A sunyiság lélektana
Vajon miért nem lett Tőkés László az EMNP elnöke? Miért lebeg ez az ember az erdélyi éterben, mint az eltévedt szentlélek? És miért nem értettük mindeddig, hogy mi az a Kárpát-medencei személyiség?
Évek óta megy a sumákolás arról, hogy miért nem Tőkés László áll az EMNP élén. Erről a legszebb, leghosszabb és leg semmibe veszőbb magyarázatokat Toró T. Tibor tudja megfogalmazni, akinek a mondatai egyenes arányban nyúlnak politikai karrierjével.
em lesz ennek így (jó) vége, már most előre szólunk, kedves Tibi. Megugrott ám az a lemez rendesen. (Ne búsulj, csak úgy jártál, mint a többi.)
Jó nagy neki
TTT szerint Tőkés azért nem penderült a neki, róla és általa teremtett EMNP élére, mert ő ennél több, mert ő egy Kárpát-medencei személyiség. Készséggel elhinnénk neki, hogy Tőkés Lászlónak igazán jó nagy a személyisége, eléggé hatalmas ahhoz, hogy ott lebegjen minden magyar vizek fölött, és még hinni is szeretnénk, hogy egyszer majd ő (vagy valaki más) alászáll, és végre megvált minket.
Ilyen az ember na, úgy szereti hinni, hogy jön már valami jó. Vagy valaki. És már annyian mondják, hogy Tőkés a jó, sőt a jobb, mit jobb, a legjobb, hát üsse kő, higgyük.
Némi ördögi bizalmatlanság azért megcsillan az ember gyarlóan gyanakvó elméjében, hogy pont TTT magyarázza a Tőkés bizonyítványát, miközben ő ült az EMNP élére. Nem kéne ezt így, olyan kitúrós íze van, mindenképpen gyanús.
Valami nem stimmel.
De hogy mi nem stimmel, hát arra csak most jöttünk rá. Amikor Tőkés László hirtelen felindulásból kilépett az RMDSZ-ből. Hát persze, hogy inkább a Kárpát-medencei lebegést választotta Tőkés éveken át, még a vadiúj szervezet mellett is, és nem az EMNP vezetését, merthogy egy seggel két pártot nagyon nehéz megülni. És ezt Tőkés, mert bölcs és belátó (nem úgy, mint mi, bamba naivak), nagyon pontosan felmérte.
Felmérhette volna bölcsen és belátóan hamarabb is, például amikor RMDSZ-színekben elindult az EP-választásokon. Vagy legalább akkor, amikor EP-alelnöki kinevezést kapott. De valamiért nem tudott, vagy nem akart az általa sötétnek nevezett és gyakran ostorozott RMDSZ-el (és az RMDSZ-en keresztül saját politikai énjének sötét oldalával) leszámolni.
Ki tudja, miért? Lehet, hogy valami közéleti pszichózis érte utol. Hogy Tőkés az erdélyi Dr. Jekyll és Mr. Hyde.
Nagyváradon és Budapesten RMDSZ ellenzéki,
Brüsszelben RMDSZ-es küldött volt. Ki tudja. Az is lehet, hogy mutyiban, esténként, a takaró alatt Markó Béla összes költeményeit nyálazza. Reggel pedig jó nagyot sercint a Kelemen Hunor asztalára. Fura dolgokra képes az emberi szellem. Főleg egy Kárpát-medence méretű szellem. Az akkorát tud ereszteni, hogy csak győzzük nyelni.
De most – túl a megbízatásokon, mandátumokon – figyeljük meg ezt az acélos jellemet: Tőkés végre leszámolt önmagával, és kivetette magából az RMDSZ-es eltévelyedést. És jól megmondta, hogy hol a gonosz mindabban, amit (ő is) csinált.
Most már semmin sem csodálkozunk.
Előfordulhat, hogy holnap vagy holnapután Frunda is kilép az RMDSZ-ből, vagy Markó. Végülis miért ne, ennyi erővel? Vagy kilép az RMDSZ önmagából, leszámol önmagával. Ez lesz ám a nagy öntisztulás.
Nem mondjuk, hogy veszélytelen, mert akkor ki a fenét lehet majd tiszta szívből, mennybe menősen utálni, szidni, ha az RMDSZ is megszabadul saját átkos és nehéz örökségétől. Ha belátja, beismeri és magától bekotródik a sarokba? Most már bármi lehetséges, TTT helyében egyáltalán nem lennénk nyugodtak, mert most már azzal a felszabadult egy (megtisztult) seggel akár az EMNP-t is meg lehet ülni.
Ott lehet majd elnökölni, tiszteletbeli elnökölni, mandátumot szerezni lelkiismeretfurdi nélkül. És onnan is lehet majd nagyot dobbantani még újabb és még tisztább pártok felé: hogy igazán megértsük az erdélyi párttörténelem logikáját.
Ennek a folyamatnak egy nagyon fontos haszna biztosan van: mindig lesz, akit utálni. És ez nálunk létkérdés. Szívbéli utálkozást minden kedves olvasónknak. Látens RMDSZ-eseknek, és nem csak.
Szigeti L. Péter
Manna.ro

Honosítás: eddig 230 ezer állampolgársági kérelem érkezett
Eddig 230 ezer állampolgársági kérelem érkezett, és mintegy 130 ezren tették le az állampolgársági esküt – közölte a nemzetpolitikai államtitkárság az MTI kérdésére. A nemzeti ünnep alkalmából idén is több önkormányzatnál és a kiemelt külképviseleteken tartanak eskütételt.
Az államtitkárság Wetzel Tamás egyszerűsített honosításért felelős miniszteri biztos adatai alapján azt a tájékoztatást adta, hogy eddig 230 ezer honosítási kérelem és mintegy 110 ezer névmódosítási kérelem érkezett.
A legtöbb kérelmet Erdélyből adták be, a legidősebb igénylők 104 évesek, az egyik férfi New Yorkból, a másik Máramarosszigetről kérelmezte a magyar állampolgárságot. A legfiatalabb egy 2 hetes csecsemő, akinek kérték az állampolgárságot. Az idén már adtak be kérelmet Abu-Dzabiban, Katarban, Chisinauban, Podgoricában, Pretoriában és Sanghajban is.
Több mint 130 ezren a külhoni magyarok közül immár magyar állampolgárnak tudhatják magukat, a kérelmezők közül ennyien már letették az esküt.
A tavalyi évhez hasonlóan idén is nagyon sok önkormányzatnál és a kiemelt külképviseleteken – Csíkszeredán, Kolozsváron, Szabadkán – lesznek eskütételek. A kormánytagok közül Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes Isztambulban, Rétvári Bence, a közigazgatási tárca parlamenti államtitkár vancouveri eskütételen vesz részt.
Egyszerűsített honosítási kérelmeket 2011. január 3-tól lehet benyújtani.
A törvény értelmében magyar állampolgárságot azok az emberek vagy leszármazottaik kérhetnek, akik 1920 előtt vagy 1938 és 1945 között magyar állampolgárok voltak, beszélnek magyarul, és nincs valamilyen kizáró közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági ok. A törvény az eddigitől eltérően a határon túli magyaroknak nem szabja az állampolgárság megszerzésének feltételéül a bejelentett magyarországi lakóhelyet, a magyarországi lakhatás és megélhetés igazolását és az alkotmányos alapismeretek vizsgát.
MTI

Válás
Igen. Nem csak romániai – az egy kényszerű állapot. De amikor valaki a mindenkori román kormány része, aki olyan magyar prefektusokat (főispánokat) ad a román kormánynak, aki megbünteti a székely zászló kitűzését, ahol húsz éven át részese, cinkosa annak, hogy a Székelyföld mostohagyerek, ahol több ciklus „magyar” kormányzati részvétel mellett egyre távolabb az autonómia, de még csak az egészséges fejlődés lehetősége is: miről beszélünk?
Összetett ez is, mint minden. Hogy mégiscsak létezik erős, viszonylag erős Székelyföld, a kiéheztetettség dacára: ez elsősorban a helyi, települési és megyei önkormányzatok érdeme. És ők is RMDSZ-esek nagyrészt, na, ettől bonyolult a kérdés.
Hát Tőkés László, akit, ugye, nem kell bemutatni – aki nélkül nemcsak RMDSZ, de mai Románia sem lenne, – aki, ugye, a frissen született Erdélyi Magyar Néppárt jelképes személyisége, meghatározója, Richelieu-je, lemondott az RMDSZ-tagságáról.
Ehhez tényleg csak annyit lehet hozzáfűzni: csuda, hogy eddig bírta.
És ilyenkor megszólal a prókátor, a filológus, a bértollnok s egyáltalán mindenki, és elmondják: Tőkés László kilépése álságos és megosztó.
Ezek az emberek, akik ezt mondják, Tőkés László nélkül vagy senkik nem lennének a mai Romániában, vagy börtönben ülnének, vagy továbbra is besúgók lennének.
Legalább tizenegynéhány éve leírta egy (akkor még) szintén RMDSZ-disszidens politikus, kinek nevét most csak aktuálpolitikai megfontolások miatt nem írom le: hogy az RMDSZ a faszadizmussal fut be karriert. Kirakatépítéssel, mielőtt félreértenék. Teljesen igaza volt, nyilván, a kutya sem ugatott utána.
Az RMDSZ régóta felcserélte az értékelvűséget az érdekelvűséggel. És elárulta nemcsak választóit, de saját helyi politikusait is, akik jóindulattal cselekednének. Csakhogy a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ilyenkor nem azzal van a baj, aki egy idő után nem tud közösséget vállalni a „minden áron, de megfizethető áron” politikájával. Azzal sincs baj, aki marad. Azzal van baj, aki nyilvánosan szidja azt, aki erkölcsi érzékére hallgatva a nehezebb utat választja.
Quod erat demonstrandum
György Attila
Magyar Hírlap

Orbán Viktor a határon túli magyaroknak: nemzetért cselekedni a bátrak erénye
A nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni a bátrak erénye: így volt ez 1848-49-ben is, és nincs ez másképp ma sem – írta a határon túli magyaroknak címzett ünnepi üzenetében Orbán Viktor miniszterelnök, hangoztatva: “nehéz időben is jó magyarnak lenni”.
A szerdán az MTI-hez is eljuttatott üzenetében a kormányfő azt írta: több mint másfél évszázada március 15-én újjászületett az egységes magyar nemzet. “Azóta minden évben megünnepeljük az egykor élt és a ma élő magyar emberek erős szövetségét. Felidézzük legjobbjaink cselekedeteit, a forradalom lázas pillanatait, a harc dicsőségét” – folytatta, hozzátéve, hogy az ünnep minden alkalommal kérdésre is sarkall: “hűek vagyunk-e a 48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?”
Orbán Viktor felidézte, tavaly ilyenkor tettek elsőként állampolgársági esküt Magyarország határain kívül élő magyarok. Az eltelt egy év alatt “a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott”, s hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat. “Aligha kerülhetett volna ennél méltóbb ajándék a nemzet asztalára” az ünnep alkalmából – fogalmazott.
A miniszterelnök szerint a nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni mindig is a bátrak erénye volt: így volt ez 1848-49-ben is, amikor a hős vezérek oldalán bátor emberek elszánt tömege fordította meg a történelmet, és ma sincs ez másképp. “Tisztelet a bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét” – írta.
Orbán Viktor üzenetét azzal zárta, hogy akkor hű egy ünnep, ha nem csak az eseményeket, de az egykori érzéseket is képes feleleveníteni. “Kívánom ezért, hogy ma mindannyian együtt idézzük fel a 48-asok tüzét, és mondjuk ki együtt: nehéz időben is jó magyarnak lenni!”
MTI

A nemzeti együtt ünneplés napja
Van néhány, a magyarságunkhoz kötődő közös ügyünk, amelyre mi, háromszékiek különösen büszkék lehetünk. Ne legyünk álszerények: március 15. háromszéki megünneplése nemzeti-nemzetközi vonatkozásaiban is a nemzeti példaképek közé emeli térségünket. Hogy mi révén és miért? Március 15-én a kivonuló-felvonuló sokaság megmutatja és felméri erejét. Az emberek ezreinek együttes kivonulása nemcsak szimbolizálja az összetartozást, hanem megtestesíti, érvényesíti is. A különböző pártállású, más és más generációkhoz tartozó sokaság ezen a napon átéli, mélyebbre ássa magában azt a gondolatot, hogy sokan vagyunk, együtt vagyunk a szabadságeszmékhez való hűségben, az érte való küzdelem szívósságában. A kommunista diktatúra után az első szabad március háromszéki, jelesen sepsiszentgyörgyi megünneplése nemcsak országosan, a Kárpát-medencében is példaértékű volt. Nem árt emlékeztetni önmagunkat, hogy a bukaresti ideiglenes hatalom, amelynek fő oszlopemberei a diktatúra alapelemeit mentették át, óvtak bennünket az ünnepség tervezett tömegjellege miatt. Ennek az „óvásnak” érvényt szerzendő két helikopteres kiszállást is szerveztek Sepsiszentgyörgyre. Ezt megelőzően a bukaresti magyar ideiglenes vezetők egy részének véleménye is az volt, hogy a kivonulás sok-sok ismeretlen elemet tartalmaz, nagy kockázat, ami könnyen atrocitásokba csaphat át. Ezért, ahol a magyarság nincs megfelelő biztonságérzetben, ott azt ajánlják, az ünnepségre templomokban, zárt közösségi helyiségekben kerüljön sor.
Számunkra viszont előzményként és tapasztalatként ott volt a február 10-i gyertyás-könyves tüntetés, amely az erőfelmérés, a fegyelmezettség és szervezettség főpróbája volt.
Magára az ünnepségre a nevezettek személyesen is megérkeztek.
Az Erzsébet parkban, a honvédemlékműnél kezdődő március 15-i ünnepség a Kisstadionban folytatódott. A városból és környékéről tízezrek vettek részt. Tulajdonképpen a hatalmas tömegeket utcákra és terekre szólító méltóságteljes ünnepség alapozta meg az ezt követőket. Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Baróton és a nagyobb községekben is.
Az ünnepség tömegjellege mellett példaértékű az együtt ünneplés eszméjének érvényre juttatása is. Nálunk ideológiától, politikai színezettől függetlenül együtt ünnepelnek a magyarok.
Az ünneplés huszonkét év alatt egyre díszesebbé, pompázatosabbá vált. A hagyományőrző alakulatok részvétele, a rendkívül gazdag és változatos kulturális és sportprogramok ezreket vonzanak a háromszéki ünnepségekre, március 15. a Kárpát-medencei magyarság legbecsesebb népi-nemzeti ünnepévé emelkedett.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honosítási jubileum: egy évvel az első eskütétel után sem csökkent a demokrácia-központok forgalma
Nem lankad az érdeklődés a könnyített honosítás iránt Erdélyben és a Partiumban. A Krónika annak apropóján kérdezte az állampolgárság-kérelmek felvételében illetékeseket, hogy éppen egy éve, tavaly március 14-én tették le az esküt az első erdélyiek. A demokrácia-központokban kiderült, naponta több tucat iratcsomót állítanak össze, s a főkonzulátusokon is folyamatos az eskütétel. Az elmúlt hónapokban egyébként új elemnek számít, hogy azok közül, akik már letették az állampolgársági esküt, sokan érdeklődnek a magyar útlevél megszerzése iránt. Új anyakönyvi eseményeket, házasságkötést, gyerekszületést is jelentettek már.
„Isten hozta!”Egy év alatt közel 150 ezer határon túli magyar tett állampolgársági esküt
Túl a tízezren Csíkszeredában
Nemhogy nem lankadt az érdeklődés, az elmúlt év végéhez képest meg is nőtt azoknak a száma, akik a csíkszeredai demokrácia-központhoz fordulnak – tudtuk meg Tiboldi László irodavezetőtől. Mint felidézte, tavaly a nyári időszakban, a szabadságolások alatt visszaesett a könnyített honosítást igénylők száma, azonban az őszre már kiegyenlítődött. Tiboldi ugyanakkor elmondta, a csíkszeredai iroda az egyik legnagyobb forgalmú, naponta mintegy 25 iratcsomót véglegesítenek, ami legalább negyven személyt jelent, és ennél sokkal többen térnek be érdeklődni. Február elején zárták le a tízezredik dossziét, a demokráciaközpont-hálózatban a csíkszeredai volt az első iroda, amely elérte ezt a számot. Idén már eddig 3000 személy fordult meg a központban, 1200 iratcsomót zártak le. Munkatársaik a falvakba is kijárnak, hogy az idős, elesett embereknek is segítsenek a magyar állampolgárság megszerzésében.
Növekvő forgalom Kolozsváron
Nem csökkent a kolozsvári demokrácia-központ forgalma sem a tavalyi évhez képest – jelentette ki lapunk érdeklődésére Szász Péter, a kolozsvári iroda vezetője. „Azt is kijelenthetjük, hogy a mostani időszakban többen keresnek fel bennünket, mint az elmúlt év bizonyos hónapjaiban. Naponta mintegy 30-35 személy iratcsomóját állítjuk össze, ugyanakkor körülbelül 50 lakos igényel információkat a helyi demokrácia-központban” – ecsetelte az irodavezető.
Folyamatos érdeklődés Váradon is
Bár már nincs akkora tömeg nap mint nap a nagyváradi demokrácia-központban, mint az állampolgársági törvény életbelépése után közvetlenül, most is folyamatos az érdeklődés az egyszerűsített honosítás iránt – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a váradi központ vezetője. „A tavalyi év első három hónapjában volt egy hatalmas felbuzdulás. Akkor az emberek jó része érzelmi okokból igényelte a honosítást – közülük legtöbben korábban már voltak magyar állampolgárok” – részletezte. Mint kiderült, míg korábban inkább az idősebbek és a középkorúak érdeklődtek, mára sok fiatal jutott arra a következtetésre, hogy fel kellene vennie a magyar állampolgárságot.
Nagy József Barna azt mondja, ezekre a fiatalokra nem jellemző, hogy kivándorlási céllal kérnék honosításukat, inkább csak abból a megfontolásból, hogy a későbbiekben hasznát vehetik. Érdekesség, hogy az utóbbi időben egyre több, nagyjából havonta tíz román nemzetiségű és anyanyelvű váradi is jelezte honosítási igényét a demokrácia-központban. Az irodavezető hangsúlyozta: a demokrácia-központok alkalmazottai nem kompetensek a kérések elbírálásában, tehát annyi a dolguk, hogy felhívják ezeknek az igénylőknek a figyelmét arra, hogy az állampolgárság ilyen módú felvételéhez legalább minimális magyar nyelvtudásra van szükség.
Mint mondja, senki nem köteles bejelenteni náluk, ha igényét esetleg visszautasította a magyar állam, így arról nem is tud, hogy bármelyik román embertől megtagadták volna a honosítást, amennyiben erdélyi, tehát felmenői között biztosan volt magyar állampolgár, ám nem hivatalos forrásból értesült arról, hogy közülük többeknek elfogadták a kérelmét. Szintén érdekesség egy árvaházban nevelkedett fiatalnak az esete, akinek a szüleiről semmit nem tudni, ő maga viszont tökéletesen beszél magyarul, így vélelmezhető, hogy felmenői is magyarok voltak.
Nem lesz rutin az eskütétel
Hasonló trendekről számolt be egyébként Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. Mint a Krónikának elmondta, az érdeklődés folyamatos a magyar állampolgárság iránt, az elmúlt időszakban semmit nem csökkent. A főkonzul ugyanakkor arról is beszámolt, hogy a csíkszeredai a legforgalmasabb magyar külképviselet, a kedvezményes honosításra vonatkozó kérések több mint felét Csíkszeredában nyújtják be. „Minden honosítási történet megható és különleges, az eskütétel nem tud közigazgatási rutinná válni, még olyan körülmények között sem, hogy a csíkszeredai konzulátuson naponta több alkalommal kerül erre sor” – árulta el lapunknak a főkonzul.
Állampolgári ügyintézés
Az elmúlt hónapokban egyébként új elemnek számít, hogy azok közül, akik már letették az állampolgársági esküt, sokan érdeklődnek a magyar útlevél megszerzése iránt. Új anyakönyvi eseményeket, házasságkötést, gyerekszületést is jelentettek már. Ezekért egyébként fizetni kell, hiszen miközben a magyar állampolgárok számára Magyarországon ingyenes az anyakönyvi kivonatok kiállítása, külföldön konzuli díjat számolnak fel. A magyarországi külképviseletek honlapján az áll, hogy például az anyakönyvezés 7 euró, míg a névviselési forma változtatása házasság révén 18 euróba kerül. Az erdélyi és partiumi városok zömében megalakított demokrácia-központok segítenek az ezekhez szükséges iratcsomók összeállításában.
Orbán Viktor üzenete a határon túliakhoz
A nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni a bátrak erénye: így volt ez 1848–49-ben is, és nincs ez másképp ma sem – írta a határon túli magyaroknak címzett ünnepi üzenetében Orbán Viktor miniszterelnök, hangoztatva: „nehéz időben is jó magyarnak lenni”. Mint a kormányfő hangsúlyozta, több mint másfél évszázada március 15-én újjászületett az egységes magyar nemzet.
„Azóta minden évben megünnepeljük az egykor élt és a ma élő magyar emberek erős szövetségét. Felidézzük legjobbjaink cselekedeteit, a forradalom lázas pillanatait, a harc dicsőségét” – folytatta, hozzátéve, hogy az ünnep minden alkalommal kérdésre is sarkall: „hűek vagyunk-e a 48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?” Orbán Viktor felidézte, tavaly ilyenkor tettek elsőként állampolgársági esküt a Magyarország határain kívül élő magyarok. Az eltelt egy év alatt „a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott”, s hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat.
„Aligha kerülhetett volna ennél méltóbb ajándék a nemzet asztalára” az ünnep alkalmából – fogalmazott. A miniszterelnök szerint a nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni mindig is a bátrak erénye volt: így volt ez 1848–49-ben is, amikor a hős vezérek oldalán bátor emberek elszánt tömege fordította meg a történelmet, és ma sincs ez másképp.
„Tisztelet a bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét” – írta a kormányfő, aki azzal zárta üzenetét, hogy akkor hű egy ünnep, ha nemcsak az eseményeket, de az egykori érzéseket is képes feleleveníteni. „Kívánom ezért, hogy ma mindannyian együtt idézzük fel a 48-asok tüzét, és mondjuk ki együtt: nehéz időben is jó magyarnak lenni!” – szögezte le Orbán Viktor.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Már hétvégén elkezdődött az ünneplés
Fehér megye
Közeledett a 164. március 15-e, örök tanulságaival és évente változó sugallataival. A szórvány is ünnepel, igaz, csak némi támogatással, mert a végvárak már nem állnak meg önerőből, kell a pártfogó, a gyámolító segítség, amely erőt ad és irányt szab még a legnagyobb magyar ünnepnek is. Vasárnap volt: ünnep és imádság napja.
Torockón a március 11-re előrehozott ünneplés helyszíne az unitárius templom volt. Az istentisztelet kezdetére mintegy százan gyűltek össze, a borzongató hidegben csak a gondolatok és dalok melegítették a lelkeket. Mátéfalvi Timea V. éves kolozsvári teológus választott igéjéből idézünk: „Nem feledékeny szemlélői valának, hanem cselekvő részvevői.” Mozgósító szavak, az ünnep üzenetéhez illőek, amelyhez társultak Reményik Sándor Erdélyi márciuscímű versének sorai is: „Ne féljetek: nem tüzesednek át/ Halk hangolás után a vers-sorok./ Nem temetni és nem lázítani,/ Csupán figyelmeztetni akarok.” Röpködtek a gondolatok a Székelykő tövében a magyar szülők elsődleges felelősségéről, arról, hogy 1848-ban Bécs volt, most pedig Brüsszel van. Úgy tűnik, a szabadságért minden időben meg kell küzdeni. Feltevődnek a kérdések: Krasznahorka büszke vára, a gyimesi iskola égése vajon lármafák lennének?! Jelzések? Miféle veszélyre figyelmeztetnek? Nem lett volna teljes az ünnep a Bethlen-kollégium leánykórusának jelenléte nélkül. Erdély szinte minden magyar népviseletébe – köztük a különleges szépségű torockóiba – öltözött képzős lányok énekeltek az ünneplőknek forradalmi, majd népdalokat, a nagy hidegben is zokszó nélkül. Fórika Éva kórusvezető ezúttal is a helyzet magaslatán volt. Előzőleg szombaton Nagymedvésen is előadták műsorukat, ahol Kónya Mária történelemtanár tartott ünnepi beszédet, és felléptek műsorukkal a nagymedvési kisiskolások.
Torockón jelen volt Szőcs Ferenc polgármester, Kerekes Hajnal, az RMDSZ helyi szervezetének ügyvezető elnöke és Ferencz Gábor lelkipásztor. Szőcs Ildikó, a Bethlen-kollégium igazgatója arról a hagyományról beszélt, hogy a régi időkben is vándoroltak a tanárok és a diákok, járták a vidéket, még a Székelyföldre is eljutottak diáktoborzó körútjaikon. Várják a diákokat Torockóról is, akik aztán idővel a mi „nagyköveteink” lesznek. – Bízzák nyugodtan ránk a gyermekeiket, gondozni fogjuk talentumaikat, jobban, mint más iskolákban – mondta az igazgató.
A kollégiumi lányok előadását követte a helyi fúvós zenekar fellépése, majd az ünneplők közösen énekelték el a Székely himnuszt. Megdermedve ugyan, de ünnepi hangulatban oldódva történt meg a koszorúzás és a Himnuszeléneklése a templom előtti kopjafánál.
Balázsfalván vasárnap délután 6 órakor a kultúrházat csaknem megtöltötte a közönség, Péterfalváról és Tűrből is szép számban érkeztek. Karácsony István független ünnepet rendezett. Az előadó, Gudor Botond gyulafehérvári református lelkipásztor beszédében kiemelte: nemzeti identitást nem lehet gyávákra építeni, álmodni pedig mindig szabad, de nem mindig veszélytelen. Kémenes Loránd tűri plébános, rádiós szerkesztő beszédében kifejtette: 1848 óta semmit sem változott az eszme, a szabadság óhaja. Árpád és Szent István óta itt vagyunk a Kárpát-medencében, még ha a határokat át is vitték a fejünk fölött. A hangulatos műsorban a vendégek, a vargyasiak és a homoródszentpáliak előadása lelkesítette a közönséget. A helyi iskola péterfalvi tanulóinak mezőségi táncbemutatója zárta a sikeres ünnepet.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Orbán Viktor ünnepi üzenete a határon túli honfitársakhoz
Tisztelt Honfitársaim!
Március 15-én a Kárpát-medence és a nagyvilág minden magyarja főhajtással emlékezik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseire.
Több mint másfél évszázada ezen a napon újjászületett az egységes magyar nemzet. Azóta minden évben megünnepeljük az egykor élt, és a ma élő magyar emberek erős szövetségét. Felidézzük legjobbjaink cselekedeteit, a forradalom lázas pillanatait, a harc dicsőségét. Az ünnep azonban minden alkalommal tükröt is állít, és kérdésre sarkall: hűek vagyunk-e a 48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?
Tavaly ilyenkor tettek elsőként állampolgársági esküt Magyarország határain kívül élő magyar emberek. Az eltelt egy esztendő alatt a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott, és hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat. Aligha kerülhetett volna ennél méltóbb ajándék a nemzet asztalára a mai ünnep alkalmából. A nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni mindig is a bátrak erénye volt. Így volt ez 1848–49-ben is, amikor a hős vezérek oldalán bátor emberek elszánt tömege fordította meg a történelmet. Ma sincs ez másképp. Tisztelet a bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét.
Akkor hű egy ünnep, ha nem csak az eseményeket, de az egykori érzéseket is képes feleleveníteni. Kívánom ezért, hogy ma mindannyian együtt idézzük fel a 48-asok tüzét, és mondjuk ki együtt: nehéz időben is jó magyarnak lenni!
Nyugati Jelen (Arad)

József Attila-díjat kapott Böszörményi Zoltán!
Szerdán Budapesten a Szépművészeti Múzeumban a magyar nemzeti ünnep, március 15-e alkalmából művészeti kitüntetések átadására került sor.
Kiemelkedő irodalmi tevékenységéért JÓZSEF ATTILA-DÍJBAN részesült:
BÁGER GUSZTÁV költő, BÁLINT PÉTER író, BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN író, költő – az aradi Irodalmi Jelen főszerkesztője, IANCU LAURA költő, KENÉZ FERENC költő, KABDEBÓ LÓRÁNT irodalomtörténész, KISS JUDIT ÁGNES költő, KRUSOVSZKY DÉNES költő, NÉMETH ZOLTÁN költő, irodalomtörténész, PAYER IMRE költő, SZÉKY JÁNOS műfordító, SZILASI LÁSZLÓ irodalomtörténész, esszéista, VÉGH ATTILA költő, esszéíró.
Az Országház kupolacsarnokában szintén szerdán kerültek átadásra a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetései.
Schmitt Pál államfő Kossuth-Nagydíjat adományozott:
CSOÓRI SÁNDOR Kossuth-díjas költőnek, írónak – a díjat váratlan balesete miatt Csoóri Sándor később veszi át.
Kossuth-díjat kaptak:
BALÁZS PÉTER Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója,
DÁRDAY ISTVÁN Balázs Béla-díjas filmrendező,
DEMJÉN FERENC előadóművész, zeneszerző,
FEKETE GYÖRGY Munkácsy Mihály-díjas belsőépítész, érdemes művész,
HARANGOZÓ GYULA GYÖRGY balettművész, koreográfus, érdemes művész,
KELEMEN BARNABÁS Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyetemi docense,
KOVÁCS ÁKOS előadóművész, zeneszerző,
MIKLÓSA ERIKA Liszt Ferenc-díjas operaénekes,
PÁSZTOR ERZSI Jászai Mari-díjas és Balázs Béla-díjas színművész, érdemes művész,
PIROS ILDIKÓ, a Soproni Petőfi Színház Jászai Mari-díjas színművésze, érdemes művész,
REVICZKY GÁBOR, a Vígszínház Jászai Mari-díjas színművésze,
SEBŐ FERENC Állami-díjas zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének egyetemi tanára,
SOMOGYI GYŐZŐ Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, kiváló művész,
SZÉKELY LÁSZLÓ Jászai Mari-díjas díszlettervező, érdemes művész,
SZENTANDRÁSSY ISTVÁN festőművész,
VASADI PÉTER József Attila-díjas költő, író,
VUKÁN GYÖRGY Liszt Ferenc- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész.
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés László ünnepi beszéde
Nagyvárad
Kegyelem néktek és békesség Istentől!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt állunk Szacsvay Imre országgyűlési jegyző emlékművénél. Sok szeretettel köszöntöm én is Csóti György országgyűlési képviselővel egyetemben az összes, Magyarországról hozzánk érkezett vendégünket, hiszen az Országház, az Országgyűlés, a nemzet akaratának a jelképe és megtestesülése.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!
Többen is cikkeztek arról a napokban, hogy mennyire fontos együtt ünnepelni. Igény van reá, szükségét érezzük, nemzeti méltóságunknak ez felelne meg a legjobban. Azonban a Krónika tegnapi tájékoztatását olvasva, megdöbbenéssel olvastam azt, hogy a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel. Jó példa erre a tilalomra Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti, Zilah, Nagyszalonta vagy éppen Nagyvárad. Ez a gőgös felül- és különállás, nevezzük nevén a dolgokat, tilalmas időket, korokat és rezsimeket idéz fel, juttat eszünkbe. A Habsburgok, a kádári vagy a Ceauşescu-korabeli rezsim idején teljes tilalom sújtotta március 15-e megünneplését, az anyaországban korlátozásokat vezettek be legalábbis. A hivatalos ünnepek liturgiája szerint a „süket hivatal” hordta koszorúit az emlékművekhez. Hát nem kérünk a hivatalos ünnepek korlátozásaiból, kirekesztő magatartásából vagy tilalmaiból. Megérett az idő az ünneplés szabadságának a megélésére, korláttalanul és szabadon. Ezért örömmel gondolunk Kolozsvárra, ahol ezt meg tudják tenni, vagy Székelyföldre, ahol az önkormányzatok vették kezükbe a szervezést, és eltörpülnek a különállások. De Magyarországra is jóérzéssel gondolunk, éppen az előbb hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnök levelét, hiszen ott sem ünnepel együtt Gyurcsány és Orbán. Hogyan is ünnepelhetnének együtt a forradalmárok és az ellenforradalmárok? A szabadságharcosok és a régi rendszer hívei? Václav Havelt idézem, és ezt tartom szem előtt ebben a tekintetben. A nemrégen elhunyt nagy cseh szabadságharcos a Charta 77 egyik aláírója és kezdeményezője ezt mondotta volt: „Minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen”. Most ebben a fázisban vagyunk: 2010 áprilisában újból sikerült egy forradalmat megvívni Václav Havel szavai értelmében, a magyarországi posztkommunizmus ellen, de sajnos Szlovákiába visszatértek a posztkommunisták, és ideát is nagyon kétes az idei választások kimenetele ebben a tekintetben.
Talpra magyar – hangzott el 1848. március 15-én, olthatatlan szabadságszeretetről tévén tanúságot, a „márciusi ifjak” a „pesti srácokat” idézik lelkünkben. A magyar ifjúság minden magyar forradalomban kiállt a barikádra és a szabadság mellett. Ezért örvendünk mi minden fiatalnak, iskolásoknak, egyetemi hallgatóknak, érdeklődőknek, mert az ifjúság és a szabadság szelleme genetikailag természet szerint rokon, és ezért nem értjük azokat a fiatalokat, akik járomba hajtják a fejüket. Szabadságszerető nép vagyunk, sem idegen uralom előtt, sem a belső elnyomás alatt nem tört meg a derekunk. Mint ahogy Petőfi Sándor is megállta helyét a harc mezején, ahol elbukott, és ott találjuk a korabeli ellenzék soraiban, és ne felejtsük: a Nemzeti Radikálisok Pártjába tartozott. Sokan szavalják Petőfit, de közben egészen más irányba haladnak: jobbra jeleznek és balra hajtanak.
Vasvári Pállal, Táncsics Mihállyal, a nap hősével együtt ők nemzeti radikálisok voltak, a Konzervatív Párttal, a korabeli visszahúzó erőkkel ellentétben, és olyan társaságban találjuk őket – például az ellenzéki párt alakuló ülésén 1847-ben –, ahol Kossuth Lajos tartotta a programbeszédet, Petőfi Sándor szavalta el A nép nevében című versét, és ennek az ellenzéki pártnak az első elnöke Batthyány Lajos, a vértanú magyar miniszterelnök volt.
Kedves Testvéreim!
Intő és élő példa a mai pártviszonyok között is, hogy a közös célok, a nemzet érdeke fölülmúlt mindent, ezért valóban jó volna egymásra találni. Ők a végén már nem pártoskodtak, már pártok sem voltak a Magyar Országgyűlésben, hanem mindannyian a szabadságharc ügye mellett sorakoztak fel. És milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben az Országgyűlésben nem lehetett jelen Petőfi Sándor, akit nemhogy megválasztottak volna a szabadszállási választókörzetben, de még a jelöltlistáról is lecsalták a nevét. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk ezeket a körülményeket – nyilván, leegyszerűsítve adtam elő –, mégis azt kell mondanom, hogy ma is érvényes ez az üzenet: Talpra, magyar!
Ébredj, román! – tenném hozzá, mert egészen nyilvánvaló az összefüggés az Andrei Mureşanu költeménye és a Petőfi Sándor Nemzeti dala között. Ébredj, román!, és ezzel azt is akarom jelezni, hogy a szabadságot nem lehet kisajátítani. Deşteaptă-te române! A szabadság minden ember Istentől adott, elidegeníthetetlen joga, mondom Európa közösségében. Életről és halálról szól mind a két vers, szabadságról és szolgaságról. „Viaţă-n libertate ori moarte! strigă toţi” – „Életet szabadságban, vagy halált! kiáltják mindnyájan”, olvassuk a Mureşanu-versben. Ugyanúgy „szabadság és szolgaság” – „libertate, sclavie”, „becsület és szégyen” – „onoare şi ruşine” ellentétpárok vonulnak végig mindkét versen; „rabok voltunk mostanáig” – „robi am fost, sărmani străbunii”... És idézhetném tovább mind a Talpra magyart, mind a román fordítását. De most megelégszem azzal, hogy egy kifejezésre hívjam fel a figyelmet: „most, vagy soha!” – „acum ori niciodată!”. Szó szerint, mind a két versben ugyanaz a kifejezés fordul elő. Igen, itt, Románia területén, Nagyváradon, ahol hála Istennek, nem vették el tőlünk az állampolgárságot, miként Szlovákia területén, Felvidéken, meg kell erősítenünk őseink fogadását. Egyébként Mureşanu is azt írja, hogy: „jurăm că vom da mâna să fim pururea fraţi” – „esküszünk, hogy kezet adunk egymásnak, és örökké testvérek leszünk”. Igen, „a magyarok istenére esküszünk. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” – „pe maghiarul Dumnezeu noi ne jurăm, ne jurăm că robi de acum să nu mai stăm” – idéztem románul is a verset.
Testvéreim, ez Románia himnusza. Soha nem felejtem el, 1989. december 16-án, Temesváron, a parókiám ablaka előtt erre az énekre, dalra gyújtottak rá a románok. Akkor még nem volt himnusz, akkor még a Trei culori volt, ez az eltorzított Porumbescu-vers, és elgondoltam, hogy egy magyar református templom előtt íme, a románok szabadságszeretetükről tesznek tanúbizonyságot, együtt az ott lévő magyarokkal. Azután lett aztán '90-ben román himnusz, és nem is tudjátok: '91-ben a Moldovai Köztársaságnak is himnuszává avatták, majd '93-ban lecserélték, mert megijedtek a román egységtől. Igen, ez a vers a nemzeti egységet fejezte ki a románoknál. A Nemzeti dal nálunk is, közöttünk is hadd fejezze ki a nemzeti egységet határok felett, a könnyített honosítás szellemében, hiszen mi, európai polgárokként mindannyian magyar állampolgárok, magyar polgárok vagyunk.
Kedves Testvéreim! Hadd fejezzem be a Talpra, magyar motívumával: egyesek azt akarják, Marosvásárhelyen is, hogy Térdre, magyar! Természetesen térdre hullunk a fenséges Isten előtt, kérvén Őt, hogy teljesítse szabadságvágyunkat és teljesíthessük az ő segedelmével céljainkat. De talpraállunk nemzeti szabadságunk, jogaink védelmében, érdekében, ezt fejezi ki a mai együttlétünk is. Hozzátenném még a bibliai motívumot: „Kelj fel, és járj!” – mondotta az Ékes-kapuban Péter apostol a sánta embernek, aki ott ült mindennap, hajnaltól alkonyatig, és koldulásból kereste meg a kenyerét. Minket koldussá tettek ebben az országban. Huszonkét év után így kellene kinézni? Huszonkét év után, miközben az unió jelvényeit hordjuk, így kellene festeniük posztkommunista társadalmainknak, ahol a korrupció, a szabadrablás útján fosztogattak tovább azok, akiknek a kezébe került a hatalom.
Érvényes program ma is: koldusságunkból gyógyuljunk ki, és koldusból váljunk szabaddá! Akik képesek munkából megélni, megkeresni a kenyerüket, és ez magyarságunkra, kisebbségünk értelmében is érvényes. Elég volt abból, hogy a többség koldusai legyünk, egy elhibázott poszt-trianoni és posztkommunista rendszerben. Koldusból, szolgából váljunk szabadokká! Ehhez kérjük az Isten segedelmét, áldását.
Tőkés László
EP-képviselő,
az EMNT elnöke

A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekről
Szekuritátés dossziék nyomában 7.
A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József
(BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN)
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A román miniszterelnök üzenete március 15-én
Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök március 15-én, a magyar nemzeti ünnep alkalmából biztosítja a magyarságot arról, hogy kiemelt célnak tekinti a nemzeti kisebbségek etnikai és kulturális identitásának megőrzését, fejlődését.
A román kormányfő hangsúlyozza, hogy a különbözőség elfogadása és támogatása hozzátartozik az európai normalitáshoz, és ez az elv érvényesül jelenleg Romániában is, erősítve a két ország európai identitását.
Kedves magyar honfitársaink!
Románia kormányának és jómagam nevében küldöm legmelegebb üdvözletemet március 15. alkalmából. A szabadság eszméje kötötte össze az 1848-as szabadságharc vezetőit, amelynek az elvei közelítették egymáshoz Bălcescut és Kossuthot, közelítették a Nyugatot Európa keletibb részéhez, és hozzák össze ma is az európai nemzeteket.
Az volt az út kezdete. Ma, ha visszanézünk, megállapítjuk, hogy politikai és társadalmi célkitűzéseink jó része az akkor megkezdett úton keletkezett , mely a románok és magyarok közötti kapcsolat megerősítéséhez, a szolidaritás eszméjéhez vezet. A különbözőség elfogadása és támogatása az európai alapelvekhez tartozik.
Ezek az elvek érvényesek ma is Romániában, megerősítve a közös európai identitást.
Ma a románok és a magyarok együtt kívánják a modern nemzeti román állam megszilárdulását, nagyra értékeljük a romániai magyar közösség képviselőinek erőfeszítését az ország hatékony kormányzásában, valamint a magyar közösség Románia nemzetközi hírnevének erősbítésére tett erőfeszítését.
Abban a projektben, amelyet egy hónapja minden román állampolgár előtt felvállaltam, előkelő helyen szerepel minden állampolgár etnikai és kulturális identitásának megőrzése, támogatása. Biztosíthatom önöket, hogy partnerük leszek az alapvető szabadságjogaik gyakorlásában és a közös értékek megőrzésében, mint például az intolerancia legyőzése. Méltó ünnepet kívánok minden romániai magyarnak.
manna.ro

Az egész Kárpát-medencében emlékeztek 1848-ra
A Vajdaságban, Romániában és Kárpátalján is megemlékezéseket tartottak március tizenötödike alkalmából az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójára. A KMKSZ Ungváron emlékezett
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungváron, a Petőfi-szobornál tartotta meg ünnepségét. Beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke hangsúlyozta: “ha a kárpátaljai magyarok méltó utódai akarnak lenni 1848-1949 hőseinek, akkor itt és most kell megvívniuk saját forradalmukat, hogy ne szakadjon meg a nemzet túlélésének a lánca, hogy a magyarokat a jövőben ne történelmi kuriózumként emlegessék ezen a tájon”. – Ha a kárpátaljai magyarság meg akar maradni, akkor elsősorban az anyanyelvű iskoláit kell megvédenie, amihez az szükséges, hogy a magyar emberek magyar iskolába írassák a gyermekeiket – tette hozzá.
Beszédében Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke elítélte a kárpátaljai magyarokat érő ukrán nacionalista támadásokat. Azt kérte az ukrán államhatalomtól, hogy biztosítsa a magyarok számára az alkotmányos jogaikat.
Kárpátalja magyarsága megyeszerte megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójáról. A KMKSZ szervezésében Nagyszőlősön, a Perényi Zsigmond Középiskolában, míg Munkácson, a szabadságharc podheringi csatájának emlékművénél tartottak ünnepi rendezvényt és koszorúzást. Técsőn és Nagypaládon a helyi Kossuth-szobornál méltatták március 15-ét. Lembergben (Lviv) a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége, az ukrán fővárosban a Kijevi Magyarok Egyesülete szervezett ünnepi megemlékezéseket.
Emlékezés 1848 hőseire a Bácskában és a Bánátban
A Bácska és a Bánság több mint 15 településén emlékezett meg az évfordulóról. Óbecsén felavatták a Vajdaság első egész alakos Petőfi-szobrát. A forradalom költőjének életnagyságú bronz szobra Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész alkotása. A Petőfi Sándor nevét viselő magyar kultúrkör épülete előtt és az ugyancsak Petőfiről elnevezett óbecsei általános iskola szomszédságában álló szobornál tartott megemlékezésen részt vett Réthelyi Miklós, Magyarország nemzeti erőforrás minisztere, Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke, Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Korsós Tamás, Magyarország szabadkai főkonzulja, egyházi méltóságok, köztársasági és tartományi parlamenti képviselők, önkormányzati tisztségviselők.
Réthelyi Miklós beszédében emlékeztetett rá, hogy a délvidékiek derekasan kivették a részüket az 1848-as szabadságharcból, hisz az aradi vértanúk közül négyen is a Délvidékről származtak. “Petőfi nélkül nincs magyar kultúra, magyar kultúra nélkül nincs magyarság” – fogalmazott Réthelyi Miklós.
A bánsági Magyarittebén 108 éve áll Kossuth Lajos szobra és 1990 óta évről évre megkoszorúzzák azt. A néhány száz fős ünneplő tömeg előtt beszédet mondott Páll Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke, Sepsey Csaba, a VMDP alelnöke, és Hangya István, a VMDK tanácsának a tagja. Csütörtökön Petőfi szobránál, emléktáblájánál koszorúztak Bácskertesen és Lukácsfalván is
Kelemen Hunor: 1848 ifjainak szabadságharca a miénk is
Petőfi és Kossuth, vagy a márciusi ifjak követelései ma is aktuálisak, azokat nem ülte meg az esztendők pora, “az ő igazságuk a miénk, minden magyar igazsága” – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen csütörtökön Szatmárnémetiben.
Az István téren megjelent, több száz fős ünneplő tömeg előtt az RMDSZ elnöke beszédében kifejtette: 164 éve más-más eszközökkel és körülmények között, de ugyanazért a célokért küzd a magyarság, jólétet, biztonságot, szülőföldön való boldogulást, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget akarva.
Március 15. minden magyar ember ünnepe, nincsen különbség közöttünk, az ünnepen egyformák vagyunk és egyet akarunk – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Hozzátette: a magyaroknak szeretni kell gyökereiket, a múlt történéseit ahhoz, hogy a nemzet bízni tudjon a jövőbe. “Legyünk ma büszkék, hogy Erdélyben megmaradtunk, legyünk ma büszkék, hogy itt erősek vagyunk!” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
MTI
Bumm.sk

Harmadik alkalommal vonták fel a székely zászlót Csíkszeredában
Immár hagyományossá vált, hogy a március 15-i rendezvények a székely zászló felvonásával kezdődnek a hargitai megyeszékhelyen. A kék-arany lobogó egyben Hargita megye hivatalos zászlaja is.
Ez volt a harmadik olyan március 15-i ünnepség, amelyen felvonták a székely zászlót a csíkszeredai megyeházára. A tiszteletadást követően Tamás József katolikus segédpüspök mondott áldást, összetartásra biztatva a nemzet szétszakadt részeit. Borboly Csaba tanácselnök szerint az idei zászlófelvonás egész Székelyföld számára nagy jelentőségű esemény.
– A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló. Hargita Megye Tanácsa a lakosság által használt szimbólumot tette hivatalossá, hogy minden székely ember szabadon használhassa népünk zászlaját.
Ez a példa is jól jelzi, hogy minden eredményért keményen meg kell küzdenünk, hiszen hétszer tettek feljelentést a székely lobogót megyezászlóvá nyilvánító tanácshatározat ellen: voltunk a diszkriminációellenes tanácsnál, törvényszéken, ítélőtáblán ez ügyben, de mindeddig sikerrel védtük meg ezt a kivívott jogot – mondta beszédében a megyei tanács elnöke.
Erdély.ma

Március 15-e Szászrégenben
Március 15-én Szászrégenben nyugodt, békés hangulatban zajlottak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett rendezvények. Az RMDSZ és a Humana Regun Egyesület által szervezett megemlékezésnek a római katolikus templomkert adott otthont.
Ünnepi beszédet tartott Nagy András, Szászrégen polgármestere, Balla Árpád római katolikus plébános és Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor. Nagy András polgármester beszédében március eszméjéről, az összefogás, az összetartozás fontosságáról szólt. Szászrégeni diákok verses-zenés műsort mutattak be. Közreműködött a Pápai Sándor vezette városi fúvószenekar.
Nemes Árpád lelkipásztor áldását követően, a templomkertben levő Petőfi-szobor elé a kegyelet koszorúit helyezte el Nagy András és Demeter Mária az RMDSZ nevében, Szászrégen helyi tanácsának RMDSZ-frakciója, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, az I. Rákóczi György öregcserkészcsapat, valamint Régenszék Vitézei nevében Fekete Miklós.
A templomkerti rendezvény a Himnusz eléneklésével zárult.
Ugyancsak 15-én délután a Humana Regun Egyesület és az Eugen Nicoară Művelődési Ház szervezésében kerül sor az Emlékezés egy régi márciusra című előadásra, melyre több mint ötszázan voltak kíváncsiak.
A jelenlevőket dr. Kelemen Atilla parlamenti képviselő és Nagy András, Szászrégen polgármestere köszöntötte. Dr. Kelemen Atilla beszédében kitért az orvosi egyetem és a marosvásárhelyi 2-es iskola névadási gondjai mellett a szászrégeni példára is, ahol sok munka és összefogás révén magyar polgármester van, s akit második ciklusban is sikerült megtartani.
Nagy András polgármester elmondta, hogy ne csak ilyenkor, március 15-én legyen ünnep a szívünkben, hanem mindennap. Figyeljünk egymásra és hallgassuk meg egymást.
A művelődési házban tartott rendezvényen fellépett a Csim-Bumm ifjúsági színjátszó csoport, a marosfelfalui Bíborka néptánccsoport, az Öröktűz Ápolói és a Lármatűz hagyományőrző diákcsoportok, a szovátai Szent Ferenc Gyermekotthon négy tagja, a szászrégeni művelődési ház Rügyecskék néptánccsoportja, a beresztelki Lángvirág néptánccsoport, valamint Virginás Árpád, Géczi Jancsi és Ördög Ödön előadók.
Március 15-én a római katolikus templomkertben, este pedig a művelődési ház nagytermében, szabadon, békésen ünnepeltek, emlékeztek a szászrégeniek is – és ezt nem mások ellen, mások rovására tették, hanem őseink tiszteletére, azok emlékére.
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Március 15. – ünnep a kampány jegyében
Többnyire külön emlékeztek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésére csütörtökön az erdélyi magyar politikai alakulatok, a legtöbb városban két-három rendezvény is volt, egyedül Sepsiszentgyörgyön mellőzték a politikát az önkormányzat által szervezett ünnepségről. Kolozsváron kampányízűre sikeredett az amúgy közös ünnep, az ifjúsági szervezetek képviselőinek az ünnepi beszédét cenzúrázták. Csíkszeredában felvonták a székely zászlót, Marosvásárhelyen három ünnepi rendezvényt is tartottak.
Kolozsvári hagyomány. A kincses város magyarsága idén is felvonulással emlékezett meg az 1848–49-es szabadságharc kirobbanásáról
Kampányízű ünnep Kolozsváron
Kampányízűre sikeredett Kolozsváron a csütörtöki ünnepi megemlékezés, annak ellenére, hogy a romániai magyar pártok elöljárói látszólag nagy egyetértésben vettek részt a közös ünneplésen a különböző civil szervezetek képviselőivel és az egyszerűen ünnepelni akaró kolozsvári magyarokkal együtt. Míg az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) aktivistái kokárdákat osztogattak egy névjegykártya méretű papírlapra tűzve, amelyen az EMNP neve és jelképe szerepelt, addig az RMDSZ szimpatizánsai „tulipános” szórólapokat adtak át a résztvevőknek. Az egykori Biasini Szálloda előtt felállított színpadra a román és a magyar nemzeti lobogó mellé az RMDSZ zászlóját tűzték ki.
Noha a megemlékezést ezúttal semmi nem zavarta meg, az ünnepséget követően a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezete, valamint a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) képviselői a helyszínen rögtönzött sajtótájékoztató keretében közölték: az RMDSZ a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (Kifor) révén cenzúrázta az eseményt szervező ifjúsági szervezetek közös ünnepi beszédének szövegét. Bozsó Imre Lehel, a MIT elnöke elmondta: a Kifor az utolsó pillanatban vétózta meg a többi ifjúsági szervezet által elfogadott szövegtervezetet, mivel egyes részleteit vállalhatatlannak tartották. Az eredeti szövegben szereplő két kifogásolt bekezdésben többek közt az „elegünk van a diktatúrában szocializálódott és kitanult politikusok korrupt magatartásából: rendet és tisztességes érdekképviseletet akarunk a közélet minden területén” mondat olvasható.
A KMDSZ a rendezvényt követően közleményt juttatott el a sajtóhoz, melyben a szervezet sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy egyesek továbbra is a politikai kommunikációra használják a nemzeti ünnepet. Közleményt adott ki később a cenzúrázással vádolt Kifor is, melyben a szervezet közli: szerdán az országos ifjúsági szervezetek képviselői együtt ültek tárgyalóasztalhoz, és egy közös szöveggel, az együtt ünneplés forgatókönyvével álltak fel onnan, az elképzelés azonban meghiúsult. „Mindannyian egyetértettünk az ünnep tiszteletben tartásában és politikamentesítésében, azonban ma délben, két órával a megemlékezés kezdete előtt arról értesítettek minket, hogy a megbeszéltek egy éjszaka alatt érvényüket veszítették. Az ünnepségen pedig a békés, közös gondolkodás helyett már vádakkal találtuk szemben magunkat. Minderre csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul bennünk, melyet a meghiúsított közös tervek margójára fel kell tennünk az egyeztetéseken jelen levő ifjúsági vezetőkhöz: kinek az utasítására gondoltátok meg magatokat?” – teszi fel a kérdést a közleményében a Kifor.
Az ünnepi megemlékezés menete egyébként a korábbi években megszokott forgatókönyv szerint zajlott, az ünnepre készülő magyarok a Protestáns Teológiai Intézet előterében gyülekeztek, majd 1848-as forradalmi nótákat énekelve a Főtérre vonultak, hogy részt vegyenek a Szent Mihály- templomban az ökumenikus ünnepi istentiszteleten. A kezdetben néhány száz főt számláló, majd mintegy ezer főre duzzadt tömeg a volt Biasini Szállóhoz vonult, ahol a hivatalos ünnepi beszédeket követően megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Számos magyar és román elöljáró és hivatalosság szólalt fel.
Máté András, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke az egység és az összefogás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Egységesnek, okosnak és kitartónak kell lennie Gábor Áron népének” – fogalmazott.
Gergely Balázs, az EMNP alelnöke arról beszélt: ma csendes, nyugodt forradalmat élünk meg a sokkal kifinomultabb zsarnokság ellenében, ugyanakkor felszólította Radu Moisin ideiglenes polgármestert: mandátuma végéig helyezze ki a magyar helységnévtáblákat.
Kelemen Hunor: a válság nem kezdheti ki a hitünket
Jólétet, biztonságot, szabadságot, a törvények előtti egyenlőséget akar 2012-ben a magyar nemzet – mondta március 15-i ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Szatmárnémetiben, a Petőfi-szobornál. „Meg kell őriznünk eddig elért eredményeinket, a jövőnkért viszont csakis mi magunk vagyunk felelősek” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a gazdasági válság nem szabad kikezdje a hitünket. „A változás szelei elé vitorlákat kell húznunk” – jelentette ki Kelemen, aki szerint van magyar jövő Erdélyben annak ellenére, hogy létszámunkban fogytunk, mivel arányaiban nem csökkent a romániai magyarság.
Szűcs Zoltán, a kolozsvári magyar külképviselet konzulja felolvasta Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét.
Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti szervezetének elnöke kifejtette: a széthúzás a reformkor óta jelen van társadalmunkban, mely hol a kuruc-labanc, hol a konzervatív-liberális ellentét formájában jelentkezett, és csak kivételes alkalmakkor volt egységes a nemzet, például az 1848-as szabadságharc idején. Megelőlegezte, hogy a Magyarországról támogatott ellenzék a kampányban uszítani fog a megosztásra törekedve, a szlovákiai választások eredményeit nem emlegeti majd, megoldási javaslatokkal azonban nem áll majd elő a magyarság problémáit illetően. A Magyar Polgári Párt megyei szervezete szintén az RMDSZ rendezvényén koszorúzott, míg az Erdélyi Magyar Néppárt Szatmár megyei, illetve szatmárnémeti szervezete a megyeszékhely szomszédságában lévő Lázári község ünnepségén vett részt.
Felvonták a székely zászlót Csíkszeredában
A székely zászló felvonásával kezdődött a március 15-i rendezvény Csíkszeredában, a megyeháza előtti téren, a kék-arany lobogót harmadik alkalommal vonták fel. „A közösségi akarat érvényesítésének jelképe ez a zászló” – hangsúlyozta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök.
Székelykeresztúron székely kaput avattak a Gyárfás-kúriánál, ahol Petőfi Sándor utolsó estéjét töltötte, majd megkoszorúzták a költő szobrát. Szászfalvi László egyházi, nemzetiségi és civil ügyekért felelős államtitkár elmondta: el kell érni, hogy minden magyarlakta településen érezhető legyen: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért. „Nagyon fontos a történelmi egyházaink kiállása, és az a nemzetmegtartó tevékenység, ami az erdélyi magyarság megmaradásának záloga: e szolgálatukról soha nem mondhatunk le” – mondta Szászfalvi László.
Három ünnepi rendezvényt is tartottak Vásárhelyen
Csalódottan távozhatott Marosvásárhelyről a bukaresti „sajtóhad”, amely a botrány reményében már napokkal ezelőtt ellepte a várost. A központi hírcsatornák tudósítói arra számítottak, hogy Vásárhely magyarsága válaszolni készül az orvosi egyetem „kettészakítása” ellen tüntető román diákoknak. Ehhez képest az ünneplő tömeg – függetlenül attól, hogy melyik emlékműnél és melyik párt rendezvényén rótta le kegyeletét – ezúttal is példamutatóan viselkedett. „Vásárhelyen nem kell etnikai zavargásoktól tartani, ezek csak egyesek fejében léteznek” – nyilatkozta lapunknak Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök, aki végigkísérte az eseményeket.
A legtöbben, mintegy háromezren, idén is az RMDSZ postaréti rendezvényén gyűltek össze, ahol többek között Markó Béla szólt az ünneplőkhöz. Beszédében nemcsak 1848-as szabadságharcot, hanem az orvosi egyetemért való küzdelmet is érintette. „Nem lehet minket elhallgattatni. Nem lehet belénk fojtani a szót. Nem lehet minket albérlőnek tekinteni saját városunkban, Marosvásárhelyen, saját szülőföldünkön, Erdélyben. Nem vagyunk albérlők, hanem teljes jogú társtulajdonosai vagyunk ma is ennek a földnek, együtt a románokkal, együtt mindazokkal, akik itt élnek. Kiharcoltuk, hogy a törvény a mi oldalunkon álljon, bármilyen nehezen is ment, de sikerült. Már az is nagy dolog lenne, ha minden ártó szándék dacára megmaradtunk volna, de ez nem elég, és nem is csak ennyi történt” – hangsúlyozta Markó. Emlékeztetett arra az időszakra, amikor a román társadalom a történelem és a földrajz anyanyelven való oktatása ellen hőbörgött, majd a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosítása ellen tiltakozott.
Míg a továbbiakban Markó a megosztottság és a többi magyar párt ellen emelt szót, a Székely vértanúk emlékoszlopánál megjelent magyar polgári pártiak egy hatalmas, „Előválasztást!” feliratú molinót függesztettek ki.
Ezt hangoztatta a Petőfi-szobor előtt Benedek Imre, a polgári alakulat polgármesterjelöltje is, illetve a szórólapokat osztogató önkéntesek. Ugyanitt ünnepelt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint a néppárt is – egy későbbi időpontban.
Beszédében Balog Zoltán, Magyarország társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Batthyány Lajos 1848-as, máig érvényes üzenetét olvasta fel, majd Papp Előd, az EMNP alelnökének javaslatára az RMDSZ csúcsvezetőinek is üzent. „Papp Előd szerint minden egyes magyar politikusnak részt kellene vennie legalább egy állampolgársági eskütételen. Ez így is van, de én azt mondom, hogy minden egyes erdélyi magyar politikusnak is részt kellene vennie a honosítási ünnepélyen. Akinek ilyenkor nem dobban meg a szíve, az nem alkalmas a magyarság hiteles érdekképviseletére” – mondta Balog Zoltán.
Március 15. idén nem csak a politikusokról szólt. Az EMNT a várban megnyitotta a Pilvax Kávéházat, ahol kokárdakészítésre, a 12 pontnak régi nyomdagépen történő kinyomtatására nyílt alkalom. Gyerekeknek rajzversenyt szerveztek, majd ’48-as dalokat oktattak, és magyaros ruhákat mutattak be. Sebestyén Aba színművész és barátai alkalomhoz illő előadással készültek. Este az Erdélyi Magyar Ifjak szerveztek fáklyás felvonulást Petőfi szobrától a Székely vértanúk emlékoszlopáig. Nyárádszeredában felavatták a helybéli ’48-as szabadságharcos Deák Farkas mellszobrát.
Toró T. Tibor kiállt az autonómiáért
A nemzeti ünnepen önvizsgálatot kell tartani: ment-e elébb az autonómia, a magyar szabadság ügye – jelentette ki Zilahon Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. A Wesselényi-szobor előtti ünnepségen Toró kijelentette, ma is érvényesek a 164 évvel ezelőtti jelszavak. Az „Esélyt és szabadságot Erdélynek!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, ma Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. „Erdély és népeinek szabadsága annak a függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet” – vélekedett.
Az „Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!” jelszó kapcsán arra figyelmeztetett, a magyar szabadság ma Erdélyben a különböző autonómiaformákat jelenti. „Nem ülhetünk nyugton, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit, és nem választottuk meg közülünk elöljáróit” – mondta. Toró szerint a nemzeti ünnepen emlékeztetni kell az elöljárókat, hogy a mandátumot az autonómia kivívására „és nem saját kis ügyeik intézésére” kapták. „Ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt” – szögezte le.
Egymást hibáztatják Váradon
Az egység, az együtt ünneplés hiánya miatt emelte fel szavát a két különböző időpontban megtartott megemlékezésen Tőkés László, az EMNT elnöke, illetve Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke Nagyváradon, az 1848-as forradalom mártír jegyzőjének, Szacsvay Imrének a szobra előtt. Mindketten a politikai ellenfelet látták felelősnek a megosztottságért.
„Azokra az időkre emlékezteti a mai helyzet, amikor még nem volt szabad március 15-ét ünnepelni” – jelentette ki Tőkés László, arra utalva, hogy az országnak csak néhány városában ünnepel együtt az RMDSZ az EMNT-vel és az EMNP-vel. Az EMNT elnöke azt mondta, örül, hogy például Kolozsváron és a Székelyföldön nem jellemző a megosztottság a nemzeti ünnepen, ám azt érthetőnek tartja, hogy Magyarországon nem emlékezik közösen Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – hiszen, mint mondja, egyikük forradalmár, a másik pedig ellenforradalmár. A Krónika cikkére hivatkozva megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy „a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel”.
Szabó Ödön az RMDSZ rendezvényén kijelentette: Nagyváradon nem az egység ünnepe március 15. „Miért akarják egyesek szétszakítani ezt az ünnepet? Ugyanaz az ember, aki 1989-ben egységet teremtett, később püspökként belehajszolta először egyházát, majd most politikai barátait a külön útba, a külön ünnepségbe” – fogalmazott az ügyvezető, nyilvánvalóan Tőkés Lászlóra célozva. Felháborodással kommentálta azt a tényt is, hogy a nemzeti ünnep előtti napon valakik a bihari RMDSZ-szervezet vezetőit ábrázoló, karikatúraszerű képeket szórtak szét a városban, a cetlik hátára pedig az érintettek vagyonáról szóló adatokat írtak. „Vajon azok a fiatalok, akik karikatúrás mocsokkal szórják tele a várost, ők méltók a márciusi ifjakhoz?” – tette fel a kérdést. Ironikusan megjegyezte: „biztos benne, hogy Tőkés László nem is tudott” a lejárató szórólapokról.
Felháborodott a szórólapokon Raed Arafat egészségügyi államtitkár is, akinek a neve a Cseke Attila bihari szenátorról, korábbi egészségügyi miniszterről szóló lap hátoldalán jelenik meg egy mondat erejéig. A szórólap szerint Cseke felelős egyebek közt a vizitdíjért, s „januárban ennek eredményeképpen rúgták ki Raed Arafatot, a romániai sürgősségi szolgálat megteremtőjét”. Arafat közleményben határolódott el mindenféle politikai játszmától.
Politikamentes ünnep Sepsiszentgyörgyön
Pozitív kicsengésű, politikamentes rendezvényen vett részt az a közel hatezer sepsiszentgyörgyi, aki a város főterén ünnepelte a magyar forradalom és szabadságharc 164. évfordulóját. Az ünnepség a rétyi Kováts András Fúvószenekar, a Kovács Sándor Cserkészcsapat zászlósai és a 11-es Székely Huszárezred hagyományőrzőinek felvonulásával kezdődött.
Antal Árpád polgármester Martin Luther King I have a dream – Van egy álmom című híres beszédére utalt ünnepi szónoklatában. „Nekem is van egy álmom: legyen egy erős, virágzó, gazdag Székelyföld, amely meg tud állni a lábán, mert megtartjuk mi, a lakói. Én egy olyan Székelyföldet álmodom, mely biztonságos otthon az itt élőknek, ahol őrizni tudjuk hagyományainkat, értékeinket, kultúránkat, mindent, ami minket magyarokat székelyekké tesz” – hangsúlyozta. Eljön az a nap, amikor a szétszabdalt Székelyföld egyesül, és beteljesül az évszázados álom, hogy újra együtt legyünk mindannyian, és ebben nem engedünk a ’48-ból, fogalmazott ünnepi beszédében az elöljáró. A polgármesteren kívül beszédet csak Albert-Nagy Ákos egyetemi hallgató, az ifjúsági szónokverseny győztese mondott, majd Füzes Oszkárné Bajtai Erzsébet, Magyarország bukaresti nagykövetének a felesége olvasta fel Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét.
Valamennyi magyar párt képviselője felszólalt Kézdivásárhelyen
Kézdivásárhelyen közel négyezer fős tömeg volt kíváncsi a Gábor Áron téri színpompás, hagyományos felvonulásra, az ünnepi szónoklatok alatt azonban megcsappant az érdeklődök száma, szinte kiürült a tér. A céhek városának főterén mindenik magyar párt és szervezet képviselője felszólalt, az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt képviselői külön csoportokban álltak.
Az ünnepséget Rácz Károly polgármester nyitotta meg, aki az autonómia kiharcolását sürgette. Johann Taierling, az Erdély Magyar Néppárt kézdivásárhelyi alelnöke arról beszélt, az érdek mentén kötött szövetségek újabb érdeket szülnek, ezért inkább a közös értékeink mentén kellene összefogni.
Bokor Tibor kézdi-orbaiszéki RMDSZ-es szenátor arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünneplés után álmodni és cselekedni kell.
Bíró Levente, a Székely Nemzeti Tanács helyi elnöke az erdélyi összefogás szükségességéről szólt.
Az ünnepségen a díszvendég, Szász Jenő MPP-elnök szólalt fel utolsónak, bemutatta a forradalmi idők árulóit, majd párhuzamot vont közöttük és a „bukaresti árulók, árulások” között.
Szucher Ervin, Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Meglehet Márton Áron csodája – a püspökhöz imádkozott és meggyógyult a brassói fiú
Minden jel arra mutat, hogy bekövetkezett a csoda Márton Áron püspök közbenjárására: egy brassói fiatalember ugyanis – orvosi szempontból megmagyarázhatatlan módon – a halál küszöbéről tért vissza, ezzel pedig jelentős akadály látszik elgördülni a boldoggá avatási folyamat elől – számol be a Keresztalja erdélyi katolikus hetilap.
A ma 26 éves Bara Zsoltot 2010-ben hererákkal diagnosztizálták, azóta a kemoterápiás kezelésen kívül több műtéten is átesett, az egyik operáció során vékonybelének kétharmadát ki kellett metszeni. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fehérvérsejtek is a minimális szint alá csökkentek, és a szervezet ezáltal gyakorlatilag a teljes immunitását elvesztette, nem csoda, hogy az orvosok a nullával egyenlő esélyt adtak a felépülésre.
A műtét után az egyik asszisztens hívta fel a kórházból Nagy-György Attila brassói plébánost, arra kérve őt, sürgősen szolgáltassa ki Zsoltnak a betegek szentségét, mert „nem valószínű, hogy megéri a másnapot”. A család viszont, elsősorban Brummer Klára, Bara Zsolt édesanyja mindvégig reménykedett a csodában. Őt Nagy-György Attila biztatta, hogy forduljon bizalommal Márton Áron püspökhöz.
Az édesanya kérésére Zsoltért imádkozott a nőegylet is, ugyanakkor a püspök közbenjárását kérte a plébános és Csiszér Albert-András pápai prelátus is, akivel Bara Zsolt gyermekkora óta bizalmas viszonyt ápolt. Zsolt maga is imádkozott a gyógyulásért az egykori erdélyi főpásztorhoz, miután a kórházban a betegek kenete feladása után kapott egy Márton Áront ábrázoló szentképet Nagy-György Attilától. „Nem tudom, hogy mitől gyógyultam meg, de a kórházi ágyon is azt éreztem, hogy valaki mintha tartana a kezében” – emlékezett vissza a fiatalember.
A műtétet követő napokban a fiú állapota olyan látványos javulásnak indult, amelyet orvosi szempontból nem lehetett megmagyarázni. Két hét múlva teljesen egészségesnek érezte magát, és a kórházat is elhagyhatta. Azóta háromhavonta jár ellenőrzésre, legutóbb éppen idén januárban volt, és az orvosok mindent rendben találtak nála. A fiú visszatérhetett munkahelyére, az egyik brassói kávézóba, ahol üzletvezetőként dolgozik, és kedvenc hobbijára, a zenére is időt tud szakítani.
Még várni kell, kiegészítések is kellenek
A tökéletesnek látszó gyógyulás ellenére Bara Zsolt orvosa szerint öt évre van szükség ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák a gyógyulás tényét, az öt évből eddig közel másfél év telt el. Az első orvosi vizsgálat eredményei, amelyek a gyógyíthatatlan betegség tényét rögzítik, már Gyulafehérváron vannak az érseki hivatalban, Nagy-György Attila plébános és Csiszér Albert-András prelátus leveleivel együtt.
A Keresztalja ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár a köztudatban úgy él, hogy Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatosan már csak a csodát várják a Gyulafehérvári Főegyházmegye hívei, pillanatnyilag még a dokumentáció formai része sem tekinthető teljesnek. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja átvizsgálta a Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatos terjedelmes iratcsomót, de több pontban kiegészítést kért. Annyit tudni lehet, hogy a szükséges kiegészítés jelentős része csupán apróbb magyarázatban áll, viszont néhány pontja nagyobb munkát igényel.
Kovács Gergely az új posztulátor
Nehezítette a helyzetet, hogy időközben elhunyt Szőke János szalézi szerzetes is, aki az ügy posztulátora (a szenttéavatási procedúra előkészítésével megbízott személy) volt. Jakubinyi György érsek a kézdivásárhelyi származású Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét bízta meg a posztulátori feladatok ellátásával, melyet néhány napja hagyott jóvá a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja. Kovács Gergely jelenleg a kongregáció által kínált intenzív posztulátorképzésen vesz részt, és a közeljövőben lesz lehetősége arra, hogy a Márton Áron perével kapcsolatos, szigorúan titkos dokumentációt áttanulmányozza.
Lépések a boldoggá avatáshoz
Bár Erdély legendás hírű főpásztorát már életében szentnek tartották, Márton Áron boldoggá avatására csak a rendszerváltás utáni időszakban lehetett gondolni. A Gyulafehérvári Főegyházmegye honlapján az áll, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek kérésére Boldog II. János Pál pápa 1992-ben engedélyezte a boldoggá avatási per elindítását, ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az Isten Szolgája cím. A Gyulafehérvári Főegyházmegye által közzétett imát ettől kezdve egyre gyakrabban mondták el a hívek különböző alkalmakkor. Szintén a főegyházmegye honlapjáról származó információ, hogy 1996-ban átadták a Positiót (az eljáráshoz szükséges iratokat) a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának. Az eljárás azért is ilyen hosszadalmas, mert Márton Áron, bár sokat szenvedett a kommunizmus idején, nem vértanúként halt meg, 1980-ban így – Scheffler Jánossal és Bogdánffy Szilárddal ellentétben – hitvalló per során lehet a boldogok sorába iktatni.
Krónika (Kolozsvár)

Toró T. Tibor, az EMNP elnökének március 15-i üzenete
Esélyt és szabadságot a magyar nemzetnek! Esélyt és szabadságot Erdélynek! Esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak! – Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnökének Zilahon mondott március 15-i beszéde.
Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves szilágysági magyarok!
Március 15-én szerte a nagyvilágban ünneplőbe öltözik minden magyarul érző lélek, egymáshoz igazodnak a szívdobbanások, összeérnek az imádságok: Isten, áldd meg a magyart!
Ezért vagyunk mi is együtt itt, a szilágysági magyarok – és az egész magyar nemzet – egyik legnapsugarasabb személyisége, báró Wesselényi Miklós szobránál. Ünnepelni a modern magyar nemzet születésnapját, fejet hajtani nagy elődeink teljesítménye előtt, példájukban erőt meríteni a jelen, a mindennapok harcaihoz, reményt és hitet erősíteni a jövőtervezéshez.
Hadd tegyük mi is azt most együtt, idézzük fel 164 év távlatából a márciusi ifjak példáját, keressük benne a mának, de főleg a jövőnek szóló üzenetet.
Első üzenet: esélyt és szabadságot az egységes magyar nemzetnek!
Mennyire igaz és időszerű ez ma is: Magyarország gazdasági és közjogi szabadságharcot folytat megújulásáért, talpra állásáért és teszi ezt úgy, hogy közben nem veszítheti szem elöl a határokon átívelő Kárpát-medencei összmagyar nemzetegyesítés nagyívű programját. Tudjuk ezt, érezzük, átéljük, nemcsak szellemi-kulturális-, hanem a naponta erősödő, most már százezres nagyságrendű egyéni szálból összeálló közjogi kötelékkel, amely a hazához köt. És tehetjük ezt úgy, hogy szülőföldünkön maradhatunk magyar állampolgárként. Így erősödik együtt a nemzet és az ország.
Második üzenet: esélyt és szabadságot Erdélynek!
1848-ban a márciusi ifjak és a reform-nemzedék Erdély és a Részek jövőjét az Unióban látta Magyarországgal. Ma, a XXI. század elején Erdély esélye a régiók és a nemzeti közösségek Európájában van. Erdély és népeinek szabadsága tehát annak függvénye, sikerül-e a tudatokban lebontani a homogén román nemzetállami szemléletet, felszámolni az erre épülő, ebből táplálkozó államszervezési gyakorlatot. Közös feladat ez minden erdélyinek, románnak, magyarnak, cigánynak, a még itthon maradt szásznak, zsidónak, mindenkinek, akinek Erdély több mint egy folt Románia térképén, aki nem gyarmatként, hanem otthonként és szülőföldként tekint rá.
Harmadik üzenet: esélyt és szabadságot az erdélyi magyaroknak!
A magyar szabadság ma Erdélyben a belső önrendelkezésen alapuló különböző autonómia-formákat jelenti. Mindaddig, amíg ennek közjogi kereteit nem teremtettük meg, nem fogadtattuk el a többséggel, nem építettük ki intézményeit és nem választottuk meg közülünk elöljáróit, addig nem ülhetünk nyugton, nem hallgathatunk. Nemzeti ünnepünkön tehát ez a dolgunk: megvizsgálni, ment-e általunk ügyünk, az autonómia – magyar szabadság – ügye elébb? Emlékeztetni elöljáróinkat arra, hogy a mandátumot ennek kivívására és nem saját kis ügyeik intézésére kapták. S ha nincs hitük és erejük a további csatákhoz, legalább ne állják el az utat a fiatalok, korunk márciusi ifjai előtt.
S végül, mert a hely szelleme kötelez, hadd idézzük fel báró Wesselényi Miklós személyiségét és példáját. Annak az embernek, aki tudta és gyakorolta a társadalmi csoportok közötti nemzeti szolidaritást. Aki tudta, hogy a magyarság felemelkedéséhez nem elég a nemzeti öntudat ébren tartása, hanem élhető körülmények és emberi méltóság is kell. Idézzük a székelyek nagy mesemondója, Benedek Elek szavait:
„Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa maradt az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is. Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állni mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie… Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt, s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket..”
Isten, áldd meg emlékét! Isten, áldd meg a magyart! Jókedvvel, bőséggel!
Hogy jókedvvel higgyen Erdélyben!
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep után, szabadon
Találkoztam egy költeménnyel: Bowen monológja, sötétben a címe. Képmutató hétköznapjaink szabadságát vázolja benne Márton László. Fantasztikus erejű, felkavaró szabadságélmény e vers a 90-es évek elejéről, amely a legsötétebb diktatúrák mindenütt jelenvaló, brutális teljességét megörökítő nemzeti litániánkat, az Egy mondat a zsarnokságról címűt idézi. Ennek egyfajta remekbe szabott, önálló irodalmi értékkel bíró, sajátos üzenetet megfogalmazó parafrázisa, továbbgondolása.
Magam is elgondolkodtam azon, hogy március idusán, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, a közmegegyezés szerint is talán a legfontosabb nemzeti ünnepünkön miért nem az ünnephez közvetlenül kapcsolódó írás az, ami megmozgat bennem valamit. Volna rá magyarázat, mégse fejtegessük. Messzire vezetne, miért legyünk ünneprontók? Annyi talán elegendő lesz, hogy számomra a Bowen-monológ a legszervesebb részének bizonyult az ünnep előestéjén meghitt környezetben és hangulatban zajló megemlékezésünknek, mellyel a hajdani (s a majdani?) nemzeti szabadságvágyat egyetemesebb kontextusba helyeztük a köldöknéző csuhajkodásnál. Valahogy úgy, ahogy annak idején Petőfiék a Pilvaxban tehették, amelyet egyébként nem is Pilvaxnak, hanem csak Fillingernek nevezett a forradalmi társaság.
A Bowen-monológ talán ugyanúgy kordokumentum, akár az Egy mondat a zsarnokságról, 1956 nemzeti dala. Megszenvedett és nap, mint nap eltékozolt szabadságunk kordokumentuma. Távol áll Petőfi romantikus hevületétől. Vállaltan Illyés Gyula kultikus tisztelettel övezett versének monoton szerkesztését követi, a zsarnokság után ránk szabaduló, lényegében a zsarnokságból sarjadzó „szabadságnak” elemi nyelvi erővel megrajzolt kórképe a rendszerváltás közvetlen közelségéből, ahonnan származik. Mellesleg irodalmi csemege is, hiszen Illyés nagy kortársát is „megidézi”: Bowen egy X-beli börtöncellából ismerős, ahová Déry Tibor regényhőse, G. A. úr vetődik, egy mondatba szerkesztett verses monológját pedig a regény színpadi változatához írta Márton László.
Ha nem ismernénk Illyés Gyula borzongató költeményét a szabadságélmény kozmikus méreteket öltő hiányáról (melynek az idén 10 esztendős Terror Háza Múzeum kiállítótermeiből, szüleink és nagyszüleink legsötétebb emlékezetéből kísért az ikonográfiája), talán az 1992-es Bowen-monológ is kevesebbet jelentene számunkra. Hiszen a szabadság-tautológiát, mint alapvetést („hol szabadság van, ott szabadság van”) kibontó Bowen-monológ a zsarnokságról szóló illyési vádirathoz képest, abból eredően fogalmazza meg döbbenetesen igaz állításait. Illyés hatalmas körmondatának hatására szabadságunkat a zsarnokság hiányában sejtjük, a Bowen-monológ viszont azzal szembesít, amivé a szabadság fajul. A zsarnoksággal ellentétben, amely a maga fortélyos félelmeivel összeköt – „mindenki szem a láncban” –, a szabadság a maga szintén fortélyos félelmeivel a szétesés felé mutat: „…ha megpróbálna bárki/ a szabadsággal szembeszállni,/ az a megtestesült szabadság.”
És most szabadság van, „középszerű és fantáziátlan”, ahol „minden szabad mindekivel szemben.” Ismerős, ugye? Hiszen a szabadosságnak megélt, a meg nem értett vagy súlyosan félreértett és félreértelmezett szabadságról szól, aki szónokol Brüsszelben, Budapesten és Csíkszentjehován egyaránt, és vörösbe gyullad a végeken a véleménydiktatúrájában tobzódó liberálfasizmus vagy a rögvalóságba talajgyökerező gyepű-radikál, közöttük pedig mi, célját, hitét és értékrendjét vesz(ej)tő, kiábrándult csendes többség. Petőfi lángoló soraiban megálmodott szabadságának tékozló örökösei
LACZKÓ VASS RÓBERT
Márton László:
Bowen monológja, sötétben
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,
hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban
nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,
ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,
mikre szabadon száll a döglégy,
ott a mulandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,
ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,
a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van,
ott szabadság van
minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,
abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó
leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van
az áram- és a gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,
abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van
a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,

az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,
a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,
hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,
az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerű, fantáziátlan,
s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,
te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.
Szabadság (Kolozsvár)

Egy volt RMDSZ-tag
Sokak számára feltehetően csak azért meglepő a hír, hogy Tőkés László kilép az RMDSZ-ből, mivel a legtöbben nem is feltételezték, hogy az egykori tiszteletbeli elnök 2012 márciusában egyáltalán tagja még a Szövetségnek. E tagság már néhány évvel korábban sem zavarta abban, hogy szerepet játsszon egy versenypárt alapításában, majd miután az MPP-projekt nem jött be neki, a játékszert eldobva létrehozta a harmadik romániai magyar politikai tömörülést, s ugyan az EMNP-ben sem tölt be vezető tisztséget, aligha fájlalja, hogy sokan egyszerűen Tőkés-pártként emlegetik politikai életünk legújabb szereplőjét.
Mindeközben igyekezett megragadni minden alkalmat, hogy az RMDSZ-ről a lehető legsötétebb képet fesse, ám egy olyan szerepben, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként, amellyel a közvélemény előtt egyféle pártok felett lebegő konszenzuskeresőként próbált mutatkozni. Ám arról nem esett szó, hogy a Temes megyei szervezet kebelében mindvégig az RMDSZ tagjaként cselekedett. S ne felejtsük, hiszen nem mellékes, hogy az RMDSZ színeiben lett az Európai Parlament tagjává, egy ideig alelnökévé, e minőségében feltehetően a legjobban kereső hazai magyar politikussá. A brüsszeli mandátumról is leköszön vajon a tagsággal egy időben?
Mindezek fényében meglehetősen álságos, hogy az RMDSZ-ből történő kilépését elsősorban azzal magyarázza, hogy a verespataki beruházás ügyében elfogadhatatlan számára az RMDSZ álláspontja, a brüsszeli parlament folyosóin számára egyre kínosabb választ adni az aggódó kollégák kérdéseire. Tehát az belefér, hogy az általam is képviselt szervezet ellenében két pártot is alapítsak, de egy lezártatlan szakpolitikai kérdés miatt azonnal leadom a tagsági könyvecskét? Vicces a második érv is, miszerint az RMDSZ a felelős a schengeni csatlakozás halogatása miatt, miközben egy politikai félanalfabéta is tudja, hogy a holland jóváhagyás kifejezetten holland belpolitikai okok miatt késlekedik. A harmadik érv, a kormányzati szerepvállalás is sántít, különösen ha arra gondolunk, jelenleg annak a Băsescu államfőnek a kormányában vállal szerepet az RMDSZ, akivel nem oly rég éppen Tőkés László barátkozott az RMDSZ ellenében. Mennyivel lennénk előrébb, ha 2009 óta az RMDSZ mindvégig ellenzékben politizálna? A kilépést indokló negyedik érv szerint az RMDSZ az erdélyi magyarságot érintő megosztó politikát folytat. Azt hiszem, ez a más szemében a szálkát keresés tipikus esete.
A legszomorúbb, hogy hasonló kottából játszott konfliktusok juttatták oda a felvidéki magyarságot, hogy megosztott politikai képviselete egy nagy esélyt szalasszon el, ma szinte megkerülhetetlen, legerősebb ellenzéki frakcióval kezdhetnék az új parlamenti ciklust, ehelyett elveszett vagy százezer magyar szavazat, s egy tucatnyi képviselői hely a Felvidéken. A felelőst még sokáig keresik majd, de ez az eredményen aligha változtat. Hasonló helyzetekre nekünk sem kell soká várnunk, júniusban ki-ki magyarázhatja, miért, hol, hány mandátum veszett oda. Abban viszont szemernyi kétségem sincs, hogy a volt RMDSZ-tag semmit sem vállal majd a közös felelősségből.
Szűcs László
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Sorompót a hazaárulóknak!
Olyan időket élünk, amikor a politikai sáncok mélyülése miatt az elviselhetőnél több a hazaárulózás. Mintha nem tanulnánk a történelmi példákból, hogy csak a távolodó idő döntheti el többé-kevésbé igazságosan, hogy ki a nemzetáruló. Vagy még az sem. Kevesen tudják (magam Kovács Lajos, a nagy reformer közvetlen munkatársának és barátjának naplójában olvastam), hogy Széchenyi Istvánt egyszer durván lenemzetárulózta az önteltségének zenitjén lévő Kossuth Lajos, nagyvonalúan elfeledve, hogy pár évvel előbb, a pozsonyi diéta nyilvánossága előtt éppen ő nevezte a legnagyobb magyarnak! Mire Széchenyi a rá valló szerénységgel azt válaszolta: „Miért emel engemet olyan magasra, ahol én nem tudok megállni?” Az eset 1848 nyarának vége felé történt, amikor Széchenyi mind jobban kiborult, mert már erősen emésztette az önvád, hogy ő taszította Magyarországot az egyre nyilvánvalóbb veszedelembe. A közlekedés és közmunkálatok minisztereként minisztertanácsi ülésre ment, de ott még csak Kossuthot találta, aki éppen a Belgiumból érkezett új puskákat mustrálgatta. Csak pár szót váltottak, amikor Kossuth a már helyén ülő Széchenyi felé fordított egy fegyvert és teljes komolysággal így szólt: „Ezzel lőjük le a nemzetárulókat!” A megcélzott nem válaszolt, csak magába roskadt és pár perc múlva távozott. Kovács Lajos szerint sokáig nem lehetett hozzá szólni, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy egészségi (s vele lelki) állapota ekkortól még gyorsabban romlott.
Hogy kettőjük közül ki volt a hazaáruló, vagy inkább a kevésbé hazafi? Az, aki lelkesítő beszédeivel a népet fellázította és többszöri figyelmeztetés ellenére is egy hatalmas vereségbe vitte a nemzetet? Vagy az, aki végig kitartott amellett, hogy inkább a kompromisszumot kell keresni és nem elengedni az osztrákok kezét, mert Magyarország mind gazdaságilag, mind pedig katonailag túl gyenge ahhoz, hogy ellenségektől körülvéve megálljon saját lábán? Nos, e kérdések 164 éve foglalkoztatják a magyarságot. De sokaknak támpont lehet, hogy Kovács Lajos feljegyzései szerint a 67-es kiegyezéskor Deák Ferenc is egyértelműen Széchenyi oldalára állt.
Egy frissebb és fölötte szomorú hazaárulózás miatt írtam le a fentieket. Tőkés László EP-képviselő (akit a legújabb kósza hírek szerint Orbán Viktor állítólag a plágiumgyanúba bonyolódott Schmitt Pál helyére államelnöknek tenne, amit az is valószínűsíthet, hogy a nyilvánosság előtt már korábban is kijelentette: Tőkés az összmagyarság elnöke lehetne!) az EMNP kongresszusán, Magyarország mai nemzetközi konfliktusaira és azok „okozóira” utalva, azt mondta a pesti közszolgálati televíziónak, hogy a nemzetárulókat, elsősorban a balliberálisokat nem kellene beengedni Erdélybe! Emlékezhetünk, Tőkés nemcsak EP-képviselőként, de egykor püspökként is mondott már sok olyasmit, amit nem gondolt végig. Az ő logikáját követve, például nem lenne szabad beengedni Erdélybe a most 90 éves Göncz Árpádot, a szabad Magyarország első választott (majd újraválasztott) államelnökét, mert hát liberális lenne, s ugye a liberálisok azok, akik folyton jelentgetik Brüsszelben az Orbán-kormányt. Az ugye elhanyagolható, hogy Göncz Árpádot 56-os szerepéért halálra ítélte a kommunista rendszer? Lám, az aktuálpolitikai érdek és a talpnyalás így csinálhat egy igaz magyar hazafiból nemzetárulót!
Hogy mennyire kétélű ez a játék, ennek bizonyítására akár Orbán Viktort is ide idézhetjük. Emlékezhetünk rá, ellenzékben, a Fidesz elnökeként ő is többször feljelentette Brüsszelben az előző balliberális kormányt. Egyszer még az uniós támogatások felfüggesztését is kérte. Pedig azt a kormányt is magyar választók többsége (ha nem is kétharmada) választotta. Ha akkor nem volt hazafiatlanság szembemenni a magyar emberek többségének akaratával, akkor miért hazafiatlanság ma, s miért nem csak egyszerű politikai cselekedet? Vagy Orbán Viktornak sincs mit keresnie Erdélyben? Amikor az itteni magyarságot jön egymásnak ugratni, akkor biztosan nincs!
Sike Lajos
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Népszámlálásról, kisebbségről – közérthetően
Kutatói szakdolgozatokból készül hamarosan közérthető rádiós műsor: a hallgatók első kézből értesülhetnek a legújabb, kisebbségeket érintő kutatások eredményeiről.
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Közszolgálati Rádió között egy együttműködési protokollumot írt alá ma Kolozsváron Demeter András István, a rádió elnök-vezérigazgatója és Horváth István, a kutatóintézet elnöke. A dokumentum értelmében a két intézet közös műsorokat készít, amelyek konferenciákról, tudományos ülésszakokról, kiadványokról, kutatásokról riportok, hírek, komplexebb rádiós anyagok formájában, közérthető módon tálalva tükrözik a Kisebbségkutató Intézet tevékenységét. Az adások nemcsak a kolozsvári rádió adásrácsába kerülnek be, hanem a Közszolgálati Rádió más területi – például a temesvári vagy a konstancai – stúdiói is sugároznak majd a Kisebbségkutató Intézettel együttműködésben készült anyagokat.
Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar adásának vezetője megkeresésünkre elmondta, a Kisebbségkutató Intézet szakemberei közreműködése révén biztosítja a szakmai hátterét olyan adásoknak a megvalósításához, amelyek kisebbségekről a kisebbségek nyelvén, illetve a kisebbségekről román nyelven hallgathatók majd. Elmondta, egyébként a kolozsvári rádió műsorrácsában már létezik egy kisebbségi kérdésekkel foglalkozó, Interetnika című rovat. “Színvonala, jellege, töltete fog javulni azáltal, hogy ebbe a közös projektbe belevágunk a Kisebbségkutató Intézet munkatársaival. Az aktualitásokról szóló kisebb, 2-3 perces tudósítások is helyet kapnak a rádió programjában, ugyanakkor időben is tartalmasabb, akár félórás összeállításokban is gondolkodunk.
Ezeknek a gyakorisága, a műsorrácsban való elhelyezése a közeljövő feladata: egy héten belül bizonyára már tudni fogjuk, hogy gyakorlatilag hogyan is fog kinézni az együttműködés” – mondta. A projekttel foglalkozó csapat összetételéről Rostás-Péter István elmondta, a kutatóintézet részéről valószínűleg két személy fog erre odafigyelni, a rádió részéről is lesznek megbízott szerkesztők, az aktualitás szintjén az éppen beosztott riporter fog beszámolni a történésekről.
Horváth István a Transindexnek elmondta, az együttműködés ötletét Rostás-Péter István vetette fel. “A Kisebbségkutató Intézet működése szerteágazóbb – nemcsak a Kolozsvár-környéki magyarsággal foglalkozunk, hanem mindenfajta olyan típusú információt gyártunk, amelyek általában hasznos lehetne a román közszolgálati rádión belül működő kisebbségi műsoroknak, illetve az olyan műsoroknak, amelyek a többségnek szólnak a kisebbségi ügyekről” – mutatott rá.
Elmondta, hamarosan rádiós anyagokban dolgozzák fel azokat a témákat, amelyeket Nagyváradon, a Kisebbségkutató Intézet szervezte előadássorozat keretében taglaltak az előadó kutatók. Ilyen téma volt például a népszámlálás részleges eredményei.
”A rádióval közösen különböző kommunikációs felületeket kell összehoznunk: úgy képzeltük el, hogy a rádió a felkéréseit, elképzeléseit tudatja velünk, munkatársaink pedig beazonosítják azokat a forrásokat, amelyek használhatóak, és azokat a kutatókat, akik a felkérésnek eleget tudnak tenni” – magyarázta Horváth István.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Tőkés nem indul a romániai választásokon
Az RMDSZ hagyjon fel az érzelmi zsarolással – követeli Tőkés László EP-képviselő, aki egyben kijelentette azt is, hogy nem kíván jelöltként részt venni az idei romániai parlamenti választásokon.
Tőkés László nagyváradi EP-sajtóirodájában pénteken tartott tájékoztatón összegezte a március 15-iki ünnepi eseményeket Tőkés László az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Toró T. Tibor az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke. Mindketten elmondták, hogy Erdélyszerte méltóságteljesen ünnepelte nemzeti ünnepét a magyarság, de sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy egyes helyeken nem sikerült együtt ünnepelni, ami az ő megítélésük szerint az RMDSZ hibájából történt. Kitértek a verespataki bányaberuházás ügyére is, jelképértékűnek nevezve azt, hogy környezetvédő aktivisták éppen március 15-én szerveztek tüntetést Bukarestben a Környezetvédelmi Minisztérium előtt a verespataki bányaberuházás ellen. Tőkés László tudatta, hogy levelet küldött Borbély László és Kelemen Hunor RMDSZ-es miniszterekhez, amelyben felhívja a figyelmüket arra, hogy a magyar kormány az európai parlament 2010. május 5-én elfogadott határozatával összhangban elfogadhatatlannak tartja a ciánalapú bányatechnológia alkalmazását Európában, így Verespatakon is. „Nekünk nincs szükségünk még egy természeti bombára” -foglalta össze a veresepataki tervvel kapcsolatos álláspontját Tőkés László.
Nincs precedens
A politikusok elárulták azt is, hogy Tőkés Lászlónak az RMDSZ-ből való kilépése nyomán a szövetség kezdeményezte azt, hogy a román európai néppárti delegáció távolítsa el soraiból a volt püspököt. Ebben a vonatkozásban Tőkés László levelet küldött Theodor Stolojanhoz, aki az Európai Parlament Néppárti Frakció romániai delegációjának a vezetője, amelyben felhívta a román politikus figyelmét arra, hogy az ő RMDSZ-ből való kiválása nem jelenti azt, hogy el kívánja hagyni a romániai néppárti delegációt. Továbbá jelezte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt kérte felvételét az Európai Néppártba, és ebben az ügyben Theodor Stolojan támogatását kérte. Tőkés László néppárti tagságának ügyében tájékoztatták Wilfried Martenst az Európai Néppárt elnökét is.
„Nekem szabad mandátumom van, és nem diktálhat nekem az RMDSZ még akkor sem, ha bent maradtam volna, hát még így, hogy kiléptem” – fogalmazott Tőkés László, míg Toró T. Tibor felidézte az RMDSZ és az EMNT között kötött együttműködési megállapodás 15. pontját, mely kimondja, hogy a felek saját szervezetüknek tartoznak felelősséggel. Tőkés Lászlónak és Toró T. Tibornak nincs tudomásuk arról, hogy korábban bárkit kizártak volna az európai néppárti frakcióból. Helyes arány
A hazai politikai élet helyzetére áttérve Tőkés László kifejtette, hogy Romániában fenyeget az álliberálisokkal szövetkező posztkommunista PSD visszatérésének veszélye, ilyen körülmények között az erdélyi magyar politikai tényezők együttműködésére van szükség. Toró T. Tibor felvázolta, hogy az EMNP választási stratégiája megtalálni a verseny és az együttműködés helyes arányát. Azokon a területeken, ahol a magyarság többségben él, ott a magyar politikai erők közötti versenyt szorgalmazza az EMNP, ilyen térség a Székelyföld, vagy az Érmellék, fejtette ki Toró, aki így folytatta: a szórványban az EMNP elképzelhetőnek tartja az RMDSZ jelöltjeinek a támogatását, de csak a rátermett, korrupcióval nem gyanúsítható jelöltekét, míg azokban a román többségű régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség van, együttműködésre van szükség. Ilyen helyeknek nevezte Toró a nagyvárosokat, Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, Szatmárt, Nagyváradot. Az EMNP javasolja, hogy élesszék fel az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, mondta Toró, hozzátéve, hogy a kisebbségi politizálásban hangsúlyosan kell képviselni az autonómia ügyét, a külpolitika tekintetében pedig az egész kárpát-medencei magyarság egységes álláspontot kellene képviseljen.
Erkölcsi zsarolás
Tőkés László kifejtette, hogy huszonkét év elmúltával az RMDSZ szavazótábora 400 ezerre csökkent, majd így folytatta: „az RMDSZ húsz éve az egységet szajkózza, kisajátította a nemzetet, de ha egy politikai eszköz nem adekvát, akkor új politikai eszközt kell létrehozni.” Toró T. Tibor felhívta a figyelmet arra is, hogy az RMDSZ azzal riogatja a hazai magyar közvéleményt, hogy a magyar pártok közötti verseny veszélybe sodorja a magyar politikai jelenlétet a román parlamentben. Toró aláhúzta, hogy a 2008-ban elfogadott alternatív választási küszöb intézménye szinte kizárja annak lehetőségét, hogy a magyar közösség képviselet nélkül maradjon a parlamentben. Az alternatív választási küszöb értelmében ha egy párt hat képviselői és három szenátori mandátumot nyer, akkor bejut a parlamentbe függetlenül attól, hogy országos szinten elérte-e vagy sem a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt. „Törjünk ki az RMDSZ erkölcsi zsarolásából, szabadítsuk fel az erdélyi magyarságot ebből az érzelmi rabigából” – tette hozzá Tőkés László. Újságírói kérdésre válaszolva mindkét politikus azt válaszolta: nem tudják kik lehetnek azok, akik a Bihar megyei RMDSZ politikusokat kifigurázó röplapokat készítették és terjesztették Nagyváradon. „Én nyíltan elmondom, hogy az RMDSZ politikusok korruptak” – reagált Tőkés László a kérdésre, míg Toró T. Tibor hozzátette, hogy az effajta negatív kampányok nem tartoznak bele az EMNP eszköztárába. Végezetül az Erdély Online kérdésre, miszerint részt vesz-e jelöltként az idei romániai választásokon, Tőkés László a következő választ adta: „Nem, eszem ágában sincs!”
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

Magyar állami kitüntetéseket adtak át
Csütörtökön este, a XI. Ifjúsági Néptánctalálkozó gálaműsora keretében vette át március 15-i magyar állami kitüntetését Dávid Lajos, a nagybányai Teleki Magyar Ház vezetője (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Gaal György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Tolna Éva Gizella nyugalmazott pedagógus (Magyar Arany Érdemkereszt), Kézdi Imola, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje), Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke (Magyar Arany Érdemkereszt), Asztalos Lajos helytörténész (Magyar Ezüst Érdemkereszt).
Továbbá Bú József Olivér fafaragó (Magyar Ezüst Érdemkereszt) és Mózes Attila író, szerkesztő (Magyar Érdemrend Lovagkeresztje).
A kitüntetéseket Szilágyi Mátyás főkonzul adta át a Kolozsvári Magyar Operában.
Szabadság (Kolozsvár)

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Böjte Csaba lett a Csíki Magánjavak elnöke
Böjte Csaba ferences rendi szerzetest választották meg a Csíki Magánjavak elnökének a szervezet március 17-i közgyűlésén. A szerzetes elnökké való vasztásában szerepe volt a csíksomlyói szeretetotthon működtetésének is.
Hargita Megye Tanácsának kezdeményezésére a csíkszeredai megyeházán tartották meg a Csíki Magánjavak közgyűlését március 17-én. A megújított kilenctagú igazgatótanács Böjte Csaba ferences rendi szerzetest választotta meg a szervezet elnökének. Hajdu M. Gábor leköszönő elnök javaslatára az új igazgatótanácsba parlamenti képviselőket is beválasztottak. Így a csíki térségből Becze Istvánt, Rafain Zoltánt, Biró Albint, Korodi Attilát és Tánczos Barnát, míg a gyergyói térségből Böjte Csabát, Gál-Pál Lászlót, Szász Mártont és Bányász Józsefet választotta a 84 jelen levő, szavazati joggal rendelkező képviselő az igazgatótanács tagjaivá. A cenzorbizottság tagjai Kedves Imre, Kovács Judit és Nagy István lettek.
Hajdu M. Gábor leköszönő elnök részletesen beszámolt a Csíki Magánjavak igazgatótanácsának a 2007. március 10-i közgyűlés óta eltelt időszakban kifejtett tevékenységéről
– A Csíki Magánjavaknak történelmileg megszolgált, telekkönyvileg bizonyított, a román törvényhozás által 1934-ben és 1946-ban elfogadott törvényekkel elismert joga van a visszaigényelt vagyonára, amelyre sok haszonlesőnek fáj a foga, pedig ennek a vagyonnak a csíki, gyergyói és gyimesi nemzeti közösségünk érdekeit kell szolgálnia. Mint ahogy azt szolgálja a Böjte Csaba áldásos közreműködésével megvalósult csíksomlyói szeretetotthon – hangzott el a beszámolóban. A Csíki Magánjavak az egyetlen ténylegesen visszakapott ingatlanját, a Domokos Pál Péter nevét viselő hajdani gyermekotthont 2008-ban évi egyeurós jelképes díjért adta bérbe a Szent Ferenc Alapítványnak a segítségre szoruló gyerekek középfokú és egyetemi oktatása támogatásának céljából. A Szent István tiszteletére felszentelt csíksomlyói kollégiumban jelenleg száz székelyföldi fiatal él, akik különböző csíkszeredai oktatási intézményekben tanulnak.
Mivel a két évtizeddel ezelőtt újraalakult Csíki Magánjavak nem rendelkezik semmilyen pénzügyi forrással – így nem tudja érdekvédelmét hatékonyan ellátni –, a szervezet leköszönő vezetősége Hargita Megye Tanácsával való intézményes együttműködést javasolt. A csíki, gyergyói és gyimesi közösségek képviselői egyhangúlag megszavazták az együttműködési megállapodásnak a megkötését, amelynek értelmében a megyei tanács a Csíki Magánjavak vagyonának kezelésére egy közösségi fejlesztési társulást (ADI) hoz létre, amelynek alapító tagjai az érintett települések lesznek. Hargita Megye Tanácsa egy nappal korábban, a Gyergyószentmiklóson tartott március 16-i soros havi ülésén bízta meg Borboly Csabát, a megyei tanács elnökét a közösségi társulás megalakításához szükséges lépések megtételével.
Erdély.ma

Quo vadis, MOGYE? – Konferencia a határokon átnyúló összefogásról a magyar felsőoktatásért
„A magyar főtagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti. Éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a romániai egyetemek versenyében” – hangzott el szombaton, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület által Marosvásárhelyen szervezett Határokon átnyúló összefogás a magyar nyelvű felsőoktatásért című konferencián.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) a magyar főtagozat létrehozását nem lehet önerőből megtenni, szükség van a magyarországi társegyetemek segítségére – mondta prof. dr. Kincses Ajtay Mária-Adrienne, a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) elnöke. A szervezet 3 éves működése során szoros kapcsolatokat alakított ki számos anyaországi felsőoktatási intézménnyel, meghívására több mint száz előadó érkezett Marosvásárhelyre, támogatásukra lehet számítani, ám e támogatás nem korlátozódhat csupán oktatócserére, szükség van a kutatási programok összehangolására, a hallgatók külföldi továbbképzésére.
Prof. dr. Bódis József, az MTA doktora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke, a Pécsi Tudományegyetem rektora a Magyar Rektori Konferencia szerepéről beszélt a törvényalkotásban, előadásában kitérve a magyarországi oktatási rendszer struktúraváltására, a minőségi képzést célzó, kerettörvény kapcsán történt szakmai egyeztetésre, a kerettörvény hiányosságait sem hallgatva el. A MOGYE-n felmerült konfliktus kapcsán kifejtette: a felsőfokú oktatás igazi alapja a tudományos tevékenység, a teljesítmény, hiszen ez minden akkreditációs folyamat legfőbb szempontja. „Kezet kell nyújtanunk az itteni kollégáknak. A magyarországi egyetemeken – ahol erősödni fog a doktori képzés – megvan az akkreditációs potenciál, amivel segíteni tudnak” – jelentette ki Bódis professzor. Prof. dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, a Szívsebészeti Klinikának professzora történelmi visszatekintőjében a MOGYE létrejöttéről beszélt, részletesebben kitérve az itteni orvosképzés kezdeteire, a román nyelvű képzés bevezetésének körülményeire.
„Az orvosképzés során a legfontosabb az óriási tananyag elsajátítása, amit legkönnyebben anyanyelven lehet. Az a fajta orvosi képzés, amikor az előadásokat magyarul tartják a hallgatóknak, a gyakorlatot románul, nonszensz” – jelentette ki. Prof. dr. Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora feltette a kérdést: „Mennyire lehet hiteles egy egyetem, amely a hallgatóinak egy részét elveszíti, amely nem a közösség hosszú távú megmaradását, jövőjét szolgálja? Az egyetem szerepe a minőségi oktatás mellett az is, hogy neveljen, olyan értelmiséget hozzon létre dákjaiból, amely a közösséget felemeli. Milyen felelőssége van egy magát magyar vezetőnek nevező egyetemi vezetőnek? Hibás nézet az, hogy semmilyen, hogy mindenki boldoguljon a saját portáján.
Orvosokra szükség van – itthon. Orvosprofesszorainknak ki kell nevelniük az utánpótlást. Magyarország segítségével tudjuk ezt megtenni, de a közös cselekvés ne akadjon el a gondolat szintjén. Hozzuk létre az erdélyi magyar tudományegyetemek vezetői konferenciáját, amely vállalja, hogy hitelesen próbálja szolgálni a közösséget, egymást segítve építkezik, szót emel a magyar nyelvű képzés mellett, javaslatot tesz politikai vezetőinknek, a társadalomnak, hogy mit kellene tenni az egyetemi oktatás érdekében. A magyar tagozat létrehozása a MOGYE-n senki ellenére nem történik, senki jogait, előjogait nem veszélyezteti” – jelentette ki.
Dr. Soós Anna egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese támogatta Dávid László rektor javaslatát, szerinte a romániai magyar egyetemek vezetői fórumának létrehozásával lehetővé válna, hogy Magyarország felé is egységes álláspontot képviseljenek a romániai magyar egyetemi képzés ügyében. Prof. dr. Miseta Attila, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja hangsúlyozta, a romániai magyar orvosképzés fejlesztése nemcsak magyar, de román érdek is, hiszen a magyar közösségek fennmaradását segítik elő Romániában.
A Pécsi Egyetem hallgatói önkormányzatát Maróti Péter elnök és Varga Péter alelnök képviselték. Prof. Tóth Csaba, az MTA doktorának, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának, az Urológiai Klinika professzorának érdekfeszítő és szellemes előadása üdítően hatott a közönségre, prezentációjában visszatérő gondolatok: óvjuk egymást és környezetünket, védeni kell a hatalmas fákat tartó erdélyi gyökereket, megbecsülni a magyar nyelvet. Prof. dr. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvostudományi Karának dékánhelyettese elmondta, jelenleg a fennmaradásért küzdenek, erkölcsi kötelességnek nevezte az új törvény betartását a MOGYE-n. Quo vadis, MOGYE? – tette fel a kérdést, úgy vélve, hogy az egyetem jövője a közös oktatásban van, de egyenlőségi viszonyok mellett. Hangsúlyozta, az egyetemek közötti felerősödő versenyhelyzetben éppen a multikulturalitás, a kétnyelvűség, az egyetem európai jellege az, ami előnyt jelenthet a MOGYE számára.
Dr. Horváth Gizella egyetemi docens, a Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta az óvodától az egyetemig, Derzsi Ákos parlamenti képviselő, az egészségügyi és családvédelmi bizottság és európai üzleti kapcsolatokért felelős bizottság tagja a magyarul történő felnőttképzés jogszabályi hátteréről tartott előadást. A konferenciára nem érkezett meg prof. dr. Kellermayer Miklós, az MTA doktora, és nem jött el Tőkés László református lelkész, az Európai Parlament képviselője sem. Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Műbalhé és listaháború
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.
Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?
- A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.
De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.
Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?
Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.
Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.
De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.
–Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?
- Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.
Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.
Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.
Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)
- Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?
- Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.
A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.
Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.
Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.
Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.
Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.
Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.
Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.
Boldog Zoltán
irodalmijelen.hu

Markó Béla: önálló és eredményes politizálással kerülhető el Erdélyben az MKP-éhoz hasonló kudarc
Az önálló politizálás szükségességét és az eredmények elengedhetetlenségét hangsúlyozta Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes a szlovákiai választások tanulságaképpen.
“Nem hiszem, hogy a szlovákiai választásokból azt a következtetést kellene levonni, hogy a vegyes pártoké a jövő” – jelentette ki Markó az Erdélyi Magyar Televíziónak adott vasárnapi interjúban. A romániai miniszterelnök-helyettes szerint az a tény, hogy a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) másodjára sem sikerült átlépnie a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt, annak a következménye, hogy az MKP kikerült a kormányból, és nem volt már képes megakadályozni a szlovákiai nacionalista intézkedéseket. A szlovákiai magyar szavazók azért kezdtek alternatívákat keresni, mert rájöttek, hogy ez a párt hiába van a parlamentben.
“Ez komoly figyelmeztetés. A választók elvárják, hogy ne csak ott legyünk a parlamentben, hanem eszközeink is legyenek a problémáik megoldására” – jelentette ki Markó Béla. Szerinte az is hozzájárult az MKP sikertelenségéhez, hogy a párt részben feladta önállóságát, Magyarországhoz próbált igazodni. “Nekünk a magyarországi támogatás nagyon fontos, vezérlésre azonban nincs szükségünk” – jelentette ki Markó.
Hozzátette, az erdélyi magyarság körében kialakult többpártiságot sem tartja természetesnek. “Egy politikai csoport újból és újból nekifut, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) szemben pártot csináljon, aztán a választásokon rájönnek, hogy nem igazán megy a dolog” – értelmezte a helyzetet Markó. Szerinte az erdélyi magyarság jövőjét kockáztatják azok, akik “erőnek erejével szét akarják szabdalni” a közösséget.
Markó kifejtette, nem nagyon hisz az erdélyi magyar pártok együttműködésében. Az RMDSZ ugyanis egyszer már nyitottnak mutatkozott az együttműködésre, amikor Tőkés Lászlót az Európai Parlament képviselőjelöltjeit tartalmazó listája élére tette, a próbálkozással azonban rossz tapasztalatokat szerzett. “Én azért nem hiszem, hogy az idén sor kerülhet egy ilyen együttműködésre, mert bármennyire is nyitottak legyünk, ezeket a pártokat nem azért hozták létre, hogy együttműködjenek az RMDSZ-szel” – állapította meg az RMDSZ volt elnöke.
Romániában idén júniusban rendeznek helyhatósági, novemberben pedig parlamenti választásokat.
Gazda Árpád
MTI