Százéves a szovátai városháza
II. helytörténeti konferencia
A Teleki Oktatási Központ, Szováta város önkormányzata, a Bernády Közművelődési Egylet a Sóvidék kulturális folyóirat szerkesztőségével közösen immár második alkalommal szervezte meg szombaton a fürdővárosban a szovátai helytörténeti konferenciát, amelynek tematikája volt: 100 éves a városháza. Az egynapos szakmai rendezvényen helyi és vendégkutatók, történészek a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos munkáikat mutatták be.
Szolláth Hunor, a Teleki Oktatási Központ igazgatója és a Sóvidék kulturális folyóirat főszerkesztője lapunknak elmondta, a konferencia célja az, hogy a Sóvidékkel kapcsolatos tudományos kutatásokat – legyen szó bármely szakterületről, néprajzi, régészeti kutatásról – a nagyközönség elé tárják, hogy ne csak különböző szakfolyóiratokban jelenjenek meg, amelyekhez esetleg nem, vagy csak nehezen lehet hozzáférni. Ez két úton valósult meg, egyrészt szombaton meg lehetett hallgatni az előadásokat, akiknek erre nem volt lehetősége, az majd elolvashatja a konferencia anyagából összeállított kötetet, amelyet az év végére a Sóvidék folyóirat ad ki a helyi önkormányzat anyagi támogatásával. A másik fontos cél, hogy teret biztosítsanak a kutatóknak, szakembereknek a találkozásra, tapasztalatcserére. A főszervező kifejtette, a tavalyi, első konferenciát a 75 éves Fekete Árpád és Márton Béla valamint a 85 éves Derzsi Ferenc tiszteletére szervezték, akik sokat tettek a Sóvidék múltjának a kutatása terén; az idén, mivel adott volt a kerek évforduló, 100 éve épült a szovátai városháza, úgy gondolták, legyen ez a tematika. Helyi szakemberek, kutatók, helytörténészek érkeztek Korondról, Marosvásárhelyről, Szovátáról, de Magyarországról is.
Eleve községházának épült
A konferencia első előadója Józsa András szovátai pedagógus, kutató volt, aki Százéves a szovátai városháza című előadásában ismertette a felépítés történetét. A szakember elmondta, a hét végi konferenciának is otthont adó épület eleve községházának épült, és mai ismereteink szerint a felülete ugyanekkora volt, mint most. Később, ahogy a város nőtt, és egyre több teremre volt szükség, a kezdeti, tágas helyiségeket mind kisebbekre szűkítették. – Az akkori vezetők tapasztalták, hogy rövid időn belül duplájára, sőt triplájára nőtt Szovátának a lakossága, a legnevesebb fürdőhellyé vált, így ők már a majdani városnak építkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy az első világháború idején rengeteg új intézmény, bizottság, többek között a Vöröskereszt foglalkozott árvák, özvegyek megsegítésével, hadisegélyek kiosztásával, és ezeknek mind tudtak helyiséget biztosítani. Ez a nagy terem, ahol a konferencia tartatik, eleve gyűlésteremnek épült, a képviselőtestület – így nevezték akkor a település vezetőségét – itt tartotta a gyűléseit és a demokrácia jegyében itt hallgatták meg a község lakóit a települést érintő dolgokról – fogalmazott Józsa András.
Egy érdekességről is szó esett, Szováta rendtartó székely falunak egykor volt egy épülete, amely a történelmi iratok szerint a hónap 29 napján kocsmaként, egy napig pedig községházaként működött. Ennek a hátterében az áll, hogy akkor nem volt állami segély, sem uniós pénz, a község pedig fenn kellett tartsa magát, emellett a lakók mindenhez közmunkával hozzá kellett járuljanak. Építkezésekhez, hídépítéshez, piactér kialakításához, ki szekérrel, ki lapáttal, mindenki hozzájárult. Józsa András a szovátai városházával kapcsolatban még egy érdekességet elárult: amint Vásárhelyen a Kultúrpalota hangversenytermét egy időben az akkor a technika csodájának számító mozivetítésnek szentelték, úgy az 1910-es években, amikor a legnépszerűbb fürdőhelynek számított Szováta, akadt egy élelmes vállalkozó, aki jelentkezett, hogy állandó moziteremként működtetné a városháza gyűléstermét. A képviselőtestület akkor megvitatta, hogy anyagilag milyen hozadéka lett volna ennek, ám írásos emlék nincsen arról, hogy ez végül megvalósult-e vagy sem – magyarázta a kutató.
Fekete Árpád az örmény eredetű szovátai magyarokról értekezett. Elhangzott, hogy a környéken élő örmények megélhetési forrása a kereskedelem volt, fakereskedéssel foglalkoztak, kocsmákat működtettek, sokan mészárosok voltak. Ma a környéken élő leszármazottaik nem beszélik a nyelvet, viszont a közösségtudat annál erősebben él bennük, örmény eredetű magyaroknak vallják magukat.
Fábián Gabriella a Szovátán élő vallási közösségek múltjáról tartott előadást, Ambrus Lajos pedig Az Erdélyi Magyar Unitárius Egyház 1841-es korondi zsinatának határozatai az anyanyelvű oktatás kiteljesítésében címmel érkezett. Ez utóbbiban elhangzott, hogy Brassai Sámuel polihisztor, aki részt vett a zsinaton, megállapította, hogy annyira rosszak a tankönyvek, hogy azokból lehetetlen jól oktatni, ezért a zsinat elhatározta, hogy jobb tankönyveket kell biztosítani. Egy másik határozat szerint kötelezni kellett a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyerekeket, mivel akkor száz gyerekből hatvan nem járt iskolába – fejtette ki előadásában a kutató.
Szolláth Hunor a városról szóló fürdőkalauzok, tájékoztató kiadványok időbeni alakulását ismertette, tartalmi, illetve esztétikai megközelítés alapján. A felkutatott anyagból egyértelműen az derül ki, hogy az I. világháború előtt megjelent első kiadványok óta ezek egyre színesedtek, külsőre egyre mutatósabbá váltak, viszont tartalmi szempontból idővel leszegényedtek, szinte kizárólag reklámcélokat szolgálnak. A továbbiakban Mester Zoltán, Szi-lágyi Zsolt, Pánczél Szilamér, Pál-Antal Sándor, Berekméri Róbert, Mihály Ferenc, Nemes Gyula, Márton Béla, Zepeczaner Jenő és Tófalvi Zoltán Szováta, illetve a Sóvidék történetével kapcsolatos szakmai előadásaival folytatódott a konferencia.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Előadásokkal egybekötött könyvbemutató
Mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak
Arad – Pénteken a minorita kultúrházban 18 órakor kezdődött az előadásokkal egybekötött könyvbemutató, amelyen Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke köszöntötte a szép számú egybegyűltet, majd átadta a szót a prezídiumban helyet foglaló Bognár Levente aradi alpolgármesternek, RMDSZ megyei elnöknek. Bognár köszöntőjében üdvözölte a jelen lévőket, név szerint megemlítve p. Kalna Zsolt minorita provinciálist, p. Blénesi Róbert plébánost, ft. Király Árpád marosi főesperest, ft Sándor Tivadar arad-gáji plébánost, ft. Sándor Balázs kórházlelkészt, ft. Szilvágyi Zsolt temesvár-józsefvárosi plébánost, nt. Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztort, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkészt, és dr. Matekovits György termesvári fogorvost. A továbbiakban örömének adott hangot, amiért az Aradi Polgármesteri Hivatal támogatta A minoriták Aradon című kötetet. Ugyanakkor köszönetet mondott a minorita atyáknak az aradi magyarságért kifejtett, több mint 300 éves szolgálatért.
Matekovits Mihály, a kötet társszerzője írói munkájának a motivációiról szólt. Arról, miért tiszteli olyannyira a minoritákat, hogy szükségesnek látta az 1702-ben Aradon elkezdett munkájuknak, sokrétű szolgálatuknak a kötetbe foglalását. Ennek családi indítéka is van, hiszen a belvárosi katolikus templomban a minoriták keresztelték meg, vallásos családban nevelkedett, rendszeresen eljárt a templomba, a minorita házba, ahol megismerkedhetett a minorita atyák munkájával. Az sem mellékes, hogy női fodrász édesapját 1948-ban, amikor a minorita házban bérelni akart egy helyiséget a fodrászata számára, p. Gruber Ernő plébános mentette meg az anyagi összeomlástól. Azt mondta ugyanis, hogy szívesen bérbe adja neki a helyiséget, de várjon még egy keveset, mert úgy hallotta, közeleg az államosítás. Várt, így nem államosították az összes családi vagyont, amit a fodrászüzletbe fektetett volna.
A továbbiakban részleteket közölt a minoritáknak a közjó szolgálatában kifejtett munkájukról, melynek során az elesetteknek, a szegényeknek, a betegeknek segítgettek az egész városban. Különösen sokat tettek az anyanyelvű oktatás érdekében, hiszen sok atya tanárként, tanítóként is szolgált a magyar nyelvű oktatásban. Nehéz időszak volt az impériumváltás utáni, amikor az aradi magyarság iskolaépület nélkül maradt, ezért a diákok és a tanárok a város 11 pontján szétszórva tanultak, illetve oktattak. A minoriták álltak az élére a mai Csiky Gergely Főgimnázium épülete megálmodásának, létrehozásának is. Kitartó, tudatos munkájuk eredményeként, az aradi magyarság néhány év alatt felépítette az iskolát, majd a bentlakást is. A Wild Endre minorita atya által megálmodott minorita kultúrház volt ekkor az aradi magyarság kulturális központja. Manapság is itt működik a Kölcsey Egyesület, illetve a Magyar Pedagógusok Szövetségének a könyvtára. Előadása során, az Aradon átvonult történelmi esemény mindenikében szerepeltek a minorita atyák, akik mindig a helybeli magyarság lelki vezetői, gyámolítói, tanítói voltak.
A Vasárnap
A továbbiakban Ujj János történész tartott magvas előadást a minorita atyák által kifejtett sajtótevékenységről, főként az aradi, leghosszabb életű kulturális folyóirat, a Vasárnap történetén vezette végig a hallgatóságát. A havi lapnak indult kiadvány első száma Aradi Katolikus Egyházi Tudósító címmel látta meg a napvilágot, főszerkesztője dr. Monay Ferenc minorita atya volt, kiadója az Aradi Római Katolikus Plébániahivatal. Fél év múlva, a főszerkesztőnek rendfőnökké történt kinevezését követően, a szerkesztést Wild Endre atya vette át, aki több mint 2 évtizeden át irányította a lapot. Előbb egyedül, majd Szilágyi M. Dózsa nagyváradi premontrei tanár főmunkatárssal, 1931-től pedig Fischer Aladárral, az Aradi Katolikus Főgimnázium igazgatójával. Amint a címe is utal rá, kezdetben a lap kizárólag a rend, az egyházmegye, de elsősorban az aradi hitélet eseményeiről szándékozta tájékoztatni az olvasóit. 1920-tól azonban kisebb formátumban megjelenve, rendszeresen beszámolt a csanádi megyés püspök látogatásairól, tetteiről, valamint az aradi katolikus élet eseményeiről. A lap indulásától kezdve mentes volt a politikai tartalmú írásoktól, ennek ellenére, 1919-től, az impériumváltástól a román hatóságok rendszeresen cenzúrázták. Ezzel együtt, a minorita atyák többször tanúbizonyságot tettek a kisebbségi híveik jogai melletti kiállásukról. Amint írták, „A minoriták egyedüli gazdagsága Istenbe vetett hitük és magyarságuk”. Mivel a biztató ígéretek ellenére a magyar iskola nem kapta vissza az épületét, 1919. november 23-án 873 tanulóval megnyitotta kapuit a Római Katolikus Főgimnázium, több mint három évtizedig meghatározó szerepet játszva az aradi magyar nyelvű oktatásban. Az itt zajló tevékenységről bőségesen beszámolt a Vasárnap is. Ezek között kiemelhető a tanintézet új épületének 1923. szeptember 23-án, Pacha Ágoston püspök által történt felszentelése is. A Vasárnap kisebb csoda folytán túlélte a bécsi döntést követő dél-erdélyi drasztikus lapbetiltásokat is. Utolsó száma 1940 decemberében látott napvilágot, de két és fél év múlva, ugyancsak a minorita atyák jóvoltából megjelent a Havi Szemle kulturális folyóirat, ami egy újabb előadást igényelne – zárta értékelését Ujj János történész.
Együtt imádkozni
Az est további részében p. Kalna Zsolt, az Szent Erzsébet Minorita Tartomány főnökének az előadása hangzott el, aki a minoriták jelenlegi életét, tevékenységét érintette. Ebből kiderült, hogy a minorita atyák fogyatkozása miatt Szegeden ketten szolgálnak, az egri minorita házat viszont nem tudják ellátni. Erdélyben még Nagybányán és Avas-felsőfalun moldvai segítséggel működik a rendház. Aradon Blénesi Róbert atya képviseli a magyar minoritákat. Ami a jövőt illeti, arról a Rómában székelő Generális Kúria több éve tárgyal. A tervek szerint az erdélyi részeket a moldvai rendtartományhoz kívánják csatolni, ahol 300 minorita atya van, a magyarországi részt különálló tartományként hagynák meg. A kifejtett ellenállás miatt, a tervet eddig nem tudták végrehajtani, de nem mondtak le róla. Hat év haladékot kaptak a helyzet megváltoztatására. Reménykeltő, hogy idén négyen jelentkeztek, egy novicius a közelmúltban tett fogadalmat. Tehát valami elindult, de fontos az összefogás. Sokat kell imádkozni. A találkozásokban, a közös imákban kell kérni Isten segítségét a Szent Erzsébet Minorita Tartománynak a megtartásáért – fejezte be mondanivalóját p. Kalna Zsolt tartományfőnök.
Az est szerzői dedikálásokkal, illetve a Kölcsey Egyesület által adott szeretetvendégséggel zárult. Az Egyesület vezetősége ezúttal is köszönetet mond az Aradi Polgármesteri Hivatalnak a kötet kiadásához nyújtott támogatásért, a szerzőknek a munkáért, a résztvevőknek az est ünnepélyességéhez való hozzájárulásáért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Szituációs drámák kistotálban – a Magyar Dráma Napja Erdélyben
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják.
Erdélyben és a Partiumban is megünnepelték a magyar dráma napját a hét végén – a jeles napot minden évben szeptember 21-én, Madách Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulóján tartják. „A színdarabokban nem feltétlenül mindig a szöveg a fontos, mint inkább a megjelenített szituációk” – jelentette ki Tasnádi-Sáhy Péter drámaíró szombaton Nagyváradon azt követően, hogy a Szigligeti Színház művészei a magyar dráma napja alkalmából felolvasó-színházi előadás keretében bemutatták első színdarabját, a Kistotált. A Budapesten született, jelenleg Nagyváradon élő szerző krédóját első darabja is tükrözte, amely címéhez méltóan a filmművészetben alkalmazott plánhoz hasonlóan a kortárs budapesti mindennapok egy szegmensét, annak jellegzetes figuráit mutatja be. Az epizódszerű jelenetekből összeálló darabban a felesége által elhagyott, gyerekétől is eltiltott, kilátástalan helyzetű férfitól a sikeres, de neurotikus, zilált magánéletű vállalkozóig és a felnőttek világába éppen csak belekóstoló, félénk diáklányig számos figura megtalálható, történetük a mai, egyre kevésbé emberarcú, egyre kilátástalanabb mindennapokba ágyazódik be.
Felolvasószínházban megelevenedett kortárs darab
A színészek által még egy kis kultúrkávéház miliőjében is szuggesztíven megelevenített darab rovására talán csupán annyi írható, hogy a mindennapi figurák – bár gyakran hangzanak el vulgáris kifejezések, amelyeknek teljes mértékben helyük van a mai magyar közegben játszódó drámában – néha nem annyira egy mindennapi ember, hanem inkább egy amerikai sitcom szereplőjének stílusában szólalnak meg. Élő ember nemigen mond olyat, hogy „úgy néz ki, mint egy mini-Stonehenge, amit lefingott egy dinoszaurusz”, és néha más szereplők is kissé papírízűen szólalnak meg. Mindez azonban nem rontja el végzetesen az élvezeti értékét a darabnak, amelyet a szerző – az azt színpadra alkalmazó Dimény Levente jellemzését kölcsönvéve – szituációs párbeszédek összességeként jellemzett. Az 1981-ben született Tasnády-Sáhy Péter egyébként nem csupán a színház világa iránt érdeklődik, tavaly megnyerte az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatát. Jelenleg a nagyváradi Erdélyi Riport című hetilap újságírója, korábban Temesváron élt, ahol a Csíki Gergely Állami Magyar Színház fiataloknak szóló Virtuális Színház című projektjében dolgozott dramaturgként. 2009-ben 10 hónapig angolt tanított egy szegénynegyedben Indiában, ottani élményeiről 2010 végén Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója címmel írt kötetet. Mint elmondta, apai ágon nagyanyja temesvári, nagyapja pedig nagyváradi, így tulajdonképpen „hazajött” Budapestről a Béga-parti városba, majd onnan feleségével, Tasnády-Sáhi Noémival együtt, aki korábban a temesvári színház színésze volt, idéntől pedig a nagyváradi Szigligeti Színház művésze – a Pece-parti Párizsba.
Társulatok főszerepben
A színháztörténetet nem a szerzők, rendezők, nem is a színészek, hanem a társulatok írják – hangzott el Marosvásárhelyen a magyar dráma napjának legfőbb üzeneteként. Az ünnepség Vásárhelyen pár éve a Nemzeti Színház mögött található Aranka György-szobornál kezdődik. Aranka volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítója, de ő volt az is, aki elsőként kérte a guberniumot 1791-ben, hogy engedtessék meg a magyar nyelvű színjátszás – hívta fel a figyelmet a koszorúzáson a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila. Hozzátette, a magyar dráma napjának ünnepe a számvetésre is jó: végiggondolni, mit valósított meg a színház eddig, és mit nem, valamint mit kell még elvégeznie. A Nemzeti idén elérte a legmagasabb nézőszámot 1989 óta – mutatott rá Gáspárik. Az ünnepségen felolvasták Láng Zsolt marosvásárhelyi író a jeles nap alkalmából írt üzenetét is. „Nem véletlen, hogy a színháznak soha nem kellett cenzúrától tartania, vagy betiltástól félnie. Két ember szavak nélkül, sőt, kézjelek nélkül is el tud küldeni bárkit melegebb éghajlatra. Ki lehet dobni színészeket, felszállnak a buszra, és amíg az állomásra érnek, képesek valami olyasmit eljátszani, amitől a busz utasai megbabonázva szegődnek a nyomukba, vagy megfordítják őket, és visszakövetelik nekik a színházukat” – hangzott el Láng Zsolt üzenetében. A rendezvényen az idén nyolcvan éve született Páskándi Géza íróra, költőre, drámaíróra emlékeztek, felolvasószínház keretében mutatták be Páskándi Kalauz nélkül című darabját, majd a magyar drámáról Demény Péter író beszélgetett Gáspárik Attilával.
Krónika (Kolozsvár)

Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)

„Jó alapra, a hitre kell építeni”
Hálaadó istentisztelet keretében vette birtokba az elmúlt pénteken a belsőleg megújult templomát a Kolozsvári Evangélikus – Lutheránus Egyházközség.
Az ünnepi eseményen egyházi és világi méltóságok, testvérgyülekezetek képviselői, tervezők és kivitelezők, valamint az egyházközség tagjai vettek részt.
„Nem a falaké az ünnep, hanem a lelkeké. És ugyan ez a templom nem a legnagyobb, és nem a legrégebbi Kolozsváron, de ez a templom számomra a legszebb, mert a miénk” – hangsúlyozta igehirdetésében Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök. Az igehirdető az 1977-es bukaresti földrengés személyesen átélt katasztrófájára is emlékeztetett, rámutatva: a földrengésben azok az épületek pusztultak el, amelyeknek nem készült becsületes alapja. „Lelki épületeinket jó alapra, a hitre kell felépíteni” – vonta le a tanulságot az evangélikus egyházfő. Salamon templomszentelő imáját idézve rámutatott, önmagában a tér nem elegendő, csakis Isten jelenléte szentelheti szakrális térré a templombelsőt. Adorjáni Dezső Zoltán külön köszönetet mondott a tervezést végző Guttman Szabolcs műépítésznek, valamint a kivitelezést végző csapatnak.
Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen Kelemen Hunor RMDSZ-elnök felszólalásában hangsúlyozta, a templomépítő embert az jellemzi, hogy olyan szakrális teret teremt, amelyben Isten útját, a hitet keresi. „Aki felújít egy régi templomot, az a múlt fele fordul, és összeköti azt a jövővel. A szilárd alapot, amit örökségül kapott, továbbviszi, épít rá. A megújulás folyamata pedig nem csak az épületre érvényes, hanem az emberre, a családra, a közösségre” – mondta a szövetségi elnök. – Nehéz időkben került sor erre a felújításra, de volt néhány olyan alapvető érték, amelyet a kolozsvári evangélikus magyar közösség megőrzött és fontosnak tartott ebben az időszakban. Ilyen volt az összefogás, az egymásba vetett bizalom és a szolidaritás.” Kelemen Hunor rámutatott: a felújítás azt jelenti, hogy a közösség nem akarja elfeledni gyökereit, nem adja fel múltját. „És egy felújítás azt is jelenti, hogy az a közösség, amely tárgyi, épített örökségét megőrzi, az hiszi azt, hogy szülőföldjén megmarad. Aki a múltba befektet, az a jövőbe ruház be” – hangsúlyozta ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke.
Az ünnepi közgyűlésen Fehér Attila evangélikus lelkész, főtanácsos sorolta fel a felújításhoz kapott segítséget, majd Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Máté András Levente, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, parlamenti képviselő, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, valamint Prőhle Gergely, Magyarország Külügyminisztériumának helyettes államtitkára szólalt fel.
A kolozsvári műemlék templom felújítása idén januárban kezdődött, a restaurálás a gyülekezeti tagok és helyi vállalkozók adományai mellett a kolozsvári és Kolozs megyei önkormányzat, a román és magyar kormány támogatásának köszönhetően valósulhatott meg. A munkálatok során letisztították és újrafestették a falakat, hangszigetelt ablakokat szereltek be, kicserélték a teljes elektromos hálózatot, restaurálták a faldíszeket. A hajlékban utoljára 1967-ben végeztek átfogó belső javítási munkálatokat. A templom építését Martin Liedemann lőcsei származású evangélikus lelkész kezdeményezte. 1803-ban vásárolták meg a telket, majd 1816-ban sor került az alapkőletételre. Winkler György tervei alapján 1829 novemberére készült el, ebben az évben szentelték fel.
Krónika (Kolozsvár)

Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Örökség-díjas az EKE
Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnöksége szombaton vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében székely ruhába és kalotaszegi népviseletbe érkeztek a képviselők.
A magyar örökség szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe immár bejegyezték az Erdélyi Kárpát-Egyesületet is. Az ajándék és kitüntetés tulajdonképpen kötelesség, mely az Erdélyt átfogó, természetjárást, honismeretet és környezetvédelmet fő tevékenységének tartó egyesületet további munkára készteti.
A Magyar Örökség és az Európa Egyesület által szervezett, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott hetvenkettedik ünnepségen tüntették ki az EKE-t, amit a gyergyószentmiklósi lakhelyű országos elnök, Dezső László és a héttagú küldöttség népviseletben köszönt meg. A díjra javaslatot tevő, a kuratórium egyik Erdélyt képviselő tagja, Veres Kovács Attila nagyváradi lelkész elmondta: „1995 óta, amióta Farkas Balázs és Makovecz Imre kitalálta a Magyar Örökség-díjat, kárpótolandó mindazokat, akik az elmúlt rendszerben nem nyerhettek elismerést, a bíráló bizottságban és kuratóriumban a Kárpát-medence, illetve a nagyvizeken túli magyarság képviselőit is beválasztották. Erdélyből Benkő Samu akadémikust és személyemet hívták. A mi dolgunk, hogy az Erdélyben fellelhető, örökségre számot tartó, átörökítendő értékeket felhozzuk ide az akadémia gyönyörű dísztermébe, és itt legyen közkinccsé téve, hogy ne csak egy régiónak, hanem azáltal, hogy bekerül a magyarság szellemi múzeumába, az Aranykönyvbe, az egész nemzetnek kincse legyen. Hát így került sor az EKE-re is, és így erdélyi ünnep volt az akadémián”. A lelkész hozzátette, hogy „az EKE feladata e díj tulajdonosaként, hogy látható jelét adja, részesült ebben a nagyon magas polgári kitüntetésben. Ez egy megtisztelő cím, látható jele a magyar koronát ábrázoló jelvény, amit a mindenkori elnöknek a nyilvánosság előtt viselnie kell. Úgy kell ápolni tündérkertünket és minden kincsét, hogy az továbbra is magyar örökség legyen”.
Az ünnepségen elhangzó laudációt Dávid Gyula irodalomtörténész írta, az egyesület érdemeit 1892-től kifejtett tevékenységével támasztva alá, Erdély, mint tündérkert ismertetésének, közkinccsé tételének fontosságát hangsúlyozva. Dezső László országos elnök így fogalmazott: „Az Erdélyi Kárpát-Egyesület 15 bástyája és közel kétezer tagja, valamint pártolóink és támogatóink nevében mondok köszönetet mindazoknak, akik érdemesnek tartották egyesületünket e magas kitüntetésre, igazolva, hogy az EKE öröksége a Magyar örökség. Bízom benne, hogy a kitaposott ösvények kövezéséhez fog hozzájárulni e díj is, megerősítve mindazt, hogy az évszázados munkát folytatni kell, hisz tennivalónk van bőven.”
A szombati ünnepségen díjat vehetett át az Évezredes népi gyógyászat képviselőjeként a Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő biológus, gyógynövényszakértő is, aki az EKE kiadványa, az Erdélyi Gyopár munkatársa. „Megdöbbenéssel fogadtam a díj hírét, sok időnek el kellett telnie, hogy magamhoz térjek. Én nem érzem úgy, hogy a rangos tudósok, művészek közé besorolhatok. A döntést viszont elfogadom, lehet, hogy egyszer hozzászokok. Tény, hogy amikor az ember a hetvenedik évéhez közeledik, nem árt neki egy kicsi lökés: dolgozz, fiú, dolgozz még! Lényegében ez jó értelemben vett terheket ró rám, sok mindent kell tennem még, hogy bizonyítsam: megérdemlem ezt a díjat. Nem lehet megállni. De nem is szeretnék, amíg a Fennvaló meg nem állít. Mert az élet tulajdonképpen mozgás.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Varga Andrea történész felhívása a restitúció ügyében
Ismét közzétette két évvel ezelőtt megfogalmazott felhívását az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciójának közös rendezése ügyében Varga Andrea. A történész egy esettanulmánnyal is kiegészítette korábbi szövegét. Írását az alábbiakban közöljük.
Az alábbi szöveg több mint két éve íródott, időközben el is felejtettem, születése óta megjárta több magyarországi állami és közigazgatásban dolgozó felső vezető elektronikus postaládáját is. Nem gondolom, hogy érdemben bárki fantáziáját megmozgatta volna az alábbi felvetés, de hát az összefüggések nem mindig a kellő időben látszanak meg, s néha csupán megkésve mutatják érvény(esülés)üket…
Kezem közé került minapában az EMMI-Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 2013. július 24.-i, szerdai budapesti Országos Satószolgálaton keresztül kiadott közleménye, mely szerint: „A (magyar – V.A.) kormány támogatja a magyar közösségeket törekvéseik elérésében. Magyarország kormánya bármely kérdésben – így az egyházi ingatlanok rendezése ügyében – tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a határon túl élő magyar közösségek törekvéseit támogassa" – mondta július 24-én Hölvényi György, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár a 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor első napján tartott panelbeszélgetésen.
Fontos, hogy az adott ország vezetése kellő alapot biztosítson az egyházak működéséhez, a szabad vallásgyakorláshoz – tette hozzá az államtitkár a Kós Károly-sátorban. Hangsúlyozta, hogy az egyházi ingatlanok rendezésekor türelemmel kell lennünk, Magyarországon 2011-ben, 20 év után sikerült lezárni a folyamatot”.
Az ország adott, a kellő alap ugyancsak, a türelemről nem is beszélve. Ami azonban nem áll, az a „sikerrel lezárt folyamat”…
Az elmúlt hónapokban személyes érintettségem miatt nem akartam elmondani véleményemet az erdélyi egyházi ingatlanok restitúciós ügyében. Ugyanakkor köztudott, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés az egyetemesen elismert alapvető jogok közé tartozik (denial of trial vagy déni de justice). Ezekért kiállni nem csupán misszió, de felelősség is. Mégpedig közös, hamiskodás-mentes és morális felelősség.
Korunk Európájában, több mint két évtizeddel az 1989-es változások után, az egykori kommunista országok közül Románia maradt az egyetlen, amely ezidáig nem volt képes európai jogi normáknak megfelelően, törvényes úton rendezni a volt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának kérdését. Míg a polgári demokratikus országokban, Nyugat-Európában a teljes oktatási rendszernek meghatározó részét alkotják a felekezeti iskolák, addig korunk Romániájában még az 1990 után kialakított vagy revitalizált magyar egyházi iskolai intézmények is többnyire jogfosztottak, tulajdonukból konstans módon kiforgatottak, állami szintű szabályozás és egyházi érdekű kezdeményezések összhangjának hiánya miatt lényegében mindmáig működésképtelenek. Nem utolsósorban éppen vagyoni helyzetük, állapotuk, s főképp pedig rendezetlen státuszuk okán.
Az állapotok változása és a román állam következetesen vonakodó, restitúciót nyíltan megnehezítő (vagy direkten ellenérdekelt) egyházpolitikai együttműködési szándéka miatt az alábbi indítványban európai rangú intézményi segítség igényét terjesztem elő annak érdekében, hogy Románia állami hatóságai juttassák vissza az egyházak birtokába mindazokat az ingó és ingatlan javakat, melyeket önkényesen elkoboztak tőlük.
Mi kell ehhez, első körben…?
1). Elsődleges célprogram az egyházi-felekezeti vagyonok leltárának elkészítése, ehhez szükséges kutatói bázis kialakítása, nemzetközi együttműködés megformálása és nemzetközi jogi normákat követő adatbázis felállítása, mely párhuzamosan kezeli a felmerülő ügyek tudományos háttéranyagát és elősegíti a jogérvényesítés sikerét.
2). E programcél harmonizálása az uniós kötelező érvényű ajánlásokkal, a nemzetközi konvenciókra épülő levéltári és adatnyilvánossági jogelvekkel, mindezeken túl a magyar kulturális örökség kezelésének állami garanciákra épülő védelmével, fejlesztésével, bővítésével és digitalizálásával is. A magyar államnak nem csupán saját történeti képe, állampolgárainak múlttudata okán, legalapvetőbb értéknormáinak fennmaradása szempontjából is kivételesen komoly szüksége van történelmi egyházainak folytonos szerepvitelére, feladatvállalására, kiváltképpen a határokon túli szférában. E feladattudat föltehetően nem hiányzik talán a politikai akarat szintjén, de hatástalan marad a határokon túli magyarság tudati, világnézeti, felekezeti önállósági és lelkiismereti szabadságának terében, főként nemzetstratégiai szempontból. És ez marad mindaddig, amíg érdemi, pontos, célirányos és jogi garanciákkal is alátámasztott leltár nem készülhet az elveszett /vagy éppen most elveszni látszó !/ egyházi vagyonok teljes lajstromával.
A felhívás és programos feladatvállalás célja nem választható el a motivációktól: kétségtelen, mert peres ügyirati anyag, eredménytelenül lefolytatott eljárások sora, szakmai vétségekkel terhes vagy jogi perfekcióval nem (vagy esetlegesen) ellátott kezdeményezések sorozata bizonyítja, hogy folyamatosan romló kondíciók veszik körül a magyar egyházi vagyonok visszaszerzésének folyamatát. A szaklevéltári ismeretek hiánya vagy a politikai érdekérvényesítés eszközeinek párhuzamossága, megkísérelt egyedi restaurációs játszmák elveszített esélyei jelzik azt, hogy érdemi feltárás (esetenként a nyilvánosság vagy a szakjogászi érdeklődés számára sem elérhető források megközelítési nehézségei okán) nem nélkülözhető ebben a változó feltételrendszerű jogérvényesítési folyamatban. Az adatok, források, dokumentumok, peranyagok, sajtóanyagok, ítéletek, peres vagy peren kívüli eljárási megoldások, a jogszabályok időbeli és érvényességi kondícióinak mint feltételeknek a nem kellő megléte nemcsak érvényteleníti az elszigetelt törekvéseket, de egymás ellen hangolja, a vetélytárs félnek is kiszolgáltatja az érdekelteket. Ennek egyetlen ellenszere lehetséges: prekoncepció-mentes helyzetfeltárás és jogszerűen érvényes érték-összeírás (vagyonleltár, hiányleltár, összehasonlító kimutatások, jogi és történeti dokumentáció) elkészítése.
Felhívásom tehát ezt a célt szolgálja a fentiek értelmében és arendezés elmulaszthatatlan felelősségének gondosságára hívja föl a figyelmet. Amíg még van erre ok és indok, esély és bizonyítható jogalap…
A felhívás kivitelezése nem épülhet az érdekelt egyházak, forráshiányos felekezeti és hívő-közösségek támogatására. Különösen akkor nem, midőn a partnerség és szolidaritás olyan európai kapcsolathálójáról van szó a szóbanforgó tét lényegét illetően, melyhez minden egyház kevés lenne önmagában. A kivitelezési program ezért a szociális párbeszéd európai normáihoz kíván igazodni, ennek jogi és együttműködési, esélyegyenlőségi és kooperációs feltételrendszerét követi. A felhívás megvalósítása tehát állami segítséget, forrástámogatást, intézményesítési megoldásokat, nemzetközi jogi és partnerségi felelősségvállalást igényel – nem pusztán remények, hanem kötelezettségek formájában. Ugyanakkor nem központosítás, nem egyvalamiféle „állami egyházügyi hivatal” ügyviteli felelőssége értelmében, hanem a tényfeltárás, adatbázis-felállítás, adatszolgáltatás, információs biztonság és adatvédelem alkalmazásával. E téren a felhívás komolyanvétele esetén a kormányzati információs biztos közreműködésének igénye is felmerül, amely egyazon célt, a partnerek kooperációjára épülő adatnyilvánosságot is szükségképpen garantálja a kutatások nyomán keletkező anyagok terén, de megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az ellenérdekelt felek kártékony hozzáférését.
Mind a felhívás kivitelezési célrendszerének, mind az érdekelt egyházak és felekezetek társadalmi motivációinak főszerep jut a megvalósítás interaktív és intézményközi jellegében. Ezért nem rendelhető immár fennálló nemzeti intézményhez /mondjuk felelős államtitkársághoz/ a törekvés, továbbá azért sem, mert ennek próbája már megvolt, mégpedig sikertelenül. Az adatokhoz való hozzáférés, az adatgazdák jogosítványai, a partnerségi kapcsolatok, a kutatási szakértelem, egyéni vagy csoportos érdekeltség és bürokratikus ellenállási attitűd folyamatos jelenléte ebben a szférában a legtöbb és legkezdeményezőbb egyházakat is háttérbe szorította, jogérvényesítési úton visszavetette, sőt bizonyos esetekben előzetesen is reménytelenné tette a jogos igények érvényesítésének esélyeit, vesztes helyzetet idézve elő a jogos érdekérvényesítés és jogorvoslat eseteiben is.
Hatékony jogvédelmet csakis hatékony lobbi-tevékenységgel érhet el az egyház (bármely egyház, s az egyházak társadalmi területe egyaránt). Ennek a kölcsönös tisztánlátáson alapuló (elektronikus adattár, hozzáférés, dokumentációk tükrözése, feltárt anyagok nyilvánossá válása), tervszerű programossággal elvégzett kutatómunka és érdekérvényesítés lenne elemi szintje. Nélkülözhetetlen ilyesmi létrehozásához olyan havi rendszerességű kiadvány (bulletin), amely a permanens tájékoztatás feladatát látja el felekezetközi és inter-religionális térben.
Háromhavonta (negyedévente) szükség lesz programkövető konferenciákat, szakmai vitákat, helyzetelemző egyeztetéseket is tartaniuk az egyházaknak, szükség esetén még gyakrabban, egészen az eredmények eléréséig. Felekezetközi huzakodás esetén ugyanakkor mindannyian és közösen rajtavesztenek, ez ma már világos.
Eltérő kényszerek között élünk, de közös céllal és még közösebb, híveinkkel együttes hátrányos helyzetben. Tudomásul kell vennünk és egymásban is tudatosítanunk kell: most, vagy pedig soha sem érhetjük el, amit jog szerint kívánunk, mert évről évre tapasztalhatjuk, hogy jogszabályok módosulása, ellenérdekelt partnerek kivételezett helyzetbe kerülése révén egyre nehezebben lesz érvényesíthető holnap, ami ma még esély volt.
Lehetséges, hogy ezután minden elévül és soha többé ilyen összefogási, érdekazonossági lehetőség nem lesz, mint most utoljára még talán van. Számos jogi kezdeményezés indult, eltérő módon és fórumon, viszont többek egyéni próbálkozása is alig volt elegendő ahhoz, hogy néhány ingatlan esélyt kapjon a visszaadásra – de csak néhány, az összesnek csupán csekély töredéke! Ennek jogi kerete csak a 2000-res években alakult ki részlegesen, de semmiképpen nem áttekinthetően, hanem alkalmi és esetleges sürgősségi kormányrendeletek formájában, és messze nem az egyértelmű és egységes szabályozás szellemében. Ugyanakkor a törvényesnek tetsző törekvések is javarészt megbuktak a partnerség hiányán, belső felkészültségen, bizonyítékok hiányán vagy a tárgyalófelek ellenérdekeltségén. Az európai rangú és korunk normáinak megfelelő törvényi szabályozás nélkül csak a „lekenyerezhetőknek” járó kiváltságosság osztogatása marad reményként, ettől azonban a többség elesik és végleg kárvallott marad. Tényleg véglegesen…!
Tudatosítani kell önmagunkban, egymásban, lehetséges és felelős partnereinkben is, hogy magyar tulajdon vész el, ha nem lép közbe a magyar állam – mégpedig nemzeti érték, kulturális örökség, európai vagyon, és még ráadásul egyházi is, vagyoni és morális, szimbolikus és történeti közjavak tömege.
Tudvalévően az egyházi vagyonok eltulajdonítása ellentétes volt a trianoni békeszerződés nem állami vagyonra vonatkozó rendelkezésével is annak idején – és mégis megtörtént, ami jogtalan volt.
A 2006-os egyházügyi törvény állam és egyház viszonyára vonatkozó 3. pontja kimondja, hogy az állam tiszteletben tartja az egyház belső szabályzatát és törvénykönyvét. Ilyen és ehhez hasonló módon kialakított állapotnélküliségek, képtelenségek szolgálnak alapul jogos követeléseink érvényre jutásánál, korántsem függetlenül attól, hogy mindez elfoszló, állagában romló állapotú vagyon, a határon túli magyar kisebbségek anyagi és szellemi javainak értékfoszlását, devalválódását vagy alkalmi kompromisszumok révén helyi cserealkuk esetlegességét eredményezi. Ezt a folyamatot kell közös szándékkal megakadályoznunk, közös tervek alapján átírnunk, ameddig még lehetséges.
A közös fellépés talaja egy közös projekt, közös és önkéntes csatlakozással, magyar védnökség alatt, az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar Országos Levéltár, a Magyar Tudományos Akadémia stb. szakirányítási vezérletével, nemzetközi levéltári szabványok és normák iránymutatása mentén egy átfogó projekt megvalósításában mindazon partnerekkel (szponzoráció, nemzetközi levéltári szakmai szövetség, digitalizációs jogok és normák követése, stb.). Partnerségben lehet csupán kivitelezni mindezt, úgy, hogy nem szűnünk meg szem előtt tartani: a magyar és nemzeti történelem levéltári anyagainak, örökségének visszaigénylése mint ingó vagyon éppúgy része kell legyen céljainknak, mint az ingatlanok, törvények és intézmények előtti képviselet, mellesleg, jogszerű visszaállítása és/vagy kárpótlása mindannak, aminek elorzása a történelem kelet-európai sodrának egyik következménye volt. Románia monitorizálása csak igazságügyi szinten zajlott, azon belül is a korrupció tesztjével elsősorban. Elmaradt az Emberi Jogok Chartájának érvényesülési tesztje az egyházak ellen a vagyonjogi perek során lezajlott/elkövetett jogsértéseket illetően, amelyek ügyében még közösen fel kell lépnünk, bármely egyházakról volt is szó.
A fenti felhívás lényegében visszhangtalan maradt. Egyházak részéről éppúgy, mint állami hatóságok válaszadási és programtervezési célképzeteit illetően. Amiről anno ez a szöveg szólt, annak felszólító hatása lepergett az érintettekről. A veszteségek viszont időközben is jól látható módon szaporodnak. Erre szolgáljon példaképpen írásom második fele, mely esettanulmányi szándékkal, vagy tanúságképpen illusztrálhatja a zajló folyamatokat. Engedtessék a részletek közléséért az Olvasó megértő türelmét, s az Érintettek belátó bölcsességét kérni…
Egyes román nyelvű sajtóorgánumok az elmúlt hetekben a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság jelenleg is folyamatban lévő ügyei kapcsán fogant cikkeik által nap mint nap próbálnak a tárgyalást vezető bírókra nyomást gyakorolni.
Onisifor Ghibu (akinek volt neve akkoriban, s vállalta is!) mai utódai jól tudják, hogy errefelé a bírók és ügyészek általában nem erkölcsi elvekre, illetve morális tartalmat is hordozó jogelvekre építik döntéseiket. Főleg nem azokban az esetekben, ha az ügyre vonatkozó jogi előírásokat maradéktalanul alkalmazva a társadalom/közösség értékítéletével vagy erkölcsi felfogásával ellenkező döntést tudnának csak hozni... A jogi érveket ugyanakkor szívesen építik be nemjogi érvényű értelmezésekbe, jogiasított formátumú véghatározatokba vagy kereseti elutasításokba…
Tanulóleckeként leírom röviden ide illő huzavonámat a nagyváradi ügyészséggel:
2011 februárjában büntető feljelentést tettem a nagyváradi ügyészségen, melyben kértem, hogy a Prépostság tulajdonát képező Félixfürdőt használó céget tiltsák el az ingatlanok állapotát veszélyeztető magatartástól (a bontástól illetve építkezéstől), illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére.
Azóta a cég vezérigazgatója ellen tett büntető feljelentésem nyomozati szakaszának irataiból kiderült, hogy noha a cég 2006-ben építkezési illetve bontási engedélyt kapott a Váradszentmártoni polgármesterségtől (ami ugyebár ellentétes a restitúciós törvénnyel, vagyis törvénytelen, bűncselekménynek bizonyul), mégsem történt/történik a károkozás megakadályozása vagy szankcionálása.
Merthogy „ha nincs kár, nincs bűncselekmény”. Hiszen mind az ügyészség, mind a bíróság azon a véleményen volt, hogy a cég a sajátját, a tulajdonában lévő szállodát bontotta le 2006-ban, a restitúciós folyamat kellős közepén – sőt, hogy érdekesebb legyen a helyzet –, alapfokon a nagyváradi bíróság a kérdéses szállodát visszaadta jogos tulajdonosának azzal, hogy az ingatlan ellenértékében pénzbeli kártérítésre jogosult... Persze azóta kiderült, hogy amikor alapfokon a rend visszakapta az ingatlant, a szálloda már nem állt lábon... Ehhez még hozzájön, hogy mind az ügyészség, mind a bíróság törvényesnek nyilvánította, hogy a cég a Prépostság visszaigényelt telkein több milliós értékű ingatlan-beruházást hajtson végre, építkezési engedéllyel, holott a restitúciós törvény tiltja az visszakért ingatlan megváltoztatását.
Persze az is lehet, hogy valamiképpen Bihar megye s azon belül is speciálisan Váradszentmárton kikerült a restitúciós törvény végrehajtási területi hatálya alól. Ellenkező esetben ugyanis a jogi szankciók körébe tartozna immár az ügy, s nem a sajtóközleményekben harsogható félretájékoztatás tárgya lenne…
Kérdem én, hol van ilyenkor a korrupcióellenes ügyészség figyelme és érdekképviseleti beavatkozása? – amelyik például a Mikó ügyben feltárta, hogy „közérdek ellen elkövetett hatalommal való visszaélés minősített formában, mivel az ingatlan értéke (ezért a károkozás is) rendkívül magas” (http://www.13020.ro/page/a-13020-as-dosszie-a-per), holott ez esetben is hasonló az állapot: a református egyház kormányhatározattal kapta vissza az érintett ingatlan-együttest, ugyanakkor nem bontotta le – meg lehet nézni, lábon álló ingatlanról van szó –, továbbra is oktatási intézményt működtet az ingatlanban, az alapítók akaratának megfelelően.
Lehet, hogy rajtam kívül mindenki tudja jogi miértjeimre a választ – de ezt bölcsen titokban is tartja. Az elmúlt három évben ugyanis számtalanul próbálkoztam logikus magyarázatot kapni az önmagamnak és a bíróságok előtt is feltett kérdéseimre, többek közt arra, hogy ki és mi, miként és miért vállalt nemzetközi kötelezettséget arra nézve, hogy garanciát várjon Romániától az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatására. A háttérhez érdemes tudni: megfogalmazódott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 176/1993-as Véleményezése Romániának az Európa Tanácsba való felvételi kérelmét illetően:
8. pont: „A Közgyűlés felkéri a romániai kormányt, hogy szolgáltassa vissza az egyházi tulajdonokat és biztosítsák egyházi iskolák alapítását és működtetését, különös tekintettel a kisebbségekhez tartozó gyermekek anyanyelvi oktatására.” (Gunnar Jansson, Romániával foglalkozó Európa tanácsi raportőr jelentése 1997 áprilisából)
Egy másik nemzetközi dokumentum: Románia monitorizálását megszüntető 1123/1997-es Határozat. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 14-es pontjának IV. bekezdése kimondja:
„A Közgyűlés ezért nyomatékosan felkéri a román hatóságokat, hogy: módosítsák olyan értelemben az elkobzott és államosított javak visszaszolgáltatására vonatkozó törvényeket, az 1991/18. és az 1995/112. számú törvényeket, hogy azok a javak in integrum visszaszolgáltatását vagy ehelyett méltányos kárpótlást biztosítsanak.”
A meg nem valósuló visszaszolgáltatásra, vagyonátadásra, kompenzációs javaslatokra nem igazán lelem a magyarázatot. Jogtörténészként ugyanakkor sejtem, hogy ma is létezik az egykori K-vonal utódja, megmaradt a titkosan ügykezelt dossziék világa, továbbá a bíróságok részére küldött titkos jogalkalmazási utasítás, hogyan kell a különösen érzékeny kérdésekben eljárni. Hiszen, ha nem így lenne, akkor valószínűleg a Prépostság ügyeiben a iura novit curiaelve, vagyis „a bíróság ismeri a jogot” normája érvényesülne.
A „jog ismerete” persze lehet idő-függő, a jogelvek és európai joggyakorlat követésének igénye is a múló idő függvénye: „majd érvényét veszti” az igény, ha valahogyan (ügyesen) elrendezzük a kárigény és jogos követelés elutasítását, miközben az ingatlanok állagromlása vagy dózerolása odáig jut, hogy mintegy „okafogyottá”válik a visszaszolgáltatás érvényesítése.
Gyakorlatilag ezt szolgálja ugyancsak a jogi és törvényszövegekkel való ügyes manipulálgatás. Hiszen melyik román (főleg erdélyi) bíró ne tudná, hogy 1855-ben megszületett a magyar telekkönyvi rendelet leginkább eljárási szabályokat tartalmazott.
De ha valaki mégsem tudná, íme a részletek: az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a magyar telekkönyvi rendelet, valamint az Optk. telekkönyvre vonatkozó rendelkezéseit 1861 után is fenntartották, így elsősorban az Optk. azon anyagi szabályait, amelyek arra vonatkoznak, hogy a telekkönyvi bejegyzettség, vagy annak hiánya, milyen magánjogi joghatást idéz elő.
Ennek megfelelően, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 145. §: „A jog és vagyon biztonsága s ezen alapuló közhitel (… ) végett az 1855-ik dec. 15-én a telekkönyvek tárgyában kiadott rendelet kiegészítésekkel hatályban marad.” 156. §: „(…) az osztrák általános polgári törvénykönyvnek mindazon határozatai, a melyek a telekkönyvi rendeletekkel egybefüggésben állanak, s a melyek valamely telekkönyvi jog megszerzésére vagy elenyésztésére alapul szolgálnak, az országgyűlés intézkedéséig hatályukat megtartják.”
Folytatólagosan a „telekkönyvi elbirtoklás” szabályát az Optk. 1467. §-a tartalmazta. „Ingatlanokra nézve az, a kinek nevére azok a telekkönyvbe bekebelezvék, minden ellenmondás elleni tulajdonjogot három év alatt birtokol el. Az elbirtoklás határai a beiktatott birtok mértéke szerint ítéltetnek meg.”
Magyarországon az „1888. márcz. 5-én 947. sz. a. kiadott igazságügy-miniszteri rendelet a törlési kereset határidejének megrövidítése és a megindítás szándékának bejelentése tárgyában” a szabályt az 1872. február 15-én hatályba lépett osztrák telekkönyvi törvény alapján az alábbiak szerint fogalmazta meg: a (közvetlen jogszerzőre történő átírást tartalmazó) telekkönyvi végzés kézbesítése esetén a tulajdonosnak a kézbesítéstől számított 60 nap alatt be kell jelenteni és 6 hó alatt meg kell indítania a „kitörlési” pert a további jóhiszemű jogszerzők ellen. Amennyiben kézbesítés nem történt, a kereset 3 éves jogvesztő határidőn belül indítható meg. A közvetlen jogszerzővel szemben a pert az általános elévülési idő, 32 év alatt lehet megindítani. Magyarországon a joggyakorlat az osztrák szabályozással szemben a harmadik személy jóhiszeműségét erőteljesen beszűkítette azzal, hogy a jóhiszeműséghez nemcsak a telekkönyv megtekintését, hanem a birtokállapotról való meggyőződést is megkívánta.
A fentiekre való tekintettel, a 1866-ban a „Szent István első vértanuról czimzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” mint eredeti tulajdonos (primus) került bejegyzésre az 1866. évi XXIX. Törvénycikk bejegyzési jogszabályi elv alapján a Váradszentmártoni telekkönyv B1 lapján.
Vajon a telekkönyvi jogi szabályozás és rendelkezései mitől „évülnek el” az újságírók emlékezetében, a jogi közgondolkodásban vagy a felekezetpolitikai érdekképviselet érvtárában…? S „elévülnek-e” annyira, hogy immár az autentikus nyelvtani, grammatikai, rendszertani, történeti, jogszabályi értelmezés szerint az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusára vonatkozóan lehet telekkönyvi rektifikációval tulajdont szerezni?
Hiszen, az anyagi jog előírásai alapján csak „az okiratba foglalt megállapodáson alapuló bejegyzés keletkezteti a megállapodáson alapuló dologi jogokat”, „az érvényes megállapodást korporáló okirat nélkül bejegyzett dologi jog nem keletkezik”.
Továbbá az is köztudott, hogy a magyar jogi hagyományok mindig is védték az eredeti tulajdonos érdekeit. Ha mai tulajdonról, mai érdekekről, intézményi vagyonról volna szó, akkor ki és miért mondana le arról, hogy történeti hitelességgel igazolható tulajdonát a magáénak tudhassa, védelmezhesse, közhatalom előtti bejegyeztetését szavatoltnak láthassa…?
Manipulációról szóltam az imént. Nem ok nélkül. Ugyanis 1936-ban a premontrei rend nagyváradi gimnáziumának épülettömbjét, telekkel (3159 tulajdoni lap) illetve váradszentmártoni (Félixfürdő) (1 tulajdoni lap), melyet a Rend a telekkönyvi nyilvántartás bevezetése óta (1866) háborítattlanul bírtokolt, Onisifor Ghibu csendőri kísérettel, egyoldalúan a nagyváradi telekkönyvi bíróságon az 1866-ban eredeti felvétel alapján felevett telekkönyv BI lapján a „Jászói premontrei rend mint nagyváradi hegyfoki prépostság” nevét román államra „javította” az 1855. december 15-ei magyar telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával az 1936. augusztus 22-én kelt 7818/1936 illetve 6611/1936 végzés alapján.
E bejegyzések ellen három fellebbezés történt a váradhegyfoki premontrei rend, illetve a jászóvári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én a 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és legfőbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, amelyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő.
1939-ben a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárástfelfüggesztették.
A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre. A román egészségügyi minisztérium képviselője (a négyes bizottság 1939. december 7—8-án megtartott ülésein) azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
Köztudott, hogy 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Észak-Erdély, és ezen belül Nagyvárad illetve Váradszentmárton újból Magyarországhoz került, hiszen államutódlás, illetve határmódosítás esete állt fenn. A határmódosítás, a román és a magyar állam második világháború utáni viszonyának története, a szervezett szocializmus korszakának egyházpolitikai ballépései és egyház- vagy hitellenes históriája újabb értelmezés-történet részei (lehetnének és kellene legyenek).
Az egyházi tulajdonok kérdése azonban, beleértve a jog szavatolta tulajdonhoz való viszonyt, a kisebbségi jogérvényesítés szempontjait és a felekezetválasztási szabadságjog emberi jogi garanciáit – nem politikai „engedmények” vagy alkuk témakörei, nem politikai napirend tárgyai. Egyetemes, vagy éppenséggel európai normák, uniós tagság feltételeként szabott normatartás, tulajdonjoghoz való viszony és respektus kérdései inkább, amelyek között nem kaphat helyet a lapos vádaskodás, a hevenyészett joggyakorlat vagy az alkalmi jogértelmezési cselek érvényesítése.
Maszol.ro

Precedens a jogfosztásra – és a szótlanság vétke
Segélykiáltással felérő állásfoglalást fogalmazott meg Varga Andrea, miután támadások érték a nagyváradi Bihoreanul lapban. A Bukarestben élő történész a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. Írását az alábbiakban közöljük. (A történész korábban felhívást is megfogalmazott a restitúcióról.)
Nem. Egyáltalán nem egy frusztrált nőszemély, egy spirituális megszállott kapálódzása a sötét éjben… Nem egy hívő lélek megszállottsági rohama. Kérdés csupán, vagy kérdéssor, melyre – úgy látszik, senki és sehol, kitartó ideje már – semmiféle választ nem adnak a „hivatalosak”, semmiféle megnyilatkozást nem tesznek az avatottak és felhatalmazottak, semmiféle kísérletet nem reszkíroznak meg az evidensen érdekeltek, s még a mögöttük álló intézményi érdekek sem látszanak belátóak vagy motiváltak lenni. Kérdések sora, melyek nem közpolitikai, és még kevésbé sajtónyilvánossági hepciáskodásban konkretizálhatók, hanem levéltári és történeti dokumentumokkal, jegyzőkönyvekkel, megmaradt iratokkal igazolható birtokviszonyokat, kisajátításokat és jogtalanságokat bizonyítanak, s ekként egy érdektávolságát korrektül tisztázó bíróság döntésére tarthatnak igényt. És tartanak is, mert az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról az európai ajánlások, uniós joggyakorlat és nemzetközi jogi kötelezettségvállalás alapján lehet csupán beszélni, nem pedig magánvéleményekben, kényszerképzetekben és lapos mocskolódásokban, blogokban, vagy akár tévinformációkat és félismereteket tartalmazó sajtócikkekben.
Nem, nem arról van szó a Premontrei Rend nagyváradi és környéki birtokainak visszajuttatásával, hogy új Kanonok-sort kellene életre kelteni. „Csupán” arról, hogy a tulajdon szentsége része az emberi és állampolgári jogoknak, akkor is az, ha nem volt (mert nem lehetett) korábban az. Ennek belátásához nem főszerkesztői, újságírói, besúgói kinyilatkoztatások vagy olvasói blogok vezetnek, hanem a kérdés jogszerű kezelése. Ehhez viszont most már az is kell, hogy tisztázódjék az egyházak és az állam/helyhatóság/önkormányzat/egyházközösség érdekeltsége, és a külföldi állampolgárként egymaga (egyedül és értő partnerek, szolidáris társegyházak és jogérvényes képviselettel rendelkező testületek nélkül) küszködő jogi képviselő ne kelljen hogy egyedül állja a teljes hitszélességgel ellene hömpölygő ellenáradatot. Panasz nélküli szóval, puszta tényként állítható, hogy a premontrei tulajdonok esetében nem Varga Andrea Tünde „magánbulijáról” van szó, vagy jogi képviselői alkalmasságáról, hanem arról is, hogy ez a tulajdon történeti és mai értelemben is 1) magyar tulajdon, 2) egyházi vagyon, 3) közhasznú tevékenységek (iskola, kórház, kollégium, fürdő, stb.) szolgáltatása volt működésének lényege, s ami tulajdonfosztását illeti, semmivel sem kevésbé nevezhető károsultnak, mint a Mikó Kollégium esetében vagy más ingatlanok státuszváltozása esetében nyilvánvaló jogtalanságok során megtörtént.
A kérdés mindemellett nem pusztán uniós jogi, nemzeti törvénykezési, gazdasági érdekeltségi vagy jogi személyiségek alapjogait sértő törvénytelenség, avagy ennek történetileg igazolható eljárási cseleinek kitett emberek, papok és hívők kérdése. Éppúgy kérdése magának a Katolikus Egyháznak is. Kérdése lehetne és érdekeltsége is a Püspöki Kari Konferenciának, a Mikó István Jogvédő Alapítványnak, a magyar egyházügyi politika irányítóinak, s társegyházaknak is. Annak tekintik-e? … Ha Áder János találkozik a Pápával, annak örvendünk… – de ha a kormányzat szimbolikus politikájának megfelelő „erdélyi vallási térben” történik jogfosztás, az már nem kormányzati téma, nem hír és nem közbenjárást lehetővé tévő helyzet?
Ha a Premontrei Rend ellen két hete lejárató kampány és karaktergyilkolászás folyik a helyi sajtóban (Bihoreanul, szeptember 10, szeptember 16.), az nem jogsérelem?
Ha a Rend jogi képviselőjét nyílt utcán bántalmazzák, akkor Tőkés László mellett egyetlen hang sem képes megszólalni ebben a szolidáris kisebbségi világban, az Európai Parlamentben, a magyar országgyűlésben, a vatikáni sajtóban, a társegyházak ökumenikus közösségeiben? Tényleg így érzi mindenki jól vagy jobban magamagát?
De hiszen ki nem gondolhatja végig, hogy ha egy sokszáz éves egyházi intézményt meg lehet fosztani a tulajdonától, akkor a többit is, akkor az átlagpolgárt is, akkor a falusi vagy nagyvárosi lakost is, a hivatalviselőt, a főszerkesztőt, a kifliárust is meg lehet fosztani? Tényleg nem látja át senki, hogy egy magyar állampolgárnak jut osztályrészéül az egyházi vagyon védelmének képviselete, a jogtalanságok reklamálása, a visszaélések felmutatása, a Romániára is kötelező, mert aláírt szerződésekbe foglalt nemzetközi törvények kötelmeire figyelmeztetés, a gyűlölet-bűncselekmények elviselése, a háborús hangulatot árasztó sajtócikkek olvasgatása, a pártos és nackós mocskolódások, zsarolások, fenyegetések leállítása… – s ez így abszurd?!
Nem. Nem hőzöngésről van szó. Értő szóról, szolidaritásról, a jog visszaperléséről. Nagyváradon is, Bukarestben, Rómában vagy Budapesten is. S aki erre nem reagál, aki hagyja a védtelen áldozattá válást a maga útján sodródni, az saját sorsát is megírja ezzel. Saját demokráciáját, saját hitét, saját intézményeit, saját lelkiismeretét is félredobja a szótlanság vétkével, a közöny pompájával koronázva. Lelke rajta… – de olyan sem marad majd, ki keresztet vet majdan sírjára. Ha lesz egyáltalán sírja.
Varga Andrea Tünde
Maszol.ro

Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro

Markó Attila: szinte a lehetetlenből hoztuk vissza az egyházi ingatlantörvény-tervezetet
A Képviselőház Emberjogi, vallás- és kisebbségügyi bizottságának ülésén a képviselők ma, szeptember 24-én egyhangú szavazással döntöttek arról, hogy pozitívan véleményezik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség frakciója által kezdeményezett, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvénykezdeményezést. Markó Attila képviselő, a bizottság titkára, úgy véli, hogy a Szövetség törvényjavaslatát a lehetet- lenből mentette meg a mai ülésen.
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az általa képviselt magyar közösség és egyházaink számára egy nagyon fontos törvényről van szó, ezért minden kis eredmény számít, hiszen a Szenátusban és minden bizottságban elbukott törvényjavaslatunk. Úgy vélem, hogy szinte a lehetetlenből hoztuk vissza. Ez egy nagyon apró, de jóleső siker” – taglalta Markó Attila, Sepsiszentgyörgy parlamenti képviselője. „Sikerült úgy érvelnem, hogy a képviselőház emberjogi, vallás- és kisebbségügyi bizottsága megértette az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvény fontosságát és szükségességét, ezek alapján a jelentéstévő bizottságnak is meg kellene értenie, még akkor is, ha erre politikai akarat ebben a pillanatban nincs. Az RMDSZ azt is támogatni tudja, hogy ez a törvényjavaslat kiegészüljön a görög-katolikus és az ortodox egyház közötti ingatlanvita megoldási javaslatával. Számunkra az a fontos, hogy akár önálló formában, akár kiegészítve, de a mi javaslataink helyet kapjanak, hiszen ezáltal valósulhat meg az egyházi intézményrendszer ingatlanainak restitúciója. A miniszterelnök erre tett ígéretet, mi pedig azt szeretnénk, ha betartaná szavát.” – mondta Markó Attila.
A törvény kezdeményezője még hozzátette, hogy nincsenek illúziói, csodában sem bízik, de a mai bizottsági ülés sikere arra ösztönzi, hogy továbbra is mindent megtegyen annak érdekében, hogy ennek a tervezetnek a Képviselőházban jobb sorsa legyen, mint a Szenátusban.
Erdély.ma

Éljünk nyelvi jogainkkal (Magyar minősítéseket az elemi iskolában)
Magyarul jegyezzék be a minősítést az ellenőrző könyvbe az elemi iskolák magyar tannyelvű osztályaiban – ezzel a felhívással fordul a sepsiszentgyörgyi székhelyű Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége az oktatókhoz, ugyanakkor a szülőket is megszólítják, követeljék jogaik tiszteletben tartását.
Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke elmondta: nyelvi kampányuk első lépéséről van szó. Felhívást intéznek a pedagógusokhoz, hogy oktatói munkájuk során fokozottan figyeljenek az ifjúság öntudatra való nevelésére, az új iskolai év kezdete legyen egyúttal nemzeti önazonosságunk erősítésének kezdete jogaink, anyanyelvi jogaink gyakorlásában. Ennek egyik megnyilvánulása a minősítések magyar nyelven való bejegyzése az ellenőrző könyvbe: nagyon jó, jó, elégséges, illetve elégtelen. Ismételten felkérik erre a tanítókat, hogy gyermekeink ne kényszerüljenek idegen szavak, kifejezések használatára, ne rontsák anyanyelvünket, egyben öntudatukat rombolva. A szülőket arra kérik, segítsék ebben a pedagógusokat, igényeljék az iskolák vezetőitől a magyar nyelvű kommunikációt: értesítéseket, közleményeket, ezek hiányában jelezzék észrevételeiket az igazgatóságon. Kérik továbbá a tanfelügyelőség közreműködését: bátorítsa, biztassa az oktatókat ebben. Bereczki Kinga hozzátette, a minősítés anyanyelven való bejegyzése nem törvénytelen. Kiss Imre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) alelnöke teljes mértékben támogatja a tavalyi kezdeményezés megismétlését. Felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, amit Daniel Funeriu volt oktatási miniszter rendeletei jelentenek. Míg egyik rendeletben nem nevezi hivatalos iratnak az ellenőrző könyvet, két hónappal később már oda sorolja. Bereczki Kinga hangsúlyozta, a tanügyi törvény szavatolja az anyanyelvű oktatást, ehhez képest Funeriu második rendelete korlátozást jelent. Miként lehet komolyan venni olyan törvénykezést, amely két hónap alatt egymásnak ellentmondó rendeleteket bocsát ki, ráadásul nemzetközi egyezményekkel ellentétes rendeleteket?! A Románia által is aláírt európai nyelvi charta garantálja a nyelvhasználatot, ezért arra buzdítják a tanítókat, magyarul minősítsenek, mert az nem törvénytelen. Az áttörés a szülőkön és a tanítónőkön múlik – tette hozzá Kiss Imre.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pákéban többet keresztelnek, mint temetnek
Nem túlzás kincsekről szólni egy ilyen kicsi település kapcsán? Ez alkalommal nem a föld, nem a vagyon jelenti a kincset, hanem az az egyre érdekesebbnek tűnő helytörténet, melynek egy-egy részlete itt majdnem minden falujáró utunkon napvilágra kerül. De az évek egyre gyorsabban rohannak, öregjeink magukkal viszik a felettébb érdekes adatokat, emlékezéseket, nekünk pedig valamennyit mindenütt meg kellene mentenünk. Páké kismonográfiája itt talán a legfontosabb szellemi feladat.
Egészségmérő vendégek
Páké felé Barátoson meg kellett állni, bepillantani az önkormányzat székházába, ahol minden szobát fehér köpönyeges egészségügyiek vettek birtokukba. Meglepő volt, hogy itt, Orbaiszék egyik legkisebb községközpontjában a Hetényi Géza nevét viselő Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kórház szakemberei, asszisztensei teljesítettek egész napos szolgálatot, sok pákéi idősebbet, beteget részesítettek ingyenes vizsgálatban. Az ajtókon olvastuk: EKG, Ultrahang, Vércukor, Bőrgyógyászat, Szemészet stb. A szolnoki kórház névadója igényességre kötelezte őket, mert a vizsgálatok mellett az azt végző szakorvosok és asszisztensek a betegekkel szembeni kedvességről és a számukra annyira szükséges párbeszédről tettek tanúbizonyságot. A névadó Hetényi Géza (1894–1959) jeles belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja Szegeden az erdélyi és megyénkben született professzorok mellett bronz dombormű őrzi emlékét.
– A két megyei tanács közti együttműködés alapján jött létre ez az egészségügyi szűrővizsgálat – világosított fel dr. Fülöp Csaba barátosi családorvos –, amit mi nagy szeretettel fogadtunk, és köszönettel is tartozunk betegeink nevében a felajánlásnak.
– Köszönjük ezt a lehetőséget, mert már eléggé nehéz a nagyobb városi szakrendelőkhöz és laboratóriumokhoz eljutnunk, nem beszélve arról, hogy minden analízis pénzbe kerül, és nekünk ebből van a legkevesebb, többségünk téesznyugdíjas. Ami a legfőbb, hogy egy délelőtt majdnem minden bajunkat kiszűrték – hálálkodtak a sorban álló pákéiak. – Köztünk még olyan is akad, aki soha nem hallott Szolnok városáról.
Sáros a pákéi utca
– Itt-ott esőzéskor lesz egy kicsi sár, de egy-egy kicsi kavicsot is küld időnkét a kátyúkba a polgármester. Örvendünk az esőnek, mert az az életet jelenti, jöjjön, nézze meg, hogy mennyire életre keltek a növények-virágok a kertekben egy kicsi eső után, mert bizony már-már kárát vallottuk vala a nyári szárazságnak. Gyengébben eresztettek a kalászosok, kevesebb lett a sarjú. A zöldsé-gek és répafélék szeretik ezt a hűvös, nedvesebb időjárást, né ott mekkora céklák vannak. Nagyon igényes növény: olyan ételt követel, ami mellé savanyúság is jár!
– Az önkormányzat is köszönetét fejezi ki ezért a gyors és szakszerű szűrővizsgálatért – nyilatkozta Kerestély Csaba polgármester. – Községünk minden településének lakossága részesült ebben. Ma éppen Pákén a sor.
– Milyen anyagiakat szántak az ez évi költségvetésben e falu számára? – kérdeztük a polgármestert.
– Volt nekünk olyan nagyon fontos munkálatunk, amit ezen a nyáron be kell fejeznünk, arra költünk önerőből – jött a felelet. – Páké infrastruktúrájának elkészültét késleltette az az elképzelés, hogy rácsatlakozhatunk a Kommandó–Kovászna felől majd erre tartó ivóvíz-fővezetékre. Nos, ha lesz víz, akkor majd kanalizálás is kell. Most mi minden érdekelthez hasonlóan magunk is arra várunk, hogy 2014-ben megjelennek az újabb uniós kiírások, s akkor léphetünk majd, mert a dokumentációink elkészültek. Bagoly Antónia tanítónőt, aki nem egyedül képviseli Pákét a barátosi községi tanácsban, nem találtuk már a helybeli Vida András Általános Iskolában, mint ennek előtte.
– Itt tanítok Kovásznán – mondta –, de Pákéban lakom, pákéi lakos vagyok szívvel-lélekkel, eddig is dolgoztam a kis faluért, ezután is azt teszem. Az az érzésem, hogy az a leghasznosabb, ha pályázatok összeállításával segítek. Részem volt a központi park felújításának pályázatában is, ami a Háromszéki Közösségi Alapítványnál nyert, és a Mesekunyhó-pályázatban is, mely szintén szép eredménnyel zárult. S ami a fő, gyerekeink révén sikerült bevonni a mozgalomba a szülőket és a helybelieket is. Ekkor ismerkedtünk meg a bibarcfalviakkal, akikkel mind polgári, mind egyházi vonalon gyümölcsöző baráti kapcsolatot sikerült kiépíteni: mi is jártunk Bibarcfalván látogatóban, ők is eljöttek hozzánk. S mert folytatása is lesz a Mesekunyhó mozgalomnak, szeretnénk mi is bekapcsolódni.
Falufüzet vagy kismonográfia
– Itt nincs olyan sok értelmiségi, hogy meg tudnánk osztani a munkát – mondja Izsán Antal, a helybeli 252 lelket pásztoroló református pap. – Magam is szeretem a helytörténeti búvárkodást, bekapcsolódtak a tanítónők is, de itt a tősgyökeres Szántó család tagja, Szántó István, aki mindig jó ötleteket ad a művelődéstörténeti-kulturális mozgalom számára, s ami csak az ő érdeme, életben tartja és működteti a helybeli református egyházi dalkört, aminek hosszú időre visszanyúlik a története.
– Több mint tíz éve működik már a dalkör – részletezett Szántó István. – Ritkán éri el a tagok száma a tízet, de fontos, hogy lelkükből énekelnek, az egyházi körök tudnak rólunk, és gyakran veszünk részt egyházi kórustalálkozókon. Templomi műveket énekelünk, de személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy minden évben betanuljunk egy-egy magyar népdalfeldolgozást. Mivel kicsi a falu, elmegyünk minden temetésre, úgy érezzük, hogy minden család gyászában ezzel is osztozunk. Páké falu története kincsesládához hasonlít, minden utunk alkalmával találunk benne érdekességet. Az értékek feltárásának éppen Szántó István az egyik közkatonája, akinek nemcsak az iskolaalapító Vida András személye körüli munkája az egyetlen, hanem évek óta gyűjti a Pákéra vonatkozó helytörténeti adatokat is. Egy olyan falufüzet vagy kismonográfia a terve, amiből hiányozni fognak az általános földrajzi és történelmi adatok, s így kimondottan a település történetével foglalkozik. A mesekunyhó műsorához is szívesen szolgáltatott helytörténeti és helyi népszokásokra vonatkozó adatokat.
Történelem a toronygömbben
– Enyhén, de lélekszámában növekedett a pákéi gyülekezet – folytatta Izsán tiszteletes, aki immár 17 esztendeje szolgálja ezt a közösséget. – Többet kereszteltünk, mint ahányan elhaltak, esküvőre nem került sor. A gyülekezeti élet most kissé pezsgőbb a sorozatos rendezvényeknek, találkozóknak köszönhetően. Hamarosan beindulnak a gyülekezeti vallásórák is. Az állam lassan megvonta a lelkészektől az iskolai vallásoktatás jogát, ez egyfajta szakadást okozott a kapcsolattartásban, amelyet éppen ezért erősítenünk kell. Tizenöt gyerekre számítok, akit ide várok vallásórákra.
Páké soha nem volt gazdag földesúri település, de mindig volt, amit aprítani a tejbe – szokták mondani. Az egyháznak 8,9 hektár vegyes erdővagyona van Csomakőrös vidékén, amiből telik az eklézsia téli tüzelőjére. Öthektárnyi földterületüket visszaigényelték, és bérbe adták. Fontos az anyagi helyzet, mert állandóan javítani kell az ingatlanokat. A pákéi templom ugyan aránylag új, mert az 1977-es földrengés után a régit teljesen le kellett bontani, de emléktáblái-emlékei miatt műemlék jellege van. Nemcsak a toronygömbben talált szöveget sikerült sokszorosítani, hanem az eredeti szöveg másolatát is, melyet egy család évtizedek óta ereklyeként őrzött.
– Újra kell fedni cseréppel az egész épületet – mondta a lelkész. – Nem rakhatjuk vissza a régi cserepeket, mert azok már eredetileg nem voltak újak, most segesvári kerámia kerül majd helyükbe, de új lécezet kell, ami kitelik erdőnk rönkjeiből, ugyanis az új cserép más léctávolságot követel. Az aprómunka lesz a fontos, pákéi híveim közmunkája, ami iránt nincsenek kétségeim, csak arra várunk, hogy kissé takarodjanak be a mezőről, és jöjjön el már a vénasszonyok nyara. Mindig nagy segítségemre van Mihály Árpád gondnok is, együtt fogjuk mozgósítani a híveket.
Házi múzeum Pákéban
Nem volt éppenséggel meglepetés, hogy a pákéi Nagy-kúriát kijavíttatták a család leszármazottjai, az azonban igen, hogy abban jelenleg egy bárki számára látogatható házi múzeum is működik. Szinte hihetetlen, két világháború viharai után annak eredeti polgári szobaberendezései, falainak eredeti képanyaga majdnem épen megmaradt. Teljesen más világba lép be itt a látogató. Függőlámpák, zongora és patefon, korabeli folyóiratok – mintha nem XXI. század elején élnénk. Az épület egyébként olyan környezetet nyújt, amely kiválóan alkalmas lenne különleges, a lepergett század eseményeiről-történetéről szóló kis konferenciák, beszélgetések lebonyolítására. A kúria-múzeumban György Zsolt Attila, a család fiatal sarja, a Pécsi Egyetem frissen végzett andragógusa szívélyesen fogadott, készséggel kalauzolt. Értékfeltárásaiból lapunk is közölt szemelvényeket. Ő a kúriát építtető Nagy Albert egykori pákéi tanítómester ükunokája. A kúriáról, az azzal kapcsolatos adatokról a világhálón a Pákéi Nagy-kúria honlapján kaphat bővebb információkat az olvasó.
Kisgyörgy Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az űrlap alja
Harag és gyűlölet nélkül…
Kettős könyvbemutató volt Mihályfalván
Szombaton a mihályfalvi Mester utcai Padlás Galéria vendége volt a köröstárkányi Gábor Ferenc író, aki az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja című dokumentumregényét, valamint az utóbbi település monográfiáját – Egy falu, melynek nem látni mását – mutatta be. A két könyvet Szilágyi Ferenc Hubart érmihályfalvi író és képzőművész méltatta. Az eseményen mintegy ötvenen vettek részt.
Az Életem viharának emlékére című kötet keletkezését az 1919-es események határozták meg – kezdte Szilágyi Ferenc Hubart a könyv méltatását –, amikor április 15-én elkezdődött a román csapatok offenzívája a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen rendezett és akcióképes csapat – bár súlyos vereségeket szenvedett és létszámbeli hátrányban volt, de felvette a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló románokkal. A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, ám a zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. Verbőczy Kálmán százados parancsnok elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé, félvén a bekerítéstől. Így maradt a két magyar falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Nyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki.
Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették az írót, Gábor Ferencet túlélők, szemtanúk elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való kimondására, rögzítésére.
A könyvbemutatón jelenlévők közül többen is feltették a kérdést: hogyan lehetett felállni, kiheverni ezt a tragédiát, túlélni léleklenyomatait, illetve az elmúlt évtizedek alatt ezekben a Körös menti kisfalvakban hogyan sikerült az együtt élő új román–magyar nemzedéknek egymás szemébe nézni ennyi vér és borzalom után.
„Úgy hogy a földnek nem lehetett megmagyarázni, hogy most gyász van. Meg kellett fogni az eke szarvát a gyengéknek – asszonynak, gyermeknek –, mert a férfiakat eltemették. És lassan újra kihajtott az élet” – mondta Gábor Ferenc, akinek írásai a Reggeli Újság hasábjain is megjelentek.
A fekete húsvét emlékére 1999-ben állítottak emlékművet Köröstárkányban. Ez volt az első olyan jellegű emlékmű Erdélyben, amely az akkori román atrocitásokra figyelmeztet. A kezdeményezést helyi és külföldi támogatók is pártolták, mint Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori püspöke, valamint dr. Csapó József szenátor is.
„A könyvet minden harag és gyűlölet nélkül írtam. A tárkányiak szembenéztek a múlttal és továbbléptek” – zárta szavait a könyveinek (amelyek szinte egymás folytatásai) bemutatóján Gábor Ferenc. „Megpróbáltatásaik leírása, emlékül hagyása legyen épülésére a nemzeti önbecsülésnek, büszkeségnek, erősítésére a magyar öntudatnak és szolgáljon példaként minden magyar érzelmű embernek”. Ezt üzeni az utókornak „egy falu, melynek nem látni mását”.
Sütő Éva
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Építkezés, táborozás, élmények
Nyár végi „mérleg” a Tékában
Az idei nyáron is számos rendezvény zajlott a szamosújvári Téka Alapítvány szervezésében: gyermek- és felnőtt-táborok követték egymást, az alapítvány keretében működő csoportok pedig külföldi fellépések során vitték messzi földre a Téka jó hírét. Közben az építkezés is folytatódott, mind az alapítvány feketelaki táborközpontjában, mind pedig a Mezőségi Szórvány Iskolaközpontban.
Nyár elején kezdődött a kialakítása, a nyár végére pedig már birtokba is vették a feketelaki táborközpont fürdőjét az akkor éppen ott táborozó „kalákások”. A régi néptáncosok „regéiből” ismert vízhordások, az emiatti takarékos tisztálkodási „technikák” ezennel történelembe vonultak, hiszen most már vezetékes víz és csempézett fürdőszoba áll a táborozók rendelkezésére. Ezt egyébként augusztusban két turistacsoport is megtapasztalhatta már: ők egy utazási iroda szervezésében érkeztek, hogy észak-erdélyi körútjuk során Feketelakot és Szamosújvárt is megismerve, Wass Albert nyomában barangoljanak tájainkon.
A Mezőségi Szórvány Iskolaközpont építési munkálatai is folytatódtak: mostanig három épületrészen készül el az alap és az első szint. A legnagyobb épületrészen az alagsor, a földszint és az emelet is felépült, és a tervek szerint ez év decemberéig teljesen elkészül ez az épületrész. A Bethlen Alap és a Communitas támogatása mellett a téglajegy program is jelentősen hozzájárult az építkezéshez szükséges anyagiak előteremtéséhez: eddig 39 ezer lej gyűlt össze az adományokból – a Téka honlapon megtekinthető a téglajegyet vásárlók névsora is. Reményeink szerint sikerül még több támogatót bevonni, hisz az iskola befejezése igencsak időszerű: a szórványban élő magyarság számára minden, önálló intézmények nélkül eltelt év visszafordíthatatlan veszteségeket okoz.
Tábori élmények kicsiknek, nagyoknak
Nemcsak tudásban, élményekben is gazdagabbak lettek a Tékában táborozó gyerekek, de lelkiekben épültek a velük foglalkozó pedagógusok is. A honismereti táborban főleg a környékbeli falvakból származó gyerekek vettek részt, hogy alkalmuk legyen jó hangulatban, anyanyelvüket közösen gyakorolva megismerni tájegységünk értékeit. A felnőtt keramikus táborban a sikeres fazekas tanfolyam résztvevői alkothattak, míg a középiskolás diákok a kézművesség mellett kolozsvári művészekkel is megismerkedhettek a számukra szervezett táborban.
A gyerekek kézműves táborában majdnem 100 gyerek alkotott 8 műhelyben, különböző természetes anyagból érdekes és főleg értékes tárgyakat, a feketelaki Kaláka edzőtábor pedig a közelgő külföldi fellépéseket alapozta meg.
Bejárták fél Európát
Fellépésekben is gazdag nyarat zárt mind a Kaláka néptáncegyüttes, mind a Rozmaring népdalkórus. Júniusban Verőcén, az Erdélyi Világtalálkozón mutatták be a Mezőséget, majd augusztus folyamán a Rozmaring Lengyelországban, a Kamara Kaláka pedig Portugáliában turnézott. Természetesen felléptek a környéken is, így a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján, valamint Désen, Noszolyban, Nagybányán, Széken is. Augusztusban pedig egy lengyel csoportot láttak vendégül, közös programokat is szervezve.
Idén 100 diák lakik a szórványkollégiumban
A sok program miatt észrevétlenül suhant el a nyár, és szeptember 15-én megnyitotta kapuit a Téka Szórványkollégium, amely ebben a tanévben 100 diáknak lesz otthona. Sorra felkerülnek a beosztások, plakátok a hirdetőtáblákra, indul az élet. Kézműves körök, néptánc, népdal, népi hangszeroktatási lehetőség várja heti rendszerességgel a diákokat, akik három zenekarba és két néptánccsoportba is bekerülhetnek. Az óvodások a Prücskök játszóházában népi gyermekjátékokkal ismerkednek.
Hamarosan jön az őszi évadnyitó rendezvény is pedagógusoknak szóló szimpóziummal és számos meglepetéssel, október végén pedig a környék adatközlői találkoznak a Mezőségi Fesztiválon…
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)

Felvidéki és erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében szervezett közmeghallgatást az EP-ben Tőkés László EP-képviselő
Tőkés László, a közmeghallgatást kezdeményező erdélyi EP- képviselő bevezetőjében aktuálisnak nevezte a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok ügyét, mivel ezek jelentős része nem került vissza a tulajdonosokhoz. Jelezte: az erdélyi történelmi egyházak vezetői egy Memorandumot fogalmaztak meg és írtak alá, melyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding illetékes biztoshoz, valamint az EP Petíciós Bizottságához, abban a reményben, hogy megkeresésük új lendületet ad a restitúció ügyének.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke kifejtette: Románia nem tett eleget az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeinek, és ezt az Unió nem nézheti tétlenül. A Petíciós Bizottság regisztrálta erdélyi petíciójukat, ami azt jelenti, hogy jogilag befogadhatónak tartja, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen természetű ügyekben kerülik a politikai vitát, illetve a konfrontációt. Lomnici reményét fejezte ki, hogy beadványuk napirendre kerül, de ha nem, akkor az EU luxemburgi bíróságához fordulnak orvoslatért.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke diszkriminatívnak nevezte az új romániai restitúciós törvényt, aminek következtében az „ütemezett” visszaszolgáltatás – az egykori elkobzástól számítva – akár száz évig is eltarthat. Mint mondotta: „elfogadhatatlan, hogy egy délután alatt elvett mintegy 850 ingatlan jog szerinti visszaszolgáltatásához száz évre legyen szükség”. Véleménye szerint, hogyha a vidéki kisgyülekezetek nem természetben kapják vissza az elkobzott javakat, azokat a megszűnés veszélye fenyegeti. Az egyházfő a Református Székely Mikó Kollégium épületének ügyére is kitért, amelyről a Legfelsőbb Bíróság ez év október 10-én fog dönteni.
Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház erdélyi püspöke közölte: egyháza az idők folyamán azért tudott megerősödni, mert vagyon állt a háta mögött. Nemcsak ingatlanokat, hanem levéltáraikat, könyvtáraikat is egy tollvonással sajátította ki a román állam. Összesen 86 visszaigénylési kérelmet nyújtottak be, ezek közül 36-ra még csak választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. Négy peres ügyben várják a bírák döntését – részletezte az erdélyi unitárius püspök, aki szerint még az alkotmánybíróság is diszkriminatív magatartást tanúsít. „Reméljük a küszöbön álló alkotmánymódosítás tisztább, átláthatóbb helyzetet fog teremteni” – zárta szavait.
Fazakas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a jogsérelmek orvoslása Szlovákiában is beindult, melynek nyomán az elkobzott egyházi ingatlanoknak egy része visszakerült jogos tulajdonosához, döntő hányaduk azonban még nem. Meggyőződése szerint az EU határozott fellépése nélkül nem fog megoldódni a helyzet, főképpen minekutána a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Benes-dekrétumokat, amelyek jogfosztó intézkedéseit, amúgy is jogtalanul alkalmazták a magyar egyházakra.
Erdélyi Géza előző felvidéki református püspök elmondta: ő maga már negyedszer jár az EP-ben az egyházi tulajdonok ügyében. Szégyenteljesnek nevezte, hogy országában húsz év után sem rendezték ezt a kérdést. Ugyanakkor érthetetlen számára, miként lehetséges, hogy az Unióhoz való csatlakozás feltételeit még mindig nem teljesítették sem Szlovákiában, sem Romániában.
A Benes-dekrétumok érvényben tartásának anomáliája vonatkozásában mindkét szlovákiai egyházi vezető egybehangzóan kijelentette, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó, hírhedt törvény értelmében: „Önök előtt – a mi személyünkben –háborús bűnösök ülnek”.
A közmeghallgatáson részt vett Bauer Edit felvidéki EP-képviselő, aki csalódottságának adott hangot az ügy iránti közömbösség miatt. Egyetértett az előtte felszólalókkal abban a tekintetben, hogy a luxemburgi bíróságnak kellene precedensértékű döntést hoznia ebben a kérdésben. Mészáros Alajos felvidéki képviselő felszólalásában arra mutatott rá, hogy míg az Európai Parlament egyes távol-keleti országok vonatkozásában „frontharcos” az emberi jogokat illetően, ezzel szemben a saját tagállamaiban tapasztalható jogtalanságok kiküszöböléséért semmit sem tesz.
Tőkés László zárószavaiban példaértékűnek nevezte az erdélyi és a felvidéki magyar egyházi vezetők közös ügyeik képviseletében megvalósult brüsszeli fellépést. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy európai képviselőink az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok ügyében benyújtott petíció mellett is egyemberként sorakoztak fel.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia és Szlovákia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén joggal várható el ezen tagországok monitorizálásának folytatása – hangsúlyozta erdélyi képviselőnk. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma

Posztkommunista tulajdon-visszaszolgáltatás Romániában
A többi kelet-közép-európai diktatúrához hasonlóan, a II. világ- háborút követően Romániában is államosították az egyházi ingatlanok jelentős részét. Közvetlenül az 1989-es rendszerváltást követően a különböző vallásfelekezetek, közöttük az erdélyi magyar történelmi – a református, a római katolikus, az evangélikus és az unitárius – egyházak is azonnal bejelentették igényüket a tőlük jogtalanul elkobzott ingatlanokra. Egyházi levéltárainkban mintegy 3.000 gépelt oldalnyi kérést őrzünk a ’90-es évekből, melyeket egyházi elöljáróként Egyházkerületünk nevében, vagy más erdélyi magyar egyházak vezetőivel közösen a román államhatalom képviselőnek címeztünk, sürgetve jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanaink visszaszolgáltatását. Jogos kéréseinket válaszra sem méltatták. A román nyelvű kordokumentumok mellett több száz oldalnyi angol, francia és német nyelvű, külföldi politikusokhoz címzett és a nemzetközi közvéleményhez intézett tájékoztatást is találunk ugyanebben a tárgyban.
Többéves huzavona után, nemzetközi nyomásra a Román Parlament 2001-ben végül is elfogadta az 501-es számú restitúciós törvényt. Két érvényes törvény – az 501/2002-es és a 247/2005-ös – és azok számtalan végrehajtási határideje ellenére, 24 év elteltével (1989-2013) az erdélyi magyar történelmi egyházak jogos tulajdonaiknak azonban csupán mintegy 60 százalékát vehették birtokba, tulajdonképpeni használatukba pedig az ingatlanoknak mindössze 30 százaléka került.
Kimutatható, hogy a restitúciós folyamatban a román államhatalom ellenérdekelt, ennek következtében annak intenzitása csak külső politikai nyomással növelhető. 2005. május 23-án az amerikai képviselőház egyhangúlag megszavazta a romániai egyházi ingatlanok visszaadását sürgető, 191. számú határozatot. 2005. december 15-én – egy évvel Románia Európai Uniós csatlakozása előtt – a Romániáról szóló határozatának 21. cikkelyében az Európai Parlament annak szükségességét hangsúlyozta, hogy „gyorsítsák fel az ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó törvény gyakorlatba ültetését”.
Az idézett EP-határozat világosan rámutatott a romániai jogrendszer – ezen a téren is megmutatkozó – legszembeszökőbb hiányosságára: Romániában csak hosszas késedelemmel, vagy éppenséggel egyáltalán nem ültetik gyakorlatba azokat a törvényeket, amelyeket az Európai Unió vagy az Amerikai Egyesült Államok nyomására hoztak meg.
Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának elmaradása hátrányosan érinti a romániai kisebbségi egyházakat, főként a román görög katolikus egyházat, illetve a erdélyi magyar történelmi egyházakat. 1948-ban a kommunista Románia a görög katolikus vallást betiltotta, ingóságait pedig az ortodox egyháznak adta. Az 1989 után újból törvényesített Görög Katolikus Egyház mind ez ideig javainak csupán a töredékét kapta vissza. A római katolikus Premontrei Szerzetesrendnek számos olyan ingatlanja van, melynek tulajdonjogát a rend bizonyítani tudja ugyan, ám mindeddig ezeket a jogilag megtámadhatatlan bizonyítékokat a Különleges Restitúciós Bizottság sorozatosan figyelmen kívül hagyja.
2012. november 19-én dr. Lomnici Zoltán, magyar állampolgár, a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának volt elnöke, Erdélyi Géza, szlovák állampolgár, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház volt püspöke, és Sándor Krisztina, román és magyar állampolgár, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke arra kérte az Európai Parlament Petíciós Bizottságát, hogy tűzze napirendjére a romániai egyházi ingatlanok, köztük is a Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyét és vizsgálja meg, hogy a román államnak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására, illetve a Mikó Kollégium visszaállamosítására vonatkozó intézkedései az Európai Unió jogrendszerével összeegyeztethetők-e. Beadványukban azt is kérték, az Európai Parlament szólítsa fel Romániát, hogy az Unióhoz való csatlakozáskor vállalt kötelezettségeit az egyházi ingatlanok tekintetében is tartsa be, és a már visszaadott jogos egyházi tulajdonokat jog szerinti tulajdonosaiktól ne vegye vissza.
A Petíciós Bizottság elnöke, Erminia Mazzoni asszony 1656/2012. számon iktatott válaszában arról tájékoztatta az aláírókat, hogy „megvizsgálták” a Petíciót, és azt az Európai Parlament eljárási szabályzata szerint „elfogadhatónak” nyilvánították, mivel annak tárgya az EU tevékenységi körébe tartozik. Az ügyet jogilag „megvizsgálták” és „lezárták” – olvassuk az elnökasszony átiratában, melyből csak éppen arra nem találunk magyarázatot, hogy az EP, illetve a PETI-bizottság a román állam nyilvánvaló jogtiprásait ilyen ignoráns módon miért söpri szőnyeg alá... A romániai egyházak jogos igényét, illetőleg a román állam jogtiprásait viszont nem illene kitérő válaszok formájában a szőnyeg alá söpörni az Európai Parlamentben. 2013. június 14-én az amerikai kongresszus húsz képviselője levélben kérte John Kerry külügyminisztert, hogy erőteljesen lépjen fel a román kormánynál annak érdekében, hogy az állam maradéktalanul szolgáltassa vissza a romániai egyházak 1945 után elkobzott javait. A külső nyomás ismét eredményt hozott: az amerikai diplomácia jóvoltából, több éves szünet után, folyó év júliusában újabb államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról döntött a román restitúciós bizottság. Amint a jó példa bizonyítja: ezért volna lényeges, hogy az Európai Parlament is következetes álláspontot képviseljen a romániai egyházak jogos tulajdonának visszaszolgáltatását illetően.
A romániai egyházak nem csupán részjogokat igényelnek, hanem a restitutio in integrum elve alapján követelik a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsítását és lezárását. Joggal várható el, hogy Románia maradéktalanul teljesítse az uniós csatlakozásakor vállalt kötelezettségeit, az EU részéről pedig szintén elvárjuk az ország monitorizálásának folytatását.
Tőkés László
Erdély.ma

Szembeszélben
A romániai magyar emberek zöme lehangoló és egyben lefegyverző lépésnek tekintette az RMDSZ ama bejelentetését, miszerint eláll az egymillió támogató aláírás összegyűjtésétől, amikor az Európai Bizottság azt üzente: hatáskörhiány okán nem foglakozik a szövetség által kidolgozott európai kisebbségvédelmi polgári kezdeményezéssel.
Szerencsére alig egy hét múltán megjött a szövetség vezetőinek jobbik esze, s bejelentették, hogy az EB kategorikus elutasítása dacára belevágnak itthon és hét tagországban az aláírásgyűjtésbe. Végül is az Európai Bizottság jogköre nincs kőbe vésve, a világ, vele együtt az unió is változhat, s előbb-utóbb bekövetkezhet, hogy nemcsak a nemzetállamok szövetségének tekintik a nagy vajúdások árán megszületni készülő laza államalakulatot, hanem valamilyen formában, a jelenkorinál természetesen hangsúlyosabban helyet kapnak a „jogok asztalánál” a kisebbségek is. Az ugyanis egyfajta politikai vakságra vall, hogy az említett testület tagjai eltekintettek attól, hogy például az UNESCO kutatása szerint is Európában 94 nyelv él, ebből 77 őshonos, 35-öt egy-egy állam határain kívül is beszélnek, összesen százmillióan, tehát minden ötödik ember kisebbségi. Ráadásul, egyetlen etnikailag „tiszta” állam sem létezik e földrészen. Talán másfelé sem sok. Jó ideje már a kontinens nagy államai, unióval vagy anélkül, de szemérmetlenül etnikai egyszínűségre törekednek, szerencsénkre e folyamat lassabban halad, mint szeretnék, ráadásul az elmúlt évtizedekben nem egy már nyelvét vesztett kisebbség is magára ébredt – walesiek, frízek, gallegók, szorbok –, élesztgetik, ápolgatják elveszni látszó anyanyelvüket, kultúrájukat. A nemzetiségek öntudatra ébrednek, tudják, hogy nyelvük, szokásaik a világörökség részeként érték, melyet őrizni illik és kell. Mi, magyarok, kiket a huszadik század szétszaggatott, de eltiporni nem tudott, szinte arra predesztináltattunk, hogy az európai kisebbségek jogküzdelmeinek, megmaradásért vívott harcának élére álljunk, s ha szembe is megyünk Európa nagy nemzeteinek gőgjével, a szándék mégiscsak összecseng az unió jelmondatával, mely azt hirdeti, hogy a sokszínűség adja egységét, s egyben reménykedjünk, kontinensünk majd a régiók Európájaként válik igazán naggyá és erőssé.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verespatak: tíz éve készülnek jelentések
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
„Nem egy, hanem több tucat tájékoztatás született a témával kapcsolatban, melyeket elküldtünk az illetékeseknek. Ezek a hitelképességre, a megbízhatóságra, az ellenséges erőkre vonatkoztak” – mondta Meleşcanu, hozzátéve, elmegy a Verespatak ügyével foglalkozó bizottság ülésére. A Verespatak-bizottság egyébként tegnap Rovana Plumb környezetvédelmi minisztert hallgatta meg, aki elmondta, a Roşia Montana Gold Corporation kötelessége lesz felszámolni a régi talajszennyeződéseket Verespatakon, ehhez megközelítőleg 300 millió euró szükségeltetik, ez az összeg azonban nem áll az állam rendelkezésére. Hangsúlyozta, Verespatakon 18 elhagyott és nem semlegesített meddőhányó, két elhagyott és környezetileg szintén meg nem tisztított bánya van, valamint 1450 kilométer hosszan húzódó tárnák, melyeken keresztül savas víz szivárog a talajba, egy tárnán keresztül a vízgyűjtő medencébe is, így savas víz szennyezi az Aranyos folyót, minek következtében nagyon nagy mértékben károsul az ökoszisztéma, és a halak is kipusztulnak. Ismertette azt is, az új projektben a környezetvédelmi minisztérium az Európában megengedett érték egyharmadára csökkentette a ciánvegyület koncentrációját Verespatak esetében. „Biztosítottuk magunkat arról, hogy a ciánt csak zárt körforgásban, felügyelet mellett használják fel, és a szállítást is szigorúan felügyelik” – mondta Rovana Plumb. Emellett további biztonsági intézkedések hozatalát is kikötötték a derítőmedence esetében, a vidéken erdősítések is lesznek, ugyanakkor földrengésbiztossá teszik a derítőmedence gátját.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
A Külügyi Hírszolgálat (SIE) az elmúlt tíz évben több tucat tájékoztatást készített el Verespatakkal kapcsolatban, melyeket az államelnöknek, a kormányfőnek és a gazdasági minisztériumnak küldött el – jelentette ki Teodor Meleşcanu, a hírszolgálat vezetője.
A Verespatak-bizottság ugyancsak tegnap arról is döntött, kérni fogja a hozzáférést a verespataki projekttel kapcsolatos engedélyhez, valamint az Országos Ásványkincshatóság valamennyi dokumentumához – jelentette be Darius Vâlcov, a bizottság elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Magyarul mikor?
Az anyanyelv egészségügyi egységekben történő használatáról tett fel kérdést újra Bónis István, az RMDSZ Máramaros megyei parlamenti képviselője a szaktárca miniszterének. Bónis az előző parlamenti ülésszakban hasonló kérdéssel fordult az egészségügyi minisztérium vezetőjéhez, amelyben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája azon előírásainak törvénybe léptetéséről és ennek kivitelezéséről érdeklődött, amelyek az egészségügyi létesítményekben az anyanyelven történő fogadást és a diagnózis pontos megértése érdekében történő orvosi tájékoztatást és kezelést írják elő azokon a településeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a húsz százalékot. A képviselő kifejtette, azért kellett újból feltennie a kérdést a miniszternek, mert az előző kérdésére adott kitérő válaszában kizárólag a 46-os törvényre hivatkozott, amely a páciensek jogaira vonatkozik a kórházakban, öregotthonokban és más egészségügyi létesítményekben.
Politikai per
Politikai indítékú eljárásnak tekinti Máté András Levente, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője az ellene kezdeményezett pert, amelyet összeférhetetlenség vádjával a főügyészség indított azért, mert saját feleségét alkalmazta a képviselői irodájában. A politikus szerint a vádhatóság nem használt azonos mércét, mert számos más képviselő is alkalmazta családtagját parlamenti irodájában, de emiatt még nyomozás sem indult ellenük. Ráadásul tavaly júliusban arról kapott értesítést a főügyészségről, hogy nem indítanak ellene nyomozást, az akkori ügyész döntését azonban később felülbírálták. Máté szerint, ha az ügyészek ugyanazt a mércét alkalmazzák, amit vele szemben, akkor valamennyi olyan törvényhozó, de az államfő és a miniszterelnök ellen is eljárást kellene indítaniuk, akik korábbi mandátumukból újraalkalmazták egy tanácsadójukat vagy más munkatársukat.
Nem kapnak diplomáciai útlevelet
Annak ellenére, hogy a szenátus külügyi bizottsága kedvezően véleményezte, a szenátorok elutasították azt a módosító javaslatot, amely diplomáciai útlevelet biztosított volna a megyeitanács-elnököknek, a megyeszékhelyek polgármestereinek, a fővárosi polgármestereknek. A tervezet vitáján Puiu Haşotti, a liberális frakció vezetője megemlítette, csak azoknak van joguk a diplomáciai útlevélhez, akik diplomáciai tevékenységet végeznek, azaz az államelnöknek, a kormány tagjainak és a parlamenti képviselőknek. Hangsúlyozta, nem számít diplomáciai tevékenységnek az, ha két megye testvérkapcsolatot köt, vagy a régiók között szerződések születnek. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor szintén kifejtette, hogy a több ezer év alatt kialakult diplomáciai tevékenység, az államközi kommunikáció szakemberek privilégiuma, és nem hiszi, hogy ennek kiterjesztése jó lenne.
Később elemzik
A kormány az intézkedés bevezetése után 6–9 hónappal elemzi a kenyér áfája csökkentésének hatását, most még korai – jelentette ki Victor Ponta kormányfő arra reagálva, hogy a Versenytanács elemzése szerint a kenyér áruforgalmi adójának tizenkét százalékos csökkentése a termék árának csupán hatszázalékos csökkenését eredményezte. „Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez egy sikeres projekt, melyet kiterjeszthetünk más élelmiszerekre is” – mondta Ponta, hozzátéve, az áfa csökkentése nyomán nagyobb lett a termelők nyeresége, tehát a nyereségadóból befizetett összegek is nagyobbak lesznek.
Lesz pénz a kórházaknak
Egyetlen kórházban sem lesznek gondok az idén a bérek és a számlák kifizetésével – biztosított Cristian Buşoi, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár elnöke. Buşoi szerint elég lesz az eddig kiutalt pénzalap. „Ami a decemberi hónapot illeti, elmondtam, és elismétlem, az októberi költségvetés kiigazításánál szükség lesz egy kis kiegészítésre, hogy minden orvosi szolgáltatást fedezhessünk. Ha erre nem kerül sor, a jövő évi büdzséből oldjuk meg a problémát” – fejtette ki, felhívást intézve ugyanakkor a kórházmenedzserekhez, hogy ne tájékoztassák félre a közvéleményt, ne mondják azt, hogy az év utolsó két hónapjára „nulla lej” marad a költségvetésben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újjáéled a Hangya
A Kárpát-medencei Megújuló Hangya 2010 Szövetkezet vérkeringésébe szeretnék bekapcsolni Székelyudvarhelyt és Kézdivásárhelyt – hétfőn a Hargita megyei városban, tegnap a háromszéki településen tartottak tanácskozással egybekötött konferenciát Faragó László és Bozsik István, Kézdivásárhely testvérvárosa, Gyöngyös polgármestere, illetve alpolgármestere, valamint Mészáros István, a Megújuló Hangya 2010 Szövetkezet programvezetője részvételével.
Az eseményen Thiesz János, Kovászna polgármestere, a céhes város önkormányzatának képviselői, a gazdasági bizottság tagjai, Papp Zoltán, az Asimcov helyi elnöke, valamint vállalkozók voltak jelen. Ha erős Székelyföldet és autonómiát akarunk, ennek egyik feltétele az, hogy gazdasági szempontból erősek legyünk – hangsúlyozta Bokor Tibor kézdivásárhelyi polgármester. Faragó László elmondta: Mészáros Istvánnal több mint egy évvel ezelőtt kezdték el a Megújuló Hangya 2010 Szövetkezet felépítését, az idő pedig sürget, mivel készülőben a 2014–20-as EU-s vidékfejlesztési költségvetés, ahová majd pályázni szándékoznak. Mint mondta, ehhez az önfenntartó, termelő iskola és termékház projekthez több Heves megyei város csatlakozott. Mészáros István az önfenntartó kreatív térség létrehozásáról és ezek hálózatáról tartott előadást. A tanácskozás az első lépés volt, a gyöngyösi képviselet hosszabb ismertetőt, valamint ütemtervet küld a jövő hét folyamán, majd újabb tárgyalást tartanak a helyi vállalkozókkal.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Le kell törnünk a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos EU-s ellenállást
Az Európai Unió változtassa meg véleményét az államalkotó őshonos nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban, ismerje el igényeik jogosságát és fogadjon el szabályozást védelmükben.
Ez marad legfontosabb európai célkitűzésünk a kisebbségi polgári kezdeményezés elutasítását követően is, fogalmazott Winkler Gyula. Az RMDSZ EP-képviselője a MIÉRT idei nyári táborának nyerteseit, a Temes megyei RMDSZ tisztségviselőit és bánsági önkormányzati képviselőket látott vendégül Brüsszelben. A látogatócsoporttal szervezett keddi találkozón a képviselő ismertette a polgári kezdeményezés kialakításának történetét és a továbblépés lehetőségeit.
Winkler Gyula szerint az Európai Bizottság döntése ellentmondásos és cinikus, nyilvánvalóan politikai indok áll mögötte. „Felháborodásunkkal nem vagyunk egyedül, hiszen Erdélyen kívül Németországból, Dániából, Hollandiából, Dél-Tirolból és természetesen Magyarországról kisebbségi közösségek és közéleti személyiségek tiltakoztak a döntés ellen. Ez a tény is azt mutatja, hogy a kisebbségi közösségek összefogásával értéket teremtettünk, amelyet fent kell tartanunk és tovább kell éltetnünk. Az első pillanatban a keserűség és a csalódottság munkált bennünk, a következő pillanatban viszont már annak lehetőségeit kerestük, hogyan lehet tovább lépni” – magyarázta az RMDSZ EP-képviselője.
Az RMDSZ véleménye szerint a jogi lehetőségek adottak: a kezdeményezők további indoklást kértek az Európai Bizottságtól, majd az elutasítás megfellebbezése következik a luxemburgi általános ügyek bíróságán. Winkler Gyula hangsúlyozta: „politikai síkon erős brüsszeli jelenléttel biztosíthatjuk, hogy készen álljunk, amikor a jövő évi választást követően, az EU-ban elkezdődik a vita a Szerződések módosításakor, és lehetőség nyílik kialakítani a kisebbségekről szóló intézkedéseket. Tudjuk, hogy rossz a passzivitás, amellyel az EU a kisebbségi kérdéshez viszonyul, de mindent meg kell tennünk a lehetőségek szélesítésére, az ellenállás letörésére. Európai választási programunknak az EU által befolyásolt terültek mindenikére ki kell terjednie, de elsősorban a kisebbségi érdekérvényesítést kell hogy célozza” – hangsúlyozta Winkler Gyula a látogatócsoporttal szervezett találkozón.
Winkler Gyula EP-képviselő sajtóirodája
Nyugati Jelen (Arad)

18. sz.
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
1. Túlélés-irodalom
1945 után…1. Túlélés-irodalom
Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe:
– Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle!
Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)…
Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.)
Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt.
Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést.
Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla.
Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós.
2. Túlélés, nemcsak
irodalom
Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel.
Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is!
A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének.
Helikon (Kolozsvár)

Antal Árpád: olyan kérdést tettünk fel, melynek van legalább 50% esélye
Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön sajtótájékoztatót tartottak az RMDSZ vezetői, melynek keretében bejelentették novemberben megyei népszavazásokat szerveznek a régiók átszervezését illetően.
Háromszéken Tamás Sándor az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke és Antal Árpád a szövetség sepsiszentgyörgyi elnöke elmondta, hogy a három megyében kérik ki a lakosság véleményét egy adott kérdésben. Ennek eszköze az aláírásgyűjtés. A sajtótájékoztató keretében bemutatták azt a határozattervezetet, mely eredményeképpen népszavazást tűz ki a három székely megye annak érdekében, hogy egymással alkossanak fejlesztési régiót. A kérdés, melyet szándékaik során a népszavazáson fel szeretnének tenni a következő: Egyetért-e Ön azzal, hogy egyetlen fejlesztési régióba tartozzon Kovászna, Hargita és Maros megye, Marosvásárhely központtal?”
„Referendum, népszavazás kiírását kérheti a megyei tanács elnöke, vagy a megyei tanács egyharmada. Ez a mi esetünkben megvan, de annak érdekében, hogy társadalmi támogatottság is legyen a kérésünk mögött, ezért aláírásgyűjtést kezdeményezünk. Aláírásgyűjtés indul azért tehát, hogy a megyei tanács tűzze napirendre a népszavazás megszervezését. Fontos, mert úgy látjuk, hogy az elmúlt másfél évben a magyarok elképzeléseit semmibe veszik Bukarestben, ezért a parlamenti jelenlét mellet a demokrácia más eszközeit is igénybe vesszük."- ismertette a célt Tamás Sándor, megyei RMDSZ elnök.
Hozzátette: „A demokratikus véleménynyilvánításnak egyik típusa az utcai tüntetés, és egy másik típusa az aláírásgyűjtés és a referendum kiírásának jóváhagyása. Mindkettő esetében rendkívül fontos, hogy demokratikus eszközök és békés lefolyásúak legyenek és minél szélesebb összefogást tudjanak kialakítani. Azért is fontos, mert egy paradigma váltást lehet teremteni. Romániában eddig nem volt regionális népszavazás. Az erdélyi magyarok soha nem szavaztak regionális szinten semmilyen kérdésben. Ezért is bízunk sikerünkben. Azt szeretnénk elérni, hogy a referendumról szóló törvény alkalmazását gyakorlatba is ültessük. A referendum népszavazás, ahol az emberek véleményt nyilvánítanak saját jövőjük kérdésében”. Tamás Sándor ismertette a kezdeményezés eddigi történéseit is: „A tegnapi nap folyamán a megye jegyzőjéhez letettünk egy tanácshatározat-tervezetet, illetve kértük, hogy bocsásson a rendelkezésünkre egy aláírásgyűjtő ívet. Kérésünket beiktattuk, kifüggesztették a megyei tanács székhelyén a határozat tervezetet. Az előírtaknak megfelelően meg is jelent ez a kezdeményezés egy román és egy magyar újságban. Egyetlen kérdést fogalmaztunk meg a Hargita és a Maros megyei szervezetekkel egyetemben az aláírásgyűjtő íven: »Sunteți de acord ca județele Harghita, Covasna și Mureș să se constituie într-o singură regiune de dezvoltare, cu centrul regiunii în municipiul Târgu Mureș?«
Az RMDSZ háromszéki vezetője elmondta, hogy ez idáig megyei szinten a Magyar Polgári Párt csatlakozott az akcióhoz, de kezdeményeztek találkozót a megyében levő román pártokkal is ebben a kérdésben. Antal Árpád polgármester, sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnök elmondta, hogy azért fogalmazták így a kérdést, hogy a népszavazás támogatói közé bevonják a székelyföldi románokat is, akik segítsége és hozzájárulása nélkül nem lehetne Maros megyében kiírni a népszavazást.
A polgármester hangsúlyozta, hogy azért tették a fejlesztési régiókkal kapcsolatos kérdésre a hangsúlyt, mert jelenleg Romániában nem létezik regionális közigazgatási szint, ezért egy ezzel kapcsolatos kérdés alkotmányellenesnek minősült volna. „Nem szövegezhetünk meg olyan határozattervezetet, melyről magunk is tudjuk, hogy alkotmányellenes. Persze, lehet nagyokat kérdezni, azt is megkérdezhetnénk, hogy akarunk-e az Egyesült Államos 51.dik állama lenni? De mi olyan kérdést tettünk fel, melynek van legalább 50% esélye arra, hogy eljusson a népszavazásig.” mondta Antal, aki azt is hozzátette, hogy a fejlesztési régiók tétje hatalmas, ugyanis 180 millió eurót, vagy ennek hiányát jelenti az elkövetkező uniós ciklusban a régiónk számára.
„Ez egy jelentős lépés az autonómia felé, hiszen az autonómia kompetenciákat jelent, pontosabban azt, hogy a fejlesztési régiók regionális kompetenciákat kapnak. Fontos tehát, hogy megalakuljon a Székelyföld fejlesztési régió” mondta a sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnök.
Az elképzelések szerint a népszavazás előtt aláírásokat gyűjtenek, azért, hogy a kérdés társadalmi beágyazottságát is növeljék. Az aláírásokat október 14-ig gyűjtik a három megye településein, a népszavazásra, amennyiben a prefektúrák nem nyújtanak be óvást, december 8-án kerülhet sor. az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének sajtóirodája
Erdély.ma

Ponta: Románia számára katasztrofális lenne a verespataki-beruházás elutasítása
Victor Ponta román miniszterelnök úgy véli, katasztrofális lenne országa számára, ha elutasítaná a verespataki aranybánya-beruházást, és ezáltal azt üzenné a külföldi befektetőknek, hogy ellenük van.
A kormányfő a Reuters Investment Summit keretében egy bukaresti konferencián mondott beszédében jelentette ki, hogy a verespataki beruházás esetleges elutasítása révén gazdasági szempontból nem érné nagy kár Romániát, de ha azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy a külföldi beruházók ellen van, és nem akarja kihasználni adottságait, akkor ez katasztrófa lenne Románia számára. Ponta szerint ezért a verespataki beruházás elsősorban jelképként és nem gazdasági szempontból nagyon fontos beruházás.
A miniszterelnök szerint Romániának ki kell használnia természeti erőforrásait a környezetvédelmi szabványok tiszteletben tartása mellett. Hozzátette: ha ezeket a normákat tiszteletben tartja a beruházó, akkor Romániának a kitermelés elindítását kellene támogatnia.
Ponta bírálta az előző kormányokat, amelyeknek szerinte nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy az olyan vitatott beruházásokat, mint a Verespatakon tervezett aranybányát, vagy a palagáz kitermelését elkezdje. Egy amerikai felmérés szerint ugyanis Romániának annyi palagáztartaléka van, hogy az száz évig fedezné a belföldi gázfogyasztást.
A Rosia Montana Gold Corporation kanadai-román vegyes vállalat immár csaknem 15 éve Európa legnagyobb külszíni aranybányáját akarja megnyitni az erdélyi Verespatakon. A tervet sokan azért ellenzik, mert ciántechnológiával termelnék ki a 330 tonna aranyat és az 1600 tonna ezüstöt.
A román kormány augusztus végén egy olyan törvénytervezetet terjesztett a parlament elé, amely kimozdítaná a holtpontról a beruházást. A kormányzó Szociálliberális Szövetségben (USL) azonban egyelőre megoszlanak a vélemények a beruházással kapcsolatosan, mivel a liberálisok ellenzik, a Ponta által vezetett szociáldemokraták pedig az utóbbi időben támogatják azt, míg azelőtt ők maguk is ellenezték. MTI
Erdély.ma

Hírsaláta
TŐKÉS NEM MEGY A BECSÜLETBÍRÓSÁGRA, hanem ügyvédje, Kincses Előd képviseli a Románia Csillaga Érdemrend becsületbíróságának mai bukaresti ülésén, amelyen azt vizsgálják meg, méltó-e még ma is a volt püspök a román állami kitüntetésre. Tőkés elmondta, a kitüntetése körüli politikai vita idején gondolt arra, hogy maga adja vissza, de végül úgy döntött nem könnyíti meg azoknak a dolgát, akik „össztüzet nyitottak” rá. (MTI)
A SZOCIALISTA FRANCIA BELÜGYÉR HAZAKÜLDENÉ A ROMÁKAT. A francia belügyminiszter szerint rendkívül alacsony azoknak a román vagy bolgár állampolgároknak a száma, akik valóban be akarnak illeszkedni Franciaországban, ezért indokoltnak tartja, hogy azokat az állam költségein visszaszállítsák szülőhazájukba. Azt tartaná helyesnek, ha a cigányok integrálásának felelősségét saját hazájuk hatóságai vállalnák magukra. A szocialista miniszter nyilatkozatát saját párttársai is elítélték, és nemzeti összefogásra szólították fel a franciákat a 20 000 roma származású bevándorló befogadására, mert helyzetük mind Romániában, mind Bulgáriában bizonytalan – írja a Gândul.
A NEMZETBIZTONSÁGOT VESZÉLYEZTETIK A TÜNTETŐK. A parlament titkosszolgálatokat felügyelő bizottságának elnöke, Mihăiţă Calimente azt állítja, hogy a verespataki aranykitermelés ellen tiltakozó romániai civil szervezeteket Soros György amerikai üzletember finanszírozza, mert a romániai aranyért folytatott küzdelemben a barikád másik oldalára került. A honatya szerint nemzetvédelmi kockázatot jelentenek a külföldről irányított tiltakozóakciók, ezért azokat az elkövetkezőkben a titkosszolgálatoknak is figyelniük kell. (Cotidianul) ADÓS FIZET. 122,1 millió eurót utalt át hétfőn a román kormány a Nemzetközi Valutaalap (IMF) számlájára, az összeg a 2009-ben igényelt készenléti hitelmegállapodás törlesztőrészletét képezi. Romániának a 2013-as esztendő során összesen 1,164 milliárd eurót kell törlesztenie az IMF-nek, az Európai Uniónak, valamint a Világbanknak. Ebből eddig 756,2 millió eurót utaltak át az illetékes hatóságok. Mint ismeretes, 2009-ben a bukaresti hatóság közel 20 milliárd euró értékű hitelt igényelt. A törlesztési csúcsot 2015-ben érik el, akkor egyetlen év alatt 1,82 milliárd eurót kell átutalni a hitelezők számlájára. (Ziarul Financiar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Tőkés: manipuláció a kirakateljárás
A magyarság kollektív jogaiért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul Tőkés László szerint, hogy meg akarják fosztani a Románia Csillaga kitüntetéstől.
Az európai parlamenti képviselő – akinek ügyében csütörtökön ül össze az érdemrend becsületbírósága – a Krónikának adott interjúban leszögezte: a nyilvánosság manipulálását szolgálja az ellene zajló „kirakateljárás”, amelynek célja a magyarok megfélemlítése, a románoknak a kisebbség ellen történő uszítása. Tőkés lapunknak elmondta, az általa szorgalmazott védhatalmi státus kapcsán a magyar kormány azért reagált visszafogottan, mert nem akar felülni a prokovatív román megnyilvánulásoknak. Szerinte ugyanakkor Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok fölött, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Csütörtökön ül össze Bukarestben a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága kivizsgálni, hogy megfosszák-e Öntől a legmagasabb rangú román állami kitüntetést. Milyen döntésre számít például a testület összetétele tükrében?
Nem akarom prejudikálni a döntést, ha egyáltalán erre sor kerül csütörtökön. Azért is hatalmaztam fel Kincses Elődöt, aki 1989-ben a Ceauşescu-rezsim idején volt a védőügyvédem, hogy megváltozott körülmények között, a demokratikus Romániában védelmezenn meg a 24 évvel ezelőttiekhez igencsak hasonlatos vádakkal szemben. Amit ő a védelmi iratában megfogalmaz, annál többet nem akarok jelen pillanatban mondani. Óvatos bizakodásomat fejezem ki, hogy végül is felülkerekedik a józan ész és a demokratikus értékek iránti tisztelet a becsületbíróság tagjaiban, és ennek megfelelően hozzák meg döntésüket.
Konkrétan milyen álláspont tolmácsolásával bízta meg Kincses Elődöt?
Corina Creţu és a hozzá csatlakozott másik hét szocialista képviselő azonos szöveggel tett panaszt ellenem. Ehhez nem kívánok fölöslegesen kommentárt fűzni, csak arra szorítkozom, hogy a tusnádfürdői beszédemet teszik kifogás tárgyává és ennek kapcsán becstelen cselekedettel vádolnak, amely ártott Romániának. Továbbá azt a messzemenő következtetést vonják le, hogy megkérdőjeleztem Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét. Mondanom sem kell, hogy erről szó sincs, ennek megfelelően kértem meg Kincses Elődöt, foglalja össze álláspontomat, és tisztázza az ellenem felhozott vádak alaptalan voltát.
A vita kirobbanása, az ön ellen folytatott támadások hatására nem fontolgatta, hogy önszántából adja vissza az érdemrendet?
Természetesen megfordult a fejemben, de mivel alaptalannak tartom a kitüntetéstől való megfosztásomra irányuló törekvést, önkéntes lemondásommal még közvetett úton sem akarom hitelesíteni azt. No meg nem akarom megkönnyíteni a terv kiagyalóinak a dolgát. Hadd minősítse őket, ami történni fog, és még közvetve se működjek közre ebben velük.
Ön szerint nem éri ilyen össztűz, ha Tusnádfürdőn elhangzott, a védhatalmi státusra vonatkozó kijelentését nem protektorátusként fordítják román nyelvre? Bukarest már a területi autonómia kiejtésére is ugrik.
Igen, a panasz azt is tartalmazza, hogy az etnikai kritériumokra alapozott autonómia veszélyes tézisét népszerűsítem. Ez az állítás megfelel a valóságnak, de nincs benne semmi kivetnivaló. Hiszen a politikai véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozik egy Európa-, sőt világszerte gyakorlatban lévő demokratikus intézmény, az autonómia népszerűsítése. Megítélésem szerint ha nem ezt mondtam volna Tusnádfürdőn, akkor valami másba kötnek bele. Úgy érzem, az erőltetett és mesterséges regionalizáció elleni, illetve az autonómiáért folytatott harcaink idejére egy magyarellenes forgatókönyvnek megfelelő támadást indítottak ellenem, a román mondás szerinti „ide ütsz és oda vágsz” elve alapján. Megvádoltatásom tulajdonképpen a magyarság kollektív jogokért és az önrendelkezésért folytatott küzdelme ellen irányul.
A román politikai osztály és a média Tőkés Lászlót tartja az erdélyi magyar önrendelkezési törekvések élharcosának. Nem az autonómia érdekében folytatott küzdelmet lejáratása, diszkreditálása a cél az olyan vádak megfogalmazásával is, miszerint Ön egyaránt volt a román és a magyar titkosszolgolat ügynöke?
Azon túlmenően, hogy belpolitikai harc folyik Traian Băsescu és a szocialista-liberális szövetség, illetve ezen belül bizonyos fokig Victor Ponta és Crin Antonescu között, főleg a nyilvánosság manipulálását szolgálja ez a „kirakateljárás”. Ezáltal akarják a magyarokat megfélemlíteni, a románokat ellenünk uszítani. Annak láttán, hogy milyen összefogás alakult ki legutóbb Katalóniában vagy milyen erőteljesen képviseltük az ügyet az autonómia idei évében akár a marosvásárhelyi székely szabadság napján, akár a júliusi autonómiamegmozdulások alkalmával, elébe akarnak menni a további fejleményeknek. Különösképpen annak a nagy menetelésnek, amelyet a Székely Nemzeti Tanács hirdetett meg, és amelyet kompromittálni, diszkreditálni, a részvevőket pedig megfélemlíteni akarják.
Milyen fogadókészségre talált a védhatalmi státus kiterjesztéséről szóló javaslata a magyar kormány részéről?
Közismertek azok a szűkszavú megnyilatkozások, amelyek ebben a tárgyban elhangzottak. Úgy ítélem meg, hogy a magyar kormány nem akar felülni olyan prokovatív jellegű román megnyilvánulásoknak, amelyek ebben az ügyben elhangzottak, ezért nagyon visszafogottan kezeli az ügyet és magát az esetet. De egyértelmű, hogy a magyar-román alapszerződésnek és Magyarország alkotmányának megfelelően Magyarország de facto védhatalmi szerepet gyakorol a külhoni magyarok iránt, még ha nem is illetik ezzel az elnevezéssel.
Az Európai Bizottság elutasított valamennyi, az erdélyi magyar szervezetek által a nemzeti közösségek jogai érdekében indított polgári kezdeményezést. A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) elnökeként felkérést kapott a Kárpát-medence magyar szervezeteinek összehívására egy közös európai polgári kezdeményezés megszövegezése érdekében. Egy ilyen javaslatnak lehet esélye az uniós végreható tanácsnál?
Valamennyi, az európai polgári kezdeményezés eszközét igénybe vevő erdélyi szervezet egyetért abban, hogy a visszautasítás nem jelentheti az európai kisebbségvédelmi törvényalkotásra irányuló erőfeszítéseink leállítását. Ennek megfelelően a KMAT keretében azt kellene megbeszélnünk, miképpen tudjuk egyesült erővel folytatni ezt a küzdelmet. A három felé ágazó törekvés sokkal hatékonyabbá válhat, ha mindannyian összefogunk. Ezt kellene megbeszélnünk a KMAT október második felében, Lendvára összehívott ülésén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A három székely megye egy régiót kell alkosson, Marosvásárhely központtal
Az RMDSZ Maros, Hargita, Kovászna megyei elnökei, illetve Kelemen Hunor szövetségi elnök szerdán ugyanabban az időpont- ban jelentette be, hogy a szervezet aláírásgyűjtésbe kezd helyi népszavazások kiírásáról, amelyen a megkérdezetteknek arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy egyetértenek-e azzal, hogy Kovászna, Hargita és Maros megye közös gazdasági-fejlesztési régiót alkosson Marosvásárhely régióközponttal? Ciprian Dobre, a Maros Megyei Tanács elnöke lehetetlennek és illegálisnak, az EMNP elnöke, Toró T. Tibor pedig pótcselekvésnek nevezte a kezdeményezést, amely árthat az autonómia ügyének. Brassai Zsombort, az RMDSZ Maros megyei elnökét kérdeztük:
– A megyei tanács elnöke lehetetlennek és illegálisnak tartja a kezdeményezést, mert a régiósítás nem tartozik a megyei tanácsok hatáskörébe. Véleménye szerint népszavazást országos szinten, országos kérdésekben lehet kiírni, a megyei önkormányzat nem dönthet tanácsi határozattal a régiókról, mert ha így lenne, helyi szinten dönthetnének a lakosok például arról, hogy nem fizetnek többé adót. Románia területéről nem lehet Kovásznán vagy Tulceán dönteni, mert ez azt jelentené, hogy föderális, nem pedig nemzetállamban élünk. Kijelentette: jogi szempontból elhibázott, értelmetlen kezdeményezésről van szó.
– Ciprian Dobre nyilatkozata igazolja, hogy szükség van a referendumra, a lakosság véleménye megkerülhetetlen. A megyei tanács elnöke nem érti, milyen óriási szüksége van Maros megyének arra, hogy Hargita és Kovászna megyével egy kisebb régiót alkosson. Ez szolgálná a megye érdekeit, így valósulna meg a regionalizáció célkitűzése, az, hogy a megyék kölcsönösen erősítsék egymást, illetve hogy a helyi sajátosságok a fejlődéshez szükséges erőforrást biztosítsanak a térségnek.
A megyei tanács elnöke átpolitizálja a kérdést, mert ez olyan mérvű döntés, amely hosszú évekre-évtizedekre meghatározza a megye lakosságának sorsát. Éppen ezért gondolom, hogy szükség van a közvélemény egyértelmű álláspontjára, ami kötelezi a politikumot, hogy a választópolgárok akarata szerint döntsön a régió átszervezéséről.
Dobre azt állítja, nem a megyei tanács hatáskörébe tartozik. Erre azt mondom, hogy minden, ami a megye lakosságát foglalkoztatja, életét befolyásolja, a megyei tanácsra tartozik. Nem lehet a felelősséget egy rossz politikai döntés okán elhárítani magunktól.
– Mi a véleménye arról, hogy Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint az RMDSZ akciója semleges témára tereli a kérdést, illetve „szárnyát szegheti az autonómiára vonatkozó közösségi akaratnak, aminek az árát a közösség fizeti meg”?
– Sajnálatosnak tartom, hogy a Néppárt szembemegy a magyar érdekkel, hiszen ebben a kérdésben a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács is egyetért az RMDSZ-szel, nyilatkozataik szerint támogatják az aláírásgyűjtést. Úgy tűnik, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt nem aktuálpolitikai megközelítésben kezeli a kérdést. Most a régióátszervezésnek van aktualitása, és nem emelkedhetünk a kérdés fölé, hiszen elmegy mellettünk a lehetőség és vesztesei lehetünk ennek. Éppen ezért nagyon határozott véleményünk kell legyen a kérdésben, és ehhez kérjük a választópolgárok véleményét és támogatását. Ezúton is felkérem az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezetét, gondolja át álláspontját, hiszen aktuálpolitikai megközelítésben aligha van fontosabb kérdés ebben a pillanatban, mint az, hogy közös erőfeszítéssel elérjük, hogy a három megye egy fejlesztési régiót alkosson, Marosvásárhely központtal.
Mózes Edith
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

A „Megyeháza” felirat is zavarja a háromszéki prefektust
A székely zászlók után a „Megyeháza” felirat használata miatt is pert indított a háromszéki prefektus. Dumitru Marinescu felszólította az önkormányzatot, hogy távolítsa el székháza homlokzatáról a tavaly ősszel felhelyezett „Megyeháza” felíratott, mivel ennek nem tettek eleget, most keresetet adott be a Kovászna megyei törvényszékre, kérve a tábla eltávolítását. A háromszéki önkormányzat elnöke, Tamás Sándor a Sláger Rádiónak el- mondta: a bíróságnak címzett válaszban felvetik azt a lehetőséget, hogy a magyar tábla fölé elhelyezik annak román nyelvű változatát a „Casa Judeţului” felirattal.
Védjük saját igazunkat, hiszen a „Kovászna megye tanácsa” megfogalmazás idegen a közvélemény számára, ezért gondoltuk, hogy visszahonosítjuk a „Megyeháza, Városháza, Községháza” fogalmakat, amelyek más nyelveken is közelebb állnak az emberekhez. Például szász vidéken használatos a német „Ratthaus” kifejezés. „Nekünk egyik feladatunk, hogy a megye lakosságával tartsuk a kapcsolatot, és Háromszék lakosságának 75 százaléka magyar. A magyar nyelvnek, magyar kultúrának megfelelő megfogalmazást találtunk, és bíróságon próbáljuk ezt megvédeni”, mutatott rá Tamás Sándor.
Hozzátette: látva a hisztériát, ami a romániai magyarok ellen Bukarestben kialakult, nincsenek illúzióik, hogy megváltozik a központi államigazgatás gondolkodásmódja. Ez sok esetben befolyásolja az igazságszolgáltatásban is a gondolkodást, és az tapasztalható hogy a bíróságok politikai ítéleteket hoznak.
A háromszéki tanácselnök úgy véli Dumitru Marinescu is olyan mint a korábbi prefektus, bár azt hitték, hogy magánszemélyként jó ember, akkor prefektusként is normális lesz. Mivel nem ezt tapasztalják, az RMDSZ háromszéki szervezete várhatóan újból felállítja Sepsiszentgyörgyön a „SIC – Terra Siculorum” óriás-pannót, amivel a korábbi prefektus Codrin Munteanu tevékenysége ellen tiltakoztak.
Mint arról beszámoltunk: a háromszéki kormánybiztos az elmúlt napokban újabb támadásokat indított a székely zászlók használói ellen. Legutóbb Kovászna Megye Tanácsát és Sepsiszentgyörgy önkormányzatát perelte be a székházaik homlokzatára kitűzött kék-arany lobogó miatt. Korábban öt háromszéki polgármestert – a kézdivásárhelyit, kökösit, barótit, lemhényit és árkosit – perelte be, mert a felszólítása ellenére nem vették le a székely zászlót. Tamás Sándor hangsúlyozta, nem veszik le a zászlót, azt csak karhatalmi erőkkel távolíthatja el a prefektus. Múlt héten a brassói fellebbviteli bíróság az uzoni polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót végleges ítéletében törvénytelennek nyilvánította. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma