A Szabadságban folyamatosan megjelenő Nagy hazugságok kora című önéletírásából legutóbb – 2007. augusztus 13-án – A megfélemlítés éve (1949) című fejezetet adja közre Katona Szabó István. Szilágyi Júlia néhány kiigazítást közölt: nem 1949-ben kezdődött el Gaál Gábor sajtóbeli megsemmisítése, hanem 1950-ben. Gáll Ernő nem vett részt volna a G. G. elleni hajszában. /Szilágyi Júlia: Évek, tények – önéletírás. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 17./ Katona Szabó István 2005. márc. 1-től közli folytatásokban A nagy hazugságok kora című emlékezését. Nagyon sok adatot, elfeledett eseményt tartalmaz, magyar politikusok akkori szerepéről, a magyar intézmények elsorvasztásáról, a Magyar Népi Szövetség fokozatos visszaszorításáról.

Az erdélyi magyar táncház-mozgalmat elindító kolozsvári Könczei családot besúgó ügynökök egy része Marius Tabacuról is írt jelentéseket. Ezt maga a kolozsvári filharmónia igazgatója közölte Könczei Csilla világhálós naplójában közzétett írásában. Tabacu szekuritátés megfigyelési dossziéjában a Könczei családról jelentéseket író Bíró Ferencen kívül más ügynökök is jelentettek. Marius Tabacu elmondta: 1983-tól kezdődően az 1989. december 22-i rendszerváltásig három vaskos kötetbe foglalt, több ezer oldalnyi jelentést írtak róla. Azért irányult Tabacura a Szekuritáté figyelme, mert 1980-ban beadványt intézett a Román Kommunista Párt Központi Bizottságához. „Azt sérelmeztem, hogy Ion Lancranjan Cuvint despre Transilvania című kötete sovén. Bár azelőtt is érezhető volt a nacionalista-kommunista vonulat, ez a Lancranjan-kiadvány volt az első, nyíltan nemzetiségellenes és magyarellenes megnyilvánulás, amely ellen tiltakoztam” – elevenítette fel Marius Tabacu. A Szőcs Géza költővel közösen megírt beadványt olyan kolozsvári értelmiségiek is aláírták, mint Lászlóffy Aladár, Szilágyi Júlia, Gáll Ernő, Fodor Sándor és Kántor Lajos. Tabacu emlékei szerint az RKP KB soha nem válaszolt, de 1983-ban szekusok házkutatást tartottak, majd a Szekuritátén kihallgatások következtek. „Az akkori belügyminiszter belső körrendeletet adott ki, hogy a szeku különösen figyelje »a román nevű magyar irredentákat«. A dossziémban bukkantam rá erre a rendeletre, gondolom, ezért is figyeltek rám” – mondta Tabacu. – Tabacu szerint Bíró Ferenc nem azonos Xantus Gáborral. /Benkő Levente: Titokzatos zenebesúgó. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6./

Ötvenéves a NyIRK, teljes nevén: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1957-ben indult Kolozsváron a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirataként. Azóta is születése helyén jelenik meg évente kétszer. Az ünnepi számban két magyarországi szaktekintély: Görömbei András irodalomtörténész és Szathmári István nyelvész köszöntötte a folyóiratot. Ebben a számban Péntek János szóföldrajzi vizsgálatokat végzett a moldvai magyarban, Gulya János pedig a Halotti Beszéddel foglalkozott. A NyIRK megtett útjáról a folyóirat tudományos titkára, Murádin László nyelvész, a közismert nyelvművelő tájékoztatott. Kezdetben a példányszám ezer körül mozgott, 1974-től 500-600, 1993-tól csupán 350, 1997-ben megint 950, utána ismét visszaesett 300-ra. Csak megrendelők kapják, az Akadémiai Könyvtár számos példányt cserepéldányként küld szét a világba. Az I. évfolyam főszerkesztője Jancsó Elemér volt, őt követte Nagy István, aztán jött Gáll Ernő 1978-ban, utána a nemrég elhunyt Szabó Zoltán következett. A NyIRK tárgyköreit a nyelvészet és az irodalomtudomány között osztja meg, de nem zárkózik el más, humán jellegű szaktudományok, így a folklór vagy művelődéstörténet elől sem. Az írások szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kutatóiból, illetve a kolozsvári egyetem magyar tanszékeinek tagjaiból kerülnek/kerültek ki (Antal Árpád, Benő Attila, Csomortáni Magdolna, Egyed Emese, Fazakas Emese, Máthé Dénes, P. Dombi Erzsébet, Péntek János, Szabó Zoltán, Szabó T. Attila, Szilágyi N. Sándor és mások). A lap megindította a hely- és személynévkutatást. /Komoróczy György: Ötvenéves a NyIRK. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./

Január 19-én meg nyílt a Szatmárnémetiben a magyar ajkú görög katolikus templom közösségi termében Csomafáy Ferenc Erdélyi arcképcsarnokom című fényképkiállítása. A fotóművész a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Mindezek mellett megtanulta a fényképészetet is. Szakterülete a fotóriport és a színházi fotó. Mostani kiállításán harminchat olyan arc sorakozik, akik utat mutattak a romániai magyarságnak a két világháború és a diktatúrák idején is. Egy részük (Kós Károly, Gál Ernő, Márton Áron, Berde Amál, Szabó T. Attila) már a két világháború közti időben ott állt a tornác küszöbén, a fiatalabb nemzedék pedig az ő példájukon nőtt fel, majd csatlakozott hozzájuk, vált maga is követendő példaképpé (Kányádi Sándor, Szász János, Cseh Gusztáv, Beke György). Csomafáy Ferenc elmondta, hogy képei beszélgetés közben készültek. /Csirák Csaba: Erdélyi arcképcsarnokom. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 24./

Az 1948 utáni időszakban a magyar jellegű gyűjteményeket, illetve a meglévő gyűjtemények magyar anyagát jelentős károsodás érte. Tehetetlenül kellett szemlélniük, mint estek szét és semmisültek meg fontos írói hagyatékok, emlékezett a nyolcvanéves Dávid Gyula. A 60-as, 70-es években történt kísérlet egy romániai magyar irodalmi múzeum megteremtésére, ez azonban megtört a hatalom ellenállásán. A nyolcvanas években sok magyar értelmiségi hagyta el Erdélyt, s hátrahagyott folyóirataikat Dávid Gyula Szabó Zsolttal hordta össze a Kriterionhoz, ahol kialakítottak egy komoly folyóirat-gyűjteményt. 1992-ben, amikor a Kriterionnak jóval kisebb irodába kellett átköltöznie, önként kínálkozott, hogy az EMKE-Szabédi Emlékház keretein belül romániai magyar irodalomtörténeti gyűjtemény kialakuljon. Szabédi László hagyatéka mellé oda került a Méliusz-könyvtár, a Balogh Edgár-, a Nagy István-, az Engel Károly-hagyaték, s legújabban Domokos Géza irathagyatéka. Az egyetem magyar tanszéke, a Sapientia–EMTE és az Erdélyi Múzeum-Egyesület mellett, a modernizált épületben ma már nemcsak újabb anyagok gyűjtése, tárolása válik lehetővé, hanem komoly irodalomtörténeti műhelymunka is, amint ezt a nemrég megjelent Szabédi-kötet is bizonyítja. Dávid Gyula a Romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztését folytatja, reméli, hogy jövőre megjelenhet. Tervezi még Gáll Ernő levelezésének sajtó alá rendezését, az ’56-os életrajzi adattár /1956 Erdélyben – Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965. Polis Kiadó, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2006/ bővített kiadását, kiegészítve az ’56-nál korábbi és az 1964-nél későbbi perekkel. /Bartha Katalin Ágnes: Pályakép – még mindig oldalnézetből – Beszélgetés a nyolcvanéves Dávid Gyulával. = Helikon (Kolozsvár), augusztus 25./

A Magyarország mai határain kívül élő magyarságért folytatott tevékenységéért, intézményépítésért és a magyar–román kapcsolatok pozitív alakításáért kapta Kántor Lajos a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozata kitüntetést. Úgy érzi, fejtette ki, hogy ez egy több évtizedes munka eredménye. Annak idején szóvá tette a magyarellenes kampányokat, ebből nagy párt- és szekusprobléma lett. Folytatódott a konfliktus Kolozsvárt a Nemzeti Színházban egy drámairodalmi országos rendezvényen. Az 1980-as szárhegyi írótalálkozó anyagát leközölték a Korunkban, s ebbe majdnem belebuktak, Gál Ernő főszerkesztővel együtt. A Korunkban megjelentekből a Szabédi-könyvéért kapta meg az MTA doktora címet és a korábbi József Attila-díj után a Széchényi-díjat is megkapta. /Varga Réka: Hétköznapok honoráriuma. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./

Nem olvasztották be és nem tüntették el Petőfi Sándor mellszobrát. Segesváron, a várban levő polgármesteri hivatal épülete mögötti parkban elhelyezett szobrot három éve távolították el, akkor, amikor a vár falai beomlottak. Azóta egy raktárban hever, arra várva, hogy a Petőfi-parkban helyet találjanak számára. Petőfi-park még nincs Segesváron, de a közeljövőben lesz – mondta mind Danesan Dorin polgármester, mind Gáll Ernő helyi tanácsos, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke. Az emberek azt hiszik, hogy a Petőfi-szobornak nyoma veszett, hiszen a talapzatra erősített láncok eltűntek. Gáll Ernő szerint remélhetőleg nem kell már sokat várni, míg méltó helyre kerül a mellszobor. Az újságírónak megmutatták a raktárhelyiségben a mellszobrot. Az RMDSZ-képviselők azt szeretnék, hogy a várban, a katolikus templom melletti tágas parkot nevezzék el Petőfi Sándorról, a költő szobrát pedig itt állítsák fel. Az elmúlt héten ünnepelte építésének 120. évét a segesvári Alpár Ignác tervezte református templom. Fellépett a pedagógusok kórusa, szavalatok hangzottak el. A presbiteri konferencián dr. Buzogány Dezső teológiai professzor, a Babes–Bolyai Tudományegyetem dékánja tartott előadást. /Antalfi Imola: Vendégoldal – Segesvár. Megvan még Petőfi! = Népújság (Marosvásárhely), okt. 7./

Az RMDSZ segesvári szervezete szerette volna még a Petőfi-ünnepségek előtt elhelyezni a várban a magyar szabadságharc költőjének pár évvel ezelőtt eltávolított mellszobrát, de erre nem kerülhet egyhamar sor. A várban ugyanis se vége, se hossza a kövezési munkálatoknak. Idén nagyszabású rendezvényeket terveznek, Petőfi Sándor halálának 160. évfordulójára emlékezik Segesvár magyarsága. Gáll Ernő, a helyi RMDSZ elnöke közölte, lesz Petőfi-emlékhelyek találkozója is, amelyet a Kárpát-medencében minden évben másutt szerveznek meg. Augusztus 1-jén a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartanak ünnepséget, augusztus 3-án Fehéregyházán. Segesváron a polgármesteri hivatal mögötti kis parkban levő Petőfi-szobrot akkor távolították el, amikor néhány éve az alig pár méterre levő várfalak beomlottak. A falat kijavították, Petőfi mellszobra azonban már nem került vissza a helyére. Az RMDSZ úgy vélte, hogy a katolikus templom melletti park, amelyet Petőfiről neveznének el, megfelelőbb és méltóbb hely lenne a szobornak. Azóta azonban a vár átváltozott építőteleppé. /A Petőfi-szobor felállítására még várni kell. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 7./

Többen kérdezték Kincses Elődtől, mit szól Kuszálik Péternek a Sütő Andrásról írott legújabb irományához (Purgatórium, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Sütő András tevékenységét Kuszálik is két fő szakaszra bontja, a második szakasz 1970-től, Az anyám könnyű álmot ígér megjelenésétől számítható. Azoknak, akik a nyílt elnyomás időszakában olvasták a művet, nem kell bizonygatni, hogy milyen katartikus élményt jelentett. Sütő András 1970 előtti korszakáról kortársai sokat írtak, ezzel az időszakkal nem foglalkozik, írta Kincses Előd, de nem hagyhatja szó nélkül Kuszáliknak az 1970 utáni időszakkal kapcsolatos tévedéseit, inszinuációit. Kuszálik hosszú oldalakon keresztül bizonygatja azt a koncepciós álláspontját, hogy Sütő Andrást a román kommunista hatalom részéről tulajdonképpen semmilyen retorzió sem érte. Ezzel szemben a nyolcvanas években már az is bűnnek számított, ha valaki baráti viszonyt ápolt a neves íróval. Kincses állítását saját szekuritátés megfigyelési dossziéjából származó, a Maros megyei pártvezetésnek szánt jelentéssel támasztja alá, amelyet az akkori megyei parancsnok, Constantin Ioana vezérőrnagy jegyzett. A következőket állította: „a fentnevezett (Kincses Előd) a nacionalista megnyilvánulásairól ismert Sütő András íróhoz közeli személy, családilag látogatják egymást és gyakran találkoznak más, külföldön és belföldön hasonlóan megnyilvánuló alakokkal, elsősorban a Magyar N. K. -ból. ” A parancsnok a jellemzést a következőképpen zárja: „véleményünk szerint (Kincses Előd) ellenséges viselkedése és az a magatartás, amely jellemzi, nem egyeztethető össze a Maros Megyei Ügyvédi Kamara alelnöki tisztségével. ” Ebből a tisztségéből le is váltották, és helyette egy olyan magyar kollégát választottak, aki nem volt Sütő András barátja. Kincses édesanyja ruhásszekrényébe rejtette el – az író kérésére – azokat az írásokat, amelyeket Sütő András meg akart óvni egy esetleges házkutatás esetén. A fordulat évének őszén pedig édesanyja hetente látogatta a Sütő családot és csak tőle tudhatta meg – telefonon – a Budapesten élő Ágnes lányuk azt, hogy apja egyelőre szabadlábon van, mivel Sütő Andrást telefonon külföldről nem lehetett hívni! Elfogadhatatlan kuszáliki okfejtés az 1990-es marosvásárhelyi fekete március történelemhamisító bemutatása. A szerző két olyan „tekintélyre” hivatkozik, akik történetesen Kolozsváron élték át a pogromkísérletet. Gáll Ernőtől idézte: „a pogrom, amelynek kockázatát – mint néhány nappal ezelőtt írtam – Sütő kész volt vállalni, kitört és egyik áldozata éppen ő lett, akit félig agyonvertek és fél szemét is elvesztette” és „emlékezzünk csak Szabó Gyula mondására (1992-ből): „aki bottal köszön, annak doronggal felelnek”. Kuszálik azzal is dicsekedett, hogy március 20-án nem volt ott a főtéren, mivel voksait „a parlamentáris demokrácia elsőbbségét vallókra” adja. Abban az időben Romániának nem is volt parlamentje, a későbbiekben az általa létrehozott parlamenti rendszert maga Ion Iliescu volt államelnök is eredeti, „originális” demokráciaként határozta meg. A marosvásárhelyiek jól emlékeznek arra, hogy 1990 januárjától milyen magyarellenes uszításba kezdett az akkor egyetlen helyi román napilap, a Cuvantul Liber és a bukaresti televízió, noha akkor még szó sem volt a Kuszálik által elítélt február 10-i gyertyás-könyves tüntetésről. És azt is illene tudnia, hogy néhány román értelmiségi, egy nappal azután, hogy 1989. december 26-án aláírta a „Barátság platformját”, a Papiu líceum tanári szobájában létrehozta a Vatra Romaneascat! Sütő András 1990. március 19-én nem „bottal köszönt”, hanem az RMDSZ-székház előtt a Kincses Előd lemondatása ellen utcai tüntetésre készülő, elég jelentős számú magyart arról győzte meg, hogy menjenek haza, mert nem akarnak erőszakos összecsapásokat. Ezt a közismert, nagy nyilvánosság előtt történt Sütő-beszédet meg nem történtté tenni valóban csak egy „ördög”(i) ügyvéd teheti, egy igazi ügyvéd teljesen elveszítené a hitelét. Még egy tipikus, felelőtlen kuszáliki szurka-piszka: a Sütő András Baráti Egyesületről lábjegyzetben közli: „Marosvásárhelyen 2008 júniusában létrehozott szűk körű társaság alakuló ülésén mérges vita alakult ki arról, hogy ki a legérdemesebb az egyesület vezetésére”. Az egyesület alapító okiratát Kincses szerkesztette, ott volt az alakuló ülésen, egyáltalán nem volt vita arról, hogy ki legyen az elnök, mindnyájan az egyesület megalapításának ötletgazdáját, Sütő régi barátját és harcostársát, Nagy Pált kérték, hogy vállalja el e tisztséget, amit rövid szabódás után meg is tett. Kuszálik még azt is hozzáfűzte, hogy e kis epizódhoz illő a közismert mondás: „a nagy emberek sírján dudva terem és barátok”. Kincses megkérdezi: ki itt a dudva és ki a barát? /Kincses Előd: Az ördög ügyvédje és a tények. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 12., újraközölte: Krónika (Kolozsvár), nov. 13./

November 17-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén bemutatták Gáll Ernő: Levelek 1949–2000 /Korunk–Komp Press, Napvilág, Kolozsvár, Budapest, 2009/ című levelezéskötetét. Gáll Ernő özvegye, Gáll Éva Dávid Gyula irodalomtörténész segítségével rendezte sajtó alá a leveleket. A válogatást Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese végezte. A bevezető tanulmányt Salat Levente egyetemi docens írta. /Köllő Katalin: Levelek tükrében: Gáll Ernő, egy különleges szellemi képességű ember. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

Fél évszázad „bizalmas történelme” rajzolódik ki Gáll Ernő Levelek (1949–2000) című kötetében. A 2004-ben elhunyt Gáll Ernő évtizedeken át a Korunk című romániai irodalmi folyóirat főszerkesztője volt és 522 személyhez írt, 5612 levelet tartalmazó kötete a romániai magyar kisebbségtörténet forrásanyaga. /Fél évszázad történelme Gáll Ernő leveleskötetében. = Krónika (Kolozsvár), dec. 14./

A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)

Szolidaritás és értelmiség jelene 21 év távlatából
A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című kötetet mutatták be pénteken délután a Kolozsvár Társaság székházában az RMDSZ első, 1990. január 7-i kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából.
Az emlékezésekből, dokumentumokból és a korabeli sajtóban megjelent publikációkból összeálló kötet azokra a fokozatosan érlelődő folyamatokra mutat rá, amelyeket a Szabadságban 1989. december 23-án közölt Hívó Szó kiáltványa, majd a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács december 24-i megalakulása fémjelzett. A 1989. december 24-től 1990 április-májusáig, az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusáig terjedő időszak eseményeire visszatekintő kiadvány összeállításának ötlete Pillich Lászlótól származott – közölte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője. Mint mondta, a tizenhat emlékezésből tizenhárom felkérésre született. A teljesebb kép kialakítása érdekében a megszólaltatott írók közül nem maradtak ki Gáll Ernő – akinek a kolozsvári lakásán a Hívó Szó megszületett –, valamint Balogh Edgár emlékezései sem.
– Az 1989–1990-es események óta eltelt időszak történéseinek, cselekvéseinek jelentőségét a következő generációk mérhetik fel a legmegfelelőbben – vélekedett a kötetet méltató Markó Béla RMDSZ-elnök. Huszonegy év távlatából párhuzamként említette a két világháború között élt romániai magyarság úgyszintén huszonegy évét, amelyet a közösség végigélt, s amelynek folyamán gondolkodott, töprengett, teremtett.
A romániai magyarság politikai, társadalmi szerveződése első formáinak megjelenése kapcsán Markó Béla kiemelte: abban az időszakban minden feltétel adott volt, hogy különálló pártok induljanak útjukra, amelyeket utólag nehezen lehetett volna összeforrasztani. – Az eltérő nézőpontokra alapuló kezdeményezések mégis országos szövetséggé állhattak össze, ugyanis ’89 és ’90 cselekvő értelmisége a helyzet parancsát felismerve, alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyult az egység gondolatához – hangsúlyozta a politikus. Az akkoriban szárbaszökkenő, a véleménykülönbségek fölé emelkedő értelmiségi összefogás által meghatározott szövetség megvalósult, de valószínűleg a következő nemzedékeknek újra kell kötniük azt – vélekedett az RMDSZ elnöke. – Mi a magunk szolidaritását felmutattuk. Ez közben kophatott, csorbulhatott, morzsolódhatott és kiürülhetett sokak számára, de ennek ellenére érvényes volt az elmúlt huszonegy évben. Lehet, hogy a következő generációknak meg kellene keresniük ugyanennek a szövetségnek az útjait, módjait. Azt gondolom, hogy nekünk, alapítóknak ezt a lehetőséget meg-, és át kell nekik adnunk – hangsúlyozta.
Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter a szerves fejlődés folyamatát alátámasztó, tanulságos kordokumentumnak minősítette a kötetet, amely hasznos útmutatóként szolgálhat azok számára, akik a szövetséget folytatni akarják, a közéleti munkát, a politikai szerepeket vállalják. A művelődési miniszter fiatal újságíróként a helyszínen élte meg az RMDSZ január 7-i küldöttgyűlésének eseményét, figyelemmel kísérve, hogy milyen válaszok születnek a romániai magyarság aktuális politikai kérdéseire. Annak ellenére, hogy néhány, a szerveződés idején felmerült ütközőpontot – például a szövetség avagy párt kérdést, a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti versenyfutást – a mai napig sem sikerült teljesen feloldani, huszonegy esztendeje teljes egyetértés uralkodott a közösség távlati céljait, a szabadságjogokat és az önrendelkezést illetően – összegezte a kötet írásainak egyik tanulságát Kelemen Hunor. Hozzátette: ebben a térségben, országban, társadalomban azonban az értékrendek még nem kristályosodtak ki teljesen, ezért a szövetségeket újra kell kötni, az értelmiség szerepét pedig újra kell gondolni. – A romániai magyar értelmiség nem állhat félre akkor, amikor alapvető kérdésekről dönteni kell, amikor ennek a közösségnek a jövőjéről véleményt kell mondani. Tévedés volna, ha az értelmiség nem hallatná hangját akkor is, ha politikai szerepet nem kíván vállalni – hangsúlyozta.
Az elmúlt huszonegy évre visszatekintő, az emlékezés jegyében zajló beszélgetéssel zárult est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének előadása emelte: a közönség az Orbán György erdélyi zeneszerző műveiből játszott tételeket, valamint Lászlóffy Aladár Vándor idő balladája című költeményét hallgathatta meg. Kántor Lajos elmondása szerint Lászlóffy verse ihletként szolgált a kötet címének megalkotásakor
ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)

A harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet mutattak be Kolozsváron
Miklós Ágnes Kata irodalomtörténész A szóértés feltételei. Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában című kötetét mutatták be pénteken Kolozsváron, a Kolozsvár Társaság székhelyén. A főképpen a harmadik Forrás-nemzedékről szóló kötetet a szerző jelenlétében Molnár Gusztáv egyetemi docens, valamint Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője ismertette. Balázs Imre elmondta: a könyv egyik jellegzetessége, hogy nem az irodalmi nemzedék tagjainak visszaemlékezései alapján rajzolja meg a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje erdélyi irodalmi életének történetét, hanem korabeli dokumentumok, ankétok, viták, körkérdések nyilvános anyagára összpontosít.
Szabadabb elnyomottak
A szerző elmondta: megpróbálkozott korábban az írókkal, költőkkel, eszszéírókkal is beszélgetni, azonban számos esetben egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat kapott, így mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik álláspont áll közelebb a valósághoz, elhatározta, hogy azokra a dokumentumokra fog támaszkodni, amelyeket a korabeli olvasók olvashattak a nemzedék tagjairól és vitáiról. Miklós Ágnes Kata egyébként a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, és elmondása szerint már 18 éves korában elkezdett foglalkozni ezzel a témával. „Amikor először olvastam a harmadik Forrás-nemzedékről, majd a műveiket is megismertem, csodálkoztam, hogy miért nem ismertem eddig ezeket az alkotókat” – emlékezett vissza a szerző, aki szerint az egykori Forrás-sorozatban első kötettel jelentkező úgynevezett harmadik nemzedék tagjai valamiért kevésbé ismertek, mint az első két nemzedékbe sorolt társaik. Balázs Imre József ismertetőjében kitért arra, hogy a könyv ennek a nemzedéknek olyan sajátosságaira mutat rá, mint az úgynevezett herbertizmus, azaz ezek az alkotók – mint Szőcs Géza, Balla Zsófia, Egyed Péter, az első két nemzedék alkotóival, például Sütő Andrással ellentétben – úgyszólván örökölték a foglalkozásukat, hiszen legtöbb esetben egyik, vagy mindkét szülő is tollforgató volt. Másrészt ennek a nemzedéknek a hatalomhoz való viszonya is más volt, mint elődeiknek, hiszen a hetvenes évek elejétől a diktatúra nem korlátozta olyan mértékben az alkotók munkáját, mint korábban, vagy később a nyolcvanas évek elejétől. Nagyon érdekesek például azok a viták, amelyek a sokuk példaképévé vált filozófusmester, Bretter György és Gáll Ernő, a Korunk akkori főszerkesztője között folytak arról, hogy mi az, amit még meg lehet jelentetni, és mi az amit már nem tanácsos.
Adottak voltak a szóértés feltételei
Molnár Gusztáv egyetemi tanár, az egykori nemzedék tagja, esszéírója szerint annak az időszaknak az egyik legfontosabb problémája az volt, hogy sokan kivándoroltak Magyarországra. Molnár szerint a kivándorlások okáról és következményeiről jó lenne akár nyílt vitát is szervezni. Molnár Gusztáv, aki később maga is Magyarországra távozott – mint mondta, félig-meddig kényszerből –, visszaemlékezett, amikor egyik társuk elmondta, hogy az anyaországba költözik, Bretter kijelentette: „Nem szabad elmenni, nincs értelme, kiírod magadból mindazt, amit innen viszel, majd visszajössz.” Mint elhangzott, nem szerettek kompromisszumot kötni azt illetően, hogy mit írhatnak meg és mit nem, de olykor kénytelenek voltak erre. „Ha egy mondatban kellene válaszolnom a könyv címében implicit módon feltett kérdésre, akkor azt mondanám: igen, akkor, a hetvenes években adottak voltak a szóértés felté-telei, és nemcsak a nemzedéken belül, de az idősebbekkel is hatékonyan tudtunk kommunikálni a fontosabb kérdésekről” – tette hozzá Molnár, jelezve, hogy a „hosszú hetvenes évekről” van szó, hiszen ’68-tól ’84-ig tartott az a szabadabb korszak. „A szerzőt nem a retrospektív nemzedékfelfogás érdekli, nem az, hogy a képviselők hogyan komponálják meg utólag a nemzedéki mítoszukat, hanem a tényeket próbálja figyelembe venni, és ez ezen a területen a szerző saját kutatási módszere. – értékelte a kötetet Molnár – Ha a máról beszélek, már az is tele van mítosszal, jó és rossz döntések lehetőségével. Az sem biztos, hogy ha a korabeli anyagokra támaszkodunk, akkor a reális történelmet kapjuk, de értékes próbálkozásról van szó.” Molnár Gusztáv az Echinox című irodalmi-kulturális folyóirat indulása körüli tévedésekkel szemléltette, hogy olykor a fennmaradt korabeli anyagok is annyira zavarosak, vagy éppen egymásnak ellentmondóak, hogy azok alapján sem lehet megtudni az igazat. Molnár hozzátette, hogy tanulmányozta az Ágoston Vilmosról és a róla magáról szóló szekuritátés dossziét. Mint mondta, ezek is értékes kordokumentumok lehetnek, sok mindenre rávilágítanának, ha megjelennének egy kötetben. Mint mondta: Balogh Edgár dossziéja például sokkal pozitívabb képet fest a Korunk egykori főszerkesztőjéről, mint ahogy a korabeli köztudatban szerepelt. „A szekuritáté szemében fekete bárány volt. Nem értettünk egyet a módszereivel, de egy csapatban játszottunk, és ez nagyon fontos volt” – mondta Molnár. A könyvbemutató végén többek között felszólalt a közönség soraiban ülő Egyed Péter, aki szintén e nemzedék képviselője.
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

Kicsengetési ünnepség a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Ma délelőtt 11 órakor ismét búcsúzik végzős hallgatóitól az idén fennállásának hatvanötödik évfordulóját ünneplő Művészeti Egyetem. A 2011-es kicsengetési ünnepségen hatvanegyedszer szólal meg a végzősöket búcsúztató csengő a Köteles utcában. Az idén összesen kilencvenkilenc alap- és mesterképzésben részt vevő hallgató hagyja el az intézmény padjait és osztálytermeit. A magyar tanulmányi vonalon hatvanan ballagnak, alapképzésen 11-en színművészetet, 9-en bábművészetet, 11-en zenepedagógiát tanultak az elmúlt három évben, míg a kétéves magiszterképzést 9 színész szakos, 7 bábművész és 5 drámaíró szakos hallgató fejezi be.
A május végi ünnepségen immár hagyomány, hogy az egyetem korábbi hallgatói előtt is tiszteleg. Idén negyedik alkalommal tünteti ki az egyetem azokat a volt hallgatóit, akik ötven éve vannak a pályán, és hivatásuk iránti hűségük, kitartó munkájuk példakép a pályakezdő fiatalok számára. Ezúttal az 1961-ben végzett évfolyam tagjai közül Gál Ernő, Bósy Anna, Dehel Gábor, Halasi Erzsébet és Péterffy Lajos veheti át a szenátus döntése értelmében az Aranydiplomát.
A Művészeti Egyetem sok sikert kíván végzőseinek, és szeretettel várja a ballagásra és a Stúdió Színház évadzáró előadásaira a hozzátartozókat, barátokat, ismerősöket, nézőket!
Népújság (Marosvásárhely)

Petőfi-szobrot a Petőfi- parkba!
PDL-s tanácsos aggódik a szászok nevében
Több mint 5 év után ismét visszakerülhet Petőfi Sándor költő szobra a segesvári várba. A polgármesteri hivatal mögül eltávolított szobrot a katolikus templom melletti parkban helyeznék el, erre kapott ígéretet az RMDSZ Dorin Danesan polgármestertől. Az ötlet azonban az egyik helyi demokrata-liberális párti képviselő, George Rolea szerint sérti a szász lakosság önérzetét. Miért Petőfi és nem egy német személyiségről kapja nevét a park? – vetette fel a tanácsos.
A szóban forgó közgyűlésről a helyi román nyelvű sajtóban megjelent tudósítás szerint "Petőfi Sándor felkavarta a vizeket", utalva arra, hogy a városvezetés a szobrot a katolikus templom melletti parkban szándékszik elhelyezni. A cikkíró szerint a város szász és román ajkú lakossága ellenzi a szoborállítást, valamint azt, hogy a költőről parkot nevezzenek el, mivel "a segesváriaknak semmi közük nincs Petőfihez, akit szerelmi kiruccanásai egyikén talált el Fehéregyházán egy eltévedt golyó, és akinek ráadásul románellenes versei jól ismertek." Az írásból kiderül, hogy az ügyben közvitát szerveznek, és a város lakosságáé lesz az utolsó szó.
A tanácsülésen elhangzottakról Gáll Ernővel, az RMDSZ segesvári szervezetének elnökével, közgyűlési képviselővel beszélgettünk. Elmondta, a történtek tipikus példája annak, hogy egy egyezségnek mi lesz az eredménye. "Ezelőtt 5-6 évvel, amikor a várfal beomlása miatt a falakhoz veszélyesen közel álló szobrot el kellett távolítani a polgármesteri hivatal mögül, mint RMDSZ-elnököt és városi tanácsost odahívtak, hogy meggyőződjek, tényleg szükséges ez az intézkedés. Veszélyben volt a településnek egy része, a várfal alatti épületek. El is vitték a szobrot és a súlyos, nagyméretű talapzatot is. Megegyeztünk a polgármesterrel, hogy amikor a várfalat megerősítik, a szobrot visszateszik eredeti helyére, ez ellen pedig a városi tanács részéről sem volt ellenvetés. Mintegy fél évvel a történtek után a polgármester azzal a jóhiszemű javaslattal állt elő, hogy biztosít egy másik helyszínt a szobor számára, mégpedig a bástya és a katolikus templom közötti parkban, ahol a Petőfi nevét viselő téren helyezik el a szobrot. A turisták így könnyebben látogathatják az emlékművet. Az RMDSZ által mintegy 150 résztvevővel megszervezett gyűlésen állásfoglalás született, elfogadtuk a polgármester javaslatát. Nem gondoltuk, hogy így elhúzódik a dolog. A várban időközben közművesítési munkálatok kezdődtek, az egyedüli hely, ahol az építőanyagokat tárolni tudták, éppen a szóban forgó park volt. Mi megértettük. A munkálatok befejeződtek, de ekkor a várba felvezető út romlott el, azt kellett megjavítani. Ezt is megértettük. Mostanáig nem is volt probléma a szoborügy miatt, a tanácsban is tárgyaltunk róla, és érdekes módon senki nem ellenezte. Nagy volt a meglepetés, amikor a múlt hónapi soros tanácsülésen az egyik PD-L-s képviselő, Rolea George azzal a féltő gondolattal állt elő, hogy megkeresték őt szász ajkú polgárok, akiknek úgymond fáj, önérzetüket sérti, hogy őket meg sem kérdezték a tér elnevezésével kapcsolatosan. Mint mondta, ez a tér, amit parkká alakítanak és amire már megvan a pénz meg a jóváhagyás, mégiscsak egy szász személyiség nevét kellene viselje, miért éppen Petőfiről neveznék el? Rákérdeztem, mit gondol, a magyarok önérzetét, akik több mint ötezren vagyunk, míg szászok alig százan, nem sérti-e, hogy a szobor 5 éve egy raktárban áll?!" – jelentette ki a helyi RMDSZ- elnök, hozzátéve, tudja, honnan jönnek a támadások, kik azok a magas pozícióban levők, akik ellenzik a park elnevezését, a szoborállítást.
Gáll Ernő korábban már beszélt az evangélikus egyház képviselőjével, és senki nem támasztott kifogást a park elnevezését illetően. "A Német Demokrata Fórummal még nem tárgyaltunk. Közben kiszivárgott, hogy nem is ők panaszkodtak, hanem román ajkúak keresték meg a szászokat, ők aggódnak, és céljuk, hogy szembeállítsák a magyarokat a szászokkal. A polgármester megnyugtatott, hogy kialakítják a parkot, a Petőfi-szobor ott fog állni, még az ősz folyamán. Hogy mi lesz a végkifejlet? Remélem, megoldódik a szoborállítás kérdése, annál is inkább, hogy a környékbeli lakóknak, akiknek 60 százaléka magyar, nem kell megváltoztatniuk személyi irataikat, hiszen a tér kap nevet, az utcák megnevezései nem változnak" – mondta.
Megkeresésünkre Dorin Danesan polgármester közölte, egyesek ugyan felkavarták a vizeket, de a helyzet rendeződni fog még idén, a parkot elnevezik Petőfiről, a szoborállításról pedig két évvel ezelőtt már hoztak határozatot a közgyűlésben, újabbra nincs szükség.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Démonok tánca – in memoriam Teleki Ernő
A Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) emlékére készült dokumentumfilm a képzőművész-vénával megáldott, egykor Kolozsváron élő erdélyi arisztokrata élettörténetét és személyiségét mutatja be.
Az ismeretlenség homályából előbukkanó autodidakta művész alkotásai, amelyek nagy része Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában találhatók, zömmel egy démonokkal küzdő ember „vallomásai”: torz fejek, absztrakt helyzetek, látomások és fantázialények. A mintegy a tudatalattiból felvillanó rajzok víziószerű látványt eredményeznek, és hűen tükrözik az egykor gazdag, befolyásos, művelt arisztokrata, majd a Duna-csatornához kitelepített, megalázott, egészségileg összeroppant főúr élethelyzeteit, az alkotó belső világát, s egyben társadalomkritikai éllel is bírnak.
Így, a film, azon túl, hogy végigkíséri Teleki Ernő életútját, aki unokaöccse volt a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnöknek, teret enged a kor bemutatására is. Az életút dokumentálását a gazdag családi fényképhagyaték és a fennmaradt levelezés teszi teljessé. A filmben egykori barátok és ismerősök emlékeznek Teleki Ernőre, valamint pszichiáter és művészettörténész elemzi a szabadjára engedett képzelet szülte rajzok alkotójának művészi illetve pszichés motivációit.
Gróf Teleki Ernő élete és munkássága ezer szállal kötődik Kolozsvárhoz. Túlmenően azon, hogy itt született, és itt halt meg, keze munkáját őrzi városunk számos műemlék temploma, ugyanis az 1950-es 60-as években részt vett a Szent Mihály plébániatemplom, a Farkas utcai református templom, valamint az evangélikus templom restaurálási munkálataiban. Teleki Ernő jó barátja volt számos neves kolozsvári író és művész, de számtalan hétköznapi emberrel is közeli kapcsolatban állt. Kölcsönös tiszteleten alapuló barátság fűzte Gáll Ernőhöz, a Korunk néhai főszerkesztőjéhez is, s ennek a barátságnak a részleteit, furcsa módon, éppen a volt kommunista titkosszolgálat iratai őrizték meg számunkra.
A dokumentumfilm rendezője, Ludvig Daniella, alkotásával hozzájárul Teleki Ernő személyének és munkásságának a köztudatba történő beillesztéséhez, megismeréséhez. A Démonok tánca című 55 perces dokumentumfilm 2010-ben készült, az Új Budapest Filmstúdió produkciója. Az alkotást a Duna Televízió idén áprilisban mutatta be. Ludvig Daniellát kiváló filmstáb segítette munkájában: ifj. Molnár Csaba (a rendező munkatársa), Kulcsár Zsuzsa (gyártásvezető), Bartos Bence és Kardos László (hangmérnökök), Márkos Albert és Mezei Szilárd (a film zenéjének szerzői), Burus András (vágó), valamint Bánk Szabolcs, Marossy Géza, Miklauzicz Márton és Székely Róbert (opertőrök). A film producere Kántor László, akinek a neve – a Márkos Alberté mellett – közismert a kolozsváriak számára.
A film kolozsvári bemutatására a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. sz.) kerül sor, október 4-én, kedden 18 órakor. A vetítés után szabad beszélgetésre nyílik alkalom, mások mellett a film rendezőjével, Ludvig Daniellával, valamint a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettesével, Szücs György művészettörténésszel.
Szabadság (Kolozsvár)

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Rendkívüli ülés rendkívüli témája
A marosvásárhelyinél csendesebben ugyan, de Segesváron is zajlik az iskolaügy: a 4637 magyar által lakott városban az RMDSZ három közgyűlési képviselője 800 szülői aláírás, az egyházak és civil szervezetek támogatólevelének birtokában már tavaly, az új tanügyi törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásai alapján kért jóváhagyást a tanfelügyelőségtől az önálló magyar iskola létrehozására. A válasz: elkéstek vele. A képviselők azonban nem adták fel: legalább a 2012/2013-as tanévtől egy épületbe szervezett magyar nyelvű oktatást szerettek volna a magyar diákok számára. Ez irányú kérelmüket Gál Ernő helyi RMDSZ-elnök szerint 2011 márciusa óta válaszra sem méltatta a megyei tanfelügyelőség.
A beiskolázási tervre vonatkozó javaslatot a segesvári tanács harmadik nekifutásra tárgyalja. Február 23-án vitatkoztak rajta először, eredménytelenül, majd a március 5-i rendkívüli tanácsülés szintén kudarc lett, így aztán március 13-án e “rendkívüli” téma vitájára ismét rendkívüli ülést hívnak össze.
Teljességgel érthetetlen, hogy a jelenleg két, egymás közelségében, a városközpontban levő tanintézményben tanuló magyar diákok miért ne tanulhatnának egy épületben?! Ehhez épületcserére lenne szükség, ami csak előnyt jelentene a román osztályok számára, hiszen kevesebb magyar diák költözne ki az Eliade líceumból, mint ahány román diák érkezne helyükbe az Aurel Mosora néven futó épületegyüttesből (ide tartozik az egykori Petőfi iskola is, jelenleg a református egyház évek óta visszakövetelt, de vissza nem szolgáltatott, pereskedés tárgyát képező tulajdona).
Az RMDSZ közgyűlési képviselők épületcserére vonatkozó javaslata meglepetésként érhette a tanácsosokat a március 5-i ülésen, és úgy érezték, meg kell hívniuk (ismét!) a tanfelügyelőség képviselőjét, akitől állítólag “magyarázatokat” várnak. A keddi rendkívüli ülés feszültséggel terhesnek ígérkezik. A dolgok remélhetőleg nem fajulnak oda, ahova a marosvásárhelyi Bernády iskolanévadási határozat vagy a MOGYE-ügy jutott, de ehhez a magyar érdekképviseletnek a közbenjárására is bizonyára szükség lesz. Mert nálunk nem elég a törvényt meghozni, betartásához hosszas egyeztetésekre, kitartó, meggyőző munkára van szükség, a siker pedig egyáltalán nem garantált...
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Döntött a segesvári tanács: nem lesz magyar iskola!
Tegnap, harmadik nekifutásra sem hagyta jóvá a segesvári képviselőtestület a magyar iskola létrehozásáról szóló határozattervezetet. A rendkívüli tanácsülésen a 19 képviselőből csupán 12 vett részt, de jelen volt több román ajkú tanár az Aurel Mosora állami gimnáziumból, akik az amúgy is parázs hangulatot tovább szították megjegyzéseikkel, felszólalásaikkal. Mint írtunk róla, a segesvári képviselőtestület RMDSZ-es tanácsosai: Gáll Ernő, Szász Izolda és Tóth Tivadar a jogi személyiségű magyar tannyelvű iskola létrehozását előíró 2011. évi tanügyi törvényre hivatkozva indítványozták még tavaly a magyar iskola létesítését, lévén megfelelő számú magyar diák a városban. A magyar iskola a jelenlegi Aurel Mosora tanintézet épületében kapott volna helyet, amelynek egy részét a református egyház igényli vissza, innen a román tanulók “átvonultak” volna a Mircea Eliade líceum nemrég felújított, korszerűsített épületébe. A Népújság megkeresésére Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke közölte, a tanácsülés normális hangvitele akkor vált hevessé, amikor a tanárok kilátásba helyezték az aláírásgyűjtést a magyar iskola ellen, valamint diákok tiltakozó kivonulását. “A tanárok a magyar diákok miatt aggódtak, akik nem fognak román diáktársaikkal találkozni az iskola folyosóin, ha létrejön a magyar tanintézmény. A tanácsosok kifogásolták, hogy a tanfelügyelőség csak szóban közölte álláspontját az elmúlt egy év folyamán, illetve azt is, hogy a határozattervezet nem volt megfelelően előkészítve, az érintett szülőkkel nem tárgyalt senki, nem volt közvita. Három változat szerepelt a napirendi pont kapcsán: a magyar iskola létrehozása, az eddigi helyzet fenntartása és harmadikként bizonyos óvodáknak a tanintézetekhez való csatolása, ami többletfinanszírozást jelentett volna a tanintézeteknek. Az első változatot csupán az RMDSZ három tanácsosa szavazta meg, a román pártok képviselői tartózkodtak vagy ellene szavaztak. Álláspontom az, hogy ez esetben sem sikerült a törvényt betartatni, ezért a továbbiakban átgondoljuk, hogy milyen jogi lépéseket tehetünk az ügyben” – közölte Gáll Ernő.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Ismételt ígéret: a nyáron helyére kerül Petőfi mellszobra!
Hat éve húzzák az időt
Tavaly május 2-án cikkeztünk arról, hogy Segesváron, a középkori várban, a katolikus templom épülete melletti teret parkosítják és Petőfi Sándorról nevezik el. Arról is szó volt, hogy ide kerül a költő mellszobra, amely évek óta a polgármesteri hivatalhoz tartozó virágkertészet raktárhelyiségében porosodik.
Dorin Danesan, Segesvár polgármestere ezelőtt egy évvel azt ígérte, még tavaly nyáron befejezik a Petőfi-park kialakítását a várban, és a költő mellszobra valamint az emlékmű körüli láncok is helyet kapnak itt. Mint ismeretes, a mellszobrot a várfalaktól alig néhány méterre levő polgármesteri hivatal épülete elől azért távolították el 2006 márciusában, mert talajcsuszamlás következtében az erődítmény fala 30 méteren beomlott és veszélybe került maga a szobor is. Az elmúlt években arról keringett szóbeszéd, hogy a mellszobor és a talapzatot körülvevő védőláncok eltűntek, ám kiderült, megvannak, a virágkertészet raktárában porosodnak, ezt múlt év márciusában le is fényképeztük. Közel egy évvel beszélgetésünk után még mindig a “jó időjárásra” kell várni ahhoz, hogy a kulturális világörökség részét képező segesvári erődítményben Petőfi Sándor mellszobra visszakerüljön az őt megillető helyre. A város RMDSZ-es közgyűlési képviselőinek javaslata volt a Petőfi-park létrehozása a vár belső udvarán, a Csizmadiák bástyája és a katolikus templom közötti téren, a helyi önkormányzati testület pár évvel ezelőtt elvileg jóváhagyta az indítványt, ám a gyakorlatban azóta sem változott semmi. Az elmúlt 2-3 évben a városvezetés arra hivatkozott, hogy a várban megkezdett csatornázási-vízbevezetési munkálatokhoz szükséges építőanyagokat valahol tárolni kellett, és erre a célra éppen a Petőfi-park volt alkalmas, és hogy várni kell, míg a közműhálózat felújítási munkálatai befejeződnek. Tavaly a kifogás az volt, hogy a szóban forgó zöldövezetet felásva feltártak egy középkori várfalrészt. Bár a Petőfi-szobor felállítására és a park kialakítására vonatkozó elvi tanácsi határozatot tavaly márciusban egy újabb tanácsi határozattal erősítették meg, hat évvel a várfal leomlását követően sincs hol Petőfire emlékeznie a segesvári magyarságnak. Gáll Ernő közgyűlési képviselő, helyi RMDSZ-elnök hangsúlyozta, Dorin Danesan polgármester részéről megvan a jóindulat, annál is inkább, hogy a környezetvédelmi minisztériumtól Segesvár szép összegeket kapott parkosítási projektekre. Megkeresésünkre Dorin Danesan tegnap elmondta, a szaktárcától a zöldövezetekre nem kaptak pénzt, parkosítási munkálatokat végeztek, de más forrásból finanszírozták ezeket. “A Petőfi-park kialakítására kiírt versenytárgyalások elhúzódtak, de most már megvan a nyertes cég, és amint az idő melegszik, úgy március 20. körül nekifogunk a munkálatoknak. A beruházást saját költségvetésből finanszírozzuk” – jelentette ki a polgármester. Ha már március 15-én a segesvári magyar közösség nem helyezheti el a kegyelet koszorúit a forradalmárköltő mellszobránál, a Petőfi- parkban, talán a fehéregyházi csatára való megemlékezéskor alkalom adódik erre…
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Nem a magyar iskolára
Nem szavazta meg a segesvári városi tanács a helyi magyar iskola létrehozását. A testület RMDSZ-es tanácsosai még tavaly indítványozták a magyar tannyelvű iskola létesítését. Ezt elsősorban a 2011-es tanügyi törvény, de a megfelelő számú magyar diák is lehetővé tenné. Gáll Ernő, segesvári RMDSZ elnököt kérdeztük a fejleményekről.
Gáll Ernő elnök, segesvári RMDSZ
„Fontolgatjuk a jogi lépéseket amelyekre a törvény lehetőséget ad. Nem tudjuk még egyelőre pontosan mit teszünk. Az biztos, hogy itt nem a törvénnyel van baj, mert kiharcolta az RMDSZ felső szintje, hanem egyszerűen az alkalmazásával. Az alkalmazásával ugyanúgy, mint a vásárhelyi, ugyanúgy, mint a dicsőszentmártoni, ugyanúgy, mint a segesvári eset. Egyszerűen nem akarják alkalmazni.” Gáll Ernő, aki a városi tanács tagja, azt is elmondta, hogy a tanfelügyelőségre egy éve benyújtották már a kérést, melyre máig hivatalos választ nem kaptak. A tervek szerint a jelenlegi Aurel Mosora Gimnáziumból költöztetnék át a román tagozatot a Mircea Eliade Líceumba. Ez könnyen megoldható lenne, hiszen az az iskola korszerűen felújított. Nem adják fel, ha másképpen nem sikerül, jogi úton fogják a segesvári magyar iskolát kiharcolni, szögezte le Gáll Ernő.
Szabó Éva
Erdély TV
Erdély.ma

Műbalhé és listaháború
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt kérdeztük a József Attila-díj körül felmerült vitás kérdésekről, a díj presztízséről és a párbeszéd lehetőségéről az írószervezetekkel.
Az idei, március 15-e alkalmából odaítélt József Attila-díjakkal kapcsolatban többen botrányt emlegetnek. Ennek alapja, hogy a szakmai szervezetek által javasolt 6 név helyett másik 6 ember kapta az elismeréseket. Mi volt ezeknek a cseréknek az oka?
- A díjat nem az írószervezetek alapították, nem ők ítélik oda és nem ők adják át. Ha ez volna a helyzet, minősíthetetlen durvasággal érne fel, ha a minisztérium odaszólna az íróknak: „Jenőnek nehogy má díjat aggyatok, hova ment az eszetek? Hanem ott a Béla, az megérdemli, derék fiú, nyomjatok neki egy Józsefatillát, me különben nem leszünk jóban...” Valahogy így ábrázolja a jelen disputa írók és „hatalom”, írószervezetek és kormányzat, költők és államtitkár viszonyát. Egyik oldal: értékelvű, demokratikus és transzparens – a másik bunkó, mint hivatalnok egy Esterházy-regényben, szalonnát és hagymát eszik a költők verskéziratai fölött, tahó, autokratikus és közönséges. Amolyan pártállami káder. Szóval amilyen saját szerény személyem.
De hát a díj – hangsúlyozzuk – kormányzati kitüntetés. Ez adja meg a rangját, szemben az írószövetségi kitüntetésekkel, amelyeknek nem vitatom a súlyát, de az írókat érdekes módon mégis a József Attila-díj hozza lázba, annak odaítélési vagy oda nem ítélési körülményei meg hasonlók. Ezelőtt 10 évvel a József Attila-díjra vonatkozóan is – mint minden úgynevezett művészeti középdíjra (Liszt, Munkácsy stb.) – a törvény betűjének megfelelően a miniszter döntött. Az írószervezetek javaslatainak figyelembe vételével. De nem szolgai elfogadásukkal. Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 javaslatot tesznek, mármint 26 alkotó személyére. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később – ha jól tudom, Hiller István minisztersége alatt – a gyakorlat megváltozott. Az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, a minisztérium pedig minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort.
Ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja. Egyetlen szempontból látja szükségesnek (vagy szükséges rossznak) a kormányt: a díj fénye szempontjából. Egy kicsit Mátyás korabeli okos leányos, egy kicsit Krusovszky Déneses filozófia ez, bent is vagyok, kint is vagyok. Kormányzati díjat kapok – mit kapok? adok! – miközben a kormányzatot szabadon ócsárolhatom és elküldhetem a jó büdös francba. Hát nem kényelmes helyzet ez?
Erről mondom: ha az írók díjat akarnak alapítani, ám tegyék. De a kormányzat által odaítélt díjakkal kapcsolatban ne vegyék rossz néven, ha a kormányzat 26 nevet szeretne kapni.
Az írószervezetek ezt megtagadták. Egy ismeretlen személyhez, „Réthelyi József” miniszterhez írott izgatott levelükben ragaszkodtak ahhoz, hogy csak 13 nevet fognak átküldeni, ezt tessék elfogadni, és ennek a 13 alkotónak átadni a díjat.
Réthelyi József nevű tagja nincs a kormányzatnak.
De fontosabb ismeret az, hogy az összes – értsd, az összes – szakmai szervezet, a táncművészektől a zenészekig, a képzőművészektől a könyvtárosokig tiszteletben tartja a „kétszer annyi nevet jelölünk, mint ahány díj van” elvet. Előfordul az is, hogy a minisztérium elfogadja a javasolt sorrendet, és az is, hogy nem. A szakmai szervezetek viszont elfogadják a minisztérium kizárólagos kompetenciáját, hogy a tágabb javaslatukban foglalt névsor felét részesítse díjban. Ezt a magam részéről korrekt és fenntartható gyakorlatnak vélem.
–Nem félsz attól, hogy a szakmai szervezetek ajánlásának ilyen lefokozása miatt elveszti a József Attila-díj a presztízsét?
- Miközben fülsiketítő hőbörgés fogadja a minisztérium, illetve az államtitkár „beavatkozását” (hova? ismételjük: önnön ügyeibe, hiszen a díjazás felelőssége végül is kizárólagosan az övé), és önérzeti kérdésként, tkp. presztízsharcként jelenik meg a kérdés, érdekes módon nem esik szó magának a díjnak az értelméről. A József Attila-díj értelme: megerősíteni a köztudatban a pályakezdésen túl levő, de már jelentősnek mondható alkotók helyét, elismertségét, elfogadottságát, legitimációs fedezetet biztosítani törekvéseik számára, az intézményes sáncokon belülre, a kánongyártó műhelyek közelébe emelni őket.
Ez bizony felelősséget is jelent. És ez a felelősség nem a 9 írószervezet jelöltállítási kompromisszumai környékén keletkezik, hanem a díjat odaítélő kultúrpolitikai alany részéről. Ha korunk egy jelentős költője nem kap József Attila-díjat, az utókor ezt a minisztertől vagy államtitkártól fogja számon kérni – logikusan –, nem pedig 9 írószervezet egykori szavazó delegáltjainak meg sem határozható körétől. Ahol egyetlen tényező vállalja a döntést: ott beszélhetünk felelősségvállalásról. Ahol kilenc: ott ez megfoghatatlanná maszatolódik szét. Most kérdem én: ki tudná megmondani – ideértve a jeles írószervezetek képviselőit is –, hogy név szerint mely írókollégák negatív döntésén múlott, hogy Kenéz Ferenc mindmostanáig nem részesült a díjban? Vagy itt van Kiss Judit Ágnes. Van-e magyar kritikus, esztéta, költő, aki vitatná, hogy hosszú évek óta kiváló kötetekkel gazdagítja a kortárs magyar lírát? Nos: nem szeretnék az az államtitkár lenni, akinek működése alatt nem kapott József Attila-díjat Kiss Judit Ágnes, vagy (még mindig) nem kapott díjat Kenéz Ferenc, további nevekről majd máskor.
Álljon elő az a tudós ember, aki bebizonyítaná – á, dehogy bizonyítaná, legalább csak állítaná, azt merné állítani –, hogy az elmúlt tíz évben József Attila-díjat kapott 130 író-költő mindegyike „jobban megérdemelte” a díjat, mint Kenéz vagy Kiss? Nosza, rajta.
Kissé arra emlékeztet ez az egész, hogy amikor tavaly a kulturális államtitkárság néhány filmet támogatott saját (akkor még létező) keretéből, az egyes hozzáértők nem azzal foglalkoztak, hogy helyes volt-e éppen azokat az alkotásokat támogatni, hanem azzal: miért nem állított össze az államtitkár egy szakmai kuratóriumot, miért nem az döntött a pénzről? (Ma már nem kell emiatt főnie ezeknek a fejeknek: az ő aknamunkájuknak is köszönhetően, olyan politikai döntés született, hogy filmek készítéséhez ezentúl kizárólag az úgynevezett Filmalap fog támogatást nyújtani.)
- Miért tartod fontosnak, hogy egy állami kitüntetés odaítélésénél a szakmai szervezetek beleszóljanak a döntésbe? Miért volt értelme megkérdezni a véleményüket, ha nem érvényesülhetett maradéktalanul a javaslatuk?
- Nem tagadva és nem is vitatva a művészek kompetenciáját más művészek alkotásainak megítélésében, az azért aligha véletlen, hogy míg teltek-múltak az évszázadok, kialakult egy önálló szakma, a kritika. A művészek olykor túl közel állnak a művészethez, olykor nyakig benne – nem mindig rendelkeznek a szükséges távlattal ahhoz, hogy értelmezésük és értékítéletük kollégáik műveiről tökéletes legyen. De nem is ez a dolguk.
A kulturális területért felelős kormánytisztviselőnek viszont ez a dolga. Többek közt ezért kapja a fizetését, hogy értsen a kulturális történésekhez, folyamatokhoz, legyen tisztában az értékekkel, az alkotókkal, az egész bonyolult rendszerrel. Az a minimális korrekció, amellyel egy miniszter élhet egy díj odaítélésénél – az, hogy ne pusztán bólintson és jóváhagyjon, hanem hogy kétszer annyi név közül választhasson, mint amennyi a díjak száma – a társadalmi, nemzeti, nemzetközi távlatokba helyezéshez szükséges. Azt üzeni ezzel a miniszter: nemzetünk önképéről, a valóság szublimálásáról és értelmezéséről, vagyis a világról való gondolkodásáról X. vagy Y. művei többet elmondanak, és megfoghatóbb ígéretet hordoznak, mint más, ugyancsak kiváló alkotók, és ezért fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet rájuk, mint Z. vagy N. műveire.
Azért, hogy érték és értékelés szempontjából a minisztérium 2012-es döntése ne válhasson további vádaskodások tárgyává, a következőt javaslom. Adva van tehát összesen 19 művész. Az írószervezetek javaslatai alapján 13-nak kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam és beemeltem helyettük 6 másik nevet. Honnan? Arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva. (Tehát nem „listán kívülről” kerestem új neveket.) E pillanatban van 7 író, akiket a szakma javasolt, és a kormányzat egyetértett a díjazásukkal, van 6 író, akiknek a díjazását későbbiekben látja helyesebbnek, és van 6 író, akik az államtitkár döntése alapján kapták meg a díjat. Így jön ki a 19. Nos: én vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promovált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze, ők maguk egy-egy antológiát.
Év végére gazdagodnánk tehát három kötetecskével, három összevethető, összehasonlítható, elemezhető, idézhető, vitatható, kárhoztatható kiadvánnyal. Akkor majd, attól kezdve, fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről. Addig azonban kérném nem tovább rágni ezt a csontot, nem tovább csócsálni a „beleavatkoztak az írók döntésébe” valótlanságot.
Még egy szót a demokráciáról. A 9 írószervezet kikötötte magának, hogy bármelyik szervezet jelöltjével kapcsolatban vétót emelhet. Ez a demokrácia lengyel nemesi értelmezéséhez áll közelebb, mint a 21. századi felfogáshoz – de azért furcsának tartom, hogy inkább elfogadom saját jelöltem megvétózását egy másik írószervezettől, mint azt, hogy tudomásul vegyem a minisztérium jogát, hogy részt vehessen a saját díjával kapcsolatos döntés meghozatalában... De elnézést, nem akarok beleszólni az írószövetségek belső ügyeibe. Tekintsük ezt az észrevételt meg nem történtnek.
Az engem ért vádak mintha némi romantikus dicsfényt is kölcsönöznének személyemnek. Mintha váratlanul megjelentem volna oldalamon két Colttal, ormótlan csizmáimmal berúgva a lengőajtót és berontva a szalonba, Moldova György brutálisan szalonképtelen tréfáját ordítozva: Mi van itt, megint a Fiatal Alkotók Széchenyi Oszkár Köre ülésezik? Majd lesöpörve az írószervezetek kéziratait az asztalokról, krétával felírtam volna a söntés fölé a József Attila-díjasok ultimatív névsorát. Talán elkövetkezik az az idő is, amikor egy ilyen figura fog ülni az államtitkári székben. Én azonban szerényebb, szelídebb és szemérmesebb vagyok, nem ilyen vadnyugati hős, aki csakazértis szembe megy az egész kortárs magyar irodalommal. Ha szembe megyek, nem csakazértis, hanem mert meggyőződésem, hogy igazam van.
Amit nem értek: miért volt szükség erre a műbalhéra? Leülhettünk volna megtárgyalni a helyzetet előzetesen is. (Csaplár) Vilivel, (Szentmártoni) Jánossal, (Mezey) Katival, (László) Noémival, (Turczi) Pistával vagyok olyan viszonyban (és remélem, a többiekkel is), hogy bármit bármikor megbeszéljünk.
Hasznosabb lett volna, mint egy „dr. Réthelyi József” nevű fantommal levelezni, és egy Szőcs Géza-fantommal hadakozni. Hölgyeim, Uraim, egyet ígérhetek: akár államtitkár leszek, akár nem, mindig készen állok Veletek dialógust folytatni, és saját véleményemet megosztani körötökben irodalmunk bármely kérdéséről.
Boldog Zoltán
irodalmijelen.hu

Az önkormányzat és a tanfelügyelőség akadályozza a két magyar iskola létrehozását
Noha a román oktatási törvény szerint kötelező lenne magyar iskolát létrehozni a Maros megyei Segesváron és Dicsőszentmártonban, a magyar közösség szándékát az önkormányzat és a tanfelügyelőség is gáncsolja.
A 2011-ben elfogadott oktatási törvény 45. cikkének 5. bekezdése előírja, hogy azokban a közigazgatási egységekben, ahol több olyan oktatási intézmény működik, amelyben nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekek tanulnak, a gyermeklétszámtól függetlenül működnie kell legalább egy olyan, jogi személyiséggel is rendelkező iskolának, melyben az oktatás az illető kisebbség nyelvén folyik. A segesvári magyar közösség már 2011 tavaszán kérte e jog érvényesítését. A tavaly októberben tartott népszámláláson a 26 370 lakosú városban a lakosság 17,58 százaléka vallotta magát magyarnak. A város három iskolájában folyik magyar nyelvű oktatás, a közösségnek mégsem sikerült érvényesítenie a törvényben garantált jogot. 2011-ben a Maros megyei tanfelügyelőség arra hivatkozott, hogy még nem jelentek meg a törvény végrehajtási utasításai, és a magyar közösség túl későn kérvényezte a magyar iskola létrehozását. A 2012-2013-as tanévre vonatkozó kéréseiket a tanfelügyelőség rendre válasz nélkül hagyta, az önkormányzatnak leküldött beiskolázási tervben pedig ezúttal sem volt tekintettel a magyar igényre. A segesvári román önkormányzati képviselők pedig a tanfelügyelőség kedvező hozzáállása nélkül nem szavazták meg a magyar tagozatok összevonását és egy önálló magyar iskola létrehozását.
„A tanácsban mindenki elismeri, hogy kérésünk jogos, de tekintettel a közelgő helyhatósági választásokra egyetlen román képviselő sem meri támogatni a magyar iskola ügyét” – idézte a Krónika című napilap Gáll Ernőt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség segesvári elnökét. Hozzátette: a jelenlegi politikai kontextusban egyre többen vonnak párhuzamot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) és a segesvári magyar iskola ügye között, és szeparatizmussal vádolják a magyar közösséget.
A 20 658 lakosú, 15,31 százalékban magyarok lakta Dicsőszentmártonban szintén három iskolában folyik magyar nyelvű oktatás. A helyi magyar közösség képviselőinek itt sem sikerült érvényesíteniük a magyar iskola létrehozására vonatkozó törvényes előírásokat.
Matei Dumitru Maros megyei főtanfelügyelő az Új Magyar Szó című bukaresti napilapnak elmondta: amíg az önkormányzat nem jelöl ki épületet a magyar iskolának, a tanfelügyelőség semmit sem tehet. Hozzátette, hogy a 2012-2013-as tanévben már nem lehet változtatni, a következőben viszont – ha helyben idejében megoldják a problémákat – megalakulhatnak a magyar iskolák. Király András oktatásügyi államtitkár szerint a szaktárca semmit sem tehet, ha az önkormányzat nem oldja meg helyben a problémákat.
MTI
Erdély.ma

Szélmalomharc a segesvári és a dicsőszentmártoni magyar iskolákért
Az idén is szélmalomharcot vívnak a segesvári és dicsőszentmártoni kis magyar közösségek az oktatási törvény által szavatolt önálló magyar iskola létrehozása érdekében. Mindkét Maros megyei városban komoly ellenállást tanúsítanak a román nemzetiségű pedagógusok és az önkormányzati vezetők, ráadásul Dumitru Matei főtanfelügyelő is elutasítóan kezeli a kisebbségi iskolaügyet.
Kivitelezésre váró terv.A segesvári Aurel Moșora Általános Iskola épületében kapna helyet a magyar tanintézet Mindkét településen, ahol a magyarság aránya már csak alulról súrolja a 20 százalékos küszöböt, egy évvel ezelőtt kezdődött a közösségi érdekért folyó harc. Akkor a tanfelügyelőségről azt a választ kapták az egyébként szeparatizmussal vádolt kezdeményezők, hogy a 2011/12-es tanévtől nem hozható létre önálló magyar tanintézet. Idén semmiféle válasz nem érkezett, azonban a beiskolázási adatok között ezúttal sem szerepel a törvény értelmében kért iskola.
Mindkét Maros megyei településen három-három iskolában, szétszórva tanul a város magyar diáksága. „Mindössze annyit szeretnénk megértetni a többségi lakossággal, hogy csak a törvény által biztosított jogainkat óhajtjuk érvényesíteni, és azt, hogy ismerjék el: a közösségünket érintő kérdésekben mi, magyarok vagyunk hivatottak döntéseket hozni” – olvasható az RMDSZ segesvári szervezete által megfogalmazott közleményben.
Válaszra sem méltatták a magyarokat
A múlt év februárjában, mindjárt az új tanügyi törvény életbelépése után a segesvári RMDSZ konzultációs találkozót szervezett pedagógusokkal, szülőkkel, civil szervezetek képviselőivel, valamint a magyar történelmi egyházak lelkészeivel. A tárgyalások során a felek egyetértettek abban, hogy az identitás megőrzése érdekében a Nagyküküllő menti városban is létre kell hozni egy színmagyar tanintézetet. Ugyanez a döntés született Dicsőszentmártonban is. Mind a segesvári, mind a dicsői kezdeményezők beadvánnyal fordultak a Maros megyei tanfelügyelőséghez. Az önálló iskolát kérelmezők az új oktatási törvény 45. cikkelyének 2. és 5. pontjaira hivatkoztak, melyek előírják, hogy azokban a helységekben, ahol több olyan oktatási intézmény létezik, melyben nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekek tanulnak, kötelezően működnie kell legalább egy olyan jogi személyiséggel is rendelkező iskolának, melyben az oktatás az illető kisebbség nyelvén folyik. „Úgy gondoltuk, hogy ha kiharcolt jogaink vannak, akkor élnünk is kell ezekkel. A beadványhoz közel 800 támogató aláírást is mellékeltünk – állítja Gáll Ernő, az RMDSZ segesvári elnöke és városi tanácsosa. –A kérésre a tanfelügyelőség 2011. március 31-én válaszolt, elodázva a döntést. Dumitru Matei főtanfelügyelő akkor egyrészt arra hivatkozott, hogy lekéstük a terminusokat, másrészt, hogy nem jelentek még meg a törvényhez tartozó alkalmazási normák. A válaszra óvást nyújtottunk be, melyet már válaszra sem méltatott”. Gáll elmondása szerint december 13-án már a 2012/13-as tanévre kérték újból a magyar iskola létrehozását. „Most időben is voltunk, az alkalmazási normák is megjelentek, de sajnos erre a beadványunkra sem érkezett válasz. Mi több, január folyamán a tanfelügyelőség leküldte a helyi önkormányzathoz az új, általuk javasolt, 2012/13-as iskolai év segesvári iskolahálózat-tervezetét, amiben nyoma sem volt a magyar iskolának” – sorolja a tanfelügyelőség packázásait Gáll. Közben az önkormányzat is a tanfelügyelőséghez fordult, de Dorin Dăneşan polgármester írásban feltett kérdéseire sem érkezett válasz.
A városban adott lenne a körülmény, a három, magyar tagozattal is rendelkező iskola egyikében létre lehetne hozni az új, önálló tanintézetet. A legegyszerűbb megoldás az lenne, ha az Aurel Moşora Általános Iskolából a román diákok helyet cserélnének a Mircea Eliade Főgimnázium magyar tanulóival. A segesvári magyarok már a leendő iskola nevére is gondoltak: az a nemzeti költőről, Petőfi Sándorról lenne elnevezve, aki a várostól alig néhány kilométerre, a fehéregyházi mezőn esett el.
„Sajnos a tanácsban, bár mindenki elismeri, hogy kérésünk jogos, tekintettel a közelgő helyhatósági választásokra, egyetlen román képviselő sem meri felvállalni és támogatni a kérésünket” – tette hozzá a Krónikának nyilatkozó RMDSZ-es politikus. Gáll Ernő keserűen jegyezte meg, a jelenlegi politikai kontextusban egyre többen vonnak párhuzamot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) és a segesvári magyar iskola ügye között, szeparatizmussal vádolva a pár ezer fős magyar közösséget.
A románok jóindulatában bíznak a szentmártoniak
A dicsőszentmártoni helyzet sem különbözik a segesváritól. Itt is a három iskola magyar diákságát gyűjtené egybe a város világhírű zenészéről, Ligeti Györgyről elnevezendő új tanintézmény. „A tavaly minket is kapásból elutasítottak – mind önkormányzati, mind tanfelügyelőségi szinten. Az idén viszont reméljük, sikerül megvívnunk a harcunkat és érvényt tudunk szerezni a törvénynek” – fejtette ki lapunknak Szabó Albert helyi RMDSZ-tanácsos, volt alpolgármester.
A magyarellenes kirohanásairól ismert Adrian Alexandru Matei dicsői elöljáró egy évvel korábban azzal utasította el a magyar szülők kérését, hogy „a román és más nemzetiségű diákok, tanárok és szülők között kitűnő a viszony, és ezen nem szabad szeparatista akciókkal változtatni”. Hasonlóan járt el Dumitru Matei főtanfelügyelő is, aki az akkor frissen megjelent törvényt alkotmányellenesnek nevezte, az önálló magyar iskola létrehozásáról pedig azt írta a szülőknek címzett levelében, hogy az emberi jogokat sértene.
Míg a dicsőszentmártoniak és Szabó Albert mindmáig bízik a románság jóindulatában, a segesváriak a jogi procedúra beindítását fontolgatják. Király András tanügyminisztériumi államtitkár szerint azonban ésszerű politikai alkura volna szükség. „Csak az egyeztetés útját tudom javasolni.
Ha a Mikulás nem hoz valamelyik közösségnek egy épületet, ahol az önálló magyar iskolát működtethetné, akkor olyan politikai egyezségre van szükség, mint amilyen Marosvásárhelyen a Bolyai ügyében, Brassóban az Áprily Lajos vagy Aradon a Csiky Gergely esetében született. Ha ez nem sikerül, a románság úgymond demokratikus módon képes leszavazni az önkormányzatokban bármilyen nemes kezdeményezést” – fejtette ki lapunknak az RMDSZ államtitkára.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Önállósodó magyar iskolák
Az új oktatási törvény életbelépése után a magyar közösségek egyre több településen, kisebb-nagyobb sikerrel igénylik az önálló magyar nyelvű iskolák létrehozását. Ez Segesváron az RMDSZ-es tanácsosok ismételt próbálkozása ellenére sem sikerült, a Maros Megyei Tanfelügyelőség szerint ugyanis megkéstek a beadvánnyal. Az Arad megyei Kisjenő-Erdőhegyen is szeretnének magyar iskolát, az év elején egy fórumot is tartottak, ahol az esetleges önálló intézmény kérdéséről tárgyaltak a helyiek. Az elmúlt tíz évben több mint tíz magyar tanintézményt sikerült önállósítani Erdélyben.
Segesváron a Mircea Eliade iskolába költöznének a román tanulók, ha sikerül kiegyezni
Ezekből négy 2011-ben indult Margittán, Nagyszalontán, illetve Nagyváradon, ahol a Szent László Római Katolikus Gimnázium egy román iskola magyar tagozatát fogadta be, valamint két vegyes iskola közti tagozat-csere folytán a volt George Coşbuc Általános Iskolából Szacsvay Imre lett. Hasonlóképpen jött létre Nagyszalontán két, vegyes tannyelvű iskolából egyetlen tanintézetbe tömörítve a magyar osztályokat az Arany János Iskolaközpont. Korábban, 2008-ban Tordán sikerült kiharcolni a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulását, bár a tanintézménybe járó gyerekek itt is több épületben kaptak tantermeket. Az évek folyamán önállósodott Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium, Brassóban az Áprily Lajos Elméleti Líceum, Máramarosszigeten a Lővey Klára Elméleti Líceum, valamint 2005. szeptember 1-jétől, 46 év után a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum újra magyar tannyelvű intézménnyé vált.
Kétéves egyezkedés
Segesváron a helyi tanácscsal és a Maros Megyei Tanfelügyelőséggel folyik a szélmalomharc. Gáll Ernő segesvári RMDSZ-es tanácsos lapunknak azt nyilatkozta, hogy kérvényt nyújtottak be a tanfelügyelőséghez, írásban kérik a választ: lesz vagy nem magyar iskola a városban. Az önkormányzati képviselő az ÚMSZ-nek úgy fogalmazott, két éve tart az „altatás” a tanfelügyelőség részéről, konkrét választ a mai napig sem kaptak. „Arra hivatkoznak, hogy már késő, mert már lezárultak az iratkozások, vagy már nem fér be a keretbe, mert az új tanév szervezése már elkezdődött” – nyilatkozta a tanácsos. Hozzátette, a segesvári polgármester már személyesen is közbenjárt, kérte a tanfelügyelőség válaszát azért, hogy a helyi iskolák támogatását eszerint igényelhessék. A román tanárok közül sokan ellenzik a magyar iskolák létrejöttét, mert attól tartanak, hogy állás nélkül maradnak, ezért arra hivatkoznak, hogy így a magyar gyerekek nem tanulnak meg románul. Gáll szerint a tanárok közül többen is elmentek a helyi tanács ülésére, ahol hangos szitkokkal kísérve hangoztatták véleményüket. „Most minden figyelem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre összpontosul, és Segesvár kimarad a köztudatból, holott itt is ugyanaz történik” – mondta a tanácsos. Szerinte csak egy cserét kellene lebonyolítani, az egyik iskolából a magyarok átköltöznének a másikba, és fordítva: ugyanezt tennék a román gyerekek is. Matei Dumitru Maros megyei főtanfelügyelő lapunknak azt nyilatkozta, nem tehetnek semmit az ügyben, amíg helyileg nem oldódnak meg a konfliktusok, és nem jelölnek ki épületet a magyar intézmény számára. Megerősítette, a segesváriak megkéstek a kéréssel, mert most már a tanerőt sem mozgósíthatják, de ha idén, szeptember 1-je után jelzik szándékukat, a 2013-as tanévtől akár el is indulhat a magyar iskola.
A döntés a helyi tanácson múlik
Király András oktatási államtitkár megkeresésünkre elmondta, már jó ideje figyelemmel kísérik a segesvári magyar diákok helyzetét. Leszögezte: a településen jogosan kérik az önálló jogi személyiséggel rendelkező magyar iskolát. Mint mondta, jelenleg három tanintézetben is működik magyar tagozat, természetes volna egy önálló magyar iskola létrehozása, ehhez viszont arra van szükség, hogy a közösen használt épületekből egyikben helyet adjanak az intézménynek. „A döntés a decentralizáltság értelmében a városi tanácsot illeti, az oktatási minisztérium keze a jelenlegi körülmények között meg van kötve” – mondta az államtitkár. A jogi személyiséggel rendelkező iskola megalapításához nincs megszabva a gyerekek létszáma, akarat kérdése, és ez a segesvári magyarság részéről megvan, a továbbiakban egy egyezséget kellene kötni a városi tanáccsal” – magyarázta Király András.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese lapunknak elmondta, szükség van a segesvári magyar iskolára, bár különösebb beleszólásuk nincs. „Szemmel tartjuk a segesvári és a hasonló helyzetben lévő dicsőszentmártoni magyar iskolák sorsát. A főtitkárság feltérképezte a magyar iskolák iránti igényt” – mondta Magyari.
Bodó Rozália
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szellemarcok történelmi idősíkban
„Akinek nincs semmije, annak semmi nem hiányzik” – hangzik el újból és újból a Mikes Kelemenről szóló Veress Dániel-darabban. Mikes mondogatja folyton, miközben magányosan, hazavágyva leírja gondolatait.
Nem véletlenül jutott eszembe ez a már-már aforizmaszerű megállapítás Cseke Péter Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben című kötetének (Kriterion, 2011) olvasása közben, hiszen egyrészt talán éppen Mikes az az első erdélyi származású tollforgató, akit egyértelműen el- és befogadott az összmagyar irodalom, másrészt viszont keserű életigazság, hogy az nem becsüli meg értékeit, akinek amúgy sincs belőle sok.
A mi kilencvenéves – saját – erdélyi irodalmunk sajnos sokszor és sokban hasonlít a nem igazán megbecsült értékekhez. Egyre nagyobb döbbenettel tapasztalom például, ahogy a középiskolai irodalomoktatás folyamatából elszivárog az erdélyi literatúra. Nem is olyan régen még egy teljes tanéven át ismerkedhettek a diákok a nálunk született versekkel és prózai írásokkal ahhoz, hogy mostanra a hírhedett kommunikatív kompetenciákra épülő reformdinamika (?!) mellőzze a transzszilvanizmust csakúgy, mint az ellentranszszilvanizmust. Ennek éppen az ellenkezőjét üdvözlöm Cseke Péter kötete kapcsán. Kós Károlytól Zágoni Attiláig – vagyis majdnem a teljes kilenc évtizedet felölelő erdélyi szellemiségről szól ez a kötet.
Az egyes szerzőkről írottak majdnem mindenike eredetileg szóbeli előadás céljából keletkezett, márpedig tanár és nem tanár egyaránt tudja, mit jelent az időkeret: mindenekelőtt tömör, világos fogalmazást, s ha ez megvan, akkor a további árnyalás sem fogja bonyolítani, hanem sokkal inkább gazdagítani a szöveget. Mindezt a szerző is megerősíti az előszóban, mondván: „Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be.
Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«.”
A kötetben a szerző Kós Károly, Makkai Sándor, Tamási Áron, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila, Buday György, Szabédi László, Horváth István, László Gyula, Mikó Imre, Bözödi György, Gáll Ernő, Jancsó Adrienne, Gelu Păteanu, Beke György, Sütő András, Szabó Gyula, Páskándi Géza és Zágoni Attila alakját „rögzíti történelmi idősíkban.”
Ajánlom tehát minden érdeklődőnek, teljes mértékben egyetértve a szerző gondolatával, miszerint: „Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.”
Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Még mindig a költő szobrára vár a Petőfi park
Csupán idén áprilisban fogtak neki Segesváron a középkori várban, a katolikus templom épülete melletti park kialakításának, ám mindeddig még nem értek véget a munkálatok. E parkba helyezik majd el Petőfi Sándor mellszobrát – erről már a korábbi években döntött a helyi tanács. A polgármesteri hivatal mögötti térről 2006-ban talajcsuszamlás miatt eltávolított mellszobor a hivatalhoz tartozó virágkertészet raktárhelyiségében porosodik azóta is, Dorin Danesan, Segesvár idén újraválasztott polgármestere még 2011 nyarára megígérte, hogy a mellszobor helyére kerül, mint ahogy az emlékművet körülölelő láncok is. Sajnos, a városvezető ígéretei nem váltak valósággá, az idei fehéregyházi Petőfi- ünnepély résztvevői nem koszorúzhatták meg a nagy költő várbeli mellszobrát. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke szerint ha az építési munkálatokat befejezik, az ősszel felavatják a Petőfi parkot, a szabadságharcos költő szobrával egyetemben.
(a.)
Népújság (Marosvásárhely)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,