a feljegyzések.
Székedi Ferenc
maszol.ro

Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”
Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.
Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.
Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).
De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.
Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.
„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.
maszol.ro

Jó hír? Románia ENSZ-nagykövete szerint a romániai kisebbségekkel minden rendben van
Azzal támasztja ezt alá, hogy kisebbségi államfőt választott magának az ország. Meg a magyarok is feszt kormányon vannak.
Románia húszévnyi késéssel mutatta be az ENSZ illetékes bizottsága előtt a gazdasági, szociális és kulturális téren biztosított egyenlőségre vonatkozó nemzetközi megállapodásban vállaltak betartásáról készített jelentését.
Romániának elvileg ötévente kellene bemutatnia ilyen jellegű jelentést.
A jelentés bemutatásakor jelen lévő civil szervezetek felháborodott hangvételű állásfoglalásban kérték számon Románia hozzáállását a felmerülő kérdésekhez, és Maria Ciobanunak, Románia ENSZ-nagykövetének a romákkal, nőkkel és kisebbségekkel kapcsolatos megnyilvánulásait.
Így Ciobanu szerint a romák "természetüknél fogva nomádok", és ennek köszönhető, hogy nem megy a román államnak az integráció az esetükben. Ciobanu szerint a romániai nők, annak ellenére, hogy magasan képzettek, "nem felkészültek a kemény politikai életben való részvételre". A kisebbségek jogaival kapcsolatban is megvolt a válasz: Románia kisebbségi államelnököt választott, óriási többséggel, tehát nem beszélhetünk semmiféle diszkriminációról, ami ellenük fogalmazódna meg.
Mindezek mellett a jelentés bemutatásakor nem jelent meg az illetékes minisztériumok képviseletében senki, és az ENSZ ezzel foglalkozó bizottsága által feltett kérdések jó részére Románia képviselete vagy nem válaszolt érdemben, vagy hárított. De volt olyan kérdés is, amire egyáltalán nem válaszoltak. A civil szervezetek szerint mindez azt bizonyítja, hogy Románia képviselete révén egyszerűen nem vette komolyan az ENSZ-t.
Felhőtlen együttélés?
A kisebbségiekre vonatkozó kérdésekben a román delegáció már a felvezető beszédben szót ejtett a felhőtlen együttélésről és a minden körülmények között biztosított kisebbségi jogokról.
Eszerint, amellett, hogy Romániában mindig is különböző kisebbségek éltek együtt a román többséggel, azok igazi szabadsága a diktatúra után jött el. Ez a parlamenti képviselet garantálásával, a kisebbségiek által vezetett Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával és az anyanyelven való taníttatás biztosításával valósult meg.
Az első buktató: kisebbségek
Nicolaas Schrijver, a bizottság egyik szakértője, valamint Románia-raportőr csalódottnak nevezte magát a kulturális jogok romániai helyzete miatt. Itt a nyelvi jogok betartását, a kisebbségi nyelven elérhető nyomtatott sajtó elsorvadását, a magyar nyelvű tévéműsorok kis számát találta a raportőr kifogásolhatónak. Schrijver szerint sokkal több információt kellett volna szolgáltasson a delegáció, mint amennyiről beszélt.
A delegáció válasza nagyon rövidre zárta a kérdést. „A kisebbségiekkel szembeni intolerancia kapcsán, Románia államfője egy kisebbségi, a támogatottsága óriási volt. Mindez a kisebbségekkel szembeni nyitott, demokratikus, nem-diszkrimináló és toleráns román társadalom bizonyítéka” – mondta Ciobanu.
Ciobanu ennél is tovább ment, és arról beszélt, hogy a nacionalizmus és intolerancia problémájával szembesülő Európához képest a románok kisebbségekkel szembeni attitűdjét példaértékűnek kellene elfogadni. Románia Ciobanu szerint több fejlett európai országhoz viszonyítva is sokkal toleránsabb kisebbségeivel.
Ciobanu elmondta, hogy a román állam programok révén bátorítja a kisebbségeket a kulturális életben való részvételre, és léteznek magyar nyelven sugárzó adók. Az eltűnő kisebbségi nyomtatott sajtóra válaszul három országos magyar és német nyelvű nyomtatott sajtóorgánumot említett, amelyeket a kormány támogat. Felhozta az 1 227 000 fős magyarságot is, amely többször kormányzati szerepvállalásra jutott az érdekképviselete révén.
A második buktató: a romák
Schrijver a romákra is rákérdezett, valamint a növekvő intoleranciára, ami a romániai társadalmon belül jelentkezik velük szemben.
Ciobanu szerint a romák helyzete történelmi múltjukból ered, ami a diszkrimináció és a marginalizáció eredője. Szerinte romák sokasága szembesül azzal, hogy generációról generációra mélyszegénységben kell élnie.
„A romák természetüknél fogva nomádok voltak, szóval arra van szükség, hogy az európai országok működjenek együtt egy közös, európai megoldás megtalálására” – mondta.
Az egyik, romák kilakoltatására vonatkozó kérdésre válaszolva Ciobanu azt mondta, hogy ez gyakran nem-romákkal közösen történő kilakoltatás, tehát nem a romák ellen irányul. Itt kiemelte a központi és helyi hatóságok közötti hatásköri különbségeket és azt, hogy általában olyan személyeket lakoltattak ki, akiknek nem volt az adott helységben lakcíme. Szerinte a büntetőjog biztosítja azt, hogy ezek a kilakoltatások etnikai megfontolásoktól függetlenül legyenek megoldva.
Négy elmaradt jelentés, egy válasz
A szakértő azt is megkérdezte, hogy miért késtek húsz évet az elvileg ötévente bemutatandó jelentéssel. A delegáció szerint húsz évbe került az, hogy az EU-s csatlakozás folyamatában megváltozott jogrendekhez az ország alkalmazkodjon, és csak azután vált időszerűvé a jelentés.
F.J.
Transindex.ro

Toró Tibor: az RMDSZ az egyetlen ésszerű döntést hozta ebben a helyzetben
„Az a döntés, hogy az RMDSZ Szövetségi Állandó Tanácsa javasolja a Szövetségi Képviselők Tanácsának a kormányról való kilépést, úgy gondolom, hogy az egyetlen ésszerű döntés volt, amit hozhatott. Az RMDSZ több csatornán is ezt az üzenetet kapta, többen is ezt szerették volna látni. Így a véleményformálók, politikusok, és nem utolsósorban a második fordulón szavazó magyarok felől is ez az üzenet jött. A magyarok nagy arányban szavaztak Victor Ponta ellen, és a PSD ellen is” – mondta Toró Tibor politológus.
Toró úgy vélte, hogy az SZKT a döntést nagy valószínűség szerint meg fogja erősíteni. „ Az RMDSZ-nek az igazi döntéshozó szerve a SZÁT, az SZKT az elmúlt években formalitásokat teljesített” – mondta.
Kérdésünkre, hogy van-e abban ellentmondás, hogy az államelnök-választás eredménye határozza meg a kormányzati szerepvállalást, Toró azt mondta, hogy az RMDSZ-nek oda kellett figyelnie a magyarok szavazatában megfogalmazódó üzenetre. „Ez nem csak Victor Ponta-ellenes, hanem PSD-ellenes szavazás is volt. Az RMDSZ-nek erre annak ellenére is oda kell figyelnie, hogy az elmúlt 15 évben ezt nem minden esetben tette meg. De ez egy más helyzet volt, mint az eddigiek” – mondta. Kérdésünkre, hogy miben volt ez a helyzet más, Toró a Klaus Johannis második fordulóban való támogatása körül kialakult helyzet miatti közfelháborodással magyarázta a helyzet különlegességét.
„Ilyen típusú közfelháborodást az RMDSZ egyetlen döntésével sem váltott ki. A sajtó képviselői, a véleményformálók és a szavazók nyomása is ehhez a döntéshez vezetett. Ebben nagyon erős tényező volt az, hogy felmerült annak a veszélye, hogy az RMDSZ tovább távolodik a választóitól” – mondta Toró. (hírszerk.)
Transindex.ro

Politikai ítélet született (Mikó-ügy)
A Székely Mikó kollégium visszaállamosításával és a visszaszolgáltatási eljárásban törvényesen eljáró személyek elítélésével jogfosztás és jogtiprás történt, történelmi és jogi tények semmibevétele.
Politikai indíttatású ítélet született, ami ellen határozottan tiltakozunk! – írja tegnap kiadott, és a Transindex internetes portálon megjelent közleményében a romániai evangélikus-lutheránus egyház vezetősége. A továbbiakban leszögezik: „A kollégium visszaállamosításának becstelen eljárása kétséget ébreszt bennünk a bírói döntés elfogulatlanságának, törvényességének és igazságosságának paradigmájával szemben, és azt üzeni, hogy a történelmi egyházak tulajdonjogilag hasonló helyzetben lévő javai nincsenek biztonságban. Mindaddig testvéregyházunk mellé állunk, ameddig igazságos és méltányos megoldás nem születik erre a helyzetre. Éppen ezért egy emberként harcolunk a jogorzás, a csalárdság, a hazugság és a bűn ellen. Az erdélyi magyar történelmi egyházakkal való közös fellépésünkkel nemcsak együttérzésünket és tiltakozásunkat fejezzük ki, hanem azt is, hogy nem a félelemnek, hanem az erőnek, az igazságnak és a szeretetnek gyermekei vagyunk. Ezért nem hagyjuk szó nélkül, és nem nézzük tehetetlenül a jövő generációk örökségének elrablását, amely csorbát ejt gyermekeink és nemzetünk jövőjének biztonságán”.
* Hasonló hangvételű közleményben tiltakozik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége is a szerintük szégyenletes ítélet ellen, és felszólítja a döntéshozókat, hogy „ne a törvény eszközeivel védjék a kommunizmusban intézményesített lopás törvénytelen gyakorlatát!” Az EMNT szerint a vissza­államosítással nem csupán a református egyházat, nemzeti közösségünket is „újból meglopták. A Kollégium ügye nem csupán egy egyházi ingatlant övező restitúciós kérdés, hanem a kommunizmus idején javaitól megfosztott erdélyi magyarság közös küzdelme is a korrupt romániai főhatalommal szemben.” A közlemény emlékeztet arra, hogy az EMNT 2012-ben figyelemfelkeltő akciók sorozatával próbálta tudatosítani, hogy az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása megoldatlan kérdés Romániában. „Az azóta eltelt időszakban érdemi változás nem történt, s a rendszerváltás 25. évfordulóján még mindig a kommunizmus szellemében szabnak korlátot az erdélyi  magyar közösségnek” – írják. Végül az  EMNT elnöksége támogatásáról biztosítja a történelmi egyházakat, és minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik elérni a restitúciós folyamat felgyorsítását, mert „elfogadhatatlannak tartja, hogy az Európai Unió egyik tagállamában bírósági eszközökkel fosszanak meg egy nemzeti kisebbséget jogos tulajdonától. A bírósági döntés újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Románia – a híresztelésekkel ellentétben – nem jár élen a nemzeti kisebbségek problémáinak rendezésében”.

Belföldi hírek
Johannis Moldovába utazott
Románia támogatja a Moldovai Köztársaság demokráciájának megszilárdítását és európai felzárkózását – jelentette ki Klaus Johannis megválasztott államelnök tegnap Chişinăuban. Johannis a nyugatbarát Vlad Filat volt moldovai kormányfőnek, a Moldovai Liberális Demokrata Párt elnökének meghívására utazott Moldovába, ahol vasárnap parlamenti választást tartanak.
A látogatásnak szimbolikus üzenete van, ez Johannis első külföldi útja azóta, hogy megnyerte az elnökválasztást; a Moldovában voksoló román állampolgárok többsége is rá szavazott. Geoană kipakolt
Teljesen meg van győződve arról, hogy a diaszpórában „szándékosan meg akarták akadályozni a szavazást”, és ezért Victor Ponta kormányfő a fő felelős, Titus Corlăţean volt külügyminiszter pedig a fő cinkos – jelentette ki tegnap Mircea Geoană, akit csütörtökön harmadmagával kizártak a pártból. Emiatt lemondott a kormányfő magas rangú képviselője címről, szenátori mandátumát azonban megtartja. Geoană felszólította a külügyminisztériumot, hogy hozza nyilvánosságra a külföldi szavazókörzetek számának bővítésére vonatkozó kéréseket, és az igazságszolgáltatást, hogy állapítsa meg: történt-e bűncselekmény a külföldi szavazás megakadályozásával. „Előbb vagy utóbb mind politikailag, mind jogilag megállapítják a felelősöket” -- vélekedett, és felhívta „az igazi SZDP-seket, hogy vegyék vissza pártjukat”, és válasszanak új vezetőséget „a Ponta–Ghiţă–Dragnea féle pénztestvériség” helyett. Ha vállalkoznak rá, akkor melléjük áll és együtt küzd velük, ellenkező esetben azonban kigondol egy platformot, „a modern, valóban demokratikus baloldalét”. Geoană szerint az SZDP kormányzása már nem tart nagyon sokáig.
Kilépett a kormányfő barátja
Sebastian Ghiţă képviselő tegnap bejelentette, hogy kilép az SZDP-ből, és nem fog visszatérni, „amíg a kommunizmussal, korrupcióval kapcsolatos dolgok nincsenek megoldva, és a politikai pártok törvényét nem módosították”. Szeretném, ha Victor Pontának lenne ereje és esze megreformálni ezt a pártot, de nem hiszem, hogy el kell fogadnom a Ion Iliescu által képviselt értékeket – fejtette ki. Korábban ő hangoztatta, hogy Ion Iliescu volt államfőt meneszteni kell az SZDP tiszteletbeli elnöki tisztségéből, mert 84 évesen már nem képviselheti a pártot, a problémás párttagokat pedig fel kell függeszteni. Ghiţă lemondása azért váratlan, mert a kormányfő barátja, többször nyaraltak együtt, legutóbb a múlt héten Dubajban.
Iliescu nyílt levélben válaszolt
Nem fogadok el leckét azoktól, akik azt hiszik, hogy pártot vásároltak maguknak, és azt üzleti módon vezetik – írja Ion Iliescu volt államfő, az SZDP tiszteletbeli elnöke tegnap közzétett nyí1t levelében az őt és a pártot ért támadásokra reagálva. Kezdetnek leszögezi, hogy a három régi tag kizárása nem old meg semmit, és az sem, ha őt hibáztatják Ponta alulmaradása miatt. A párt ódzkodott a baloldali, szociáldemokrata identitás felvállalásától, és nem tudott elég világosan elhatárolódni a kommunista jelzőtől, holott a kommunista rendszer megbuktatásakor született. Iliescu szerint a lakosság a kapitalista rendszer túlzásai és sikertelenségei miatt szenved, a párt azonban nem egy befektetés, és a kormányzás nem egy bármi áron növelhető profit. Ez a torzkép ártott az SZDP-nek a legtöbbet, és ha így folytatjuk, a kudarc nincs messze – írja, és arra figyelmeztet, hogy a pénz nem minden, az emberek bizalmát nem megvásárolni, hanem megnyerni kell, és ezt csak hiteles személyek tehetik meg, sok munkával, nem pedig önérdeknek a közérdek elé való helyezésével, arroganciával és megvetéssel. Ezeknek az embereknek köszönhető a leégés – fejtegeti az idős politikus, aki szerint tíz éve egyre csak vékonyodik a párt ideológiai alapja, amit általánosságokkal és kampányintézkedésekkel nem lehet pótolni. Ráadásul a pártvezetés is túlságosan bokros, emiatt nem hatékony. A döntés felelőssége így elvész, és kirakatpárttá válik az SZDP. Iliescu úgy látja, hogy folytatni kell a kormányzást, de felelős módon, és meg kell újítani a pártot, fel kell építeni a programját és a választótáborát. Végül leszögezi: nem kell szégyellni a baloldali értékeket, csak a felületességet; bűnbakok helyett pedig jobb lenne megoldásokat keresni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)
Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi.
Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel.
A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században.
Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.)
A gyenge államszerkezet
A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét.
A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket.
A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal.
A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról,  miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik. 
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez  a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte  a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt  megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Tele vagyok tenni akarással"
Születésnapi beszélgetés a 85 éves Kedei Zoltán festőművésszel
– Az elmúlt évtizedekről, pályád különböző állomásairól, kiállításaidról, képeidről lapinterjúkban gyakran beszélgettünk, kismonográfiát is írtam a művészetedről, ne legyen ez most szokványos visszatekintés, beszéljünk a máról. Úgy tűnik, sikeres éved zárul rövidesen.
– Én is így érzem. Az idén sok minden történt körülöttem. És egyébként sem szeretek a múltról beszélni. Talán még a jelenről sem. Inkább a jövőbe nézek. Tele vagyok tenni akarással, mindig újat meg újabbat szeretnék elkészíteni. Végre sikerült az eltervezett húsz nagy kollázst megvalósítani. Három éve kezdtem el, tizenkilenc elkészült belőlük, aztán beázott a műtermem, csorgott a plafonról a víz, mint az eső, majdnem az összes kollázs tönkrement. Nem adtam fel, újracsináltam valamennyit.
– Pontosítsunk. Olyan munkákról van szó, amelyek hosszú évek, évtizedek során készült grafikai lapok összeillesztéséből, társításából álltak össze öntörvényű kollázsokká, több munka veszett el így, nem csak tizenkilenc alkotás.
– Igen, inkább évtizedek, mint évek folyamán született rajzokról van szó. Hét évtized anyagából válogattam ki a kollázsokba került munkákat. Gyerekkorom óta folyton rajzolok és írok, jegyzetelek. Ha valami fontosnak vélt gondolatom támad, azt egy kis cédulára ráírom, a papírocskáimat megőrzöm. Ugyanígy vagyok a vázlatokkal is. Egyetlenegy papírdarabot el nem dobok, gyűlnek, gyűlnek egy nagy ládában. Amikor elkezd gyötörni egy ötlet, egy gondolat, és nem találom a helyem, ezek között kutatgatok, ezeket forgatgatom. Ezer meg ezer ilyen van, ki tudja hányszor forgattam már át őket, előbb- utóbb azonban mindig rátalálok arra a gondolatra vagy képi megfogalmazásra, ami szükséges az engem izgató téma elindításához. A kollázsaim eredetét is valahol itt kell keresni. Az emberben óhatatlanul felmerül, hogy nemsokára az ő élete is befejeződik, én is egyre közelebb kerülök a véghez, elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lesz ezekkel a cetlikkel, cédulákkal, vázlatokkal, valamit meg kellene mentenem belőlük. Akkor jött az ötlet, hogy egy nagy kartonra többet felkasírozok, utána vonalakkal, színekkel, tónusokkal összefogom az egészet. Nyilván a komponálás dönti el, hogy mi lesz belőle. A részletek önmagukban nem határozzák meg a kompozíciót, az is előfordul, hogy több hasonló grafika is bekerül a kollázsba, de ez az összképet nem zavarja meg.
– Ilyenkor a grafikusi vagy a festői éned kerül előtérbe?
– Nem tudom megmondani. Röviddel azelőtt, hogy érkeztél volna, rendezgettem a holmim között, és előkerült egy 1967-es plakát az első vásárhelyi tárlatomról. Ezen az áll, hogy festészeti és grafikai kiállítás. Én különösebben nem grafikázom, nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikákat. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, a pasztellek is inkább grafikák.
– Munkásságodban a festészet dominál, az idén viszont eléggé erőteljesen megkísértett a grafika. Egy egész rajzos portrésorozatod született.
– Igen, a közelmúltban óriási terhet rakhattam le magamról, és az évet talán úgy zárhatom, hogy végre egy kicsit fellélegezhetek. A korondi Firtos Egylet, a Hazanéző folyóirat kiadásában megjelent antológiába kellett megrajzolnom huszonhat tollforgató arcképét. Egy éve ugrottam neki, másfél hónap alatt elkészült az összes tusrajz, gyorsan meg is jelent a kötet. De ez nem volt elég a korondi barátoknak, a községi művelődési házban alapítottak egy galériát, oda sürgősen el kellett készítenem a portrék felnagyított változatát. Azoknak a személyiségeknek a majdnem életnagyságú portréját, akik valamiképpen kötődnek Korondhoz. Az utolsó rajz Tamási Miklós, az Amerikában nemrég elhunyt költő arcképe. A Hazanéző egy versesköte-tét is megjelentette, ebben is vannak grafikáim.
– Az új korondi galériában ott van valamelyik önarcképed is?
– Igen, ez is grafika.
– Ha körülnézek, itt, a műtermedben is láthatok több önarcképet. Ezek festmények. Mindaddig izgalmas kihívás önmagaddal szembesülni, amíg festeni, rajzolni tudsz?
– Nem tudom, honnan jön nálam ez a késztetés. Fura dolog különben, hogy sok érdeklődő, aki megnézi a képeimet, feltétlenül valamelyik önarcképemet szeretné megszerezni magának. Ezt sem tudom, miért. Talán minden európai országban van valahol egy önarcképem. Volt úgy is, hogy egy hét folyamán két önarcképemet is elvitték Olaszországba. A New York-i unitárius papnő is volt nálam műterem-látogatáson, és a két megvásárolt festmény közül az egyik önarckép volt. Azt mondta, hogy ezt viszi a templomba. Nem találok rá magyarázatot.
– Ezek a fehér hajú, fehér szakállas képek rendkívül karakteresek, elindíthatják a néző fantáziáját, ez is növelheti a vonz-erejüket. Volt úgy, hogy nem ezt a jól ismert, idősebb kori arcodat festetted? Mikor készült az első önarcképed?
– 1956-ban, amikor már volt lehetőségem festészettel foglalkozni, és valamennyire az egzisztenciám bizonytalanságaiból is ki tudtam lábalni. Addig nem rajzoltam, nem is festettem önarcképet. 1951-ben viszont Korondon egy lánykaportrét készítettem, ma is megvan a faluban. Az önarcképek kérdéséhez hozzátenném, hogy nem vagyok a másolás híve, a természetet sem másolom. Alkotótáborokban sem festettem kinn a szabadban, mint sok kolléga. Az élményt, a látványt önmagamban feldolgozva, bent a műteremben festettem meg. Azt vallom, hogy a természet úgy szép, ahogy van, az maga egy alkotás, nem kell lemásolni. A festő hozzon létre a vásznon, a papíron egy általa álmodott új alkotást.
– Az önarcképedet már tükör nélkül fested?
– Nem, mert a tükör hozza elő az igazi énemet. A tükörből ismerem meg saját magamat. Valahányszor belenézek, az mindig újabb gondolatot indít el. Amikor nincs különösebb kompozíciós témám, vagy nincs modellem, de erős bennem a festés kényszere, akkor ott a tükör, belenézek, és máris van mit festeni.
– És a tükör mindig más arcot mutat?
– Igen. És azt hiszem, hogy minden embernek sokszor kellene a tükörbe néznie, mert mindegyre felismerné a valódi karakterét. A tükör nem hazudik. Azért is használom, valahányszor önarcképezem, noha különös módon időnként tükör nélkül is megjelenik a szemem előtt az arcom. Amikor tétlenkedem, persze, de mindenképpen furcsa, hogy egyszer csak mintha ott lennék a szemem előtt a magam valóságában.
– Írásaid is jelentek meg mostanában. Ezekből is kirajzolódik az arcod?
– Remélem, igen. Bár ezt nem nekem kellene elmondanom, én csak szubjektív módon tudom ezt megítélni. Másfél hónapja adtam ki a Megtépázott álmodozás című kötetemet, s ebben szintén önmagamat igyekeztem visszaadni. Az érzelmeimet, gondolataimat próbáltam szavakba önteni, elhagyva a tematika, a realitás kötelékeit. Lírai megnyilatkozások, ezekben is benne van a karakterem, az egyéniségem. Ahogy a festészetben, az írásban sem vagyok elbeszélő típus. Nem tudok leírni vagy lefesteni konkrét történéseket, én azt szeretném érzékeltetni, amit ezek belőlem kiváltanak. A kollázsokkal is így vagyok valahogy. Lényegében mind a húsz ugyanazt igyekszik kifejezésre juttatni, variáció egyetlen témára, az emberre, mindarra, ami az életünkkel kapcsolatos. Benne vannak a kötetben is, az írásaimnak, a könyvemnek is ez a fő jellegzetessége. A Variációk egy témára címet is választhattam volna.
– Nem visszaemlékezés, nem önéletírás a könyv, mégis benne van a teljes 85 éved.
– Főleg a kollázsok által. A festészetemet viszont nem lehet így bemutatni, pedig a festményeim ezerszámra szétszóródva ott vannak valahol a nagyvilágban. Talán ebből is, abból is tudnék még valamit nyújtani. Legalábbis úgy érzem, van még ez-az a tarsolyomban. A családban nem is merem kimondani, hogy ilyen vagy olyan könyvet akarok kiadni, mert kimondatlanul is szinte hallom a morgolódást: már megint?! De számítok arra, hogy a közeljövőben két- három újabb könyvet kiadok a meglévő írásaimból. Ezzel párhuzamosan tovább szeretnék festeni is.
– Kívánom, hogy váljanak valóra az újabb elképzeléseid, terveid is. Isten éltessen sokáig!
– Köszönöm szépen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Sikeres az Interferenciák Kolozsváron
Szerdától zajlik a színházi fesztivál
Tizennégy országból 23 társulat előadásait nézheti meg a kolozsvári közönség a november 26-án kezdődött Interferenciák nemzetközi színházi fesztiválon, amely A test történetei mottóval zajlik.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett fesztiválon első alkalommal vendégszerepel Kolozsváron a berlini Schaubühne am Lehniner Platz, A nép ellensége című előadással, amelyet Thomas Ostermeier rendezett.
Declan Donnellan angliai rendező és pedagógus a Cheek by Jowl társulatnál rendezett Übü király című előadással érkezik. Újdonságnak számít a dél-afrikai William Kentridge színház- és performanszművész fellépése. Olaszországból jön Pippo Delbono Amore e carne című előadása, melyben Alexander Balanescu hegedűművész is fellép. A mexikói Lux Boreal táncegyüttes, a Grotowski méltó követőinek számító lengyel ZAR társulat Wroc³awból, az amszterdami holland–amerikai Transversal Theater Company szintén először lesz látható Kolozsváron.
A budapesti Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Rózsák című előadását hozza a fesztiválra, amelyen Nagy József legújabb produkcióját, a Paysage inconnu, valamint a Bicskei Istvánnal közösen készített Wilhelm-dalokat is bemutatják.
Tompa Gábor, a fesztivál igazgatója és az előadások válogatója sajtótájékoztatón elmondta, az elmúlt három alkalommal különböző irányokból próbálták értelmezni az interferenciák fogalmát, így jutottak el a kortárs színház egyik leggazdagabb és egyben legaktuálisabb témájához, a testhez.
A jelenkor legfontosabb színházi törekvései – melyekben a színház és performansz közötti határok egyre inkább összemosódnak – megpróbálják újraértelmezni a testiség fogalmát, új tapasztalatok elé állítva a nézőt – mondta az igazgató. A fesztiválra meghívott előadások tükrözik e téma sokszínűségét, pszichológiai színháztól fizikai színházi előadásokig sokféle műfaj található a programban.
A fesztivál programja az http://www.interferences-huntheater.ro/2014/ internetes oldalon böngészhető.
Népújság (Marosvásárhely)

Madách Imre nyomdokain, Székely Géza művészetén keresztül
Színterek – in memoriam Madách Imre címmel Székely Géza grafikai tárlata nyílt meg csütörtökön délután a Korunk Stúdiógalériában. Méltatásában Kántor Lajos irodalomtörténész emlékeztette a jelenlévőket, hogy nem előzmény nélküli a kiállítás: egyrészt idén márciusban nyílt meg az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének kiállítása az Apáczai Galériában, amely ugyancsak Az ember tragédiája szerzőjére irányította a figyelmet, halálának 150. évfordulóján. A Korunk Galériában 31 évvel ezelőtt rendezett nagyszabású, kétszázadik tárlatra is visszaemlékezett, amellyel Madách születésének 160. évfordulóját ünnepelték, olyan jeles művészek közreműködésével, mint Balázs Imre, Barcsay Jenő, Bardócz Lajos, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Marcel Chirnoagă, Würtz Ádám stb.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyulafehérvár: szembenézni a szórványsorssal
Beszélgetés jelenről és jövőről a Korunk szórványról szóló lapszáma alapján
Jó ötletnek bizonyult Gál László, a G.M.G.K. igazgatója részéről, hogy meghívja a Korunk szerkesztőjét és néhány íróját, a folyóirat szórványról szóló júniusi lapszámának bemutatására.
Erdély hajdani fővárosában, Gyulafehérváron a magyar népesség jóval kétezer alatt van, és szétszórtan él a kiterebélyesedett és megnőtt lakosságú városban. 1990 után lelkes és örömteli összefogással indult meg a közösség szervezése, amiből mára vajmi kevés maradt. Van azonban egy alakuló-fejlődő szórványsziget, a nagy múltú erdélyi iskola, amelyik a diákbarát Majláth püspök nevét viseli. Szépen felújított és karbantartott épületében a már létező katolikus teológiai szeminárium majd líceum mellett 2008-tól átvette a tengődő magyar nyelvű általános iskolai tagozat tanulóit. Ma ők együtt alkotnak egy közösséget, ahol magyarul folyik az oktató-nevelő munka, és a szülőkön keresztül a közösségszervezés is. Ezúttal a Korunk szórványról szóló számának bemutatására gyűltek össze tanulók, tanárok, tanítók, szülők, más érdeklődők, hogy önmaguk sorsával nézzenek szembe egy estén keresztül.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)