Horváth Arany publicisztikai írásai az erdélyi múlt és jelen magyar lét krónikái, a megmaradásért érvelő kiáltványai. Új könyve: Halálmadár szállott a kútgémre /Glória Kiadó, Kolozsvár/ az erdélyi magyarság múltjának jó néhány szeletét mutatja be. Felvillantja Sütő András, Tamási Áron, Horváth István, Fábián Ernő, Pálfy G. István, Kosztándi Jenő, Czirják Árpád, Horváth Piroska, Fülöp G. Dénes, Lukácsi Szilamér, Haáz Sándor, Incze László, Sándor Judit, Cseh Tibor, Szentkereszty Stefánia alakját a könyvben. /Magyari Lajos: A szülőföld, a szellem jelentései. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./

Torday Cecília idén februártól a Kovásznai Városi Művelődési Ház igazgatója, menedzsere. Kicsit fájlalja, hogy több hónapos munkájának, az elmúlt időszakban szervezett művelődési eseményeknek alig volt visszhangja. Kovásznának nincs rádiója, újságja, így tevékenységükről csak a Székely Hírmondó vagy a Háromszék írhatna. Elmondta, hogy megszervezik a nagyon népszerű képzőművészeti kiállításokat mind amatőrök, mind profik számára. Elindították a filmklubot, az eszközöket külföldi adományokból szerezték be, s mivel sokat segített a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínház, Kovásznán is Uránia Filmklubnak nevezték el az övéket. Új kezdeményezés a táncház. Ennek Kovásznán nincs hagyománya, s kudarccal indult. A felnőtt-táncház nem volt sikeres, de a gyermek-táncházba legutóbb annyian jöttek, hogy nem fértek el a teremben. Az épület, melyben most dolgoznak, korábban szociális intézmény volt. Nagytermük nincs, valószínűleg ez az oka annak, hogy elszoktak az emberek innen. Kovászna város művelődési életében igen fontos szerepet tölt be a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület, ők működtetik az Ignácz Rózsa Irodalmi Klubot, a Fábián Ernő Népfőiskolát. Nagyon aktívak, mindig hangsúlyosan jelen vannak a város életében. Sikeres a nyár folyamán indított rendezvény, a Kovásznai Nyári Esték. Ennek célja: a város lakosságán kívül egyfajta szórakoztatást biztosítani az itt megforduló fürdővendégeknek is. /Simó Erzsébet: A visszhangtalanság sem ölheti meg a terveket (A kovásznai művelődési életről). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Gyimesi Éva nyomon követése 1986-tól egyre szorosabbá vált, „A célszemély mozgása” című napi beszámolókat viszonylag magas rangú tisztek írták alá. Rossz arcú alakok követtek mindenüvé, emlékezett Gyimesi Éva. A fokozott megfigyelés fokozottsága azzal is magyarázható, hogy Bukarestben ekkoriban szorosan ráálltak a Kriterion-szerkesztő Molnár Gusztáv akcióira, a Limes-kör vezetőjére, akivel Gyimesi Éva rendszeresen találkozgatott Salat Levente, Vekov Károly, Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Lőrincz Csaba, Szilágyi N. Sándor és mások társaságában. Molnár Gusztáv hatalmas dokumentum-anyagot halmozott fel, és szerkeszteni kezdte a Limes című szamizdat számait. A Limest alapítója „marxista” körnek nevezte, nyilván konspiratív céllal, mert ki-ki a saját világnézeti meggyőződését képviselhette ebben az értelmiségi körben. Abszurd helyzet volt, hogy a háziasszony, anya, tanár, magánszemély napi foglalatosságait szorgalmasan feltárták. A cikkíró erre egy példát idézett, az egyik napi jelentést, melyet Pop Silviu ezredes írt alá. Nevetséges a részletesség, melyben még az is szerepel hogy hány percet várt a buszra, hogy bevásárolt, milyen utcákon ment stb. /Gyimesi Éva: ”A célszemély mozgása” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

November 6-án a kovásznai temetőben emlékeztek Fábián Ernő /Kovászna, 1932. okt. 12. – Kovászna, 2001. aug. 9./ sírjánál határon innen és határon túlról érkezett tisztelői a 75 éve született filozófus tanárra, íróra, gondolkodóra, a Háromszék egykori vezércikkírójára. Jelen voltak a város és a megye RMDSZ-es elöljárói, az MPP helyi képviselői, egykori tanár kollégák, volt tanítványok és Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke. A temetői megemlékezés után a Héphaisztosz Szálló konferenciatermében emlékkonferenciára került sor, amelyet Tamás Sándor megyei tanácselnök és Lőrincz Zsigmond polgármester nyitott meg. Az ünnepi megemlékezést a Fábián Ernő Szocio-kulturális Egyesület a megyei tanács támogatásával szervezte. /Bodor János: Fábián Ernőre emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./

Születésének 75. évfordulója alkalmából emlékkonferencia keretében emlékeztek meg Kovásznán Fábián Ernő /1932-2001/ filozófus tanárról, íróról és közéleti személyiségről. A Fábián Ernő Szocio-kulturális Egyesület szervezésében tartott eseményen számos ismert politikus és politológus tartott előadást. A konferencia előtt Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok bizottságának elnöke elmondta: ,,Fábián Ernővel a ‘89-es forradalom idején ismerkedtem meg. Már azt megelőzően, amikor a 80-as évek közepén a Fidesz-nemzedék kezdett eszmélni, és elkezdődtek a magyarországi ellenzéki kezdeményezések, Fábián Ernő hébe-hóba megjelenő írásai, könyvei ismertek voltak előttem, előttünk. Sőt, a szakdolgozatomat is – ami egyébként a nemzetiségi kérdésekről szólt – nem jelentéktelen mértékben Fábián Ernő bácsi könyveire és gondolataira alapoztam. A rendszerváltozás után a Fidesz számára Ernő bácsi mérce volt, hiszen az általa képviselt nemzeti-liberalizmus a Fidesznek az első nagyon fontos kapcsolódási pontja volt a határon túli magyarság ügyéhez. ” Készen áll kiadásra Fábián Ernő naplója 1984-től 1990-ig. /Bodor János: Kiadás előtt Fábián Ernő naplója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 17./

Idén egyszerre nyilvánította az UNESCO az emberi örökség részévé Bolyai János és Kőrösi Csoma Sándor hagyatékát. A kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola vendégül látta a marosvásárhelyi Bolyai-kutató matematikatanárt, Bandi Árpádot, a közel 85 éves kutatót, aki előadásban felelevenítette a magyar géniusz szomorúan magányos, szinte tragikusnak mondható életútját. Nehéz kutatással sikerült azonosítania Bolyai János egykori sírhelyét, hogy ott a 150. évfordulón egy óriási kopjafát állítsanak – annak az elkészíttetését és felállítását is elvállalta Bandi Árpád. Bandi Árpádnak /aki a Matematikai Lapok egyik szerkesztője is/ arra is volt gondja, hogy kovásznai útja előtt kikeresse, kik a legszorgalmasabb feladatmegoldók a helyi középiskolában, s névre kiállított diplomát és ajándéktárgyakat hozott és adott át a VII. osztályos Szigeti Botondnak. /Gazda József: A géniusz árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Egy „lényeglátó” értelmiségi hosszú mondata a zsarnokságról
Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 című, a Kriterion Könyvkiadó égisze alatt megjelent kötettel ismerkedhettek meg az érdeklődők szerdán a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen (EMTE) szervezett bemutatón.
A Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, és Filep Tamás Gusztáv, Lőrincz Csaba-díjas kisebbségkutató, művelődéstörténész által összeállított, bevezetővel és jegyzetekkel ellátott naplójegyzetek 2004-ben, Fábián Ernő hagyatékának rendezése során kerültek elő. A szöveg gondozói úgy vélekednek: a hitvestárs előtt is titkolt feljegyzéseket szerzőjük nagy valószínűséggel nem megjelenésre szánta, így a napló egyik meghatározó jellemvonása a mesterkéltségtől mentes őszinteség. A jegyzetekben hiteles belső önarckép, az adott korszakkal kapcsolatos kendőzetlen életérzések, egy miliő közállapotai bontakoznak ki.
A diktatúra mindennapjainak helyzetjelentéseit, az események jelen idejű elemzéseit felsorakoztató feljegyzések forrásértékű dokumentációját képezik egy vidéken élő, társadalmilag elkötelezett értelmiségi szűkebb és tágabb környezetének. – A kötet kapcsán Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse idéződik fel bennem – a naplóban számomra a legmeghatározóbb, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy hosszú mondat a hétköznapi zsarnokságról. Lapjain egy vidéki tanárember küzd az értelmiségi lét marcangoló kérdéseivel, eszmefuttatásait a kisebbségben élő romániai magyar közösség problémái határozzák meg – összegezte méltatásában a kötetet szerkesztő H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
A társadalomtörténészek, filozófusok idézeteivel, hivatkozásokkal gazdagon tűzdelt jegyzetek nem csekély kihívást jelentettek a szöveggondozóknak, akik a naplóíró személyére, közvetlen környezetének jellemzőire irányuló feltáró, ellenőrző jellegű kutatásokat is végeztek. – A szöveg fontos szintjét képezi a kommunizmus Romániában megvalósult változatának bírálata. Fábián logikusnak tarja a kisebbség esetében érvényesülő önrendelkezést, kulcsmotívumként szerepel nála a vidéki értelmiség környezetbefolyásoló, úgymond népnevelő szerepe – magyarázta Filep Tamás Gusztáv.
– Az 1989 előtt szocializálódott generációk sorstársuk antropológiai szintű elemzéseivel szembesülve kívülről tekinthetnek szorongásaikra, a rendszerváltás után születettek viszont megismerhetik az előző nemzedék korlátozottságainak okait. A közéleti személyiségek a maguk során az értelmiségi réteg szerepvállalásának alakulását követhetik nyomon a kötetben – fejtette ki a kötetet olvasásra ajánló Bárdi Nándor.
Fábián Ernő szerepköreit illetően a történész elmondta: közösségében ő volt a tanár bácsi, a tanártárs, a kolozsvári kapcsolatokkal rendelkező tudós, a sokszor felemás zoknikat öltő értelmiségi, aki az 1970-es évek közepétől ideológiai változások folyamatában érlelődve megteremti a kisebbségi közösség önálló politikai identitásának koncepcióját. Kimondta, hogy a kisebbségi kérdést nem nyelvi, avagy kulturális, hanem társadalomtörténeti problémaként kell megközelíteni.
Bárdi Nándor kifejtette: Fábián Ernő életpályáját három fontos töréspont határozta meg: 1971-ben indoklás nélkül leváltották a kovásznai középiskolában betöltött iskolaigazgatói tisztségéből. Ezt követően rendszeresen publikálta társadalomtudományi munkáit, 1984-ben viszont közlési tiltólistára került. Az évtized elején még viszonylag szórványos bejegyzéseit 1986–1990 között már a folyamatosság jellemzi, 1985–1986-ban az ellenzéki Limes-körben is tevékenykedik. A rendszerváltást követően néhány évig még részt vett a helyi közéletben, majd 1995 őszén kapott agyvérzése megfékezte alkotó munkáját.
A rendezvény meghívottja volt Németh Zsolt magyar parlamenti államtitkár is, aki a kötet ajánlását írta. A politikus elmondta: a Kárpát-medence rendszerváltás utáni, nemzetpolitikai dimenzió mentén formálódó nemzedéke egyedi ideológusként, példaképként tekintett Fábián Ernőre, aki eredményorientáltságában is megragadható politikai gondolkodó volt. Bizalmas beszélgetőtársként szereplő, értelmét és lelki vívódásait leképező naplója kulcsként szolgál sajátos személyiségének megfejtéséhez – vélekedett. A Bárdi Nándor méltatásában említett, „túlfeszült lényeglátó” bibói kategóriáját Németh Zsolt „lényeglátó realistára” módosította értékelésében: – Fábián Ernő ezen képességei továbbra is példamutatóak a Kárpát-medencében – hangsúlyozta. ZAY ÉVA, Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták Fábián Ernő Naplójegyzetek 1980–1990 című kötetét Kolozsváron
„Fábián Ernőnek irigylésre méltó képessége volt arra, hogy önmagához őszinte legyen, ez a képessége kiemeli a többi nagy naplóíró közül. Ernő bácsi a nemzetpolitikai változás tekintetében a legfontosabb példaképünk volt, mindig mint egyedülálló ideológusunkat tartottuk számon, fontos szerepe volt a FIDESZ és a MISZ (Magyar Ifjúsági Szövetség) megszervezésében” – jelentette ki Németh Zsolt magyar parlamenti államtitkár szerda este Fábián Ernő Naplójegyzetek 1980–1990 című kötetének kolozsvári bemutatóján.
Németh Zsolt elmondta, mielőtt személyesen találkozott volna Fábián Ernővel 1987-ben, olvasta a Tudatosság fokozatai című könyvét, amelyet alapmunkának nevezett.
„A nemzeti értékek és a szabadelvűség szintézise volt” – mondta az államtitkár Fábián életművéről, hozzáfűzte: egyik legfontosabb gondolata az, hogy a közösségi lét alapja az egyéni és közösségi szabadság kell, hogy legyen. A Bocskai-ház Óváry termében tartott könyvbemutatón, Bárdi Nándor magyarországi politológus, Filep Tamás Gusztáv irodalomtörténész és H. Szabó Gyula, a Kriterion vezetője mutatta be a kötetet. „Annyira abszurd volt az a világ, hogy ha az új generációknak kell róla mesélnem, minden mondat után hozzá kell tennem, hogy: becsületszavamra” – szemléltette a naplóbejegyzések születésének időszakát Filep Tamás Gusztáv, a kötet egyik szerkesztője. Elmondta, rengeteg munkájuk volt a szöveg gondozásával, mert több száz idézetet kellett visszakeresniük, Fábián Ernő ugyanis Hegeltől Heideggerig sok mindenkit idézett naplójában.
„Nemcsak leírta roppant precízen, hanem minősítette is azt a kort, amelyben élt. Fábián Ernő naplója azért izgalmas, mert szerepel benne a vidéki, kisvárosi társadalom – Fábián Ernő Kovásznán volt tanár –, és annak minden rétege” – mondta Filep Tamás Gusztáv, aki szerint a vidéki értelmiség szerepe a könyv legfontosabb kérdése. Fábián Ernő ugyanis úgy vélte, a vidéki értelmiségnek irányítania kell a környezetét, feladata legalább annyira fontos, mint egy közepes író munkája.
Bárdi Nándor, a kötet másik gondozója elmondta, Fábián három fontos gondolatot fogalmazott meg: az első, hogy a romániai magyarság önálló politikai entitás, továbbá: a kultúrának nem lehet köze az államhoz, illetve, hogy a magyar nemzetnek van-e identitáspolitikája. Már a hetvenes évek vége felé leírta: a szocializmusban a nemzeti kérdéseket nem lehet megoldani. H. Szabó Gyula úgy vélte, a könyv hitelességét növeli, hogy nem a nyilvánosságnak készült, ezért indulatosabb mondatok is benne maradtak. A publikálási lehetőségektől a kommunista hatalom által megfosztott Fábián Ernő a napló létezését még saját felesége előtt is titokban tartotta.
Kiss-Előd Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Fábián Ernő naplójegyzetei
Zsúfolásig megtelt Kovásznán a városi művelődési ház nagyterme Fábián Ernő Naplójegyzetek 1980—1990 között című könyvének bemutatója alkalmával.
A Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület és a Fábián Ernő Népfőiskola által szervezett rendezvényen a kötetet Bárdi Nándor egyetemi tanár, Filep Tamás Gusztáv szerkesztő és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója mutatta be.
Bárdi Nándornak meghatározó szerepe volt a könyv megszületésében, ő az egyetlen, aki tudta, hová rejtette egykor Fábián Ernő naplóját. A mai egyetemi tanár már szegedi diákként szoros kapcsolatban állt a szerzővel. A kommunizmus idején — vállalva a rendszer szigorú megtorlásának kockázatát — Fábián Ernő több kéziratát menekítette ki Magyarországra.
A 450 oldalas kötetben a Ceauşescu-diktatúrában közölhetetlen, akkor szinte kimondhatatlan gondolatok láttak napvilágot. Remek kiindulópont azoknak a mai fiataloknak, akiket érdekelnek az előttük élt nemzedékek mindennapjainak gondolatai. Ha a megtorló rezsim idején kitudódnak Fábián Ernő akkor papírra vetett gondolatai, nem csak ő, hanem környezetének több tagja is bajba sodródott volna. A rendszerváltáskor Fábián Ernőt mesterüknek tekintették a nemzetpolitikai ideológia vállalói. Ő maga akkor távolodott el a politikától — sok rendkívül értékes társával együtt —, amikor a politika a hatalom eszközévé vált.
A könyvet a Sapientia EMTE Bocskai-háza Óváry Termében is bemutatták. Meghívottként jelen volt Németh Zsolt államtitkár, aki fiatal, Erdélyben is megforduló politikusként a naplóíró barátjának vallhatta magát.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üzenet Fábián Ernőtől
A mi magyar hegemónia megvalósítására irányuló erőfeszítéseink sem a magyar nemzet, hanem a kisebbségi nemzetek megerősítését favorizálták.
Fábián Ernő Kriterion Kiadónál nemrégen megjelent naplóját (Naplójegyzetek 1980-1990) olvasom. A kiváló szerző éles szemmel és kiapadhatatlan kíváncsisággal követi a napi eseményeket. S időnként élesen a jövőbe világító megfigyelései vannak.
Egyetlen példa, és az is azért, mert Nicolas Sarkozynek a multikulturalitás bukására és az asszimiláció elkerülhetetlenségére vonatkozó (Angela Merkel és Gordon Brown korábbi nyilatkozatait betetőző) minapi szövege különösen időszerűvé teszi. „Kialakulóban volna – teszi fel e kérdést Fábián – a fejlett ipari (ha úgy tetszik, posztindusztriális) társadalmakban a nemzeti és faji kérdés új oldala?”
S válasza azóta csak érvényesebbé vált: „Ami már most tényszerűen bizonyítható: a faji csoportok, etnikumok, nemzetiségek kívülről mint bevándorlók vagy vendégmunkások elárasztják a fejlett országokat (USA, Anglia, Németország, Franciaország), még nem lépnek fel különösebb politikai követelésekkel, de az olvasztótégely („melting pot”), amire (a „befogadók” – B. B.) számítottak, nem tudja őket beolvasztani. Identitásukat megőrzik.
Megtörténhet, hogy a természetes népnövekedésben amúgy is visszaesett országokban a bevándorlók túlhaladják a kritikus határt, s mint önálló tényezők a társadalom sui generis tagjaiként lépnek fel a politikai élet színterén. Az Egyesült Államokban, ahogy az a szétszórt adatokból kiolvasható, az angolszász elemnél jóval nagyobb mértékben növekedő spanyolok, távol-keletiek, feketék, olaszok megbonthatják – belátható időn belül – a hatalmi egyensúlyt. (...)
Még távolinak tűnik – de, amint mondottam, beláthatónak – az az időpont, amikor a mexikóiak vagy mások nyelvükkel, kultúrájukkal fogják követelni helyüket az angolszász politikai struktúrában. Ez egyáltalán nem kizárt...”
A továbbiakban Fábián Ernő felvázolja tanulmányában azokat a tényezőket, amelyek akár fel is gyorsíthatják az említett folyamatokat. Először is: Az olvasztótégely nem működik olyan eredményesen, mint korábban. Másodszor: Az atomjaira szakadt társadalomban, amelyben a család is válságba került, mind intenzívebben jelentkezik a közösségekhez való tartozás igénye. Harmadszor: A fejlett országoknak a bevándorlókra elengedhetetlen szükségük van. Negyedszer: Ázsia, Afrika, Dél-Amerika fölös népességét nem lehet saját nyomorúságos határai között tartani.
Azon töprengek, hogyan reagálna a kisebbség-ellenességre méltán ingerült szerző, a sepsiszentgyörgyi, a magyar származású Sarkozy kisebbségellenes mondataira? A magyar kisebbségek megaláztatásainak hű és lélektani szempontból is mindig hiteles krónikásaként Merkellel, Brownnal vagy Sarkozyvel ellentétben aligha hagyhatná figyelmen kívül, hogy a kisebbségek alacsonyabbrendűségére, illetve kulturálatlanságára alapozott kényszerasszimiláció milyen következményekkel járhat.
Ma talán azt is alaposabban megvizsgálná, hogy miben rejlenek a melting pot kimerülésének okai. Az atomizáció és a család válsága kapcsán utal ugyan rá, de ez a fejlemény az emberi jogokra és az amerikai egyetemességre alapozott individualizmus szükségszerű következménye is.
Ahogyan annak a neonacionalizmusnak, amely Merkel, Browne, Sarkozy és nem utolsó sorban a mi Orbán Viktorunk retorikájában megjelenik, nem csak a nyugati nemzetek újjászületését, de a kisebbségi nemzetek radikalizálódását is generálnia kell. Ahogyan a mi magyar hegemónia megvalósítására irányuló erőfeszítéseink is – az ezeréves történelem, a keresztény védőbástya és kulturális magasabbrendűségünk ellenére – nem a magyar nemzet, hanem a kisebbségi nemzetek megerősítését favorizálták.
Ez Nyugat-Európában sem lehet majd másként. Nagy kérdés, hogy a kisebbséggé apadt többség arroganciája és a többséggé dagadt kisebbség beteges önteltsége és agresszív arroganciája hogyan férhet meg egymás mellett?
A kérdésre Fábián Ernő már nem adhat választ, de nekünk, az ő európai utódainak elkerülhetetlenül válaszolnunk kell.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)

Fábián Ernő naplójegyzetei a diktatúra idejéből
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni.
A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő nemrég kiadott naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára.
Amikor Fábián Ernő naplóírásba kezd, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban – főleg A Hétben és a Korunkban, valamint a szegedi Tiszatájban – követhető szellemi jelenlét áll mögötte, továbbá könyve jelent meg már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólt az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek "virágzását" tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Legelső bejegyzésében a saját városában, Kovásznán történt konkrét esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus "a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol." (1980. szeptember 1-jei bejegyzés) Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta "munkanapló"-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt Tervek, jegyzetek kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: "Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg." Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen "fórum" volt. Következésképp kijelenthető, hogy nem tudatosan az olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető.
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek (az utolsó bejegyzése 1990. április 14-ről származik), de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait, s értelmezi-kommentálja azokat. A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi, ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél "kispolgárias, ostoba társaságokról", "békaperspektíváról", a totális rendszer által "kitermelt" vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról stb., stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről. A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatók érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese, az ajánlást Németh Zsolt jegyzi.
Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Be kell kerülniük a román parlamentbe
Ha a romániai magyar közösség hallatni akarja a hangját a politikában, képviselőinek a következő választások eredményeként is be kell kerülniük a román parlamentbe; ezt a célt nem lehet félvállról venni, nem lehet másodlagosnak tekinteni – mondta pénteken Kovásznán Németh Zsolt.
A Külügyminisztérium parlamenti államtitkára ezen a napon a kovásznai születésű Fábián Ernő közíró, kritikus halálának 10. évfordulója alkalmából rendezett szoboravatón, emlékkonferencián és könyvbemutatón vett részt a székelyföldi városban.
Ünnepi beszédében az államtitkár Fábián Ernő szellemi munkásságát a mai közélet szempontjából is tanulságosnak nevezte. Az egykori tanár, író és közíró a mai magyar közélet eszmerendszerének is meghatározója volt – mondta. „Például azt is tőle tanultuk – mondta Németh Zsolt –, hogy a nemzetpolitikának egyben reálpolitikának is kell lennie.” Fontos, hogy párbeszéd legyen magyar és magyar között, hogy „egyezve lássuk a nemzet fiait és lányait”, és az is fontos, hogy kibontakozzék a dialógus a román többségi nemzetnek az őszinte eszmecserére kész köreivel – hangsúlyozta a szónok.
Nem nagy, hangzatos és könnyes szavak, hanem a társadalmi és politikai folyamatokat értelmező és elemző realitásérzék, az abból fakadó elkötelezett, a mozgásteret teljesen kihasználó, azt akár bővíteni is képes aktív politikai cselekvés az, amely nemcsak retorikai szinten, hanem valóságosan is szolgálja a magyarság megtartását – szögezte le Németh Zsolt.
Közel a küszöbhöz
Az ünnepség után az MTI-nek arra a kérdésére, miszerint látja-e esélyét a jövő évi romániai választásokon a romániai magyarság különböző szervezetei közötti összefogásnak, Németh Zsolt úgy fogalmazott: az erdélyi magyaroknak kell eldönteniük, hogy milyen keretek között vesznek részt a választásokon. Felhívta a figyelmet arra, hogy az erdélyi magyarság számaránya „nagyon közel van a bejutási küszöbhöz”, ezért ha egy ilyen közösség hallatni akarja a hangját a politikában, be kell kerülnie a román parlamentbe. „Ezt a célt nem lehet félvállról venni, nem lehet másodlagosnak tekinteni, ezért bízom abban, hogy az erdélyi magyar politika meg fogja találni az együttműködésnek és az egységnek a megfelelő formáját” – mondta a politikus.
Az MTI tudósítója utalt arra, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) román többségű szenátusa olyan egyetemi chartát fogadott el, amely nem teszi lehetővé az önálló magyar tagozat létrehozását. Az erre vonatkozó kérdésre Németh Zsolt hangsúlyozta: a magyar oktatás biztosítása az óvodától az egyetemig az egyik legfontosabb magyar közösségi cél.
A marosvásárhelyi magyar oktatási vonal megteremtése összhangban van az ígéretesen alakuló oktatási szabályozással Romániában, ilyen szempontból a legnagyobb elismerést érdemli az új oktatási törvény – tette hozzá. „Bízunk abban, hogy ha egy országban elfogadnak egy törvényt, azt végre is hajtják, helyi, vagy adott esetben szűk pártpolitikai érdekek nem akadályozhatják meg a törvény adta lehetőségek gyakorlását” – szögezte le a külügyi államtitkár.
MNO.hu

Felavatták Fábián Ernő szobrát
Kétszáznál is több kovásznai, idegenből érkezett vendég gyűlt össze tegnap kora délután a fürdőváros központi parkjában a Fábián Ernő-szobor leleplezési ceremóniáján.
A szoboravató legmagasabb rangú vendége Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár és Füzesi Oszkár magyar nagykövet volt, megjelentek a hazai magyar politikai élet képviselői, választott tisztségviselők és főként azok a kovásznaiak, háromszékiek, akiket egykoron élő kapcsolat fűzött a város nagy szülöttjéhez.
Tíz évvel halála után végképp hazajött Kovászna büszkesége, aki elnyerte az utókor tiszteletét, és akinek életműve előtt fejet hajtunk – mondta rövid ünnepi beszédében Lőrincz Zsigmond polgármester. Németh Zsolt a XX. század egyik legkiemelkedőbb személyiségeként említette Fábián Ernőt, akit fiatal korában volt szerencséje megismerni. A rendszerváltás korában politizáló ifjak mestere volt, a ma cselekvőképes politikusokként tevékenykedők tanítója. "Fábián Ernő arra tette fel az életét, kivételes elméjének minden erőfeszítését arra irányította, hogy szolgálja a magyarság közösségének megmaradását" – mondta ünnepi beszédében Németh Zsolt, aki tanítványként ápolója és éltetője Fábián Ernő szellemi elő- és utóéletének. A kovásznaiak Ernő bácsijára sokféleképpen lehet emlékezni – állapította meg az államtitkár –, például úgy, mint a diákok nemzedékeit tanító és emberségével, szellemi igényességével nevelő pedagógusra, mint fontos neveléstudományi írások szerzőjére, mint Szabó Dezső, Apáczai Csere János vagy Eötvös József eszmevilágát értő módon elemző irodalomtudósra. Vargha Mihály szobrászművész a közös munka eredményeként megszületett műként értékelte a szobrot, megvalósításában sokan segítettek, és abban is, hogy Fábián Ernő sokféle arcából egyet sikerüljön kovácsolni – mondotta. Sógor Csaba europarlamenti képviselő saját találkozását elevenítette fel ünnepi beszédében, A példaadás erkölcse című kötet kapcsán ismerhette meg Fábián Ernő szellemiségét – mondta.
A szoboravatón közreműködött Thiesz Katalin népdalénekes, valamint Debreczi Kálmán színművész, aki Nagy László Tűz, és Wass Albert Ki a magyar című versét szavalta. Utóbbiról megjegyezte: biztosan Ernő bácsi is ezt választotta volna. A szobrot Fábián Márta, Németh Zsolt és Lőrincz Zsigmond leplezte le, majd a tömeg együtt énekelte a magyar és székely himnuszt. Délután a Clermont Szálló előadótermében Fábián Ernő-emlékkonferenciát tartottak Az előadások után bemutatták Eötvös József A nemzetiségi kérdés című kötetét (Kriterion Kiadó, 2011), melynek anyagát Fábián Ernő válogatta, de kiadását nem érhette meg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoborszimbólumaink
Művelődéstörténeti eseményekben gazdag hétvége részesei vagyunk: kortársunk, a szellemtörténész-filozófus Fábián Ernő (1934–2001, Kovászna) szülővárosában kapott szobrot, Csutak Vilmos jeles iskola- és múzeumigazgató emlékét (Zágon, 1878 – Sepsiszentgyörgy, 1936) a Székely Mikó Kollégiumban őrzi mostantól szobor. Időben az említetteknél visszább lépve, Gidófalvi Jantsó Pál komikus színész (1761–1845) előtt holnap tisztelegnek szülőfalujában bronzplakettel és emlékműsorral.
Hozzánk térben és időben, de a nemzeti önismeret időszerű problematikájában is Fábián Ernő áll a legközelebb, hisz sokunkat személyes ismeretség és barátság is fűzött hozzá. Kortársunk volt. De az időlétrán visszalépve, az előbb élő személyiségek nélkül sem lehetnénk azok és olyanok, mint amilyenek vagyunk.
De mit is jelentenek számunkra ezek az emlékjelállítások?
Én bevallottan elfogult vagyok, mert ebben a térségben egynémely emlékműhöz, szoborhoz, emléktáblához és azokhoz a magyar kulturális intézményekhez, amelyek ezek mögött leledzettek, volt némi közöm. Fábián Ernő rendszerváltás előtti titkos naplójában, melyből részleteket a Háromszék is közölt, és ezután is közread, megfogalmazta a legsúlyosabb társadalomkritikáját, saját nemzeti közösségét sem kímélve. Közéleti emberként nagy erudícióval a süllyedésből akarta övéit kiemelni. Egyik naplójegyzetében írja: "Csak tudnám, hogy miért lett ilyen hitvány és gerinctelen a székelység? De ez elmondható az erdélyi magyarságról is. Mindenkiről, aki kibírja és mosolyog, ha kényszeredetten is, lenyakaztatásához. Mert ez történik. Gyáva és megalkuvó lett az egykor oly fényesen vitézkedő székelység. Elvesztette jellemét. Tűri az igát, naponta megvásárolja a kötelet a saját nyakára, beolvad, jóváhagy, elismer, mindent elkövet, csak egyet nem tud, önmagához ragaszkodni..." A szoborállítások reneszánszát éljük. És ez így van jól. Emlékjeleink azoknak a földrajzi és szellemi térségeknek a strázsafái, kövei és öntvényei, amelyeken őshonosak vagyunk, s amelyekért felmenőink vére folyt. Itt és most kell körbeszobrozni ezeket a szellemi és földrajzi-adminisztratív térségeket, hogy a mezsgyéket, gyepüket mindenki érzékelhesse. Másképp jönnek mások, és teletűzdelik a mi életterünket a saját szimbólumaikkal. Az utca- és iskola- vagy intézményneveket, mindent. És ideplántálják szobraikat, emlékműveiket.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fábián Ernő arcai
Fábián Mártával, Fábián Ernő özvegyével néhány nappal a férje emlékére állított szobor leleplezése előtt ültünk le beszélgetni. Ernő bácsiról érdeklődöm, próbálok minél többet megtudni. Hamar rájövök: nagy fába vágtam fejszémet. Fábián Ernőről írni nagy feladat, fel kell nőni hozzá, nem könnyű összegezni munkásságát, megmutatni emberi magatartását, eszmei kitartását.
Márta néni rajongással beszél férjéről. A közös múlt mozzanatai, az emlékek idézése pillanatokra ellágyítja. A szoboravató körüli zűrzavar, a történések sűrű forgataga is dúlja. De mesél, rendületlenül, s közben látom, férje szellemi örökségét viszi tovább – most már biztosan tudom azt is, miért érdemelte ki Kovászna város Pro Urbe-díját. Amit a beszélgetésből leszűrök: Fábián Ernő egymagában sok Ember volt. Sok arccal, melyek közül jó néhányat kevesen ismernek. A látó ember. Gazda József tanár 2001-ben Fábián Ernő nekrológjában a látó embertől búcsúzik: "látott, mérlegelt, következtetéseket vont le, és ítéleteket alkotott". A meghurcolt. A kommunista rezsim politikájával való első nyilvános ütközése házassága miatt következett be. Csupán azért, mert 1958-ban feleségével a házasság egyházi ceremóniáját is merték vállalni. Büntetésként Illyefalváról – ahol iskolaigazgató is volt – Lisznyóba helyezik. A faluban akkoriban még csak lámpással világítottak. Kitartásának köszönhetően visszakerül szülővárosába, 1961-ben ott lesz iskolaigazgató. 1971. november elsejéig, amikor minden magyarázat nélkül leváltják. Menesztése a közösség felháborodását hozza. A kovásznaiak 57 személy aláírásával – köztük pártaktivisták, milíciaparancsnok, kórházigazgató, román értelmiségi is – levélben kérnek magyarázatot a rezsimtől leváltása okáról. Választ soha nem kaptak, Fábián Ernő sem tudhatta meg, miért kellett elhagynia az igazgatói széket. Nem vádolták nyilvánosan, így védekezni sem tudott. Sokszor bírálta a rendszer intézkedéseit, de igazgatói munkásságával csak előrelendítette a kovásznai tanodát – melyik lehetett a bűne? A 80-as években doktori disszertációját visszautasítják azzal az érvvel, hogy nem emlegeti benne elégszer Elena Ceauşescut. Nem javít dolgozatán, inkább lemond a doktori címről. A rendszerváltás után hívják (ugyanazok, akik korábban kifogásolták dolgozatát): jöjjön, védje meg disszertációját, már nincs gond vele. A meghívást visszautasította, emberi méltósága kérte így. 1984-ben a Kriterion Kiadónál adták ki A példaadás erkölcse című kötetét. A könyvet megjelenése után két nappal visszavonták, az író neve feketelistára került a rendszerváltásig. A szerkesztő. 1990 áprilisában látott napvilágot Kovásznán Az Ige című református hetilap, főszerkesztője Fábián Ernő. Hollandiai segélyből kapott nyomdagépen sokszorosítják az újságot, melyet egyszerű egyházi lapnak nevezni vétek lenne. Fábián Ernő egyik interjújában a transzszilvanizmus felkarolójának nevezte a hetilapot, amely az összmagyarságon belül egy sajátos entitástudatot próbál képviselni. Kovászna szellemisége mellett a polgárság önszerveződési képessége is benne volt a lapban, éppúgy, mint az akkoriban alakult Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületben is. A lap volt az a hely, ahol a kovásznaiak otthon érezhették magukat, megvitathatták problémáikat. Olyan lapnak indult, melyet a főszerkesztő véleménye szerint Orbaiszék fenn tud tartani (meglátására ma is alapozni lehet). A szerkesztőbizottság névsora volt a tartalmi érték garanciája: Kónya Ádám, Gazda József, Gazdáné Olosz Ella, Kusztos Tibor. Márta néni szinte babusgatva mutatja Az Ige megjelent számait, főképp az elsőt, melyen a címet ünnepélyes piros színnel nyomtatták. 1993-ban meg is szűnt a lap – többek között azért, mert elkerült Kovásznáról az újságot sokszorosító nyomdagép. Szavaiban ott a meglátás: Kovászna, Orbaiszék ma is megérdemelné saját lapját. A politikus. Az aktív politizálás gondolatával csak érintőleg foglalkozott. "egy pillanatig az is megfogalmazódott benne, hogy szenátor legyen az RMDSz listáján... de a törtetők, a csörtetők félrelökték, visszavonult sebeivel" – írja Gazda József. A magyar kisebbség rendszerváltás utáni sorsáról, szerepéről, az RMDSZ-ről sajátos fogalmazású véleménye volt. "Ha a képviselő-testület teljesen szakít a múlttal (...), akkor hosszú évek múlva jogállammá alakulna Románia, amelyben mi, erdélyi magyarok is elnyernénk megérdemelt jogainkat. Az RMDSZ első programnyilatkozata nem volt elég merész, elég forradalmi, többnyire a diktatúra alatt papíron kért jogainkat kérte, elevenítette fel" – mondta Horváth Aranynak adott egyik interjújában. Erdély jövőjét illetően optimista? – kérdezte akkor Horváth. "Nem, mert nincs rá alapom. De a mester, Németh László írja, hogy Marathónnál a reménytelenség győzött" – válaszolta Fábián Ernő. Változott valami azóta? – tehetjük fel neki a következő kérdést. A példakép. Fábián Ernő tanári példaképét újból felállítani nem kell. Annál fontosabb a kérdés: az új generációk követik Fábián Ernő szellemiségét? Márta néni válaszol a kérdésre, s amit mond, elgondolkodtató. Nem általános érvényű kritikája: a mai pedagógus megszűnt a gyerekek nevelőjének is lenni. Kevés kivétellel ugyan, de nem vesznek részt a közösségi életben, a diákokat nem irányítják tudatosan a helyi társadalom közeseményei felé – lásd a Fábián Ernő Népfőiskola előadásait. A megkeseredett lelkű ember. Állandó nyomás alatt élt, ez csupán ’90 után változott, közben éveken át, heti rendszerességgel írta radikális, övéiért dühöngő vezércikkeit a függetlenné vált Háromszékben. Megkeseredett lelkű emberként távozott – húzza meg a vonalat Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Felvenni a keresztet”
Ennek a kifejezésnek kettős értelme van. S bár a kettő látszólag teljesen ellenkező értelmű, mégis összefügg. Egyrészt azt jelenti, hogy rugódozás nélkül vállalni a gyümölcsöt sokszor csak nagyon nagy áron is nagyon keveset érlelő megpróbáltatásokat. Másrészt azt, hogy elfogadni egy kereszt formájú kitüntetést.
És azért függ össze, mert ha valaki egy közösségért vállal megpróbáltatásokat, ha ezeket a megpróbáltatásokat a közösség éppen őrá bízza, az a közösség részéről kitüntetés.
Boros János, mint élete jelentős részét hivatalban töltő ember, tudhatja, hogy a jobb fajta hivatalnokok is szeretnek nehéz feladatot kapni, mert a feladat rájuk osztása feletteseik bizalmát fejezi ki. Nem akárki kap nehéz feladatot, csak az, aki állja.
Így van ez a közösség részéről is: jó esetben olyanokat küldenek a legnehezebb szolgálatra, azaz olyanok vállára tesznek keresztet, akik képesek lehetnek azt hordani. A kereszt: kitüntetés.
De fordítva is így van! Ha valaki komolyan veszi a közösség bizalmát, tehát azt, amit egy kitüntetés kifejez, az szembesül azzal, hogy a bizalom kihívás, és ezért a bizalom teher. Ha a kitüntetésnek súlya van – már pedig remélem, hogy Magyarország kitüntetéseinek ma újra súlya van (nem volt mindig így) – akkor azt a súlyt, azt a terhet hordozni kell. Méltóan, őszintén, a vállalt szerep elleni rugódozás nélkül. S ez sokszor nem könnyű, sőt, sokszor áldozatot kíván. Tehát a kitüntetés: kereszt.
És úgy hiszem, van ennek egy transzcendentális vonatkozása is. A Szent Mihály katedrális főgondnokának ünnepségén bizonyára megengedtetik hivatkozni erre a vonatkozásra. Néha ugyanis a közösségért, de nem feltétlenül a közösség döntéséből, hanem sorsszerűen viselünk keresztet. Mindkét értelemben: kitüntetésként is, teherként is. És mindkét minőségben is: egyénileg és közösségként. Egyénileg, amikor sokszor érthetetlen személyes megpróbáltatásokkal, tragédiákkal, betegségekkel nézünk szembe. És közösségileg, amikor nemzetként, vagy nemzetrészként viselünk olyan terheket, amilyeneket a világ szerencsésebb nemzetei vagy nemzetünk szerencsésebb része nem.
Sorsszerű egyéni és közösségi keresztjeinket viselve sose feledjük el, hogy valakitől bizalomként kapjuk a keresztet, s ezért a kereszt, ebben az értelemben is kitüntetés.
Az erdélyi magyarság számára a „megmaradás parancsolata” (ahogy Fábián Ernő bácsi fogalmazott utolsó könyve címében) – s nem akármilyen történelmi körülmények között ez a parancsolat – olyan közösségi teher, amely bár távlati, történelmi perspektívákban, de hisszük, hogy egyszer kitüntetésként fog számba jönni.
Kitüntetés, amelyhez nem könnyű méltónak lenni, és nem akárki lehet méltó: hiszen már említettük, hogy amint a kereszt kitüntetés, úgy a kitüntetés is kereszt. Hitem szerint az erdélyi magyarság azért kapta ezt a kitüntető keresztet, mert képes méltóan viselni.
Méghozzá azért képes, mert sok olyan ember van soraiban, aki egyénileg is méltó a közösség által rárótt keresztre. A közösség méltó keresztviselése sok egyéni méltó keresztviselésből áll össze.
Viselje az erdélyi magyarság büszkén – kedves Alpolgármester úr, kedves János, viseld büszkén – a kitüntetést, a keresztet!
Németh Zsolt
(Magyarország külügyminisztériuma parlamenti államtitkárának beszéde Boros János, Kolozsvár egykori alpolgármesterének kitüntetésén hangzott el tegnap.) Szabadság (Kolozsvár)

Eötvös-kötet a Kriteriontól
A 2. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával mutatták be tegnap a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyímesi Éva termében Eötvös József: A nemzetiségi kérdés című tanulmányát, amelyet ezúttal a Kriterion Könyvkiadó bocsátott útjára Schlett István magyarországi politológus, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Kara oktatójának előszavával.
Jakabffy Tamás emlékeztette a hallgatóságot, hogy ezzel a könyvvel a Kriterion Könyvkiadó régi adósságot törleszt. – Az 1990-es évek elején Fábián Ernő (1934-2001) erdélyi filozófus kiválogatta a kötet anyagát, amelyet a Kriterionnál kívánt megjelentetni. Fábián úgy vélte: Eötvös tanulmánya az akkori történelmi-politikai körülmények közepette új tartalommal telítődött volna, ezért szorgalmazta annak kiadását. A kiadó felkérte Fábiánt, hogy írjon a könyvhöz előszót, ám a filozófus betegsége és későbbi halála miatt ennek a kérésnek már nem tudott eleget tenni. Végül a Kriterion könyvkiadó a magyarországi Schlett István politológust kérte fel tavaly az előszó megírására.
A könyvbemutatón jelen volt Schlett István is, aki elmondta: személyesen ismerte Fábián Ernőt.
– Fábián valószínűleg a rá jellemző tenni akaró értelmiségi hév miatt gondolhatta azt, hogy Eötvös tanulmánya időszerű lehetett az 1990-es évek Erdélyében. Értelmiségiek gyakran gondolják azt, hogy az ész erejével befolyást gyakorolhatnak a politikumra, illetve irányt lehet adni a politikai folyamatoknak. Ez a magatartásforma főleg akkor nyilvánul meg, amikor a jövő nyitottnak tűnik. Ilyen időszak volt az 1990-es évek eleje Erdélyben és Magyarországon is. Ám ritkán sikerül az, hogy a politikán kívüli impulzusok vagy személyek irányt szabnak a politikának – magyarázta.
Eötvös József világosan látta azt, hogy Kossuth Lajos a XIX. század derekén az új, míg Széchenyi egy korábbi kor politikusát testesíti meg. Az 1867-es kiegyezés előtti években pedig értetlenül állt Deák Ferenc tenni nem akarása előtt. Elismerte kora politikai irányainak létjogosultságát, és a nemzeti egység szükségességét hangsúlyozta.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Borcsa János új könyve
Dr. Borcsa János Értékkeresők – értékalkotók /Kriterion/ című kötete a II. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg, a Kolozsvár Társaság székházában Jakabffy Tamás szerkesztő és irodalomkritikus mutatta be.
A szerző újabb, immár nyolcadik kötete kritikákat, irodalmi portrékat és tanulmányokat tartalmaz huszadik századi és kortárs erdélyi magyar írókról. A háromszéki alkotók közül Boér Géza, Bogdán László, Fábián Ernő, Fekete Vince irodalmi munkásságával foglalkozik. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mesterek és barátok
Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2012.) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)
Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.
Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. ‘Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.’ (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a koramodernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: ‘Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!’ Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: ‘Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.’ A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – ‘ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője’, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a ‘legmélyebb nyomokat’ véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai ‘mutatványokat’ és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”
Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.
BÖLÖNI DOMOKOS
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum
1989. december 25.
A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat.
1990. április 21–22.
Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26.
Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25.
Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31.
December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március
Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14.
Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28.
Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul.
1995. április
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28.
Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember
Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23.
Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői.
2003. július 7.
Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10.
Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17.
Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25.
Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30.
A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18.
Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29.
A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9.
Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23.
Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18.
A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8.
Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17.
Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18.
Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21.
A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25.
Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki.
2005. március 30.
Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita.
2005. április 9.
A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15.
Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21.
A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19.
Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2.
A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3.
A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8.
Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9.
Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30.
A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7.
A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8.
A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12.
A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14.
A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21.
A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24.
A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26.
A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2.
A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30.
Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4.
Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7.
A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12.
Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13.
Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12.
A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21.
A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20.
Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17.
A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7.
Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5.
A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2.
Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31.
Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3.
Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23.
Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március
Az SZNT  kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21.
Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január
A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18.
Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25.
A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila.
(Bakk Miklós politológus összeállítása alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fábián Ernő Madách-monográfiája (Megjelent)
„Mi örökös harcban állunk létünkért, mi egy kalitkában vagyunk a fenevaddal, mely minden percben el akar nyelni. Ők [más népek] csak a jólét s jobblét közt küzdenek” – idézi Madách Imre egy feljegyzését Fábián Ernő a nagy klasszikusunkról írt monografikus tanulmányában
Ezt a gondolatot kommentálva megállapítja: „Az egzisztenciális veszélyben (...) az egyén kötelessége, hogy azokért tevékenykedjen, akiket az elpusztulás fenyeget. Harmadik lehetőség nincs. (...) Mert az ember nem maradhat tétlen és közömbös, amikor a természet és történelem rendjét kiforgatva nemzeteket, nemzetiségeket akarnak megfosztani nyelvüktől és kultúrájuktól. Ekkor a jó és rossz közötti választás, hogy melyikkel kötelezem el magamat, nem lehet kérdéses.” A Madách életművét bemutató és értelmező tanulmány megírására az 1980-as évek második felében készült a szerző, ezt magam is tanúsíthatom, aki boldogan nyújtott segítséget a Madách-szakirodalom egy nehezen hozzáférhető művének kölcsönbe adásával, mivel az ő gazdag könyvtára is mindig nyitva állt előttem.
De nemcsak készülődött Fábián Ernő kovásznai (és illyefalvi) műhelyében a Madách-monográfia megírására, hanem azt meg is írta annak dacára, hogy tudta, nem jelenhet meg, mert neve az akkori idők Romániájában a tiltott szerzők listájára került. A helyzet paradoxona, hogy ahol ama gondolatrendőrség hihetetlen erőbedobással dolgozott, ott úgy készülhetett Fábián Ernő munkája, hogy a szerző a legnagyobb szellemi szabadságban dolgozott, és semmilyen engedményt nem kellett tennie, minthogy eleve tudta: úgysem jelenhet meg, amit gondol és ír. Ezzel magyarázható, hogy 1990 után mindössze néhány jelentéktelen kiegészítést hajtott végre tanulmánya szövegén, de az már szabad (?) világunk kulturális környezetére, kiadói viszonyaira vet árnyékot, hogy a rendszerváltás 23. évében jelenhetett meg, köszönhetően Kovászna Megye Tanácsa, a kovásznai városi tanács, valamint a Fábián Ernő Szocio-kulturális Egyesület támogatásának. Madách, aki földrajzilag szintén elszigeteltségben élt, megbízható szövetségese volt az eszmék történetét behatóan tanulmányozó, vidéken élő Fábián Ernőnek. Nem véletlen, hogy korábban szintén monografikus tanulmányban foglalkozott Apáczai Csere Jánossal és Eötvös Józseffel. Madách életművét s főleg Az ember tragédiáját értelmezve egymással szoros összefüggésben beszélhetett olyan kérdésekről, mint magyarság és emberiség, egyén és történelem, az egyes ember és a tömeg vagy nép, továbbá múltról, jelenről és a jövő kilátásairól, illetve kilátástalanságáról, mivel mindezek a madáchi életműnek is sarkalatos pontjai. Akárcsak a férfi és a nő kérdése, amely végigvonul a Tragédia egészén, és a végkifejletben döntő szerephez jut: Éva képében a nő, aki egy új élet ígéretét hordozza magában, adja vissza az életet is magától elvetni kész férfinak, Ádámnak a reményt, hiszen felismeri, hogy – a szerző értelmezése szerint – „az életnek önmagában van értéke, melyet vállalnia kell”.
Olyan kérdések ezek, amelyeket Fábián Ernő nemcsak filológiai alapossággal tárgyal Madách életművét elemezve, de a kortárs európai eszmeáramlatok fényébe helyezi, a tárgyalt életművet a 19. századi filozófia és irodalom csúcsteljesítményeihez mérve. Helyesen járt el így a szerző, mivel meglátása szerint például a Tragédia önmagában is egy „mindent átfogó mű”, melyben „korának egész tudása, bölcsessége feltárul”. Azt viszont félrevezetőnek tartom, hogy a tanulmány tárgya – az alcím szerint – Madách filozófiája. Jelentős irodalmi műben, mely korának nagy kérdéseire felel, bölcsesség keresendő egy angol esszéíró szerint. Fábián Ernő ki is jelenti egy helyen, hogy Madách főművében „a bölcsességet tudta egyetemes jelentésűvé kristályosítani”. Helyesebb tehát, ha azt mondjuk, hogy Madách saját kora létkérdéseire íróként keresett és kínált válaszokat, olyanokat, amelyek korszerűvé tették, mi több, Fábián szerint kortársunknak tekinthetjük mint írót és gondolkodót. A Tragédiát értelmezve elkerülhetetlen a küzdelemmotívum tárgyalása. Ennek a motívumnak a magyar irodalomban megtalálható gyökereire (Kölcseynél, Vörösmartynál például) utal a szerző, hogy aztán így összegezzen: „Ádám az élet célját és értelmét (...) az erkölcsi parancsként előírt küzdelemben [találja meg] és a szabad akarat szerinti választásban jó és rossz között”, Madáchról pedig kijelenti tanulmánya zárásaként, hogy „nagy magyar és nagy európai volt, a legnagyobbak közül való”.
Borcsa János
Fábián Ernő: Az élet értelme. Madách filozófiája. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Úz-völgyére emlékeztek
Filmvetítés és könyvbemutató Kovásznán
Hétfőn a kovásznai Városi Művelődési Házban, a Fábián Ernő Népfőiskola égisze alatt tartották meg a 70 éve történt című rendezvényt, ahol az Úz-völgyi eseményekre emlékezve filmet vetítettek, valamint Kisgyörgy Tamás, a Charta Kiadó igazgatója bemutatta az általa szerkesztett, T 1224 Úz völgye című könyvet.
A rendezvény megnyitóján Balogh Zoltán református esperes, a Fábián Ernő Népfőiskola programszervezője elégedettségét fejezte ki, amiért olyan sokan eljöttek az eseményre. Balogh kifejtette, bár a népfőiskola nyári szüneten van, fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek az Úz-völgyében történt, 70 évvel ezelőtti ütközetre.
A délutáni esemény első felében filmvetítést tartottak, ahol a szegedi Szín-Tér-Kép stúdió Úz-völgyében készült filmjét tekinthették meg az érdeklődők. A közel negyvenperces filmben elsősorban az ottlakók szólaltak meg, elmondva, miként emlékeznek vissza az 1944-es ütközetre, ugyanakkor az interjúalanyok szót ejtettek a jelenlegi nehézségeikről is, s mindezek mellett az Úz-völgyében létesített vízerőműről is bemutattak néhány képsort a filmben, felhívva a figyelmet a környezetrombolásra, a természet veszélyes kiaknázására.
Ezt követően Kisgyörgy Tamás vette át a szót és mutatta be a T 1224 Úz völgye című könyvét. Elmondta, előtte már sokan foglalkoztak az Úz-völgyi csatákkal, azonban e tanulmányok többsége mindig hadászati szempontból közelítette meg a témát. Kisgyörgy könyve abban tér el másokétól, hogy a szerző sokkal inkább a csatában részt vevő civilek szemszögéből mutatja be az 1944 augusztusában történteket.
Kérdésünkre a szerző elmondta, a könyve egyfajta tisztelgés mindazon elesett civilek előtt, akik kaszát, kapát vagy bárminemű eszközt ragadva küzdöttek a szovjet betörők ellen, és életüket vesztették. A kötetben így nemcsak a történelmi adatok, hanem fényképek és naplóbejegyezések is olvashatóak a történtekről.
A rendezvényen meghívottként jelen voltak dr. Szőts Dániel és Páll Sámuel sepsiszentgyörgyi lakosok, akik részt vettek az 1944-es harcokban. A két Úz-völgyi veterán előadásából kiderült, nem sok esélye volt a magyar csapatoknak a szovjetekkel szemben, mert nem voltak annyira jól felszerelve, mint az előretörő, hatalmas számbeli fölényben lévő ellenség. Elmondták, leginkább első világháborús fegyvereik voltak a honvédeknek, ez pedig nem sokat ért a szovjet harci gépek ellen. Mint felidézték, az akkori reménytelenség láttán a menekülés lett volna a legjobb megoldás a honvédek részéről, de ők mégis kitartottak, mert annyira erős volt a hazaszeretetük, hogy a túlerővel szemben is tartani akarták az ezeréves határt.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A cenzor pillantása
 A cenzor – civilben a Központi Bizottság sajtóosztályának alkalmazottja – rám emelte tekintetét, majd szó nélkül felállt, és a megbízott főszerkesztő társaságában kivonult a vágóból. Az eset 1980-ban történt a TVR bukaresti magyar adásának szerkesztőségében. Pár hónapja vettek fel riporternek, s legyűrve a mostoha körülményeket – közvetlenül belépésem után a korábbi főszerkesztőnek mennie kellett, és minden támasz nélkül maradtam –, végre egy ember elé való riportot sikerült produkálnom. A kovásznai Körösi Csoma Sándor Líceumról szólt, okos diákok és három tanár szólalt meg benne, köztük Fábián Ernő és Gazda József, kisebbségi nyelvhasználati gondokat is szóvá téve. Ezt „vizionálta” P. elvtárs, s bár nekem lesújtó pillantásán kívül egyéb nem jutott, véleményéről hétfőn értesültem, mikor riportom adásba ment, de úgy megvágva, megcsonkítva, hogy ráismernem is nehéz volt, s csak azt sajnáltam, hogy a nevem alatt sugározták azt, ami csak az enyém nem volt már.
Ez volt első közvetlen találkozásom a kommunizmusbeli „sajtószabadsággal”, az alkotmány szavatolta szólásszabadsággal, mindközönségesen a totalitarizmus cenzúrájával. Pár hónapon belül aztán be kellett látnom, olyan fordulat következett be az amúgy is aggasztó pártpolitikában, hogy az egy kezdő riporter kibontakozását nem teszi lehetővé, úgyhogy iparkodtam átnyergelni a nyomtatott sajtóra, s nagy szerencsémre egy másodvonalbeli, tehát kevésbé megfigyelt lapnál viszonylag jobb körülmények között kidogozhattam a magam stílusát és riporttípusát. A tévéadást rá négy évre valóban felszámolta a diktatúra, addig pedig halálra sanyargatta, s bizony már nem volt titok, hogy a kisebbségi kérdésben a kondukátor és a rendszer a totális jogfosztás és elüldözés felé vette az irányt.
Mindezt annak kapcsán idéztem fel, hogy az adást pár bátor ember ’89 decemberében ismét feltámasztotta, azóta is megvan, s a minap ünnepelte fennállásának kerek évfordulóját. Léte ma sem gondoktól mentes, de mai gondjai más természetűek. Kívánjunk munkatársainak jó munkát, helyeselve ama törekvésüket, hogy a hetvenes évek legjobb tradícióit is folytatni akarják – mai helyzetünk ugyanis ezt messzemenően indokolja.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Rendezvények mindenkinek
Az elmúlt év kulturális eseményei
Kovászna gazdag kulturális évet tudhat maga mögött, és ez évben is hasonlóan színes lesz a felhozatal – derült ki a Czilli Balázs művelődési igazgatóval folytatott évértékelőből.
Tavaly 40 rendezvénynek adott otthon a Művelődési Központ. A helyi amatőr felnőtt színjátszók és a diákszínjátszók mellett több hivatásos színház is bemutatta produkcióját. Ugyanakkor, minden korosztály számára rendeztek koncerteket, irodalmi estet, néptánc-előadást, vetítettek 3D-s filmeket, és bekapcsolódtak a Filmtett fesztiválba is. A Művelődési Központ otthont adott még a Csoma-napok gálaestjének, valamint turisztikai konferenciának is.
Czilli Balázs elmondta, a Művelődési Ház keretében néptánc-, népzene-, fúvószene-, zene- és hangszeroktatást tartanak a gyerekeknek, de működik még az Ignácz Rózsa Irodalmi kör, valamint a Fábián Ernő Népfőiskola is. A Kádár László Képtárban hét, a Művelődési Házban pedig nyolc kiállítást hoztak tető alá tavaly.
Idénre elsősorban projektort és vásznat szerezne be az igazgató, hogy lehetőség legyen a 3 dimenziós filmek bemutatására. Ugyanakkor fokozott hangsúlyt fektetnek az évente visszatérő rendezvényekre, mint az április 9–12. között sorra kerülő Csoma-napokra, a július 18–19-ei juhászlakodalomra és a szeptember 4–6. között megrendezendő városnapokra.
Az önkormányzat idéntől a Szabadtűzi Lovagrenddel közösen olyan, gasztronómiával és kultúrával összekötött rendezvényt szervezne, ahol a helyi ízeket népszerűsítenék az idelátogatók körében. Thiesz János polgármester elárulta, céljuk, hogy a különféle finomságok által még több turistát csalogassanak a fürdővárosba. Ugyanakkor Czilli Balázs felhívta a figyelmet, hogy január 31-ig lehetőség van a kulturális pályázatok benyújtására. A nyomtatványt a Művelődési Házban, valamint a culturacv@gmail.com címen lehet igényelni.
Nyugati Jelen (Arad)

A drámai prognózis (avagy: Fábián Ernő igazsága)
A Charlie Hebdóval történtek kapcsán a sajtó, a hit, a vélemény, illetve a Homo Sapiens szabadsága napjaink legsúlyosabb-legdrámaibb dilemmájává vált, és ha az idő múlása koptat is valamit aktualitásából (reméljük: ideig-óráig lecsendesednek az indulatok), ne takarékoskodjunk a reflexiókkal. Azzal kezdeném, hogy csodálatos emlékű kovásznai tanárunk, Fábián Ernő a szó szoros értelmében előre látta a jövőt, mely napjainkban bekövetkezett.
Szaporán cikkezett – a Korunk, a Hét, Magyar Nemzet, Filozófiai Szemle stb. hasábjain, de a Háromszék vezéroldalán is – a bevándorlás, a kisebbségi lét (mondanám, felelősségemre: a „jött-mentség”) erkölcséről és szomorúságáról, előre látva, hogy előbb-utóbb számottevő idegen nemzetrészek alakulhatnak ki a világ ún. befogadó országaiban. Egyik négyszemközti beszélgetésünk alkalmával mondta Ernő bácsi, rá jellemző kedélyességgel (emlékezetből idézem): – Sanyika! Hallgasson rám! A franciák is előbb-utóbb megbűnhődik a múltat s jövendőt!
A francia hipp-hopp
Kell-e magyaráznom, hogy a világháborúkat követő két „igazságtevő” békediktátumról, majd a francia gyarmatbirodalom fénykorában kényszerűségből eltűrt színes bőrű betelepedésről és egyéb jogcímeken (pl. politikai menekültként) engedélyezett népességgyarapodásról lehetett szó közöttünk. Mondanivalóm felvezetéseként meredeken megjegyezném: ezeket a jövevényeket a II. világháborút követő időben a francia „vendégszeretet” feltelepítette Elzász-Lotaringia vidékére, mert ugyebár az elmúlt 250 évben ez a régió folyamatos hipp-hopp tárgyát képezte a Francia és Német Birodalom közt. Csak a közelibb múltra összpontosítva: az első világháború után, amikor ismét Franciaországnak ítélték oda a tartományt, Wilson amerikai elnök vehemensen tiltakozott, de számba se vették. Eltelt újabb negyed évszázad, és Hitler visszafoglalta a területet, melyen elvégre számottevő német nemzetrész élt, de 1944-ben Elzász-Lotaringia ismét visszatért Franciaországhoz. S bár lakossága önállósítani szerette volna ezt a vidéket (figyelem!), az igazságtevők hallani sem akartak róla.
Nyilvánvalóan abból a meggondolásból, hogy többé ne képezhesse cserebere tárgyát, a franciák a betelepítés sátáni módszeréhez folyamodtak. Nos, ezzel a manőverrel az ott rekedt német kisebbséget sikerült felhígítani bevándoroltakkal. Olyannyira, hogy ez a vidék Franciaország egyik legnagyobb népsűrűségű területévé vált. És hivatalosan már németek sem lakják, mert bár Mayerek, Schusterek... stb. lépten-nyomon fellelhetőek, de a francia törvény azt, kinek állampolgárságot is nyújtott, egyszerűen „français” (francia) néven jegyzi népszámlálások idején. Olyan „apróság”, hogy az illető netán német anyanyelvű-e vagy olasz, román, zsidó, Marokkóból, Szíriából, Mauritániából... stb. bevándorolt, vagy épp székely magyar, számára nem érdekes. De tartozunk az igazságnak azzal is, hogy például az elzászi Thionville-ben, melynek főterén az EU-t megálmodó Robert Schuman szobra áll, minden német birodalmi építményt műemléknek kijáró tisztelettel tartanak karban. Ottjártamkor épp a Kaiserliches Postamt (császári postahivatal) feliratot aranyozták újra az épület homlokzatán. (Ettől az állapottól mi Erdélyben még csillagászati távolságban vagyunk, lásd például a Székely Mikó Kollégium és egyebek kálváriáját.) Az imént említett francia „becsület” ellenpólusaként, valamivel később, az EU létrejöttének küszöbén, François Mitterrand elnökségének vége felé már könnyebb volt a tevét átfűzni a tű fokán, mint a bevándorlónak letelepednie, sőt, állampolgárságot is nyernie Franciaországban. S hát arra még emlékszünk-e, hogy már EU-tagságunk „reggelén” Nicolas Sarkozy következetesen összegyűjtögette és repülővel Bukarestbe visszaküldte a Romániából koldulókörútra kiutazó romákat? Rövidesen és nem ok nélkül a szintén EU-tag, sőt, a Romulus-Remus legendája révén testvérnemzeti Olaszországban is fellobbant a Románia elleni gyűlölet, s talán máig is füstöl, mint a Vezúv, melyről szakértők sem tudják, hogy mikor tör ki ismét.
Orbán Viktor védelmében
A közelmúlt aktualitására kapcsolva Orbán Viktor képmutató hisztériákat felkavaró kijelentéséről is szóljunk. A sajtóetikából (eddig) jelesre vizsgázott román vezérmédia (Radio Actualităţi) betű szerint idézte a magyar miniszterelnök interjújának magvát: „Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között, Magyarországot szeretnénk Magyarországként megtartani.”, majd Victor Ponta „agitációs brigádjának” Orbánt kioktató replikáját is, mely szeórint „a sokszínűség növeli az EU kohézióját”. A néhai Román Kommunista Párt utódszervezetének tradicionális magyargyűlöletéhez, sőt, (Ponta)Victor (Orbán)Viktor-ellenes aranyköpéseihez volt alkalmunk hozzászokni, mégpedig RMDSZ-es partnerközelségből, de hogy az SZDP mögött „őrangyalként” vigyázó Ortodox Román Egyháztól sem áll távol a politizálás, azt egy vízkereszt (bobotează) napján elröppent bukaresti főpapi beszéd is bizonyítja. A Radio România Actualităţi déli hírcsomagjában hallhattuk, helyszíni közvetítésből: ...a románság nem olyan keresztény nép, mint az, amely itt él közvetlen szomszédságában, s amely messziről érkezett, helyet foglalván ősi román tájakon, majd „la porunca Voievodului lor” (így! – Vajdája parancsára!) keresztelkedett meg. A románság – mely a dákoktól és a rómaiaktól eredeztethető, elmélkedett a pap – őskeresztény nép, mely a helyszínen, a Jordán folyó vizében vette fel hitét, több száz évvel az idegenek előtt... (emlékezetből idéztem a beszédből). Örvendetes, hogy a román lélek már egyre gyakrabban átlát a szitán (lásd például Johannis megválasztása). De talán még emlékezünk arra is, hogy kb. egy évvel ezelőtt országszerte tiltakozások estek dr. Raed Arafat védelmében, mert Băsescu durván hozzászólt a szíriai „jövevényhez”. Vesztére, mert az azonnal bedobta lemondását az egészségügy éléről! Exállamelnökünk nem mérte fel, hogy dr. Arafat nálánál tekintélyesebb embernek számít. Köztudott: román polgárok tömege ajánlotta fel adójának 2 százalékát az Arafat-alapította SMURD javára. …De szavunkat ne feledjük! Gyakran emlegetik az utóbbi időben, mégpedig Orbán nyilatkozatának apropóján, hogy Bukarest bezzeg mekkora „vendégszeretettel” fogadta a munkát-megélhetést kereső székelyföldi bevándorlókat, akik nagyjából cselédleányok voltak, és ott is ragadtak a román fővárosban. A hetvenes években Kolozsváron, egyetemista berkekben (!), de később a katonaságnál is hallottam, hogy a magyar leányok („unguroaicele”) finomat főznek, és a házasságban hűségesek (!), ergo: érdemes megpályázni őket feleségként. Szerintem a királyi román idők Bukarestjében kell keresnünk eme „folklór” gyökereit. De azt is mondogatják román nemzetféltők, hogy a nagy iparosítások idején mi, magyarok ellenszenvvel fogadtuk a mélynyomorból Erdélybe telepített román munkavállalókat, pedig mi is munkahelyet, tömblakást, iskoláztatást kaptunk... És ehhez a logikai vonalvezetéshez kapcsolják a magyar miniszterelnök szerintük „fasisztoid” nyilatkozatát. Orbán Viktor védelmére mondhatnánk, hogy őszintén és dokumentáltan beszélt, súlyos történelmi tények, népesség- és gazdaságstatisztikai érvek, nemzetközi jogi precedensek ismeretében, unión kívülről való, megélhetési és nem politikai menedékjogot kérő bevándorlók, tehát nem a magyarság szomszédai vagy Magyarország belső nemzeti kisebbségei ellen emelt szót.
Képmutató világbajnokok
Tudni illik, hogy a demokrácia világbajnokaként emlegetett Amerikai Egyesült Államok jelen pillanatban is fegyverrel-kutyákkal-villamos áramütéssel őrzi alsó határait a dél-amerikai bevándorlás megakadályozására. Ez nem újdonság! A hetvenes években Joan Baez (világsztár folkénekes és emberjogi aktivista) gyönyörű dalait mindenki dúdolta Kolozsvárott, és épp a nyomorúságba visszatoloncoltak iránti irgalomért szólt az ének. (Chilében ekkortájt katonai diktatúra dühöngött!) De napjainkban, Ferenc pápa Fülöp-szigeti látogatásáról készült TV-tudósításban láthattuk a bennszülött (katolikus) kislányt, aki azt nyilatkozta: imádkozik naphosszat, hogy szülei, akik idegenbe vándoroltak, találjanak valami munkát... (Hát nem szakad meg a néző szíve? De miként segíthetnénk?) Eközben Franciaországról (mely az 1789-es forradalom „szerzői jogcímén” a demokrácia bölcsőjének nevezhető) egyre gyakrabban halljuk, hogy bár kivonultak gyarmatbirodalmuk nagy részéből, de elpusztítottak vagy hazamentettek mindent, amit ők – a felsőbbrendű kultúra képviseletében – építettek, és a bennszülött népet mai napig nyomorban tartják olyan ravaszul kialkudott „békeegyezmények” révén, melyek továbbra is szentesítik a francia bankok uralmát és az ásványkincsek francia elővásárlói jogát ezeken a területeken. Honoré de Balzac, aki újságíró is volt többek közt a La caricature (!) című lapnál, jól diagnosztizálta a XIX. századi, korabeli jelent, s a jövőt is előre látta, amikor leírta: „...az élet napfényes oldalán sütkérezők kivetik maguk közül a nyomorultakat”, lásd: A szamárbőr című könyvét.
Az archimedesi szilárd pont...
Térjünk vissza az Orbán Viktort meglegyintő EU-szájhőspolitikus-vádra! Nézzük, mi a helyzet a talán földrajzi távolsága okán kevésbé ismert szigetországban, Japánban, ahol már ősidőktől nem verhetnek gyökeret mohamedán bevándorlók. Manapság, korlátozott időre (!), megbízhatóbb személyeket (pl. tudományos kutatókat) beengednek, de szigorúan felügyelik őket. Azt a japán nőt, aki házasságot köt egy mohamedánnal: kiközösíti hazájából a közvélemény! (Na, ezt azon melegében vessük össze a finomat főző, házasságukban hűséges „unguroájkák” esetével!) A japán nemzeti antiiszlamizmusról Komiko Yagi, a tokiói egyetem professzora így nyilatkozik: „Japánban létezik egy szellemi keret, egy közfelfogás. Ez szerint az iszlám egy nagyon szűk látókörű vallás, melytől ajánlatos távol maradni.” (Hm! Súlyos beszéd, nemde?) Erről Germanus Gyula (1884–1979) orientalista professzorunk, aki felvette az iszlám hitet, hogy annak mélységeit vagy akár számunkra félelmetes vetületeit is megérthesse, másként vélekedne. Kerek a világ, lehetetlen rajta „archimedesi” pontot találni az istenek, hitek, hívők és hitetlenek közti dulakodásban. És akkor – nem utolsósorban – miért ne lehetne igaza a nemzeti identitásában, sőt, mindennapi megélhetésében is fenyegetett magyarnak? Milyen jogcímen várhatná el Magyarországtól valaki, hogy letelepedési engedélyt/állampolgárságot nyújtson számottevő (!) távol-keleti vadidegen tömegnek, vállalva a filantropizmus „burkája” alatt besettenkedő terrorizmus veszélyét, miközben ötmillió magyar testvére él határain kívülre szorítva? És akikkel – mint „jöttmentekkel” – szinte nap mint nap kapcáskodnak azok a szomszédok, akik bár EU-tagállamok, a kereszténydemokrácia schumani eszméje iránt felesküdöttek, de bort isznak és vizet prédikálnak. Mikor mondjuk már ki a brüsszeli vagy akár a bukaresti parlamentben az igazat? Hogy mi valóban távolról érkeztünk a Pannon-medencébe, valóban Szent Istvánunkat követve vettük fel a kereszténységet, de több mint ezer év alatt hozzájárultunk a civilizáció bölcsőjének is nevezett Európa felépítéséhez. És azt is vegyék már észre Brüsszelben hablatyoló ellenfeleink, de az amerikai André Goodfriend figyelmébe is ajánljuk: – elvégre nekünk köszönheti Nyugat-Európa, hogy évszázadokkal ezelőtt nem érkeztek turbános-jatagános-„igazhitű” oszmán „vendégmunkások” Bonn, Berlin, Luxemburg, Brüsszel vagy akár Párizs utcáira is. Hány EU-politikus tudja például, hogy – többek közt – a déli harangszót is mi adtuk a kerek világnak?
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van-e élet kultúrházainkban?
Az utóbbi időszakban több háromszéki kultúrotthont felújítottak, bővítettek. A helyi erőforrások mellett európai uniós alapokból, kormányzati pénzekből, önkormányzatok által kiírt pályázatokon elnyert forrásokból dolgoztak.
Fontos szerepet játszott a Kovászna Megye Tanácsa által meghirdetett pályázat, melyen tízezer lejes támogatást kaphattak az igénylők – legalább ugyanekkora önrész biztosításával. Annak próbáltunk utánajárni, van-e élet a használhatóvá tett kultúrotthonokban, kihasználják-e a helyi közösségek a létesítmények által nyújtott lehetőségeket. Elsőként Orbaiszéken néztünk körül.
Kovászna élen jár
Az elmúlt évek során látványosan nőtt a művelődési élet szerepe Kovásznán. Egymást követik a rendezvények, hetente több előadás, foglalkozás, szórakozási lehetőség közül válogathatnak az érdeklődők. Nem véletlen: a művelődési ház, a kultúrközpont, a csomakőrösi kultúrotthon, a vajnafalvi közösségi ház, a városi képtár megfelelő helyszíne a művelődési eseményeknek. „Igyekszünk változatossá tenni Kovászna és Csomakőrös kulturális életét, bátorítjuk a helyieket, vendégeket hívunk meg. Amíg a közösség is felkarolja a kultúrát, úgy érzi, hogy számára fontos a művelődés, működnek a város kultúrintézményei” – vélekedett Czilli Balázs, a városi művelődési ház igazgatója.
A legnagyobb tömegeket a művelődési központ mozgatja meg. Nemcsak a helybeli csoportok – a Diákszínpad, a Pódium, a Pokolsár Egyesület színjátszói, kórusok, fúvószenekar, táncegyletek – kapnak itt szereplési lehetőséget. Szinte folyamatosan lépnek fel meghívott, idegenből érkező előadók, társulatok – magyar és román részről egyaránt. Nemrégiben a Hahota társulat nevettette a közönséget. Mindkét előadás telt házas volt, nemcsak kovásznaiak, a környékbeli falvakból is érkeztek nézők. Ez mutatja: a kovásznai létesítmény lassan egész Orbaiszék kulturális központjává, színházává válik. A városi művelődési ház kisebb rendezvényeknek ad otthont. Óvodások, iskolások léphetnek fel. Havonta itt tartja összejöveteleit az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Fábián Ernő Népfőiskola. Hetente zajlanak a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kihelyezett tagozatainak órái – fúvószene, zongora, gitár, kóruséneklés szerepel az ajánlatban, idéntől szülői igényre megkezdődött a hegedűoktatás is. Részt lehet venni heti rendszerességgel tartott rajzórákon, kézműveskörökön. A Konnát Rita vezette Kádár László Városi Képtárban havonta szerveznek tárlatokat, könyvbemutatókat, fotókiállításokat. Kialakultnak mondható a látogatók közössége, de egyre több fiatal jelenik meg a képtárban szervezett eseményeken.
Csomakőrösön tavaly adták át a felújított kultúrotthont. Az avatón a kovásznai Diákszínpad lépett fel, egy héttel korábban szüreti bált tartottak. Karácsonyi, szilveszteri események nem zajlottak. Az idei tervek: februárban farsangi mulatságot szerveznek, következik a nőnapi kosaras bál, majd a Csoma-napok alkalmával is szerepet kap a kultúrotthon, itt tudnak próbálni a helyi táncegyüttes tagjai is – mondta el érdeklődésünkre Kosztándi Annamária, a kultúrház felelőse.
Vidéken is igyekeznek
Zágon egykor élen járt a háromszéki művelődési életben. Ma ez már nem mondható el, különféle okok miatt. A feltételek adottak, de a közönség kiábrándult, ha helyiek lépnek fel, azt megnézik, de ha pénzt kell kiadni egy előadásért, oda már nehéz nézőket toborozni – véli Kis József polgármester. A szervezés dolgában is akadna javítanivaló.
Az értelmiségiek – főként a tanügyiek – nem tekintik szívügyüknek a művelődést, legtöbben ingáznak, jönnek, s minél előbb mennek is, nem vesznek részt a kulturális életben. A pedagógusok részéről Beder Melinda és Csoma Ibolya vállal szerepet a szervezésben – jegyezte meg a polgármester. Dezső Tibor Attila református lelkész is bekapcsolódik a művelődési élet felrázásába. A községközponti kultúrházban néptáncot oktat, a népzenét is próbálja belopni a helyiek szívébe. Ehhez az irányvonalhoz kapcsolódik a múlt szombati előadás: a Székely Mikó Kollégium és a Százlábú táncegyüttes adta elő az Ide, lábam, ne tova című produkciót, muzsikált Dezső Attila és barátai. A polgármesteri hivatal igyekszik gondot fordítani a zágoni és a papolci kultúrotthonra. Most a Progressio Leader-csoportnál megnyert pályázati pénzből újítják fel a két létesítményt, bútorzatot cserélnek, hangosítást szerelnek. Nem elégszenek meg ennyivel, tovább keresik a kultúrotthonok fejlesztésére felhasználható pénzforrásokat – jelentette ki Kis József polgármester. Nagyborosnyó polgármesteri hivatala öt kultúrotthon működéséért felel. A községközponti termet öt éve újították fel saját erőből. Ifjúsági rendezvényeknek, gyerekcsoportok fellépésének ad helyet. A színházi előadásokat is szeretnék meghonosítani, éppen a szentivánlaborfalvi színjátszókat várták Kelemen Alpár vezetésével – mondta el Szőcs Levente polgármester. Kisborosnyón tavaly újították fel a kultúrotthont. 80 ezer lej volt a költség, tízezer lejt a megyeháza pályázatán nyertek el. Öltözőt építettek, kutat fúrtak, vizet vezettek, illemhelyet építettek, az öltözőből konyhát alakítottak ki. Egyelőre iskolások fellépéseinek ad helyet, emellett esküvők, torok, mulatságok rendezésére igényelhető.
Lécfalván három évvel ezelőtt fektettek be a kultúrotthon fejlesztésébe. Szerepet vállal itt a Leza Egyesület, a megyei tanácsnál és a Leader-alapoknál pályáztak sikeresen. A kultúrotthonban tartja próbáit a Nemere táncegyüttes.
Cófalván 2011-ben javították a kultúrotthont, azóta van ott is konyha, így a hagyományos mulatságok mellett akár esküvők is tarthatók.
A feldobolyi kultúrotthon egyelőre használhatatlan állapotban. A napokban írják alá a 145 ezer eurós finanszírozási szerződést, így alapjától a tetőig megújulhat. Ha elkészül, helyet adhatnak különféle kultúrcsoportok fellépésének, magánrendezvények részére is bérbe lehet adni a kultúrotthont – jelezte Szőcs Levente.
Más orbaiszéki községekben is hasonló a kultúrházak helyzete. Kisebb-nagyobb megvalósításokról majdnem mindenhol lehet beszélni, néhol a kultúrcsoportok tevékenysége, fejlődése és közösségi szerepvállalása is megmutatkozik. Látható és figyelemre méltó az igyekezet, hogy pályázati pénzeket használjanak fel korszerűsítésre, felújításra – az viszont sajnálatos, hogy esetenként a fejlesztések fő célja nem más, mint lakodalmak, keresztelők, más bulik szervezésére alkalmassá tenni a kultúra hajlékait…
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)