Érettségi csatáink
Túl az érettségi vizsgákon mélységesen emberi kicsit hátradőlni, és egy percre laza felülnézetből szemlélni ezt az idők során alaposan átalakult, mégis változatlan jelentőségű megmérettetést. Ahhoz képest, hogy annak idején az érettségi oklevél máris belépőt jelentett az értelmiségi világba, most „csak” a továbblépés megkerülhetetlen állomása. Formai jelentőségén túl azonban majdnem mindent elveszített: már nem feltétlenül tizenkét év tudásfelhalmozásának keresztmetszete, egy-egy tudományágazatra való alkalmasság kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Diplomagyár, amelyet tanári jóindulat, szülői anyagi áldozatvállalás működtetett – de elsősorban egy torz oktatási rendszer terméke.
Éveken át mindenki tudta, a többség pedig cinkosan asszisztált a vizsgákra széleskörű puskaarzenállal bevonulók másolási buzgalmához, s az egyre mélyebbre süllyedt vizsgamorál szükségszerűen termelte ki a középszert. Az egy-két éve elkezdődött szemléletváltás egyelőre lehangoló vizsgaeredményeket hoz, és inkább értetlenséget, mintsem szolidaritást fakaszt. Nem is történhet másként, hiszen az egészen más szemlélet- és elvárásrendszerhez szoktatott tanári társadalom és az általuk nevelt diákok részéről nem puszta elhatározás kérdése a „holnaptól másként lesz” gyakorlatba ültetése.
Bár szigorú, nullatoleranciás felügyeletet harangoztak be a vizsgákra, már-már rendőrségi készenlétről beszéltek az iskolák környékén, még bőven előfordultak korrumpálási kísérletek. Még sokan nem hitték, nem hiszik, hogy talán Romániában is életbe léptethető egy korrupciómentes rendszer, még túl közeli a pénzért bármit meg lehet vásárolni szemlélete. Még időbe és könyörtelen következetességbe kerül, hogy a tanári presztízs romjai között a szülő ne a tudatlanságért áldozzon, hanem a tudás elsajátítását, az ahhoz nyújtott segítséget fizesse meg. Még várnunk kell, még bőven szed áldozatokat az egészségessé válás folyamata.
S miután az érettségi diploma nem több, mint belépő a felhalmozás másik minőségi szakaszába, inkább ebből a szemszögből érdemes nézni a dolgokat. A csak papíron létező tudást ugyanis pillanatok alatt leselejtezi a társadalom, a munkaerőpiac. A melltartókba csempészett eurókon vett képzettséggel szemben a tényleges szűrőkön átmenő konkurencia már az első kanyarban előz, s javításra csak egészen kivételes esetben van lehetőség.
Az első percek ígéretes akciókat hoztak, a felkészületleneket már a pálya szélén ápolják, a pénzes táskás ember egyre ritkábban találja meg a címzettet. A kisebbek pedig talán már kezdik kapiskálni, mire is megy ki a játék. Nehéz, maratoni meccs lesz, de győzni csak a pályán érdemes.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar autonómia kulturális térben
Mézesmadzagként húzogatja a kormány a magyarság orra előtt az alkotmánymódosítás kisebbségvédelmi kitételeit. Garancia lehet-e néhány alkotmányos előírás Romániában a kulturális autonómia létrehozására? Lehetséges válaszként a délvidéki személyi elvű autonómia történetét jártuk végig dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével.
Június derekán több RMDSZ-es indítványt fogadott el a parlamenti alkotmánymódosító bizottság a nemzeti kisebbségek szimbólumainak szabad használatáról, illetve arról, hogy létrehozhatják az identitásuk megőrzéséhez és kifejezéséhez szükséges önálló döntéshozó szerveiket. Az elfogadott szöveg azt is tartalmazza, hogy a hatóságoknak valamennyi őket érintő kérdésben konzultálniuk kell a kisebbségek legitim képviselőivel. Varujan Pambuccian, a nemzeti kisebbségek parlamenti frakcióvezetője szerint az RMDSZ-es indítványt valamennyi kisebbség támogatta. Az alkotmánymódosítás kitételei garanciát jelenthetnek arra, hogy a kisebbségi törvényt még idén elfogadja a román törvényhozás –, vélekedikaz örmény képviselő. Hasonlóan optimista Markó Béla RMDSZ-szenátor is, aki szerint a kisebbségbarát alkotmánymódosítás közvetlenül is megteremti a kulturális autonómia jogi kereteit, és a közigazgatási autonómiához is közelebb vihet.
A délvidéki út
A hosszú évek óta vajúdó román kisebbségi törvény eddig egyetlen képviselőházi szakbizottsági ülésen sem ment át. Márpedig kulturális autonómia nem lehetséges a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadása nélkül. Ezt bizonyítja a délvidéki példa, ahol a Kárpát-medencei utódállamok közül elsőként alakult meg a kisebbségek kulturális autonómiáját szavatoló intézményrendszer. A 16 szerbiai kisebbség a 2009-ben elfogadott törvény előírásai alapján alakíthatta meg nemzeti tanácsát, 2010-ben pedig a választói névjegyzékekre feliratkozott személyek a pártok által javasolt képviselőiket választhatták be a tanácsok vezetőségébe. A következő választást 2014-ben tartják.
Nem volt könnyű az ide vezető út, ismerteti Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke. Azt tartja, a kisebbségi jogkövetelések kiharcolása Európában egy-egy kedvező történelmi pillanathoz köthető, Délvidéken ez a milosevicsi rendszer 2000-es bukásakor érkezett el, amelyre a helyi magyarság már jó előre készült. „Az egységes autonómiakoncepciót aláíró magyar pártok törvényes alap nélkül ugyan, de létrehozták az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot, hasonlóan a később megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz. Az újonnan megalakult tanácsnak közjogi kerete és valós jogosítványai nem voltak, de megalakulása fontos előrelépés volt az autonómiakövetelés megerősítése érdekében” – mondta el lapunknak az MNT elnöke.
A következő évben – hathatós délvidéki magyar részvétellel – Szerbia hozzálátott a kisebbségi törvény kidolgozásához. 2002 februárjában született meg az új kisebbségi jogszabály, amelynek 19. szakasza szűkszavúan ugyan, de szabályozta a nemzeti tanácsok intézményét, megválasztását és elvi hatásköreit. A törvény kollektív jogként, közösségi kisebbségi önkormányzatként tüntette fel a nemzeti tanácsokat. „Ez lett az első magyar törvényesített közképviseleti intézmény Szerbiában, amelynek jogosítványait ugyan csak elvi szinten szabályozta a törvény, de már közfeladatokat ellátó köztestületként működhetett” – fogalmaz Korhecz.
A következő fontos állomás 2003: ekkor iktatták az alkotmányba a kisebbségi törvény által szavatolt kollektív jogokat. Az alkotmány szerint az országos kisebbségi önkormányzatok a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén bizonyos feladatokat végezhetnek el. Kiderült, hogy az újonnan elfogadott kisebbségi törvény mégsem volt az igazi, hiszen a 2002-ben megalakult elő nemzeti tanácsok csak botladozva, a mostanihoz képest szűkebb hatáskörrel működhettek. A szerb politikum megbánta a könnyen „kiengedett” kisebbségi törvényt, így ott szabotálta, ahol érte. A Kosztunica-kormányzat idején, 2006-ban leállították a nemzeti tanácsok megújításának lehetőségét.
„Ez az állapot 2008-ig tartott, amikor a koalíció megbukott. Az általános választások után a VMSZ koalíciós szerződést kötött a Demokrata Párttal, a megállapodás egyik kitétele pedig a nemzeti tanácsok törvényes megválasztásáról és jogállásáról szóló törvénytervezet elfogadása volt. Mi írtuk meg az új törvény 80 százalékát. A nemzeti tanácsok működését szabályozó törvény tehát magyar szellemi termék. 2008 végén a Demokrata Párt magáévá tette a magyar elképzeléseket, és a kormány elé vitte. Az oktatás terén azonban nagy volt az ellenszegülés, így aztán a folyamat 2009 tavaszán leállt. Ekkor fordultunk Borisz Tadics államelnökhöz, aki átpasszírozta a kormányon és a parlamenten az új törvénytervezetet” – rajzolta meg a politikus a szerencsés végkifejlet történetét.
Viták kereszttüzében
A kulturális autonómiát szabályozó 2009-es törvény a 2002-es kisebbségi törvényhez képest többletjogokkal és többlethatáskörökkel ruházta fel a nemzeti tanácsokat a kisebbségi lét két legfontosabb területén: az oktatásban és a kultúrában. A törvény kapcsán a délvidéki magyar pártok között is kemény viták alakultak ki. A Magyar Nemzeti Tanács választásait kétharmados többséggel megnyerő Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) az RMDSZ-hez lehetne hasonlítani, annyi kiigazítással, hogy a délvidéki párt politizálása az RMDSZ-énél jóval eredményesebbnek mondható. A VMSZ délvidéki magyar ellenfelei azt kifogásolták, hogy a választásokat a szövetség szervezi meg. A többi magyar párt azt szerette volna, ha állami hivatal kezeli a választói névjegyzéket, azaz saját nyilvántartása alapján a belügyminisztérium állítja össze, hogy a listák egyetlen magyar párthoz se kerülhessenek, ám ezt hosszas tárgyalások után a belügy elutasította. Hogy a vitára pontot tegyenek, a VMSZ azt ajánlotta: közösen kezeljék a névjegyzéket, amelyre minden délvidéki magyar szavazópolgár szabad akaratából iratkozhat fel. Közös munka mégsem lett, de „azzal, hogy Sólyom László és Orbán Viktor teljes mellszélességgel mellénk állt, és az embereket bátorította a választásokon való részvételre, rekordidő, gyakorlatilag egy hónap alatt elkészítettük a magyar választói névjegyzéket” – idézi fel a 2010-es történéseket az MNT elnöke.
Be kellett épülni a szerb jogrendszerbe
A délvidéki politikus elismeri, hogy a törvényben kevés az olyan autonóm hatáskör, amely teljes egészében a nemzeti tanács közhatalmi jogosítványa, a jogosítványok többsége az állami döntéshozatalban való részvétel. „Mi nem a jogrendszerrel szembeni megoldást választjuk, hanem az adott jogrendszert kiegészítő megoldásokat. A törvény ellenzői ezt alapjában elutasították. Egy teljesen új intézményt, autonómiatestületet úgy kellett beépíteni a jogrendszerbe, hogy működőképes maradjon. Például, hogy a magyar diákok számára írt tankönyveket csak a Magyar Nemzeti Tanács beleegyezésével lehessen elfogadni. A törvény által szabályozott keretben, sok tekintetben megkerülhetetlenné tettük a kulturális önrendelkezést szavatoló Magyar Nemzeti Tanácsot” – magyarázza Korhecz, aki szerint a jogosítványok legtöbb esetben vétójogra vagy kizárólagos javaslattevő jogra szorítkoznak. A nemzeti tanács kezdeményezése nélkül sok mindent nem lehet megtenni, de az ő jóváhagyása szükséges. Délvidéken például a magyar iskolaszékek által meghozott döntéseket az igazgató személyéről a nemzeti tanácsnak kell jóváhagynia.
A nemzeti tanácsok jogosítványai a kultúra és a közoktatás valamennyi területét érintik. A nemzeti tanács autonóm joga, hogy átveheti az állami intézmények alapító jogait. A politikus szerint folyamatban van a teljes kulturális és oktatási rendszer átvétele, azzal a kitétellel, hogy a finanszírozás fölött továbbra is a szerb állam rendelkezik. „Kicsit olyan ez, mint Magyarországon az egyházi iskolák helyzete: fenntartó és alapító az egyház, de az állami költségvetésből finanszírozzák az iskolákat” – példálózott Korhecz. Akik ellenzik vagy nem ismerik el a nemzeti tanács hatáskörét, azokat bírósági úton perelik. Az elnök szerint eddig 17 ilyen pert nyertek meg, tehát a törvény működőképes.
A kulturális autonómia-rendszer magyar bírálói szerint az utódállamok kisebbségbe szorult magyarsága számára a területi autonómia az igazi megoldás, amelynek kiegészítéseként kellene működnie a szórványban érvényesíthető személyi elvű, kulturális autonómiának. Az eddig megtett utat Korhecz sikertörténetnek tartja, de elismeri: előbb-utóbb területi önkormányzást is be kell vinni a rendszerbe, ha megnyugtatóan szeretnénk rendezni a kisebbségek ügyét. Példaként a svájci olaszokat említi, akik számbelileg a legkevesebben vannak, mégis gyarapodó közösség, mert kantonjuk kis államként működik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csíkszentkirálytól a Tatroson át Degettesig
„A moldvai csángók kultúrájának és nyelvének történeti, nyelvi asszimilációs folyamatainak leghitelesebb, szintetikus látásmódú kutatója és hírvivője” – ez áll az Arany János Kiemelkedő Tudományos Teljesítmény díj indoklásában, amelyet Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens nemrégiben vett át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatójával nem csak csángókról, hanem elhivatottságról, az első fényképezőgépről, Csíkszeredáról, „kutató” és „adatközlő” emberi kapcsolatáról is beszélgettünk.
– Ma már létezik kifejezetten néprajz szak, ám ön még magyar–orosz szakon végzett. Mikor fordult a figyelme a népi kultúra felé?
– Azt tartom, hogy az ember lehetőleg olyasmivel foglalkozzon, amibe belenevelődött vagy amihez köze van. Sokszor elmondom a hallgatóknak is, hogy Mikszáth Kálmánból akkor lett sikeres író, amikor a saját szülőföldjével kezdett foglalkozni, vagy Tamási Áron akkor írt igazán jól, amikor itthon élt, Erdélyben. Én falusi, paraszti környezetből származom, és ez számomra meghatározó. Mióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a székely falu és annak átalakulása. Szülőfalumban a fafaragó kör vezetője, a falumúzeum szervezője, Csiszér Imre tanító bácsi hívta fel a figyelmemet először arra, hogy a paraszti világ nem lenézendő, hanem megőrzendő. Aztán a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum idős igazgatója, János Pali bácsi magyarázta lelkesen a kiállítási anyagot, és bizonyította, hogy a paraszti kultúra érték. Középiskolás korom másik nagy revelációja a táncházmozgalom elindulása volt: teljesen új attitűddel szembesített. A mai Márton Áron Gimnázium dísztermének ajtaján egyszer csak plakát jelent meg, rajta: „Másként akar szórakozni?” Így, magázó formában, és ez azt jelentette, hogy vége sulibulinak, diszkónak, jött helyébe a táncház. A mozgalom résztvevői – köztük a létrejövő Barozda együttes – újfajta magatartást honosítottak meg. Fontosnak tartották a hiteles- és a műfolklór közötti különbséget, lényegesnek tekintették az autentikus világgal való élő kapcsolatot. Addig a kisváros lenézte a falut, velünk diákokkal is igyekeztek elfelejtetni tájszólásunkat, viseletünket. A város a polgári hagyományokat preferálta, érdekes módon azonban Csíkszeredának nem sikerült asszimilálnia a falut, sőt épp fordítva történt: olyan mérvű volt a faluról való beözönlés, hogy a falu asszimilálta a várost. Csíkszereda jó értelemben véve elfalusiasodott, kapott valamit a falutól.
– Mikor ment először gyűjteni?
– Talán tizenegyedikes lehettem, amikor láttam, hogy a táncházasok falura járnak. A nagynéném egy tarisznyára ültette meg a tyúkot, rovásírásos jel volt rajta. Kivettem a tarisznyát a tyúk alól, megmostam, és azzal kezdtem Csíkszeredába iskolába járni, abban hordtam a könyveimet, és azzal mentem Gyimesbe gyűjteni. Gyűjteni? Jártunk Gyimesbe, mert illett abba a környezetbe járni, de sem magnetofonom, sem fényképezőgépem nem volt. Figyeltem, és leírtam mindenféle dalt. Az első magnómat az egyetemi ösztöndíjamból spóroltam össze, az első fényképezőgépemet, egy Smenát pedig egy Erdélybe látogató dunántúli lánytól kaptam ajándékba.
– A kilencvenes évek elejéig Gyergyóditróban, majd Tusnádfürdőn tevékenykedett magyartanárként. Azért megmaradt kutatónak is?
– Abban az időszakban én elsősorban tanárnak tartottam magam, s bár továbbra is jártam Moldvába gyűjteni, mindenekelőtt a tanári feladataimmal foglalkoztam. Nem tudtam megcsinálni, amit sok más kollégám igen, hogy ingázás közben is Max Webert és Mircea Eliadét olvassak. Annyira megérintett a gyerekek problémája, az egész pedagógiai tevékenység, hogy képtelen voltam kilépni belőle. Nem tudtam úgy „tudomanyizálni”, hogy osztályfőnökként azt kellett látnom, az egyik gyerek homloka gyöngyözik az éhségtől, miközben a másik tízóraiját nézi, vagy úgy, hogy a milíciára kellett mennem megtudni, hogy a gyereket miért vitték el az osztályomból.
– 1992 óta viszont a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója. Hogyan változtak a prioritások?
– Szakmai munkám három pillérre helyeződött: egyrészt tanítani kellett, másrészt kutatni a doktori disszertációmhoz, harmadrészt tudományos írásokat kellett megjelentetnem. Tulajdonképpen úgy érzem, a mai napig rendjén van ez a három pillér, és egyre jobban érzem magam az egyetemistákkal, a 18-25 év közöttiekkel. A gyerekeim korosztályához tartoznak, ezért kicsit úgy is tekintem őket. Látom a problémáikat, jobban, mint húsz évvel korábban. Semmivel sem könnyebb a sorsuk, mint a miénk volt. Mások a problémáik, de a helyzetük a bizonytalanságérzet miatt nehéz. Nehéz úgy jövőt építeni, hogy minden változik, semmi biztos nincsen. Mai napig szeretem az életem didaktikai részét, és a terepet is nagyon kedvelem, mert valahogy a véremben van ez a nomád szemlélet. Mindenfele nagyon szeretek „tekeregni”, mindegy, hogy Moldvában vagy Párizsban, csak „szimatolhassak”. És mindenhol nagyszerű emberekkel lehet találkozni – ez egyben a terepmunka jó értelemben vett „rákfenéje” is. Az utak során teremtődő kapcsolatokat mind karban kellene tartani, időnként találkozni kellene, legalább leveleket, e-mailt írni, jelezni, de ez néha egyszerűen túl sok, nincs idő rá.
– Moldvában archaikus népi imákat gyűjtött számos alkalommal. Hogyan lehet ezt a személyes műfajt kutatni?
– Az archaikus vagy akár a liturgikus imaszövegek nem annyira bensőségesek, mivel a hagyományos ember vallásossága eltér a modern emberétől. Utóbbi magánügynek tekinti Istenhez való viszonyát, a hagyományos ember számára viszont a hit nyilvános megvallása szinte kötelesség. Moldvában volt olyan, hogy a család együtt, térden állva imádkozott, én ott voltam, de nem zavartatták magukat. Bár az imádság egyrészt belső ügy is, mert olyan is volt sokszor, hogy sírva fakadt valaki imamondás közben, mert azt mondta, hogy ezt az imát „mámókámtól” vagy „tátikámtól” tanulta, és szeretettel emlékezett a nagyszülőjére. A nyilvánossághoz való viszony viszont teljesen más az olyan hagyományos társadalmakban, mint amilyen a moldvai is. A hagyományos ember inkább megosztja örömét, fájdalmát a falu társadalmával, de akár egy kívülről érkezett emberrel is. Nagyobb a bizalom, mint a modern ember esetében.
– Hogyan lehet ezt a bizalmat megfelelően kezelni?
– Mikor az ember odamegy a magnetofonjával vagy kamerájával, személyes viszonyokat kell teremteni, és később is ennek megfelelően kell viselkedni. Ezt a magyarországiak például viszonylag nehezen értik meg. Ha engem valaki megtisztelt azzal, hogy elmondta nekem a gondját, baját, netán szállást adott, megetetett, megitatott, akkor fontos, hogy következő alkalommal ismét megkeressem vagy legalább az úton megismerjem, vagy ha fényképet ígértem neki, akkor el is vigyem. Azt nem lehet csinálni, hogy valaki ma adatközlőm, holnap meg nem köszönök neki az utcán. Ha meg sem ismerem, joggal érezheti úgy, hogy csak kihasználja ez a modern világ, utána ő is elfordul, bezárkózik. Ördögi kör, és sajnos rossz irányba megy e tekintetben az erdélyi társadalom is.
– Sokszor találkozott hasonlóval?
– Sajnos igen. A kilencvenes évek legelején például egész Erdélyről szóló filmet forgattunk, a tizenegy tagú stáb munkáját szakértőként segítettem Csíkban, Gyimesben és Kászonban. Akkor kezdett sugározni a Duna Televízió, és a Székelyföldön akkora volt a lelkesedés, hogy mindent megtettek volna az emberek a stábért. A budapestiek el is voltak képedve, mondván, hogy odaát utálják őket, itt meg kürtőskalácsot sütnek nekik és töltik a pálinkát. Mondtam, ne búsuljanak, tíz év múlva itt is utálni fogják a filmeseket. Így is lett. Egész más most megjelenni kamerával Erdélyben vagy Moldvában, mint húsz évvel ezelőtt, az emberek már félnek a kamerától, mivel visszaéltek a bizalmukkal.
– Manapság nehezebb kapcsolatot teremteni?
– Régen sztereotípiák működtek arról, hogy ki a néprajzos, és mit akar: jön, énekeltet minket, szép viseletben le akar fényképezni, le akarja a házunkat rajzolni, mert az milyen szép. Ez a romantikus kép általános volt Erdélyben a kutatóról, akitől azt várták, hogy megörökítse őket. Ez működött, és ha azt mondtam valakinek, hogy az imára vagy dalaira vagyok kíváncsi, akkor ő elmondta, elénekelte. Az utóbbi időben viszont nehezebb a kutató dolga: ma meg kell magyarázni, mit miért csinálok, hová kerül az anyag, ki miért kap pénzt. Persze a diktatúrában is voltak akadályok: nem lehetett például valakinél csak úgy aludni. Amikor legelőször mentem Moldvába, Kallós Zoli bácsi adatközlőihez mentem: pontosan le volt nekem rajzolva, hogy hol laknak a faluban, hogy ne kelljen senkitől semmit kérdeznem. Tudtam, hogy ott kapok szállást.
– Van olyan magyarok lakta moldvai település, ahol még nem járt?
– Nincs. A számítógépemen falvanként csoportosítom a gyűjtött anyagokat: minden csángó faluból van hangfelvételem és fényképem, erre büszke is vagyok. Az igazán nagy élményeket nem az olyan ismertebb falvak, mint Klézse, Pusztina vagy Lészped jelentették nekem, hanem azok, amelyekről alig tudott valaki. Például egyszer drótkötélen kellett átmennem a Tatroson Degettesre, mert a hidat elvitte a víz. A faluban a középső és idős generáció még tudott magyarul, nagyon szép archaikus népi imádságokat vettem itt fel, miközben csak kevesen tudják, hogy létezik ilyen magyar település. Vagy Bruszturósza Kökényes nevű falurészében kiültettem egy idős bácsit a padra, leültem mellé a magnóval, és beszélgettünk a faluról meg a katonaélményeiről. Körénk gyűlt a háza népe, gyermekei, unokái, és csapkodták a kezüket előttünk, mert nem is tudták, hogy az öreg milyen nyelven beszél. Nekem ezek nagy élmények voltak. Az északi csángó Jugánban Gerka Mária néni az utolsó, aki a falu sajátos, egyedi nyelvjárását beszéli, és akinek 1932-ben maga Lükő Gábor udvarolt. Nála ötször-hatszor is voltam, de valahányszor jöttem el tőle, mindig imbolygott a kezem a kilincsen, hogy vajon mindent megkérdeztem-e tőle, amit kellett.
Tánczos Vilmos
Néprajzkutató, egyetemi előadótanár, 1959. október 21-én született Csíkszentkirályon. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar–orosz szakán végezte, szakmai pályáját magyartanárként kezdte. 1992-től a kolozsvári BBTE bölcsészkarának munkatársa. Doktori disszertációját 1999-ben védte meg Moldvai csángó archaikus népi imádságok. Archetipikus szimbolizáció és élettér címmel. 2000–2003 között a Sapientia Alapítvány kurátora és elnökhelyettese volt, két éven át a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorhelyettesi tisztségét töltötte be, 2000–2004 között a Sapientia Alapítvány Tudományos Tanácsának elnökeként tevékenykedett. Kutatási területei a népi vallásosság témaköréhez kapcsolódnak, azon belül is főként az archaikus népi imádságok, a moldvai csángók népi vallásossága, a folklór szimbólumai, a csíksomlyói búcsú vallási néprajza. Számos önálló kötet és tanulmány szerzője, több kiadvány szerkesztőjeként működött közre.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nem engedünk az egységes Székelyföldből – Közvita Bálványoson Románia regionális felosztásáról
„A mai találkozó után meggyőződésem, találunk egy olyan megoldást, amely minden fél számára kielégítő és a legkevesebb feszültség árán megvalósítható” – nyilatkozta tegnap Bálványoson Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes a Románia regionális átszervezéséről tartott közvitán.
Majd minden hozzászólásában elismételte: döntés még nem született, de Románia modernizációja, fejlődése miatt szükséges az átalakítás, és azon igyekeznek, hogy minden itt élő számára biztosíthasson az állam „egy minimális civilizációs szintet”. Nem maradt előtte titokban az itt élők véleménye sem, s bár a házigazda megyei önkormányzat Bálványosra „rejtette” a közmeghallgatást, legalább kétszázan megjelentek. A Kovászna, Maros és Hargita megyéből érkezett politikusok, polgármesterek, önkormányzati képviselők – pártállástól függetlenül – megfogalmazták, a székelység bármilyen törvényes eszközzel megvédi szülőföldje egységét.
Székely zászlók fogadták
Székely zászlókkal díszített falvakon áthajtva érkezett csütörtök este Liviu Dragnea Bálványosra, Oltszemen, Málnáson, Mikóújfaluban és Bükszádon több mint kétszáz lobogót tűztek ki házaikra a helyiek, hogy jelezzék a miniszterelnök-helyettesnek: Székelyföldön jár. Tömeges megnyilvánulásra a helyszín nem adott lehetőséget, de mint-egy tucatnyian – az EMNP, SZNT, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői – felsorakoztak a konferenciaterem bejárata előtt, felirataik négy nyelven hirdették a bukaresti vendégnek: Székelyföld egységes régió! A bejárat előtt hatalmas székely zászlóval álló bélafalvi Boldizsár Bélával szót is váltott Dragnea, „Nem akarjuk, hogy szétdarabolják Székelyföldet” – mondotta Boldizsár, mire érkezett a miniszterelnök-helyettes szellemesnek szánt válasza: „majd Teleormanhoz csatoljuk”. „Azt meg végképp nem akarjuk, ott túl sok az analfabéta, most jöttek ki a statisztikák” – replikázott Boldizsár Béla.
S mintha ez adta volna meg a hangot, a teremben oldott, nyílt, sokszor kemény véleményeket megfogalmazó párbeszéd zajlott. A beszélgetés moderátora, Vasile Dâncu, a közmeghallgatás, az általuk kezdeményezett közvita lényegére hívta fel a figyelmet: helyben akarnak tájékozódni, az itt élők véleményére kíváncsiak, hogy „ne a Bukarestben politizáló magyarok hozzák meg a döntést a Bukarestben politizáló románokkal”. Itt most döntések nem születnek, és ez nem egy politikai összecsapás, hanem lehetőség egymás véleményének, álláspontjának megismerésére. Megértették a Bálványosra vezető nagyon rossz út üzenetét is, és meggyőződése, ha korábban megtörtént volna a regionális átszervezés, ez az út nem így nézne ki – mondotta.
Erős medve, ravasz róka
Házigazdaként Tamás Sándor Székelyföldet mutatta be, kivetített képekkel illusztrálva, hogy tájainkon a medve is otthon érzi magát, jó a levegő, ez a borvizek hazája, egy régió, amelyet szorgalmas emberek laknak. Egy újabb központosítás tanúi vagyunk, s közben azért kell rettegnünk, hogy ravasz szándékkal (egy róka jelent meg a kivetítőn) fel akarják számolni megyéinket. Ajándékként székely népviseletbe öltözött babákat, szilvapálinkát és egy, a három magyar megyét jelképező kerámiaedényt adott át Liviu Dragneának.
A róka–medve hasonlat nem hagyta nyugodni a vendégeket, Dâncu azonnal közbeszúrta: a medve lehet erősebb, de a mesékben a ravasz róka gyakran legyőzi, és Dragnea is ezzel indította felszólalását (miután magyarul is elmondta: Jó napot!), ő régi vadász, sok rókát lelőtt, kevésnek sikerült őt legyőznie. Hogy oldja a hangulatot, egy előző este hallott történetet is elmondott: a Konstancáról Bálványosra üdülni érkezett vendégek férfitagjait késő estig hiába várták haza asszonyaik, s végül az egyik feleség az erkélyen helyezkedett el urát lesve. Egyszer rettenetesen kiabálni kezd: medve, medve... mire rászól az egyik helybeli: asszonyom, ha én Konstancára utazom, nem állok ki a teraszra kiabálni, hogy hajó, hajó... Populista szándékbemutató
Liviu Dragnea bő negyven percben ismertette a kormány szándékait, prezentációja első fele a decentralizáció fontosságáról szólt, arról, mennyire fontos, hogy a döntéshozatal Bukarestből helyi szintre kerüljön. Jóformán ki sem ejtette azt a szót, hogy régió, megyékről, helyi önkormányzatokról szólt, populista közhelyeket sorakoztatott fel arról, miként akarják megkönnyíteni az emberek számára az ügyintézést, több hatalmat adni a helyi választottaknak (nem véletlenül, a teremben főleg polgármesterek, helyi és megyei választottak kaptak helyet). Térképeket mutatott be, nyilakkal színesítve, igazolandó nyolcmegyés elképzelésük létjogosultságát, ám ezek az ábrák azt sugallták, holnap a ma elmondottak ellenkezőjét is bizonyítani lehet velük. Kevés konkrétumot, de annál több jó szándékot igyekezett tükrözni.
Székelyföld régiót akarunk
A székelyföldi magyarság álláspontját Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ismertette: sok mindenben közös az elképzelésünk, decentralizációt akarunk mi is, az ország modernizálását, a jelenlegi „szklerózisos rendszer” felszámolását – mondotta. Felidézte, hogy a sokak által „nem létezőnek” nevezett Székelyföld „nem létező” lakói harcoltak annak idején Mihai Viteazul mellett, s róluk is szól a Gyulafehérvári Nyilatkozat, amely szerint „az új Román Állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak”.
Vázolta a fejlesztési régiók eddigi működésére vonatkozó adatokat: a lakosság 70 százaléka vesztese lett ennek a megoldásnak, és konkrét számokkal oszlatta szét azt a mítoszt, hogy Székelyföld a legszegényebb megyék közé tartozna. Bemutatta azt is, ha a Közép Régió hat megyéje ebben a felállásban marad, akkor a három székely megye jelentős összegeket veszít az európai alapokból, külön régióban lakosonként 170 euróval több jutna nekik (összesen 180 millió euró), mint a Közép Régióba tartozva, ahol továbbra is mindent lefölöz Szeben, Brassó, Fehér megye. Decentralizációt akarunk, Kovászna, Maros és Hargita megyéből álló fejlesztési régiót, Marosvásárhely központtal, harmadik lépésként pedig azt, hogy ez a régió közigazgatási státuszt nyerjen – hangsúlyozta Antal Árpád, és szavait a terem hosszas vastapssal jutalmazta.
Határozott vélemények
A bemutatók után a párbeszéd következett, aki szólni akart, megtehette, Vasile Dâncu mindenkinek megadta a lehetőséget. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere a távol eső régióközpontok okozta nehézségekre hívta fel a figyelmet, s kimondta kere-ken, mi itt, Székelyföldön nem akarunk még egy fölénk rendelt közigazgatási szintet, azt szeretnénk, ha saját dolgainkról mi dönthetnénk. Péter János, az SZNT alelnöke átadta Izsák Balázs elnök nyílt levelét, amelynek legfontosabb részleteit kicsit később Kulcsár-Terza József fel is olvasta. Nem sokat köntörfalazott Sorbán Attila, az EMNP Hargita megyei elnöke: mi székelyek vagyunk, nem románok, nem akarunk egyebet, mint ami más európai kisebbségeket is megillet, és ezért minden törvényes eszközzel harcolni fogunk, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben folyamatosan átvertek, becsaptak bennünket.
Klárik László, az RMDSZ háromszéki szenátora arra hívta fel Dragnea figyelmét, hogy decentralizációról beszél, de egyelőre semmit nem tudni arról, melyik minisztérium milyen hatásköröket hajlandó átadni. A Néppárt háromszéki elnöke, Benedek Erika pedig annak is hangot adott, hogy nemcsak önálló régiót, de autonóm Székelyföldet akarnak az itt élők, és átadta a pártja regionális elképzeléseit tartalmazó dokumentumot. A magyar fiatalok álláspontját Demeter Ferenc tolmácsolta.
Hol vannak a román lányok?
Szót kaptak a románság képviselői is: egy marosvásárhelyi ügyvéd, egyetemi tanár azt magyarázta el, hogy azért képviselte a prefektúrát a Hargita megyei zászló elleni perben, mert a románság jelképei nem kaptak helyet a lobogón, majd hosszasan fejtegette, nem akarnak egy, a sztálinista Magyar Autonóm Tartomány-szerű képződményben élni. Politikai döntésre van szükség, de a kormánynak figyelnie kell arra, meddig megy el a kompromisszumokkal – figyelmeztette a miniszterelnök-helyettest. Ioan Lăcătuşu azt részletezte, milyen nehéz a románok helyzete Székelyföldön, mennyire nem kapnak támogatást a mindenkori kormányoktól, s panaszát megfejelte azzal is, hogy lám, itt a vendégeket fogadó lányok között sincs egyetlen román népviseletű. Dragnea erre csak annyit mondott: miért nem hoztak egy román lányt, biztos nem akadályozta volna meg senki. Lăcătuşu sértetten távozott a teremből.
Kinek jó és kinek rossz?
A felszólalásokra Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere tette fel a pontot: le kell végre számolni azzal a tévhittel, hogy ami jó Székelyföldnek, az rossz Romániának, és ami rossz Székelyföldnek, az jó az országnak. A normális együttélés jelképeként felkérte Ioan Lăcătuşut, hogy ősszel együtt látogassanak el óvodákba, ahol ő románul olvasna fel Creangă-meséket, Lăcătuşu pedig magyarul tolmácsolhatná Benedek Elek történeteit. „Ez lenne a normális együttélés, egymás tisztelete” – mondotta – „s akkor megszűnnének azok a problémák, amelyek 1921 óta meghatározták életünket”. Ő is nyíltan kijelentette: autonómiát akar Székelyföldnek, ezt nem titkolja, s felhívta a miniszterelnök-helyettes figyelmét a regionális nyelvek fontosságára: egy térségben, ahol jelentős nemzeti közösség él, nyelvének hivatalossá kell válnia, azonos rangúvá az állam nyelvével. A hozzászólások sorát a házigazda polgármester Daragus Attila zárta, ő is a rossz útra hívta fel a figyelmet, hogy ilyen körülmények között nem kihasználhatóak a térség rendkívüli adottságai.
Dragnea és Dâncu egyaránt elégedetten nyilatkozott a lezajlott eszmecseréről, igyekeztek megnyugtatni az itt élő románokat, hogy az ő álláspontjukat is figyelembe veszik, s felhívták a magyarság képviselőinek figyelmét: ha annyira jó az, amit akarnak, erről meg kell győzniük az itteni román közösséget is. „Azt szeretném, ha Grama képviselő úr jönne az önök javaslatának támogatójaként Bukarestbe, és őt Lăcătuşu úr kísérné” – mondotta Dragnea. A sajtótájékoztatón már sok újdonság nem hangzott el, a miniszterelnök-helyettes megkerülte az etnikai régióra, autonómiára vonatkozó kérdéseket, meglepő talán csak az a kijelentése volt, hogy meggyőződése, őszre, mire elkészül a regionális felosztás tervezete, kialakul az az álláspont, amely minden felet kielégít. Lapunk kérdésére, hogy miért dugták el a vitát Bálványosra, hisz mindenütt a megyeközpontok adtak ennek helyet, csak mosolygott, maga sem érti, ezt Tamás Sándorék szervezték ilyenformán, bizonyára azt akarták, hogy végigjöjjön ezen az úton. Egyébként megígérte, lesz pénz a felújítására.
Zászlótörvényt is ígért
Liviu Dragnea bejelentette: a kormány elé terjeszt egy jogszabálytervezetet, amely törvényes lehetőséget teremt a helyi hatóságok számára saját zászló elfogadására. „Egy alapvető elv, hogy a saját zászlót ki lehessen tűzni közintézményekre, polgármesteri hivatalokra, megyei tanácsokra, illetve a helyi hatóságoknak alárendelt intézményekre”, hangsúlyozta a miniszterelnök-helyettes, kijelentve, azt akarja, mielőbb „elfogadjuk ezt a jogszabályt, amely szabályozna egy olyan területet, amely megmagyarázhatatlan módon maradt szabályozás nélkül. Így egyfelől megteremtené a törvényes lehetőségét annak, hogy a helyi hatóságok saját zászlót fogadjanak el, másfelől néhány minimális szabályt rögzítenénk”, ezek között a zászló méretét, kitűzését említette. Izsák Balázs SZNT-elnök nyílt levele Liviu Dragneának
A Székely Nemzeti Tanács elnöke levele elején a ma is érvényes jogszabályt, az 1968-as 2-es számú törvény 3. cikkelyét idézi, amely értelmében a „megye városokból és falvakból tevődik össze – amelyek az ország területi-közigazgatási megszervezésének alapegységei – a földrajzi, gazdasági, társadalmi-politikai, etnikai körülményeknek és a lakosság kulturális kapcsolatainak és hagyományainak a figyelembe vételével.”
Felhívja a figyelmet, hogy e jogszabállyal összhangban jött létre annak idején a magyar többségű Hargita és Kovászna megye, s most a régiósítás során fel akarják rúgni azokat az elveket, amelyeket még Nicolae Ceauşescu sem mert elvetni. Hivatkozik és részletesen idézi azokat a nemzetközi dokumentumokat, amelyeket Románia is ratifikált, s melyek ugyanezen elvek mellett állnak ki.
Leszögezi, „a régiósítás kérdése kisebbségi jogokat érint, és ezáltal nemzetközi együttműködés tárgya, és európai biztonságpolitikai kérdés is egyben!”, s hangsúlyozza: „Önnek is tudatában kell lennie, hogy nem fogják tudni figyelmen kívül hagyni az egy tömbben élő 700 000 székely akaratát, akik nem értenek egyet a kormány régiósítási tervével, és akik kifejezték azt az akaratukat, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió”. „Végül biztosítom Önt, hogy mi, székelyek nem fogjuk engedni szülőföldünket a hozzá nem értés és a gyűlölet prédájává tenni, ha kell, a polgári engedetlenség eszközével is élni fogunk, hogy Székelyföld egységét megőrizzük” – zárja Liviu Dragneának címzett nyílt levelét Izsák Balázs.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma

Hullnak a miniszterek
Öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a legfelső bíróság Relu Fenechiu liberális párti közlekedési minisztert egy korrupciós perben. Fenechiu benyújtotta lemondását a miniszteri tisztségről, de nem mondott le parlamenti mandátumáról. A szaktárcát ideiglenesen Victor Ponta miniszterelnök irányítja, az új tárcavezetőt is a liberális pártnak kell jelölnie.
Fenechiut bűnrészesként hivatali hatalommal való visszaélésben találták vétkesnek: 2002 és 2005 között az általa birtokolt vagy veze-tett cégek egy állami áram-szolgáltató vállalatnak használt transzformátorokat adtak olyan feltételek mellett, mintha újak lettek volna, és ezáltal mintegy hatmillió lej kár érte az állami vállalatot. A „Transzformátor”-ügyben a lemondott miniszter fivére, Lucian szintén öt év letöltendő börtönt kapott. Ioan Turbatu, a Moldvai Elektromos és Energetikai Karbantartási és Szolgáltatási Fiókvállalat (SISEE) 2002–2004 közötti vezérigazgatója, illetve utódja, a Moldvai SISEE 2004–2005 közötti vezérigazgatója, Ion Mărghidan fejenként hatévi letöltendő börtönbüntetést, Petru Andronache pedig, aki a Moldvai SISEE kereskedelmi igazgatója volt 2002–2005 között, hét év letöltendő börtönbüntetést kapott minősített és ismételt hivatali visszaélésért. A bíróság ugyanakkor elrendelte, hogy a hat vádlottnak 6 327 390 lej anyagi kárt is ki kell fizetnie. A döntés nem végleges, a legfelsőbb bíróság öttagú tanácsánál lehet fellebbezni.
Februárban az Európai Bizottságnak a román igazságszolgáltatási reformok állapotát értékelő jelentése bírálta a kormányt amiatt, hogy több olyan tagja van, akiknek az igazságszolgáltatással gyűlt meg a bajuk. A szóban forgó személyek egyike Fenechiu volt. Victor Ponta miniszterelnök akkor azzal érvelt, hogy az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, és közölte, hogy csak akkor kell távoznia a miniszternek a kormányból, ha elítéli a bíróság.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Király László: Cédula
1965 április 30-án éjjel a következő egyének tartózkodtak a Carpati utca 3. szám alatti padlásszobában úgymint Farkas Árpád elvtárs egyetemi halgato (magyarszak) Király László elvtárs egyetemi halgato (oroszmagyarszak)
Vári Attila egyetemi halgato de lehet
Vári nem volt ott éppen akkor de ott lehetett volna mert mindig ott szokot lenni
Czegő Zoltán koncsentrás katona aki Zilajrol (Zalau) jött két napos kimenövel rendelkezve civilben és Molnos Lajos elvt. (magyarszak).
Amikor Molnos elvtárs és Czegő elvtárs megérkezett a fent emlitett padlásszobába aminek az ajtaja soha sem szokot zárva lenni Farkas elvtárs és Király elvt. már aludt mert a kocsmák rég bezártak mert holnap Május 1-je volt de Czegő és Molnos elvtárs még vásárolt a Melodi bárba 1 (azaz egy) liter curacao likőrt amit a pincér tanusithat amit magukkal vittek K. és F. lakásába s ott megitták szivarazva és hangoskodva ahogy máskor is szoktak ebben a helyiségben és Mol. elvt. az ö részét fél óra múlva ki is hányta
A jelen lévök különbözö témákrol beszélgettek amit az utcárol nem lehetet hallani hadonászva verseket orditoztak amiket ök irtak hajnalig ami az utcára is kihallatszott elég messze
Hajnalban mind kiálltak a fa erkélyre amelyik könnyen letörhetett volna és azt kiabálták hogy ebben az országban ök kiáltják először Éljen Május Elseje mert a felvonulok ilyenkor még mind alusznak s kiabálás után el kezdték énekelni az internacionálét azt hogy föl föl ti rabjai a földnek amit amikor meghallott a házigazda aki hegedüs a magyar operába felment az emlitett elvtársakhoz és nehezen lecsendesitette öket mert mindegyiket elviszik rögtön ha ez kiderül ezt mind a négy vagy öt elvtárs megértette hogy jó a figyelmez- tetés és elaludtak de még össze beszéltek hogy felvonulni nem mennek pedig szép idö van.
Cluj 03.05.1966
Servesc Patria
/ezen a találkozon nök nem voltak/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ami látható, ami sejthető (Olvasólámpa)
„Ki erre, ki arra esküszik; tarka a világ, mint bohóc ruhája…”
(Diderot: Rameau unokaöccse)
Kedden a kánikulában feltűnően nagyszámú érdeklődő előtt került sor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében A látható jelentés című, színház- és filmművészeti tanulmányokat tartalmazó könyv bemutatójára.
Egyed Emese mutatta be az antológiát, aki Diderot színházi elképzeléseiről közölt igen érdekes tanulmányt, s megpróbálta a többi írást is korunk távirati stílusában bemutatni, összevonta a könyv előszavát saját igen érdekes tanulmányával, s kiderült a Diderot-tanulmány szövegébe belesimuló részletekből, hogy mit is akar ez a könyv. „Van ugyan közönsége a színházi előadásnak és a filmnek, de sokan a két világot összemérhetetlennek tartják, híveiket pedig különböző szekértáborok tagjainak. Itt keressük kutatásunk tárgyát. Mert ha vállalkozunk – bár néhány, tanulmány terjedelmű kísérlet erejéig – annak vizsgálatára, miben áll a változás, fel kell fedeznünk a nagy újítókat, nemcsak a valamikori színésznagyságokat, hanem az álmodókat is, akik ötletet adtak… vagy fáradhatatlanul provokáltak.” A kötet egy sorozat nyitó darabja. Egyed Emese Diderot színházi elképzeléseit és világát mutatja be, jól összeválogatott vetített képek idézik fel korát. Diderot sokat és elmélyülten foglalkozott kora színházával, amelyet finoman fogalmazva nem szeretett, korabeli színházi rendezők, színészek elképzeléseiért nem rajongott, két színpadi játékot is írt (A törvénytelen fiú és A családapa), az egyik víg-, míg a másik szomorújáték, és gondolatait a színházról (és a világról) fiktív párbeszédekben, Rameau unokaöccse című művében fejtette ki. Itt jegyezzük meg, hogy Egyed Emese nagy terjedelmű, rengeteg adalékot, vibráló, ma is aktuális diderot-i kérdést feszeget, s arra keresi a választ, hogy a korabeli és az utána következő évszázadok színházai miért nem tudtak semmit kezdeni Diderot villódzóan izgalmas, teátrumról szóló felfogásával. Diderot kijelentette, hogy a közönségre a látvány erőteljesebben hat, mint bármelyik míves szöveg. És most fél fordulat hátrafelé: a hatvanas és a hetvenes évek meghatározó jelentőségű nagy román rendezője, David Esrig felfedezte a mai színház számára is Diderot művét, a Rameau unokaöccsét állította színpadra: a zeneszerzőt Marin Moraru, anarchista vagy hippi idolokat parodizáló unokaöccsét Gheorghe Dinică alakította máig emlékezetesen, s mindez egy olyan díszlet terében valósult meg (a látvány!, mégis a látvány!), amely méltó keretet teremtett az elvont(nak) tűnő dialógusokhoz. A továbbiakban Egyed Emese beszélt a kötet tanulmányairól, és alkalmat teremtett a két jelen levő szerzőnek dolgozata bemutatására. Bartha Katalin Ágnes Neoabszolutizmus és színházi kultúra című tanulmánya a Bach-korszak cenzúráját és színpadi dramaturgiáját széles körűen bemutatva, a korabeli A velencei kalmár-előadások kapcsán három nagy színész, sorrendben Fáncsy Lajos, az angol, néger színész, Ira Alridge (róla Ligeti Ernő írt Az idegen csillag címmel a hetvenes években a Romániai Magyar Írók sorozatban újra kiadott regényt), Tóth József Shylock-alakításairól beszélt. Tőkés Orsolya tanulmánya nagy nemzeti drámáink egyikéről, a Csongor és Tündéről szól, a Dráma – rendezés – kritika tükrében vizsgálja Vörösmarty nagy művének színpadi történetét. Figyelemre méltó tanulmány Konkoly Zsolt A magyar nyelvű színjátszás jogi kerete a 19. század első felében című írása is, de legizgalmasabbnak, legalábbis számomra, Láng Orsolya filmről szóló esszéje (Ami a beállítás mögül kivillan) tűnik. Villódzóan izgalmas, filmes példák során át közelíti tárgyát, helyenként vitára, ellenvetésekre ingerel, beszippantja tehát olvasóját, és összevetésekre készteti saját elképzeléseit vélt, valóságos, virtuális olvasója elképzeléseivel.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hűség
Beszélgetések könyve a hűségről, a megmaradásról, az emlékezés öröméről
Bár a könyvhét újdonságaiból még jó pár várakozik íróasztalomon a törődésre, nem azokat, hanem egy régen dédelgetett, már három kiadást megért könyvet szeretnék felidézni, amelyet most és a jövőben is szükséges lesz tudatunkba bearanyozni.
Sok szó esett mostanában a Telekiekről, általában a magyar arisztokráciáról. Talán inkább ősi kastélyok révén, évtizedek hosszas visszaigénylésének megnyeréséről vagy a pompásan felújított magyarországi, állami vagyonban lévők megnyitásáról.
Mi, a Maros mentén, fél évszázada látjuk a Régenig futó falvak pusztuló kastélyait, el Marosvécsig.
Áldozatos munkával készültek róluk leírások, fotók, könyvek, riportok az átkosban is, mi másért, ha nem azért, hogy létezésük, múltjuk ne menjen feledésbe, és azok se vesszenek ki az emlékezetből, akik valaha birtokolták, építették, megtartották. És íme, az elmúlt tíz esztendőben felcsillant a remény egy-egy halvány sugara, pusztulóban, félig romosan ugyan, de a még számottevő, értékmentő örökösök újra gazdái lehettek a megmaradt kastélyoknak. Legutóbb a gernyeszegi Teleki-kastély volt az, amely visszakerült Teleki- tulajdonba, meg is nyitotta kapuit az érdeklődők előtt egy-két alkalommal. Így vettem kézbe újból a Teleki-kastélynak és lakóinak élvezetes dokumentumregény-szerűen előadott történetét Marosi Ildikó lejegyzésében még a nyolcvanas években, és amely a rendszerváltozás, a romániai forradalom nélkül a bukaresti hírhedt Sajtóigazgatóság alatt sohasem kerülhetett volna nyomdába.
Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal
A könyv 1999-ben, 2004-ben és 2009-ben jelent meg. Az alapkiadás az Argumentum Kiadónál, a legutóbbi a Pallas Akadémia (Csíkszereda) kiadása.
1984-ben a narrátor Teleki Mihály kiköltözik (kivándorol) Németországba, családja után. Akkor megvan már a kézirat, de olyan idők járnak, hogy sem a bukaresti Hét, sem a Kriterion Könyvkiadó nem vállalhatja közlését, sőt, viszontagságos, rejtett úton, de szerencsés módon a Széchényi könyvtárban zárt anyagként őrzik. Most látszik csak, hogy a Teleki Mihály családjában, barátai körében "Micu bácsi" kedves diskurálása, a jegyzetelt beszélgetés mennyire a jövőnek készült, milyen pontos kordokumentum és milyen szerencse, hogy kikerülhetett a "zár alól", és még sokáig szolgálhat tanulságul és tanúságul az olvasóknak, a kutatóknak, az utódoknak.
Amikor a "beszélgetések" elkezdődtek, Teleki Mihály, aki az utolsó valóságos birtokosa volt a gernyeszegi kastélynak, már régóta kitelepített, vagyonától, birtokától megfosztott, a Duna-csatorna munkatáborát megjárt, többszöri letartóztatást megért hétköznapi blokklakó egy vásárhelyi lakónegyedben, többféle, szaktudást igénylő munka után, amivel családját el kellett tartania, már nyugalomba vonult, de még mindig nyelvleckéket ad, nem élt soha munka nélkül.
Amikor már négy gyermekével ebbe a kétszobás blokklakásba költözött, az enyhülés időszaka jött el, de a belügyi szervek a későbbiekben is szem előtt tartják.
Ha valaki akkor végighallgatja ezeket a beszélgetéseket a csendes délutáni órákban, amikor Micu bácsi nyelvóráinak is vége volt, nem talál semmilyen rejtett célzatosságot a kérdésekben, csak hozzáértő érdeklődést egy letűnt életforma, egy különleges életpálya, egy letűnt világ iránt. A kérdésekre adott válaszokból árnyalt és roppant pontosan megrajzolt kép alakul ki. A kérdezőnek bevallása szerint nem volt magnója, mindent lejegyzett, és otthon igyekezett hamar legépelni, pontosan rögzíteni.
Teleki Mihály gróf apjával Gernyeszeg utolsó birtokosai, a két háború között a román hatalom által meghagyott földterületen apja átadja neki a vezetést. A beszélgetés idején, a háborús pusztítás, a kitelepítéssel járó ínség, megaláztatás minden fokán túl, a nyolcvanas éveit tapossa, a világon mindenről tud, aminek az erdélyi magyar életében oka volt és következménye lett, Erdély és Magyarország történetében nagy szerepet játszó ősei és rokonsága életéhez nagy események fűződnek, valamiképpen mindenről érdekes történeteket kelt életre, időnként visszatér a jelenhez, a megmaradás jelentőségéhez. Gernyeszeg nagy szerepet játszott a Maros mente és a város életében. A Teleki Tékát mindenki ismeri, elválaszthatatlan a várostól és a Kollégiumtól. A sáromberki Teleki grófnőt ugyancsak megismerte a város a Gecse utca egyik kapualjában árult virágairól. A kastélyban berendezett preventóriumot is jótékony intézménynek tartották. De milyen világ volt ebben a kastélyban a hatalmas vaskapuk mögött, a park és a tó árnyas sétányain, a kecsesen sorakozó szobrok ösvényén, vagy az istállók, a magtárak, a jégverem, a gazdasági épületek környékén? Milyen változásokat hozott az első és a második világháború? Ezen a vidéken is történelmet írtak. Megismerhetik a beszélgetésekből azok is, akik nem élték meg, akik most láthatják először a visszaszerzett kastélyt, és nem csak műemléket láthatnak benne. Kit milyen mozzanat érdekel mindebből? Milyen volt a kastélylakók napirendje, hány főúri család vendégeskedett itt hajdanán, mi volt az ünnepi étrend, vagy a főúri társaság szórakozása? Hogyan nevelték a gyermekeket, miképpen szerzett három diplomát is az ifjú Teleki Mihály? Valós, színes elbeszélésekből kiderül a Teleki grófok egyszerűsége, józansága, mértékletessége. De mindezeken kívül rájövünk, felbecsülhetetlenül értékes a társadalmi, szociográfiai leírás, a gazdálkodás ezen a földön. A földművelő, a paraszti gazdaságokat is támogató, a megélhetést, a fejlődést biztosító, a földet megtartó termelői viszony, a föld minden termésének hasznosítása, a jól tervezett és szervezett gazdálkodás. A gazdálkodó szót mint paraszti, falusi foglalkozást még magyar nyelvterületen sem értették egy időben. Ezt Teleki Mihály válaszaiból érthetjük meg igazán, és életbevágóan fontosnak ítélhetjük meg. Ez jelentette az élet újraindulását a háborús pusztítás után és a megkapaszkodást a rövid békeidőben. A haladást, a munka értelmét. Gernyeszegen és le vagy felfelé a Maros völgyén, el egészen Kemény János vécsi váráig, gazdálkodni kellett, hogy könyvkiadás, hogy színház is legyen, népművelés, szövetkezetek, a közbirtokosság fenntartása. Ha vannak manapság is jó művelői a földeknek, jó állattartók, sokat tanulhatnak. Hogyan lett mintagazdaság a gernyeszegi birtok maradványa, mit jelentett a vetőmagtermelés, hogyan illeszkedett és nyert el nagy elismerést a két világháború közti Romániában a tenyészállatok tartása, milyen volt az akkori gazdaság gépi felszereltsége, hogyan honosították meg a sertéstenyésztésben a mangalicát, mit és hogyan állított elő a tejgazdaság. Hogy lehetett csupán a mezőgazdaságból megélni.
Teleki Mihály 1929-ben doktorált a Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági szakán, és jeles professzorától megtanulta a mezőgazdasági könyvelést, amelyet példaszerűen végzett a birtokán.
Az egész család együtt élt a faluval
Története van a kastély gazdasági alkalmazottainak, a kovácsnak, aki nélkülözhetetlen ember volt, és mentette, amit lehetett, a háború alatt. A gépész, ács, majoros, kerekes, parádés és igáskocsis öröklődő mesterségek, foglalkozások voltak egy-egy családban. Állandó alkalmazottak voltak, földjük, házuk a faluban, öregségüket ott töltötték. Hárman irányították az egész uradalmat: a gróf, az ispán és a béresgazda.
A földeken, a legelőkön, az erdőkben vagy éppen a vizek mentén folyó munkákról mind élvezetesen beszél Micu bácsi. Nagy körültekintést és fizikai erőkifejtést igényelt a kendertermesztés, a kender áztatása. Amikor erre emlékezik, mesélőkedve szépírói tehetséggel párosul:
"Ökörnyál úszott már a tarlón, de azért még jó melegben. Emlékszem, ahogy feltűrt nadrággal álltak a férfiak a vízben. A kévébe kötött kendert a cövekek tartották, először persze a partra hordták a kenderkévéket a földekről, s mikor a vízbe kerültek, marosi kővel nyomtatták el, hogy ne jöjjön fel a víz színére. Frissek, zöldek voltak a kévék, mikor a vízbe kerültek. Aztán körülbelül tíz napig ázott a kender a Marosban, csak a cövekek látszottak ki és a marosi kövek. A víz lelúgozta a leveleket, s ahogy mosta-mosta, szürkésfehér lett a kender, mert csak a szár maradt meg. Mikor levették a köveket, jött a neheze: felemelni a vízzel átitatott, súlyos kévét. Egy jófajta kender majdnem két méterre is megnőtt, s aztán supp-supp, verni a vízbe,amíg az iszap lejött róla…" Mi minden, hányféle munka jön még ezután, hogy tilolás után kisimuljanak a szálak a vasfogú kenderfésűn áthúzva. Lehetne ez a kenderfonal története, ha mese volna. Így éli át régen volt gazdasága munkáinak minden percét. Aztán egy szép napon mesélő és kérdező elindulnak egy Daciával Gernyeszegre, felkeresni a még élő falusiakat, Gidófalvit, a kovácsot, felmennek a dombon az ősi kriptához, el a református templom kriptájában nyugvókhoz. A temetési ceremóniákról esik szó, az itt nyugvók életéről, tetteiről.
A "gingófa" történetével 1984 júliusában a beszélgetések lassan véget érnek. A kastély Maros felőli oldalánál a platánok, fenyők, kőrisek és füzek egy hatalmas törzsű, furcsa levelű fát is rejtenek. Azért olyan furcsa a levele – magyarázza Micu bácsi –, mert a gingófa átmenetet képez a lomb- és tűlevelűek között. Aranyszínűek a levelei, mikor elhullatja őket, és aranyszőnyeg terül el körülötte a földön.
Mondhatnám idilli kép, amit a gingófa leveleinek hullatása kelt bennem. Vajon az Erdélyhez, népéhez, földjéhez és hegyeihez haláláig hűséges Teleki Mihály körül a fennvaló kies berkekben hullnak-e a gingófa levelei, hogy aranylevél szőnyegen sétálhasson, mintha Gernyeszegen lenne?
Rózsa Mária
Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009/ Harmadik kiadás
Népújság (Marosvásárhely),

Figyelnünk kell a sikertelenül érettségizőkre is
Beszélgetés Magyari Tivadarral, az RMDSZ oktatási ügyekkel foglalkozó főtitkár-helyettesével
Nem volt mentes a botrányoktól, a feszültségtől a 2013-as év nyári érettségije sem. Igaz, hogy az eredmények első közzététele kissé megörvendeztette a közvéleményt és ezzel együtt a vizsgázókat, ám ennek ellenére az átlagember nehezen tud szabadulni attól a benyomástól, hogy az oktatás (és ezzel együtt az érettségi is) a korrupció melegágyává válhat. Magyari Tivadar, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) volt rektor-helyettese, több mint egy éve látja el az RMDSZ oktatási ügyekkel foglalkozó főtitkár-helyettesi tisztséget. Ily módon tehát alkalma nyílt nem csak a romániai magyar felsőoktatás, hanem a közoktatás buktatóit is feltérképezni. A próbakőnek tekintett érettségi néhány aspektusát górcső alá véve a szakember kifejti: ideális érettségi nincs. Figyelmeztet: a romániai magyarságnak a sikertelenül érettségizőkre is figyelnie kell.
– Egyetért azzal, hogy évről évre botrányok tarkítják az érettségit? Vagy ezek csak kisebb rendellenességek, amelyek nem befolyásolják döntő mértékben a romániai köz- és felsőoktatást, és csak a média tálalása folytán növekedtek botránynagyságúvá? Itt elsősorban a tételeknek a vizsga előtti internetes közzétételére gondolok, évekkel ezelőtt arra is volt példa, hogy a tételeket pénzért adták-vették a bukaresti piacon, idén pedig melltartóba rejtett kenőpénzekre bukkantak stb.
– Most inkább az egyes esetekre vonatkozó botrányok a jellemzőek, és ez beárnyékolja az egészet, de tízezres nagyságrendben a szabályoknak megfelelően történik az érettségi.
– Az elmúlt 4-5 évben több változtatást eszközöltek az érettségit illetően. Például a szóbeli vizsgákra eleinte jegyet adtak, ez jócskán megemelte az érettségi átlagát. Utána csak minősítéseket kapott a vizsgázó. Két éve, amióta bevezették a térfigyeléses kamerákat, jókorát csökkent a sikerarány. Ebből az átlagember azt a következtetést vonhatta le, hogy az előző évek jó eredményei csaláson alapultak. Egyetért ezzel?
– Az érettségit megszigorították, és az utóbbi években arra törekedtek, hogy az érettségi a lehető legjobban megfeleljen eredeti szerepének: azaz különböző helyeken és különböző módon tanított-tanult személyeket egységesen, országosan megmérettesse. Ez persze még távolról sem sikerült. Nyolc-tíz évvel ezelőtt érettségizők egy beszélgetésen így számoltak be élményeikről: egyikük azt mesélte, hogy „bármit mondtam a szóbelin, a tanár bólogatva bátorított, és mindenben segített, szinte súgott”. A másik azt mondta, hogy náluk viszont nagyon szigorúak voltak, fél órán keresztül „forgatták” a kérdéseikkel. Nyilván a megfigyelő kamerák mellékes dolgok, sőt furcsák, a rendszer továbbra is fennálló problémáinak egyik tünete.
– Hogyan „nézne ki” Ön szerint az ideális érettségi? Szóbeli és írásbeli vizsgával? Hány vizsgával? Tényleg szükség van térfigyelő kamerákra?
– Ideális érettségi nincs, mert az érettségi alapvetően egy mérés, és ideális mérés pedig nincs. Az a jó érettségi, amire hosszú évekkel előre ki van jelölve, hogy – tantárgyanként – mi az a tudás, képesség, amit ki kell alakítani lehetőleg úgy, hogy mindenki felkészülhessen a maga képességei szerint az adott oktatási rendszeren (azaz országon) belül rá. Szóbeli vagy írásbeli: ez tantárgytól, témától függ. Kamera nem kell, bizarr dolog. A pedagógusokat kell érdekeltté tenni abban, hogy a jó, a diákokat megmérő, a különböző teljesítményű fiatalokat jól elkülönítő rendszerben szaktudásuk szerint vegyenek részt, ebben legyenek érdekeltek. Például: tekintsék a sikertelenül érettségizőket is a rendszer részének, ne akarják titkolni, „átsegíteni” a vizsgán, vagy – az újabb módszer – el sem engedni a próbatételig.
– Idén figyelt fel a sajtó az egyes iskolák által életbe léptetett buktatási stratégiára. Etikusnak/elfogadhatónak tartja azt az eljárást, hogy a tanulók 30-40 százalékát a tanárok megbuktatják, és nem engedik nyáron érettségizni? Milyen gyakorlati haszna származhat a tanulónak abból, ha végigizgulja a nyarat, és őszre az összes vizsgatantárgyból kell készülnie, ahelyett, hogy egy esetleges sikertelen nyári érettségi után csak az elbukott – egy vagy két – tantárgyból kellene tanulnia?
– Elkeseredett, nyomás alatt álló emberek világa ez, ahol kamerát kell tenni, hogy a tanár ne engedje puskázni a fiatalt, vagy ahol a tanárnak a fél osztályt meg kell buktatnia, hogy csak azok mehessenek érettségizni, akik biztosak a sikerben. Miért? Mert hétfejű szörnyeteggé vált az érettségi, és nem csak az a szerepe, hogy – mint mondtam – egységesen, „államilag” mérje a különböző iskolákban elért képességeket, hanem ezáltal az iskolákat is vizsgáztatják, rangsorolják, besorolják, és a pedagógusok (joggal) tartanak attól, hogy amikor vágás-akasztás lesz, elő fogják venni az érettségi eredményeket, orrukhoz dörgölik a rangsorban elfoglalt helyüket.
– Hogyan vélekedik a differenciált érettségiről? Az ötlet tavaly merült fel, idén egyáltalán nem foglalkoztak ezzel. Az elképzelés szerint kétféle érettségi lenne, az egyik feljogosít az egyetemi felvételire, a másik pedig csak a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre. Ezzel állítólag megoldódna azon fiatalok gondja, akik gyengébb értelmi képességűek, de egy könnyebb érettségin még átmennének. A tanügyi törvény mindenféleképpen előírja ennek bevezetését. Mi az Ön álláspontja erre vonatkozóan? Ha a 12. osztályt elvégzett, de érettségi diplomával nem rendelkező fiatal úgyis kap egy diplomaszerűséget, amivel el tud helyezkedni, akkor mi az értelme az ilyen típusú differenciált érettséginek?
– A differenciált érettségi sok mindent megoldana, az RMDSZ-nek erről az az álláspontja, hogy átgondolt, a rendszer különböző részeire kihatónak kell lennie, mert az eddigi elképzelések inkább magának a vizsgának a kétféle – közepes és emelt – szintjére vonatkoztak, illetve a vizsga szervezésére. Mondok példát rossz megközelítésre (az eddig feldobott elképzelések ilyenek): Tegyük fel, hogy emelt szintű irodalmi érettségin verstanilag és nyelvezetileg kell elemezni Fazekas Ludas Matyiját, alacsonyabb szintű érettségin pedig csak el kell mesélni a költemény cselekményét. Ez a rossz példa. A jó változat: az emelt szintű érettségizőnek behatóan ismernie kell akár Fazekas Mihály költészetét, elmenve a verstani részletekig, de magát a korszakot is, a közepes szintű érettségizőnek pedig csak néhány, kiválasztott szerzőt kell ismernie, és nem baj, ha Fazekasról „éppen csak sejt valamit”.
– A közelmúltban indították útjára az erettsegi.ro honlapot. Melyek a következtetések, mennyire volt hasznos ez a kezdeményezés? Folytatni kívánják?
– Igen, folytatni fogjuk, ez fiatal munkatársainknak kedves, reméljük hasznos kezdeményezése.
– Az egyetemek kezdik bevezetni a felvételi vizsgát (teszt, interjú, írásbeli vizsga stb.). Erről hogyan vélekedik? Milyen hatása lesz ennek az intézkedésnek a kevésbé népszerű szakokon?
– Tudomásom szerint az érettségi eredmények továbbra is meghatározók maradnak az egyetemi felvételiken. A vizsgákat inkább azért vezetik be, hogy eredményesebb legyen a szelekció azon fiatalok körében, akik kifejezetten az adott szak iránt érdeklődnek.
– Az utóbbi öt-hat évben úgy tűnik, csökkent a tanulás értéke, fontossága. A tizenkét osztályt végzett fiatalok már nem „kínozzák magukat” azzal, hogy kétszer vagy akár háromszor is nekirugaszkodjanak az érettséginek, hanem megpróbálnak elhelyezkedni, akár külföldön is. Sőt: egyre több fiatal mondogatja azt, hogy érettségi vagy egyetem után külföldre költözik. (Lásd a tavaly decemberi választások előtt közzétett „Az utolsó pecsét” című videoklipp esetét!) Tehát érettségivel vagy anélkül, új kivándorlási hullám van készülődőben. Tehet ez ellen valamit az iskola, az oktatási tárca?
– Az iskola meglehetősen keveset tehet ez ügyben. Ez a kérdés a munkaerőpiaci lehetőségeken múlik. Évekkel ezelőtti jelenség az úgynevezett „iskolai vándorlás”, amikor a romániai magyar fiatalok egy része külföldre, főleg Magyarországra ment tanulni. Ez mára megszűnt. A sikeresen érettségizőket meg szokás dicsérni. Én azok előtt is fejet hajtok, akik nem érettségiznek, de ennek ellenére megállják helyüket a társadalomban: nem kételkedem abban, hogy érettségi nélkül is el tudnak sajátítani egy szakmát, amelyet aztán megfelelő színvonalon művelnek. Nem kell mindenkinek érettségizni, illetve átmenni ezen a megmérettetésen.
– Az idei érettségi „mumusa” nem a matematika, hanem a román nyelv és irodalom írásbeli vizsga volt, nem csak a romániai magyar vizsgázóknak, hanem a többségi maturandusoknak is. Mi az esélye annak, hogy belátható időn belül a romániai magyar fiatalok könnyebb, azaz más tételt kapjanak, mint többségi társaik?
– Nem látom ennek esélyét. A romániai érettségi tantárgyakra lebontott. Amerikában például az érettségi nem kötődik tantárgyakhoz. Ott van száz-kétszáz kérdés, amelyre mindenkinek tudnia kell a választ egy közös, egységes tudásalapnak köszönhetően.
– A köz- és talán a felsőoktatást sokszor tüntetik fel az áldozat szerepében. Minek tulajdonítható ez, a politikumnak, a hozzá nem értésnek?
– Nem hinném, hogy az oktatásra áldozatként kellene tekintenünk. A politikumnak pedig mindössze azt lehet felróni, hogy túl sok volt a kísérletezés, a változtatás. Az oktatásban stabilitásra, kiszámíthatóságra van szükség, és ez az, ami a legjobban hiányzik nálunk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Készül Székelyföld háromkötetes története
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetesre tervezett kiadásán.
A várhatóan 2014 végére megjelenő könyv megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere az MTI érdeklődésére elmondta, hogy már 2009-ben, a székelyföldi önkormányzati vezetők Sólyom László köztársasági elnöknél tett látogatásakor támogatást kért a könyv megírásához, tavaly pedig azokba a magyar tudományos intézményekbe látogatott el, amelyek e munkát segíthetik.
„Udvarhelyszék anyaszékként, Székelyudvarhely anyavárosként, én pedig közéleti személyként fel kellett hogy vállaljam ezt a fontos munkát" – magyarázta a szokatlan önkormányzati tevékenységet a polgármester, aki a könyv megjelentetéséhez pályázati forrásokra, magánadományokra és más székelyföldi önkormányzatok támogatására is számít.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus az MTI-nek elmondta, az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18-19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába. „Azokat a szerzőket részesítettük előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában" – magyarázta Egyed Ákos.
A kolozsvári történész elmondta, egy novemberre tervezett székelyudvarhelyi konferencián összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. „Igényes munkát végzünk, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szól" – fejtette ki Egyed Ákos, aki szerint az 1980-as években kiadott háromkötetes Erdély történetét tekintik modellnek.
A történészcsoport vezetője szerint azt próbálják tetten érni, hogy milyen tényezők eredményeképpen maradt fenn a székelység az ősi szállásterületen, és mivel gazdagította az egyetemes magyar történelmet. Egyed Ákos úgy vélte, a székelység története „színesíti, itt-ott kiegészíti" a magyarság történetét, éppen ezért a székely történelem sajátosságait próbálják kiemelni a munkában.
A tudós szerint sok újdonság lesz majd a könyvben, de arra nem kell számítani, hogy a munka alapjaiban forgatja fel a székelységgel kapcsolatos eddigi tudást. A székelység eredetével kapcsolatban a könyv összefoglalja majd a különböző elméleteket, így a magyarsághoz csatlakozott nép elméletét, a magyar származás és a hun eredet elméletét. Egyed Ákos úgy látja, a tudomány mai állása szerint a hun eredet nincs annyira félretéve, mint régebben. A források szerint a székelyek mindig is magyar nyelven beszéltek, ám az a tény, hogy a székelység hadi népként tűnik fel, és hogy évszázadokon keresztül elővéd- és utóvédszerepe volt a hadakozásban, a csatlakozott nép elmélete mellett szól – mondta.
Az újdonságok között említette, hogy a korábbi nézetektől eltérően ma úgy látják, a székelység szervezett telepítés eredményeként érkezett mai szállásterületére. Kérdésünkre, hogy ki telepíthette le a székelyeket, Egyed Ákos a székelyföldi templomok freskói által tanúsított Szent László-kultuszt említette. „Nagyon meg kell gondolnunk, hogy vajon nem Szent László idején történt-e a megtelepedés" – jelentette ki.
A könyv várható fogadtatására utalva az akadémikus elmondta, nem hiszi, hogy mindenkit meg fognak győzni, de a szerzők kellően felkészültek, hogy megvédjék álláspontjukat.
MTI
Erdély.ma

A csend, ami már szinte bizonyíték
Egy szász származású, segesvári illetőségű polgár a napokban az asztalra tett egy olyan 74 oldalas jelentést a székelyföldi „famaffiáról”, aminek csak a puszta nyilvánosságra kerülése akkora vihart kellett volna kavarjon, amely képletesen szólva földre kellett volna fektesse az egész bűnszervezetet. Ehhez képest egyelőre még egy enyhe szellőt sem tudott előidézni. A szélcsend, persze, több mint gyanús. Az is lehet, ez a vihar előtti csend már maga a bizonyíték.
Merthogy vihar lesz, ebben ne kételkedjünk. A jelentés konkrétumok tömkelegét tartalmazza, épp elég személynevet és bűncselekményre való utalást ahhoz, hogy ha mindennek csak fele igaz, akkor is fenekestől fel kell tudja forgatni a kialakult status quót. Csak az a kérdés, hogy mikor: lesz-e valakinek érdeke a közeljövőben felkavarni, a jelentés elkészítőjén kívül ezt a túl poshadt állóvizet?
Hans Hedrichnek és egyesületeinek (Neuer Weg, Fenntartható Segesvár) közel egy év és egy pályázaton elnyert pénzösszeg állt a rendelkezésére ahhoz, hogy alaposan feltérképezze és dokumentálja a jelenséget. Következtetéseit így lehetne dióhéjban megfogalmazni: a székelyföldi, az erdők letarolásából meggazdagodott famaffia olyannyira befolyásos, hogy érdekeit Romániában a legmagasabb szinteken védik. A maffia feje, derül ki a jelentésből, tandemben a jelenlegi Hargita megyei rendőrparancsnok, Radu Sandu Moldovan és a jelenlegi nemzetvédelmi miniszter, korábbi Hargita megyei prefektus, Mircea Duşa, akik politikai és szakmai karrierje kéz a kézben, az erdőirtások nyomán haladt előre. Az „érdekvédelmi szövetség” nagyon magas szintről, a miniszterelnök irodájából is kell kapjon protekciót, hisz Moldovan előéletéről, az egyébként a nálunk is megszellőztetett verőmilicista múltjáról Victor Ponta is kellett tudjon, amikor 2012-ben tábornokká való előléptetése mellett vezető beosztást kapott a belügyminisztériumnál – amelyet akkor még Duşa irányított. Mi több, tavaly környezetvédő aktivisták is felhívták a nagyobbik kormánypárt figyelmét, írja a jelentés, hogy Duşa védelmi miniszterré történő kinevezése „problémás”, tekintettel a Maroshévíz környéki törvénytelen erdőirtásokra.
A jelentés attól is figyelemre méltó, hogy mennyire részletes. Megtudhatjuk belőle nemcsak azt, hogy milyen úton-módon építtette a rendőrparancsnok villáját a Csíkszereda melletti Szécsenyben és Marosvásárhelyen, hanem hogy miképpen jártak el a „maffiózók” a Kászonokban például a Bodó és a Lakatos családdal, Velcz Lajossal és vejével, Silló Imrével. Ezek az esettanulmányok rávilágítanak arra, hogy miképpen működhet a famaffia: miután meglopják az egyszerű embert, nem hagyják, hogy ez kijárja az igazát. A rendőr a falusi őrsön nem jár el a feljelentés ügyében, amikor mégis megtalálja az ügy az útját az ügyészségig, akkor az ügyészek nem indítanak bűnügyi eljárást. Benne vannak a maffiában gatteresek is: előfordult, hogy a jóember a saját erdejéből kivágott fát vitte feldolgozásra az egyik fűrésztelepre, ahol egyszerűen ellopták tőle: azt mondták neki, hogy a fa nem az övé. Hivatalnokok sora áll a jogtalan visszaszolgáltatások mögött, megfosztva az egyszerű embereket jogos jussuktól.
A famaffia végrehajtói a verbális és fizikai agressziótól sem riadnak vissza: Bodó Rozáliát Kászonban „megnyakászták”, Gyergyóalfaluban viszont, mint még jól emlékezhetünk rá, Pál Imre ellen tulajdonképpen emberölési kísérletet követtek el. Az agresszió tettesei a Hedrich-jelentés szerint ismertek (fel is sorolja őket név szerint, egyikük egy ismert csíki maffiózó), de büntetve még nincsenek. Kászonban egy cigányembert súlyosan bántalmazott a rendőr, írja Herdrich, de még azt sem engedték meg neki, hogy orvosi látleletet készíttessen. Persze, benne van a maffiában az erdészet is: a gyergyószentmiklósi erdészet korábbi munkatársa, Pál Imre fölül inkább az egész hivatalt megszüntették, miután az „ellenállót” nem sikerült megölni és állásából kitenni, miközben a hivatal többi munkatársát szétosztották a tölgyesi és a maroshévízi erdészet között – derül ki a jelentésből. De hurcolt meg már a jelentés szerint a maffia rendőrt is: egy, a törvénytelen fakivágások ügyében nyomozó maroshévízi egyenruhás néhány év közigazgatási hercehurcát követően végül a rácsok mögött találta magát.
Sok eleme a jelentésben szereplő maffiaszerű jelenségnek nem hat az újdonság erejével. Különböző történések külön-külön már kiérdemelték a sajtó, a köz figyelmét. Harcolt már a jelenség ellen egyszerű erdész, de korábbi RMDSZ-es parlamenti képviselő is (jelenleg már nincs benne a politika fősodrában). A törvényesség visszaállítása érdekében ugyanakkor az alcsíki rendőrparancsnok, korábbi kászoni őrsparancsnok, Vasile Voicu idén tavaszi letartóztatásán kívül azonban látszólag nem történt előrehaladás, bár ez már legalább a remélt tisztulási folyamat felé mutató jel.
Jegyezzük meg jól: a famaffiának nincsen nemzetisége, sem politikai színezete, csak torkossága. A felsorolt nevek tanúsága szerint egyaránt vannak románok és magyarok a „maffiózok” és az áldozatok: a meglopottak, meghurcoltak, megvertek oldalán (cigány például csak az áldozatok között szerepel). A csend ugyanakkor gyanús, több mint gyanús. Ne feledjük: az is bűnös, aki csendben marad.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Zászlótörvényt ígért a székelyeknek Liviu Dragnea
Zászlótörvényt ígért Liviu Dragnea közigazgatásért felelős román miniszterelnök-helyettes pénteken a székelyföldi helyhatóságok képviselőinek Bálványosfürdőn, ahol a bukaresti kormány régiószervezési terveit ismertette egy fórumon.
A román kormányküldöttséget székely zászlókkal fogadták a térségben: a Mediafax hírügynökség szerint a konvoj által érintett falvakban összesen mintegy kétszáz székely lobogót lehetett látni a falusi házakra kitűzve.
Liviu Dragnea a fórumon azt ígérte: jogszabálytervezetet dolgoz ki, amely lehetővé teszi, hogy a helyi közigazgatási szervek – polgármesteri hivatalok és megyei tanácsok – saját zászlót fogadjanak el, és azt az alárendeltségükbe tartozó középületekre kitűzzék. A miniszterelnök-helyettes szerint jelenleg joghézag van ebben a kérdésben.
Maszol/MTI

Újabb női győzelem: Csíkszereda nyerte a harmadik Székely Vágtát
Csíkszereda, Kézdivásárhely és Csíkszentkirály lovasa indult a harmadik Székely Vágta döntőjében. A sepsiszentgyörgyi induló, Bagoly Szabolcs a Nemzeti – és Székely Vágta szervezőbizottságának határozata értelmében nem indulhatott a döntőben, miután az orvosi vizsgálat során kiderült, hogy lova lesántult.
Rendkívül izgalmas futamot láthatott az a több mint tízezer ember, aki feljött az Óriáspince-tetőre, illetve az a több százezer néző is, aki a Duna Televízió élő közvetítésén követte végig a harmadik Székely Vágta döntőjét. A szoros futamból Márton Gréta Orszon nevű lovával, Csíkszereda képviseletében került ki győztesen, második helyen végzett Bódi Albert Imánnal, Kézdivásárhely képviseletében, harmadik lett André Mónika és Herceg, a csíkszentkirályi induló. Bár sokan fogadtak volna az újabb női győzelemre, a döntőbe jutott két férfi lovas is nagyon jól lovagol, így semmit nem lehetett előre megjósolni. A döntőben végül Bódi Albert egyetlen férfi versenyzőként futott, maga mögött hagyva az alig 18 éves André Mónikát és a tavalyi győztes lovat, Herceget.
A csíkszeredai győztes a közte és Orszon lova közti összehangot véli győzelme kulcsának, hiszen hat éve lovagol rajta, megszokták egymást, ismeri a ló képességét, és érzi, mikor akar nyerni. Idén nyerni akart, mondta a 19 éves Márton Gréta.
A budapesti Nemzeti Vágtán tehát mindhárom lovas részt vehet, és a Nemzeti Vágta szabályzata értelmében az elővágta szervezők, így Sepsiszentgyörgy alanyi jogon képviselheti Székelyföldet a mindent eldöntő küzdelemben.
A Székely Vágta fődíja a budapesti Nemzeti Vágtára való kijutás, amit mind a négy lovasnak biztosít a szervezőbizottság, emellett az első helyezett 2000 lejt, a második 1500 lejt, a harmadik lovas 1000 lejt vihet haza, és természetesen a győztes serlegeket. A díjakat Tamás Sándor megyei elnök, Antal Árpád András polgármester és Sztakics Éva Judit, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, a Székely Vágta főszervezője adta át Székely Tibor Vágtafőkapitány jelenlétében. A negyedik helyezésért Bagoly Szabolcs, a sepsiszentgyörgyi induló, különdíjként vehette át Sógor Csaba EP-képviselő felajánlását, amely egy kétnapos kirándulást jelent Brüsszelbe.

Erdély.ma

Hírsaláta
MÉG HUSZONKILENC NAP BORBOLYNAK. Újabb 29 nappal meghosszabbították a hivatali munka tiltását Borboly Csaba számára. Péntek reggeli blogbejegyzésében Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke arról írt:Marosvásárhelyen a Korrupcióellenes Ügyészségen azt közölték vele, hogy szombattól újabb 29 napos tiltás lép érvénybe hivatali feladatkörének gyakorlását illetően. Borboly emiatt nem lehetett jelen a pénteken Bálványoson Liviu Dragneával lezajlott megbeszélésen.
LESZEREPELT CRIN ANTONESCU. Miután nem jogerősen öt év börtönbüntetésre ítélte a bíróság Relu Fenechiu közlekedésügyi minisztert, Crin Antonescu hosszú percekig fejtegette az exminiszter erényeit, majd ama meggyőződésének adott hangot, hogy a bíróság Traian Băsescu és a sajtó nyomására ítélte el Fenechiut. A román sajtó egy része megdöbbent, hogy az ország második embere támadta az igazságszolgáltatást, mely a jogállam alapja. Viselkedése miatt sokan kétségbe vonják, hogy alkalmas lenne államfőnek. A bukaresti RTV tudni véli, hogy Fenechiu pénzelte Antonescu választási kampányát. DRAGNEA CSALÁSRA BUZDÍTOTT. Feljelentette a Korruopcióellenes Ügyészségen önmagát és Liviu Dragneát Valer Marian volt szocdem szenátor, mert az akkor még pártfőtitkári tisztségben dogozó és az 2012-es, Băsescu eltávolítása érdekében szervezett népszavazáson csalásra buzdította az ötvenszázalékos jelenlét elérése érdekében. Befeketíti Radu Stroe jelenlegi belügyminisztert, Victor Pontát és Ilie Sârbut is, akik a szenátor szerint tudtak a csalásról. (Gândul) MESTERKÉPZŐ A SAPIENTIÁN. Első alkalommal hirdetett felvételit mesterképző szakjaira a magyarországi támogatással működő Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE). Az egyetemi diplomával rendelkezők idéntől hét szakra jelentkezhetnek a Sapientia marosvásárhelyi és csíkszeredai karán. Dávid László rektor elmondta, az induló mesterképzések közül hatra már megkapta az akkreditációt az intézmény, a kommunikáció és közkapcsolatok szakot pedig várhatóan az őszi pótfelvételin indíthatják el. A négy marosvásárhelyi és három csíkszeredai szakra átlagosan 15 tandíjas és 15 tandíjmentes helyet hirdettek meg. A Sapientia EMTE intézményi akkreditálásáról szóló törvényt tavaly fogadta el a parlament: ezáltal vált lehetővé, hogy az egyetem államvizsgát szervezzen és mesterképzést indítson. MINISZTERELNÖKI SIKERLISTA. 2,2 százalékos gazdasági növekedés volt Romániában az év első negyedében a miniszterelnök bemutatott adatai szerint: leállt a pénzpazarlás a Hirdoelectrica és az Oltchim vállalatnál, az Országos Tulajdon-visszaszolgáltatási Hatóságnál és az Adóhivatalnál újraindultak a korábban leállított uniós operatív programok, megháromszorozódott az európai alapok lehívási aránya, elérve a 20 százalékot, 10 milliárd euró értékben szeretne befektetéseket idevonzani a kormány, és év végéig 50 ezer új munkahelyet teremtene a Stratégiai Befektetések és Állásteremtések Országos Terve értelmében. A Ponta-kormány stratégiája öt ágazatot érint: az energiát, az ásványkincseket, a mezőgazdaságot, az ipart és az infrastruktúrát. (Agerpres) MINT INGET, ÚGY VÁLTANAK PÁRTOT. Ebben a törvényhozási ciklusban igen megnőtt a pártváltó honatyák száma, 24 képviselő és 4 szenátor lépett át más pártba, tizennégy a függetlenek padsorát választotta. Legrosszabbul DD pártja jár: 68 képviselőjéből/szenátorából már csak ötven maradt – írja az Adevărul. VALLÁSOS NÉP. A vallási hovatartozásról nyilatkozó lakosság 0,2 százaléka mondta azt a 2011-es népszámláláson, hogy ateista, vagy nem tagja egyetlen felekezetnek sem, a válaszadók 86,5 százaléka ortodoxnak vallotta magát. 4,62 százalék, azaz 871 ezer fő mondta, hogy római katolikus, 3,19 százalék, azaz 601 ezer fő református. A népszámláláson 58 ezren unitáriusnak, 20 ezren evangélikusnak vallották magukat. A magyar történelmi egyházak híveinek aránya néhány százalékkal csökkent. A magukat izraelitáknak vallók száma tíz év alatt megfeleződött: 6200-ról 3500-ra. (Kolozsvári Rádió)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtés és -megőrzés a IV. Hungarikum Napokon
Guttmann Szabolcs: a nagyszebeni magyarság példamutató erővel bír
Az erdélyi, a nagyszebeni és általában a magyar nemzeti értékek ápolása, az identitásmegőrzés, a többségi nemzet felé való megmutatkozás a célja a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület és a Szebeni Magyar Üzletemberek Társasága által szervezett Hungarikum Napoknak évről évre, és ez idén, a negyedik alkalommal megszervezett rendezvénysorozaton sem volt másképp. Különös jelentőséggel bírnak az ilyen jellegű rendezvények egy olyan magyar közösség és környezete számára, amely a nemzeti sokszínűség egyik alappillére Nagyszebenben kultúrája, a kisebbségi létben való megmaradásáért folytatott küzdelme, folyamatos megújulása, értékteremtő tevékenysége révén. Serfőző Levente, a Szebeni Magyar Egyesület elnöke megnyitó beszédében is rávilágított arra, hogy már maga az is hungarikumnak tekinthető, hogy Nagyszebenben magyarok élnek, eseményeket szerveznek, és nem adják fel nemzeti érzelmeiket, hovatartozásukat.
Szabadság (Kolozsvár)

Honismereti tábort szerveztek Gyergyószárhegyen
Hargita Megye Tanácsa és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ szervezésében, az Összetartozunk szórványprogram keretében július 4–11. között ötödik alkalommal szervezték meg a „Múlt, jelen, jövő…” honismereti és közösségfejlesztő tábort, melyen hajdúsági, Beszterce környéki és gyergyói-medencei V–VIII. osztályos diákok vettek részt. A program fő célja az volt, hogy az anyaországi, a tömbmagyarságban és a szórványban élő fiatalok találkozzanak, megismerjék egymás múltját és jelenét, hogy közösen építhessék a magyarság jövőjét.
A közösen eltöltött egy hét alatt megismerkedtek Székelyföld történelmével, nevezetességeivel és betekintést nyertek a helyi népi hagyományokba is. A Szárhegyen elszállásolt gyerekek meglátogatták a Lázár-kastélyt, a ferences rendi kolostort, valamint a Szármány-hegyi kápolnát, Gyergyóditróban megtekintették a Jézus szíve templomot és a Katalin-kápolnát, majd Gyergyóalfaluban a templommal és a csíksomlyói búcsú történetével ismerkedhettek meg. Csíkszeredában is jártak, a Mikó-várban, majd Csíksomlyón a kegytemplom és a Nyeregben zajló Ezer Székely Leány Napja kivételes hangulatát élhették át, és megnézték a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásában a János vitéz című darabot, hazafelé pedig megálltak a madéfalvi veszedelem emlékére állított műemléknél.
A tábor programjában szerepelt még hagyományőrző nap kötélveréssel, kézműves-tevékenységgel, az Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány közreműködésével, és a gyergyószentmiklósi barantás fiúk bemutatták és gyakoroltatták a fiatalokkal az ostorozás, botforgatás, botbirkózás és íjazás alapjait. A Gyergyói Dancurás Hegyimentők vezetésével megmászták a Kis-Cohárdot, sétáltak a Békás-szorosban, majd egy kis csónakázásra is sor került a Gyilkos-tavon. Ellátogattak a Sóvidékre és Udvarhelyszékre is, Korondon egy fazekasműhelyben betekintést nyertek a híres fazekasok munkájába. Farkaslakán Tamási Áron síremlékénél és szülőházánál, Szejkefürdőn pedig Orbán Balázs sírjánál jártak. Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeum kiállításait nézték meg, valamint az örmény katolikus templomot és a Ethnographia Gyergyoiensis Egyesület népművészeti alkotóházát. Mindemellett a Súgó-barlangot is meglátogatták.
A reggeli tornák, a közös túrák, fagylaltozások, esti csapatjátékok és a sok közös nevetés által nagyon erős kapocs alakult ki a gyerekek és kísérőik között, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hazaérkezésük után létrejött „Csingiling ország” nevű facebookos csoport, ahol a későbbiekben is tovább erősödhetnek a táborban született barátságok.

A Székelyföld-sztori Marosvásárhelyen is készül
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetes kiadásán. A tucatnyi történész közt marosvásárhelyi is van, Novák Csaba Zoltán Székelyföld modern korszakával foglalkozik.
Novák Csaba Zoltán A háromkötetes Székelyföld sztori várhatóan 2014 végére jelenik meg, megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Ezek közt találjuk a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltánt is.
„Különböző székelyföldi önkormányzatok támogatásával készül a könyv, több mint egy tucatnyi történész közreműködésével. Gyakorlatilag terjedelmes monográfia készül, amely már régóta hiánycikk” – magyarázta a marosvásárhelyi történész. Az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18–19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus szerint azokat a szerzőket részesítették előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában. Így került képbe a marosvásárhelyi történész is. Novák Csaba Zoltán többször publikált az 1945 utáni Erdélyről, az egykori Magyar Autonóm Tartománnyal, az 1968-as székelyföldi megyék megszületésével is foglalkozott már, de megjelent egy könyve a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról is. Jelenleg harmadmagával egy Kovászna megyei monográfián dolgozik. „A születendő székely monográfiát korszakokra osztottuk, én a modern korral foglalkozom, és ebben segítségemre lesz László Márton vásárhelyi levéltáros is. Ez az év gyakorlatilag kutatással telik, feltérképezzük az eddig megjelent munkákat, 2014-ben foglalkozunk konkrétan a megírással” – jegyezte meg Novák. Hozzátette: az 1980-as években kiadtak egy háromkötetes Erdély történetet Magyarországon, de abból pont a modern kor hiányzik, az 1918 utáni időszak, amellyel ő is foglalkozik.
A történészcsoport novemberre konferenciát tervez Székelyudvarhelyre, ezen összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás anyagainak bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. A könyvet amúgy olyannak szeretnék, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szóljon.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Budapesten gyűjtenek aláírásokat a marosvásárhelyi magyar orvosképzésért
Budapesti helyszíneken gyűjt aláírásokat a következő hetekben a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület, hogy elérje: a magyar Országgyűlés tűzze napirendre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen zajló etnikai diszkrimináció elleni küzdelmet. Ádám Valérián, a RMOGYKE titkára, az aláírásgyűjtés szervezője az MTI-nek hétfőn elmondta: azt szeretnék, hogy Áder János köztársasági elnök és a magyar parlament is foglalkozzon az üggyel. Az egyesület szerint veszélybe került a MOGYE jövője, Romániában ugyanis jelenleg 13 egyetemen van orvosi képzés, és az állam nem akarja mindegyik intézményt finanszírozni, ezért lesznek olyanok, amelyeket főiskolává minősítenek. Az első lépés már megtörtént, hiszen kategóriákra osztották az egyetemeket, és a MOGYE „másodrangú egyetem" lett, ami azt jelenti, hogy ha nem zárkózik fel, főiskolává minősítik át.
Ádám Valérián hangsúlyozta: Romániában eddig több ígéret is elhangzott a magyar nyelvű oktatás fejlesztésére, de azokat nem tartották be.
A szervezet célja, hogy ősszel törvényes keretek között folytatódjon a magyar nyelvű képzés a MOGYE-n, és ezért fontos, hogy a nyáron minél több támogatót nyerjenek meg az ügynek. Eddig 2600 aláírás gyűlt össze – tette hozzá.
Ádám Valerián elmondta, Budapesten hétfőn 18 óráig a Blaha Lujza téren, kedden a Deák Ferenc téren gyűjtik az aláírásokat, augusztus 10-éig pedig több más fővárosi helyszínen lesznek jelen a RMOGYKE munkatársai.
A romániai Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a múlt héten vizsgálatot indított a magyar tannyelvű orvosképzés ügyében, mert panaszosok kifogásolták, hogy a MOGYE-n tanuló magyar hallgatóknak csak románul szabad kommunikálniuk a páciensekkel. A diszkriminációellenes hatóságnál a RMOGYKE tett panaszt, amihez a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is csatlakozott.
A MOGYE-n a magyar tagozat évek óta hiába követeli a magyar gyakorlati képzés újraindítását: az egyetem román többségű szenátusa az egyetemi autonómiára hivatkozva a tanügyi törvény előírásai ellenére akadályozza a magyar tagozat intézményen belüli önállósulását.
MTI
Erdély.ma

Kastélysorsok Erdélyben: mi lesz a magyar örökséggel?
Az összmagyar örökségvédelem egyik legfontosabb rendszerváltás utáni kérdése a külhoni épített örökség védelme, különösen a nehézségekkel sújtott vidékeken. Az erdélyi kastélyok pusztulása és mentése talán a legizgalmasabb terület: ezt járta körbe a Korunk folyóirat júniusi lapszáma.
A Korunk című, kolozsvári központú, erdélyi folyóirat júniusi lapszáma az erdélyi kastélyok viszontagságos 20. századi történetét, azok romániai rendszerváltás utáni sorsát, hol borús, hol reménykeltő fejleményeit járta körbe cikkek, esszék és interjúk egész sorával. Tudták, hogy Trianon óta komplett középkori udvarházak és kora barokk rezidenciák pusztultak el Erdélyben, nem beszélve a török idők utáni barokk, klasszicista vagy eklektikus kastélyok egész sorának omladozásáról? A Korunkban számos ilyen történetet olvashatunk. A magyar örökség végleges elpusztulása miatti szívfájdalmunkat, ha csekély mértékben is, de azért enyhíti az a néhány pozitív történet, ami reményt kelt az erdélyi épített kincsek jövőjét illetően.
Kastély? Gépállomás, istálló, téeszközpont!
Kovács András kolozsvári művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA külsős tagja már a folyóiratot nyitó, Hogyan pusztítsuk el a kastélyokat? című balatonfüredi előadása alapján született írásában megkondítja a vészharangot. „Az élet nem áll meg merengve visszanézni; épül Erdélyben út, vasút, gyár, állomás, kaszárnya, városi palota, templom, falusi ház és iskola, de kastély? – aligha többé. A kastély már maga a történelem” – idézi mottóként Biró József 1944-es szavait. És mennyire történelem most a kastély fogalma, hetven évvel később. Kovács András az, aki a fent már említett veszteséglistát sorolja: nyomtalanul eltűnt a Bánffyak bárói ágának bonchidai, középkori udvarháza; a Hallerek 1626 körül épült fehéregyházi rezidenciája; a szamosfalvi Mikola- és a magyarfenesi Jósika-kastély is.
A második világháború romániai kommunista hatalomátvétele után végleg megpecsételődött az úri lakosok sorsa, legtöbbjükből Erdélyben is gépállomás, istálló, téeszközpont vagy közösségi (értsd, senki által nem őrzött, védett, karbantartott) épület lett. Változást hozott azonban a román rendszerváltás és az utóbbi évek néhány fejleménye: a restitúciós törvények értelmében sokan visszakaphatták régi kastélyaikat, birtokaikat – már ami megmaradt belőlük a román kommunizmus évtizedei után. Ez a különös restitúciós rendszer egyrészt tényleg nagyvonalú volt, lehetőséget teremtett arra, hogy akiben van elég kalandvágy, kitartás és ideg, újra életre kelthesse ősei egykori birtokát. Másrészt viszont az országos és helyi szabályok, a bürokrácia és a lokális közélet szereplői számtalan akadályt gördítenek az egykori, jellemzően gyűlölt magyar urak visszatérő utódai elé. „Az ingatlanok fenntartását és helyreállítását a román állam meg a román örökségvédelmi törvény most szemforgatóan rájuk hárította, a továbbiakban őket téve felelőssé az épületek állapotáért” – írja Kovács András.
A szkeptikus erdélyi művészettörténész példákat hoz arra is, hogy nemcsak a szándékolt vagy hanyagságból eredő pusztulás, hanem még a félresikerült felújítási kísérletek is sokat rontottak egyes erdélyi műemlékeken. A fogarasi vár egyik szárnya például az eredeti vakolat leverése után álreneszánsz ablakkereteket kapott. A bonchidai, hatalmas Bánffy-kastélyt (Erdély legnagyobb reneszánsz-barokk kastélyát) vasbeton elemekkel próbálták megmenteni az enyészettől, miután előbb ’44-ben a németek gyújtották fel, majd a falusiak hordták el a maradványait és a park fáit, nem beszélve a barokk szobrok elpusztulását eredményező céltalan vandalizmusról. A gyergyószárhegyi Lázár-kastélyt pedig dilettáns, ámde nagyravágyó álhistorizáló elemekkel újították fel oly módon, hogy évszázadokkal ezelőtti tulajdonosai rá sem ismernének már.
Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek és Bethlenek
Mit mentünk, miért és kinek? – teszi fel a kérdést Hegedüs Csilla örökségvédelmi szakember írása címében. Hegedüs leszögezi: térségünkben Romániában adták vissza a legtöbb műemléket a tulajdonosok leszármazottainak. „Sajnos az esetek döntő többségében romos állapotban, lelakva s minden gazdasági háttér nélkül, de visszaadták” – erősíti meg e tény jelentőségét. Az örökségvédő örül annak, hogy vannak olyanok, akik a „vakolókanállal együtt a kezükbe vették lepusztított épületeik gondozását”. Hegedüs is említi a bonchidai Bánffy-kastély történetét, de a pozitív fejleményeket kiemelve: zajlik egy nagyon lassú felújítási folyamat, így Bonchida ma már nemzetközi oktatási és kulturális központként működik, félkész állapotban is. A román kulturális tárca műemlék-helyreállítási alapja keretében csak 2012-ben egy sor kastély és vár kapott támogatást, Nagyvárad várától Vajdahunyadig. A legnagyobb teher azonban Hegedüs szerint a régi-új kastélytulajdonosokra hárul: „A Kálnokyak, Mikesek, Bánffyak, Ugronok, Hallerek, Bethlenek kemény munkával építik vissza mindazt, amit a kommunizmus elvett tőlük” – fogalmaz, s ez szerinte biztosítja: van magyar kastélyjövő Erdélyben.
A partiumi kastélysorsokról írt a Korunkba Emődi Tamás nagyváradi építész-művészettörténész. Partium úri lakjai Emődi szerint művészettörténeti értékükben elmaradnak Erdély, a Dunántúl és a Felvidék kastélyaitól – ennek történelmi okai vannak; de az elmúlt közel száz év őket is ugyanúgy sújtotta. A Telegdiek papmezői reneszánsz várkastélyából már csak falmaradvány látható; de Károlyi Sándor erdődi, Petőfi emlékezetéről híres kastélya is megsínylette az időszakot. Az aranyosmeggyesi Báthori–Lónyay–Teleki–kastély a 17. században nyerte el végső formáját, de ma már válságos állapotban van: nincs tetőzete, komoly statikai problémákkal küzd, és lehet, hogy rövidesen rommá fog válni. Emődi hosszan sorolja a partiumi kastélyokat és jelenlegi helyzetüket, és összegzése szerint rendkívül kevés olyan emlék van, amelyik építészeti vagy kultúrtörténeti értékének megfelelő kezelésben részesült.
Egy normálisan működő társadalmi rendszerben az úgynevezett felső tízezer garantálhatná a társadalom előmenetelét, Erdélyben és Romániában azonban hiányzik ez a réteg – szól a Guttmann Szabolcs műépítésszel, volt nagyszebeni főépítésszel készült interjú fő üzenete. Gutmann kiemeli a nagyszebeni óváros Brukenthal-palotáját, ami szerinte az egyik legszerencsésebb példája az elmúlt húsz évnek; sőt a korábbiaknak is, hiszen múzeumként vészelte át a legsötétebb időszakot. Nagyszeben európai kulturális fővárosként való újjászületése után pedig méltóbb fizikai és szellemi környezetben, az evangélikus egyház tulajdonában képviseli tovább Brukenthal Sámuel egykori erdélyi kormányzó humanizmusát. Guttmann hiányolja a stratégiát és az átfogó gondolkodást és cselekvést: ő és társai már korábban felmérték a Szeben és Fehér megyei kúriákat, kastélyokat, de a dokumentáció minisztériumi levéltárban porosodik. Ugyan sok erdélyi vidék küzd problémákkal, de a fejétől is bűzlik a hal: „Aki ma végigmegy Bukarest főutcáin, láthatja, hogy a 19. századi nagy bérházak többsége lakatlan. (…) Ha ennek a városnak kell felügyelnie az országot és annak épített örökségét, akkor egyetlen reményünk, ha komolyan vesszük a regionalizálást…” A volt szebeni főépítész a fiatal szakember nemzedékektől, az országos párbeszédtől és a civil szféra bevonásától remél szemléletváltást.
Amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani
A szakértők után a legközelebbi érintettek, a kastélyukat visszaszerző nemesi utódok, Mikes Zsigmond és a Bethlen-leszármazott Vályi Zsuzsanna vallanak családi és személyes élményeikről. Vályi nagyszüleit kitelepítették birtokukról, és kényszerlakhelyre hurcolták őket, a nagyszülők minden munkát elvállaltak a túlélésért, de az unokák már nem számítottak osztályellenségnek. A család 1988-ban költözött Magyarországra. Mikes Zsigmond felmenőit szintén kitelepítették. „Tízéves lehettem, amikor Papi kiterített egy hatalmas papírtekercset, rajta színesen megrajzolva a családfa. Mutatta, hogy ez a családunk, de hozzátette: „erről nem szabad senkinek beszélni” – mesél a hallgatás korszakáról Mikes. Az építész végzettségű Vályi Zsuzsanna szerint ma „izgalmas feladat, hogy a visszaszerzett örökségből ma mit lehet kihozni”. Mikes Zsigmond szerint „amit visszaszolgáltattak, azt fenn kell tartani”, és „a visszaszolgáltatás nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggazdagodtak az egykori kisemmizettek, hanem azt, hogy olyan életvitelt választanak, amiben ezeknek a műemlékértékű épületeknek is szerepük lesz”.
Erre jó példa a Korunk másik cikkében bemutatott Kálnoky-modell: Kálnoky Tibor fiatalemberként tíz évig harcolt az elveszett örökségéért a román állammal. Miklósvári kastélyát hatalmas erőfeszítésekkel kezdte felújítani, saját kézbe véve a munkálatokat, hagyományos technikákat is felelevenítve. Innen-onnan, régiségvásárokból szedték össze a régi, korhű berendezési tárgyakat. Károly herceg, a brit trónörökös is többek között Miklósvár hatására szeretett bele Erdélybe, s évek óta járja tájait, vendégházakat létesítve, őstermelőkkel kapcsolatba lépve. Károly herceg saját bevallása szerint időutazásként éli meg Erdélyt, ahol a természet és a kultúra tökéletes összhangjára lelt, s ahol még van mit tanulni az ebben az összhangban élő emberektől.
Tudjuk, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a régi világot már semmi sem hozhatja vissza, és az évtizedek során sok értékes magyar épített örökségünk pusztult el véglegesen Erdélyben (is). De ahogy a Korunk folyóirat számos írásából kiderül: a Károly herceg által is képviselt elkötelezettségből, a Mikesek, Kálnokyak és a többiek elszánt küzdelméből, az örökségvédők új nemzedékének munkásságából talán újra életre kelhet egy-egy erdélyi birtok. Az újraéledő kastélyok elveszett, halódó környékekre is kisugározhatják a szellemet, kultúrát és civilizációt – pont úgy, ahogy Erdély tette azt régi, „sötét” évszázadokban…
Rajcsányi Gellért
MNO

Székely Vágta – a megtalált kincs
Az élmény egyedi, megismételhetetlen és egy életre megmarad. Van valami különleges vonzása, szakrális kisugárzása a helynek, ahonnan belátható a hegykoszorúval körülzárt Háromszéki-medence. A hegy központi részén a "székely Stonehenge" áll a kőoltárral és a föléje boruló, jurtára emlékeztető faépítménnyel, amely modern lármafára emlékeztet. A magasból virágot formázó térplasztikát a háromszékiek világtalálkozójára építették ki, akkor állították a főoltárhoz vezető kilenc székely kaput, s a háromszéki települések nevét és írásos említésének évét tartalmazó kőoszlopokat. Az Óriáspince- tetőn összegyűlő fegyelmezett, vidám tömeg pedig az összetartozás olyan élményét nyújtja, amitől többnek, jobbnak, erősebbnek érzi magát az ember, s biztos abban, hogy a szűkebb és tágabb szülőföldje a legszebb hely ezen a golyóbison.
A többi ráadás, holott maga a verseny a lényeg, a székely virtus felélesztése, szép lovak és jó lovasok csatája. Huszárok felvonulása, csatajelenete a Székely Virtus Hagyományőrző Együttes előadásában, díjugrató verseny és bemutató a csíkszeredai Genovéva Lovarda jóvoltából, hírességek fogathajtó vetélkedője, lovasíjász bemutató a Kassai Lovasíjász Iskola révén, lovastánc, világzenei koncert és táncshow öt együttes, a Honvéd Táncszínház, Háromszék Táncegyüttes, M Stúdió előadásában a Szilaj Hagyományőrző Egyesület és a Shagya Lovasklub közreműködésével, Bársony Bálint zenekarának és Korzenszky Klára népdalénekesnek a zenéjére, Zsuráfszky Zoltán, a Honvéd Táncszínház művészeti vezetőjének a koreográfiája alapján. Magyar indulókkal nyitott a rétyi Ifjúsági Fúvózenekar Kováts András vezényletével, hallhattunk huszárnótákat, s fellépett a mosonmagyaróvári Gazdász Néptánc-együttes. Vasárnap este a döntőt követően az Óriáspince-tetőt megtöltő hatalmas tömeg tapsolta meg a Nox-slágerekkel és a Tini Dance Center tagjaival színpadra lépő Péter Szabó Szilviát.
A sok színes műsorszám között az elő- és a középfutamok az idénre tökéletesített 400 méter hosszú és 100 méter széles pályán zajlottak, amelyet szalmabálák vettek körül, hogy a versenyzők nehogy kisodródjanak. És valóban csak egy lovas esett le a lováról, az esélyesnek tartott Csíkszentkirályi André Mónika pedig hősiesen megülte szőrén is a tavalyi győztes Herceget, miután lecsúszott a ló hátáról a nyereg. S bár a 30 versenyző között mindössze két ifjú hölgy volt, a 19 éves csíkszeredai Márton Gréta megnyerte a döntő futamot a 11 éves angol félvér Orszon hátán, s a 18 éves csíkszentkirályi André Mónika is továbbjutott a budapesti Nemzeti Vágtára. A férfiakat a kézdivásárhelyi Bódi Albert képviseli a 9 éves arab telivérrel, Imánnal, s bár nem tudott részt venni a döntőben az ötéves angol pej, Alkony lábsérülése miatt, a verseny reménysége, a rendező Sepsiszentgyörgyöt képviselő Bagoly Szabolcs is összemérheti tudását szeptemberben a legjobb magyar lovasokkal.
Megkapó látvány volt a zászlós bevonulás, s igazán sajnálhatjuk, hogy Marosszéket mindössze egy lovas képviselte, ugyanakkor gratulálunk Sáromberkének, hogy mégsem maradtunk szégyenben.
A Nyeregbe, székely! jelszóval meghirdetett 2013-as vágtán sátrak egész sora bizonyította az erdélyi magyar ember leleményességét, kézügyességét. Lovas felszerelések (nyereg, ostor), fafaragások, festett bútorok, csontszobrászat, magyaros ruhák, különböző anyagokból készült ékszerek, kézimunkák, szőttesek, mézeskalács, fából esztergált gyermekjátékok, szalmából font dísztárgyak, korondi fazekasmunkák, az adott vidékre jellemző gasztronómiai termékek, házi befőttek, vadhúsból készült felvágottak stb. alkottak olyan gazdag népművészeti és kézműves- vásárt, hogy szinte lehetetlen volt mindenre odafigyelni. Nem volt könnyű dolga a zsűrinek sem, amely Borboly Csaba, Hargita Megyei Tanácselnök vezetésével a legszebben kiállító települést díjazta. A művészet kedvelői megtekinthették az Incitato nemzetközi alkotótáborban festett képeket, s szabadtéri kiállítás várta az I. Székelyföldi Fotóbiennále anyagával az érdeklődőket.
A gyermekeknek gazdag programot szerveztek: lovagi és ritmusjátékok, mondókák, valamint népi gyermekjátékok, kézműves-foglalkozások, bohóctréfák, zsonglőrmutatványok, vásári bábjáték és sok egyéb ötletes játék várta a legkisebbeket a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében. Lehetett pónin lovagolni, póni vontatta kisszekéren utazni, s a felnőttek is lovagolhattak. Éhesen sem maradt senki, hisz a flekkentől, a parázson sütött túrós puliszkáig számtalan vendéglátó sátor kínálatából válogathatott mindenki, aki megéhezett.
Bár a megnyitón még kövér fellegek úsztak a Óriáspince-tető fölött, délutánra kiderült az idő, s a idei vágta kellemes, varázslatos hangulatban telt. A Nemzeti s benne a Székely Vágta eszméjéről Székely Tibor vágtafőkapitány szólt, aki a nemzeti összetartozás és az egymás mellett élő népek kölcsönös tiszteletének a fontosságát említette. A Székely Vágta nemcsak a lovakról és a győzelemről, Székelyföldről is szól, s fontos nemzetpolitikai intézményként erőt és energiát ad a hétköznapok küzdelmeiben – érthetünk egyet Antal Árpáddal, Sepsiszentgyörgy polgármesterével, aki Sztakics Éva alpolgármester asszonnyal együtt sokat tett az idei vágta sikeréért. A Nemzeti Vágta pedig, amelynek elődöntőjét jövőre a Vajdaságban is megszervezik, nemcsak a földrajzi, a történelmi Magyarországot is összefogja – hangzott el az elnök üzenete. S immár elmondhatjuk, hogy a csíksomlyói búcsú, s az Ezer székely lány találkozója mellett a maksai Óriáspince-tetőn zajló Székely Vágta rövid idő alatt felsorakozott az ezres tömegeket vonzó erdélyi népünnepélyek sorába.
A monda szerint a hegy neve onnan származik, hogy az ott élő óriások a hegy gyomrába rejtették kincsük egy részét, amikor menekülniük kellett. A kincset nem kell többet keresni, hiszen a Székely Vágta szervezőinek sikerült felszínre hozni azt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

„Játszani akarok mostan”
A készülő zivatar, megnyugodott, bár volt némi égi kuglizás, nem mosta el a Nyugati Jelen – Kovách Géza – Baráti Társaság I. Összejövetelét. (Ne nevessen senki a római egyesért és a nagy ő kezdőbetűért.)
Ha vannak egyáltalán kísértetek, azok nem járkálnak, csak lebegnek, kivéve a kommunizmus kísértetét. Lehet, július 11-én délután, a Jelen Ház teraszának ponyvája alatt vagy felett, volt némi kísértetlebegés. A „régi mániák” és hangulatok, azonban kézzelfoghatóan jelen voltak.
Igen, szó volt az egykori hegyaljai kirándulásokról, a tétnélküli, 100%-ban amatőr kosárlabda-, sakk- és labdarugó mérkőzésekről, az eltűnt kávéházakról.
Bejöttek négyen Simonyifalváról, hogy segítsenek tájainkon újra életre kelteni az ősi magyar kártyajátékot, az alsóst. Bognár Levente be is ült közéjük néhány osztásra. Beszállt a Krónikás is. Szidták is kegyetlenül, amiért a blanc adu alsóval indította el a játékot. Az esemény krónikása így tanulta, a játék egykori atyamestereitől, akik éppen Simonyifalváról rajzottak ki s jutottak el Aradra is.
Csernus Imre, D. Nagy Károly, Kiss József, Kiss Károly voltak a bejött „Négyek”. Ismerték néhai Bozóki plébános úr nevét, aki nem egyszer a kártyaasztaltól, akkor kelt csak fel, amikor már harmadjára harangoztak az esti litániára.
Megható tisztelettel beszéltek Kovács Mihály tanító úrról, Kádár Matyiról és Hévízi Pali „szövetkezetesről”. Tudták, hogy a faluban valamikor nyolc billiárd asztalnál karamboloztak, s nagyon kellett igyekeznie a vasárnapi ebéd után annak, aki helyet akart szerezni magának a nagyszámú kártyaasztalok egyikénél.
El tudták mondani annak a három echte sváb simonyifalvai magyarnak a nevét, akik a nehéz időkben is ünneplőbe öltöztek augusztus 20-án, Szent István napján.
Az összejövetel majdnem legfiatalabb résztvevője megkérdezte:
– Miért pont Kovách Géza?
– Márki Sándor, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Fischer Aladár, Kovách Géza voltak a „jelöltek”. A megkérdezettek, közfelkiáltással jelölték Gazsit.
– A többiek kik voltak?
– Na, látja: ezért lett „pont” Kovách Géza a baráti társaság névadója.
Szombat délután, 2013. július 13-án, 15 órakor elkezdődött a „próbajárat”. Rajtunk múlik, hogy ne fusson vakvágányra. Jó hangulatban indult a klubélet, legközelebb július 17-én, szerdán 15 órai kezdettel találkozunk. Keressük a legalkalmasabb napot és kezdési időpontot.
A módosított logó kész, a társasági kódexen dolgoznak, készül a tagsági kártya, körvonalazódnak a tervek, az elképzelések.
Nevet keresünk a klubnak.
Tessék javasolni!
Krónikás
Nyugati Jelen (Arad)

Gondolatok az Erdélyi Gondolatról
Közvetlenül a rendszerváltás után egy tehetséges brassói fiatalember, Beke Sándor Székelyudvarhelyre költözik, és elhatározza, hogy életét nem csupán a versírásnak, hanem a könyvkiadásnak is szenteli. Lírikus alkata ugyanis jól megfért különleges menedzseri képességeivel. És megszületett az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely fennállása óta mintegy 300 könyvet jelentetett meg, többek között a szépirodalom, a nyelv- és irodalomtudomány, az etnográfia, a folklór, a történelem, a filozófia, a szociográfia, a művészettörténet, a biológia tárgyköréből, de memoárok, publicisztikai és esszékötetek is napvilágot láttak az utóbbi két évtizedben. A Székely Útkereső című irodalmi művelődési lapot követően pedig, 2009-ben, immár több mint 200 oldalas terjedelemben megjelent az Erdélyi Toll című irodalmi művelődési folyóirat is.
Dióhéjban ennyi az erdélyi könyvkiadás és sajtótörténet immár szerves részét képező Erdélyi Gondolat Könyvkiadó története. Az Erdélyi Gondolaté, amelynek születésénél ott bábáskodott a felejthetetlen emlékű neves néprajzkutató és író Nagy Olga, aki tudományos tekintélyét latba vetve, önzetlen segítőkészséggel állt Beke Sándor mellé, segített betörni a könyves szakma meglehetősen zárt világába. Úgy is, hogy számtalan kötetét ajánlotta föl kiadásra, de úgy is, hogy olyan jelentős szerzőket sikerült megnyernie az ügynek mint Fodor Sándor, Cseke Péter, Murádin László, Péntek János, Jancsik Pál, Benkő András és a többiek.
A kiadó megalakulásának 20. évfordulóján a főszerkesztő, Beke Sándor a 21. századi erdélyi könyvkiadással, sajtókiadványokkal, irodalommal és könyvterjesztéssel kapcsolatos körkérdésekkel fordult az Erdélyi Gondolat munkatársaihoz, olvasóihoz, megszólaltatva neves írókat, irodalomtörténészeket, nyelvészeket, egyetemi tanárokat, szerkesztőket. Az Erdélyi Toll 2013/1 és 2013/2 számában napvilágot látott válaszok Albert-Lőrincz Márton, Balázs Sándor, Barabás István, Bertha Zoltán, Bölöni Domokos, Brauch Magda, Buksa Éva-Mária, Csire Gabriella, Demeter Attila, Jakobovits Miklós, Málnási Ferenc, P. Buzogány Árpád, Pomogáts Béla, Ráduly János és Sipos Erzsébet véleményét tartalmazzák.
A ‘89 utáni erdélyi magyar sajtó hatását firtató kérdéssel kapcsolatban a válaszok sokaságából Pomogáts Béla egy gondolatát emelném ki: „A Székelyföld a maga különleges történelmi és kulturális, mondhatnám így is: „lelki” hagyományai révén a magyar kulturális közösség meghatározó tényezője. Mondhatnám, ahhoz, hogy a nemzeti kultúra teljes értékű örökösei és gazdái legyünk egy kicsit „székelyeknek” is kell lennünk – Budapesten, Szegeden, Debrecenben, Pécsen, sőt Szabadkán, Pozsonyban, és Kassán is. Vagyis vállalnunk kell a Székelyföld hagyományait és kultúráját, ismernünk kell ezt a kultúrát, birtokba kell vennünk egyetemes magyar értékeit, és el kell köteleznünk magunkat fennmaradásának és gazdagodásának, megismerésének és megismertetésének ügye mellett. Mindennek szolgálatában áll, mindezt elősegíti az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, a Székely Útkereső és az Erdélyi Toll.”
S hogy milyen értékeket adott a magyar könyvbarátoknak az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó? Bertha Zoltán szerint „örök érvényű erdélyi sajátosságok tárházát, enciklopédikus tudástárát bővítette elévülhetetlen kincsekkel (s így elévülhetetlen érdemeket is szerezve, sőt halmozva) az utóbbi két évtizedben. A Sütő András által olyannyira messze sugárzó jelképiséggel feldúsított fogalom, a sajátosság méltósága, a genius loci kap általa is markáns, karakteres önkifejeződést. Elég végigtekinteni a számtalan kitűnő művelődéstörténeti, néprajzi-népismereti, helytörténeti, gyermekirodalmi és végtelenül sorolhatnánk, hogy még mi mindenféle műfajba sorolható könyvek seregén, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki előtt: a nemzeti önismeret szép- és szakirodalmának egyik megkerülhetetlenül fontos műhelyteremtő központja, rangos centruma és őrvára épült fel a kiadó által az elmúlt években. A sajátos szellemi értékek minden egyes könyvet külön jellemeznek, de együtt valóban lenyűgözően bizonyítják, hogy éppen olyan területeket is be tudtak világítani, amelyek olykor a figyelem peremére szorultak. A székely népi humor felderítésének például nincs másik olyan gazdája, mint ez a kiadó, ez a vállalkozás.”
A két, egyenként 232 oldalas kiadvány tartalmazza többek között Pomogáts Bélának A helikoni költészet és A helikoni elbeszélő irodalom című tanulmányait, Bertha Zoltán Magyarság és emberség című esszéjét, Nagy Pál írását az egykori Művészetről.
A 190 éve született Madách Imrére Málnási Ferenc, Sipos Domokosra Józsa Miklós emlékezik, a 100 éve született Jékely Zoltánról pedig Ráduly János készített tartalmas összeállítást. Köszönésről, megszólításról, nyelvi illemről értekezik Brauch Magda, és néhány nyelvi babonára, köznyelvi hibára is felhívja a figyelmet.
Különleges irodalmi csemegének számít a Szélrózsa kankalin, Bölöni Domokos összetéveszthetetlenül eredeti, sajátosan kifejező, nyelvi, stílusbeli bravúrokban bővelkedő mondatfolyam-sorozata önmagáról, életéről, környezetéről.
Mindkét kötet szerves részét képezi a szépirodalmi anyagot tartalmazó Múzsa és lant című rovat. Mellyel kapcsolatban csupán annyit: olykor a kevesebb több is lehet. A gyenge verseknek – elvétve bár, de ilyenek is akadnak – semmi keresnivalójuk egy igényes kiadványban. A minőség jegyében történő válogatás szigora a jóindulatú ösztönzés mellett sem elhanyagolható.
Két sikeres évtizedet zárt nemrég az Erdélyi Gondolat, és minden bizonnyal további, még sikeresebb évtizedek várnak a sajátos arcélű, Székelyudvarhely határait rég átlépett könyvkiadóra.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

Románia újabb hitelszerződést akar, Budapest elűzné az IMF-et
Romániába érkezett tegnap Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, aki vizitje első napján Victor Ponta miniszterelnökkel találkozott a Victoria-palotában. Hazánk újabb elővigyázatossági hitelmegállapodást akar kötni a nemzetközi pénzintézettel.
Lagarde Bukarestből Litvániába fog utazni. A Victor Ponta miniszterelnökkel folytatott megbeszélés tegnap este lapzártakor még folyamatban volt. Ez a találkozó csak az első pont volt a vezérigazgató bukaresti programjában, amely szerint Lagarde az üzleti, az akadémiai szféra, valamint a civil társadalom képviselőivel is találkozni fog. Részt vesz egy konferencián, amelyen a régiónak egy új típusú gazdasági növekedéséről fog értekezni – olvasható a pénzintézet közleményében.
Lagarde nem az első IMF-vezérigazgató, aki hazánkba látogat, hiszen legutóbb Dominique Strauss-Kahn látogatott 2010-ben Romániába, 1990 és 1996 között pedig Michel Camdessus akkori vezérigazgató háromszor jött Romániába.
Victor Ponta már korábban kifejtette, hogy Románia egy újabb elővigyázatossági típusú hitelszerződés megkötésében reménykedik. Bizakodásának adott hangot, hogy Romániának jó feltételek mellett sikerül megkötni az újabb megállapodást, amely a harmadik lenne 2009 óta.
Lagarde látogatását követően szerdán az IMF küldöttsége érkezik Bukarestbe, amellyel a kormány várhatóan részletes egyeztetéseket folytat a megállapodás feltételeiről. Hazánk a két évvel ezelőtt megkötött, 5,3 milliárd euró értékű, többoldalú nemzetközi elővigyázatossági típusú hitelszerződést csak úgy tudta lezárni, hogy bizonyos feltételként szabott paraméterektől a nemzetközi hitelezők eltekintettek, ezeket ugyanis Románia nem tudta teljesíteni. A két legfőbb mulasztást az állami vállalatok privatizálása, valamint az állami tartozások csökkentésének terén jegyezték.
Miközben Románia újabb IMF-hitelért folyamodik, Magyarország folytatja a washingtoni pénzintézet ellen indított harcát. Tegnap Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke levelet írt Lagarde-nak, amelyben az IMF budapesti irodájának a bezárását kezdeményezte. Romániában is akadnak a nemzetközi szervezetnek bírálói, Florin Ciţu közgazdász nyílt levélben kérte az IMF vezérigazgatóját, hogy ne kössenek újabb hitelmegállapodást Romániával, mert a román hatóságok csak mímelték eddig a reformintézkedéseket, és az IMF asszisztált ebben, elnézte a sorozatos mulasztásokat. Ciţu szerint a román gazdaság csak akkor kerülhet ismét növekedési pályára, ha Románia nem köt újabb hitelmegállapodást az IMF-fel.
B. T.
Szabadság (Kolozsvár)

Visz az út
Van olyan utazó, akinek már nem is számít, hogy az észak-erdélyi autópálya lassan tízéves rémtörténete az új évezred egyik legnagyobb melléfogása, vagy inkább egy nemzetközi spekulánsbrigád bombaüzlete.
Aki mondjuk Nagyvárad felől közelíti meg a Székelyföldet, annak az 52 kilométeres szakasznak is örül, amely elkészült, és amelynek köszönhetően – nagyrészt Kolozsvár elkerülésével – több mint egy órát megspórol drága idejéből. Ez azonban sehogy sem vigasztalja azokat, akik Románia úthálózatának aszfaltozatlan 40 százalékán kényszerülnek valahová eljutni, azokat, akik az árokban kötnek ki az út közepén tátongó kátyúk miatt, vagy azokat, akik a vasúti közlekedés nosztalgikus körülményeinek hála egy teljes napot kuporognak elgémberedve egy belföldi járat hagyma- és izzadtságszaggal átitatott miliőjében.
Szakemberek szerint Románia köz- és vasúti hálózatának rendbehozatalára mintegy 32 milliárd euróra lenne szükség. Mivel az állam évente ennél sokkal kevesebbet áldoz ilyen jellegű infrastrukturális fejlesztésekre, elengedhetetlen, hogy a kormány megkönnyítse a köz- és magán-együttműködések létrejöttét, illetve az európai uniós források lehívását. Nem kis cinizmussal simán kijelenthetnénk, hogy nem is olyan sok az a 32 milliárd euró, ha azt vesszük, hogy a román állam 1,4 milliárdot tudott áldozni 52 kilométer autópálya átadására. Ez annyira hihehetetlen, hogy már-már vicces, az pedig már csak ráadás, amikor az aktuális kormány diadalként könyveli el, hogy a számára, azaz számunkra rendkívül előnytelen szerződést kilenc év elteltével – csekély 37 milliós kárpótlás kifizetésével – sikerült felbontani.
Így hamarosan folytatódhat a sztrádaépítés, de félreértés ne essék: nem a Bors–Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Segesvár–Brassó nyomvonal 415 kilométerén, hanem egy olyan szakaszon (Szászsebes és Aranyosgyéres között), amely két, gyakorlatilag még nem létező autópályát fog összekötni. Várjuk hát a magánbefektetőket, akik véletlenül sem a megkenhetetlen aktuális hatalom érdekcsoportjából kerülnek majd ki, mint ahogyan olyan új közlekedési miniszter érkezésében is bízunk, akinek útjai nem a börtön felé vezetnek.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Dallamok a török hódoltság korából
Mindent összevetve sikeresnek bizonyult a rendezvény – értékelte a vasárnap zárult Csíkszeredai Régizene-fesztivált Filip Ignác művészeti vezető.
„Népszerűnek bizonyultak az esti koncertek a Mikó-vár pincéjében: gyönyörű, színvonalas, a fesztiválhoz méltó zenét hallhattunk. A szabadtéri fellépésekre is sokan voltak kíváncsiak, így mindent összevetve sikeresnek tekinthetjük az idei fesztivált. A vendégzenekaroknak küldünk egy felkérést, hogy értékeljék a rendezvényt, az észrevételeket pedig figyelembe vesszük a soron következő kiadások szervezésekor" – értékelte a vasárnap zárult Csíkszeredai Régizene-fesztivált Filip Ignác művészeti vezető. A négynapos rendezvénysorozat reneszánsz táncházzal zárult a Mikó-vár udvarán.
Barokk és reneszánsz zene
Pénteken főként barokk zene szólt, ekkor mutatták be a tanultakat egy koncert keretében a Régizene Nyári Egyetem diákjai. Ekkor lépett fel hangversenyével a Barokk Fesztiválzenekar, hiszen a rendezvény nemcsak fellépési lehetőséget, hanem szakmai műhelyt is jelent a historikus zenét játszók számára. Szombaton a reneszánsz zene került terítékre, délelőtt a gyerekeket várták a Mikó-vár udvarára, ahol a zenehallgatás mellett bábelőadást is meg lehetett tekinteni, korabeli játékokat készítettek.
Az angol zenéé volt a főszerep a zárónapján, amelynek alaphangulatát a Custos Viol Consort koncertje adta. A formáció műsorában a Kájoni-kódex dallamait szólaltatta meg, annak a kornak a zenéjét, amelyből nagyon kevés zenei anyag maradt fenn. Ami ugyanis fennmaradt a török hódoltság idejének magyar zenéjéből, az többnyire pár kódexíró, többek közt Kájoni János munkásságának köszönhető. Ezek a zenei darabok sok hasonlóságot mutatnak Európa nyugati felének zenéjével – amint a műsor második részéből is kiderült.
A zenészek I. Erzsébet királynő Angliájába kalauzolták el a hallgatókat, abba a korba, amelyben illett ismerni a kottát, a hangszerjátékot és a táncot, a zeneismeret pedig a társadalmi elvárások része volt. Ezt példázza az is, hogy számos családban teljes consortnyi – azaz két szoprán, egy alt és két basszus – viola da gamba volt.
Balladák a világzenei repertoárból
Lendületes előadással örvendeztette meg a közönséget a The Early Folk Band, amelynek neve is sugallja, hogy a népzene gyökereihez próbálnak visszanyúlni, szeretnék „rekonstruálni" annak historikus hangzását. A nagy-britanniai, svédországi és németországi tagokból álló csapat igazi világzenei formáció, az előadók a szülőföldjükről magukkal hozott hagyományos zenét ötvözik a regizenélésből szerzett tapasztalataikkal. Munkásságukat számos rangos zenei díjjal ismerték el. Repertoárjuk alappilléreit a brit szigetekről, Németországból, Spanyolországból és Itáliából származó balladák, énekek és táncok képezik. Így épült vasárnapi műsoruk is az egész világot meghódító Robin Hood balladájára, ezen kívül Little John és Maid Marian, valamint a dán Olov Strangeson betyárok balladáját is felelevenítették.
A koncertet követően a szegedi Kovács Gábor által vezetett reneszánsz táncházba hívták meg a Mikó-vár udvarán összegyűlt népes közönséget – a táncházvezető Londonban végezte reneszánsz- és barokktánc-tanulmányait. A vasárnapi fesztiválesemények része volt a csíksomlyói térzene, a templomozókat a nagykárolyi Carmina Renascentia által szolgáltatott térzene hangolta rá az esti koncertekre. Ugyanakkor bekapcsolódott a fesztivál helyszínei közé a csíkdelnei Szent János műemléktemplom: Erich Türk kolozsvári orgonista szólaltatta meg a régi épület kicsi, de kifinomult hangszerét, bebizonyítva, hogy bár a kis erdélyi orgonák nem alkalmasak a nagyobb lélegzetű, komplex orgonaművek megszólaltatására, de kiválóak a korai barokk korban született művek előadására.
Krónika (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Népművelő írás a magyar örökség rögzítésére
Mintegy félszáz érdeklődő látogatott el pénteken délután a nagyváradi Góbé csárdába, ahol Pápay Zoltán legújabb, Egymásért című kötetét mutatták be. A szerző egyik legfontosabb célja: harcolni a nyelv tisztaságáért, az idegen ráhatások kiküszöböléséért – mondta el a kötetet méltató Sándor Lajos református lelkipásztor. „Szilárd pontokat talál és ad – ha tetszik, a kezünkbe vagy a lábunk alá –, melyekkel újraépíthetjük ősi örökségünk, és visszaszerzett, megerősödött önbizalommal, büszkén nézhetünk a világ szemébe” – fogalmazott Sándor Lajos.
A könyv keretét a Gazda és a Vendég beszélgetése adja, tartalmában pedig nyelvi, történelmi, kulturális és technikai szempontból vizsgálja azt az örökséget, amelyet a magyarság a világ számára nyújtott. Nyelvi szempontból visszavezeti a magyart szinte az emberré válás kezdetéig, az első kimondott szóig. Történelmi áttekintése a nagy magyar királyokat veszi sorra, kiknek oly sokat köszönhet, s akiknek oly keveset adott Európa. A könyvben külön fejezet foglalkozik emellett a székelység történelmével, s a szerző lajstromba veszi a kultúra nagyjait, a hungarikumokat és a magyar találmányok sokaságát is. „A könyv minden oldala sugallja, hogy vissza kell térnünk a ma divatos én-központú világból a mi- vagy a másért-központúságra, amit a cím is sugall. Egymásért élni, tenni az Isten-adta és –gyakorolta, csupa nagybetűs szeretetben” – hangsúlyozta a lelkész.
„Ha valahol valaki konfliktusba keveredik, azt kell megnézni, honnan jön, mert az ősi örökség meghatározza mindenkinek az útját az életben” – fogalmazott Pápay Zoltán, aki elmondta, hogy műfajilag leginkább népművelő kategóriába sorolja kötetét, melyet igyekezett röviden és tartalmasan megírni, úgy, hogy az forgatható olvasmány legyen a mai rohanó világ olvasói számára is.
A szerző beszélt indíttatásáról, iskolás és egyetemi éveiről, melyekben fontos szerepet játszott anyanyelve ápolása. Beszéde végén pedig kifejtette: ha a közösség megtalálja a módját, hogy visszatérjen természetes hagyományaihoz, akkor még van remény a magyarság számára a mai világban. A könyvbemutatón meglepetés-vendégként fellépett Kriszta Réka Piroska is, aki a Honfoglalás című filmből ismert Kell még egy szó című dalt adta elő. Az esemény dedikálással zárult.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Felvételi: az erdélyi magyar középiskolák toplistája
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Erdély legkeresettebb magyar tannyelvű középiskolája a kilencedik osztályba történő felvételi eredményei szerint. A felvételi idén is úgy zajlott, hogy a középiskolai helyeket számítógéppel osztották el a nyolcadikosok között a képességvizsgán kapott osztályzataik, tanulmányi átlaguk és a beiratkozási íven bejelölt opcióik alapján.
Az admitere.edu.ro honlapon hétfőn este tették közzé a számítógépes elosztás eredményeit. Ezek szerint 9,45 volt az utolsó média, amellyel be lehetett kerülni a nagy múltú háromszéki iskola matematika-informatika osztályába. Kilencesen felüli volt a bejutási jegy a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumba és a csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceumba is.
Az alábbiak közöljük a nagyobb arányban magyarok lakta megyék legkeresettebb magyar tannyelvű középiskolai osztályainak listáját az utolsó bejutási média alapján:
Bihar – Ady Endre Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,96
Szatmár – Nagykárolyi Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,75
Szilágy – Zilahi Silvania Főgimnázium (természettudományok) – 8,93
Kolozs – Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,98
Maros – Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,19
Hargita – Csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,07
Kovászna – Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (matematika-Informatika) – 9,45
Az összesen 145 896 nyolcadikos diák 99,65 százaléka került be kilencedik osztályba a számítógépes elosztás révén; 51,48 százalékuk elméleti, 48,52 százalékuk műszaki képzést biztosító osztályban folytatja tanulmányait. Idén összesen 827 nyolcadikos végezett tízes általánossal, beleértve a képességvizsga osztályzatát is. Az ország legelitebb középiskolája a bukaresti Sf. Sava Főgimnázium, ahol 9,77 volt az utolsó bejutási média.
A számítógépes elosztás eredményei alapján összeállítottuk az erdélyi középiskolák magyar tannyelvű osztályainak megyénkénti toplistáját is.
Bihar megye
Nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,96
Nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium (filológia) – 7,74
Nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium (informatika) – 7,58
Szatmár megye
Nagykárolyi Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,75
Nagykárolyi Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,48
Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium (természettudományok) – 8,36
Szilágy megye
Zilahi Silvania Főgimnázium (természettudományok) – 8,93
Zilahi Silvania Főgimnázium (matematika-informatika) – 8,92
Szilágycsehi G. P. de Băsești Szakközépiskola (matematika-informatika) – 8,50
Kolozs megye
Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (matematika-informatika) – 8,98
Kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium (matematika-informatika) – 8,83
Kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,46
Maros megye
Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,19
Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum (társadalomtudományok) – 8,71
Marosvásárhelyi Unirea Főgimnázium (természettudományok) – 8,68
Hargita megye
Csíkszeredai Márton Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 9,07
Székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium (természettudományok) – 9,05
Székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceum (természettudományok) – 8,99
Kovászna megye
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (matematika-informatika) – 9,45
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (természettudományok) – 9,07
Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (természettudományok) – 8,90
Maszol.ro

Megrongálták az ispánkúti Petőfi-emlékművet
Az ispánkúti Petőfi-emlékmű talapzatára rögzített három bronztáblából kettőt kivágtak ismeretlen tettesek – olvasható az RMDSZ Maros megyei szervezetének szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.
Gáll Ernő Segesvár-kerületi elnök rendőrségen jelentette fel a fehéregyházi Ispánkúton lévő Petőfi domborművét megrongáló ismeretlen tettest. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka az emlékmű talapzatára rögzített három bronztáblából kettőt vágtak ki. Az emlékművet 2005-ben az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatala újította fel.
„Nem az első eset, amikor megrongálják a magyar kultúra kegyhelyének is számító emlékművet. Sajnálatos, hogy alig néhány nappal a költő eltűnésének emléknapja előtt ismét bűnözők áldozata lett a dombormű. Reméljük, hogy a rendőrség megtalálja az elkövetőket és helyrehozhatjuk a rongálást, a bronztáblák visszakerülhetnek”- nyilatkozta az elnök.
Maszol.ro

Semjén: a végsőkig kitartunk Székelyföld mellett
A székelység és a magyarság soha nem kért olyat, ami ne lenne általános az Európai Unióban – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes a Kossuth Rádióban.
A Parlament 7-es, legforgalmasabb kapuja fölött leng a székelyzászló. Semjén Zsolt a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában hangsúlyozta: fontos, hogy a Székelyföldön élők ezt tudják, amikor azért üldözik őket a saját szülőföldjükön, mert kiállnak a szimbólumaik mellett. A magyar olyan sajátos nemzet, amely három részből áll: van az anyaországi, a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarság, de ez a három nemzetrész egyetlen nemzetet alkot, s maga a nemzet kerül veszélybe, ha bármelyik ezek közül eltűnik. Ezért minden nemzetrésznek éreznie kell, hogy a magyar állam mögöttük áll, magyarázta a miniszterelnök-helyettes.
A székelység egysége történelmi, kulturális adottság függetlenül attól, hogy a politika Trianontól a mostani regionalizálásig hogyan akarja közigazgatási szétszabdalni Székelyföldet. Akárhogy szabdalgatják azonban, Székelyföld egy valóság, ugyanakkor a megmaradásunkat nagyban segíti, ha egy régióhoz tartozik a tömb-magyarság, fogalmazott Semjén. Hozzátette: ez a Partium tekintetében ugyanígy van, Szatmár, Bihar és Szilágy megyének egyben kell lennie.
Semjén Zsolt hangsúlyozta: a kormány a végsőkig kiáll Székelyföld mellett, minden segítséget megad a székelyeknek, hogy – élve természetes szabadságukkal, állampolgári jogaikkal – akik együtt akarnak lenni, azok együtt lehessenek, és ne kényszerítsék bele őket olyan hatalmas, román közigazgatási megyékbe, ahol a többségből kisebbség lesz, és nehezen tudják érvényesíteni az identitásához fűződő jogaikat.
A miniszterelnök-helyettes kiemelte: a székelység és a magyarság soha nem kért olyat, ami ne lenne általános az Európai Unióban.
Semjén Zsolt különösen fontosnak nevezte a nemzet közjogi egyesítését, vagyis, hogy a világon bárhol élő magyar megkaphatja az állampolgárságot. Az igazi erő az asszimiláció megfordítására az állampolgárság megadása: útlevél és szavazati jog, mondta a miniszterelnök-helyettes. Ennek érdekében küldött ki a kormány a nyugati diaszpórába 50 konzult és a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében 50 „népművelőt”, akik magyar nyelv, népdal, néptánc, történelem tanítással erősítik meg az identitásukban a magyarságot.
Kossuth Rádió, Határok nélkül
Erdély.ma

Kavarnak
Bár süketnek és vaknak tetteti magát a román hatalom a romániai magyarság autonómiaigényét, illetve önkormányzatisághoz való jogköveteléseit illetően, s megszállottan ismételgetik: az új közigazgatási átszervezés eurómilliókat hoz majd az országnak, gömbölyűre dagadnak a gazdagabb, jobban fejlett megyékkel egy területi egységbe sorolt szegényebbek, a magyarság, székelység ellenállását látva, a kormány propagandagépezete már „nehézfegyverek bevetésével” próbálkozik.
Azt megszoktuk, hogy politikusaik egy része megszállottan ismételgeti: „túl sok jogot” biztosítanak az itt élő kisebbségeknek, leginkább a magyaroknak, azt is, hogy nemzetállamként határozzák meg országukat, vagy hogy örömünnepet ülnek, ha végre az RMDSZ nélkül kormányozhatnak – azt ellenben, hogy vannak olyan újságírók, politikusok, akik szentül hiszik, a gyűlölet gyógyít, erőt ad, nehéz elfogadni. Az RTV (sok tekintetben a megvetett OTV utódja) vasárnap este főműsoridőben sugározta és fél napon át toborozta nézőit a nagy eseményre, amikor is Zokogva mesélik történeteiket a magyar enklávéból szabadult románok. Vajon mi történhetett ismét szűkebb pátriánkban? Kit és mivel fakasztottunk sírásra, hogy történetét elregélni készülnek a bukaresti – magyarokkal meglehetősen ritkán találkozó, de dolgainkról oly jól értesült – román televíziósok? S mert újabb vérfagyasztó történetet nem szolgáltatott térségünk, elővettek egy 1995-ben készített dokumentumfilmet az 1940 őszén Ördögkúton és Ippen történtekről. Akkor a második bécsi döntést követően visszakapott Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédek megöltek Ördögkúton 93 román és 6 zsidó embert, Ippen 157 román lakost. Sem magyarázat, sem mentség nem szolgál az akkor történtekre, főként mert máig homály fedi, ki lőtt először, de 2013-ban ezzel a szomorú háborús incidenssel gyalázni a magyarokat s szemére vetni a mindenkori anyaországi kormányoknak és a hazai magyarság képviselőinek, hogy nem kértek bocsánatot a román néptől e tragédiáért, azt sugallva, hogy ezek után sok jóra itt nem számíthatunk, túllépte a román média egy részében megszokott gyűlöletgerjesztést. A felhevült műsorvezető megfeledkezett arról, hogy a második bécsi döntés román kérésre történt, nem magyarok, hanem a németek és olaszok határoztak úgy, hogy Észak-Erdélyt békés úton, katonai eszközök nélkül át kellett adniuk Magyarországnak. Háborús idők voltak, Európa-szerte milliók haltak meg, az egymás torkának eső nemzeteknek, sajnos, az emberélet keveset számított. Ma ez már történelem, de a régiósítás, a Székelyföld, a Partium elsorvasztásának vágya élő jelen, s az erdélyi magyarság készsége az ellenállásra is az. Ezért kavarnak.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)