Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro

Mandátuma felénél visszahívták a kolozsvári magyar főkonzult
Négyéves mandátuma felénél visszahívták Budapestre Magyarország kolozsvári főkonzulját. Magdó Jánost várhatóan Mile Lajos, a Lehet Más a Politika (LMP) volt országgyűlési képviselője váltja a tisztségben – írta a Krónika.
A jelenlegi főkonzul augusztus végén, a Kolozsvári Magyar Napok idei kiadása után hagyja el állomáshelyét, és új megbízatást kap a Külgazdasági és Külügyminisztériumban. A Közép-Európával foglalkozó főosztályt vezeti majd a budapesti tárcánál – mondta el a napilapnak.
Mile Lajos 1958-ban született Debrecenben. Részt vett a Magyar Demokrata Fórum (MDF), a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és a Fidesz megalapításában is, emellett alapító tagja az LMP-nek. Második képviselői mandátumát 2010-ben szerezte az LMP országos listáján, többek között az Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottsága autonómia-albizottságában tevékenykedett.
maszol/kronika.ro

EMNP-álláspont: színjáték és jogsértés
Csak úgymond makulátlanná akarják tenni a leendő államfőjelölt Kelemen Hunort, véli az EMNP alelnöke. Ugyanakkor Váradon újraindítják ingyenes utcanévtábla-akciójukat.
Sima színjáték volt az egész úgynevezett kormányválság, amelynek során úgymond az volt a tét, hogy kilép-e az RMDSZ a kormányból, de végül maradt, és csak Kelemen Hunor mondott le kormánytisztségeiről – mondta csütörtöki nagyváradi tájékoztatóján az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. Zatykó Gyula szerint „Szó nem volt arról, hogy valóban kilépjen az RMDSZ, sőt előre megtárgyalták a forgatókönyvet. A tét ugyanis, hogy Kelemen kormányból való távozásával próbálják meg a makulátlanság látszatát kelteni róla, ugyanis államfőjelöltként fogják indítani. Victor Ponta pedig az úgynevezett válság nyomán még inkább beseperheti szintén államfőjelöltként a román nacionalisták voksait”. Zatykó Gyula úgy véli, „az ügybeli román álláspont azt mutatja, hogy az európai kisebbségügyi polgári kezdeményezés ügyében indított perbe belépő román kormány nem tartja tiszteletben az 1,2 millió magyar jogait – az RMDSZ kormányon maradása pedig azt mutatja, hogy a hatalmat választotta az autonómiaharc helyett, Bukarest érdekeinek képviseletét a magyarság rovására, ahelyett, hogy a magyarság érdekeit képviselné”. Hozzátette: az RMDSZ kormányon maradása csak legitimálja a román nemzetállami törekvéseket, a vége pedig az, hogy önmaga ellen fog pereskedni az RMDSZ, hiszen a perbe belépett román kormány tagja is. Reagáltal arra a hírre is az EMNP-sek, hogy Kelemen helyett Biró Rozália lesz a kulturális miniszter és a kormányfőhelyettes. Zatykó szerint „érthetetlen, hogy kerülhetett szóba egy ilyen név, hiszen nyomoz ellene a Feddhetetlenségi Ügynökség – ez is mutatja, milyen állapotok uralkodnak náluk”.
Utcanévügy Váradon
Más témára térve Csomortányi István, az EMNP megyei elnöke bejelentette: újrakezdik harcukat a váradi magyar történelmi utcanevek használatáért. Mint lapunkban tudattuk, nem egy párt, hanem egy civil szervezet elérte Kolozsváron, hogy olyan elsőfokú bírósági döntés született, amely kötelezi az ottani önkormányzatot a magyar elnevezések feltüntetésére. E példa alapján folytatják itt is 2005-ben kezdett küzdelmüket. Váradon 793 közterületnév van, ebből mintegy 600-nak létezik történelmi magyar megfelelője, a többi esetében pedig tükörfordítást alkalmazva teljes jegyzéket készítettek az elnevezésekről. Ezt és kérésüket eljuttatják a váradi önkormányzathoz e hónapban, ha pedig elutasítás lesz a válasz, itt is per indul.
Ugyanakkor jelezték: az EMNP váradi Széles/Menumorut utca 23. szám alatti székhelyén várják újra mindazokat, akik szeretnének magyar nyelvű utcanévtáblát is. Ezeket ingyen elkészítik, kérésre fel is szerelik.
Csomortányi István hozzátette: „Emlékezetes, hogy volt Váradon egy botrányos utcanév fordítási ügy. Épp Biró Rozália hagyta jóvá a súlyos félrefordításokat – és most belőle akarnak kulturális minisztert csinálni. Azt sem feledhetjük ennek kapcsán, hogy amíg alpolgármester volt, ugyanúgy nem volt magyar nyelvű ügyintézés a városházán, ahogy most sincs.”
Szeghalmi Örs, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Tőkés élesen bírálja az RMDSZ-t kormányon maradása miatt
Kormányon maradása és Biró Rozália szenátor miniszterelnök-helyettesi tisztségre való jelölése miatt élesen bírálta a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) pénteken Tőkés László európai parlamenti (EP-) képviselő.
A politikus nagyváradi sajtóirodája által az MTI-hez eljuttatott állásfoglalásban Tőkés László az RMDSZ egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként fogalmazta meg bírálatát a szövetséggel szemben, megemlítve a „neptuni paktumot", vagyis azt, hogy a „pártszervezet" egyes tisztségviselői 1993-ban a tengerparti Neptun üdülőhelyen az akkori RMDSZ-vezetés felhatalmazása nélkül folytattak titkos tárgyalásokat a román kormány képviselőivel.
Az EP-képviselő szerint az RMDSZ „felemás kormányban maradása vetekszik az 1998-as, Petőfi-Schiller fantomegyetemmel kapcsolatos botrányos magatartásával". Tőkés László ezzel arra utalt, hogy 1998-ban az RMDSZ bejelentette: kilép a Radu Vasile vezette kormányból, ha a parlament nem fogad el az önálló állami magyar egyetem létrehozását lehetővé tevő oktatási törvényt. Az RMDSZ mégsem váltotta valóra fenyegetését, miután a kormány ígéretet tett egy „Petőfi-Schiller" nevű multikulturális egyetem megalapítására – az ígéret azóta sem valósult meg.
Tőkés László úgy értékelte, hogy a „Verestóy Attila-féle" RMDSZ – saját „rekordjait" két hét alatt megdöntve – kétszer is eddigi története legmélyebb pontjára süllyedt. Először, mikor Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes lemondásával egy időben kormányon maradt, majd akkor, amikor Biró Rozália „bukott nagyváradi alpolgármestert" jelölte művelődési miniszternek és miniszterelnök-helyettesnek. „A pártszervezet nőszövetségi elnökének erre a magas romániai kormányzati tisztségre való jelölése ugyanakkor megrendítő fokmérője annak, hogy az RMDSZ hivatalosai mennyire veszik komolyan választóikat, és mennyire szeretik erdélyi magyarságunkat, másfelől a román népet, illetve azt a Romániát, amelynek miniszterelnök-helyettesévé ütnék. Ennél mind Erdély, mind Románia többet érdemelne" – zárul Tőkés László nyilatkozata.
Az RMDSZ elnöke hétfőn jelentette be, hogy augusztus 1-jei hatállyal lemond kormányzati tisztségeiről, miután a román kormány az RMDSZ-szel szemben lépett be a kisebbségek európai polgári kezdeményezéséről szóló luxemburgi perbe. Egy héttel korábban az RMDSZ a kormányból való kilépését is kilátásba helyezte, ha Románia nem lép vissza a pertől. A szövetség végül elfogadta Victor Ponta kormányfő kompromisszumos javaslatát, miszerint a kisebbségi kezdeményezésről vitát rendeznek a román parlamentben, Románia pedig nem vonja vissza az Európai Unió (EU) bíróságához benyújtott keresetét, de nem tartja már azt fenn a per során.
MTI, Erdély.ma

FUEN javaslat: foglalkozzon a kisebbségek védelmével az új EB egyik biztosa
A HARGITA MEGYEI KULTURÁLIS KÖZPONT delegációja, Hans Heinrich Hansen elnök, Vincze Loránt és Halit Habipoglu alelnökök, Jens A. Christiansen a Párbeszéd Csoport elnöke, valamint Frank de Boer jogtanácsos, július 14-16 között az Európai Parlament strasbourgi székhelyére látogatott. A két nap során számos európai parlamenti képviselővel találkoztak és részt vettek az újraalakulás előtt álló kisebbségi frakcióközi munkacsoport első informális megbeszélésén.
A FUEN szándéka, hogy az új EP-mandátumban tovább erősítse kapcsolatait az európai választottakkal és párbeszédet teremtsen a kisebbségi célok megvalósítása érdekében. Hans Heinrich Hansen FUEN elnök a találkozókat követően elmondta: „A kisebbségi ernyőszervezet egyik célja, hogy az új Európai Bizottság egyik biztosa a nemzeti kisebbségek és nyelvek kérdéskörével is foglalkozzon. Üdvözöljük Jean-Claude Juncker megválasztott EB elnök szándékát, hogy az alapvető jogok külön portfóliót kapnak kabinetjében. Ennek a tárcának legyen része a kisebbségügy” – javasolta a FUEN elnöke.
„Célunk a politikai napirenden tartani a kisebbségvédelmet, láthatóvá tenni az Európai Parlamentben a kisebbségi közösségeket, sajátos problémáikat. Azt tapasztaltuk, hogy a többséghez tartozó EP-képviselők, sokan közülük első mandátumosak, nem eléggé tájékozottak a kisebbségi kérdésekben. Az EP-képviselőkkel közösen dinamikussá kívánjuk tenni jelenlétünket, erre nyitottságot tapasztaltunk a megbeszéléseken” – fogalmazott Vincze Loránt alelnök, az RMDSZ külügyi titkára. A FUEN küldöttsége több országból számos képviselővel folytatott megbeszélést, kisebbségi – közöttük Winkler Gyula és Sógor Csaba RMDSZ-képviselőkkel –, valamint többségi képviselőkkel egyaránt.
A FUEN vezetői tájékoztatták beszélgetőpartnereiket a Minority SafePack európai kisebbségi kezdeményezés helyzetéről, nehézkesnek nevezve a jogi eszköz használatát és hiányolva az esélyegyenlőséget a kezdeményezők és az EU-s intézmények viszonyában. A szervezet véleménye szerint a kezdeményező polgárok nem kapnak semmilyen támogatást az Európai Bizottságtól, a bürokrácia igyekszik nehezíteni a kezdeményezők dolgát, nem ad részletes tájékoztatást, anyagi értelemben pedig egy olyan civil szervezet, amely az Európai Bizottsággal és több állammal találja szembe magát. A FUEN szerint az EU-nak át kellene gondolnia a kezdeményezések szabályzatát.
Közlemény, Erdély.ma

A marosvásárhelyiek Székely Múzeuma
A Baross Gábor – mai Horea – utca 24. szám alatti épületben helyezték el a múzeum természetrajzi részlegét. Az épület a Székelyföldi Iparmúzeum számára készült 1890 és 1893 között, Kiss István budapesti műépítész tervei alapján, Sófalvi József, majd Soós Pál marosvásárhelyi építőmester vezetésével. Az olasz reneszánsz stílusban emelt neoklasszikus épület bizonyos görög építészeti elemeket is tartalmaz. Oromzatát Róna József szoborcsoportja díszíti. Az ő munkája a főhomlokzat két női alakja is. A múzeum kertjében lapidárium, vagyis kőtár áll, mely a környék és főleg Maroskeresztúr római leleteit mutatja be.
Ezen a héten ezt az épületet ismertetjük lapunk olvasóinak.
Vásárhely első múzeuma
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve.
Az épület stílusa ellentétben állt a korabeli divattal, nem csoda hát, hogy nincs még egy ilyen épület Marosvásárhelyen. A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a legkiválóbb szakemberek dolgoztak rajta. Itt működött a város első múzeuma és egyben Erdély első iparmúzeuma.
Karácsony István művészettörténész szerint méltatlanul mellőzik a jelenleg a Természetrajzi Múzeumnak helyet adó épületet.
A kezdetek kezdete
A nemzeti értékek népszerűsítése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia a tizenkilencedik században kidolgozott egy nagyszabású programot, amelynek keretében aztán számos iparművészeti múzeumot alapítottak. Köztük a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is.
Annak előtte egy múzeum sem volt a városban, csak néhány kollekció létezett. Iparművészeti múzeum pedig nem volt egész Erdélyben.
Hogy miért épp Marosvásárhelyre esett a választás? Erre a kérdésre A város meséi című könyv szerzője találja meg a választ.
Ez elsősorban a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységének köszönhető, amelynek hatására 1889-ben látogatást tett a városba az ipari és pénzügyminiszter, és bejelentette, hogy akkoriban igencsak jelentősnek számító ezerhatszáz koronával támogatja a múzeumalapítást, de a helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába.
Az apátplébános érdemei
Ahogyan azt a Marosvásárhelyi útikalauz szerzői, Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is említik, a Székelyföldi Iparmúzeumot a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet létesítette. Nagy érdemei voltak Kovács Ferenc apátplébánosnak, aki 1888-ban felvetette a múzeumalapítás gondolatát. A múzeum építését az Iparmúzeumi Bizottság irányította, melyben jelentős szerepe volt Szabó Istvánnak, a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. A múzeumi tárgyak összegyűjtésében és azok elrendezésében Hajós János, Nagy Gábor és Róth Karoly vett részt.
Az épület helyiségei T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek
A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.
A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el.
A múzeum díszei
Ahogyan arra az Adatbankban is utalnak, ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg.
Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot.
A szakemberek véleménye szerint a rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki.
Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

Lehetetlen küldetés?
Politikai, stratégiai szempontból aligha megkérdőjelezhető az RMDSZ döntésének helyessége, miszerint önálló jelöltet állít az ősszel esedékes államfőválasztáson. Vétek volna kihagyni ezt a lehetőséget a szervezet programjának megfogalmazására, kár lenne elszalasztani az alkalmat a magyar közösség igényeinek kinyilvánítására, ráadásul, kis szerencsével, akár a mérleg nyelvét is jelenthetik a magyar szavazatok.
Persze, ez utóbbi korántsem oly egyszerű, a legutóbbi két elnökválasztáson ugyanis bebizonyosodott: a magyarság nem feltétlenül arra voksol, akit az RMDSZ támogat. 2004-ben például Adrian Năstase mellett állt ki a szövetség vezetése, a magyarok többsége azonban Traian Băsescut választotta, öt évvel később pedig ugyancsak a szocialisták képviselőjét, Mircea Geoanăt támogatta az RMDSZ – de buzdítása ezúttal sem volt túl hatékony, a székelyföldi megyékben alig mentek el szavazni az emberek, ráadásul a jelenlegi államfő ekkor is győzelmet aratott. Az sem számít meglepetésnek, hogy tegnapi ülésén a Szövetségi Állandó Tanács Kelemen Hunort javasolta az RMDSZ államfőjelöltjének: a szövetségi elnöknek vállalnia kell, hogy csatába indul akkor is, ha jól tudja, győzelemre nem számíthat. A szereplés sikerességét ez esetben az mutatja majd, milyen mértékben sikerül a kampány során a magyarság számára fontos ügyeket egyértelműen megfogalmazni, illetve hány magyar szavazót tudnak mozgósítani, e szám alapján lehet ugyanis tárgyalni a második körbe bejutó jelöltek esetleges támogatásáról. És Kelemen Hunor, bizony, eléggé rossz esélyekkel indul. Hitelessége sérült az előző, EP-választási kampány során az autonómiastatútum halogatása miatt, tekintélye csorbult az RMDSZ kormányon maradásával, és a kampány vonatkozásában sem túlságosan kedvező, hogy hatalmon maradt a szövetség, így visszafogottabb hangvételre kényszerül, elvégre koalíciós partnereit mégsem támadhatja oly hevesen. Nincs tehát könnyű helyzetben a szövetség jelöltje, s ha figyelembe vesszük, hogy évről évre egyre kevesebb magyart sikerül meggyőzni az urnákhoz járulás fontosságáról, ha számolunk a politika világa iránti mind nagyobb közönnyel – s még azt sem tudjuk, a többi magyar párt mire készül! –, már-már lehetetlen küldetésnek tűnik az, amire Kelemen Hunor vállalkozott.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diszkriminatív román jogrendszer
Az Európa Tanács rasszizmus és intolerancia elleni bizottsága (ECRI) számos, a magyar kisebbséget érintő hiányosságot állapított meg a román jogrendszerben – közölte az Alapjogokért Központ. A szervezet közleményében hangsúlyozza: az európai testület legutóbbi romániai országjelentésében egyebek mellett rámutatott arra, hogy egyes esetekben a gyűlöletbeszédet nem szankcionálják megfelelő módon, az Országos Diszkriminációellenes Tanács nem jut elegendő pénzügyi forráshoz, és a kisebbségek önkormányzati képviselete sincs kielégítő módon szabályozva. Az Alapjogokért Központ tájékoztatásában kiemeli, hogy a magyar jogalkotás több szinten is megfelelően biztosítja a magyarországi kisebbségek képviseletét. A nemzetiségi önkormányzatok mellett ugyanis kedvezményes kvóták segítik a kisebbségeket nemcsak az országgyűlési, hanem a helyi önkormányzati választásokon is.
A tanulmányt nyilvánosságra hozó magyarországi szervezet 2013-ban fiatal jogászokból és joghallgatókból alakult, célja a jogállami működéssel és alapjogvédelemmel kapcsolatos tudományos kutatás. Elemzéseik módszertana kizárólag jogi szempontokat vesz figyelembe, politikai értékelésre nem terjed ki – áll honlapjukon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kevés a végleges állás (Versenyvizsgáznak a pedagógusok)
A korábbi esztendőknél jóval kevesebb, csupán harmincnyolc végleges állást hirdettek meg a háromszéki iskolák, a hétfői versenyvizsgán eldől, kik biztosíthatnak maguknak katedrát hosszú távon, és kik azok, akik szeptembertől helyettesítőként taníthatnak.
Tavalyhoz hasonlóan a tanítói és óvónői katedrákra, valamint a testnevelés és idegen nyelv szakokra jegyezték a legnagyobb túljelentkezést, a hetesnél jobban teljesítő pályázók elsősorban a végleges állásokra kívánnak kinevezést kapni. Akik ezt a teljesítményt nem érik el, illetve az adott szakon nem kínálnak fel számukra elfogadható helyet, helyettesítőként helyezkedhetnek el, ebben a kategóriában százhatvannégy teljes katedrát hirdettek meg. Ezenkívül hatszáz töredék állás közül is választhatnak a versenyvizsgázók, ez esetben előfordulhat, hogy két-három iskolában gyűl össze a heti tizennyolc tanóra, ami egy egész állás feltétele.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Így egyesül a jobboldal
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) nevét viszi tovább az ellenzék két legnagyobb, fúzióra készülő pártja, az NLP és a Demokrata Liberális Párt (DLP), amely július 26-án külön-külön, majd együtt rendez kongresszust, hogy meghozzák az egyesülésükről szóló politikai határozatokat.
Az új párt az Európai Néppárt ideológiáját követi, megőrzi a DLP elkötelezettségét a jogállamiság mellett, és átveszi ennek szigorú feddhetetlenségi szabályait is. A pártfúzióra – a bejegyzési procedúra elhúzódása miatt – csak a novemberi államfőválasztás után kerülhet sor, ezért a jobboldali összefogás választási szövetségként indít közös jelöltet Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnökkel szemben. A közös elnökjelölt személyéről augusztus elején döntenek, a miniszterelnök-jelöltet a másik párt adja majd.
Új adók helyett jobb végrehajtást
A romániai üzletemberek egyetértenek a tb-járulék csökkentésével, de csak akkor, ha emiatt nem kerül sor más adók és illetékek megemlésére – jelentette ki a Külföldi Beruházók Tanácsának elnöke, Steven van Groningen, miután egy általa vezetett küldöttség a kormány által tervezett intézkedés várható hatásairól tárgyalt a Cotroceni-palotában. Traian Băsescu államfő azért hívta meg őket, mert nem jutott közös nevezőre Victor Ponta kormányfővel, és ismerni akarta a vállalkozók álláspontját is, mielőtt eldönti, hogy aláírja-e a törvényt a tb-járulék csökkentéséről. Groningen elmondta: valóban aggódnak kissé azért, hogy a román állami költségvetés hiánya megnő a kieső bevételek miatt, és ezt a lyukat csak újabb adókkal, illetékekkel próbálják betömni. Jó lenne megnyugtató biztosítékot látni arra nézve, hogy ez nem így lesz – tette hozzá, és arra is figyelmeztetett, hogy egy átgondolatlan intézkedés súlyos következményekkel, például a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodás vagy az egységes adókulcs veszélyeztetésével járhat. Ez valós veszély, ebben egyetértünk az államfővel – mondta. Végül emlékeztetett: az üzletemberek tanácsa már több módszert ajánlott a kormánynak, hogy javítson az adóbehajtási arányokon, mert Romániában nagyon nagymértékű az adócsalás, jelenleg százmilliárd lej körül lehet a kinnlevőség, és ebből bőven futná egy öt-tíz milliárdos kiesés fedezésére.
Építik a román–szerb kapcsolatokat
Románia lesz Szerbia leghatározottabb ügyvédje az európai uniós integráció folyamatában, amely fájdalmas reformokat és áldozatokat is feltételez, de megéri az erőfeszítést – mondta Victor Ponta kormányfő Belgrádban Aleksandar Vucic szerb kormányfőnek, és kifejezte reményét, hogy az integrációs folyamatban Szerbia nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyeket a román hatóságok. Szerinte az is fontos, hogy a két országnak közös álláspontja legyen az unión belül. A két kormányfő abban máris megegyezett, hogy szeptember elejéig megoldást keresnek a Belgrádot Temesvárral összekötő, mintegy 100 kilométeres autópálya megépítésére. Erre a gazdasági kapcsolatok kétoldalú fejlesztése miatt lenne szükség, de Szerbiának adósságai miatt finanszírozási gondjai vannak.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lakó Péterfi Tünde továbbra is a kétnyelvűségért harcol
Nem sértett törvényt Lakó Péterfi Tünde, amikor tavaly októberben kétnyelvű árcédulákat osztogatott Marosvásárhelyen a November 7. lakótelepi piacon – mondta ki a marosvásárhelyi bíróság első fokú ítélete. A szabad és széleskörű magyar nyelvhasználatért küzdő marosvásárhelyi civil aktivistát – akit egyesek harcos amazonnak, mások feszültségkeltőnek tartanak – a fejleményekről kérdeztük.
– Miután megbírságolták 1500 lejre, a jegyzőkönyv átvételétől számított 48 órán belül pedig kifizette a büntetés felét – a közösségi akcióval összegyűjtött egy tonnányi aprópénzből –, pert indított az ügyben, amelyet most megnyert. Hogyan értékeli a bírósági döntést?
– Precedens értékűnek. Úgy gondolom, jogtalanul büntettek meg tavaly október 3-án. Azért fizettem be a büntetés összegét, mert egyrészt törvénytisztelő állampolgárnak tartom magam, másrészt összegyűltek a banik. A döntés bizonyítja, hogy nem szabad engednünk a hivataloknak, hogy visszaéljenek hatalmukkal. Ahogy ez az egész „büntetősdi” lejátszódott, az volt az érzésem, hogy meg is akarnak félemlíteni. Odajött hozzám a rendőr, mire én jogaimra hivatkozva kértem egy tolmácsot, hogy értsem, amit a hivatalos nyelven mond. Erre azt válaszolta, hogy nekem ebben az országban semmi jogom nincsen. Megmutattuk, hogy van jogunk, van jogom.
– Ha nem lesz fellebbezés, lezárul az ügy?
– Ha a rendőrség nem fellebbez harminc napon belül, akkor lezárult. De én azt gondolom, hogy fellebbezni fog. A bővebb határozatot egyébként még nem kaptam meg, egyelőre csak a bíróság honlapjára került fel a rövid határozat, ezt nyilvánossá is tettem.
– A befizetett összeget vissza kell kapnia. Mi lesz a pénzzel?
– A befizettet összeget és a perköltséget, 1000 lejt ítélt meg a bíróság. Tavaly az összes pénz az Itthon vagyunk Egyesület számlájára folyt be, a visszakapott pénz is oda kerül majd. Ezután is az akcióinkra költünk, szeretnénk befejezni a piaci tervünket úgy, hogy ez is példaértékű legyen: lássák, milyen, amikor kétnyelvű egy piac. Sokan azt mondják, hogy miért épp a piac. Azért, mert ott mindenki megfordul, mindenki láthatja, hogy milyen az igazi kétnyelvűség. Az összeg fennmaradó részét is a kétnyelvűségre szeretnénk fordítani. Nagyon sok ötletünk van, csak időnk nincs annyi, mindannyian szabadidőnkben tevékenykedünk.
– A kétnyelvű piacnál tartva: hogyan értelmezi a városvezetés hasonló kezdeményezését?
– Peti András alpolgármester ment ki személyesen januárban a piacra, gyártottak árcédulákat. Diszkriminatívnak tartom, mert a kétnyelvű táblákat 70 baniért árulta a városvezetés, míg az egynyelvűek ingyenesek. Nem tartom szép dolognak azt sem, ahogyan Peti András nyilatkozott: lám, így kell kétnyelvűsíteni a piacot, nem akciókkal, feszültségkeltéssel, hanem ahogy ők csinálták, zárt ajtók mögött. Én azt gondolom, hogy nem keltettünk feszültséget, nem ez volt a szándékunk, hanem hogy ne érezzük magunkat másodrendű állampolgárnak. Az utolsó bírósági tárgyaláson magam beszéltem a képviseletemben, nem az ügyvédem, s kértem, hogy beszélhessek az anyanyelvemen. A bírónő minden további nélkül azt mondta, hogy igen, a bíróság ért magyarul, személyesen fordított magyarról románra. Példaértékűnek tartom, és nagyon jó érzés volt, hogy végre nem másodrendű állampolgárként állok egy közintézményben Marosvásárhelyen.
– Egyesek mégis számon kérik, hogy miért nem beszélt románul...
– Teljesen félreért, aki azt gondolja, hogy nem beszélek románul. Beszélek románul és használom a hétköznapi életben a román nyelvet. Egy olyan intézményben, mint a bíróság az ember nem minden nap fordul meg – hacsak nem ez a munkája –, s ezért a hivatalos nyelvet, mivel nem anyanyelvünk, nem teljes mértékben értjük. Ez érvényes az orvossal való találkozásra is: az orvosi szaknyelvet sem értjük annyira. Használom a román nyelvet, sőt, mindig két nyelven köszönök, hogy „Bună ziua, jó napot kívánok!”. Attól függően ahogy válaszolnak, olyan nyelven folytatom. Felháborítónak tartom, mikor azt mondják, hogy beszéljek csak románul, mert Romániában vagyunk.
– Milyen célok körvonalazódnak most Marosvásárhelyen? Kétnyelvű utcanévtáblák, villámcsődület kapcsán lehetett találkozni a nevével.
– A villámcsődületet valóban én szerveztem, a kétnyelvű utcanévtábláknál csak segítőként voltam ott, illetve az ügy mellé álltunk az egyesületünkkel. A flashmob a városkép megváltoztatása ellen tiltakozott. Giccses kőpódiumot készítettek a vár mellé, hogy azon fotózkodhassanak, a Rákóczi-lépcsőt pedig befestették. Nem az a baj, hogy csak román motívumokkal, de ha van is benne magyar, nincs ott a helye egy olyan műemléki helyszínen. És nem mosható a festék, kipróbáltam. Úgy gondolom, hogy nagyon el akarják tüntetni a város magyar jellegét. Mi nem nagymagyarkodunk, hanem a múltat – akárki építette – akarjuk megbecsülni.
– A megnyert per bátrabbá tette önt?
– Nem hiszem, hogy változtatott bármin is, és nem kell különösebb bátorítás. Persze jól esik. Folytatom a munkát, bár bevallom, hogy időnként elfáradok, mert sok támadás és számonkérés ér. Úgy kérnek számon, mintha választott-fizetett politikus-tisztségviselő lennék, illetve az Itthon vagyunk Egyesület tagjai politikusok lennének. Egyikünk sem az, mindegyikünknek megvan a magánélete, szabadidőnkben dolgozunk – nem valami ellen, hanem valamiért harcolunk: magunkért és nemzetünkért.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyitottak a nagyvilág felé
Nagyvárad
Csütörtökön délután Exc. Böcskei László megyés püspök megáldotta, illetve felavatta a katolikus egyházmegye által a Kanonok sor 13. szám alatt működtetett vallásturisztikai központot.
Egy valós igényt kielégítő, ilyenszerű formában a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye életében újdonságnak számító kezdeményezés eredményeképpen az elmúlt csütörtök délután négynyelvű (magyar, román, német és angol) ismeretterjesztő anyagokkal rendelkező vallásturisztikai központot avattak a Kanonok sor 13. szám alatt, szemben a Bazilika oldalsó bejáratával, nem titkoltan pasztorális szándékkal is.
A nyitóünnepségen Exc. Böcskei László megyés püspök felidézte, hogy két tényező, egy külső és egy belső hatására döntöttek így. Egyfelől naponta lehet tapasztalni, hogy turisták tucatjai látogatják a Székesegyházat, akik talán nincsenek is tisztában azzal, hogy Várad területén egyéb egyházi építészeti remekművek, értékhordozók is megcsodálhatóak, másrészt pedig egy belső igény is megmutatkozott arra, hogy ezen kincsek üzenetét és kisugárzását, melyeknek közösségként őrzői vagyunk, másokkal is megosszuk. Úgy fogalmazott a főpásztor: nyitni szeretnének tehát az igazi értékeket kereső világ felé, helyes tájékoztatást akarnak nyújtani mindazok számára, akik érdeklődnek aziránt, amit elődeink a művészet, a kultúra, a nevelés és a vallásosság megélése területén létrehoztak. Hozzátette: egy másik céljuknak tekintik ugyanakkor a jövőbe mutatást is, hiszen fontos, hogy az általunk közösségként képviselt értékrendeket ne csak mint valami múzeum tárgyakat őrizgessük, hanem mivel aktuálisnak tartjuk ezeket napjainkban is, illetve a magunkénak valljuk, próbáljuk gyarapítani is, örökségként továbbadni mi is az utókornak.
Kiterjesztik
Lakatos Balla Attila, az iroda koordinátora, felelőse szerint Nagyvárad azért van szükség a központ működtetésére, mivel Nagyvárad turisztikai szempontból a tranzitforgalom célpont, vagyis számításaik szerint évente körülbelül 45-50 ezer olyan turista áll meg néhány perc, óra erejéig a városban, akik nem szerepelnek a statisztikai nyilvántartásokban, és ezeknek 99,99 százaléka meglátogatja a Székesegyházat is. Váradnak azonban hallatlanul gazdag a katolikus kulturális öröksége, ezért valamilyen módszer kellett kitalálni annak érdekében, hogy ezeket az érdeklődőket rá lehessen venni arra, hogy behatóbban tanulmányozzák, megismerjék ezt. Arra hívta fel a figyelmet: rövid távon a Székesegyházat és környékét „rendezik” idegenforgalmi szempontból, melynek érdekében szívesen együttműködnek turisztikai operátorokkal, szolgáltatókkal. Egy-három éven belül kiterjesztenék felületüket az egész városra, hogy minél több időt töltsenek itt a turisták, és minél több objektumot látogassanak meg, hosszú távon pedig az egész egyházmegye területére kibővítenék ezt.
Honlap
Csorba Sándor irattáros arról beszélt, hogy két nyelvű honlapot (tourinfo.varad.org) is indítottak, melynek egyszerű, de elegáns dizájnja Vakon Zsolt püspöki titkárnak köszönhető. Az oldal tulajdonképpen őt főmenüt tartalmaz (bemutatkozás, látnivalók, szolgáltatások, események és kapcsolat), melyekre kattantva szöveges, képes vagy videoanyagokat tartalmazó főoszlopok érhetőek el. Az iroda hétfőtől-péntekig 8-16 óra között tart nyitva, szombatonként pedig a Székesegyházban van szolgálat.
Ciucur Losonczi Antonius, erdon.ro

Közös felelősség az emlékezés
Az erdélyi falurombolások, az erdélyi magyar közösség megsemmisítését célzó kommunista elnyomás volt a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet szerda délután az Európai Parlamentben szervezett Winkler Gyula EP- képviselő abból az alkalomból, hogy ismét Strasbourgba érkezett Okos Márton közíró, aki negyed évszázaddal ezelőtt egy társával együtt európai gyalogtúrára indult, hogy felhívja a közvélemény figyelmét az erdélyi áldatlan állapotokra. Most a kerek évfordulón ugyanazt az útvonalat járta végig Okos Márton, ezért utazott Strasbourgba.
"Negyed évszázada, hogy a demokrácia útjára lépett Románia, de soha nem szabad elfelednünk, hogy 1989 előtt mekkora nyomásnak volt kitéve közösségünk. Meg akartak fosztani múltunktól és jövőnktől egyaránt, a kommunista hatalom megsemmisítette volna falvainkat, és megfosztott volna kulturális identitásunktól. Strasbourg egyik fontos állomása volt Okos Mártonék útjának, amelyen az erdélyi magyarság nehéz helyzetére hívták fel Európa figyelmét" – fogalmazott Winkler Gyula, kiemelve, hogy a két fiatal kezdeményezése annak idején bátor tett volt. "Az 1989 után születettek nem tudhatják, nem érthetik, hogy milyen is volt a kommunista elnyomás, közös felelősségünk, hogy a fiatal generációnak elmondjuk, mit jelentett erdélyi magyarnak lenni a rendszerváltás előtt" – hangsúlyozta az emlékezés fontosságát az EP- képviselő.
Okos Márton felidézte huszonöt évvel ezelőtti útjukat, elmondta, hogy azzal a céllal indultak el, hogy Európa figyelmét felhívják, mekkora veszélyben volt az erdélyi magyar közösség. Az út során támogatókra találtak, barátságokat is kötöttek, beszámolója szerint a strasbourgi jelenlétükhöz is kötődik az, hogy akkori támogatóik egy évvel később, 1990- ben kezdeményezték a Francia-Magyar Egyesület létrehozását. A közíró beszédében arra is kitért, hogy ma már Közép-Kelet-Európa és a Kárpát-medence is az Egyesült Európa része, huszonöt évvel korábban útjuknak egyik komoly kihívása volt a szükséges vízumok beszerzése. Ma már úgy utazott Budapesttől Strasbourgig, hogy közben nem kellett útlevelet használnia.
A kerekasztal-beszélgetésen Kárpát-medencei magyar EP-képviselők is részt vettek, köztük Csáky Pál, a felvidéki MKP EP-képviselője és Deli Andor vajdasági magyar képviselő, aki hozzászólásában kitért arra is, hogy szorosabbra kell fűzni a szálakat a Kárpát-medencei magyar közösségek között. Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselője a civil kezdeményezések erejét méltatta, amelyek nagy fontossággal bírtak régen és ma egyaránt.
A beszélgetést követően a résztvevők a kegyelet virágait helyezték el a strasbourgi Petőfi- emlékműnél, amelyet 1994-ben állított a Francia-Magyar Egyesület.
Okos Márton és Juhos Gábor egy, a francia forradalom, valamint az Emberi Jogok Nyilatkozatának kétszázadik évfordulója alkalmából szervezett párizsi konferencián szeretett volna részt venni 1989-ben. Tíz hét alatt 1680 kilométert tettek meg gyalogosan, az út során Strasbourgban felszólalási lehetőséget kaptak az Európa Tanács Ifjúsági Tanácsának plenáris ülésén, ahol felolvastak egy kiáltványt, arra kérve a jelenlevőket, támogassák az elnyomott erdélyi magyarságot, tegyenek a falurombolások ellen. A párizsi konferencián végül nem szólalhattak fel, de kezdeményezésük elérte célját, hiszen közbeszéd témájává vált a gyalogtúra, hosszú hetekig cikkezett róluk a nyugati sajtó, így az európai közvélemény tudomást szerzett az Erdélyben uralkodó embertelen viszonyokról. Huszonöt évvel ezelőtt Budapestről indultak, most Okos Gábor szimbolikus módon Kolozsvárról kezdte útját, amelynek utolsó állomása Strasbourg, ahol Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője várta a közírót.
Népújság (Marosvásárhely)

Máté Márta újra főtanfelügyelő-helyettes
Minisztériumi kinevezés nyomán Hunyad megyében ismét Máté Márta lett a főtanfelügyelő-helyettes. – Kinevezésem az idei tanévre szól, és várhatóan a nyár folyamán megérkezik a 2014–15-ös tanévre szóló hosszabbítás is. A hazai tanügyben a vezető állásokra kereken hat esztendeje nem volt versenyvizsga. A legutóbb 2008-ban vizsgáztak az igazgatók, illetve tanfelügyelők. Azóta utóbbiak minisztériumi kinevezéssel töltik be állasukat, az iskolaigazgatók pedig a tanfelügyelőségtől kapnak kinevezést – közölte tegnap Máté Márta.
Régi-új tisztségében a tanfelügyelő asszony számos sürgős tennivalót nevezett meg. Általánosságban mindenképp prioritást élvez az oktatás minőségének javítása, aminek a vizsgaeredményekben kell tükröződnie. – A nyolcadikosok országos felmérésén idén sem születtek túl fényes eredmények. Meg kell találnunk azokat a módszereket, amivel javítani tudunk a gimnáziumi oktatás színvonalán úgy, hogy ez az év végi vizsgákban is tükröződjön – fogalmazott a tanfelügyelő asszony.
A magyar tannyelvű oktatás terén a minőségjavítással párhuzamosan a beiskolázási létszám emelésére, illetve a Hunyad megyei magyar oktatási hálózat átszervezésére koncentrálna. – Másfél hete tartottunk megbeszélést a megye magyar oktatási stratégiájáról. Úgy néz ki, hogy néhol a minőség megtartása érdekében át kell szerveznünk a jelenlegi struktúrát, hiszen az egy-két gyermekkel működő osztályokban nehéz a színvonalat tartani. Úgyszintén nagyon oda kell figyelnünk a beiskolázási számokra. Mindenekelőtt az előkészítő osztályokra. Az eddigi beiratkozások alapján idén nem kell feladnunk egyetlen előkészítő osztályunkat sem, de a létszám mindenhol a minimum körül mozog. Ez komoly odafigyelést igényel – fogalmazott Máté Márta, főtanfelügyelő-helyettes.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Toró: szánalmas az RMDSZ által választott megoldás
„Áldott falu. Májusban mintha virágot hintene az egész völgyre a Teremtő jó Atya… A falu ilyenkor nem is látszik… csak virág, fehér és rózsaszínű virág: gyümölcsfa, nemes gyümölcsfa virága és illata.” Így írt a Bánffyhunyadtól alig 3 kilométerre fekvő Magyarbikalról száz évvel ezelőtt Kós Károly, néhány esztendővel korábban, 1907 májusában pedig Gyarmathy Zsigáné is szavakba öntötte a település iránti csodálatát: „Ha egy virággal borított falut akartok látni, most jöjjetek… nem is falu, hanem egy fehér virágtenger, amelyre a tavaszi ég ragyog… ringó virágözön… csodálatos illat a tavaszi légben.” Sebestyén Kálmán művelődéstörténész 1996-os monográfiájában (Magyarbikal története) további érdekességekre is felfigyelhet a kíváncsi olvasó, például arra, hogy a falu valamikor a XII. század végén, a XIII. század elején alakult ki, a krónikák 1249-ben említették elsőként. Akkortájt még Terra Bekaly volt a neve, majd a történelem során Bykallyának és Magyar Bükkallyának is hívták, a fölötte húzódó bükkerdőre utalva.
Szánalmasnak tartja az RMDSZ megoldását Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a szövetség azon döntését minősítette, miszerint a Minority SafePack-ügy után is kormányon marad, miközben Kelemen Hunor lemond kormánytisztségeiről, utódja pedig Biró Rozália szenátor lesz.
A néppárti politikus úgy vélekedett: ezzel a lépésével az RMDSZ bebizonyította, hogy a szövetségnek fontosabb a kormányban betöltött magas rangú tisztségek megőrzése, mint a romániai magyarság ügyének nemzetközi fórumok előtti felvállalása. Toró kétes múltú személynek nevezte Birót, aki ellen érdekösszefonódás miatt vizsgálatot is indított az Országos Korrupcióellenes Hatóság (DNA). A néppárt helyesli, hogy az RMDSZ önálló jelöltet indít az év végi államelnök-választáson, aki hangot ad a közösség elvárásainak, de szeretnék, hogy a megszerzett szavazatokat az RMDSZ ne arra használja fel, hogy a második forduló előtt kétes értékű politikai tárgyalásokat folytasson.
Kormányon maradása és Biró Rozália jelölése miatt élesen bírálta az RMDSZ-t Tőkés László európai parlamenti (EP-) képviselő is.
– Amikor az RMDSZ kormányszerepet vállalt, tudta, hogy a Minority SafePack kapcsán szembekerül a román kormánnyal. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) érdeklődéssel figyelte, amint az RMDSZ vezérkara megpróbál visszavonulni a kormányba lépéssel saját magának állított csapdából. Azt reméltük, hogy az RMDSZ kőkemény kiállással bebizonyítja végre: a romániai magyar közösséggel nem lehet bármit megtenni. De csalódnunk kellett. Mindössze annyi történt, hogy az RMDSZ vezérkara lecserélte első emberét a második emberére, így a Minority SafePack luxemburgi perében már nem Kelemen Hunor országos elnök ül szemben Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettessel, hanem Kelemen ül szemben Biró Rozália kormányfő-helyettessel, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elnökével – hangzott el a sajtóértekezleten. Toró szerint ez politikai tudathasadás.
NAGY-HINTÓS DIANA, Szabadság (Kolozsvár)

Bizonytalan a magyar prefektus kinevezése Maros megyében
Az RMDSZ Maros megyei szervezete reméli, hogy Victor Ponta miniszterelnök „van annyira gerinces, hogy tartsa magát az ígéretéhez”, és végül magyar prefektusa lehet a megyének – jelentette ki a Krónikának Brassai Zsombor.
A szövetség megyei szervezetének elnökét azt követően kérdeztük meg, hogy a napokban Vasile Gliga, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Maros megyei elnöke felröppentette a hírt, miszerint szombaton a kormányfő prefektusi tisztségre lépteti elő Liviu Oprea alprefektust. Brassai Zsombor beismerte, az RMDSZ és a PSD közti együttműködés a szociáldemokratákkal szinte egyáltalán nem működik.
Mint ismeretes, a szociáldemokrata alakulattal kötött szerződés értelmében Maros megyében a kormánymegbízotti tisztségnek ’89 óta első ízben lett volna RMDSZ-es várományosa, de a hónapok óta tartó huzavona után sem sikerült érvényt szerezni az alkunak.
Eközben Vasile Gliga és a maroshévízi származású Mircea Dusa, a PSD országos alelnöke több ízben is kijelentette, Maros megye élén csakis román nemzetiségű prefektust tudnak elképzelni. A hangulatkeltés és a kedvezőtlen előjelek ellenére Brassai Zsombornak nincs tudomása arról, hogy módosult volna a kétoldalú megállapodás.
A Zi de zi napilapnak nyilatkozva Gliga elmondta, a jelenlegi PSD-s alprefektus, Liviu Oprea szombaton kapja meg a kinevezését a prefektusi tisztségre.
Az ügyről egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy a hétvégén valószínűleg a térségbe látogat Victor Ponta, aki a megyei elöljárókkal együtt részt vesz a tizedik alkalommal sorra kerülő Maros-völgyi Fesztivál nyitóünnepségén.
„Ismerem a PSD és a Vasile Gliga álláspontját, és azt kell mondanom, hogy – finoman fogalmazva – egyáltalán nem vagyok elragadtatva a szociáldemokratákkal való együttműködéstől. Mint ahogy az alprefektusuktól sem, aki a Bánffy-erdők újraállamosítására tett kísérletével bebizonyította, hogyan viszonyul a magyar közösséghez” – fejtette ki az RMDSZ megyei elnöke.
A szövetség és a PSD közti protokollum megkötése óta az RMDSZ-nek mindössze két intézményvezetői tisztséget sikerült megszereznie, azt is ideiglenes jelleggel. Ács Valériát kinevezték az egészségbiztosítási pénztár orvos-igazgatói tisztségébe, Fegyverneki Sándor pedig a jelenlegi alprefektus helyét vette át az állategészségügyi igazgatóság élén.
Szántó Lóránd csütörtökön versenyvizsgázott az ifjúsági és sportigazgatóság vezetői tisztségére, az eredményt viszont még nem tudni. „Eddig tizenegy, többnyire vezetőhelyettes pozíciónk volt, most tizenháromnál tartunk. Ez édeskevés a magyarság arányához képest, hisz még a 25 százalékot sem éri el. Teljesen elakadtak az egyeztetések, nem is csoda, hiszen a PSD vezetői kijelentették, hogy amíg nem tisztázódik a prefektusügy, nem hajlandók tárgyalni. Ez a PSD nyelvén azt jelentené, hogy ne magyar nemzetiségű foglalja el a tisztséget” – panaszkodott a koalíciós partnerre Brassai.
A szociáldemokratákkal kötött korábbi helyi együttműködés 2012 nyara óta sem hozott semmi jót a térség magyarságának. A PSD-s városatyák voltak a kétnyelvű utcanévtáblák és a római katolikus gimnázium újjáalapításának a legvehemensebb ellenzői. Szintén a sorukból került ki az a tanácsos, aki feljelentést tett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt székházain lengő székely zászló ügyében. A sorozatos magyarellenes megnyilvánulások után az RMDSZ két hónappal ezelőtt partnert váltott.
A Dorin Florea által vezetett demokrata-liberális (PDL) alakulat eddig semmiféle gesztust nem tett a magyarok irányába. „A PDL-sek azt ígérték, hogy rendkívüli tanácsülésen még ebben a hónapban elfogadják a katolikus iskola újraindításának tervezetét. Majd akkor derül ki, hogy lehet-e alapozni az ígéreteikre, vagy sem” – szögezte le Brassai.
Krónika (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Meghökkentek a nagy átrendezők?
Pár napja olvashattak lapunkban arról, hogy a feltételezések szerint a váradi Szent László templom illetve az egész Szent László tér alatt évszázados alagútlabirintus húzódhat.
Bár ezt az elmúlt időben sokan legendának, városi történelmi mesének gondolták, úgy tűnik nagyon is valóságos helyzettel állunk szembe, olyannyira, hogy egy tegnapi sajtótájékoztatón Mircea Mălan váradi alpolgármester is elmondta, újra át kell, gondolják hogyan is látnak neki annak a nagyszabású (évek óta tervezett) projektnek, mely révén a Szent László tér egész arculatát meg akarják változtatni.
Az űrlap alja
Kiderült, az önkormányzat vezetősége is tud arról, hogy a polgármesteri hivatal közvetlen közelében, így a villamossínek alatt is téglából kirakott, eddig meg nem határozott korú alagútrendszer húzódik, s félő, ha itt bármilyen munkálatokba kezdenek, könnyen előfordulhat, hogy beszakad az egész Szent László tér. Hogy az önkormányzat mit fog ezután tenni, Mălan tegnap nem tudta megmondani, annyit szögezett le, komolyan meg kell fontolniuk, hogy amennyiben nekivágnak a felújításnak, milyen kritériumokat írnak elő a pályázó kivitelezőknek.
Mălan olyasmire gondolt, hogy a szerződésbe foglalják bele azt, hogy amennyiben az alagutak beomlása miatt plusz munka, költségek merülnek majd fel, azt a munkavállaló cég számolja be a megállapított összköltségbe. Azt azonban maga Mălan is elismerte, ilyen feltétellel nagyon nehéz lesz kivitelezőt találni. Eddig sem jelentkezett egy építkezési cég sem, noha nem is volt nyilvánosan megemlítve az „alagútveszély”.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szórványban
Három apró gyermek fagylaltot majszol egy Felső-Maros menti óvoda udvarán. Derűsek, várják a hétvégét, miként azt is, hogy hétfőn újból jöhessenek. De a visszatérés lehetősége nem örökkévaló: a kis, magyar nyelvű tanintézményt ősztől bezárják, mert nincs már elég gyermek, évekkel ezelőtt ugyanez történt az iskolával is.
A kicsik így aztán mehetnek tanulni néhány kilométerrel távolabb, a községközpontba. Tipikus szórványbéli helyzetkép, nem csak a Ratosnya melletti Jódon alakult így a kis gyermekek sorsa. De az is dokumentumfilmre kívánkozó képsor, amint ugyanabban a térségben, Feketegödén hat katolikus léleknek háznál tart szentmisét a pap.
Hasonló életképek tucatjait lehetne sorolni, miközben szórványban rekedt nemzettársaink nem feltétlenül tragédiaként látják az örökös fogyást. Élnek, ahogy lehet. Nekik is ünnep március tizenötödike, igaz, ők másként ünnepelnek, miközben számukra is fontos, hogy magyar nyelven szólhassanak, tanulhassanak, ám ez szórványbelieknek jóval nehezebb. Peremvidékiek számára a magyar nyelv utolsó bástyája az egyház, a mindenkori lelkész olyan, mint egy várkapitány, rajta is múlik, meddig tartanak ki az erődítmény katonái.
Erdélyben régi és nehezen megoldható ügy a szórványkérdés. Az apadás tényén alig lehet változtatni, számos, ismeretlennek tűnő település esetében kijelenthető: bevégeztetett, eltávozott az utolsó magyar lélek is. De az sem igaz, hogy a fogyás, az örök pusztulás ellen ne lehetne tenni valamit, bár lelkiismeretünk megnyugtatásaként. És adottak szerencsére a nemes, erőt és hitet adó példák, mint amilyen az 1991-ben református lelkipásztorok által életre hívott kolozsvári Diaszpóra Alapítvány két évtizedes cselekedetsorozata. Más léptékű, de ismert próbálkozás a székelyföldi megyék szórványprogramja is.
Szórványügyben akkor lehet érdemi változást, előrelépést elérni, ha az közösségi kérdéssé válna, ha erdélyi, székelyföldi magyarok tömegesen éreznék azt magukénak. És ez csak személyes érintettséggel, részvétellel lehetséges. Az is eredmény lenne, ha az itteniek helyszínre látogatva tapasztalnák, milyen a szórványélet. Testvértelepülési kapcsolatokat kellene teremteni, szórványban élőket lehetne meghívni székelyföldi falunapokra. Az iskolában tanítani kellene, mit jelent az erdélyi magyar szórvány, noha ezt a bukaresti tanügyminisztérium soha nem fogja követelni. De el lehetne mondani a diákoknak akár azt is, hogy a tömbben élők felelősek peremvidéki nemzettársaikért. Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 3.)
Bevezetik a sajtócenzúrát
Az egész ország területére kötelezően érvénybe lépett a sajtócenzúra, tilos volt minden olyan közlemény, amely kudarcokról, vereségekről és veszteségekről kívánt beszámolni. A sajtó figyelmébe ajánlották a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásoló írások közlésétől való eltekintést is.
1914. október elsején a belügyminisztérium a lakosság tudomására hozta, hogy szigorúan tilos az oly riasztó hírek koholása és terjesztése, melyek a nagyközönség körében nyugtalanságot és aggodalmat gerjeszthetnek. Akik ezt megszegték, azokat 15 napig terjedő elzárással és 200 korona bírsággal büntethették. Ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, mindjárt a háború kitörése után, 1914. július 31-én báró Szentkereszty Béla főispán utasításban jelzi elvárásait a helyi sajtó, jelesen a Székely Nép főszerkesztője számára: „Szíveskedjék igen szigorúan és komolyan figyelmeztetni az újság szerkesztőit, hogy hadi eseményekről kizárólag a sajtóirodától kapott közleményeket használják, ellenkező esetben a törvény által biztosított legszigorúbb rendszabályok alkalmazására adnak okot.”
1915-ben és 1916-ban a főispáni éberség továbbra is az újság háborúval kapcsolatos tudósításait tekintette különösen fontos és a közvéleményt befolyásoló tényezőnek. 1915. május 25-én a magyar miniszterelnök rendeletét továbbította a főispán: „A román király, a román kormány és pártvezérek érzékenységét érintő megjegyzésektől és egyáltalán olyan hírek közlésétől szigorúan tartózkodjék, amivel a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásolhatná, Románia jövőbeni magatartásával ne foglalkozzanak.” Más alkalommal a katonai parancsnokság részéről érkező felszólításra reagált, melynek értelmében a magas rangú katonai és polgári személyek utazásairól tilos volt hírlapi közléseket adni. 1915. július 3l-én egy újabb főispáni megkeresésben már érezhető az önbizalomvesztés, a biztos győzelembe vetett hit egyre inkább szertefoszlott. 1916-ban a hátországban uralkodó siralmas állapotokról, a munkaerőhiányról, a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkálatokban tapasztalható fogyatékosságokról, a katonaságnak ideiglenesen átengedett lovakról, a parlagon maradt területekről, a gépek hiányáról szóló híreket sem volt szabad közzé- tenni, mert ezek külföldre kijutva az ország helyzetét a valóságosnál súlyosabbnak tüntették volna fel, a kedvező hírek viszont idehaza olyan indokolatlan reményeket kelthetnének, amelyek a későbbiekben csalódást okozhatnának. Más alkalommal arra figyelmezteti a főispán a Székely Nép főszerkesztőjét, hogy az olasz frontról érkező hivatalos jelentéseket, bármilyen vonatkozásúak is legyenek, tilos kommentálni.
Győzelmi ünnepek, kitüntetések
A háborús propaganda részének tudható be az is, hogy a győztes kimenetelű ütközeteket nagy felhajtással ünnepelték meg. 1914. december 2-án például, amikor a monarchia csapatai Belgrádot bevették, Sepsiszentgyörgy zászlódíszbe öltözött, estére pedig Bálint Dénes polgármester a ’48-as obeliszknél hazafias ünnepséget hirdetett.
A hősi halottak iránti tisztelettel és kegyelettel azt akarták kifejezni, hogy a közvélemény a legnagyobb elismeréssel és megbecsüléssel viszonyul nem csak a csatatéren harcoló katonák iránt, de az elesettek emlékét is hasonló módon ápolja. Sepsiszentgyörgy első hősi halottja, Jordáky József a 24. honvéd gyalogezredből 1914. szeptember végén esett el. Temetésén a város vezetői, lelkipásztorai mondtak búcsúbeszédet. A gyászmenet előtt katonai díszkíséret haladt, utána pedig a tűzoltózenekar és a református egyházi dalárda. A gyászkocsit báró Szentkereszty Marietta, Kelemen Lajosné, az összes önkéntes vöröskeresztes ápolónő és cserkészek kísérték. A lelkészi búcsúztatók mellett Bálint Dénes polgármester méltatta hősiességét, a katonaság díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra, a temetési ceremónia a himnusz eléneklésével végződött. A háború következő sepsiszentgyörgyi áldozata szintén a 24. honvédezredbeli őrvezető, Gyárfás Miklós, aki 1914. szeptember 29-én az ungvári kórházban halt bele súlyos sebeibe. 1915-ben a Központi Hatalmak és a monarchiával szövetségben álló, de magát semlegesnek tekintő Románia viszonya feszültebbé vált, de az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, de akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren, hiszen Románia hadi képességére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezettnek az alkalmat, amikor Romániát aktív együttműködésre lehetett volna megnyerni. A németek román vezetőkkel tárgyaltak a monarchia föderatív átalakításáról. A háború állása és kilátásai nem sok jóval kecsegtették a Központi Hatalmakat, mindezek ellenére a vármegye és a város vezetése is rendületlen bizalmat igyekezett sugallni a lakosság felé. Szentkereszty főispán is az 1915. január 30-i vármegyei közgyűlésen beszédét a győzelembe vetett hite kinyilatkoztatásával kezdte: „A háború még nem ért véget, de annyit már megállapíthatunk, hogy a létért való jelenlegi óriási küzdelmünk másképpen nem végződhetik, mint a mi teljes győzelmünkkel.” A 24. honvéd gyalogezred, a 9. honvéd huszárezred, a 2. közös huszárezred és a 2. közös gyalogezred legénysége jórészt háromszéki ifjakból állt. A harctéren vitézséggel kitűnt katonák példáját népszerűsítik: Herszényi Ferenc sepsiszentgyörgyi közigazgatási gyakornok, tartalékos zászlós, Hamar Endre tartalékos, Kozma Lajos honvéd őrnagy elsőkként kapnak vitézségi érdemkeresztet, Nagy Elek tartalékos honvéd őrnagy legfelsőbb elismerést (signum laudist) nyert. A sepsiszentgyörgyi Dálnoki Veress Lajos főhadnagyot a 9. huszárezredből másodszor tüntették ki, a 24. honvéd gyalogezredet a hadvezetés kimagasló teljesítményéért „gárdaezred” elnevezéssel jutalmazta. Miután a vármegye vezetése gratulált, Hauser Sándor ezredparancsnok mondott köszönetet a lelkesítő szavakért: „Legyen meggyőződve a tekintetes törvényhatóság, hogy a Kárpátok zordon bércei között őrt álló 24-es honvédeknek ezen meleg szavak buzdítólag fognak hatni a további küzdelmekben.”
Az ezred a háború folyamán a galíciai ütközetekben, továbbá a Kárpátokban az ország határainak védelmében, végül a Németország ellen indított orosz offenzíva visszaverésében vitézségével szerzett babérokat, amit a császár is elismerésben részesített. A marosvásárhelyi 9. huszárezred parancsnoka, Eder alezredes válaszában szintén hangsúlyozta: „Vezetésem alatt álló ezred tisztikara és legénysége a hadjárat kezdete óta derekasan és vitézül kiveszi részét abból a gigászi küzdelemből, mely legszentebb javainkért, édes hazánkért és királyunkért folyik.” A messzi földön harcoló és elhulló katonák győzelmébe vetett hit, valamint a sajtócenzúra szigora is bizonyára oka lehetett, hogy Sepsiszentgyörgy polgárait meglepetésként, teljesen váratlanul érte az 1916. augusztus 28-án éjszaka történt román betörés.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva… (4.)
Vargyas, Székelyszáldobos, Olasztelek
A Rikától visszafelé Vargyas irányába érdemes haladnunk. E nagyközség Erdővidék északnyugati csücske – a Rika-hegység és a Dél-Hargita lábánál – Barót városától kilenc, Sepsiszentgyörgytől 57 kilométer távolságra. Amit itt feltétlenül meg kell tekinteni, a település impozáns műemlék kastélya, amely a 16–18. századi építészet gyönyörű hagyatéka.
A Daniel-kastély a reneszánsz, a barokk és a klasszicista építészeti stílusok felejthetetlen remeke. Érdemes megtekinteni az unitárius templom harangjait, a hagyományos helyi festett bútordíszítést. A kora középkori alapokra épített református templomot, melyet Makovecz Imre tervei alapján építettek 2005-ben. 1997. május 31-én, az új templom alapkövének lerakásakor egy 12–13. századi középkori templom kőből faragott ablak- és ajtókeret-töredékeire, egy székely rovásírásos, kőből faragott keresztelőmedencére bukkantak. E rovásírásos szöveg megfejtése: „Mihály Isten szentje.” Vargyas egyike azon falvaknak, ahol utcanév és patakhíd – a Rapsán utca, a Tatár hídja – őrzi a település népének tatárok elleni önvédelmi harcát. Vargyas határában is találunk a tatárjárással kapcsolatos megnevezéseket, mondákat. Az almási barlangnál láthatjuk a tatár kápolna megmaradt romjait, a Csala tornyát, a Síró-kutat. Ez utóbbiak külön gyalogtúra látnivalói, témái. A két utcanévhez kötődő mondát báró Orbán Balázs, a legnagyobb székely a Székelyföld leírásában jegyezte le. A monda szerint egy tatár csapat vezére, Rapsán itt, Vargyason ütötte fel a főhadiszállását, innen rabolta, gyújtogatta a környékbeli településeket. Kezdetben a vargyasiak elmenekültek, míg végül egy Marczel Gergely nevű vitéz állt az élükre, és rátámadtak a ma is Tatár hídjának nevezett híd mellett a rablókra. A közelharcban azonban Marczel halálosan megsebesült, a vezér nélkül maradt nép felmenekült a Látóhegyre. Végül a vargyasiak Marczel feleségének vezérletével felfegyverkeztek, ki mivel tudott, rajtaütöttek és szétverték a tatár hordát. Rapsán vezér is menekülésre kényszerült, üldözői elől az egyik zsákutcába torkolló úton igyekezett egérutat nyerni, lovastul a megáradt Vargyas-patakba ugratott, és ott lelte halálát. Azóta az utca az ő nevét viseli. A vargyasiak tatárok elleni küzdelméhez hasonló mondáink száma elenyésző, épp ezért turistacsalogatónak képzelem, hogy a hasonnevű utca bejáratánál vagy a híd közelében dombormű ábrázolja Rapsán és a székely vitéz, Marczel Gergely párviadalát. Ez megvalósítható, mivel Vargyason él és munkálkodik Máté Ferenc (Ilonka) jeles fafaragó meg az ő tanítványai. De e faluban alkot négy és fél évszázada a híres bútorfestő Sütő-dinasztia is. Barót felé haladva útközben érdemes betérni a székelyszáldobosi bekötőútra, mert pár percnyi gyaloglás után, bal kéz felől egy borvízkút mellett felfrissülhetünk, megpihenhetünk. E forrás vizét Bethlen Gábor fejedelmünk reumás fájdalmai enyhítésére, kúrálásra használta, és nagyra értékelte a forrásvíz gyógyító erejét. A helyi lakosság e forrást nem véletlenül nevezi még ma is, 400 évvel később Bethlen-forrásnak. Száldobostól bő fél óra séta után már az olaszteleki Daniel-kastélyt tekinthetjük meg, amely gyönyörű késő reneszánsz és klasszicista stílusban épült. Tovább gyalogolva hamarosan Barótra érünk.
A mondák földjén jártunk
Köpeci–baróti gyalogtúránk egy nap alatt megtehető. Egy ilyen úton csak a legjelentősebb emlékhelyeket, műemlékeket kell megtekinteni, mert a látottak az emlékezetben csak így maradnak meg. Előre meg kell tervezni az útvonalat, a pihenőhelyeket is ki lehet jelölni. Útközben nem szabad a múlt tragikus eseményeit elhallgatni, mert ezek is részei életünknek. Ahol alkalom adódik rá, beszéljünk a tatárjárásról, az 1848-as eseményekről. Miért ne lehetne bemutatni Attila királyt is, aki a világ egyik legnagyobb birodalmát teremtette meg. Ne feledjük, Mongóliától Törökországig nagyszámú ázsiai nép büszkén vallja a hunokkal való rokonságot, és Attila királyt nagy elődnek tekintik. Az ázsiai népek többsége a székelyeket és a magyarokat rokon népként, Attila népeként tartja számon!
A nép ajkán élő mondák, a határnevek népi magyarázatával fenn lehet tartani az érdeklődést. Nem kell rágódni azon, hogy ezek mennyire kapcsolódnak a történelmi valósághoz. Ne feledjük, hogy mindenki tud Artúr brit királyról, a kerek asztal lovagjairól, Robin Hood balladahősről, akik mind-mind a fantázia teremtményei, de helyük van a brit nemzettudat formálásában, sőt, a filmsorozatok jóvoltából az egész világon közkedvelt történelmi hősök. A kora középkori magyar királyi várak romjainál nem árt, ha néhány mondatban ismertetjük a magyar honfoglalást, a székelyek származásával kapcsolatos elméleteket.
Az erdőkben, mezőkön énekeljük népdalainkat. Lehet, sokan most tanulják azokat! A mondák földjén, szülőföldünkön járva játszva ismerkedhetünk a természet világával. Utunk során őzek, nyulak, rágcsálók, mókusok, madarak is egyre gyakrabban feltűnhetnek. Jó, ha kerül olyan útitárs, aki a gazdag rovarvilágról, lepkékről is beszél. Alkalom adódik arra is, hogy ismerkedjünk a mezei, az erdei virágokkal, fákkal, gombákkal, és így lehet egy túraút, kirándulás teljesebb, élményekben gazdagabb, és válik a szülőföldszeretet bensőségesebbé.
Vége
Kádár Gyula, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jobbágytelke – ahol táncolni, énekelni jó
Ha nem is minden út, de nagyon sokak útja Jobbágytelkére vezetett ezen a héten, ahol a népi muzsika és néptánc volt az úr. Vannak visszatérő és új táborozók, akik megszállottként, hagyományőrzőként vagy néptánckedvelőként mártóztak meg a Folk Center Alapítvány által szervezett XVI. Marosszéki népzene- és néptánctábor forgatagában. Egy kis hangulatért, csipetnyi ízelítőért minket is Jobbágytelkére csalt a kíváncsiság, hiszen jó együtt lenni azokkal, akik őseink ritmusára, táncrendjére, dallamaira szórakoznak, mulatnak, ropják a táncot.
300 táborozó – kétharmada külföldi
Borongós, esős délután csöppentünk a táborba, a művelődési házban szólt a zene, László Zsolt irányításával éppen nyárádmenti táncokat tanultak, sokan járták, egymást érték a táncospárok, miközben a középen táncoló oktató lábát, mozdulatait figyelték.
Az információs irodában vendégekre váró hölgyek fogadtak, majd Puskás Attilára, az egyik főszervezőre vártunk, aki bokros teendői közepette szakított pár percet, hogy beavasson az idei tábor menetébe.
– A táborozók száma háromszázra nőtt. 60 százalékuk külföldi, ennek 10 százaléka nyugati. Érkeznek Németországból, Franciaországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Kárpátaljáról. Sokuk visszatérő táborozó, akik részesei szeretnének lenni a tábor kínálta programoknak. Az oktatás az előbbi évekhez hasonlóan történik, több helyszínen zajlik. Jelenleg nyárádmenti, mezőmadarasi, nyárádselyei, magyarói táncokat tanulhatnak a kezdők, a haladók és a gyerekek. Újdonság idén, hogy ínyencek, azaz félprofik is tanulhatnak, mégpedig nagysajói és magyarói táncokat, oktató Kádár Elemér. A táncon kívül hangszeres zeneoktatás és énekoktatás is zajlik. A gyerekekkel külön foglalkozunk, ők előszeretettel kézműves-foglalkozásokon vesznek részt – mondta el Puskás Attila szervező.
Kopjafa Bartók emlékére
Az idei tábor attól különleges, hogy a programokat a Bartók Béla-emlékév fémjelzi. Tudni kell, hogy Bartók a marosszéki, nyárádmenti népzenei gyűjtőmunkája során 1914-ben járt Jobbágytelkén. Az itteni gyűjtés emlékére szombaton kopjafát emelünk az iskola előtt – mondta a táborszervező.
Itt jegyeznénk meg, hogy idén Bartók- emlékévet tartanak Jobbágytelkén, az itteni gyűjtések 100. évfordulóján. Ennek egyik jelentős rendezvényére Kisboldogasszony-napi búcsúkor kerül sor. Bartók Jobbágytelkén 20 népdalt rögzített fonográfra, köztük van a közismert Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő című dal is, amelyet minden magyar ember ismer, csak ennek eredetét nem tudják.
Kézműves alkotók a csűrben
Beszélgetésünk után a Templomközi kézművesházba is bepillantottunk, ahol új rendeltetésű, egykor szénával tele csűrben alkottak a gyermekek, éppen papírsárkányt készítettek. Azon ügyködtek, hogy a saját készítésű vesszővázra felillesszék az egyéni ízlés szerint festett és mintázott papírt, hogy aztán szárnyalhasson az alkalmatosság. Sajnos, éppen szélcsendben és szemerkélő esőben az alkotómunkát nem követhette sárkányeregetés. De így is nagy volt az elégedettség, amit festékmentesítő, szorgos kézmosás követett. A csűrben az előző napokban volt még agyagozás, szalmaválogatás, szalmafonás –, hiszen a szalmakalap-készítés sajátos jobbágytelki kézműves-foglalatosság –, makarónifestés és -fűzés, kenyérsütés és csuhé- bábkészítés is. A résztvevők ellátogathattak egy helyi szalmakalapos-mesterhez és a kovácsműhelybe is.
Sok muzsika és tánc, néprajzi előadások
A kora délutáni órákban a Csűrmoziban zajlott a vetítés, többek között a Honvéd együttest láthatták (Antigoné, Ludas Matyi, Moszkva tér, Harangok), az Experidancét (Nagyidai cigányok, Ezeregy év). A néprajzi előadások között megemlítjük Kádár Elemér előadását – Hol volt, hol nem volt Marosszék? – Soós Zoltán előadását – A székely társadalom és Marosszék kialakulása a XIII-XIV. században –, Pávai István Marosszék népzenéje című előadását, ami számunkra is emlékezetes élmény marad.
A szervezők beszélgetésre is sort kerítettek a péterlaki zenészekkel, sőt kirándulást is szerveztek a közeli esztenára, ahol tábortűzzel zárult az egyik tábori este.
Szóval volt ott minden, tánc, muzsika, szórakozás, szakmai színvonal. A jobbágytelki táncokat napi rendszerességgel Fazakas János és Fazakas Emese oktatták. A nyárádmenti népdalok oktatását Kásler Magda vállalta, zenéltek a magyarpéterlaki zenészek, a Magos, az Üver zenekar, az Öves együttes és az adatközlők. A gálaműsor szombaton este 9 órakor lesz, ezen fellép a Bekecs néptáncegyüttes. Ezt követően – mint minden este – hajnalig tartó táncház lesz.
A tábor vasárnap ér véget.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

125 éve született Nyirő József
Százhuszonöt éve, 1889. július 18-án született Nyirő József, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzője.
Az Udvarhely megyei Székelyzsomborban látta meg a napvilágot, ahol édesapja a helyi elemi iskola igazgató- tanítója volt – olvashatjuk az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portrésorozatában. A gyulafehérvári papnevelő intézetben tanult, majd a bécsi egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett, 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.
1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord Idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.
Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent és országos sikert arató Jézusfaragó ember elbeszéléseiben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941- ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóságának és leleményességének képviselője, mint Tamási Ábele.
1933-tól Székelyudvarhelyen élt, majd Kolozsvárott a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1941-ben – miután az 1940. augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak – Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött.
1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-ben és 1945-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták.
Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író- publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez – ahogy Pomogáts Béla írta róla – "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".
A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés, amely politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, végül elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.
Népújság (Marosvásárhely)

Már százezren csatlakoztak a Nemzeti Regiszterhez
Meghaladta a 640 ezret a kettős állampolgársági kérelmek száma és már közel százezer felhasználó csatlakozott a Nemzeti Regiszterhez is, mely hamarosan spanyol nyelven is elérhető lesz. Harmadízben szerveznek szabadegyetemet határon túli magyar jogászhallgatóknak, emellett folyik a világ magyar vonatkozású helyeinek és tárgyi emlékeinek összegyűjtése is, miközben ösztöndíjasok élesztik fel a kapcsolatokat a magyar diaszpórával. A Rádió Orient műsorában minderről Wetzel Tamás, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár számolt be.
640 ezer felett a kettős állampolgársági kérelmek száma
Hatalmas feladat hárult a 2011 januárjától bevezetett kettős állampolgárság végrehajtóira a közigazgatásban: az első évben negyvenszeresére nőtt a beérkezett kérelmek száma, 2014-re a 640 ezres számot is meghaladta. „A folyamatos érdeklődés mellett a választások előtt még inkább megugrott a kérelmek száma. Eddig közel 600 ezren tettek állampolgársági esküt. A belföldi és a határ menti kérelmezés helyett azonban egyre inkább a külképviseletek kerülnek előtérbe” – foglalta össze a tendenciákat Wetzel Tamás.
„Az állampolgársági kérdések a korábban is megosztott hatáskörben voltak, mivel a tárca nélküli miniszternek nem lehet önálló struktúrája a kabineten kívül”. A korábban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban (KIM) lévő hatáskör a kormányzati átszervezés és a statútum rendelet révén a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága alá került, és ez a terület jelentős felértékelődését jelenti – emelte ki helyettes államtitkár.
Összegyűlik a határon túli fiatal magyar jogásztársadalom
A Kisebbségi Jogvédő Alapítvány és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet idén 3. alkalommal rendezte meg szabadegyetemét Piliscsabán. A határon túli magyar jogászokat megszólító esemény hiánypótlónak számít a kisebbségi, a nemzetközi, a nyelvhasználati és az európai uniós jog területén. A fiatal jogászok, joghallgatók a gyakorlati és elméleti ismeretek mellett kapcsolati hálójukat is bővíthetik. Wetzel kiemelte, a szabadegyetem orientálja a határon túli magyar jogásztársadalmat. Év végén spanyolul is elérhető lesz a Nemzeti Regiszter
A „diaszpóra magyarság halózatosodásának” további lehetősége a Nemzeti Regiszter. Az interneten elérhető folyamatosan frissülő adatbázis az információk terjesztése mellett szintén fontos tudatformáló felület. Wetzel hangsúlyozta: a Nemzeti Regiszter jelentős eszköz lehet a hiteles tájékoztatásban a Magyarországról terjesztett negatív hírekkel szemben. A regiszterbe szervezetek és magánszemélyek is jelentkezhetnek, a felhasználók száma rövidesen eléri a százezres nagyságot. „A kezdeményezés nem Szilikon-völgyi technológiát használ, mindössze egy alacsony költségvetésű kreatív megoldás” – a vendég hozzátette, az angol és magyar mellett az év végétől spanyol nyelven is elérhetővé kívánják tenni a felületet.
Magyar emlékhelyek és tárgyak elérhető közelségben
A Magyar Diaszpóra Tanács 2012 októberében döntött a magyarokhoz köthető emlékhelyeket összefogó Julianus-program elindításáról. A kataszter létrehozásában kulcsszerep jut a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasainak. Az egyes magyar közösségek által megteremtett közösségi- és emlékhelyek közül eddig 320-at vezettek be az adatbázisba. Wetzel elmondta, a magyarság szempontjából jelentős emlékek országokra lebontva, GPS koordinátákkal ellátva találhatóak meg a nemzeti regiszter oldalán. Hozzátette, a diaszpóra magyarság tárgyi emlékeinek összegyűjtését a Mikes Kelemen Program végzi – szintén a Kőrösi-ösztöndíjasok közreműködésével. Ösztöndíjasok segítségével élesztik fel a magyar identitást
A 2013 januárjában indult Kőrösi Csoma Sándor Program szintén sikertörténet: a 47 fővel indult kezdeményezés 2014-ben már 100 ösztöndíjast küldött ki a diaszpóra magyarság közösségeibe, az általuk igényelt tevékenységi körbe. A politikus a program bemutatásakor elmondta, a pályázást szigorú szűrés és egyhónapos képzés követi, ez után utazhatnak ki az ösztöndíjasok, akiknek az adott feladatkör ellátása mellett a kapcsolatok felélesztésén és információk áramoltatásán túl a kint töltött félév alatt folyamatos beszámolási kötelezettségük is van. „Az emigráns magyar közösségek korábban nem tartottak fenn kapcsolatokat a magyar állammal és semmiféle segítséget sem kaptak az anyaországtól – most viszont kinyíltak számukra is a követségeink, ösztöndíjasokat küldünk hozzájuk, és így sok segítséget tudunk adni számukra” - hangsúlyozta a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
orientpress.hu -

Lemhény nyerte a Székely Vágtát
Zsigmond János Timpex Amata nevű lovával, Lemhény képviseletében nyerte a 2014-es Székely Vágtát. A budapesti Nemzeti Vágtán tehát Lemhény mellett Gyergyószentmiklós és Szotyor is indulhat, valamint szervező településként Sepsiszentgyörgy is.
Július 20-án, vasárnap délután megtelt nézővel az Óriáspince-tető, a döntőbe jutott négy település szurkolói lelkesen támogatták kedvencüket. A döntő ünnepélyes megnyitóján Miholcsa József alezredes, a Székely Vágta megbízott főkapitánya Székely Tibor, a Nemzeti Vágta főkapitánya nevében is köszöntötte a versenyzőket és az egybegyűlteket: „Ismét nagyszerű futamokat, kiváló versenyzőket láttunk. Minden évben elmondom, hogy először érkezők is hallják: A hagyományt nem ápolni kell, nem beteg az, hanem megújítva megőrizni. Ma itt közösen méltán mondhatjuk el, hogy reményeink szerint a négy éve született új lovas hagyomány folytatódik itt Székelyföldön, nemcsak egy versenyre kulturális programokra, de egy igazi ünnepre hívva évről-évre mindannyiunkat. Az igazi ünnep sajátja, hogy egységre hív, s túlárad benne a szeretet. Ha körbenézek s ezrek mosolygó, örömteli arcát látom, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a mai Vágta igazi ünnep,mindannyiunk közös ünnepe. Köszönet mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban alázatos munkával mindent megtettek azért, hogy a Nemzeti Vágta negyedszerre is otthonra leljen itt az Óriáspince-tetőn” – hangzott az üzenet.
A Székely Vágta döntője rendkívül izgalmasnak ígérkezett, hiszen a rajthoz álló lovak mind nagyon erősek voltak. Lovasaik határozottan sarkallták indulásra patásaikat, a döntő futam jól indult, a lovasok szoros küzdelemben tették meg az első kört. Az elején László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós), valamint Mokán János és Vendel küzdöttek az első helyért, viszont szorosan mögöttük galoppozott Bódi Albert és Narkó (Kézdivásárhely). Másodpercek alatt változott a helyzet, a második kör végén már Zsigmond János és Timpex Amata (Lemhény), valamint László Pál és Darius (Gyergyószentmiklós) haladtak fej-fej mellett. A véghajrában Lemhény lovasa immár több lóhosszal győzedelmeskedett, ezzel megnyerve a negyedik Székely Vágtát.
A tiszteletkör után rögtön a díjátadó ünnepség következett. A harmadik díjasnak járó serleget és az 1000 lejes pénzjutalmat Sztakics Éva Judit, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, a Székely Vágta főszervezője és Szabó Zsolt, Hatvan város polgármestere, fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár adták át. A második helyezettnek Sógor Csaba, EP-képviselő egy kétszemélyes brüsszeli tanulmányi utat adományozott. A lovasnak járó második díjat átadta Mondok József, a Nemzeti Vágta társelnöke és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, egy serleget és az 1500 lejes pénzjutalmat. Az első helyezett egy feliratozott Herendi porcelánmanufaktúrát vehetett át különdíjként a KDNP Veszprém megyei választmánya ajándékaként Márton Szabolcs, herendi KDNP elnöktől. A győztesnek járt a Szabó István hagyományőrző fegyverkovács által készített 1861 M. gyalogostiszti vándorszablya is, amelyet maga a mester adott át, valamint a győztes serleg és a 2000 lejes pénzjutalom, amelyet Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Lázár Vilmos, a Nemzeti Vágta elnöke adott át.
Az Aranyparipa-díjat Fantom (Tusnádfürdő), Timpex Amata, a győztes ló (Lemhény), Léva (Bélafalva) és Márion (Kászon) kapta. A díjat Sztakics Éva Judit főszervező és Demeter János társszervező, a Vadon Egyesület ügyvezető igazgatója adta át.
Közlemény, Erdély.ma

Megtisztítanák Dózsa György nevét a ráaggatott téves jelzőktől
Dózsa György halálának 500. évfordulója alkalmából tartottak emlékünnepséget szombaton a népvezér szülőfalujában, a háromszéki Dálnokon.
A rendezvényt a Dálnoki Harmónia Vegyes Kórus és a helyi iskola diákjainak fellépése színesítette. A művelődési házban Ványai Ambrus tárlatát nyitották meg, melynek keretében Ágoston Sándor történész korabeli feljegyzéseket, tárgyakat mutatott be, és az Egerben élő Kiss István fafaragó készülő Dózsa-szobrát is meg lehetett tekinteni.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke beszédében kifejtette, az évszázadok során számos téves jelző fűződött Dózsa nevéhez, tévesen kegyetlen rablóvezérnek, az urakkal szembeszegülő proletárnak tartották.
„Mindennél fontosabb, hogy Dózsa György alakját megtisztítsuk a kényszerűen ráaggatott jelzőktől és visszaadjuk őt a székelyeknek, hiszen ő nem másokhoz, hanem hozzánk tartozik” – fogalmazott a megyei elöljáró. Bartók Ede Ottó, Dálnok polgármestere mintegy válaszként elmondta: a falu apraja-nagyja büszke a település híres szülöttjére.
Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja rámutatott: Dózsa György alakja számos kérdést vet fel, lehetőséget kell teremteni arra, hogy megismerjük a magyar történelem egyik kiemelkedő, meghatározó személyiségét.
Bíró Blanka, Székelyhon.ro

Fiatal tehetségek alkotnak Szárhegyen
A tehetségkutatás és -gondozás, a magyarságtudat erősítése és a közösségi szellem fejlesztése céljával szervezi meg évről évre alkotótáborát a gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány. A huszonegyedik rendezvény vasárnap nyitotta meg kapuit.
Hagyományosan Szárhegyen, ám ezúttal nem a ferences kolostorban táboroznak a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor résztvevői, a huszonnégy fiatalt és oktatóikat Böjte atya Kájoni János Gyermekotthona fogadta be. Rajzot, festészetet, fafaragást, kézművességet tanulnak itt egy héten át a diákok, a hasznosat a kellemessel ötvözve, kirándulásokat, szórakoztató programokat is iktattak programjukba a szervezők. A legtávolabbi résztvevők Felvidékről érkeztek, vannak diákok Nagyszebenből, a csángóföldi Lujzikalagorról, valamint Gyergyó térség különböző településeiről.
Idén is pályázat révén nyertek belépőt a táborba a jelentkezők – gyökerek témában kellett leadják pályamunkáikat, melyeket bárki megtekinthetett a vasárnapi megnyitó alkalmával a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ Schola vendégházának előcsarnokában. A közös kiállítás mellett egy egyéni tárlat anyagát is megcsodálhatta a közönség – a 15 éves Spînochi Csilla-Cristina, a Borsos Miklós alkotótábor egyik állandó résztvevője mutatta be munkáit.
A közel negyven alkotást felvonultató kiállítást Ferencz Zoltán képzőművész, a Kulturális és Művészeti Központ művészeti vezetője méltatta. Úgy fogalmazott: „A tárlat anyaga bemutatja azt a világot, amit a fiatal alkotó korához illően képvisel. Természetes, hogy ebben a korban még nincsen meghatározott »útja«, de még nem is várható. Csilla sok témához, technikához nyúl hozzá: absztrakt, expresszionista, hagyományos tusrajzzal készült figuratív tájképek, pasztellel készült munkák képezik a tárlat anyagát. Egyvalami közös bennük: látásmódjukban szinte kivétel nélkül megtalálható valami, ami az emberi elme különböző sajátosságait kutatja, valamint a kivételes és a szabályszerű különös ötvözete.”
„Követjük a táborainkban részt vevő gyerekek életútját, úgy érezzük, hogy az évi rendszerességgel szervezett programunk hozzájárul a fiatalok pályaválasztásához, tehetségük fejlesztéséhez. A húsz év alatt 47 egykori táborozónk folytatta tanulmányait képzőművészeti vagy kézműves területen” – mondta el az ünnepségen Bancsi Edit, a szervező alapítvány ügyvezetője.
A 21. Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány, valamint a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében jött létre. Az esemény Hargita megye tanácsa, a Communitas Alapítvány, a gyergyószentmiklósi Bonus Rt., a Fundamenta Kft., valamint György István támogatásával valósulhatott meg. A szervezők köszönetet mondanak továbbá a Vaskertes Iskola pedagógus-, diák- és szülőközösségének is a segítségért.
Pethő Melánia, Székelyhon.ro,

Elhasaltak a fiatal pedagógusok
Az előző évekhez hasonlóan gyengén teljesítettek a véglegesítő vizsgára jelentkező háromszéki pedagógusok, s bár a tavalyhoz képest néhány százalékkal jobb az eredmény, többen írták meg a 8-ast (53,97 százalék), ez az arány így is jóval az országos átlag (60,62 százalék) alatt marad. A 126 vizsgázóból 58-an megbuktak, néhányan még a 4-est sem érték el. A leggyengébb eredményeket az angol szakos tanároknál jegyezték, közülük négyen írtak 3-as és 4-es közeli dolgozatot, egy zenetanárnak 2,60-at ért a tudománya, egy földrajz szakos 2,90-et írt. Hogy mégsem volt lehetetlen válaszolni a kérdésekre, és elérni az átjutó jegyet, bizonyítja, hogy 68-an kaptak 8-asnál nagyobb értékelést, egy matematika szakos tanár pedig 9,95-tel a legjobb eredményt érte el. Az oktatási minisztérium tavalytól emelte meg 7-esről 8-asra a mércét, idén már legalább ekkora osztályzat kellett, hogy a fiatal pedagógusok elnyerjék a véglegesített minősítést a tanügyben (ami nem azonos a végleges katedrával), aki ezt a tanítás megkezdése utáni öt esztendőben nem éri el, csak kezdő helyettesítőként oktathat.
Országos szinten 9196 jelentkező állt vizsgázni és 60,62 százalékuk vette sikerrel az akadályt. Az idei arány jelentősen jobb, mint a tavalyi, akkor alig 47,83 százalék érte el az átmenő jegyet. A legjobban a Kolozs megyei pedagógusok teljesítettek –72,57 százalékuk megkapta a 8-as fölötti osztályzatot –, a leggyengébben a Máramaros és Giurgiu megyeiek, 47,62 százalékuk volt csupán eredményes. A fellebbezéseket szombaton és vasárnap lehetett benyújtani, végleges eredményeket július 24-én hirdetnek.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)