Trilógia a rovásírásról
Mandics György (sz. 1943) neve – mint írástörténész – 1981-ben vált közismertté. Ekkor látott napvilágot Bukarestben A rejtélyes írások könyve című munkája, amelyben az írás(ok) kialakulásának titkaival foglalkozott. Akkori bevezető soraiban leszögezte: föltett szándéka az volt, hogy "a mozgásban levő tudományt mutassa be, nem a végleges, lezárt s a megfellebbezhetetlenség és örökkévalóság pózában tetszelgő tudást".
Ezt a "felismerést" érvényesítette most is Róvott múltunk háromkötetes monumentális munkájában: a harminc esztendő alatt tetemesen felgyűlt ismeretanyag – alkotó-teremtő műhelyében – kézikönyvvé vált. Ezúttal valamelyest szűkült a témakör: figyelme javarészt a székely- magyar rovásírás történetére összpontosult. Persze, összegezés közben nem feledkezett meg az írástörténet eddig felmutatott általános eredményeiről: a múltba való "visszatekintések" nagyon gyakran megerősítették, igazolták, olykor pontosították friss meglátásait. És ez inverz is működött.
Az első kötet első könyve az Előítéletek, előfeltevések címet viseli, anyaga hat fejezetre tagolódik. A szerző teljességigénye csodálatra méltó: úgyszólván mindenkit megemlít, aki valaha nyilatkozni "mert" a rovásírás minőségi jegyeiről, forrásairól, illetőleg a székelység származásáról. Utal arra, hogy a hatalom szempontja már első királyaink idején jelentkezett, és hogy a "tudósok kontra amatőrök" háborúja ma sem ért véget. Oknyomozó módszerrel tárta föl például Tar Mihály 19. század végi, 20. század eleji "ügyködéseit", hogy végül is valamelyes fény derüljön a hamisításkísérletek kiváltó okaira.
Az elmélyült, a szakszerű kutatómunka végzése közben a szerzőben is megfogalmazódott a töprengésre késztető kérdés: "mi (magyarok) kihez tarozunk? Ki a mi természetes rokonunk? S ki az, akire csak hasonlítunk, ám kötelékünk nem igazi vérségi rokonság, csupán a felületi jegyek alapján kialakult szimpátia?"
Megállapítja: "a magyar rovásírás valójában csak egyike a nagyszámú rovástechnikai alapon létrejött jelrendszernek", és hogy az írások "nem genetikusan, rokoni szempontból, hanem írástechnikailag összefüggő rendszerek". Ebből logikusan következik a fontos feladat: szükséges a "történelmi összefüggések újrarajzolása".
A kötet II. fejezete a következő címet viseli: A bizonyítások könyve. Corpus inscriptionum Siculo- Hungarorum. A corpus szó jelzi: itt a még katalogizálható, illetve az elveszett vagy lappangó emlékek összességéről, gyűjteményéről van szó. Elsőként a megsemmisült (vagy pontatlan) emlékek számottevő részéről szerzünk tudomást, másodízben pedig az elveszett, de másolatokban megmaradt emlékanyag kerül bemutatásra. A corpus összeállítása fontos feltétel: "Csak ekkor kezdődhet el a kanonizáció: a hiteles, a kétséges és kétségtelen hamisítvány szétválogatása, hogy minden érdeklődő tudja: az adott új lelet mit ér, hova sorolandó". Ezt segíti elő a trilógia illusztrációs anyaga, a közölt 2408 (!) kép is.
Mandics nagy művének II. kötete sajátosan megfogalmazott címekkel kezdődik, például: Sumér–magyar örökség? Rovásíró párthusok? A kelta–magyar örökség? A neolitikum magyar írásai? stb. Ez utóbbi kérdéskör kapcsán a szerző megjegyzi: a balkáni íráskomplexummal foglalkozó "elmélet keretében a szerb, a bolgár, a román és a magyar kutatók versenyt futnak a nemzeti dicsőség jegyében az elsőség megszerzéséért". Itt tehát – több esetben – a tudományos alapvetést nélkülöző álságoskodásokról esik szó. Ezek gyakran a történelmietlenség kirívó példái: kérdésessé próbálják tenni a historikum hiteles voltát. Ilyen kérdőjelekkel végződő cím – megszámoltam – huszonhárom van a kötetben.
A következő fejezet szép címe: A hunok holdudvarában. A szerző bevezető mondata így hangzik: "A hunokkal elérkeztünk az elvileg lehetséges megsejtések homályzónájába, vagyis a megfejtésekre létezik egy olyan történelmi paradigma (…), mely szerint a magyarság valamilyen fokon – antropológiai vagy kulturális értelemben – rokon a hunokkal". Mostanság egyre gyakrabban hallani arról, hogy – például – a távoli Mongóliában megsűrűsödtek a régészeti feltárások, s olyan eszközök, olyan "rótt" emlékek bukkantak elő, amelyek a korai hunok életvitelét tükrözik. Itt most – kis kitérőként – személyes tapasztalataimat mondom el.
2012. április 17-én a mongóliai Ulan Batorból egyetemi tanárok érkeztek Kibédre: dr. Ucsiraltu professzor, D. Erdenebátor régész-történész, Csagdarszüren filmrendező, néprajzkutató. A rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista volt.
Nos, dr. Obrusánszky utóbb nagy tanulmányt közölt Székelyföld hun hagyatéka címmel. Megjelent a Korösi Csoma Sándor – Lelki élet, vallásosság kötetben. Szerkesztették: Gazda József és Szabó Etelka, Sepsiszentgyörgy 2013. A kibédi találkozóról így számolt be:
"Udvarhelyi körutunk alkalmával Ráduly János kis kibédi gyűjteménye nagy meglepetést okozott mindnyájunknak. A kis székely faluban élő néprajzkutató a hazai és a kelet-európai rővásemlékek kiváló ismerője, előadta eredményeit nekünk, látogatóknak a magyar rovásjelek eredetéről. Szerinte azok leginkább az észak-kaukázusiakhoz állnak legközelebb (…) A mongolok csodálkozva hallgatták Rádulyt, kiderült, teljesen egyetértettek álláspontjával (…) Az idős kutató egyszer csak elővett egy régi rovásbotot, és elmagyarázta, hogyan használták, és milyen adatokat tüntettek fel rajta. Ucsiraltunak egyszer eszébe jutott valami: a kínai Si Csi krónika azt írta, hogy a hunoknak nincs írásuk, csak fába rónak jeleket. Szerinte a rovásbotról emlékezett meg az ókori szerző (…) A következő, Ráduly által bemutatott tárgy megint csodálatot keltett. Egy szarvasagancsból készített szarut vett elő a magyar szakember pusztán azért, hogy rovásjeleket mutasson. Erdenebátor csodálkozva kérdezte, hogy mire való ez a tárgy, és kik használták. A mongol régész elmondta, hogy a mongóliai hun sírokból került elő ilyen lelet, de senki sem tudta, hogy mire való. Most már megvan a megoldás – mondta. Meglepte, hogy nemcsak a forma, hanem a rajta lévő díszítés kétezer év óta szinte semmit sem változott."
A kötet második felében Mandics az avar nyelvemlékeket vette számba, itt külön fejezetet kapott a nagyszentmiklósi aranykincs. Ezt írta: "A nagyszentmiklósi kincs a rovásírásos emlékanyag kétségtelen csúcsa külföldi elismertsége miatt, hiszen az egyetlen, amelyik egy nemzetközi érdeklődést kiváltó aranyleleten található". A megfejtők sokasága azt jelzi, hogy az olvasatok kérdésköre további tanulmányozást igényel. Máris fölmerült a kincs és a híressé vált szarvasi tűtartó betűrendszerének közeli "együvé tartozása". Az újabban végzett radiokarbon-mérések alapján a kincs késő avar korinak minősíthető. De vigyázat: "a radiokarbon módszer sok sebből vérzik".
A kötet legutolsó fejezetében Árpád népének rovásírásos emlékeiről esik szó. A magyarok mellett a következő "népek" jöhetnek számításba: kunok, jászok, kabarok, besenyők.
Ráduly János
Népújság (Marosvásárhely)

Szoborral tisztelgett Kovászna Gazdáné Olosz Ella emléke előtt
"Gazdáné Olosz Ella egyetemes értékeket teremtett, és lázas munkával eltöltött évei során úgy ötvözte a hagyományt a modernnel, az ősi technikákat a korszerű kifejezés eszközeivel, hogy gyökeresen átértelmezte ezek viszonyát, és teljesen új, félreismerhetetlen formanyelvet teremtett. Egy új világot" – hangzott el szeptember 8-án, vasárnap Kovásznán, a textilművész, néprajzkutató egykori lakhelyén.
A fürdőváros egyik legforgalmasabb részén avatták fel Gazdáné Olosz Ella szobrát, Vargha Mihály szobrászművész alkotását. Az 1993-ban elhunyt művész egykori lakóhelyén szervezett avatóünnepséget megemlékezés és Gazdáné Olosz Ella munkáinak méltatása követte. A mellszobor kivitelezését a kovásznai és a háromszéki önkormányzat támogatta, de a művész családja és több magánszemély is hozzájárult. Az avató a 16. Kovásznai Városnapok rendezvénysorozat része volt.
Az eseményen a betegsége miatt távolmaradó Szakolczai Lajos irodalomtörténész és művészetkritikus méltatását Darvas László színművész olvasta fel, beszédet mondott Petre Străchinaru művelődésszervező és Thiesz János, Kovászna polgármestere. "Gazdáné Olosz Ella a maga módján legújabb kori Kőrösi Csoma Sándorunk volt, azzal a különbséggel, hogy ő visszatért Kovásznára, s a magával hozott kincset itt dolgozta fel. Keleti és nyugati utazásai során felismerte, hogy mi magyarok legalább annyira tartozunk Kelethez, mint amennyire a Nyugathoz kötődünk" – méltatta a textilművész munkásságát Tibori Szabó Zoltán újságíró.
Gazda József művészeti író, Gazdáné Olosz Ella férje emléklapot nyújtott át mindazoknak, akik hozzájárultak a szobor elkészítéséhez. Az 1937-ben a Brassó megyei Keresztváron született Gazdáné Olosz Ella haláláig Kovásznán élt és alkotott. Több alkalommal tett tanulmányutat Nyugat-Európába és a Közel- és Közép-Keletre, hogy minél alaposabban megismerkedhessen az emberiség egyetemes kultúrájával. Művészi célja a népi szövés és a "magas művészet" kategóriájába tartozó gobelin szintézisének megteremtése volt, illetve a paraszti és a polgári tradíció közelítése mellett hidat építeni az ősi és a modern, valamint a keleti és nyugati törekvések között. Mindezt úgy igyekezett megvalósítani, hogy fonalait természetes növényi és ásványi festékekkel maga színezte, ezekből pedig saját kezűleg szőtte szőnyegeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Mi, hol, mikor?
Ünnep Csernátonban
A csernátoni Haszmann Pál Múzeum fennállásának negyvenedik évfordulóján ma 13 órától ünnepi rendezvénnyel emlékezik a múzeumalapításra. A megnyitó után bemutatják A csernátoni Haszmann Pál Múzeum című albumot, majd a rádiókiállítás működőképes darabjait szólaltatják meg. 15 órától a Codex régizene-együttes koncertje, 16 órától pedig a Csernátoni burrogtató című gépésztalálkozó, régi gépek bemutatója várja az érdeklődőket.
A Nemzetközi Néptáncfesztivál és Őszi Vásár programja
Ma: 11 órától a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban borvízkóstolás; a színpadon táncegyüttesek műsora; 13 órától vásári bábjáték: Szegény ember királysága (Cimborák bábszínház); 15 órától népviselet-bemutató a külföldi néptánccsoportok közreműködésével; 15.30 órától táncegyüttesek műsora; 17.30 órától a Nemzetközi Néptáncfesztivál gálája: Világok tánca – a fesztivál résztvevőinek közös produkciója; 18.30 órától Fabatka és meghívottai (Sepsiszentgyörgy); 21 órától Nadara zenekar; 21.30 órától táncház, nemzetközi folkest a Bástya vendéglőben. Holnap: 11 órától Tökfesztivál a vásártéren: töklámpáskészítés, tökszobrászat, tökínyencségek felszolgálása (záróra: 16 óra) – a Gyermekek Palotájának környezetvédelmi köre és a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat; 12 órától a színpadon gyermektáncház a Folker együttessel; 17 órától Párbeszédek az udvari zene és a népzene, valamint az udvari táncok és a népi táncok között – muzsikál a Codex együttes (Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda), közreműködik a Háromszék Táncegyüttes és a Passeggio Historikus Táncegyüttes (Kolozsvár); 18.30 órától menasági énekek és táncok – Repülj, Madár Hagyományőrző Egyesület; 20 órától Muzsikás együttes (Budapest). Állandó programok: 10–20 óráig őszi termény- és kézművesvásár a Szabadság téren; 11–20 óráig borvíztörténeti kiállítás – a Kulturális Örökségnapok részeként az Erzsébet parkban; 11–17 óráig népi gyermekjátékok – a Guzsalyas Alapítvány, a Caritas Családsegítő Szolgálata, a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat, a Tanulók Palotája, valamint a Vöröskereszt közreműködésével a Szabadság téren; 11–17 óráig történelmi játékok – Toma és csapata (Tolna) az Erzsébet parkban; 14–15 óráig Jó ebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában; 13–15 óráig vásári csárda hagyományos étkekkel és borkert; 18–20 óráig estebédhez szól a muzsika – István Ildikó és zenekara zenél a vásári csárdában. További részletek a www.sepsi.ro oldalon találhatók. Béke-világnap Kézdivásárhelyen
A Zöld Nap Egyesület és a kézdivásárhelyi sportiroda immár ötödik alkalommal emlékezik meg a béke világnapjáról ma 18 órától. Kérik a lakosságot, hogy ma délután alkossák meg velük a békejelt a városi sportcsarnok és a stadion között. Ha lehet, mindenki fehér felsőben menjen a rendezvényre. Bővebb információ a zoldnap.info/web/bekenapja_otodszor honlapon.
Civil konferencia
A sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Nyelv és közösség, nyelvi jogaink című konferenciával folytatódik ma a Civil Napok programja. 9.30 órától a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke, Bereczki Kinga köszöntője, után a következő előadások hangzanak el: A nyelvi közösség szolgálata. Tudunk-e élni a joggal? – Tulit Ilona, a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács alelnöke; Gyakorlati jogérvényesítés az anyanyelvhasználat terén – Horváth Kovács Ádám, a Civil Elkötelezettség Mozgalom elnöke; Kétnyelvűség az intézményekben és a vállalatoknál – Szőcs Csongor, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke; Anyanyelvhasználat Székelyföldön – Helyi kezdeményezések és projektek bemutatása – Soós Gyula önkéntes; Jogok a jogtalanságban – Gazda József szociográfus és művészeti író; A magyar nyelv védelmében Háromszéken – Bereczki Kinga. 12 órától a konferencia zárása.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda József: az autonómia a szülőföld megtartását jelentené
A magyar szétszórattatás lelki térképét rajzolta meg Gazda József művészeti közíró. A székely értelmiségi az utóbbi évtizedekben 54 országban járt magyarokat keresve, Új-Zélandtól Brazíliáig a földkerekség sok szögletében jegyezte föl a világban hagyott nyomainkat. Ma is Háromszéken éli a félrelökött magyarság sorsát, mondja a Székelyek Nagy Menetelésre készülve a 77 éves alkotó a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában.
Hol vagytok magyarok: – kiáltja a közíró, a háromszéki Kovásznán élő Gazda József kétkötetes, hatalmas ívű munkájában, amelyet a héten mutattak be az Írószövetségben. A Harmadik ág című alkotás a világban szétszóródott magyarság múltjáról és jelenéről szól.
Az első könyvben a hazátlanná válás kényszerű körülményeiről, a politikai elnyomás, megtorlás, az országcsonkolás, a diktatúra, majd a jobb megélhetés, a karrier reményének folyamatairól ír a szerző.
Az emigráció történetét nézve az első hullám a Rákóczi szabadságharc után következett be, majd folytatódott 1848-49-ben, a 20. század fordulóján az ambiciózusabb szegények áradata özönlött ki, aztán Trianon következett, 1944-ben majd egymilliós nemzetrész sodródott a szovjet invázió előtt a fronttal, majd az 1956-os emigráció következett, a 60-as években Délvidéket, a 80-as években Erdélyt hagyták el sokan, sorolta Gazda József. Majd következik a mai idők egész magyar nemzetet érintő leszorítottsága, amelyben a világmaffia a szegényebb országokat prédának tekinti, s az emberek a munkanélküliség elől menekülnek.
A második, Félszáz ország című kötet a szerző találkozásairól szól. Gazda József ezer embert kérdezett meg a világ 54 országában a megmaradás esélyeiről, mert, ahogy írja „ennyi helyen szóródtak szét levelei a magyar fának. E könyvvel és a benne megszólalók szavaival üzenem, kiáltom minden magyarnak, éljen bárhol is a nagyvilágban, sorsunk a saját kezünkben van.”
A szerző szerint általánosságban elmondható, hogy a magyar egy nagyon individuális, hihetetlenül tehetséges nép, amelyet akár hová dobnak is, mindig talpra tud állni, és képes utcaseprőből is főnökké válni, ugyanakkor a beolvadásban is élen járunk.
Gazda József hangsúlyozta: a reményt nem szabad feladni. Ennek is eszköze az autonómia megszerzésére, a szülőföld megtartásáért szervezett Székelyek Nagy Menetelése október 27-én. „Az autonómia a szülőföld és önmagunk megtartását jelentené, mert minden erő célpontja vagyunk, hogy bennünket el tudjanak pusztítani”, fogalmazott Gazda József.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság
Erdély.ma

A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén... (Válaszféle a Magyari Nándoroknak)
Szeretnék tisztelettel tekinteni a romániai magyar szellemi elitre, a tudományos ranglétrán legmagasabbra jutott – hadd nevezzem így őket – szuperkoponyáinkra. Szeretném tisztelni őket azért, hogy szellemi képességüket a nemzet szolgálatába állítják.
Sajnos, többükkel ezt nem tehetem. Legutóbb Salat Leventével sajtóvitáztam, hangot adván ama véleményemnek, hogy okos érvelésével a „másik oldal” malmára hajtja a vizet, hogy ne mondjam úgy: odaátra és ellenünk „dolgozik”. Hogy semmiről sem sikerült meggyőznöm, egy azóta megjelent újabb írásával támasztja alá. Vele újra felvenni a csatabárdot nem akarom, mert nem lehet célom, hogy arra ingereljem, tovább rontsa – amennyiben képes erre – autonómiaesélyeinket. Mert ha csak egy embert is meggyőz arról, hogy értelmetlenség a kisebbségi sorsban élő magyarság megmaradásának pillanatnyilag egyetlen biztosítékáért, az autonómiáért küzdeni, bizony rontja. S én hiszek abban, hogy minden ember számít, minden magyar felelős minden magyarért. Igen, de most itt a másik „elitünk”, ama ranglétra másik jelessége: Magyari Nándor László. Mekkora segítség lenne, ha az ő tudása szövetséges tudás, szellemi ereje szövetséges erő lenne. De sajnos nem az. Hallgatom a bukaresti rádió október elsejei magyar adásában, miként nevezi autonómiáért való busójárásnak a készülő székelyföldi tüntetést (Magyari Nándor Busójárás autonómiáért írása blogján, a systemcritic.blogspot.ro honlapon jelent meg – szerk. megj). Az idő átlépésének egy képtelen „összevetése” jut eszembe: ha Hunyadi Jánosnak Magyari Nándor lett volna szellemi tanácsadója, nem született volna nándorfehérvári győzelem. Mert nándorfehérvári győzelmek csak a lehetetlen megkísértésével „jöhetnek össze”. Ő pedig okos racionalitásával, okoskodó bölcsességével, a gúnytól sem visszarettenő fölényességével úgymond „tisztán látja”, hogy nekünk, „rommagyaroknak” (micsoda kettős értelmű, akár gúnyosan, akár fájdalmasan is értelmezhető szócsinálmány!) semmi esélyünk az autonómiára. És: magát az autonómiáért való áhítozásunkat is eleve helyteleníti és szükségtelennek látja, mert az (barátjától és eszmetársától, Salat Leventétől kölcsönzött kifejezéssel) „megkésett projekt”. Sőt, kártékony is – ez már az ő gondolata, mert „székelyföldi elkülönülési kísérlet (disszimiláció)” (kiemelések tőlem – G. J.), mely „a román döntéshozók ellenállásától függetlenül is, szinte teljességgel esélytelen. A székelyföldi területi autonómia ilyen körülmények között való propagálása üresjárat, politikai homokozóba való tematizálása és elfedése a valódi projekteknek.” (Magas szellemre vall már az is, ahogy az autonómiát „tematizálja” mint nem „valódi projektet”.) És azt sem tudja eldönteni őurasága, „a kívül maradt rommagyarok hogyan fognak viszonyulni a székelyekhez, és megfordítva”, ha az utóbbiak netán kiharcolják/kiharcolnák az autonómiát. Nem éri fel ésszel, hogy az egész nemzetrésznek (a „rommagyarságnak”) nem ártalmas az, ha bármelyik rész megerősödik. Abszurd logikával rombolja, zavarítja a fogalmakat. Merthogy: „a területi autonómia esetén (az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi)” – fejtegeti. Meg zavarosságokat „olvas bele” a magyarországi politizálásba. „Azok a kultúrnemzeti (transzlokális) identitások is problematikusak, melyek a magyarságot, autonómia ide vagy oda, a többi magyar közösséghez és mindenekelőtt a magyarországi »nemzettársakhoz« kapcsolják. Vagy senki nem veszi észre, hogy a magyar kormány, amikor a nemzeti integrálást (NER) a Kárpát-medencei magyarságra alapozza, akkor kihátrál a területi autonómiatörekvések mögül?” – süti ki zagyván és logikailag értelmetlenül. Mindent összekuszál, csak hogy „világossá tegye”: semmi esélyünk az autonómiára, és hogy a székelyek nagy menetelése „előrehozott politikai busójárás”, mely „csak arra való, hogy egyes vezérek újra megmártózhassanak a tömeg éljenzésében fölösleges zászlólengetés és vitézkedések, fogadkozások közepette, operettszínpad kulisszái között (nem kétlem, tele lesz a határ »hagyományőrző, alkoholbűzös mézeskalács huszárral«, ahogy kell)”. Szerinte tudomásul kell vennünk, hogy mi, „rommagyarok” csak kisebbség vagyunk így is és úgy is (hogy szülőföldünkön 80–85 százalékban élünk ma is, megfosztva mindentől, ami számunkra szent, hogy itt a legalacsonyabb az életszínvonal, s legmagasabb a munkanélküliség, ezek őuraságát hidegen hagyják). Hogy hitelesítse „megemészthetetlen katyvasz”-át, s előrevetítse a kudarcot, nem retten vissza a ferdítésektől sem. „Az eddigi legnépesebbnek kikiáltott rommagyar vonulásokon/gyűléseken mintegy 25 000–30 000 személy vehetett részt (még a legmagasabb licitek szerint is).” (Hát a marosvásárhelyi 1990. február 10-i gyertyás-könyves felvonulás nem történt meg?) És azt is állítja, hogy: „(Láthattuk a méreteiben sokkal nagyobb katalán megmozdulást, és azt is, hogy nem történt látványos előrelépés az ottani autonómia ügyében).” (Vajon?) Tovább idézhetném e félrecsúszott elme zagyvaságait, rosszindulatú ferdítéseit s egészében azt a fullánkló gúnyolódást, mely azok felé özönlik, akik szeretik ezt a földet, s megpróbálják a lehetetlent is vagy a pillanatnyilag lehetetlennek tetsző parányi kis esélyét annak, hogy megalázó helyzetünkön javítani tudjunk. Minden ember magánvéleményét illesse tisztelet. Magyari Nándor László egyetemi adjunktus a Babeş–Bolyain nemzedékek szellemi adjusztálója. Tisztelettel kérném, villantson fel előttük ásatag, de máig megdöntött alternatívákat is, mondjuk bolyais szellemben: „Tudod, az erő micsoda? Akarat, mely előbb vagy utóbb borostyánt arat”, vagy: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”, vagy: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért” – mondom Arany Jánossal, Deák Ferenccel és Madáchcsal. Én nekik hiszek, nem a Magyari Nándor-féle jelenkori eminenseinknek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Merre van a malom, ámbaerök? (Válasz „válaszfélére” a Gazda Józsefeknek) – Visszajelzés
Bár én Önt (vagy a Gazda Józsefeket) meg nem szólítám, válaszféléjét köszönöm (Gazda József: A „székelyföldi elkülönülési kísérlet” ürügyén – Válaszféle a Magyari Nándoroknak. Háromszék, 2013. október 18.).
Rövidre foghatnám válaszom, hiszen érvet nem találtam abban, amit közzétett, csak személyeskedő minősítéseket, személyem elleni támadásokat, és azt, hogyan „zavarítja a fogalmakat” (sic!), melyek mellett könnyen elmehetnék. Ha mégis hosszabban, akkor két okból igyekszem reflektálni keresetlen szavaira: egyfelől, mert próbálom kihasználni a felkínált lehetőséget, hogy újra kiemeljem, esetleg még érthetőbbé is tegyem az Ön által félreértett, és mint ilyen, olcsó jelzőinek pellengérére állított jegyzetem főbb állításait, és persze újra felvillantsam a mögöttük levő érveket. Másfelől meg, mert meggyőződésem, hogy tudatosan uszít, arra számít, hogy a felbujtott névtelenek majd jól odamondanak nekem, esetleg még meg is ijesztenek és elhallgattatnak. Ha az autonómia kérdését a racionális érvelés és értelmezés összefüggésében tekintjük, akkor azon idézett tételem, mely szerint „az autonómia vagy területi lehet, és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális, és akkor nem területi”, a tőlem telhető legpontosabb megfogalmazása a helyzetnek. A területi autonómiát csak térképpel a kézben lehet felfogni, azaz ki kell jelölni egy területet, amelyre érvényes, márpedig etnikailag teljesen homogén területeket nem fogunk találni még a hagyományosan (bár közelebbről alig meghatározott) Székelyföldnek mondott területen sem. Ezért a területi autonómia nem lehet etnokulturális (vagy pláné nem etnonacionalista, amit oly sokszor sulykolnak), hiszen figyelembe kell vennie az ott élő kisebbségek (mindenekelőtt a jelentős számú románság és a szintén számos roma/cigány csoportok) etnokulturális elvárásait. Aki a székely kizárólagosságnak – vagy akárcsak a kijelölt területen érvényesítendő többségi demokrácia (szupremáciájának) kisebbségek kárára való alkalmazásának – híve, ellentmondásba keveredik, hiszen olyasmit szorgalmaz, nevezetesen a többség zsarnokságát, ami ellen országos szinten hangosan tiltakozik. Aztán egészen biztosan hátrányos helyzetbe hozza a többi erdélyi vidék magyar lakóit: ott a helyi/országos többség szintén felhatalmazva fogja érezni magát arra, hogy semmibe vegye a magyar kisebbség igényeit. A sokat hangoztatott, de végig nem gondolt területi autonómia jelszavát lobogtatók – meglátásom szerint – még csak fel sem vetik a problémát, nemhogy megnyugtató megoldást kínálnának a helyzetre. A területi autonómia intézményén belül kialakítandó etnikai alapú egyenlőtlenség (esetleg nyílt elnyomás) megerősíti azt a választóvonalat, mely már most is jellemző a székelység és a más területeken élő itteni magyarság között. Végül, bár könnyen belátható, de a rend kedvéért ismételjem meg, hogy a kulturális autonómia nem területi alapú, és mindenhol érvényes lehet, ahol valamely kulturális értelemben vett (egyszerűbben nyelvi) kisebbség él. A leplező retorika ellenére nehéz másképpen érteni a magyar kormány nemzetegyesítő elképzeléseit (NER) és lépéseit, mint a kulturális és állampolgári értelemben vett kultúrnemzeti összetartozás erősítését, ha úgy tetszik, a határon túli területi autonómiák ellenében. Mind az állampolgárság megszerzésének megkönnyítése, mind a ki- és áttelepítések meglebegtetése (melyet a Szász Jenő-féle intézmény szorgalmaz – legutóbbi programatikus nyilatkozata szerint: „újra kell fogalmazni a 21. század körülményei között a haza fogalmát, és jó hogyha a Kárpát-medencében, a Kárpát-hazában gondolkodunk”) a nemzetegyesítést a területi autonómiaelvek feladásával szemben tételezi és támogatja. Jegyzetem – szándékom szerint, és annak ellenére, hogy Gazda József ezt a kérdést gondosan megkerüli – legfontosabb felvetése, hogy a most tervezett székely élőlánc nem kecsegtet semmiféle pozitív politikai vagy adminisztratív fejleménnyel vagy előrelépéssel akár a kulturális, akár a területi autonómia területén. Nem gondolom szerencsésnek a most zajló – a kormányzat által erőltetett – regionalizációs tervek, viták és kísérletek kontextusában a kivonulást, és főként nem a területi autonómia kérdését az adminisztratív felosztás (fejlesztési régiók kialakítása) kérdésével összemosni, sőt, mindezt határozottan kontraproduktívnak vélem. Ez az összemosás rontja a nem kívánt regionalizációs intézkedések kivédésének esélyeit (ha G. J. így jobban érti), az élőlánc és az ott minden bizonnyal elhangzó, szimbolikusan megjelenített stb. autonómiakövetelés a kormány törekvéseinek „malmára hajtja a vizet”. Szemmel láthatóan a mindenoldalú politikusokat érzelmeik és indulataik, türelmetlenségük vezeti, de amikor megterveznek egy nagyszabású akciót, azt mérlegelniük kellene, hogy mekkora energiák mozgósításával mekkora várható haszna lesz a megmozdulásnak. Tartok tőle, hogy semmiféle józan mérlegelés nem előzte meg, semmiféle cél-, eszközkalkulusra nem került sor a jelen esetben, és még azt sem veszik észre forrófejű eleink, hogy magunk alatt vágjuk, amikor tömegmegmozduláson összemossuk a regionális újrafelosztás és a sokat emlegetett székelyföldi autonómia kérdéskörét. Az élőlánc számháborúhoz fog vezetni (a hatóságok, a román média ötezerről, a székely harsonák majd ötszázezer résztvevőről fognak szólni), és semmi máshoz, aztán éppen az ott felmerülő „túlzó szecessziós veszélyre” való tekintettel fogja erőltetni a kormány a számunkra előnytelen területi újrafelosztást. A jövő zenéje, de én erre nagyobb tétben mernék fogadni!
Úgy gondolom, Gazda József(ek?) azért ragadott tollat, mert szerette volna mozgósítani ellenem elvbarátait, az álnéven gyűlölködő, rasszista aranyköpéseket és egyéb alpári és agyament ötleteket, olcsó összeesküvés-elméleteket stb. pufogtató kommentelőket. Most, remélem, elégtétellel, a „jó munka” örömének tudatában dől hátra kényelmes karosszékében, a piszkos munkát helyette elvégezték a nevüknincs kommentelők. Ajánlom, ne sokat nyújtózzék a karosszékben, mert bár nem tudok „ásatag, de máig megdöntött alternatívákat” (sic!) felvillantani, azért nem tud(nak) oly könnyen meghátrálásra vagy hallgatásra bírni, folytatás következik (apropó: kíváncsi lennék, egyetért a csahosokkal, Ön is egy közülük, vagy ismét csak véletlen, hogy similis simili gaudet?).
Magyari Nándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadok csak egymás által lehetünk (Levél román honfitársainkhoz)
Honfitársak, testvéreink a bajban, a kor szorításában, a túlélés reménységében, a megmaradni akarásban – ha más oldalról nézve is, más arccal, más lélekkel, más nyelv szavaival is fogalmazzuk meg – egyek vagyunk.
Meg akartok maradni Ti románnak, embernek, és meg akarunk maradni mi magyarnak, embernek. Ezen a földön, ahol élünk, és ahol éltek őseink sok évszázadon át. Abban is egyek vagyunk, hogy a kor eltorzította, eltorzíthatta arcainkat, s néha a lelkünket is. Nagy költőnk, Illyés Gyula írta: „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige. / Picasso kétorrú hajadonai, / hatlábú ménjei / tudták volna csak eljajongani, / vágtatva kinyeríteni, / amit mi elviseltünk, emberek, / amit nem érthet, aki nem érte meg, / amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, / csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek.” Igen, csak zene, csak zene, csak zene. Olyan, mint a tiétek – melyet nem csak a ti Enescutok, a mi Bartókunk is halhatatlanná és világhírűvé tett, és mint a miénk, melynek csodálatosabb darabjait ez a föld őrizte meg, melynek neve: Erdély. Ha e szót kiejtem, eszembe jut az is: Ardeal. Majdnem teljesen közös a szó, s egyet is jelent. Erdőelve – erdőn túl – és valahogy így – a ti nyelveteken – dombon túl? Vagy innen? Összecsendül a múltunk, akkor is, ha sokszor nektek más, és nekünk más volt, ami fájt. Csökkenteni kölcsönös feladatunk. Főleg, ha egymásnak okozzuk. Amikor október 27-én, azon a csodálatos napon, verőfényben, a mosolygó ég alatt magam is ott vonultam a százötvenezernyi embert egybefogó menetelésen, tudjátok-e, hogy nem ellenetek meneteltünk. Értetek is! Mert ti is többé váltok, ha lehántjátok szívetekről a gyűlöletet – melyet külső szándék, külső akarat ültetett, s ültet folyamatosan belétek, mert a baj nem bennetek és nem is bennünk rejlik, hiszen ti is és mi is emberként akarunk élni, hanem abban az erőben, mely a gyűlöletet hinti, s szándékszik hasznot húzni belőle. Aljas erő, gonosz és embertelen! Én Sepsiszentgyörgyön a háború utáni, 90 százalékában magyar városban gyermekeskedtem. Édesanyám azt mondta nagy-nagy szeretettel: fiúkám, mindenkinek, akit ismerünk, köszönni kell. A magyarnak magyarul, a románnak románul, „mert ez így illik!” S életem nagy élménye, amikor a magam Bună ziuajára ez a válasz jött: Jó napot kívánok! Olyan jól esett, hogy még ma is beleremegek… Akkor, 27-én is húzott el mellettünk bákói, vaszlói, teleormani rendszámú kocsi, a benne ülők arcáról szelíd mosolyt olvastam le. Pedig haragudhattak volna ránk, hiszen miattunk lassabban, nehezebben haladhattak. De hiszem, hogy sokan vannak köztetek, akik érzitek, hogy igazunk van. Hogy szeretni a szülőföldet nem bűn. Szeretni a múltunkat, népi és nemzeti kultúránkat, a dalainkat, ami más, mint a tiétek, a kéket és aranyat, a napot és holdat, vagy a piros-fehér-zöldet, azaz: szimbólumainkat – ezek a mi „etnikai jellegzetességeink” –, nem bűn. Mint ahogy nektek is értéket jelentenek dalaitok, táncaitok, s szent a piros-sárga-kék. S a nyelvünket szeretni, ezen a nyelven is rebegni, hogy: „Ezernyi álmos kismadár, fészkén lel altató tanyát, / S elrejti lombok lenge sátra, Jó éjszakát!” Érzitek a dallamát, be gyönyörű, ahogy Eminescu magyarul megszólal. De bűn azt mondani – Emil Ciorannal idézem, az ő fájdalmával is mondom –: Dögöljön meg a szomszéd kecskéje. Az efféle vétkek nagyon ismerősek korunkban. Amikor úgy hisszük: csak én vagyok! Csak az én akaratom! És lopok, csalok, kirabolok egy országot, s hogy eltereljem a figyelmet a magam aljasságáról, azt mondom: „Nem lesz magyar orvosi fakultás!”, „Törvénytelenül lebeg a székely zászló” – és törvénytelenül, törvényen kívül vagyunk itt mi is! Vagy hogy „A magyarok miatt éltek rosszul!” Hiszem, érik az idő, hogy megértsétek: nem vagytok többek azáltal, ha minket kevesebbé akarnak tenni vezetőitek. A spanyolok sem lettek kisebbek azáltal, hogy a magukéval egyenrangúnak nevezték a katalán és valenciai nyelveket, s megadták az ott élő népeknek az autonómiát. Mindenkinek a legszentebb az a nyelv, melyet édesanyjától kapott! Vagy moldáviai testvéreitek sem kevesebbek azáltal, hogy autonómiát adtak a gagauzoknak, a köztük élő oroszoknak. S az olaszok sem kevesebbek Dél-Tirolért, sőt, ők is jobban élnek ott, mert a szabadság csodákat művel, és az én szabadságom lehet a te szabadságod is. Belgium 120 000 németnek adott autonómiát, a hollandok a frízeknek, a finnek a svédeknek. Finnországban a velünk azonosan 6 százaléknyit kitevő svéd államnyelv! Mert mögötte a közös múlt, akárcsak mimögöttünk. S rosszabb lenne ezért a belgáknak, finneknek, vagy a hollandoknak a frízekért? Ti sem vagytok többek azzal, hogy azt mondhatják a ti országotokra: Európa legnagyobb rabnépe él benne. Vagy hogy miniszterelnökötök, miniszterelnök-helyettesetek azt mondja: „Majd megtanítjuk őket arra, hogy Romániában élnek!” És közben a volt miniszterelnökötök – aki ugyanezt mondta –, és a volt kormányaitok sok-sok tagja börtönben ül mint tolvaj. Mert saját népét lopta meg, rabolta ki. Rá kell jönnötök: velünk terelik vagy akarják elterelni figyelmeteket a maguk aljasságáról, az ország vezetésére való alkalmatlanságukról. Ama gyönyörű vasárnapon én is kiabáltam: Auto-nómiát! Auto-nómiát! Igen, itt, Erdélyben, ahol 1568-ban törvénybe is foglalták – a világon elsőként – a lelkiismeret szabadságát. Azt, hogy mindenki a maga hitével, a maga nyelvén dicsérje az Urat! És ahol volt autonóm Fogarasföld, autonóm Beszterce-Naszód és autonóm Máramaros is az ugyancsak autonóm Szászföld és Székelyföld mellett. Erdély egy kicsi Svájc volt, és lehetne ma is. Ha én szabad vagyok, nem jelenti, hogy te is nem lehetsz ugyanúgy szabad! Boldognak csak olyan hazában érezheti magát az ember, amelyiket magáénak is érez. S ez a haza, ez a szűkebb pátria, melyről azt mondta egy sor politikusotok, s mondják, ismétlik, mint a papagájok, mit sem törődve a valósággal, hogy nincs is Székelyföld! Egyetlen román kiadású térképen sem szerepel neve, holott közel egymillió magyar él itt, s a székely székek, sajátos közigazgatási egységeink több mint félezer éven át léteztek, akárcsak Fogarasföld, Ţara Făgăraşului! az egykori Magyarországon.
A múltat kitörülni a lelkünkből nem lehet. Nem bűnünk, hogy Isten székely-magyarnak teremtett bennünket. S ti is többek, szabadabbak lesztek, ha mi is szabadok lehetünk.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bethlen-díj Izsák Balázsnak
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Bohdan Zadura lengyel költő, műfordító és Hámori József akadémikus vehette át az idei Bethlen Gábor-díjakat november 15-én, péntek este az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A Bethlen Gábor Alapítvány ünnepélyes díjátadóját eddig minden évben Illyés Gyula születésének évfordulóján tartották, mostantól azonban az idén 400 éve trónra lépett erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóján rendezik meg az eseményt. Bakos István, az alapítvány ügyvivő kurátora közölte, a díjátadó est zárta az idei Bethlen Gábor-emlékévet, amelynek keretében Erdély aranykora címmel ifjúsági vetélkedőt szerveztek a Lakitelek Alapítvánnyal közösen, valamint közadakozásból felállították Kolozsváron a fejedelem szobrát, Péterfy László alkotását.
Az SZNT elnökének Izsák Balázsnak a laudációját Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az elismeréseket adományozó alapítvány kuratóriumának elnöke mondta el. Mint fogalmazott, az 1952-ben Sepsiszentgyörgyön született Izsák Balázs a „romániai rendszerváltást követően mérnöki munkája mellett alaposan beleásta magát a nemzetközi jogba, és 2003-ban tagja volt az SZNT kezdeményező testületének”. Lezsák arra is kitért, hogy az SZNT az önrendelkezés követelésének nyomatékosítására szervezte a székelyek nagy menetelését október 27-re Bereck és Kökös között. „Abban, hogy a nagy menetelés megtörténhetett, sikeres lehetett, oroszlánrésze volt Izsák Balázs minden pártosságon, megosztottságon felül álló és a meghátrálástól, az elvtelen, önemésztő alkuktól idegen egyéniségének, no meg az akaraterejének” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke.
A Bethlen Gábor-díjak mellett átadták a Márton Áron-emlékérmet Szíjártó István irodalomtörténésznek, a Százak Tanácsa ügyvezető elnökének, Magyary Rozáliának, a Bethlen Gábor Alapítvány főkönyvelőjének és Szász István Tas orvos-író-szerkesztőnek, az erdélyi Hitel Emlékmúzeum alapítójának, valamint a Tamási Áron-díjat Gazda József kovásznai író-szociográfusnak.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A harmadik ág – magyarnak lenni…
Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk, és ha teszünk is érte – mondta Ady Endrével A harmadik ág című kötet szerzője, Gazda József Tamás Áron-díjas székely író, szociográfus, a Marosszéki Székely Tanács december 2-i ülésének díszvendége.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében mutatta be A harmadik ág című kiadványát Gazda József író. „Gazda József olyan művelődéstörténész, aki Székelyföld történelmét a legeredetibb módon dokumentálta, rengeteg hangfelvételt készített történelmi vonatkozású dolgokról. Ez a munka szinte egyedülálló dokumentum, rendkívül fontos a székelység számára. Az oral history műfajt gyakorolta, ezzel pedig hiteles történelmi képet festett Székelyföldről” – méltatta a szerzőt a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs.
Gazda József saját munkáit szociográfiáknak nevezte, azaz olyan dokumentumértékű irodalomnak, amely szépirodalmi igényeknek is meg akar felelni, vagyis hogy érzelmeket váltson ki az olvasóból, „az élet benne sűrűsödjék”, s maga az élet – még ha fájdalmas is – szép legyen.
Megtudtuk, a nemzet fájának harmadik ágáról szóló kötet tíz hónap alatt készült el, tizenöt éves anyaggyűjtő munka előzte meg, amit két évig tartó rendszerezés követett. Az idős szerző Argentínában, Venezuelában, Új-Zélandon, Németországban, Kanadában, Törökországban és még sokfelé keresett fel magyarokat. „Három millióra teszik a világban szétszórtan élő magyarok számát. Az 54 országból származó ezer emberrel folytatott beszélgetés során felelősen kijelenthetem: nem igaz, hogy bennünket a világ nem szeret” – fogalmazott, majd konkrét példákkal támasztotta alá, hogy milyen becsülete van a magyar nemzetnek a nagyvilágban (arról is beszélt, hogy svájci újságban Románia fizetett hirdetésben dicsőítette az országot és a népet). Gazda József szerint a magyarok tehetséges, szorgos nép, amelyet munkájáért és eszéért megbecsülnek a nagyvilágban, de nem vagyunk összetartóak, és nem szeretjük eléggé a nyelvünket.
Izsák Balázs SZNT-elnök a jövő évi tervekről elmondta, január 7-én lesz a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója, amely alkalomból a marosvásárhelyi Kultúrpalotában is nagyméretű rendezvénnyel készülnek. Továbbá elmondta, a Székelyek Nagy Menetelésének alátámasztásaként aláírásokat gyűjtenek a kiáltvány támogatására. „Legalább annyi aláírásnak kell összegyűlnie, ahányan ott voltunk, azaz több mint 150 ezernek, mert így tudjuk megüzenni Bukarestnek, hogy ha nem válaszolnak a beadványunkra, akkor nem elfáradunk, hanem megerősödünk. A székely vértanúk kivégzésének szomorú pillanata jövőre 160 éves, ezért 2014. március 10-én a Postaréten is legalább 150 ezren kell összegyűlnünk” – mondta a nemrég Bethlen Gábor-díjjal kitüntetett Izsák Balázs.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

A feladatokat a sors jelöli ki (Interjú GAZDA JÓZSEFFEL, a Háromszék Kultúrájáért Díj idei kitüntetettjével)
Kovászna Megye Tanácsa 2013-ban alapította a Háromszék Kultúrájáért Díjat, melyet évente a magyar kultúra napján, január 22-én adnak át azoknak, akik tevékenységüket a régió művelődésének szolgálatába állították, életművükkel hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra gyarapításához.
A mindenkori díjazott személyét a megyei kulturális intézmények javasolják, tavaly az életműdíjat Szilágyi Zsolt tenor, karnagy vehette át, az idei kitüntetett pedig Gazda József nyugalmazott tanár, művészeti író, szociográfus.
A sors áldása
– Felsorolni szinte lehetetlen mindazt, amivel Gazda József foglalkozott életében: tankönyvírástól a Kőrösi Csoma Sándor Napokig, a szétszabdalt és szétszóratott magyarság enciklopédiájának megírásától – miként Bogdán László fogalmazott a Háromszék Kultúrájáért díjazottjának méltatásában – a művészettörténetig, a diákszínjátszástól a közösségszervezésig... – ... És mondjuk azt, hogy még tanítottam is.
– Melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Az egyetem elvégzése után két laphoz is fel akartak venni, a Korunkhoz és az akkoriban Sütő András által indított Művészethez, az Új Élet elődjéhez. De „pártunk és kormányunk” megakadályozta, hogy én újsághoz, szerkesztőségbe kerüljek, ezért tanárként kellett elhelyezkednem. És mégis mondom, sorsom áldásának tartom, hogy tanárnak mentem. Ezért nem merem azt mondani, hogy fontosabb az írásos munka, mert ugyanolyan fontos a tanári is, hogyha azt valaki hittel, szeretettel, meggyőződéssel végzi. Azt pedig a kor mondja meg, és az utókor fogja eldönteni, hogy az az írásos munka, amelyet én letettem a nemzet asztalára – mert nemzetben gondolkodó embernek érzem magam –, az képvisel-e egy olyan súlyt, amelyet maradandónak lehet nevezni. Ha igen, akkor talán ez lenne a legfontosabb. De a diákszínjátszást ugyanolyan fontosnak tartottam, mert sikerült elérnünk, hogy adott pillanatban mi voltunk Erdély kis falvainak népszínháza. Az alatt a húsz év alatt, míg a diákszínjátszó csoportot vezettem, öt-hatszáz közötti előadást tartottunk, ami egy nagy színháznak sem válna szégyenére. Faluról falura jártunk, de Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen a nagy színpadokon is bemutatkoztunk, hogy nehogy valaki azt mondja, azért megyünk csak falvakra, mert szégyellünk nagyobb közönség elé lépni. És a kritikák is mutatták, hogy nem az alsó szintet képviselte a mi diákszínjátszásunk; még olyan megállapítás is hangzott el a Tamási Áron százéves születése évfordulóján pont Sepsiszentgyörgyön egy magyarországi színházkritikus szájából, hogy tizenhat színháznál látta a Tamási-darabokat, mégis számára a legnagyobb élményt egy diákcsoport, a kovásznai Énekes madár előadása nyújtotta, mi közelítettük meg legjobban azt az eszmét, amit ő Tamásiban elképzel. Vagy a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület. Kérdezték már, miért csinálom. A feladatokat nem én választom, hanem a sors jelöli ki, tudniillik az lehetetlen, ha valaki itt él Kovásznán, Kőrösi Csoma szülőágyától két és fél, három kilométerre, ne vegye tudomásul, hogy van Csoma. Amiként megengedtetett, az 1989-es változás után két hónapra már összeültünk, hogy alakítsuk meg az egyesületet, a feladat adva volt, és muszáj volt elvégezni. Az egyesületi munka, a tudományos konferenciák szervezése azonban óriási időelvonó tényező, olyan munka, amit más is végezhetne, de nem találom meg azt a másik embert. Azzal vigasztalom magam: összejárván a nagyvilágot magyar közösségeket keresve igazolódott előttem, hogy a nemzeti munkát Tokiótól Sydneyig és Buenos Airesig mindenki szolgálatként végzi, nem fizetés ellenében. Ami bánt, hogy itt nem akad egy tehetséges, ügyes fiatalember, aki például a tanári munka mellett átvenné ezt is. Na de összefoglalva: amit az ember hittel és lélekből jövő teljes odaadással végez, az egyformán fontos kell hogy legyen.
Emlékező történelem
– Bogdán László is jelezte laudációjában, az interjúkötetekre utalva, hogy egy intézmény munkáját végezte el egy személyben, magánemberként. Miért kellett ezt csinálni, mert pénzért, tudom, hogy nem, és úgy vélem, a majdani taps reményében sem. – Erre rá kellett döbbenni, és ezt is a sorsomnak köszönhetem. Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, kolozsvári, nagyenyedi tanárkodás után kerültem Kovásznára 1964-ben, itt tapasztaltam meg a magyar közösségnek a szuszogását, azt, hogy milyen fantasztikus dolog az a hagyományrend, amely összetartja és cselekvővé teszi az embereket; mint egy gépezet, úgy működött ez a közösség akkortájt. Erre akkor döbbentem rá, amikor apósom meghalt, és hazajövet az iskolából azt láttam, egyik szomszéd sepri az udvart, a szomszédasszony főzi az ebédet, mások takarítják a házat, mert akkor még otthon volt felravatalozva a halott, és érkezik a harmadik szomszéd, hogy beszélt a pappal. Óriási élmény volt rádöbbenni, hogy az egyén feladatát adott nehéz helyzetekben átvállalja a közösség. És ez az élmény mozdított arra, hogy ennek a minden eszközzel szétzúzásra szánt közösségnek a hagyatékát, hagyományát, működő gépezetét én valamiképp megörökítsem, papírra vessem, így született meg az első szociográfiai kötetem, az Így tudom, így mondom. Én még beszélhettem olyan öregekkel, akik tűzvilágnál fontak, mert még mécses is alig volt a múlt századfordulón, úgy éreztem hát, hogy ütközőpontban élek, amikor még él a régi, de az új már ököllel ver szét mindent maga körül, és ennek a határvonalnak a felismerése késztetett arra, hogy megörökítsem a régi magyar falu emlékezetét, hogy a művészeti írói ambícióimat pillanatnyilag átrakjam más skatulyába, és a fontosabb munkát végezzem. Én ezt emlékező történelemnek vagy emlékező irodalomnak nevezem. Kezdetben a könyveimben magamat kikapcsoltam, és csak az adatközlőket beszéltettem, montázstechnikával alakítva ki a folytonosságot. Később rájöttem, azért okoz ez nekem nehézséget, mert a már felgyűlt tapasztalatokkal sokban hozzá tudok járulni a könyvek mondanivalójának kiteljesítéséhez, így született meg az oral history műfajom, amely kezdődött Az Istennel még magyarul beszélgetünkkel, A tűz októberével, később pedig A harmadik ággal, amelyikben már a magam szövegeibe építem be az emlékező anyagot.
– Mintegy igazolásaként a felépített elképzelésnek.
– Igen, de azt is el kell mondanom, hogy amikor a legelsőt, az Így tudom, így mondomat írtam, alig akarta elfogadni a kiadó, szöveggyűjteményként szándékozták közölni, mert nem értették, hogy ez egy építmény. Ezt a műfajt én találtam ki, megkomponálom a könyveimet, ezek nem interjúsorozatok, hanem a szerkesztés által válnak művekké. Határeset a szépirodalom és a dokumentumirodalom között, mert én tulajdonképp esztétikai élményt akarok nyújtani amellett, hogy tárgyi élményt is adok. Aki szelektíven szemelget a könyvekben, az csak a dokumentáris értéket kapja, aki megtenné azt, hogy folyamatosan olvassa, annak kizárt, hogy az esemény sodrása egy ívelő élményt ne okozna.
– Akár egy regény.
– Az én könyveim lehetnének magyar sorsregények is, hiszen megdöbbentő, ami velünk történt, megdöbbentő az egész magyar történelem. Az én vágyam az lett volna mindig, hogy ne csak dokumentumanyagot, hanem lelki táplálékot is adjak. Valamiképpen ezt a nemzetet lelkileg is rá kell döbbenteni arra, mit jelent magyarnak lenni.
Magyarnak lenni jó
– Magyarok nyomában, mondhatni, körbejárta a földet. Hol nem élnek magyarok?
– Mindenütt vannak. Egy nem magyar amerikai mondott egy számomra emlékezetes, szép mondatot: ti is olyanok vagytok, mint a zsidók, mindenütt ott vagytok és lehet látni titeket. Mi cselekvő nép vagyunk, ha valahol vagyunk, hát nem azért, hogy eggyel több ember legyen jelen, valami mindig ránk irányítja a figyelmet. Láttam, tapasztaltam, hogy teljesítményünk nem annyi ezrelék, amekkora az arányunk az egyetemességben, hanem annak a sokszorosa. Mindenütt észrevesznek bennünket, jó képességgel megáldott nemzet vagyunk, ami tény. Sokan azt mondják, ezt a nyelvünknek köszönhetjük, mert a nyelvünk annyira kreatív, annyira gondolkodásra késztető, hogy logikája vezet rá a dolgok lényegének meglátására, és ezért van az, hogy a mi tudományos teljesítményünk messze felülmúlja a számarányunkat. Tehát én azt mondom, hogy még ebben a viharvert korban, amikor annyi minden történt ellenünk az utóbbi évszázadban, vagy akár évszázadokban is, valahogy még ilyen körülmények között is szerintem jó magyarnak lenni.
– Miért mondta a Háromszék Kultúrájáért Díj átvételekor, hogy pillanatnyilag tragikusnak látja a magyarság helyzetét?
– Azért, mert Trianon nem véletlenül történt. Semmi oka nem volt, amiért büntessenek minket, hát mi voltunk az egyedüliek, akik elleneztük a háborút az induláskor, s a végén ránk varrták, hogy miattunk történt a háború, ami egy hazugság. Az egész magyarokkal szembeni történelmi büntetőhadjárat, ahogy a második háborúban Tito negyven-ötven ezer embert belelövet a Tiszába, aztán a málenkij robot, itt a földvári láger... Tamásfalván például, az én gyűjtésem szerint, hét áldozatot követelt a második világháború, ennyien haltak meg a frontokon, és 62 embert összeszedtek, elvittek Földvárra, megöltek. Én úgy látom, hogy a Kárpát-medence nagyon fontos hely, és az egész Trianon azért történt, mert erre szemet vetett valamilyen erő, ezt meg akarja szerezni, ezért kellett – hogy gyenge legyen – szétdarabolni, és most soron van a kicsi országnak a lerohanása, ezt mutatja, hogy 1989 után kirabolták az országot, a magyar nemzeti javak nagy része idegen kézre került. A mondás szerint azé a föld, aki birtokolja, tehát folyik a földnek a birtokba vétele, és ki tudja, hogy mi lesz még. Tudatosítani kell bennünk, hogy célpont vagyunk, de ha ismerjük a helyzetünket, ellen tudunk állni. Ez ránk, erdélyi magyarokra is vonatkozik, és amikor a székelyek nagy menetelése történik, akkor Kovásznáról nem száz embernek kell elmennie, hanem hatezernek kell ott lennie. A helyzet tragikus, de nekünk tudnunk kell, hogy bennünket el akarnak pusztítani, és ezt nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk a nyelvünket elvenni, a kultúránkat elvenni, az akaratunkat elvenni, a beolvasztást megengedni.
– A történelem során volt már egy ilyen kísérlet: töröld el a népnek a múltját, és nem lesz jövője. Ha tudatosodik bennünk e veszély: hogyan tudjuk kivédeni?
– Önvédelem mindenképpen, hogy a magunk ügyét képviseljük. Ragaszkodni a nyelvhez, nem úgy, mint a legtöbb boltban, ahol csak románok a feliratok, bár nemcsak a vásárlók magyarok, de sokszor a bolt tulajdonosa is. Múltkor kaptam egy felszólítást a szemételszállító cégtől románul. Áthúztam, ráírtam a hátára, hogy kétnyelvű város, tessék két nyelven írni, postára adtam, nyilván, nem válaszolnak. Hát hogy lehet, hogy nem harcolunk azért: a nyelvünk legalább regionális szinten hivatalos legyen? Odaadják az ortodox egyháznak a szállodát, ez nemzeti megkülönböztetés. Miért adnak Kovásznán egy ötemeletes szállodát az ortodox egyháznak? Akkor tessék egy másikat odaadni a városnak legalább, hogy annak jövedelme a közösség épülését szolgálja. Minden szállodánkat vagy Ploiești-ből, vagy Bukarestből, vagy Brassóból irányítják, még nem is a megye gazdasági erejét erősítik, tehát mi gyarmat vagyunk itt. Ez a gyarmatosított állapot nem szűnik meg, míg mi határozottan fel nem lépünk. Ha egyszer azt mondjuk, hogy vasárnap tüntetés, akkor Kovásznán is tessék ötezer embernek lemenni a központba, Szörcsén is háromszáz embernek, mert a jogainkért való kiállással tudjuk csak a jogainkat megszerezni.
– Erre utalt a díjátadáskor, amikor a cselekvő tenni akarást kérte számon?
– Az kellene tudatosodjék mindenkiben: legyen egy óra ideje, hogy adott esetben ott legyen, ahol szükség van rá. Amikor volt a Mikó-tüntetés Szentgyörgyön, úgy haragudtam, hogy az ablakon nagyságák, kisasszonyok s urak néznek ki, hát ne az ablakon nézzenek ki, hanem menjenek le a térre. Ezért mondom, nem vagyunk öntudatos nép.
– Hogy elkanyarodtunk a kultúrától, vagy sem, az most maradjon nyitott kérdés. Minden díj kötelez, azt mondják. A Háromszék Kultúrájáért Díj mire kötelezi Gazda Józsefet? – Hogy valószínű, jó úton járok, és míg élek, van erőm ezen az úton továbbmennem. Mert ha a közösség méltónak tartott a díjra, akkor ez arra figyelmeztet, hogy a közösség tudomásul vette és nem tartja fölöslegesnek a munkámat. Ama hídról kell a történelmet szemlélni, többre nem vagyok képes, mert irányítani nem adatott meg, de nem is feladatom, hanem az én feladatom az, hogy szemlélődjek és a magam következtetéseit levonjam, papírra vessem. Azt szeretném, hogy a jelenhez is tudjak szólni, de talán fontosabb lejegyeznem azt, ami történt. Ahogy írtam egyik könyvem címében: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Tamási darabbal készülnek
Egyéves a Pokolsár Egyesület
Januárban egyéves lett a kovásznai Pokolsár Egyesület, ennek kapcsán Berecki Árpád, az egyesület elnöke, Ambarus Gábor titkár és Benedek Aladár programvezető értékelték tavalyi tevékenységüket, és ismertették terveiket.
Az egyesület vezetői eredményes évet tudnak maguk mögött, a „nagy álmot”, amellyel útnak indultak, sikerült megvalósítaniuk. Induláskor azt tűzték ki célul, hogy mindenféle kulturális, gasztronómiai és sportkezdeményezést felkaroljanak vagy bekapcsolódjanak ezekbe. Legnagyobb eredménynek Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjának sok év utáni színpadra vitelét tartják, az előadást a helyi önkormányzat támogatta. A színművet javarészt azok a felnőtt műkedvelők adták elő, akik egykoron diákként még a Diákszínpaddal arattak babérokat. A rendező szerepét ezúttal is Gazda József nyugalmazott tanár, a Diákszínpad egykori vezetője vállalta. A darab nagy sikert aratott, a fürdővárosban háromszor is bemutatták, de előadták több orbai- és kézdiszéki faluban is.
Az egyesület tagjai részt vettek a szörcsei és kovásznai főzőversenyeken, valamint a békéscsabai kolbásztöltő fesztiválon, mely megmérettetéseken saját kolbászspecialitásukkal kitűnő eredményeket értek el.
Mindezek mellett részt vettek a településre látogató németországi diákok fogadásában; a külföldi tanulókat Becsek Éva iskolaigazgató és Sarkadi Tünde tanárnő kezdeményezésére az önkormányzat és a Pro Csoma Sándor Egyesület hívta meg.
Idén februárban első alkalommal rendeztek Pokolsár-kupa címmel teremfoci-bajnokságot Kovásznán, a tornán a helyiek mellett részt vettek kézdivásárhelyi, kézdiszentléleki és sepsiszentgyörgyi csapatok is.
Idén egy békéscsabai egyesülettel szeretnék felvenni a kapcsolatot, melynek tagjait elhívnák a fürdővárosba, hogy a turisztikai vonzótényezők bemutatásával népszerűsítsék a települést.
Nagy tervük egy újabb színdarab, Tamási Áron Vitéz lélek című művének színpadra vitele, amelyben a régi Diákszínjátszókból hárman szerepelnének. Hangsúlyozták, ez is nosztalgikus előadás lesz, a darabot utoljára 1982-ben mutatták be a fürdővárosi közönségnek.
Ambarus Gábor titkár kifejtette, az egyesület pénzügyileg is jó évet zárt, két pályázatot nyertek az önkormányzattól, és többen támogatták adójuk két százalékával. Idén is pályáznak Kovászna Megye Tanácsától a kolbásztöltő fesztiválon való részvételhez, a helyi önkormányzattól pedig a Tamási-darab színpadra állításához kérnek támogatást.
A tagok száma tízre bővült, de kívülálló személyek is segítik munkájukban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Székelyföldi Csaba Napok a háromszéki Székelytamásfalván
Eredeti hagyományápoló rendezvényt szervez az Orbaiszékért Egyesület Székelytamásfalván február 21-22-én. A rendezvény Csaba királyfinak, a székelyek legendás vezérének emlékét eleveníti fel a Thúry kúria udvarán és belső termében. A Csaba Napokon kézművesvásárra és lovassági ügyességi versenyre is sor kerül.
A Székelyföldi Csaba Napok programja:
2014. február 21. péntek
20.00 szertűzek gyújtása, jurtaállítás (tűz melletti nótázgatás, mesélés) Helyszín: Székelytamásfalva, a Thúry kúria hátsó udvara
2014. február 22. szombat
11.00 – 13.00 gyerekfoglalkozások (a Thúry kúria belső terme) 12.00 – 13.00 mesemondás (jurta) 13.00 – 14.00 filmvetítés: Csillagösvényen (a Thúry kúria belső terme) 11.00 – 18.00 kézműves vásár, helyi termelők termékeiből kiállítás kóstolással (a Thúry kúria nagyterem és az udvaron) 14.00 – 15.00 lovasíjász bemutató (a Thúry kúria hátsó udvara) 15.00 – 16.00 baranta bemutató (a Thúry kúria hátsó udvara) 16.00 – 18.00 lovassági ügyességi versenyek, íjászkodás, lovaglás, szekerezés,fegyverbemutató 18.00 – 19.30 könyvbemutatók: Sántha Attila: Csíki Székely krónika Gazda József: Kik vagyunk honnan jöttünk (a Thúry kúria belső terme) 18.00 – 20.00 filmvetítés: Honfoglalás (a Thúry kúria alagsor) 20.00 – Csaba-lakoma (hagyományos ételek kóstolása és kosaras bál) A kézművesvásárra és a lovassági ügyességi versenyre 2014. február 20-ig lehet benevezni.
Erdély.ma,

Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,

A Kőrösi Csoma-kultusz folytatódik
A Kőrösi Csoma Sándor Napok huszonötödik kiadását ünnepelte a napokban Kovászna. És elmondhatjuk: a világhírű Kelet-kutató születésnapja környékére rögzített ünnepkör immár intézménnyé nőtte ki magát.
Kovászna a manapság oly népszerű városnapoknak két változatával büszkélkedhet. A tavaszi Csoma Sándor emléke ápolásának jegyében hozza össze a testvérvárosokat, műkedvelő és hivatásos művészeket és nem utolsósorban a Kelet-kutatókat, miközben az őszi ünnepségsorozat inkább a lazítás, a jókedv, a vásári-sokadalmi hangulat jegyében zajlik. A városi képtár idei, Csoma emléke előtt tisztelgő gyűjteményének megnyitóján jutott eszembe, hogy a mai technika már lehetővé tenné a kiállítások anyagának befényképezését és közzétételét a világhálón „virtuális” képtár formájában. Így igazából közkinccsé válhatna az az évente csokorba komponált gyönyörűség, mely pár héten át megtekinthető, de azután lebontásra-feledésre ítéltetik. Ebben a kontextusban a szintén egynegyed évszázados hagyományra visszatekintő tudományos konferenciákra és az itt kötetekbe gyűjtött, immár kisebb könyvtárnyi információtömeg sorsára is érdemes odafigyelnünk, annál inkább, mert manapság a könyvek anyagai digitális előkészítésben lépnek be a nyomdákba. Az idei tudományos fórumon a Héphaisztosz Szálló konferenciatermében negyvenkét előadás hangzott el három nap alatt. Az előadók egymást hallgatták és egy tudós összejövetelen ez így is van rendjén. A konferencia idei címe: Kőrösi Csoma Sándor és az igazság keresése. Ezen belül kilenc témakörben hangzottak el előadások. Reménytelen próbálkozás lenne tehát a megszokott módon egy-egy maradandó gondolatot és szerzőjét idézve „tudósítani” az olvasót az eseményekről. Ehelyett elmondanám, hogy a kifejezetten Csoma életművét kutatók és az erre összpontosító dolgozatok száma idén kevesebb volt az eddig megszokottnál. Hangzott el előadás például a magyar Szent Koronáról, a madéfalvi siculicidiumról, emlegették Bolyai Jánost, szó esett XIX. századi magyar emlékekről, melyek a Hawaii-szigeteken találhatók stb. Vajon kimerült a Csoma-kutatás? Huszonöt év alatt sikerült mindent kiderítenünk? Vajon ezzel magyarázható a... „mellébeszélés”? Mellesleg már régóta megfigyelhető, hogy a Csoma emberi nagysága előtt tisztelgők – ha megtehetik – elindulnak a nyomdokain Indiába, és amit onnan hazahoznak: filmre vett vagy fényképekkel illusztrált turisztikai ízű beszámoló a tájról, emberekről, szokásaikról, esetenként a maroknyi székely anyaföldről, melyet a dardzsilingi síron elhintettek. Sokan összetévesztik tehát a nyelvész, filológus Csomát valaki geográfussal, aki Guiness-rekordot döntött gyaloglásban, aki eddig ismeretlen vidékre tévedt, ott valami újat vett észre, és leírta azt az emberiség okulására. De mielőtt a kollektív sértegetés vádja alá esnék, tisztázni szeretném: ha a Világ Tetejének is becézett Csomolungmát megmászni még a modern technikai adottságok közepette is keveseknek sikerül, Csoma Sándorunk tudományos életművéhez érdemben hozzászólni ugyanígy csakis nyelvészek, történészek, tehát a kevesek kompetenciája lehet. De eme „elitista” ízű megfogalmazásomat azonnal meg kell cáfolnom Einstein esetével, aki miután két A4-es formátumú papírlapon megfogalmazta Nobel-díjra érdemes észrevételeit, rövidesen mosolyogva-morgolódva konstatálta, sőt, be is vallotta nyilvánosság előtt, hogy amióta a matematikusok formulákba öntötték a relativitás elméletét, ő mint ötletgazda egyre kevesebbet ért belőle. Nos, ilyen szemszögből vizsgálva már egyenesen üdvösnek nevezhető az interdiszciplinaritás, amikor a kovásznai Csoma-fórumon a szakértők mellett megjelennek például matematikusok, közgazdászok, orvosok, szociológusok és egyéb értelmiségiek is. A konferencia szünetében Gazda József tanár úr arra kérte az idei dolgozatok szerzőit, hogy írásbeli beleegyezésüket adják munkáik megjelentetéséhez a Csoma-konferenciakötetben. A Csoma-kultusz tehát folytatódik Kovásznán...
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ilyen a valódi ember...”
A Nagy Imre-életmű ismeretlen vonatkozásai
„Erdély állapotjai Magyarországon sokak előtt ismeretlenek” – vélte Eötvös József másfél száz évvel ezelőtt, és zárkózik föl mellé véleményével napjainkban Sümegi György művészettörténész, megtoldva mindezt annyival, hogy a megállapítás képzőművészeti vonatkozásban hatványozottan érvényes. Eme hiány kiküszöbölésének, az ismeretlenség eloszlatásának egy láncszemét képezi a szerzőnek a Fejezetek Nagy Imre művészetéből című, a Kriterion Könyvkiadónál megjelent, sajátos szerkezeti felépítésű, célirányosan összeállított, a szerző személyes kapcsolatainak, érdeklődési körének, szerteágazó Erdély-ismeretének dokumentumait és találó meglátásait is tartalmazó könyv.
Az erdélyi Nagyok emblematikus alakja, a zsögödi nagymester, a székely népélet, a székely lelkület kiváló ismerője és festői megjelenítője, olyan gazdag és sokrétű életművel rendelkezik, amely Gazda József és Szabó András monográfiái mellett is tartogat újdonságot a téma iránt érdeklődő szakembernek. „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent./ A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint./ Semmi sem fölösleges” – idézi Kányádi Sándort Sümegi György, a nagy „begyűjtők” egyike. Aki évtizedek óta lankadatlan következetességgel, precizitással és tudományos megszállottsággal figyeli az erdélyi vizuális kultúrával kapcsolatos jelenségeket, a legjelentősebb alkotói életműveket, rendszerezi és jelenteti meg kutatási eredményeit, meglátásait.
NÉMETH JÚLIA
Sümegi György: Fejezetek Nagy Imre művészetéből,Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2013. Szabadság (Kolozsvár)

MPP: erőt kell felmutatni a Trianon-megemlékezésen
A trianoni békediktátumra emlékeznek, és a nemzeti összetartozás fontosságára hívják fel a figyelmet június 4-én, szerdán Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Polgári Párt (MPP) szervezte megemlékezésen.
Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke hétfőn bejelentette, a rendezvényt a szokásos helyszínen, a belvárosi Erzsébet parkban bonyolítják le.
„A megemlékezésre meghívtuk az RMDSZ, az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Ifjak és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselőit is, akiknek felszólalási lehetőséget is biztosítunk. Senki nem zárkózott el a részvételtől” – mondta Bálint József. A megemlékezés főszónoka Gazda József nyugalmazott tanár, közíró lesz, a programterv szerint a város polgárait a 17.30-kor megkonduló harangszó szólítja a rendezvényre.
„Erőt és összefogást kell felmutatni ezen a rendezvényen, ami fontos üzenet Bukarestnek, hiszen nem engedélyezik a népszavazásokat, tiltják szimbólumaink használatát, törvényellenes döntéseket hoznak a bíróságok, a kommunista rendszerre emlékeztető törvényeket fogadnak el, kötelezve a gyerekeket, hogy himnuszénekléssel kezdjék a napot” – fogalmazott a hétfői sajtótájékoztatón Kulcsár Terza József, a polgári párt Kovászna megyei szervezetének elnöke.
Őszig adnak haladékot az RMDSZ-nek a polgáriak
A polgári párt őszig adott haladékot az RMDSZ-nek az autonómia-törvénytervezet benyújtására – jelentette ki tegnap Kulcsár Terza József. A polgári párt Kovászna megyei elnöke úgy fogalmazott a „labda a szövetség térfelén pattog”, mert az MPP a május 18-ai első munkamegbeszélésen átadta az RMDSZ képviselőinek a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumát, egyértelműsítve, hogy a polgáriak ahhoz a verzióhoz ragaszkodnak.
„Nyilván azon is lehet módosítani, azt is lehet javítani, például bele kellene foglalni a székelyföldi románok jogait és az erre vonatkozó garanciákat. Mi készen állunk arra, hogy akár hetente is összeüljünk, és véglegesítsük a tervezetet” – mondta a szentgyörgyi politikus. Kulcsár Terza József ismételten elmondta, az RMDSZ és az MPP elképzelése között a legfontosabb különbség az, hogy a RMDSZ a meglévő törvényeket kihasználva a Hargita, Kovászna és Maros megyei önkormányzatok társulásával hozná létre az autonóm Székelyföldet, míg az MPP a történelmi régióhoz tartozó 153 önkormányzat társulását szorgalmazza.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Erőt meríteni a veszteségből (Trianon-megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Harangszóval kezdődött a trianoni békeszerződés aláírásának órájában, fél hat után két perccel a sepsiszentgyörgyi megemlékezés, mely tömegeket továbbra sem mozgatott meg, két-háromszázan gyűltek össze az Erzsébet parkban, a székely zászló alatt.
A Nemzeti Összetartozás Napján az összefogás is csonkára sikerült: az RMDSZ idén sem képviseltette magát az MPP által néhány éve minden esztendőben megszervezett rendezvényen. Történelmi visszatekintés volt az esemény a jelen sérelmeinek, veszélyeinek sorjázásával, de egyértelmű és egybecsengő üzenettel: csak rajtunk áll, engedjük-e Trianon kiteljesedését, hagyjuk-e, hogy eltűnjön, beolvadjon a magyarság, vagy képesek vagyunk összefogni és küzdeni megmaradásunkért. Elsőként az Erdélyi Magyar Ifjak nevében szólt háromszéki elnökük, Mihály István, aki a Kárpát-medencében élő magyarokat egymástól elválasztó jelképes fal lebontásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszéki elnöke „a világtörténelem legszégyenteljesebb és legigazságtalanabb békediktátumának” következményeit vette számba, majd a hogyan továbbra is kitért: egységesen kell felsorakoznunk a szabadság eszméje mögé, melynek egyik, számunkra is elérhető formája az autonómia. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom üzenetét Vizi Abigél tolmácsolta, az MPP képviselőjeként Bálint József beszélt. A megemlékezés fő szónoka Gazda József nyugalmazott tanár, közíró történelmi visszatekintésre építette beszédét, értelmezése szerint a trianoni diktátum nem a vesztes háború következménye, hanem egy több száz évvel korábban megszületett, azóta is élő szándék eredménye, amely a magyarság megsemmisítését célozza. Ezt kellene felismerniük a Kárpát-medence népeinek, rájönniük, hogy ugyanazon az oldalon állunk, mert ha a magyarság megsemmisítése sikerül, ők következnek. Rajtunk áll, hogy ez a szándék végső célját ne tudja megvalósítani. A bennünk alvó léleknek kell feltámadnia, a pártoknak nem párt- és zsebérdeket, hanem nemzeti érdeket kell képviselniük – mondotta, zárómondatként pedig kijelentette: „Hiszek a nemzet feltámadásban.” A himnuszok felcsendülése előtt Kovács István unitárius lelkész mondott imát, Istent kérve, hogy erőt, hitet adjon, hogy a gyászos nap a bizakodásé legyen, a fájdalomból energiát nyerő jövőbe tekintés napja.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazda József Magyar Örökség-díjas
A magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséért odaítélhető Magyar Örökség Díjat kapott Gazda József kovásznai tanár, közíró, művelődésszervező. Az elismerést évente négyszer adják át, szombaton már hetvenötödik alkalommal került erre sor Budapesten.
A Magyar Örökség és Európa Egyesület ezúttal hét kiemelkedő teljesítményt jutalmazott: Faragó Laura előadó-művészetéért, Jónyer István sporttevékenységéért, a kárpátaljai Popovics Béla kultúrtörténeti, a délvidéki Matuska Márton tényfeltáró munkásságáért, Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért részesült a díjban, de a Hamerli család pécsi kesztyűje is kiérdemelte. Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életművével szolgált rá az elismerésre: Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét: „Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére”. Az 1936-ban Kézdivásárhelyen született, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott tanár 1964-től a kovásznai líceumban oktatott, és méltatója szerint azok közé tartozik, akik „nem hivatalnokként dolgoznak, és nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásnak tekintik a tanárságot”, és „a legnehezebb körülmények között is megtalálják a módját, hogy vállalt közösségükért dolgozhassanak.” Diákjaival 1975-től évente Erdély-szerte bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot, az 1970-es években (többedmagával) megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a IX. osztályok számára.
Művészeti és művészettörténeti írásaiban az erdélyi magyar alkotók megismertetésére törekedett, a szociológia területén pedig új műfajt teremtett: beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu, a moldvai csángók, de a Kárpát-medencében szétszabdalt és a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorsát. Ő szervezi az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Egyesület évenkénti tudományos konferenciáját, ahol eddig már 498 előadás hangzott el – méltatták a háromszéki közéleti személyiség tevékenységét.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átadták a Magyar Örökség Díjakat
Újabb hét kitüntetettnek ítélték oda a Magyar Örökség Díjat. A Magyar Örökség és Európa Egyesület elismeréseit szombaton adták át a Pesti Vigadóban.
Magyar Örökség Díjban részesült Faragó Laura előadóművé-szete, amelyet Tóthpál József kultúrakutató méltott az ünnepségen, valamint Jónyer István sportteljesítménye, amelyről Stocker Miklós, a Magyar Asztalitenisz Szövetség tiszteletbeli főtitkára beszélt.
Elismerésben részesül Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életműve. Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint Gazda József munkássága sokrétű, mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét. "Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére".
Popovics Béla kultúrtörténeti munkásságáért vehette át a kitüntetést. Vári Fábián László költő, kritikus, műfordító szerint "Popovics Béla ma a kárpátaljai magyar közélet egyik jeles képviselője. Szavaira, előremutató intelmeire – akár a hit fontosságáról, akár a családi élet tisztaságáról és társadalomerősítő szerepéről beszél – figyelni kell".
Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért folytatott küzdelméért kapta a díjat. Pakucs János, a Magyar Innovációs Szövetség tiszteletbeli elnöke méltatásában rámutat: "Losonczi Áron 2013-ban az év példaképe lett Magyarországon. Ma is Csongrádon él és dolgozik, gyártja az üvegbetont, szabad idejében szívesen zenél, közvetlen, kedves ember, aki akár ebéd közben is szívesen válaszol a házi dolgozat ügyében őt megkereső diákoknak".
Elismerésben részesül a Hamerli család pécsi kesztyűje, a család munkásságát Sey Gábor helytörténész, családkutató, heraldikus mutatta be. Véleménye szerint "Pécs ipari, kereskedelmi, pénzügyi, kulturális és politikai életében kiemelkedő szerepet játszott a Hamerli dinasztia számos tagja, akik valamennyien kitartó munkájukkal, állhatatosságukkal, jó üzleti érzékükkel, s főleg szakértelmükkel szerezték, majd gyarapították vagyonukat".
A Magyar Örökség Díjban részesült Matuska Márton délvidéki tényfeltáró munkásságáról Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke úgy vélekedett: "Matuska Márton célja a délvidéki tragédia föltárásával kapcsolatban nem pusztán az emlékezés, az emlékeztetés. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által megismert hiteles személye arra tanít minket, hogy keresztényként feladatunk a kiengesztelődés, a megbocsátás azoknak, akik gyűlöletből és kapzsiságból ezeket a rémtetteket elkövették".
A Magyar Örökség Díjat azok kaphatják meg, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez. A díjat évente négy alkalommal adják át, szombaton immár hetvenötödször. Az elismerések odaítéléséről a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság dönt. A kitüntetést életre hívó Magyarországért Alapítványtól a díj gondozását 2003 márciusában vette át a Magyar Örökség és Európa Egyesület. Népújság (Marosvásárhely)

Elkerülhettük volna
Amint látjuk, támadásba lendültek a prefektusok… Ők, a vélt román érdek védelmezői az „alkotmányosság” mögé bújva kísérlik meg a magyar megmaradás megakadályozását.
Mert – kedves barátaink, tisztelt önkormányzati vezetők, polgármester urak – csak mi harcolhatjuk ki gyermekeink, unokáink számára, hogy magyarként élhessenek őseik földjén! Ez másképp nem fog sikerülni, csak ha cselekszünk!
Van egy Székely Nemzeti Tanácsunk, mely fáradhatatlan harcot folytat(na), hogy felvállaljuk önmagunkat, önmagunk megmaradásának ügyét. A legutóbbi gondolat – a másfél száz önkormányzat szavazza meg, hogy a Székelyföld Régió része akar lenni – februárban született. Most júniust írunk. Eltelt négy hónap. Négy hónap alatt tíz önkormányzat lépett. Léphetett volna mind a másfél száz, s egy óriási hatású dokumentumot mutathatnánk fel. A Közös Akarat dokumentumát. Az életünkhöz való jog dokumentumát. De a négy hónap csak tíz önkormányzatnak volt elegendő. A többi fontolgat, latolgat, óvatoskodik, tervezgeti, hogy majd, valamikor. És lehetőséget adtunk ezzel, hogy ugyanúgy fontolgassanak, latolgassanak, aztán lépjenek a prefektus urak, Európa legsötétebb, legembertelenebb és legantidemokratikusabb rendszerének, kormányzatának a „román nacionalizmusnak” fizetett alkalmazottjai. Akik 94 év után is az egykori román miniszterelnök célját vállalják fel, és e cél megvalósításán fáradoznak. A magyarság beolvasztásán, azaz a mi elpusztításunkon.
96 év óta ott állunk a kereszt árnyékában, kedves barátaink, kedves önkormányzati vezetők, s valamennyiünk közös vágya megmaradásunk. Még a szúnyog is próbál élni, kicsúszni a tenyered alól, ha agyon akarod ütni. Mi, ugyanúgy Isten teremtményei, egy kultúrát – és nem is akármilyen kultúrát! – megteremtő nemzet fiai, mi is élni szeretnénk. Jogunk van hozzá! S ez közös vágyunk is! De oly nagy a politikai megosztottságunk, ezerfelé spekuláló latolgatásaink, hogy mit és hogyan, ma még nem, de holnap vagy holnapután... Lássuk, mint cselekszik Péter és mit csinál Pál, ha ők megtették, én is megcselekszem..., hogy már saját tehetetlenségünktől maradunk cselekvésképtelenek. Hogy ennél az egy esetnél maradjunk: ha február óta megtettük volna, hogy egyszerre lépve minden önkormányzat megszavazza a határozatot – amely egyszerűen demokratikus jogunk kinyilvánítása –, egy jelentős dokumentumot mutathatnánk fel nemcsak a román parlamentnek és kormánynak, hanem egész Európának. Így viszont azt mutatjuk fel ismét, hogy mennyire gyengék vagyunk. Mennyire cselekvésképtelenek. Pedig akarnánk, csak éppen hogy óvatosak, vagy mondhatom úgy is: gyávák vagyunk. Pedig már Petőfi Sándor leírta: Gyáva népnek nincs hazája.
Ha így folytatjuk, sajnos, nekünk sem lesz.
Gazda József. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közösségteremtő értelmiségi
Gazda József rangos elismerésben részesült
A nemzeti értékek felmutatása, mentése, népszerűsítése és gazdagítása érdekében kifejtett, áldozatos, értékes és kitartó munkájáért Magyar Örökség-díjban részesítették Gazda József közismert kovásznai tanárt. A díjazottakat Budapesten, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonát képező Pesti Vigadó dísztermében méltatták, ugyanott adták át a díszokleveleket is szombaton.
A bírálóbizottság elnökének, dr. Hámori József neurobiológusnak, agykutatónak az ünnepséget megnyitó szavai után a háromszéki pedagógus másodikként vehette át a rangos elismerést, melynek odaítélése által neve és művészeti, szociográfiai, valamint közírói életműve bekerült a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának Aranykönyvébe.
Gazda József kezdetben Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től pedig a kovásznai líceumban tanított, innen vonult nyugalomba 34 évi tanári szolgálat után. Nem csupán tanárember volt, s nemcsak az iskola, illetve a kollégium falai között végezte oktató és nevelő munkáját, hanem íróként, művelődésszervezőként, szociográfusként és művészettörténészként is. Diákokból álló művészegyüttesével 1975-től járta Erdélyt, és évente bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot.
Több szerzőtársával az 1970-es években megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumok I. osztálya számára. Művészeti és művészettörténeti írásaiban, tanulmányaiban az erdélyi, főképpen a székely alkotók világának, illetve a romániai magyar képzőművészek körében érvényesülő művészeti irányzatoknak a jobb megismerésére és megismertetésére törekedett.
Dél- és Nyugat-Európában, majd a Közel-Keleten tett tanulmányútjai, s az ezek nyomán készült útinaplók egy fölkészült tanárember szemével láttatják a felkeresett tájak művészetét, történelmét, jelenét, beléjük foglalt személyes élményei pedig érdekfeszítővé teszik ezeket. A szociológia területén úgy valósította meg a hagyományok, a magyar örökség őrzését, megörökítését és felmutatását, hogy beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu életét, illetve a moldvai csángómagyarok sorsát. Több földrész félszáz országában gyűjtött anyagot a nagyvilágban szétszóródott magyarság sorsáról. Az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület évenként tart tudományos értekezletet, eddig már 498 előadás hangzott el a Kőrösi Csoma Sándor értékrendjének fonalára fűzött témákból.
A kitüntetett méltatását elvégző dr. Halász Péter népművelő és néprajzkutató a következő szavakkal fejezte be értékelését: „Gazda József azonban nem az erdélyi magyarság identitásáért folytatott küzdelem magányos harcosa. Elődjei, társai és követői vannak! Kérem önöket is, engedjék magukban megfogalmazódni, megérlelődni azt a meggyőződést, hogy Gazda József Magyar Örökség-díjában benne van a kovásznai iskolák, a székelyföldi művészek – elsősorban Olosz Ella –, a moldvai csángómagyarok és Kőrösi Csoma Sándor magyar örökséget jelentő, magyar örökséget őrző és gyarapító munkásságának elismerése is.”
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!
A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán.
Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok?
Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van!
Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét.
Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá!
Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében!
Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora.
Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=20
Erdély.ma

Voksolásra buzdítanak erdélyi magyar értelmiségiek
Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket – olvasható abban a felhívásban, melyet 25 erdélyi magyar értelmiségi látott el kézjegyével.
A csütörtöki keltezésű közlemény aláírói – akik szerint az államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát – leszögezik, míg Victor Ponta „a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivője”, a jobboldal jelöltjét, Klaus Johannist az erdélyi reménykedés képviselőjének nevezik.
„Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán” – jegyzi meg a közlemény, melyet többek között Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Bakk Miklós politológus, Farkas Árpád költ, Gazda József író, műkritikus, Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, Dr. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke írt alá.
Szerintük a mostani helyzet „túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel”.
A közlemény szerzői továbbá úgy fogalmaznak, szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával is, „amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét”. „Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá” – olvasható a közleményben.
Székelyhon.ro

Vezényelt történelem
Vezényelt történelem címmel jelent meg Gazda József erdélyi szociográfus újabb könyve, amely a kisebbségbe került magyarság 20. századi sorsát rögzítő dokumentumregény. A magyar sorsregénynek is nevezhető könyvben szereplő helyszín lényegében Erdélyt, a Székelyföldet jelképezi, és számba veszi azokat a történelmi fordulatokat, amelyek kihatottak erre a régióra, így például az I. világháború kirobbanását, a román hadsereg 1916-os erdélyi betörését, valamint a II. bécsi döntést.
Gazda József: Vezényelt történelem /Hét Krajcár Könyvkiadó, Budapest, 2014/
Népújság (Marosvásárhely)

Vitéz lélek Kovásznán
Ismét színpadon a Pokolsár Egyesület
Új darabbal lép színpadra a kovásznai Pokolsár Egyesület egykori diákszínjátszókból álló csoportja: péntek este fél nyolctól a fürdővárosi Művelődési Központban mutatják be Tamási Áron Vitéz lélek címet viselő „komoly játékát”.
A harminc év után újra szereplő egykori diákszínjátszók tavaly Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjával mutatkoztak be először a közönségnek. Az akkori darabot, akárcsak a jelenlegit, Gazda József rendezte, aki diákkorukban a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpadot vezette.
Ambarus Gábor, a Pokolsár Egyesület titkára kérdésünkre elmondta: reméli, ez a produkció is legalább akkora népszerűségnek örvend majd a fürdővárosban, mint az előző. A Vitéz lélek című művet a kovásznai fellépést megelőzően bemutatták már Pákéban és Cófalván, ahol elnyerte a közönség tetszését.
Szereplők: Ferencz Botond, Kovács Zsolt, Szántó István, Ferencz Kinga, Szász Attila, Tökbandi Rita, Berecki Árpád, Fejér Enikő, Madarasi Rita, Tökbandi Barna, Opra László, Fejér Előd és Ráduly Attila. Rendező: Gazda József, a rendező munkatársa Berecki Árpád. A belépő a helyszínen, illetve a művelődési házban vásárolható meg.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újból belevágnak a Kőrösi-múzeum alapításába
Lendületet vehet a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-emlékmúzeum létesítése. A kezdeményezők újból gyűjtésbe kezdenek, úgy vélik, karácsony környékén beindulhat az adományozás, ami a következő hónapokban is folytatódhat. Ha minden jól alakul, jövő évben akár tető is kerülhet az épületre – ez esetben már könnyebb lesz az építkezés folytatása. A Csoma-múzeum alapításának lépéseiről Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke és Thiesz János, Kovászna polgármestere számolt be lapunknak.
A Csoma-múzeum alapításának gondolatáról először a Kőrösi Csoma Sándor-emlékkönyv első kötetében olvashattunk, de a múzeum, emlékhelyek létesítésének szándéka szerepel az 1990-ben alapított Kőrösi-egyesület célkitűzései között is az évente megrendezendő Kőrösi-konferencia megszervezésével egyetemben. Eredetileg Kovásznára képzelték el az emlékmúzeumot, de az események úgy adták, hogy a Kelet-kutató szülőfalujában, Csomakőrösön, szülőházának feltételezett helyén épülhetett meg az emlékház.
Kovásznán a belvárosi református egyház ajánlott fel telket az ingatlan megépítésére, a megkötött, szimbolikus értékű, hosszú távú bérleti szerződés száz évre szól – idézte fel Gazda József. A múzeum terve is elkészült. Több műépítész neve szóba került, Gazda elsőként Makovecz Imrét kérte fel a munkára, a tervező azonban nemet mondott. Korábban több tervet készített erdélyi megrendelésre, az épületek egyike sem épült fel. Megfogadta: amíg ezek nem valósulnak meg, nem tervez több erdélyi épületet. Segítségére azonban számíthattak: a Makona tervezőcégénél dolgozó Csernyus Lőrincet ajánlotta a terv elkészítésére, saját irányítása mellett. A Csernyus-terv meg is született. Közben elkezdődött a pénzgyűjtés. Különböző értékű téglajegyeket bocsátottak ki. A Magyarok Világszövetsége segítségével a világ negyven országában folyt a népszerűsítés. Az eredmény azonban elmaradt a várakozásoktól. Csak annyi pénz gyűlt össze, amiből elkészülhetett az alap egy része, némi téglát, faanyagot vásároltak, leelőlegeztek 12 tonna cementet. Csalódást hozott számára a téglajegyakció sikertelensége – vallotta be Gazda. Időközben, 1997-ben környékbeli vállalkozók segítségével felépült Csomakőrösön az emlékház – Kovásznán viszont pénzhiány miatt teljesen leállt a munka. Öt-hat évvel ezelőtt, Lőrincz Zsigmond polgármestersége idején volt egy újabb lobbanás, de érdemi előrelépés nem történt. Budapesten is alapítványt hoztak létre, ott egymillió forint került a bankszámlára.
Most Thiesz János polgármester kezdeményezte a múzeumlétesítés munkájának folytatását. Átnézte a már elkészült tervekre alapozott költségvetést, és belátta: azt az összeget nehéz lesz összegyűjteni – tájékoztatott. Ezért javasolta, javítsák át a tervet, szűkítsék a költségvetést. Az elképzelést elfogadta a Kőrösi-egyesület. Szász Veress Attila kovásznai műépítészt kérték fel a módosításra. Az új terv elkészült, mégpedig ingyen, a múzeum létesítéséhez hozzájáruló adományként. A 345 négyzetméteres épület és a környező park, kerítés a költségvetés szempontjából nem elérhető: 150–160 ezer euróra van szükség. Az újratervezés során lemondtak az épület emeletére tervezett Gazdáné Olosz Ella-emlékszobáról, a vendégfogadást lehetővé tevő szobákról, fürdőkről. Thiesz új ötlettel rukkolt elő: az alagsorban építsék meg Csoma Sándor tibeti szobájának mását. Gazda jónak találta az elképzelést, elmondta, bár járt abban a szobában, de sajnos az ott készült fényképei elvesztek. Zanglában relikviaként őrzik a 2 x 2,5 méteres „lyukat”. Csak különleges alkalmakkor, jeles vendégek számára nyitják ki, különben pecsétes lakat áll a bejáraton.
A pénzszerzés módozatairól is szó esett a megbeszélésen. A Kőrösi-egyesület kapcsolatrendszerének felhasználásával gyűjti a forrásokat, a polgármesteri hivatal és az egyesület közösen keresi meg a lehetséges adományozókat. Felkutatják a pályázati lehetőségeket, a testvérvárosoktól, egyházaktól is támogatást kérnek. A Csoma-konferenciák „kivitték” Csoma Sándort a világba, bíznak benne, ez is támasz lehet, hogy segélykérésük értő fülekre találjon. Az érkező pénzek külön számlára kerülnek, ezeket csak pontos elszámolás alapján használják majd fel. A leendő múzeum berendezésének egy része már elkészült. Az UNESCO a Kőrösi Csoma Sándor-életutat a világörökség részévé nyilvánította – ez alkalommal a Magyar Tudományos Akadémia keleti részlege vándorkiállítást indított útjára. Ha elkészül a múzeum, a kiállítás anyaga itt ér utolsó, végső állomására. A terv sikere, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor-múzeum megszületése az adományoktól függ. Kovászna, Háromszék, Erdély, Magyarország, az egész világ magyarsága hozzájárulhat az eredményhez.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érintettként
A puszta  tények már ismertek. Két elég furcsán megkésett büntetési jegyzőkönyv érkezett a Magyar Polgári Párt megyénkbeli címére, két büntetést kézbesítettek. Mindkettő feladója a prefektúra, s aláírója, mint a „kihágások konstatálója”, személyesen prefektus urunk, a kovásznai illetőségű Popica Marius…
Egy esemény, két kihágás.
A június 4-én tartott  trianoni megemlékezésen – melyet a Magyar Polgári Párt szervezett a város központi parkjában – a jegyzőkönyv szerint kitűzték a Magyar Köztársaság zászlóját, majd a résztvevők elénekelték himnuszát, holott Magyarországot hivatalos személy vagy küldöttség nem képviselte, s így mindkét „tett” a 2001/1157-es rendelkezés 24. cikkelye szerint súlyos kihágásnak számít. Jómagam érintettként viszonyulok ezekhez a kihágásokhoz több szempontból is. Azon a megemlékezésen mint felkért személy én mondtam az úgymond „ünnepi” beszédet, ugyancsak idegen ország nyelvén, azaz magyarul. Mert ha a magyar zászló és a magyar himnusz – az utóbbi véletlenül a mai Románia területén íratott, lehet, hogy ezt nem tudta Popica úr – „idegen ország” szimbólumai, akkor a nyelv, melyet mi, nevezett úr honfitársai beszélünk, az is idegen országé. Ha a konstatáló – aki egyébként csak kémei, vagy szelídebben fogalmazva, jelentéstevői  révén lehetett ott azon a rendezvényen – tudja vagy tudná, hogy mit mondtam ott, elgondolkozhatna a szavaimon. Mert azt mondtam sok egyéb mellett, hogy ha ők, román honfitársaink – akikkel hosszú évszázadokon át éltünk egy hazában – felmérnék a történelmi folyamatokat, arra is rájönnének vagy rájöhetnének, hogy tulajdonképpen ők is és mi is a sorompónak ugyanazon az oldalán állunk, szemben azokkal a történelmi erőkkel, melyek akkor Trianont kovácsolták ki, vagy már előbb őket ellenünk fordították, s eszközként használják mai napig is. De valójában ugyanúgy célpontok ők is, mert ez az erő internacionális erő, nem akar nemzeteket, nemcsak azt nem akarja, hogy mi azt mondjuk édesanyánknak vagy kedvesünknek, hogy szeretlek, de azt sem akarja, hogy ők azt mondják: te iubesc! Azt akarja, hogy ők is és mi is szolgák legyünk, az ő pénzzel teli zörgő zsákjainak szolgái, erkölcsök nélkül, meghajlott gerinccel, álmosollyal az arcunkon. Amikor nevezett Popica Marius a gyalázatos és képmutatóan hamis jegyzőkönyveket állította ki ama 13 év előtti buta, s azóta sem alkalmazott paragrafus alapján, nem tudta, hogy az ő kezét az az erő fogja, amely nemcsak minket, a mi népünket, de őt is, az ő népét is el akarja pusztítani! Legfeljebb csak kisebb-nagyobb időeltolódással.
S nevezett úr szemrebbenés nélkül írta le azokat a szavakat, melyekről ő is tudja, hogy hamisak, mert kell tudnia, hogy mi, akik az ő honfitársai vagyunk, magyarok vagyunk. Tehát az Isten áldd meg a magyart könyörgés a mi könyörgésünk, fohászunk, vágyunk kifejezése is, s a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany székely zászlók ugyanazok nekünk, mint a piros-sárga-kék őneki. És hogy a szeretlek ugyanaz nekünk, mint a te iubesc neki. Tudja ő, és amikor büntet, ama emberellenes erőt szolgálja. Mely nem az említett szeretetet, az egymás megértését, az egymás tiszteletét diktálja, hanem a hazug szívet s azt, hogy gyűlöld a felebarátodat, mert az más, mint te vagy. És azt sem tudja, vagy nem gondol rá, hogy a másság nem bűn. A teremtés tett bennünket mássá, mint ahogy a két falevelet is mássá teszi! Vagy a diófát diófává, és nem almafává. Hogy nekünk nem bűnünk az, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, mint ahogy neki sem bűne az, hogy az, aki. És ahogy neki lelke része a népe, nemzete szeretete, úgy nekünk is az.
Ő, amikor azokat a hazug szavakat papírra veti, hogy  bennünket megalázzon, önmagát is megtagadja. Másképp is van érintettségem vele szemben. Nem több, mint 3–4 hónapja találkoztunk, ő szólított meg, s szavaiból tiszteletet és megbecsülést éreztem. Mert ha én nem taníthattam őt, de a feleségem igen, s akkor kifejtette nekem, hogy nagyon szerette „a tanárnőt”, s a hangjáról éreztem, hogy ez valóban így volt. S említette gyermekeimet is, akikkel sportolótársak voltak, a testvére egyik fiamnak osztálytársa is. S az édesapjára is hivatkozott, aki tanártársam volt, s akiből ugyanúgy családom és gyermekeim iránti melegséget éreztem valamikor. S most arra gondolok, miként alacsonyít le bennünket, embereket az embertelen kor, mely a politikust eszközzé teszi, igaztalan és embertelen eszmék szolgálatának, embertelen célkitűzések megvalósításának az eszközévé. Mert hogy engem, népemet, kultúrámat, nyelvemet idegennek minősíti, holmi más ország címkéjével illeti, ha önszántából tenné, gonoszságra vallana. De hiszem, hogy a külső burok alatt benne is ott van énjének az a része, mellyel „akkor” megszólított, s beszélt velem. Megpróbálva fölülemelkedni a történteken, hinni akarom, hogy a ma bennünket ellenségekké  csiholó erőkkel valamikor együtt fogunk szembeszegülni. Úgy is, mint országok, s úgy is, mint élni akaró népek vagy egyedi példányai az emberi nemnek.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A cenzor pillantása
 A cenzor – civilben a Központi Bizottság sajtóosztályának alkalmazottja – rám emelte tekintetét, majd szó nélkül felállt, és a megbízott főszerkesztő társaságában kivonult a vágóból. Az eset 1980-ban történt a TVR bukaresti magyar adásának szerkesztőségében. Pár hónapja vettek fel riporternek, s legyűrve a mostoha körülményeket – közvetlenül belépésem után a korábbi főszerkesztőnek mennie kellett, és minden támasz nélkül maradtam –, végre egy ember elé való riportot sikerült produkálnom. A kovásznai Körösi Csoma Sándor Líceumról szólt, okos diákok és három tanár szólalt meg benne, köztük Fábián Ernő és Gazda József, kisebbségi nyelvhasználati gondokat is szóvá téve. Ezt „vizionálta” P. elvtárs, s bár nekem lesújtó pillantásán kívül egyéb nem jutott, véleményéről hétfőn értesültem, mikor riportom adásba ment, de úgy megvágva, megcsonkítva, hogy ráismernem is nehéz volt, s csak azt sajnáltam, hogy a nevem alatt sugározták azt, ami csak az enyém nem volt már.
Ez volt első közvetlen találkozásom a kommunizmusbeli „sajtószabadsággal”, az alkotmány szavatolta szólásszabadsággal, mindközönségesen a totalitarizmus cenzúrájával. Pár hónapon belül aztán be kellett látnom, olyan fordulat következett be az amúgy is aggasztó pártpolitikában, hogy az egy kezdő riporter kibontakozását nem teszi lehetővé, úgyhogy iparkodtam átnyergelni a nyomtatott sajtóra, s nagy szerencsémre egy másodvonalbeli, tehát kevésbé megfigyelt lapnál viszonylag jobb körülmények között kidogozhattam a magam stílusát és riporttípusát. A tévéadást rá négy évre valóban felszámolta a diktatúra, addig pedig halálra sanyargatta, s bizony már nem volt titok, hogy a kisebbségi kérdésben a kondukátor és a rendszer a totális jogfosztás és elüldözés felé vette az irányt.
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az adást pár bátor ember ’89 decemberében ismét feltámasztotta, azóta is megvan, s a minap ünnepelte fennállásának kerek évfordulóját. Léte ma sem gondoktól mentes, de mai gondjai más természetűek. Kívánjunk munkatársainak jó munkát, helyeselve ama törekvésüket, hogy a hetvenes évek legjobb tradícióit is folytatni akarják – mai helyzetünk ugyanis ezt messzemenően indokolja.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)