Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. március 6.
Lapszemle
Hunyad Megyei Hírmondó – 2012. február, 139. szám
A közéleti havilap legfrissebb számának első oldalán a főszerkesztő arról ír az új oktatási törvény kapcsán, hogy a szórványban különösen számítanak minden gyermekre. Ugyancsak az első oldal mutatja be Dezméri Istvánt, Hunyad megye új prefektusát. Deák Levente jogász rovatában ezúttal az ajándékoknak az örökségbe történő beszámításáról ír. Csatlós Erzsébet az oktatás aktuális kérdéseivel foglalkozik, de olvashatunk Winkler Gyula európai uniós képviselő sajtóirodájának beszámolóiból a közelgő választások előkészületeiről, valamint az új prefektus feladatairól. Benedekfi Dávid arról számol be, hogy Lupényban jártak a magyarországi testvérváros, Kecel képviselői. Csatlós Erzsébet ugyanakkor arról is tudósít, hogy Lupénynak nemcsak külföldi, hanem hazai testvértelepülési kapcsolata is van a szilágysági Sarmasággal. Az ötödik oldalon Kun Kriza Ilona gondolatait olvashatjuk arról, hogy kisgyermekeinket óvodába vagy iskolába írassuk-e. Ezen az oldalon László Anna és Csatlós Erzsébet különböző iskolai olimpiákról is beszámol. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Cserei Helénát mutatja be, aki báró Wesselényi Miklós felesége és ifjabb báró Wesselényi Miklós édesanyja volt. Bemutatjuk templomainkat sorozatában Kun Árpád a sztrigyszentgyörgyi római katolikus templomról ír, másik cikkében pedig a népszámlálás ideiglenes adatai alapján térképezi fel azon Hunyad megyei településeket, ahol magyarok élnek. A hetedik oldalon még olvashatunk a sztrigyszentgyörgyi és a dévai Téglás Gábor iskolában lezajlott farsangi mulatságokról. Az utolsó oldal fényképes beszámolót közöl a dévai kisiskolások farsangi mulatságáról. Végül tudomást szerezhetünk arról, hogy március 15-én megyénk nagyobb városaiban hol és mely időpontban tartják a megemlékezéseket. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette.
K. Á.
Szabadság (Kolozsvár)
Hunyad Megyei Hírmondó – 2012. február, 139. szám
A közéleti havilap legfrissebb számának első oldalán a főszerkesztő arról ír az új oktatási törvény kapcsán, hogy a szórványban különösen számítanak minden gyermekre. Ugyancsak az első oldal mutatja be Dezméri Istvánt, Hunyad megye új prefektusát. Deák Levente jogász rovatában ezúttal az ajándékoknak az örökségbe történő beszámításáról ír. Csatlós Erzsébet az oktatás aktuális kérdéseivel foglalkozik, de olvashatunk Winkler Gyula európai uniós képviselő sajtóirodájának beszámolóiból a közelgő választások előkészületeiről, valamint az új prefektus feladatairól. Benedekfi Dávid arról számol be, hogy Lupényban jártak a magyarországi testvérváros, Kecel képviselői. Csatlós Erzsébet ugyanakkor arról is tudósít, hogy Lupénynak nemcsak külföldi, hanem hazai testvértelepülési kapcsolata is van a szilágysági Sarmasággal. Az ötödik oldalon Kun Kriza Ilona gondolatait olvashatjuk arról, hogy kisgyermekeinket óvodába vagy iskolába írassuk-e. Ezen az oldalon László Anna és Csatlós Erzsébet különböző iskolai olimpiákról is beszámol. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Cserei Helénát mutatja be, aki báró Wesselényi Miklós felesége és ifjabb báró Wesselényi Miklós édesanyja volt. Bemutatjuk templomainkat sorozatában Kun Árpád a sztrigyszentgyörgyi római katolikus templomról ír, másik cikkében pedig a népszámlálás ideiglenes adatai alapján térképezi fel azon Hunyad megyei településeket, ahol magyarok élnek. A hetedik oldalon még olvashatunk a sztrigyszentgyörgyi és a dévai Téglás Gábor iskolában lezajlott farsangi mulatságokról. Az utolsó oldal fényképes beszámolót közöl a dévai kisiskolások farsangi mulatságáról. Végül tudomást szerezhetünk arról, hogy március 15-én megyénk nagyobb városaiban hol és mely időpontban tartják a megemlékezéseket. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette.
K. Á.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. március 15.
Szép Hunyad megyénk
Megismertetni a régi világot a maiaknak
Szép Hunyad megyénk címen háromnyelvű képes albumot mutattak be szerdán a dévai művészeti galériában. Amint a címből is következtetni lehet, a kötet tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji képeslapokból áll, amolyan kordokumentum Hunyad vármegyéről a Trianon előtti békebeli időkből.
A kötet két soproni szenvedélyes képeslapgyűjtő kollekciója alapján készült. A bemutatón jelenlévő Göncz József és Bognár Béla évek óta gyűjtik a régi képeslapokat, gyűjteményeiket földrajzi alapon állították össze, majd eldöntötték, kiadják gyűjteményüket. A sorozatban 24-ik kötet, a Szép Hunyad megyének így született.
Miért háromnyelvű az album, hiszen a képeslapok magyarázata magyarul, románul és angolul jelenik meg? Azért, hogy a többségi nemzet is tudomást szerezhessen az 1918 előtt időkről, saját szemével győzködjön meg, milyen volt az akkori világ. Erről ugyanis a románság keveset tud, a magyar időkről általában rosszat mondtak, vagy semmit, egész nemzedékeket neveltek így.
A képeslapok amolyan kordokumentumok, az akkor is multikulturális vidéket mutatják be a fényképezőlencse által, hangsúlyozta Elekes Botond Áron, Szőcs Géza magyarországi kulturális miniszter kabinetfőnöke.
Nem akarjuk bemutatni Önöknek saját hazájukat, hanem azt, hogyan látták anno a képeslapkészítők, hangsúlyozta Göncz József. Aki szerint a kötet azért készült el, mert szeretik Erdélyt. Amúgy ez a kilencedik Erdélyről szóló kötet, a Hunyad megyei mellett pedig Bihar, Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékről szólók is készültek. A sorozat további kötetei a Trianon után is magyar fennhatóság alatt maradt területekről, a Felvidékről, Délvidékről és Burgenlandról szólnak.
Dezméri István, Hunyad megye prefektusa magyarul és románul köszöntötte a művészeti galériába gyűlt érdeklődőket, illetve köszönetet mondott a szerzőknek, hogy igényes munkájuk révén közelebb hozták a Hunyad megyei szórványmagyarságot saját múltjuk és hazájuk megismeréséhez.
Nyugati Jelen (Arad)
Megismertetni a régi világot a maiaknak
Szép Hunyad megyénk címen háromnyelvű képes albumot mutattak be szerdán a dévai művészeti galériában. Amint a címből is következtetni lehet, a kötet tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji képeslapokból áll, amolyan kordokumentum Hunyad vármegyéről a Trianon előtti békebeli időkből.
A kötet két soproni szenvedélyes képeslapgyűjtő kollekciója alapján készült. A bemutatón jelenlévő Göncz József és Bognár Béla évek óta gyűjtik a régi képeslapokat, gyűjteményeiket földrajzi alapon állították össze, majd eldöntötték, kiadják gyűjteményüket. A sorozatban 24-ik kötet, a Szép Hunyad megyének így született.
Miért háromnyelvű az album, hiszen a képeslapok magyarázata magyarul, románul és angolul jelenik meg? Azért, hogy a többségi nemzet is tudomást szerezhessen az 1918 előtt időkről, saját szemével győzködjön meg, milyen volt az akkori világ. Erről ugyanis a románság keveset tud, a magyar időkről általában rosszat mondtak, vagy semmit, egész nemzedékeket neveltek így.
A képeslapok amolyan kordokumentumok, az akkor is multikulturális vidéket mutatják be a fényképezőlencse által, hangsúlyozta Elekes Botond Áron, Szőcs Géza magyarországi kulturális miniszter kabinetfőnöke.
Nem akarjuk bemutatni Önöknek saját hazájukat, hanem azt, hogyan látták anno a képeslapkészítők, hangsúlyozta Göncz József. Aki szerint a kötet azért készült el, mert szeretik Erdélyt. Amúgy ez a kilencedik Erdélyről szóló kötet, a Hunyad megyei mellett pedig Bihar, Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékről szólók is készültek. A sorozat további kötetei a Trianon után is magyar fennhatóság alatt maradt területekről, a Felvidékről, Délvidékről és Burgenlandról szólnak.
Dezméri István, Hunyad megye prefektusa magyarul és románul köszöntötte a művészeti galériába gyűlt érdeklődőket, illetve köszönetet mondott a szerzőknek, hogy igényes munkájuk révén közelebb hozták a Hunyad megyei szórványmagyarságot saját múltjuk és hazájuk megismeréséhez.
Nyugati Jelen (Arad)
2012. május 2.
Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)
2012. május 8.
A PDL-s és RMDSZ-es prefektusok és alprefektusok leváltásáról döntött a kormány
A kormány mai ülésén döntött arról, hogy leváltja a Demokrata Liberális Párt (PDL) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) összes prefektusát és alprefektusát.
Az intézkedés az RMDSZ négy prefektusát és hét alprefektusát érinti: Végh Sándor Szilágy megyei, György Ervin Kovászna megyei, Ladányi László-Zsolt Hargita megyei illetve Székely Levente Vaslui megyei prefektusok, valamint Horváth Levente-Ákos (Arad), Ambrus Károly (Brassó), Dezméri István (Hunyad), Böndi Gyöngyike (Máramaros), Bárczi Győző (Maros), Pataki Csaba (Szatmár) és Marossy Zoltán György (Temes) alprefektusok.
Forrás: Mediafax. Erdély.ma
A kormány mai ülésén döntött arról, hogy leváltja a Demokrata Liberális Párt (PDL) és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) összes prefektusát és alprefektusát.
Az intézkedés az RMDSZ négy prefektusát és hét alprefektusát érinti: Végh Sándor Szilágy megyei, György Ervin Kovászna megyei, Ladányi László-Zsolt Hargita megyei illetve Székely Levente Vaslui megyei prefektusok, valamint Horváth Levente-Ákos (Arad), Ambrus Károly (Brassó), Dezméri István (Hunyad), Böndi Gyöngyike (Máramaros), Bárczi Győző (Maros), Pataki Csaba (Szatmár) és Marossy Zoltán György (Temes) alprefektusok.
Forrás: Mediafax. Erdély.ma
2012. május 10.
Bárczi Győző: A magas rangú köztisztviselőket nem meneszthetik
A hétfőn mandátumot nyert szociálliberális kormány egyik prioritása a demokrata és RMDSZ-es prefektusok, illetve alprefektusok menesztése – jelentette be a keddi kormányülést követően Victor Ponta miniszterelnök.
Bárczi Győző, Maros megye alprefektusa a Népújság kérdésére kijelentette: – Várható volt, hiszen hasonló tisztogatás történt 2008-ban is. Hivatalosan nem értesített senki, én is a sajtóból értesültem a hírről. Vannak prefektusok és alprefektusok, akiket nem véglegesítettek a tisztségükben. Azokat tényleg leválthatják egy tollvonással. Engem azonban a törvény értelmében csak áthelyezni tudnak, mert magas rangú köztisztviselő vagyok. Egyszer már keresztülmentem ezen, a kormány főtitkárságán dolgoztam. Gondolom, kapok majd feladatot. A magas rangú köztisztviselőket törvényellenes lenne egyszerűen kirúgni politikai alapon… Voltam én már kormánybiztos, úgy hogy ez van – nyilatkozta Bárczi Győző.
Az RMDSZ-nek az ország 11 megyéjében öt prefektusa és hat alprefektusa van: Arad: Horváth Levente (alprefektus), Brassó: Ambrus Károly (alprefektus), Hargita: Ladányi László (prefektus), Hunyad: Dezméri István (prefektus), Kovászna: György Ervin (prefektus), Máramaros: Böndi Gyöngyike (alprefektus), Maros: Bárczi Győző (alprefektus), Szatmár: Pataki Csaba (alprefektus), Szilágy: Végh Sándor (prefektus), Temes: Marossy Zoltán (alprefektus), Vaslui: Székely Levente (prefektus).
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)
A hétfőn mandátumot nyert szociálliberális kormány egyik prioritása a demokrata és RMDSZ-es prefektusok, illetve alprefektusok menesztése – jelentette be a keddi kormányülést követően Victor Ponta miniszterelnök.
Bárczi Győző, Maros megye alprefektusa a Népújság kérdésére kijelentette: – Várható volt, hiszen hasonló tisztogatás történt 2008-ban is. Hivatalosan nem értesített senki, én is a sajtóból értesültem a hírről. Vannak prefektusok és alprefektusok, akiket nem véglegesítettek a tisztségükben. Azokat tényleg leválthatják egy tollvonással. Engem azonban a törvény értelmében csak áthelyezni tudnak, mert magas rangú köztisztviselő vagyok. Egyszer már keresztülmentem ezen, a kormány főtitkárságán dolgoztam. Gondolom, kapok majd feladatot. A magas rangú köztisztviselőket törvényellenes lenne egyszerűen kirúgni politikai alapon… Voltam én már kormánybiztos, úgy hogy ez van – nyilatkozta Bárczi Győző.
Az RMDSZ-nek az ország 11 megyéjében öt prefektusa és hat alprefektusa van: Arad: Horváth Levente (alprefektus), Brassó: Ambrus Károly (alprefektus), Hargita: Ladányi László (prefektus), Hunyad: Dezméri István (prefektus), Kovászna: György Ervin (prefektus), Máramaros: Böndi Gyöngyike (alprefektus), Maros: Bárczi Győző (alprefektus), Szatmár: Pataki Csaba (alprefektus), Szilágy: Végh Sándor (prefektus), Temes: Marossy Zoltán (alprefektus), Vaslui: Székely Levente (prefektus).
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)
2012. május 22.
Egymást fenyegetik: eldurvult a kampány a Nyárád- és a Küküllőmentén
Tettlegességig fajult az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) választási harca Maros megyében. Ezt látszik igazolni az MPP ákosfalvi polgármesterjelöltje, Bartha Jenő által bemutatott látleleti bizonyítvány, melynek értelmében a polgári politikus három-négy napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A küküllőmenti Kibéden fordított a helyzet: itt Dósa Sándor RMDSZ-es polgármester az, aki feljelentést tett amiatt, hogy Orbán Endre a hétvégén, fényes nappal, kapával a kezében kitámadta.
Tettlegességig fajult az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) választási harca Maros megyében. Ezt látszik igazolni az MPP ákosfalvi polgármesterjelöltje, Bartha Jenő által bemutatott látleleti bizonyítvány, melynek értelmében a polgári politikus három-négy napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
Bartha elmondása szerint vasárnap este tíz óra előtt 10 perccel a jelenlegi polgármester, az RMDSZ-színekben politizáló Ozsváth Csaba Harasztkeréken támadta meg. Miután szidalmazta és fenyegette, lábon rúgta. A negyedszerre is újrázni készülő elöljárót tanácsoskollégája, Keresztúri István fogta vissza.
„Miután meglátogattam a harasztkereki választópolgárokat, találkoztam Keresztúri István barátommal, RMDSZ-es tanácsossal, akinek az autójában mintegy 20 perces beszélgetést folytattunk. Egyszer csak megjelent a polgármester, aki az öklét rázta, fenyegetőzött, káromkodott, majd rám parancsolt, hogy szálljak ki az autóból. Mindketten ki is szálltunk, ekkor lábon rúgott. Legalább tízen látták a jelenetet” – állítja az MPP jelöltje, aki jelenleg tanácsosként tevékenykedik a nyárádmenti község önkormányzatában. Elmondása szerint nem ő az első, akit a 12 év alatt Ozsváth megfenyegetett vagy bántalmazott.
„Vannak már 30-40-en, a kérdés csak az, hogy hányan mernek tanúskodni” – tette hozzá a bántalmazott, aki tegnap bűnügyi feljelentést tett Ozsváth ellen. A Krónika megkeresésére az RMDSZ tisztségviselője cáfolta a történteket, mondván, hogy ő nem is találkozott Barthával. „Ez kitaláció, a szokásos lejárató kampány része. Ezelőtt 4 évvel az autómat öntötték le savval, most egy ilyen piszkos ügyet akarnak a nyakamba varrni” – replikázott Ozsváth, aki nem tart vetélytársaitól, „hisz munkájának hála Ákosfalván nincs ellenfele.”
A küküllőmenti Kibéden fordított a helyzet: itt Dósa Sándor RMDSZ-es polgármester az, aki feljelentést tett amiatt, hogy Orbán Endre a hétvégén, fényes nappal, kapával a kezében kitámadta. Bár az elöljáró elismeri, hogy a konfliktus egy területvitából robbant ki, nem zárja ki az ügy politikai töltetét, annál is inkább, mivel „Orbán mindig gazember RMDSZ-es polgármester”-ként említi őt, akit „majd megöl”. Dósa szerint a kapás támadásnak számos szem- és fültanúja volt.
Az RMDSZ szerint Dósa bántalmazója az MPP szavazóbiztosa, aki önkényesen bekerített egy, a falu közterületéhez tartozó területet. Ezzel szemben Vass Imre, a polgári párt területi elnöke azt állítja Orbán Endréről, hogy nem tagja a szervezetnek, és nem is a szavazóbiztosa.
„Elítéljük azt, amit Orbán Endre tett, de tudni kell róla, hogy még csak nem is volt az MPP tagja” – szögezte le Vass. Egyébként Kibéden megfenyegették a polgáriak jelöltjét, Cserei Gábort is, aki szintén a hatóságokhoz fordult az udvarára behatoló és a jelenlegi községvezetők nevében szitkozódó Borbély György helyi lakos ellen.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
Tettlegességig fajult az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) választási harca Maros megyében. Ezt látszik igazolni az MPP ákosfalvi polgármesterjelöltje, Bartha Jenő által bemutatott látleleti bizonyítvány, melynek értelmében a polgári politikus három-négy napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A küküllőmenti Kibéden fordított a helyzet: itt Dósa Sándor RMDSZ-es polgármester az, aki feljelentést tett amiatt, hogy Orbán Endre a hétvégén, fényes nappal, kapával a kezében kitámadta.
Tettlegességig fajult az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) választási harca Maros megyében. Ezt látszik igazolni az MPP ákosfalvi polgármesterjelöltje, Bartha Jenő által bemutatott látleleti bizonyítvány, melynek értelmében a polgári politikus három-négy napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
Bartha elmondása szerint vasárnap este tíz óra előtt 10 perccel a jelenlegi polgármester, az RMDSZ-színekben politizáló Ozsváth Csaba Harasztkeréken támadta meg. Miután szidalmazta és fenyegette, lábon rúgta. A negyedszerre is újrázni készülő elöljárót tanácsoskollégája, Keresztúri István fogta vissza.
„Miután meglátogattam a harasztkereki választópolgárokat, találkoztam Keresztúri István barátommal, RMDSZ-es tanácsossal, akinek az autójában mintegy 20 perces beszélgetést folytattunk. Egyszer csak megjelent a polgármester, aki az öklét rázta, fenyegetőzött, káromkodott, majd rám parancsolt, hogy szálljak ki az autóból. Mindketten ki is szálltunk, ekkor lábon rúgott. Legalább tízen látták a jelenetet” – állítja az MPP jelöltje, aki jelenleg tanácsosként tevékenykedik a nyárádmenti község önkormányzatában. Elmondása szerint nem ő az első, akit a 12 év alatt Ozsváth megfenyegetett vagy bántalmazott.
„Vannak már 30-40-en, a kérdés csak az, hogy hányan mernek tanúskodni” – tette hozzá a bántalmazott, aki tegnap bűnügyi feljelentést tett Ozsváth ellen. A Krónika megkeresésére az RMDSZ tisztségviselője cáfolta a történteket, mondván, hogy ő nem is találkozott Barthával. „Ez kitaláció, a szokásos lejárató kampány része. Ezelőtt 4 évvel az autómat öntötték le savval, most egy ilyen piszkos ügyet akarnak a nyakamba varrni” – replikázott Ozsváth, aki nem tart vetélytársaitól, „hisz munkájának hála Ákosfalván nincs ellenfele.”
A küküllőmenti Kibéden fordított a helyzet: itt Dósa Sándor RMDSZ-es polgármester az, aki feljelentést tett amiatt, hogy Orbán Endre a hétvégén, fényes nappal, kapával a kezében kitámadta. Bár az elöljáró elismeri, hogy a konfliktus egy területvitából robbant ki, nem zárja ki az ügy politikai töltetét, annál is inkább, mivel „Orbán mindig gazember RMDSZ-es polgármester”-ként említi őt, akit „majd megöl”. Dósa szerint a kapás támadásnak számos szem- és fültanúja volt.
Az RMDSZ szerint Dósa bántalmazója az MPP szavazóbiztosa, aki önkényesen bekerített egy, a falu közterületéhez tartozó területet. Ezzel szemben Vass Imre, a polgári párt területi elnöke azt állítja Orbán Endréről, hogy nem tagja a szervezetnek, és nem is a szavazóbiztosa.
„Elítéljük azt, amit Orbán Endre tett, de tudni kell róla, hogy még csak nem is volt az MPP tagja” – szögezte le Vass. Egyébként Kibéden megfenyegették a polgáriak jelöltjét, Cserei Gábort is, aki szintén a hatóságokhoz fordult az udvarára behatoló és a jelenlegi községvezetők nevében szitkozódó Borbély György helyi lakos ellen.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)
2012. május 24.
Nyirő József újratemetése
Emlékkonferenciával tisztelegtek az író előtt
A székely apostol címmel emlékkonferenciát tartottak a Magyar Írószövetség budapesti székházában szerdán az 1953-ban Madridban elhunyt Nyirő József író újratemetése alkalmából.
A konferenciát Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Bevezető előadásában rámutatott, hogy nincs olyan ország, ahonnan annyi "kiművelt emberfőt" üldözött el a "20. század két nagy pusztító izmusa", a nácizmus és kommunizmus, mint amennyit Magyarországról. A politikus példaként Wass Albertet, Tordas Tibort, Határ Győzőt, Püski Sándort és Gombos Gyulát említette.
"Magyarországon a magyar hagyományok és a magyar észjárás szerinti írásművészet és művelődés mind a Rákosi-, mind a Kádár-korban tiltott irodalomnak minősült" – vélekedett, hozzátéve, emiatt a magyar közönség nem ismerhette meg olyan írók műveit, akiknek ma "megingathatatlan helye" van a magyar szépirodalomban, közoktatásban. Lezsák Sándor szerint ilyen Nyirő József is. Megjegyezte: az elüldözött alkotók a száműzetésben is írták műveiket, sokszor csak az asztalfióknak. Szerinte mindezt nem tették volna, ha nem bíztak volna igazukban, abban, hogy az utókor kárpótolja őket.
"Az újratemetés alkalmat ad újrakezdésre, újraértékeléshez, újraszületéshez is" – szögezte le Lezsák, hozzátéve, hogy Nyirő József újratemetése jelképesen is lezárja száműzetését. "Szellemének a száműzetését még csak ezután kell felszámolni" – jegyezte meg, hozzátéve, hogy az író műveit meg kell ismertetni az ifjúsággal és azokkal a "százezrekkel", akik az 1990-ig tartó kultúrpolitika miatt nem találkozhattak alkotásaival.
Lezsák Sándor úgy vélte, hogy az író rehabilitációját nem lehet csupán a könyvpiacra bízni, abban segítenie kell az államnak is, például filmadaptációk készítésével is. Emlékeztetett: az újratemetéssel Nyirő József végakarata teljesült.
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár előadásában négy erdélyi író, Tamási Áron, Wass Albert, Bánffy Miklós és Nyirő Jószef életútját hasonlította össze. Az államtitkár rámutatott arra, hogy az 1930-as éveket optimizmus, az elkészült és megjelent művek feletti öröm jellemezte mind a négy írónál.
Felidézte, hogy a II. világháború és a század második fele "szétzilálta és megölte" mind a négy írót, valamennyiüket a szülőföldjüktől távol érte a halál. Csak ezután térhettek haza: elsőként Tamási Áron, majd Bánffy Miklós, Wass Albert, utolsóként pedig a mostani újratemetéssel Nyirő József "fenyvesei, forrásai közé".
Szőcs Géza kiemelte: a halálukkor megvont "keserű mérleget" enyhítheti, hogy hőseik mindvégig az olvasóikkal voltak és vannak az 1930-as évek bizakodásával, önbizalmával, humorával, önérzetével, "átmentve számunkra a termékeny évek igézetét, megteremtve a kapcsolatot a halhatatlan szerzők és az örök olvasók között".
Szőcs Géza hozzátette: hirdették és hirdetik, hogy noha az író maga múlandó, az irodalom örök.
A konferencián Medvigy Endre és Pomogáts Béla irodalomtörténész; Mács József felvidéki magyar író, szerkesztő; Lakatos Mihály író; Tari István költő, író; Hegedűs Imre János és Márkus Béla irodalomtörténész; Skultéty Csaba író; Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus és Vári Fábián László költő tartott előadást. Népújság (Marosvásárhely)
Emlékkonferenciával tisztelegtek az író előtt
A székely apostol címmel emlékkonferenciát tartottak a Magyar Írószövetség budapesti székházában szerdán az 1953-ban Madridban elhunyt Nyirő József író újratemetése alkalmából.
A konferenciát Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Bevezető előadásában rámutatott, hogy nincs olyan ország, ahonnan annyi "kiművelt emberfőt" üldözött el a "20. század két nagy pusztító izmusa", a nácizmus és kommunizmus, mint amennyit Magyarországról. A politikus példaként Wass Albertet, Tordas Tibort, Határ Győzőt, Püski Sándort és Gombos Gyulát említette.
"Magyarországon a magyar hagyományok és a magyar észjárás szerinti írásművészet és művelődés mind a Rákosi-, mind a Kádár-korban tiltott irodalomnak minősült" – vélekedett, hozzátéve, emiatt a magyar közönség nem ismerhette meg olyan írók műveit, akiknek ma "megingathatatlan helye" van a magyar szépirodalomban, közoktatásban. Lezsák Sándor szerint ilyen Nyirő József is. Megjegyezte: az elüldözött alkotók a száműzetésben is írták műveiket, sokszor csak az asztalfióknak. Szerinte mindezt nem tették volna, ha nem bíztak volna igazukban, abban, hogy az utókor kárpótolja őket.
"Az újratemetés alkalmat ad újrakezdésre, újraértékeléshez, újraszületéshez is" – szögezte le Lezsák, hozzátéve, hogy Nyirő József újratemetése jelképesen is lezárja száműzetését. "Szellemének a száműzetését még csak ezután kell felszámolni" – jegyezte meg, hozzátéve, hogy az író műveit meg kell ismertetni az ifjúsággal és azokkal a "százezrekkel", akik az 1990-ig tartó kultúrpolitika miatt nem találkozhattak alkotásaival.
Lezsák Sándor úgy vélte, hogy az író rehabilitációját nem lehet csupán a könyvpiacra bízni, abban segítenie kell az államnak is, például filmadaptációk készítésével is. Emlékeztetett: az újratemetéssel Nyirő József végakarata teljesült.
Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár előadásában négy erdélyi író, Tamási Áron, Wass Albert, Bánffy Miklós és Nyirő Jószef életútját hasonlította össze. Az államtitkár rámutatott arra, hogy az 1930-as éveket optimizmus, az elkészült és megjelent művek feletti öröm jellemezte mind a négy írónál.
Felidézte, hogy a II. világháború és a század második fele "szétzilálta és megölte" mind a négy írót, valamennyiüket a szülőföldjüktől távol érte a halál. Csak ezután térhettek haza: elsőként Tamási Áron, majd Bánffy Miklós, Wass Albert, utolsóként pedig a mostani újratemetéssel Nyirő József "fenyvesei, forrásai közé".
Szőcs Géza kiemelte: a halálukkor megvont "keserű mérleget" enyhítheti, hogy hőseik mindvégig az olvasóikkal voltak és vannak az 1930-as évek bizakodásával, önbizalmával, humorával, önérzetével, "átmentve számunkra a termékeny évek igézetét, megteremtve a kapcsolatot a halhatatlan szerzők és az örök olvasók között".
Szőcs Géza hozzátette: hirdették és hirdetik, hogy noha az író maga múlandó, az irodalom örök.
A konferencián Medvigy Endre és Pomogáts Béla irodalomtörténész; Mács József felvidéki magyar író, szerkesztő; Lakatos Mihály író; Tari István költő, író; Hegedűs Imre János és Márkus Béla irodalomtörténész; Skultéty Csaba író; Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus és Vári Fábián László költő tartott előadást. Népújság (Marosvásárhely)
2012. július 18.
A református oktatási intézményvezetők nyilatkozata
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.
A Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról.
A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét.
Léva, 2012. július 11.
Aláírók:
Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium.
2012. november 24.
Erdély tájain – Évszázadok kincskeresői Kolozsváron és környékén
Kolozsvár környékén, kincsek nyomában
Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról.
Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit.
Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét.
Ruina.
„Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak.
(...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…)
Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket.
Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi”
A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende.
„Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.)
Nints a földön maradandó semmi (Copia)
„Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.”
Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás.
„Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.”
Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt.
Legendák motívumai
Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében:
„Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről.
A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.”
HINTS MIKLÓS
Szabadság (Kolozsvár)
Kolozsvár környékén, kincsek nyomában
Nem hiába nevezzük Kolozsvárt kincsesnek: a város és környéke nem szűkölködik a gondosan elrejtett kincsekről regélő legendás történetekben, és a meséknek hitelt adó szenvedélyes kincskeresőkben sem. A legutóbbi, akiről tudunk, a XX. század ’80-as éveiben hunyt el, úgy tudjuk, kincset nem talált, bár egész életében foglalkoztatta a dolog, annyira, hogy titkos műhelyében kincskeresőgépet fabrikált. Időnként fellángol a kincskereső kedv a kolozsváriakban, így például 1890-ben tömegesen ástak a reménykedők a város határában, a barátok kincse után kutatva. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzik Cseke Gábor 1826-os iratcsomóját, amely összegzi a témában fellelhető forrásokat, de írt a kincsekről Tavaszy Sándor és ifj. Xantus János is. Hova rejtették hát eleink a mesés drágaságokat? XVI. századi szövegeket kínálunk a rejtegetésről, későbbieket a kutakodásról.
Hányatott történelmünk során kétségtelenül sor kerülhetett bizonyos kincsek elrejtésére, mely időnként lázba hozta a kolozsváriak kincskereső kedvét. Évszázadokon át kutatták a szászfenesi Leányvár alagsorát, vagy Gyöngyös Gyerőffy kincsét a Sátorhegyen. Az EKE nagyjai közül többek közt dr. Tavaszy Sándor vagy dr. Xántus János is foglalkozott a témával. Utóbbi Tündérszép tájakon című könyvében, az ötvenes évek talán utolsó varázsvesszős kincskeresőjét vallatja Szent Mihály napján barátok kincséről, a plecska-völgyi Krisán-árok hét pincéjének hét ajtójáról, a rég kidőlt „jeles” fákról... Hints Miklós alábbi közlése városunk közvetlen határába visz, érzékeltetve a kincskeresők általános hiedelmeit és babonáit.
Kolozsvár kincseit általában a jezsuitákhoz – illetve elüldözésükhöz – kapcsolják, de mint látni fogjuk, más változat is van (tatárjárás). A mondák már majd’ két évszázada keringenek. Ezek iratait Cseke József gyűjtötte össze 1826-ban Kolozsvár vidéki kincsekről gyűjtőcímmel, gyakorlati céllal: meg szerette volna találni a kincset (az iratcsomó jelzete MS-790, Kolozsvári Egyetemi Könyvtár). Ezért engedélyt kér, ásatásokat végez, eredményről azonban nincs szó. A kéziratokból viszont betekintést nyerhetünk a korszak hiedelemvilágába. Még a mai ifjúsági kaladfilmek szerzői is forrásul használhatnák, csak a karbunkulus helyett energiatakarékos LED világítótestet, az álomlátás helyett fémdetektort kell alkalmazniuk. Jelentős a monda nevelő hatása is: a megtalált kincset csakis közhasznú célra lehet felhasználni. Ebből az íratcsomóból közlünk néhány részletet, kiemelve az irat címét.
Ruina.
„Anno 1772 midőn kaptuk azon kegyetlen Udvari Decretumot, hogy minket evacualtatnak (az jesuitákat) tehát kéntelenitettünk a mi jobb vagyonainkat az az ami arany és Ezüst és drágább köveinket az mü kezünk alá jutott Dominiumban (mely Kolos Monostor neveztetik) lévő Bükk nevezetü erdőben azaz Ruinaknak, a melyet Anno IIII Benedik laktak és ahoz tartozandó Tárházaiban el rejteni mind ezen kintsekkel együtt a mik a Tárházban és Bányákban voltak. – (utasítás a lelőhely megtalálására) ...Ennek végiben közböl egy mezei rosa fácska vagyon és ezek között meg kapod az ajtoját 10 ölnyire lefelé, a mely zárva vagyon egy kis lakattal, üsd meg és magától fel pattan. Menj le ezen omladozott kripta grádicsin, ennek az utolsó lépcsőjére vigyázz, mert ez egy kő láda melyben vagyon a kripta ajtajának Kolcsa, nyisd meg és menny be bátorsággal mert elég nagy világosság vagyon benne. Egyenesen menvén meg látsz egy koporsót, két oroszlán álván mellette. Üsd meg ennek lábánál fekvő kis vas rudat, azonnal meg nyilik azon koporsó vas fedele és benne találhatod a Bánya vas ajtajának és lakattyainak Kultsait – a Kriptának más oldalán meg látsz két kőből ki metszett Barátokat a mellettek fekvő két állatokkal, de meg ne ijedj ezeknek nagyon rút formájuktól, egy ajtó vagyon közöttük, mely Tégedet a Bányába és Kintses Tár házba vezet, melyhez azon Koporsókban fekvő Kultsok tartoznak.
(...) következendőket fel találja: Jobb oldalra egy mélységben levő pintzét, bal oldalra egy nagy Szobát és egyenesen szembe egy kis Kápolnát, a melyben sok Papoknak képeit egész életben látni fogod az Oltár előtt és oldal felől egy ládát fogsz látni az Oltáron, a mely egészen ezüst. Vigyázattal lépjél oda, a mely láda előtted magától fel nyilván, teli vagyon írásokkal, amelyekből mindeneket, amik tsak müvelünk történtek, történnek és Világ végéig történni fognak. (…) Gyertya világ pedig teljességgel nem kell, mert egy Karbunkulus világositja az egész rejteket – azon írások meg fognak téged tanitani, mit tselekedj és mit kövess el (...) esküdjél meg az igaz Istenre hogy ezen Kintset valami el romlott Klastromnak épittésére, betegek, Özvegyek, Árvák, házi Szegények és nevezetesen pedig a Fejedelem számára fel ajánlod, a te élelmedre, a mennyi magadnak és késő maradékidnak számodra elegendő fog lenni (…)
Záradék: Mind ezeket 1588 ban, midön már az Arianusok és Kalvinisták üldözése, erőszakos mukája annyira erősedett, hogy Erdélybe maradásunkhoz reménségünket el vesztettük, akkor tsináltuk bé és irtuk meg ezeket.
Min Prov, Steph Arator, Math Thoman, Joan Lelesi”
A K. Monostori erdőkben levő Bányák rende.
„Amint a Sz Aloyz kuttyát meg találod menny fel a martra és 24 geographiai lépést lépj, ály meg, nézz széllyel, meg látsz egy sűrű berket és ott köveket látsz sokat, béhányva fa és kő mohával elesleg földdel, ha ezt kibontod reá akadsz a pintze szájára. Keresd a szellőző jukat kétfelöl a föld szélén. A második vagyon délre azon megirt völgyön, tarts mindenkor jobb kéz felé és találsz ott árkokat – a jobb kézen valón menj fel éppen a végire, a végin nézz bal kéz felé és látsz egy kevés vizet szivárogni és ott vagyon egy nagy Bányának a Szájja bé csinálva és abban vagynak oldaloslag Pintzék kincsel meg rakva a Szellőző Lyukai pedig felyül vagynak.” (Hasonlóképpen leírja a 3., 4. és 5. bejáratot is, de a vállakozóbb kedvűek elindulhatnak kincset keresni ennyivel is.)
Nints a földön maradandó semmi (Copia)
„Tudtára légyen minden Embereknek hogy 1579-ik esztendőben Bátori István és Bátori Kristoff által adván birtokunkba a Kolos Monostori dominiumot, azt meg vizsgáltuk meg tanálván a Benediktusok klastroma omladékát. Egy klastromi protokollum ut mutatoja szerint meg tanáltuk a kriptát melynek egyik oldalába koporsók, másik oldalába egy nagy Kápolna, harmadikba egy nagy palota és ebből más oldal kamrák vagynak tele rész szerént vert aranyakkal és ezüst pénzekkel rész szerint rudakba aranyokkal és ezüsttel, minden más drágaságokkal.”
Anno 1826 die 23 Apr.: Álom látás.
„Asszonypatakban a Papfalvi határ szélben a mely föld omlás vagyon a halmokon felyül a patak mellett járván ott találtam egy dárdával és nyíllal, vas pánczélba és sisakba öltözött Vitéz Embert, nyakába volt kerekitve négy águ drót korbács és csattos keskeny szíjjal, meg állitván engemet azt mondja: hallod-é barátom akárki légy tudd meg hogy itten a tatárok egy nagy pintzét töltöttek meg sok kintsel, melyet ki tsikartak a magyaroktól azért, hogy negyedik Béla Magyar Király leányát Battus tatár Herczegtől (...) Én voltam egyik Vezér kérő követ Béla Királyhoz, (...) nem vihettük el a temérdek kintset, hanem ide zártuk be. Ezt így beszélvén eltünt előttem én is fel ébredvén le írtam 23 Apr 1826.”
Megjegyzendő, hogy a kincskereséshez voltak úgynevezett alkalmas „áldott” napok, órák (pl. éjfél). Talán jelentősége van annak is, hogy az álomlátás Szent György nap előestéjén történt.
Legendák motívumai
Az elrejtett kincs több nép mondavilágában megjelenik, és a történetek érdekes módon sok hasonlóságot mutatnak. Azonos a kincs rejtekhelye, a kincskereső kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, bizonyos követelményeket kell teljesítenie, sokszor rémítő állatokkal szembesül, nem ismeretlen az állat- vagy emberáldozat motívuma sem, és a telhetetlenség szinte mindig a kincskereső sikertelenségét okozza. Az átok is végigkíséri a kincskeresőt küldetésében, hiszen méltatlanul áhítozik arra, ami nem az övé, ezért baleset érheti vagy akár életével fizethet vakmerőségéért. Ifj. Xantus János így ír erről Tündérszép tájainkon című, 1962-es kiadású kötetében:
„Ha a kincskeresésre vonatkozó néphagyományokat szemügyre vesszük s az összehasonlító néprajz szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor bámulattal fogjuk látni, mennyire megegyeznek ezek- nem csak főbb mese motívumaikban, de gyakran részleteikben is. A kincs rendszerint szikla tövén, várromok falában, barlangok mélyén rejtőzik. A megtaláló kemény próbáknak vettetik alá: egész idő alatt, míg a kincs után kutat, nem szabad megszólalnia, egyedül, társtalanul s üres gyomorral kell munkáját végeznie. Sokszor ijesztő vadállatokkal kerül szembe. Lám mit is ír Varga Pál, kolozsvári polgár 1716-ban kelt kincskereső végrendelete a Hidegszamos mentén lévő rejtett drágaságokról: „látánk ottan (ti. a sziklában) egy ajtó formára váló jukat. …bemenénk. Belől nagy tágasság van, kétfelől két megkötött agarat látánk, fekete szemüeket, fogukat elvicsoriták vala s mind a hárman ottan elrémülénk. Elébb menvén, látánk két oroszlánt, felette fényeseket, ezek mind aranyból valának, a szemeik drágakövekből” Így ír a cigányhavasi kincsek mesebeli őrizőiről.
A kincses mondákban az állat, sőt az emberáldozat motívumai is megtalálhatók. Nem ritkán tanító célzatuk is van, hiszen a kincskereső telhetetlensége rendszerint a kincs elvesztéséhez vezet.”
HINTS MIKLÓS
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 26.
Kegyelmet kérnek a temerini fiúk számára
Tőkés: A z ítélet jogosságához nem fér kétség, csak a súlyossága miatt tekinthető a magyar közösség megfélemlítését szolgáló diszkriminációnak – A délvidéki szolidaritás napja Nagyváradon
A magyarság lélekben, öntudatban, önazonosságban együvé tartozik, és hite segíti szembeszállni az igazságtalansággal, amikor alárendeltségbe próbálják kényszeríteni – jelentette ki Tőkés László európai parlamenti képviselő Nagyváradon, ahol vasárnap megtartották a Délvidéki Szolidaritás Napja rendezvényt.
A délvidéki magyarság emberi és kisebbségi jogai melletti kiállásként, a méltánytalanul súlyos – összesen 31 éves – börtönbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiú ügyének felkarolásaként rendezett megmozdulást az EP-képviselő Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével közösen kezdeményezte. „Mi, magyarok csak azt kérjük, hogy tartsák tiszteletben jogainkat, emberi méltóságunkat” – mondta Lomnici Zoltán, hozzátéve: az Emberi Méltóság Tanácsa is kegyelmet kér a szerb államfőtől a temerini fiúk számára.
A délvidéki szolidaritás napjának szentelt, a nagyvárad-újvárosi református templomban tartott istentisztelet után tartott sajtóértekezleten Lomnici Zoltán hangsúlyozta: az Emberi Méltóság Tanácsa a jogbiztonságot kéri számon az EU-tag vagy az unióhoz csatlakozni kívánó szomszédos országoktól. Lomnici Zoltán szerint a temerini fiúk esetében tudomásul kell venni a bíróság döntését, de a nyilvánosság segíthet abban, hogy kegyelmi kérelmüket kedvezően bírálja el Tomislav Nikolić szerb államfő.
Kérdésre válaszolva Tőkés László úgy vélekedett: nem lehet a temerini fiúk kegyelmi kérelméhez kötni a magyar támogatást Szerbia uniós csatlakozását illetően, mert az ítélet jogosságához nem fér kétség, csak a súlyossága miatt tekinthető a magyar közösség megfélemlítését szolgáló diszkriminációnak. Azt viszont elképzelhetetlennek nevezte, hogy Szerbia az 1944–45-ös délvidéki atrocitásokat elismerése nélkül csatlakozzék az EU-hoz.
A Délvidéki Szolidaritás Napja rendezvényen részt vettek a vajdasági magyar pártok vezető tisztségviselői is: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Pál Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke és Tari István, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke. Ők nagy eredménynek nevezték a november 13-án Budapesten megszületett magyar–szerb államfői megállapodást. Akkor Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő megegyezett abban, hogy közösen emlékeznek meg jövőre az 1944–45-ös titói megtorlások vajdasági áldozatairól. A magyar államfő felajánlotta Nikolićnak, hogy ezután – akár már másnap – egy másik helyszínen méltó módon megemlékeznek az 1942-es újvidéki „hideg napok” áldozatairól is.
magyarszo.rs/hu
Tőkés: A z ítélet jogosságához nem fér kétség, csak a súlyossága miatt tekinthető a magyar közösség megfélemlítését szolgáló diszkriminációnak – A délvidéki szolidaritás napja Nagyváradon
A magyarság lélekben, öntudatban, önazonosságban együvé tartozik, és hite segíti szembeszállni az igazságtalansággal, amikor alárendeltségbe próbálják kényszeríteni – jelentette ki Tőkés László európai parlamenti képviselő Nagyváradon, ahol vasárnap megtartották a Délvidéki Szolidaritás Napja rendezvényt.
A délvidéki magyarság emberi és kisebbségi jogai melletti kiállásként, a méltánytalanul súlyos – összesen 31 éves – börtönbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiú ügyének felkarolásaként rendezett megmozdulást az EP-képviselő Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével közösen kezdeményezte. „Mi, magyarok csak azt kérjük, hogy tartsák tiszteletben jogainkat, emberi méltóságunkat” – mondta Lomnici Zoltán, hozzátéve: az Emberi Méltóság Tanácsa is kegyelmet kér a szerb államfőtől a temerini fiúk számára.
A délvidéki szolidaritás napjának szentelt, a nagyvárad-újvárosi református templomban tartott istentisztelet után tartott sajtóértekezleten Lomnici Zoltán hangsúlyozta: az Emberi Méltóság Tanácsa a jogbiztonságot kéri számon az EU-tag vagy az unióhoz csatlakozni kívánó szomszédos országoktól. Lomnici Zoltán szerint a temerini fiúk esetében tudomásul kell venni a bíróság döntését, de a nyilvánosság segíthet abban, hogy kegyelmi kérelmüket kedvezően bírálja el Tomislav Nikolić szerb államfő.
Kérdésre válaszolva Tőkés László úgy vélekedett: nem lehet a temerini fiúk kegyelmi kérelméhez kötni a magyar támogatást Szerbia uniós csatlakozását illetően, mert az ítélet jogosságához nem fér kétség, csak a súlyossága miatt tekinthető a magyar közösség megfélemlítését szolgáló diszkriminációnak. Azt viszont elképzelhetetlennek nevezte, hogy Szerbia az 1944–45-ös délvidéki atrocitásokat elismerése nélkül csatlakozzék az EU-hoz.
A Délvidéki Szolidaritás Napja rendezvényen részt vettek a vajdasági magyar pártok vezető tisztségviselői is: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Pál Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke és Tari István, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke. Ők nagy eredménynek nevezték a november 13-án Budapesten megszületett magyar–szerb államfői megállapodást. Akkor Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő megegyezett abban, hogy közösen emlékeznek meg jövőre az 1944–45-ös titói megtorlások vajdasági áldozatairól. A magyar államfő felajánlotta Nikolićnak, hogy ezután – akár már másnap – egy másik helyszínen méltó módon megemlékeznek az 1942-es újvidéki „hideg napok” áldozatairól is.
magyarszo.rs/hu
2013. február 15.
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)
2013. május 28.
A 16–17. századi hitvitákról, mai szemmel
Katolikus–protestáns hitviták a 16–17. században, mai szemmel – ez lesz a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet május 31-én, pénteken délután 6 órától tartanak a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen Gábor-termében. Kiindulópontja a Polis Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Keresztyéni felelet című kötet, amelyben gondos körültekintéssel válogatott szövegek olvashatók a kor nagy egyházi íróinak és polemikusainak (Pázmány Péter, Káldi György, Monoszlói András, Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Magyari István, Geleji Katona István, Gyarmathi Miklós, Zvonarits Imre, Enyedi György és mások) műveiből.
A kötet gondozója, Gábor Csilla irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Tanszékének tanára, akinek szerkesztői koncepcióját – amint az előszóban írja – nem „valamely vitatkozó táborral való maradéktalan azonosulás” szándéka vezette. A téma korábbi megközelítéseit meghaladva, nem csak „a replikák mögötti gondolkodásmódot” kívánta láthatóvá tenni, hanem „az igazságkeresés módszereire, a polémia retorikájára összpontosított”, „az érvelésmódok, a hagyományhoz való viszonyulások és mentalitások eltéréseire, akár látens hasonlóságaira” figyelt, válogatott és kommentált. A vizsgálódása tárgyává tett hitvita, így, „mint kulturális és kommunikációs jelenség” is megközelítésre kerülhet.
Ebből kiindulva teszik mérlegre a beszélgetésen a vitákat és az azokkal kapcsolatban felvetődő mai problémákat a kötet gondozójával együtt a meghívottak: Marton József, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának tanára, Kovács Sándor, a Protestáns Teológiai Intézet unitárius egyháztörténet-tanára, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának tudományos munkatársa. A beszélgetés moderátora: Jakabffy Tamás.
Szabadság (Kolozsvár)
Katolikus–protestáns hitviták a 16–17. században, mai szemmel – ez lesz a témája annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet május 31-én, pénteken délután 6 órától tartanak a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen Gábor-termében. Kiindulópontja a Polis Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Keresztyéni felelet című kötet, amelyben gondos körültekintéssel válogatott szövegek olvashatók a kor nagy egyházi íróinak és polemikusainak (Pázmány Péter, Káldi György, Monoszlói András, Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Magyari István, Geleji Katona István, Gyarmathi Miklós, Zvonarits Imre, Enyedi György és mások) műveiből.
A kötet gondozója, Gábor Csilla irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Tanszékének tanára, akinek szerkesztői koncepcióját – amint az előszóban írja – nem „valamely vitatkozó táborral való maradéktalan azonosulás” szándéka vezette. A téma korábbi megközelítéseit meghaladva, nem csak „a replikák mögötti gondolkodásmódot” kívánta láthatóvá tenni, hanem „az igazságkeresés módszereire, a polémia retorikájára összpontosított”, „az érvelésmódok, a hagyományhoz való viszonyulások és mentalitások eltéréseire, akár látens hasonlóságaira” figyelt, válogatott és kommentált. A vizsgálódása tárgyává tett hitvita, így, „mint kulturális és kommunikációs jelenség” is megközelítésre kerülhet.
Ebből kiindulva teszik mérlegre a beszélgetésen a vitákat és az azokkal kapcsolatban felvetődő mai problémákat a kötet gondozójával együtt a meghívottak: Marton József, a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának tanára, Kovács Sándor, a Protestáns Teológiai Intézet unitárius egyháztörténet-tanára, valamint Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának tudományos munkatársa. A beszélgetés moderátora: Jakabffy Tamás.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. június 1.
Ásatás a Ferenc-rendi zárda udvarán
Még a télen a Ferenc-rendi zárda udvarán régészeti feltárás kezdődött. Néhány hónapig feltűnés nélkül folytak a munkálatok. Áprilisban azonban nagy érdeklődést kiváltó hír kapott szárnyra: két, kéz a kézben, arccal egymásnak fekvő csontváz került felszínre. A sajtó szerint 1450–1550 körül élhettek. Amint később kiderült, ennél korábban.
Két másik csontvázat is találtak. Egyiknek a medencecsont fölötti része a zárda kerengőjének belső, nyugati alapja alatt fekszik. Testének felső része a fal alatt fekszik. Ez alól bal karja vége és néhány ujja, és a térde fölött vezető nem túl vastag csatorna mögül kibújó két lábszár- és egyik sípcsontja látszik ki. A feltárás északi szélén, hosszában félig a kerengő ugyancsak belső, de ezúttal északi falának alapja alatt gyermekcsontváz fekszik. Mellkasának jobb oldala, néhány bordája van az alapon kívül.
Kérdés, mikori a sírkert, melynek ez a részlete napvilágra került? Mert világos, hogy az egykori építők egy régi, már nem használt, elfeledett temető sírjaira alapozták a zárda falait. Meg kell említenünk, hogy valamennyi csontváz, a Rómeó és Júliának mondott páros is, keresztény szokás szerint kelet–nyugat tájolású, fejjel nyugat felé fekszik. Tehát keresztény szokás szerint temették el őket. De mint említettem, nem a zárda udvarára, mert akkor az épület még nem létezett.
1092 előtt nem templom mellé temetkeztek. E korai temetőket, bár keresztényeket hantoltak el bennük, félpogánynak mondják. Ennek a helyzetnek Szent László 1092. évi szabolcsi zsinaton hozott I. törvénye 25. fejezete szándékozott véget vetni: „Aki […] nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva.” (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Millenniumi emlékkiadás. Szerkesztette Dr. Csiky Tamás, Dr. Kolosvári Sándor, Nagy Gyula, Dr. Óvári Kelemen, Tóth Lőrincz, Dr. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Budapest, 1899., 57–59., 89.). A törvény alkalmazásához idő kellett, ezért Kálmán király törvényeinek első könyve 73. fejezete 1096-ban ismét kitért erre: „Keresztyének temetése ne másutt, hanem a templom csarnokában legyen.”
Ennek alapján az első keresztény temető Kolozsvárt a korai Szent Mihály-templom mellett létesült, melynek egy részletét a főtéri föld alatti illemhely déli szomszédságában Méri István tárta föl 1943-ban. A tizennégy napvilágot látott sírból háromban S végű hajkarikát, XI–XII. századi, XIII. század eleji magyar női hajviseleti kelléket találtak. 1968-ban az illemhely és a Szent Mihály-templom közötti villanyoszlop alapozásakor is egy S végű hajkarika és egy hajtű került elő. Ugyanebben az évben a templom északi falától 30 m-re föld alatti áram-átalakító (transzformátor) aknájának ásásakor további sírok kerültek napvilágra. Ezek fő melléklete ugyancsak S végű hajkarika volt.
1995-ben Mátyás király szülőháza előtt gázvezeték árkának ásása közben Sorin Cociş a Főtéren Méri István által feltárt 14 sírral azonos korú női sírt tárt föl. Erre a benne talált S végű hajkarikából lehetett következtetni. E sír alapján megállapítható, hogy az egykori temető a Méri István által föltárt részletnél észak felé jóval nagyobb kiterjedésű volt, továbbá az, hogy az Óvárnak ez a része a XI–XII. században, továbbá a XIII. században a tatárjárásig, nem lakott terület, hanem sírkert volt. Vagyis az Óvár akkor még nem létezett. Most a zárda udvarán egyetlen korhatározó leletre bukkantak, egy Károly Róbert-pénzérmére. Ő érvényesen harmadszorra megkoronázva 1310 és 1342 között uralkodott, de a történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján második megkoronázása évét tekinti uralkodása kezdetének.
A felszínre került sírok korát azonban ezzel az érmével nem lehet meghatározni. Az eredetileg domonkos zárda létéről az első adat 1397-ből való. Azonban a templommal együtt korábban is léteznie kellett, hiszen a tatárjárás idején elpusztult település újjáélesztésére idetelepített szászok és vendégek érkezésük, 1270 után valamikor templomot is építettek. Feltételezhetően zárdát is emeltek melléje.
Ugyanakkor okirat említi, hogy 1455-ben Hunyadi János a kolozsvári domonkos zárda építésére évenként 50 forintot érő sót adományozott a széki sóaknából. A két említett csontváz helyzetéből arra következtethetünk, hogy ekkor, a már nem használt temetőben épült a zárda. Így került a feltárt csontvázak fölé az épület alapja. Kérdés, vajon a temető a XIII. század végén, a XIV. elején, a szászok által emelt kis óvári templom mellett jött létre, majd alig néhány évtized múltán fölhagyták, és építkezni kezdtek az egykori sírok fölé? Itt újabb kérdést tehetünk föl: feltételezhető-e, hogy a most föltárt sírok a korai Szent Mihály körüli temető északi szélén voltak? Ha arra gondolunk, hogy annak idején a holtak hozzátartozói nem tolongtak, mint manapság az újtelepesek, valamelyik régi sír megvásárlására, majd kirámolására, igennel válaszolhatunk. Volt hely bőven, új sírt lehetett ásni, s a temető szabadon terjeszkedhetett észak felé, a később, a tatárjárás után létesített óvári területen.
Egyelőre azonban úgy tűnik, az egyetlen, ami biztos, az az, hogy semmi sem biztos. Pontos választ minderre csak akkor kaphatunk, ha a szén C14-es izotópjával meghatározzák a felszínre került csontok korát.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
Még a télen a Ferenc-rendi zárda udvarán régészeti feltárás kezdődött. Néhány hónapig feltűnés nélkül folytak a munkálatok. Áprilisban azonban nagy érdeklődést kiváltó hír kapott szárnyra: két, kéz a kézben, arccal egymásnak fekvő csontváz került felszínre. A sajtó szerint 1450–1550 körül élhettek. Amint később kiderült, ennél korábban.
Két másik csontvázat is találtak. Egyiknek a medencecsont fölötti része a zárda kerengőjének belső, nyugati alapja alatt fekszik. Testének felső része a fal alatt fekszik. Ez alól bal karja vége és néhány ujja, és a térde fölött vezető nem túl vastag csatorna mögül kibújó két lábszár- és egyik sípcsontja látszik ki. A feltárás északi szélén, hosszában félig a kerengő ugyancsak belső, de ezúttal északi falának alapja alatt gyermekcsontváz fekszik. Mellkasának jobb oldala, néhány bordája van az alapon kívül.
Kérdés, mikori a sírkert, melynek ez a részlete napvilágra került? Mert világos, hogy az egykori építők egy régi, már nem használt, elfeledett temető sírjaira alapozták a zárda falait. Meg kell említenünk, hogy valamennyi csontváz, a Rómeó és Júliának mondott páros is, keresztény szokás szerint kelet–nyugat tájolású, fejjel nyugat felé fekszik. Tehát keresztény szokás szerint temették el őket. De mint említettem, nem a zárda udvarára, mert akkor az épület még nem létezett.
1092 előtt nem templom mellé temetkeztek. E korai temetőket, bár keresztényeket hantoltak el bennük, félpogánynak mondják. Ennek a helyzetnek Szent László 1092. évi szabolcsi zsinaton hozott I. törvénye 25. fejezete szándékozott véget vetni: „Aki […] nem a templom mellé temeti az ő halottjait, tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva.” (Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Millenniumi emlékkiadás. Szerkesztette Dr. Csiky Tamás, Dr. Kolosvári Sándor, Nagy Gyula, Dr. Óvári Kelemen, Tóth Lőrincz, Dr. Márkus Dezső. Franklin-Társulat, Budapest, 1899., 57–59., 89.). A törvény alkalmazásához idő kellett, ezért Kálmán király törvényeinek első könyve 73. fejezete 1096-ban ismét kitért erre: „Keresztyének temetése ne másutt, hanem a templom csarnokában legyen.”
Ennek alapján az első keresztény temető Kolozsvárt a korai Szent Mihály-templom mellett létesült, melynek egy részletét a főtéri föld alatti illemhely déli szomszédságában Méri István tárta föl 1943-ban. A tizennégy napvilágot látott sírból háromban S végű hajkarikát, XI–XII. századi, XIII. század eleji magyar női hajviseleti kelléket találtak. 1968-ban az illemhely és a Szent Mihály-templom közötti villanyoszlop alapozásakor is egy S végű hajkarika és egy hajtű került elő. Ugyanebben az évben a templom északi falától 30 m-re föld alatti áram-átalakító (transzformátor) aknájának ásásakor további sírok kerültek napvilágra. Ezek fő melléklete ugyancsak S végű hajkarika volt.
1995-ben Mátyás király szülőháza előtt gázvezeték árkának ásása közben Sorin Cociş a Főtéren Méri István által feltárt 14 sírral azonos korú női sírt tárt föl. Erre a benne talált S végű hajkarikából lehetett következtetni. E sír alapján megállapítható, hogy az egykori temető a Méri István által föltárt részletnél észak felé jóval nagyobb kiterjedésű volt, továbbá az, hogy az Óvárnak ez a része a XI–XII. században, továbbá a XIII. században a tatárjárásig, nem lakott terület, hanem sírkert volt. Vagyis az Óvár akkor még nem létezett. Most a zárda udvarán egyetlen korhatározó leletre bukkantak, egy Károly Róbert-pénzérmére. Ő érvényesen harmadszorra megkoronázva 1310 és 1342 között uralkodott, de a történelemtudomány az 1308. évi királyválasztó országgyűlés alapján második megkoronázása évét tekinti uralkodása kezdetének.
A felszínre került sírok korát azonban ezzel az érmével nem lehet meghatározni. Az eredetileg domonkos zárda létéről az első adat 1397-ből való. Azonban a templommal együtt korábban is léteznie kellett, hiszen a tatárjárás idején elpusztult település újjáélesztésére idetelepített szászok és vendégek érkezésük, 1270 után valamikor templomot is építettek. Feltételezhetően zárdát is emeltek melléje.
Ugyanakkor okirat említi, hogy 1455-ben Hunyadi János a kolozsvári domonkos zárda építésére évenként 50 forintot érő sót adományozott a széki sóaknából. A két említett csontváz helyzetéből arra következtethetünk, hogy ekkor, a már nem használt temetőben épült a zárda. Így került a feltárt csontvázak fölé az épület alapja. Kérdés, vajon a temető a XIII. század végén, a XIV. elején, a szászok által emelt kis óvári templom mellett jött létre, majd alig néhány évtized múltán fölhagyták, és építkezni kezdtek az egykori sírok fölé? Itt újabb kérdést tehetünk föl: feltételezhető-e, hogy a most föltárt sírok a korai Szent Mihály körüli temető északi szélén voltak? Ha arra gondolunk, hogy annak idején a holtak hozzátartozói nem tolongtak, mint manapság az újtelepesek, valamelyik régi sír megvásárlására, majd kirámolására, igennel válaszolhatunk. Volt hely bőven, új sírt lehetett ásni, s a temető szabadon terjeszkedhetett észak felé, a később, a tatárjárás után létesített óvári területen.
Egyelőre azonban úgy tűnik, az egyetlen, ami biztos, az az, hogy semmi sem biztos. Pontos választ minderre csak akkor kaphatunk, ha a szén C14-es izotópjával meghatározzák a felszínre került csontok korát.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
2013. július 6.
Az este, amire örökké emlékezni fogunk
Éppen tíz évvel ezelőtt, az Ezer Székely Leány Napja záró akkordjaként sokunk gyerekkori álma vált valóra a két Somlyó-hegy közötti nyeregben. Ott, ahol akkor már szintén mintegy évtizede gyökeret vert a pünkösdi búcsú, új mérföldkőként elhelyezte magát a történelemben az István, a király csíksomlyói bemutatója.
Tíz év s szinte egy korszak választ el bennünket már ettől az eseménytől. Ami a legtöbb „normális” országban egy egyszerű kulturális rendezvény lett volna, nálunk nem lehetett mindössze ennyi: katarzisszerű, nemzeti identitás-építő, nemzetegyesítő történelmi mérföldkő lett. Az a fajta történelmi esemény, ami referencia a legtöbb egyszerű ember életében: az a fajta hivatkozási pont, mint ami globális viszonylatban mondjuk a szeptember 11-ei terrortámadás: mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált éppen akkor, amikor az történt. Csak miközben szeptember 11. a pusztításról, a gyűlöletről, a háborúról szólt, a csíksomlyói István, a király mindennek az ellenkezőjéről: az építkezésről, a szeretetről, a békéről. „Felel” ezért a mű és annak története, az előadás helyszíne, az aktuálpolitikai konjunktúra s nem utolsósorban az a több százezer ember, amelyik röpke két órára összekapaszkodott a rockopera üzenetében, félretéve minden hétköznapi bút, feledve a megpróbáltatásokat. Ma már csak csodálattal adózhatunk az akkori közhangulatnak: magyarok a határ két oldalán mennyire ki voltak éhezve erre az élményre, amelyet aztán mekkora intenzitással éltek, éltünk meg.
Alig tíz év telt el 2003. július 5. óta, s tudjuk: ma már meg sem tudnánk közelíteni az akkori István, a király hatását, sikerét. Ideális pillanat volt, előtte és utána megismételhetetlen. Előtte nem ért meg még rá az idő igazán, utána meg már keresztül is robogott rajta: nem sokkal utána, a 2004. december 5-ei magyarországi népszavazás újabb mérföldkő lett a nemzet történelmében, sajnos ellenkező előjellel.
Mégis: ezek azok az események, a kulturális-politikai referenciák, amelyek a jelenkorban a magyar nemzet identitását építik, ezektől vagyunk mi, magyarként olyanok, amilyenek. Röpke másfél év alatt megmutatta magát az érem mindkét oldala: a nemzeti eufória és a nemzetárulás. Ahogy a somlyói produkció jótékony hatása végigsugárzott a nemzet testén, rögtön volt, aki elrágja a méregkapszulát. Ennek ellenére az István, a király csíksomlyói bemutatója az én generációm meghatározó élménye marad, a december 5-ei keserűség ellenére. Visszagondolva alig néhány hónapunk volt utána arra, hogy megéljük az egységes magyarság illúzióját, amikor már és még nem voltunk felosztva „tápos” és „nem tápos” magyarokra. S a buli – ó, igen, a buli is fantasztikus volt.
Ahogy túltettük magunkat az időjárás szeszélyein, a zuhogó esőn, a viharon, ahogy összegyűlt a tömeg szinte pillanatokkal az előadás előtt, s amilyen fegyelmezetten le tudott vonulni utána a sötétben, a sáros úton, az maga a csoda volt. S amikor felcsendültek a kisgyerekkorunk óta ismerős dallamok, az sem számított, hogy a szervezők a közönség várható létszámát alábecsülve alátervezték a hangosítást: a dalfoszlányokat hiába fújta el a szél, mert a több százezer torok pótolta a hangszórók vézna erejét.
Minden bizonnyal mindenki más és más dolgokra emlékszik vissza arról az estéről, de egy dolog biztos: mindannyian életünk végéig emlékezni fogunk rá. Közös élményünk marad a lelki feltöltődés, a meghatottság, az összetartozás érzése is: bár nem jó kimondani, előfordulhat, hogy soha többé nem lesz, nem lehet épp ilyenben részünk.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
Éppen tíz évvel ezelőtt, az Ezer Székely Leány Napja záró akkordjaként sokunk gyerekkori álma vált valóra a két Somlyó-hegy közötti nyeregben. Ott, ahol akkor már szintén mintegy évtizede gyökeret vert a pünkösdi búcsú, új mérföldkőként elhelyezte magát a történelemben az István, a király csíksomlyói bemutatója.
Tíz év s szinte egy korszak választ el bennünket már ettől az eseménytől. Ami a legtöbb „normális” országban egy egyszerű kulturális rendezvény lett volna, nálunk nem lehetett mindössze ennyi: katarzisszerű, nemzeti identitás-építő, nemzetegyesítő történelmi mérföldkő lett. Az a fajta történelmi esemény, ami referencia a legtöbb egyszerű ember életében: az a fajta hivatkozási pont, mint ami globális viszonylatban mondjuk a szeptember 11-ei terrortámadás: mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált éppen akkor, amikor az történt. Csak miközben szeptember 11. a pusztításról, a gyűlöletről, a háborúról szólt, a csíksomlyói István, a király mindennek az ellenkezőjéről: az építkezésről, a szeretetről, a békéről. „Felel” ezért a mű és annak története, az előadás helyszíne, az aktuálpolitikai konjunktúra s nem utolsósorban az a több százezer ember, amelyik röpke két órára összekapaszkodott a rockopera üzenetében, félretéve minden hétköznapi bút, feledve a megpróbáltatásokat. Ma már csak csodálattal adózhatunk az akkori közhangulatnak: magyarok a határ két oldalán mennyire ki voltak éhezve erre az élményre, amelyet aztán mekkora intenzitással éltek, éltünk meg.
Alig tíz év telt el 2003. július 5. óta, s tudjuk: ma már meg sem tudnánk közelíteni az akkori István, a király hatását, sikerét. Ideális pillanat volt, előtte és utána megismételhetetlen. Előtte nem ért meg még rá az idő igazán, utána meg már keresztül is robogott rajta: nem sokkal utána, a 2004. december 5-ei magyarországi népszavazás újabb mérföldkő lett a nemzet történelmében, sajnos ellenkező előjellel.
Mégis: ezek azok az események, a kulturális-politikai referenciák, amelyek a jelenkorban a magyar nemzet identitását építik, ezektől vagyunk mi, magyarként olyanok, amilyenek. Röpke másfél év alatt megmutatta magát az érem mindkét oldala: a nemzeti eufória és a nemzetárulás. Ahogy a somlyói produkció jótékony hatása végigsugárzott a nemzet testén, rögtön volt, aki elrágja a méregkapszulát. Ennek ellenére az István, a király csíksomlyói bemutatója az én generációm meghatározó élménye marad, a december 5-ei keserűség ellenére. Visszagondolva alig néhány hónapunk volt utána arra, hogy megéljük az egységes magyarság illúzióját, amikor már és még nem voltunk felosztva „tápos” és „nem tápos” magyarokra. S a buli – ó, igen, a buli is fantasztikus volt.
Ahogy túltettük magunkat az időjárás szeszélyein, a zuhogó esőn, a viharon, ahogy összegyűlt a tömeg szinte pillanatokkal az előadás előtt, s amilyen fegyelmezetten le tudott vonulni utána a sötétben, a sáros úton, az maga a csoda volt. S amikor felcsendültek a kisgyerekkorunk óta ismerős dallamok, az sem számított, hogy a szervezők a közönség várható létszámát alábecsülve alátervezték a hangosítást: a dalfoszlányokat hiába fújta el a szél, mert a több százezer torok pótolta a hangszórók vézna erejét.
Minden bizonnyal mindenki más és más dolgokra emlékszik vissza arról az estéről, de egy dolog biztos: mindannyian életünk végéig emlékezni fogunk rá. Közös élményünk marad a lelki feltöltődés, a meghatottság, az összetartozás érzése is: bár nem jó kimondani, előfordulhat, hogy soha többé nem lesz, nem lehet épp ilyenben részünk.
Rédai Attila
Székelyhon.ro
2013. július 23.
Tusványos 24
Ma kezdődik a bálványosi szabadegyetem
A mi időnk! a mottója az idei, huszonnegyedik Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak, amelyet Tusnádfürdőn tartanak július 23-28. között, a Magyar Ifjúsági Tanács és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében.
A több mint húsz helyszínen zajló előadások és eszmecserék idén elsősorban a régióátszervezés köré csoportosulnak – tájékoztatnak a szervezők sajtóközleményükben. Az idei táborban sokkal több külföldi meghívott jelezte részvételét, mint az elmúlt években. Jelen lesz: Marc Gafarot i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Sabrina Ragone spanyol jogász, alkotmányjogász, aki a katalán függetlenségi törekvések alkotmányjogi kérdéseivel foglalkozik, Elizabeth Nauclér, a Finn Parlament svéd parlamenti csoportjának képviselője. Visszatérő vendégnek számít Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke, Valentin Stan politológus, Sabin Gherman, közismert Erdély párti politikus, a Transilvania Live ügyvezető igazgatója, Ovidiu Pecican, történész, közíró és Gabriel Andreescu, emberjogi aktivista. Magyarországról részt vesz Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Törzsvendégnek számít a két „alapító”, Németh Zsolt Magyarország külügyi államtitkára és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt, elnöke valamint Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Tőkés Lászlóval együtt szombat délelőtt tart előadást A mi időnk! címmel.
A mottó jegyében az előadások kötődnek az egyszerűsített honosítás, a magyar állampolgárság, a nemzeti érdekek képviselete, az autonómia és a választójog kérdésköréhez. A közéleti-politikai előadások idén is a Lőrincz Csaba sátorban, illetve a Kós Károly-sátorban kapnak helyet. Terítékre kerül továbbá az erdélyi magyar orvosképzés helyzete, de értekezéseket folytatnak a szólásszabadság és a média viszonyáról, ugyanakkor nem marad ki a programból Magyarország és Kelet-Közép-Európa aktuális helyzetének elemzése, valamint gazdasági és környezetvédelmi kérdések megvitatása sem.
A szabadegyetem szórakoztató jellegét az esti koncertek is biztosítják, fellépnek: Semi Holsen, Magna Cum Laude, Budapest Bár, Csík Zenekar, A Kutya vacsorája, Beatrice, Role, Demjén Ferenc, Magashegyi Underground, Ghymes és a Balkan Fanatik, továbbá Orpheusz, Longstep, Selfish Murphy, Monyo Project, Stereogam. Minden este 18 órától Dumaszínház, fellépők: Felméri Péter, Dombóvári István, Csenki Attila, Tóth Edu.
A sajtóközleményből az is kiderül, hogy medve továbbra is van Tusnádfürdőn, ezért idén is helyi vadőrök gondoskodnak arról, hogy minél távolabb tartsák a medvét a tábortól, ezenkívül pedig egy őrző-védő szolgálat munkatársai is folyamatosan ott lesznek a táborban.
Szabadság (Kolozsvár)
Ma kezdődik a bálványosi szabadegyetem
A mi időnk! a mottója az idei, huszonnegyedik Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak, amelyet Tusnádfürdőn tartanak július 23-28. között, a Magyar Ifjúsági Tanács és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében.
A több mint húsz helyszínen zajló előadások és eszmecserék idén elsősorban a régióátszervezés köré csoportosulnak – tájékoztatnak a szervezők sajtóközleményükben. Az idei táborban sokkal több külföldi meghívott jelezte részvételét, mint az elmúlt években. Jelen lesz: Marc Gafarot i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Sabrina Ragone spanyol jogász, alkotmányjogász, aki a katalán függetlenségi törekvések alkotmányjogi kérdéseivel foglalkozik, Elizabeth Nauclér, a Finn Parlament svéd parlamenti csoportjának képviselője. Visszatérő vendégnek számít Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke, Valentin Stan politológus, Sabin Gherman, közismert Erdély párti politikus, a Transilvania Live ügyvezető igazgatója, Ovidiu Pecican, történész, közíró és Gabriel Andreescu, emberjogi aktivista. Magyarországról részt vesz Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Törzsvendégnek számít a két „alapító”, Németh Zsolt Magyarország külügyi államtitkára és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt, elnöke valamint Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Tőkés Lászlóval együtt szombat délelőtt tart előadást A mi időnk! címmel.
A mottó jegyében az előadások kötődnek az egyszerűsített honosítás, a magyar állampolgárság, a nemzeti érdekek képviselete, az autonómia és a választójog kérdésköréhez. A közéleti-politikai előadások idén is a Lőrincz Csaba sátorban, illetve a Kós Károly-sátorban kapnak helyet. Terítékre kerül továbbá az erdélyi magyar orvosképzés helyzete, de értekezéseket folytatnak a szólásszabadság és a média viszonyáról, ugyanakkor nem marad ki a programból Magyarország és Kelet-Közép-Európa aktuális helyzetének elemzése, valamint gazdasági és környezetvédelmi kérdések megvitatása sem.
A szabadegyetem szórakoztató jellegét az esti koncertek is biztosítják, fellépnek: Semi Holsen, Magna Cum Laude, Budapest Bár, Csík Zenekar, A Kutya vacsorája, Beatrice, Role, Demjén Ferenc, Magashegyi Underground, Ghymes és a Balkan Fanatik, továbbá Orpheusz, Longstep, Selfish Murphy, Monyo Project, Stereogam. Minden este 18 órától Dumaszínház, fellépők: Felméri Péter, Dombóvári István, Csenki Attila, Tóth Edu.
A sajtóközleményből az is kiderül, hogy medve továbbra is van Tusnádfürdőn, ezért idén is helyi vadőrök gondoskodnak arról, hogy minél távolabb tartsák a medvét a tábortól, ezenkívül pedig egy őrző-védő szolgálat munkatársai is folyamatosan ott lesznek a táborban.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 14.
Egyház és hatalom viszonyáról tanácskoznak
Nagyvárad
November 14-15-én Az egyház hatalma - a hatalom egyháza címmel zajlik kétnapos konferencia a nagyváradi Posticum Kulturális Központban. Neves történészek tartanak érdekes előadásokat.
A Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával zajló konferencia társszervezői a Posticum Egyesület, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Szacsvay Akadémia és a szegedi Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. A csütörtök délután kezdődött rendezvényen a Posticum nevében Csernák Béla lelkipásztor köszöntötte az érdeklődőket. Hangsúlyozta: örül annak, hogy a Posticum helyet biztosít egy olyan szakmai iskolának, mely lehetőséget nyújt arra, hogy fészke alakuljon ki egy olyan műhelynek, ami a társadalomban végbemenő változások lakmuszszerű eredményeit mutatja fel. Múltunkkal, az eddig megtett úttal ugyanis egyénileg és közösségi szinten is szembesülnünk kell, ehhez pedig az szükséges, hogy szakemberek bevonásával, elfogulatlanul, szakszerűen és tárgyilagosan tudjunk beszélni a minket érintő problémákról.
Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros arra hívta fel a figyelmet, hogy míg tavaly arról tanácskoztak, hogy az állam miképpen próbálta a szocializmus évtizedeiben befolyásolni, felügyelete alá vonni az egyházakat, az idén mélyebbre ásnak, és azt vizsgálják, hogy az egyházi vezetők, a szerzetesrendek elöljárói és az egyházak vezető testületei hogyan reagáltak az állami egyházpolitika által támasztott kihívásokra, az egyházak milyen magatartást tanúsítottak az állammal szemben: nyílt szembenállást vagy konfrontációt, passzív rezisztenciát, netán kollaborálást. Milyen értékek védelmében vállalták az ellenállást és milyen érvekkel indokolták az együttműködést?
Rendszer-minták
Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke kiemelte, hogy Nagyváradon és másutt is a kommunista időszakban az egyházak és az állam kapcsolata sokrétegű volt, melyet aztán a rendszerváltozás után egyesek belső leszámolásra használtak fel, vagy nem foglalkoztak vele. Megjegyezte: bár a mostani szimpóziumnak nem az a célja, hogy egy népfőiskola jellegű mozgalmat indítson el, azért lényeges, hogy vitákat gerjesszen annak érdekében, hogy sokkal bátrabban nyúljanak a témához, magyar és román részről egyaránt.
A köszöntőbeszédeket követően a felszólalók a hírszerzésről és az egyházi diplomáciáról, valamint a „rendszer-mintákról” értekeztek, antropológiai és teológiai megközelítésben. Jánosi Csongor, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának doktorandusza arról beszélt, milyen volt a román-magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. Bandi István történész-levéltáros a magyar hírszerzésnek a katolikus egyház vezetőinek az 1960/70-es évek fordulóján tett befolyásolási kísérleteire tért ki, Zombori István történész pedig A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években címmel tartott expozét. Bánkuti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa arról szólt: milyen volt az egyház és a hatalom viszonya Romániában és Magyarországon az ötvenes években, Vörös Géza történész-levéltáros pedig Mindszenty emigrációs éveit ismertette a hírszerzés tükrében.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro
Nagyvárad
November 14-15-én Az egyház hatalma - a hatalom egyháza címmel zajlik kétnapos konferencia a nagyváradi Posticum Kulturális Központban. Neves történészek tartanak érdekes előadásokat.
A Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával zajló konferencia társszervezői a Posticum Egyesület, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Szacsvay Akadémia és a szegedi Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. A csütörtök délután kezdődött rendezvényen a Posticum nevében Csernák Béla lelkipásztor köszöntötte az érdeklődőket. Hangsúlyozta: örül annak, hogy a Posticum helyet biztosít egy olyan szakmai iskolának, mely lehetőséget nyújt arra, hogy fészke alakuljon ki egy olyan műhelynek, ami a társadalomban végbemenő változások lakmuszszerű eredményeit mutatja fel. Múltunkkal, az eddig megtett úttal ugyanis egyénileg és közösségi szinten is szembesülnünk kell, ehhez pedig az szükséges, hogy szakemberek bevonásával, elfogulatlanul, szakszerűen és tárgyilagosan tudjunk beszélni a minket érintő problémákról.
Nagy Mihály Zoltán történész, levéltáros arra hívta fel a figyelmet, hogy míg tavaly arról tanácskoztak, hogy az állam miképpen próbálta a szocializmus évtizedeiben befolyásolni, felügyelete alá vonni az egyházakat, az idén mélyebbre ásnak, és azt vizsgálják, hogy az egyházi vezetők, a szerzetesrendek elöljárói és az egyházak vezető testületei hogyan reagáltak az állami egyházpolitika által támasztott kihívásokra, az egyházak milyen magatartást tanúsítottak az állammal szemben: nyílt szembenállást vagy konfrontációt, passzív rezisztenciát, netán kollaborálást. Milyen értékek védelmében vállalták az ellenállást és milyen érvekkel indokolták az együttműködést?
Rendszer-minták
Szabó Ödön történész, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke kiemelte, hogy Nagyváradon és másutt is a kommunista időszakban az egyházak és az állam kapcsolata sokrétegű volt, melyet aztán a rendszerváltozás után egyesek belső leszámolásra használtak fel, vagy nem foglalkoztak vele. Megjegyezte: bár a mostani szimpóziumnak nem az a célja, hogy egy népfőiskola jellegű mozgalmat indítson el, azért lényeges, hogy vitákat gerjesszen annak érdekében, hogy sokkal bátrabban nyúljanak a témához, magyar és román részről egyaránt.
A köszöntőbeszédeket követően a felszólalók a hírszerzésről és az egyházi diplomáciáról, valamint a „rendszer-mintákról” értekeztek, antropológiai és teológiai megközelítésben. Jánosi Csongor, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának doktorandusza arról beszélt, milyen volt a román-magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. Bandi István történész-levéltáros a magyar hírszerzésnek a katolikus egyház vezetőinek az 1960/70-es évek fordulóján tett befolyásolási kísérleteire tért ki, Zombori István történész pedig A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években címmel tartott expozét. Bánkuti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa arról szólt: milyen volt az egyház és a hatalom viszonya Romániában és Magyarországon az ötvenes években, Vörös Géza történész-levéltáros pedig Mindszenty emigrációs éveit ismertette a hírszerzés tükrében.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro
2013. november 15.
Egyházi vezetők felfogása az állam és egyház kapcsolatáról
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A nagyváradi Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a szegedi METEM – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség előadás-sorozatot szervez november 14-15. között Nagyváradon, a Posticum Kulturális és Ifjúsági Központban (Nagyatádi Szabó István, ma Teiului utca 26.).
Az egyház hatalma – a hatalom egyháza. A közép-kelet-európai egyházi vezetők felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1945 és 1989 között című előadás-sorozat programja a következő:
November 14., csütörtök: 14 óra –14.20 – Megnyitó. I. szekció: „Behálózva” – hírszerzés és egyházi diplomácia. Moderátor: Varga Szabolcs. 14.20–14.50 – Jánosi Csongor (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Román–magyar belügyi és állambiztonsági együttműködés református egyházi ügyekben az 1950-es évek végén és a ’60-as évek elején. 14.50–15.20 – Bandi István (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest): A magyar hírszerzés kísérletei a katolikus egyház vezetőinek befolyásolására a ’60-as, ’70-es évek fordulóján. 15.20–15.50 – Zombori István (történész, szakértő, METEM, Szeged): A hatalom egyháza: Magyarország és a Szentszék az 1960-as években. II. szekció: „Rendszer-minták” – antropológiai és teológiai megközelítés. Moderátor: Zombori István. 16.10 –16.30 – Bánkuti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem): Egyház és hatalom Romániában és Magyarországon az ’50-es években. Rendszer-antropológiai összehasonlítási kísérlet. 16.30–16.50 – Gárdonyi Máté (főiskolai tanár, Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola): Egyház a szocialista társadalomban – mint teológiai probléma. 16.50–17.20 – szünet. 17.20–18.20 – Vita. Moderátor: Balogh Margit.
November 15., péntek: III. szekció: Személyek és személyes döntések – katolikus helyzetkép. Moderátor: Kovács Sándor. 9–9.30 – Janka György (tanszékvezető, főiskolai tanár, Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza): A magyar görögkatolikus egyházi vezetők és az államhatalom (1945–1989). 9.30–10: – Balogh Margit (történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Budapest): Hűség és felelősség a túlélés tükrében. Mindszenty József az együttműködés határairól. 10–10.30: Vörös Géza (történész-levéltáros, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára): „Elment az öregember” – Mindszenty emigrációs évei a hírszerzés tükrében. 10.30-11: Nagy Mihály Zoltán (történész, Posticum Egyháztörténeti és Társadalomtudományi Intézet, Nagyvárad): Együtt létezés vagy kollaborálás? Márton Áron püspök felfogása az állam-egyház kapcsolatáról 1948 és 1960 között. 11–11.20: szünet. 11.20–13.50 – Vita. Moderátor: Gárdonyi Máté. IV. szekció: Személyek és személyes döntések – protestáns helyzetkép. Moderátor: Janka György. 14.30–15: Csendes László (Ph.D, a CNSAS volt elnöke): Próbatétel. Argay György püspök 33 esztendőnyi szolgálata az Romániai Evangélikus Egyház élén. 15–15.30: Kovács Sándor (egyetemi tanár, Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár): Párhuzamos életrajzok? Kovács Lajos és Erdő János életpályája 1956 után.
16.30–17: Pál János (doktorandusz, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Református Tanárképző Kar, Kolozsvár): Az unitárius egyház és az állam viszonya 1945–1965 között. Az egyház szerepe az államszocializmus első két évtizedében. 17–17.20: szünet.
17.20–18.20: Kiértékelés, vita. Moderátor: Gyarmati György
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2013. november 21.
Kultúrpaloták mint a szecesszió összművészeti alkotásai
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
A megyei múzeum a címben megfogalmazott témával szervez kétnapos tanácskozást, amellyel a marosvásárhelyi Kultúrpalota felavatásának 100. évfordulója előtt tiszteleg. A nagyközönség számára is nyitott előadásokat ismert helyi és neves külföldi szakemberek tartják a kultúrpalotáról, annak alkotóiról és a hasonló vagy rokon épületekről.
A rendezvényről Oniga Erika (fotó) művészettörténészt, a megyei múzeum munkatársát, s az esemény alkalmából megjelent A marosvásárhelyi Kultúrpalota című kivételesen szép könyv szerzőjét kérdeztem.
– Az ötlet már a múlt évben felmerült, amikor a palotáról szóló könyv kiadásáról beszélgettünk Soós Zoltán igazgató úrral, majd az idén nyáron fogtunk hozzá a szervezéshez. Ekkor derült ki, hogy az épület mekkora varázserővel bír, hisz amint kiküldtem a meghívókat vagy a felhívást, talán már másnap elkezdtek érkezni a visszajelzések. Akiket szerettem volna Marosvásárhelyen látni, szinte mind részt vesznek, s aki egészségügyi okok miatt kénytelen távol maradni, elküldi az előadását, hogy bemutassuk.
Fő célunk az volt, hogy a Kultúrpalotát kutató művészettörténészeket és történészeket összegyűjtsük, s a százéves évfordulót együtt ünnepeljük meg. A másik érdekesség, hogy a Monarchián, a régi Magyarországon belül azok a városok, amelyek a századforduló idején épültek ki, Budapesthez sokkal közelebb vannak, mint Marosvásárhely. Akik a Kultúrpalotát kutatják, már nem fiatal emberek, s régebben kilenc-tíz órát kellett vonattal, autóbusszal utazniuk, ezért ritkábban látogattak el Marosvásárhelyre, holott itt található a szecesszió gyöngyszeme. Ez a tanácskozás lehetőséget teremt, hogy eljöjjenek Budapestről, Gödöllőről, Pécsről, Kecskemétről, Szabadkáról, Aradról, Kolozsvárról és Szovátáról. Nagyon várom a találkozást, jó lesz ezt a sok arcot együtt látni és egyszerre köszönteni.
A Kultúrpalota tervezésénél, művészeti dekorációjának az elkészítésénél dolgozó személyek unokái is visszajeleztek, hogy részt vesznek, köztük Székely Tamás, aki Komor Marcell unokája, s 89 éves, vállalta a bonyodalmas, hosszú utat Budapestről. Ő abban a budapesti házban nőtt fel, ahol Jakab Dezsőék és Komor Marcellék még együtt laktak, s személyes emlékeket őriz róluk. Munkásságukat Várallyai Réka dolgozta fel Székely Tamás biztatására. Nagy megtiszteltetés dr. Keserű Katalin művészettörténész jelenléte, aki Körösfői-Kriesch Aladár és a népművészet címmel tart előadást.
Az év végére kiderül, hogy egyedi kincs van a birtokunkban, mivel szinte nincs más ilyen többrendeltetésű épület, ami eredetileg is kultúrpalotának készült.
Az előadások pénteken kilenc órától délután hat óráig, szombaton kilenc órától 11 óráig hangzanak el. Pénteken 15–16 óra között vezetett séta lesz a Kultúrpalotában, szombaton 11–12.30 között a főtér jelentős szecessziós épületeinek a megtekintésére kerül sor.
A pénteki előadások: A marosvásárhelyi Kultúrpalota építéstörténete (Oniga Erika), A marosvásárhelyi Kultúrpalota felújítása (Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakember), Freskó-, mozaik- és üvegfestmény-vázlatok a marosvásárhelyi Kultúrpalotához (Őri Istvánné Nagy Cecília művészettörténész, szakmuzeológus, Gödöllő), A marosvásárhelyi Kultúrpalota freskóinak és üvegfestményeinek ikonográfiája (dr. Gellér Katalin művészettörténész, Budapest), Az Aradi Kultúrpalota és intézményei (Puskel Péter közíró, helytörténész, Arad), Szivárvány Kultúrpalota Kaposvár – egy késői összművészeti alkotás (Bálint Imre szerkesztő, Budapest), Kada Elek polgármester, a szecessziós Kecskemét és a Kultúrpalota terve (Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, Kecskemét), Komor Marcell és Jakab Dezső kecskeméti Iparos Otthona (Székely Gábor történész, művészettörténész, Kecskemét), Kultúrházak, kultúrpaloták az újkori Európában (Csortán Ferenc építészettörténész, Szováta), Stílusok és programok – a budapesti Zeneakadémia építés- és díszítéstörténetének kérdései (dr. Raffay Endre művészettörténész, tanszékvezető adjunktus, Pécs), A csíkszeredai Vigadó (Ladó Ágota magiszteri hallgató, Kolozsvár), A szabadkai városháza (Gordana P. Vujinovic építész, Szabadka), A debreceni Hajdú vármegyeháza: egy lappangó magyar szecessziós középület 1913-ból (Veress Dániel történész, Budapest).
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 3.
Raffay Ernő: az autonómia irreállis, a határmódosítás a megoldás
Megalakulásának negyedszázados évfordulóját ünnepli az Erdélyi Szövetség, amely létrejötte óta Erdély és a Kárpát-medence történelmének és népességi viszonyainak a hiteles bemutatását tűzte ki céljául.
Gecse Géza Raffay Ernő történésszel, Hévizi Józsa elnökkel és a Délvidékről meghívott Tari Istvánnal, a VMDK alelnökével beszélget – nemcsak 1918.december 1-ről, amikor a gyulafehérvári román népgyűlés kihirdette Erdély Romániához való úgynevezett „csatlakozását”, hanem a magyar területi autonómia mai aktualitásáról.
Raffay Ernő történész elmondta, hogy 1918 december elsején Gyulafehérváron a románok mindent megígértek, amiből soha semmit nem tartottak be, viszont ma már ezekre hivatkozni nincs sok értelme. Ma már új célokat kell kitűzni, mert a mostani Székely Nemzeti Tanács küzdelme egy hősies dolog ugyan, de mivel az Európai Uniónak nincs ilyen központi törvénye, ezért román belügy, tehát a Székelyföld autonómiája teljesen irreális – tette hozzá Raffay. A történész szerint könnyebb lenne a határkérdés felvetése, és ha Románia meggyengül ennek megvalósítása, mint az autonómia. Hévizi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke arról beszélt, hogy a szervezet megalakulásának 25. évfordulójáról szóló taggyűlésükön elfogadtak egy nyilatkozatot, amelyen kifejezték támogatásukat a Székely Nemzeti Tanács törekvései mellett, mivel a területi autonómia az egyetlen módja annak, hogy az erdélyi magyarság megmaradjon.
Tari István, a VMDK alelnöke kijelentette: a területi autonómia azért roppant fontos, mert a területi autonómiának igazi kisugárzása van.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
Megalakulásának negyedszázados évfordulóját ünnepli az Erdélyi Szövetség, amely létrejötte óta Erdély és a Kárpát-medence történelmének és népességi viszonyainak a hiteles bemutatását tűzte ki céljául.
Gecse Géza Raffay Ernő történésszel, Hévizi Józsa elnökkel és a Délvidékről meghívott Tari Istvánnal, a VMDK alelnökével beszélget – nemcsak 1918.december 1-ről, amikor a gyulafehérvári román népgyűlés kihirdette Erdély Romániához való úgynevezett „csatlakozását”, hanem a magyar területi autonómia mai aktualitásáról.
Raffay Ernő történész elmondta, hogy 1918 december elsején Gyulafehérváron a románok mindent megígértek, amiből soha semmit nem tartottak be, viszont ma már ezekre hivatkozni nincs sok értelme. Ma már új célokat kell kitűzni, mert a mostani Székely Nemzeti Tanács küzdelme egy hősies dolog ugyan, de mivel az Európai Uniónak nincs ilyen központi törvénye, ezért román belügy, tehát a Székelyföld autonómiája teljesen irreális – tette hozzá Raffay. A történész szerint könnyebb lenne a határkérdés felvetése, és ha Románia meggyengül ennek megvalósítása, mint az autonómia. Hévizi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke arról beszélt, hogy a szervezet megalakulásának 25. évfordulójáról szóló taggyűlésükön elfogadtak egy nyilatkozatot, amelyen kifejezték támogatásukat a Székely Nemzeti Tanács törekvései mellett, mivel a területi autonómia az egyetlen módja annak, hogy az erdélyi magyarság megmaradjon.
Tari István, a VMDK alelnöke kijelentette: a területi autonómia azért roppant fontos, mert a területi autonómiának igazi kisugárzása van.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2014. január 19.
Winkler Gyula: példaértékű a lupényi magyar közösség helytállása
„A dél-erdélyi szórványközösségek számára példaértékű a lupényi magyar közösség helytállása, konok küzdelme a megmaradás érdekében. Ez a közösség azért dolgozik, hogy a fontos magyar intézményeket, az iskolát, az egyházakat, a civil szervezeteket megtartsa abban az egységben, szolidaritásban, amely mindig is jellemezte a Zsil-völgyi bányavidéket” – fogalmazott Winkler Gyula szombaton délután Lupényban, ahol az RMDSZ helyi szervezetének tisztújító közgyűlését tartották. Az RMDSZ megyei elnöke kitért a térség gazdasági helyzetére, rámutatva arra, hogy a nagy parlamenti többséggel rendelkező, kormányzó Szociál-Liberális Szövetség nem tudott olyan intézkedéseket meghozni, amely új munkahelyeket teremtve, javítva az infrastruktúrát, stabilizálta volna Zsil-völgyének gazdaságát. Folytatva ezt a gondolatmenetet, Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa megerősítette, nemcsak hogy érdektelen a Zsil-völgyének gondjai iránt a jelenlegi kormány, de az előző kabinetek kezdeményezéseit is vakvágányra terelte, annak ellenére, hogy ezek a tervek segítették volna a térséget, hogy korszerű, 21. századi technológiával folytatni lehessen a szénbányászatot. Winkler Gyula beszélt az aktuális politikai kérdésekről, valamint ismertette a május 25-én sorra kerülő Európai Parlamenti választás célkitűzését. „2012-ben a helyi választások alkalmával a lupényi magyarságnak sikerült visszaszerezni a nyolc évvel korábban elvesztett önkormányzati képviseletet, viszont később a parlamenti választásokon sokkal gyengébben eredményt mutattunk fel itt Lupényban, de általában Hunyad megyében is. Célkitűzésünk, hogy Lupényban és az egész megyében a legutóbbi önkormányzati választás eredményét érjük el májusban, bizonyítva ezáltal közösségünk erejét” – fogalmazott Winkler Gyula. A közgyűlést Dezméri István ügyvezető elnök vezette, meghívottként részt vett és beszédet mondott Széll Lőrinc, a Megyei Képviselők Tanácsának elnöke. Benedekfi Dávid önkormányzati képviselő, a lupényi RMDSZ szervezet elnökének tevékenységi beszámolóját egyöntetűen fogadta el a közgyűlés és újabb két év bizalmat szavazott meg a régi-új elnöknek. Az új választmány fiatalodott, ugyanakkor a közgyűlés módosította a városi szervezet működési szabályzatát. Ennek értelmében négy körzetet hoznak létre, amelyeknek felelőse lesz, a körzetesítés célja, hogy elősegítse a kapcsolattartást minden egyes magyar családdal, nagyobb támogatást szerezve ezáltal a közösségépítő kezdeményezéseknek.
Közlemény
Erdély.ma,
„A dél-erdélyi szórványközösségek számára példaértékű a lupényi magyar közösség helytállása, konok küzdelme a megmaradás érdekében. Ez a közösség azért dolgozik, hogy a fontos magyar intézményeket, az iskolát, az egyházakat, a civil szervezeteket megtartsa abban az egységben, szolidaritásban, amely mindig is jellemezte a Zsil-völgyi bányavidéket” – fogalmazott Winkler Gyula szombaton délután Lupényban, ahol az RMDSZ helyi szervezetének tisztújító közgyűlését tartották. Az RMDSZ megyei elnöke kitért a térség gazdasági helyzetére, rámutatva arra, hogy a nagy parlamenti többséggel rendelkező, kormányzó Szociál-Liberális Szövetség nem tudott olyan intézkedéseket meghozni, amely új munkahelyeket teremtve, javítva az infrastruktúrát, stabilizálta volna Zsil-völgyének gazdaságát. Folytatva ezt a gondolatmenetet, Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa megerősítette, nemcsak hogy érdektelen a Zsil-völgyének gondjai iránt a jelenlegi kormány, de az előző kabinetek kezdeményezéseit is vakvágányra terelte, annak ellenére, hogy ezek a tervek segítették volna a térséget, hogy korszerű, 21. századi technológiával folytatni lehessen a szénbányászatot. Winkler Gyula beszélt az aktuális politikai kérdésekről, valamint ismertette a május 25-én sorra kerülő Európai Parlamenti választás célkitűzését. „2012-ben a helyi választások alkalmával a lupényi magyarságnak sikerült visszaszerezni a nyolc évvel korábban elvesztett önkormányzati képviseletet, viszont később a parlamenti választásokon sokkal gyengébben eredményt mutattunk fel itt Lupényban, de általában Hunyad megyében is. Célkitűzésünk, hogy Lupényban és az egész megyében a legutóbbi önkormányzati választás eredményét érjük el májusban, bizonyítva ezáltal közösségünk erejét” – fogalmazott Winkler Gyula. A közgyűlést Dezméri István ügyvezető elnök vezette, meghívottként részt vett és beszédet mondott Széll Lőrinc, a Megyei Képviselők Tanácsának elnöke. Benedekfi Dávid önkormányzati képviselő, a lupényi RMDSZ szervezet elnökének tevékenységi beszámolóját egyöntetűen fogadta el a közgyűlés és újabb két év bizalmat szavazott meg a régi-új elnöknek. Az új választmány fiatalodott, ugyanakkor a közgyűlés módosította a városi szervezet működési szabályzatát. Ennek értelmében négy körzetet hoznak létre, amelyeknek felelőse lesz, a körzetesítés célja, hogy elősegítse a kapcsolattartást minden egyes magyar családdal, nagyobb támogatást szerezve ezáltal a közösségépítő kezdeményezéseknek.
Közlemény
Erdély.ma,
2014. február 11.
Történelemóra másként
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár.
Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon.
A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó.
A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá.
Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról.
Péter Beáta
Székelyhon.ro,
2014. május 15.
120 éves az újszentesi gyülekezet
Mindeddig megsegített Minket az Úr!” Sámuel I. 7, 12.
Krisztusban szeretett Testvéreink!
Közel három héttel ezelőtt ünnepeltük Jézus Krisztus halálból való feltámadását.
Az üdvözítő Jézus, a mi Urunk és megváltónk, már keresztre feszítésekor széttárta kezeit, hogy borzalmas kínjai közepette is magához öleljen. Széttárt, kiterjesztett kezekkel, a kereszt fájdalmas magasságában is, minket áldott, értünk imádkozott. Életünk minden pillanatában kinyújtja lelki kezét, hogy az Ő áldó, mennyei kezét bármikor megfoghassuk, amikor szenvedünk, gyászolunk, vigasztalanok, reménytelenek vagyunk, amikor a bűn meggyötör.
Megfogva az Ő kezeit, tudjuk csak megfogni egymás kezeit is, hogy örömben vagy nehézségben, testvérekként élhessük életünk, Anyaszentegyházunk közösségében!
Mennyei Atyánk gondoskodott arról, hogy 120 esztendővel ezelőtt létrejöhessen, Anyaszentegyházának újszentesi gyülekezete. 1891-ben Szentes városából ide települt le 133 család, 768 református keresztyén. A letelepedés után három évvel 1894-ben megalakult a Vadászerdői Református Egyházközség. Az első istentiszteleteket egy magtárban tartották, majd 1902-ben hozzákezdtek a Bánság egyik legszebb neogótikus templomának építéséhez, melyet 1903-ban szenteltek fel. Az idők sodrásában megrongálódott templomot többször javították, nagyobb felújítási munkálatot 1991-ben a Község százéves évfordulójára végeztünk. A teljes külső és belső felújítását a templom felszentelésének százéves évfordulójára végeztük el 2003-ban, amikor az orgonát, és a parókiát is felújítottuk. Egyházunk, templomunk, hitünk és nemzeti hovatartozásunk megerősített védőbástyájaként kínálja fel a lehetőséget a találkozásokra, egymásra találásra, lelki megerősödésre.
2014. május 18-án délben 12 órakor kezdődő istentiszteleten adunk hálát mennyei Atyánk gondviselő kegyelméért, áldásaiért, melyekben részesítette a gyülekezetet az elmúlt 120 esztendőben és imádkozó lélekkel, hittel és élő reménységgel, EGYÜTT kérjük az Ő megtartó kegyelmét, áldását jelenünkre és jövendőnkre.
„Mindeddig megsegített Minket az Úr!”
A hálaadó istentiszteleten igét hirdet Főtiszteletű Csűri István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Püspöke.
Amikor megszólal templomunk harangjainak hívó szava, jertek el, térjetek be e Szent Védőbástya hajlékába, nyerjetek vigasztalást, élő reménységet! EGYÜTT adjunk hálát mennyei Atyánknak gondviselő szeretetéért!
Szeretettel hívjuk és várjuk Testvéreinket május 18-án délben, 12 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletre és az ezt követő szeretetvendégségre!
Atyafiúi szeretettel,
Szűcs András Ottó lelkipásztor. Nyugati Jelen (Arad)
Mindeddig megsegített Minket az Úr!” Sámuel I. 7, 12.
Krisztusban szeretett Testvéreink!
Közel három héttel ezelőtt ünnepeltük Jézus Krisztus halálból való feltámadását.
Az üdvözítő Jézus, a mi Urunk és megváltónk, már keresztre feszítésekor széttárta kezeit, hogy borzalmas kínjai közepette is magához öleljen. Széttárt, kiterjesztett kezekkel, a kereszt fájdalmas magasságában is, minket áldott, értünk imádkozott. Életünk minden pillanatában kinyújtja lelki kezét, hogy az Ő áldó, mennyei kezét bármikor megfoghassuk, amikor szenvedünk, gyászolunk, vigasztalanok, reménytelenek vagyunk, amikor a bűn meggyötör.
Megfogva az Ő kezeit, tudjuk csak megfogni egymás kezeit is, hogy örömben vagy nehézségben, testvérekként élhessük életünk, Anyaszentegyházunk közösségében!
Mennyei Atyánk gondoskodott arról, hogy 120 esztendővel ezelőtt létrejöhessen, Anyaszentegyházának újszentesi gyülekezete. 1891-ben Szentes városából ide települt le 133 család, 768 református keresztyén. A letelepedés után három évvel 1894-ben megalakult a Vadászerdői Református Egyházközség. Az első istentiszteleteket egy magtárban tartották, majd 1902-ben hozzákezdtek a Bánság egyik legszebb neogótikus templomának építéséhez, melyet 1903-ban szenteltek fel. Az idők sodrásában megrongálódott templomot többször javították, nagyobb felújítási munkálatot 1991-ben a Község százéves évfordulójára végeztünk. A teljes külső és belső felújítását a templom felszentelésének százéves évfordulójára végeztük el 2003-ban, amikor az orgonát, és a parókiát is felújítottuk. Egyházunk, templomunk, hitünk és nemzeti hovatartozásunk megerősített védőbástyájaként kínálja fel a lehetőséget a találkozásokra, egymásra találásra, lelki megerősödésre.
2014. május 18-án délben 12 órakor kezdődő istentiszteleten adunk hálát mennyei Atyánk gondviselő kegyelméért, áldásaiért, melyekben részesítette a gyülekezetet az elmúlt 120 esztendőben és imádkozó lélekkel, hittel és élő reménységgel, EGYÜTT kérjük az Ő megtartó kegyelmét, áldását jelenünkre és jövendőnkre.
„Mindeddig megsegített Minket az Úr!”
A hálaadó istentiszteleten igét hirdet Főtiszteletű Csűri István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Püspöke.
Amikor megszólal templomunk harangjainak hívó szava, jertek el, térjetek be e Szent Védőbástya hajlékába, nyerjetek vigasztalást, élő reménységet! EGYÜTT adjunk hálát mennyei Atyánknak gondviselő szeretetéért!
Szeretettel hívjuk és várjuk Testvéreinket május 18-án délben, 12 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletre és az ezt követő szeretetvendégségre!
Atyafiúi szeretettel,
Szűcs András Ottó lelkipásztor. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 10.
Nevelők dicsérete
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 19.
Nagy sikert aratott Majláthfalvi Napok
Történetének leggazdagabb programja
Majláthfalván a több mint 4 évtizede folyó, többször is nevet változtatott falunapok rendezvénysorozata talán soha nem volt még ennyire változatos, tartalmas, mint idén. Augusztus 12-én, kedden a Tanyaszínház előadásával indult. Ezen egy ókori darabot elevenítetek fel átdolgozott, modern változatban, amit a gyermekekkel együtt mintegy 100 személy tekintett meg. Ezt követően, a helybeli gazdák jóvoltából, a színművészeti főiskola hallgatói közös, hangulatos vacsorán vettek részt, ahol mindnyájan jól érezték magukat.
Templombúcsú, koszorúzás
Csütörtökön a Nagyboldogasszony nevére felszentelt helybeli katolikus templomban 18 órakor kezdődött a búcsúi ünnepélyes szentmise, amit ft. Máthé Zoltán temesvár-mehalai káplán celebrált 8 katolikus pap és egyházi méltóság, illetve a nagyszámú hívek jelenlétében. Az ünnepélyes szertartás után az I. világháborúban elesett majláthfalvi hősöknek, a főutcán lévő emlékművénél ft.
Miklós Csaba plébános vezetésével imádkoztak, nt. Baracsi Levente református lelkipásztor áldást mondott rá, majd a majláthfalvi RMDSZ részéről Sipos György megyei tanácsos és Andresz József elnök, a Vingai Polgármesteri Hivatal nevében Ioan Sorin Negrei polgármester, a Pro Majlát Egyesület nevében Kaslik András elnök és Bányai Eliza iskolaigazgató, a katolikus egyháztanács részéről Szécsi Ferenc és Tarkó László, a Majláthfalvi Gazdák nevében Molnár András és Molnár András, míg a Majláthfalvi Önkéntes Tűzoltó Egyesület részéről Nyári István és Banianschi György helyezték el az emlékmű talapzatára a kegyelet koszorúit. Ezt követően, 19 órától a Magyar Continental Singers egyházzenei koncertjét tartották a kultúrotthonban, ahol a helybeli és környékbeli érdeklődők mellett simonyifalvi, sőt Bihar megyei vendégek is megjelentek. A modern koreográfiával, megvilágítással előadott egyházzenei művek igen nagy sikert arattak az erdélyi turné első előadásán, a majláthfalvi kultúrotthonban, ahonnan mindenki feltöltődve tért haza. Pénteken, Nagyboldogasszony ünnepén 10 órától a templomban a helybeli hívek számára tartottak búcsúi szentmisét.
Ünnepi műsor a nyári színpadon
Szombaton a néptánccsoportoknak a helybeli iskolában történt fogadása idején a nagyzerindi református egyházközség 9 fős fúvószenekara nt. Dénes József lelkipásztor vezetésével, Sipos György megyei tanácsos nyomában zenélve vonult a főutcán, ahol térzenét adott, majd az iskolaudvaron előadott csárdásokkal teremtette meg a hangulatot az utána következett néptáncgálához. Miután az utolsó néptánccsoportok is megérkeztek, a mindenkori műsorvezető, Matekovits Mihály megyei RMPSZ-elnök felvezetésével, a házigazda Százszorszép néptánccsoport által hordozott majláthfalvi lobogó nyomában, fúvószenekar kíséretében vonultak a kultúrotthon udvarán lévő szabadtéri színpadhoz. Mielőtt bevonultak volna, csoportonként körcsárdást, majd frissest jártak. A szabadtéri színpadról Matekovits Mihály műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, név szerint megemlítve Ioan Sorin Negrei polgármester, Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester, illetve Király András oktatási államtitkár neveit. Közülük elsőként a polgármestert, Ioan Sorin Negreit kérte a színpadra, aki köszöntötte a vendégeket, a fellépőket, mindenkinek jó szórakozást kívánt, megnyitva a rendezvényt. Miután a műsorvezető örömének adott hangot, amiért 11 néptánccsoport kíván fellépni a matematikai pontossággal összeállított műsorban, bekonferálta az első fellépőt, a kisebbik házigazda, Csipkebokor gyermektánccsoportot, amelyiknek a 7 párja Halál Rajmond és Halál Henrietta koreográfiájára széki táncokat adott elő, nagy sikerrel. Utánuk a nagyzerindi Ibolya tánccsoport Szilágyi András koreográfiájára, Kiss-Gáll Csilla vezetésével bemutatott szilágysági táncainak tapsolhatott a közönség. A műsorvezető külön tapsot kért az együttesvezető, Kiss-Gáll Csilla tiszteletére, aki azért nem tudott jelen lenni, mert a második gyermekének a keresztelőjére készült. Ezt követően Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök a színpadról elmondott köszöntőjében az Arad megyei magyar kulturális élet kiemelkedő eseményeként értékelte a Majláthfalvi Napokat, amelyeket példaértékű módon, a helybeli közösség immár 4 évtizede folyamatosan szervez. Ehhez a munkához kívánt további sok sikert, kitartást, köszönetet mondva vezetőiknek. A továbbiakban a pécskai Búzavirág kiscsoportja, a Boglárka, Engi Márta és Bartok Debóra betanításával felcsíki táncokat adott elő azon a színpadon, ahol valamikor a szüleik, sőt a nagyszüleik is táncoltak. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport – Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára – ropogós dél-alföldi táncát ünnepelte a közönség. Király András oktatási államtitkár köszöntőjében az 1819-ben alapított faluközösségnek a hagyományőrzésben megmutatkozó élni akarását méltatta. Az egyházára és az iskolájára támaszkodó közösség 1977 óta fogyatkozik, de e két pillérre támaszkodva, igyekszik megtartani értékeit. Az összefogással történő értékmentéshez kívánt további sok sikert, lelkierőt. Utána újra a pécskai Boglárka 7 párja lépett a színpadra, ahol szatmári lassú, csárdás és frisses táncukat vastaps kísérte. A tapsvihar azonban a helybeli Százszorszép tánccsoportnak a Bagi Ferenc és Orbán László által koreografált, igen lendületes délalföldi és mezőségi táncai után tört ki. A fiúk igen látványosan forgatták a lányokat, maradandó élményt nyújtva. Utánuk a vingai Liliacul bánsági román táncai, majd 10 leány körtánca, illetve a nagycsoport 5 párja által, Mihai Gheorghe betanításával előadott román táncok kaptak nagy tapsot. A simonyifalvi Leveles tánccsoport 9 párja Farkas Tamás koreográfiájára tetszetősen járta a szatmári táncait. Utánuk újra az ágyai Tőzike, majd a nagyiratosi Rozmaring aratott sikert a szatmári táncaival, utóbbiakat Király Sándor és Papp Johanna tanították be. Az ünnepi programba stílusváltást hozott a Majláthfalvi Nyugdíjasok Dalárdájának a fellépése, akik Bányai Mónika betanításával, közreműködésével népdalokat, magyar nótákat énekeltek vastaps közepette. Utánuk a vingai Bălgărce bolgár néptánccsoport Adrian Cosilcov betanításával pergő ritmusú balkáni táncokat mutatott be, a magyar közönségnek is tetszetős ruhákban – a lányok ruháinak a díszítőelemei igen sok magyaros vonást tartalmaztak. Majd a simonyifalvi Leveles 8 párja adta elő eredeti kalotaszegi ruhába, az onnan származó táncát. Sipos György megyei tanácsos, majláthfalvi nagygazda a színpadról mondott köszönetet a fellépett fiataloknak és koreográfusaiknak, vezetőiknek, kiemelve az évtizedek óta műsorvezetőként közreműködő Matekovits Mihály és Kiss Anna munkáját. Zárszavában a rendezvénysorozat támogatásáért köszönetet mondott Arad Megye Tanácsának, a Vingai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, valamint a majláthfalvi gazdáknak. A néptáncgála végét, egyben csattanóját a Százszorszép együttesnek a Bagi Ferenc és Orbán László által betanított marosszéki táncai képezték, amelyeknek a gyors ritmusa, a lányok szemet gyönyörködtető kiforgatása magával ragadta a közönséget.
A néptánc után a sepsiszentgyörgyi Insect hármasának paródiával fűszerezett dalai szórakoztatták a közönséget, majd a 4+2 Aszinkron zenekar közreműködésével szabadtéri bál következett.
Közös vacsora, köszönet
Ezzel párhuzamosan, a szervezők a sportteremben vacsorát adtak a vendégek és a meghívottak tiszteletére. A mulatós alaphangot itt is a nagyzerindi fúvószenekar indulói, magyar nótái adták meg. Vacsora előtt nt. Dénes József lelkipásztor monda el az asztali áldást, majd Sipos György megyei tanácsos köszöntötte a vendégeket, a színpadon már említettek mellett kiemelve Almási Vince kisiratosi polgármester és Halai János alpolgármester, valamint Kocsik József AMMGE-elnök és Horváth Imre alelnök neveit, majd újra köszönetet mondott a támogatóknak, Arad Megye Tanácsának, a Vngai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, a majláthfalvi gazdáknak és mindazoknak, akik a szervező-, illetve a kifogástalan ellátásban végzett munkájukkal járultak hozzá a több mint 4 évtizedes történetének leggazdagabb programjával megszervezett Majláthfalvi Napok sikeréhez. Az együtt, jó hangulatban elköltött vacsora után még sokáig beszélgettek, nótáztak, megalapozva a Majláthfalvi Napok további sikeres rendezvényeit.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)
Történetének leggazdagabb programja
Majláthfalván a több mint 4 évtizede folyó, többször is nevet változtatott falunapok rendezvénysorozata talán soha nem volt még ennyire változatos, tartalmas, mint idén. Augusztus 12-én, kedden a Tanyaszínház előadásával indult. Ezen egy ókori darabot elevenítetek fel átdolgozott, modern változatban, amit a gyermekekkel együtt mintegy 100 személy tekintett meg. Ezt követően, a helybeli gazdák jóvoltából, a színművészeti főiskola hallgatói közös, hangulatos vacsorán vettek részt, ahol mindnyájan jól érezték magukat.
Templombúcsú, koszorúzás
Csütörtökön a Nagyboldogasszony nevére felszentelt helybeli katolikus templomban 18 órakor kezdődött a búcsúi ünnepélyes szentmise, amit ft. Máthé Zoltán temesvár-mehalai káplán celebrált 8 katolikus pap és egyházi méltóság, illetve a nagyszámú hívek jelenlétében. Az ünnepélyes szertartás után az I. világháborúban elesett majláthfalvi hősöknek, a főutcán lévő emlékművénél ft.
Miklós Csaba plébános vezetésével imádkoztak, nt. Baracsi Levente református lelkipásztor áldást mondott rá, majd a majláthfalvi RMDSZ részéről Sipos György megyei tanácsos és Andresz József elnök, a Vingai Polgármesteri Hivatal nevében Ioan Sorin Negrei polgármester, a Pro Majlát Egyesület nevében Kaslik András elnök és Bányai Eliza iskolaigazgató, a katolikus egyháztanács részéről Szécsi Ferenc és Tarkó László, a Majláthfalvi Gazdák nevében Molnár András és Molnár András, míg a Majláthfalvi Önkéntes Tűzoltó Egyesület részéről Nyári István és Banianschi György helyezték el az emlékmű talapzatára a kegyelet koszorúit. Ezt követően, 19 órától a Magyar Continental Singers egyházzenei koncertjét tartották a kultúrotthonban, ahol a helybeli és környékbeli érdeklődők mellett simonyifalvi, sőt Bihar megyei vendégek is megjelentek. A modern koreográfiával, megvilágítással előadott egyházzenei művek igen nagy sikert arattak az erdélyi turné első előadásán, a majláthfalvi kultúrotthonban, ahonnan mindenki feltöltődve tért haza. Pénteken, Nagyboldogasszony ünnepén 10 órától a templomban a helybeli hívek számára tartottak búcsúi szentmisét.
Ünnepi műsor a nyári színpadon
Szombaton a néptánccsoportoknak a helybeli iskolában történt fogadása idején a nagyzerindi református egyházközség 9 fős fúvószenekara nt. Dénes József lelkipásztor vezetésével, Sipos György megyei tanácsos nyomában zenélve vonult a főutcán, ahol térzenét adott, majd az iskolaudvaron előadott csárdásokkal teremtette meg a hangulatot az utána következett néptáncgálához. Miután az utolsó néptánccsoportok is megérkeztek, a mindenkori műsorvezető, Matekovits Mihály megyei RMPSZ-elnök felvezetésével, a házigazda Százszorszép néptánccsoport által hordozott majláthfalvi lobogó nyomában, fúvószenekar kíséretében vonultak a kultúrotthon udvarán lévő szabadtéri színpadhoz. Mielőtt bevonultak volna, csoportonként körcsárdást, majd frissest jártak. A szabadtéri színpadról Matekovits Mihály műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, név szerint megemlítve Ioan Sorin Negrei polgármester, Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök, aradi alpolgármester, illetve Király András oktatási államtitkár neveit. Közülük elsőként a polgármestert, Ioan Sorin Negreit kérte a színpadra, aki köszöntötte a vendégeket, a fellépőket, mindenkinek jó szórakozást kívánt, megnyitva a rendezvényt. Miután a műsorvezető örömének adott hangot, amiért 11 néptánccsoport kíván fellépni a matematikai pontossággal összeállított műsorban, bekonferálta az első fellépőt, a kisebbik házigazda, Csipkebokor gyermektánccsoportot, amelyiknek a 7 párja Halál Rajmond és Halál Henrietta koreográfiájára széki táncokat adott elő, nagy sikerrel. Utánuk a nagyzerindi Ibolya tánccsoport Szilágyi András koreográfiájára, Kiss-Gáll Csilla vezetésével bemutatott szilágysági táncainak tapsolhatott a közönség. A műsorvezető külön tapsot kért az együttesvezető, Kiss-Gáll Csilla tiszteletére, aki azért nem tudott jelen lenni, mert a második gyermekének a keresztelőjére készült. Ezt követően Bognár Levente RMDSZ-megyei elnök a színpadról elmondott köszöntőjében az Arad megyei magyar kulturális élet kiemelkedő eseményeként értékelte a Majláthfalvi Napokat, amelyeket példaértékű módon, a helybeli közösség immár 4 évtizede folyamatosan szervez. Ehhez a munkához kívánt további sok sikert, kitartást, köszönetet mondva vezetőiknek. A továbbiakban a pécskai Búzavirág kiscsoportja, a Boglárka, Engi Márta és Bartok Debóra betanításával felcsíki táncokat adott elő azon a színpadon, ahol valamikor a szüleik, sőt a nagyszüleik is táncoltak. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport – Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára – ropogós dél-alföldi táncát ünnepelte a közönség. Király András oktatási államtitkár köszöntőjében az 1819-ben alapított faluközösségnek a hagyományőrzésben megmutatkozó élni akarását méltatta. Az egyházára és az iskolájára támaszkodó közösség 1977 óta fogyatkozik, de e két pillérre támaszkodva, igyekszik megtartani értékeit. Az összefogással történő értékmentéshez kívánt további sok sikert, lelkierőt. Utána újra a pécskai Boglárka 7 párja lépett a színpadra, ahol szatmári lassú, csárdás és frisses táncukat vastaps kísérte. A tapsvihar azonban a helybeli Százszorszép tánccsoportnak a Bagi Ferenc és Orbán László által koreografált, igen lendületes délalföldi és mezőségi táncai után tört ki. A fiúk igen látványosan forgatták a lányokat, maradandó élményt nyújtva. Utánuk a vingai Liliacul bánsági román táncai, majd 10 leány körtánca, illetve a nagycsoport 5 párja által, Mihai Gheorghe betanításával előadott román táncok kaptak nagy tapsot. A simonyifalvi Leveles tánccsoport 9 párja Farkas Tamás koreográfiájára tetszetősen járta a szatmári táncait. Utánuk újra az ágyai Tőzike, majd a nagyiratosi Rozmaring aratott sikert a szatmári táncaival, utóbbiakat Király Sándor és Papp Johanna tanították be. Az ünnepi programba stílusváltást hozott a Majláthfalvi Nyugdíjasok Dalárdájának a fellépése, akik Bányai Mónika betanításával, közreműködésével népdalokat, magyar nótákat énekeltek vastaps közepette. Utánuk a vingai Bălgărce bolgár néptánccsoport Adrian Cosilcov betanításával pergő ritmusú balkáni táncokat mutatott be, a magyar közönségnek is tetszetős ruhákban – a lányok ruháinak a díszítőelemei igen sok magyaros vonást tartalmaztak. Majd a simonyifalvi Leveles 8 párja adta elő eredeti kalotaszegi ruhába, az onnan származó táncát. Sipos György megyei tanácsos, majláthfalvi nagygazda a színpadról mondott köszönetet a fellépett fiataloknak és koreográfusaiknak, vezetőiknek, kiemelve az évtizedek óta műsorvezetőként közreműködő Matekovits Mihály és Kiss Anna munkáját. Zárszavában a rendezvénysorozat támogatásáért köszönetet mondott Arad Megye Tanácsának, a Vingai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, valamint a majláthfalvi gazdáknak. A néptáncgála végét, egyben csattanóját a Százszorszép együttesnek a Bagi Ferenc és Orbán László által betanított marosszéki táncai képezték, amelyeknek a gyors ritmusa, a lányok szemet gyönyörködtető kiforgatása magával ragadta a közönséget.
A néptánc után a sepsiszentgyörgyi Insect hármasának paródiával fűszerezett dalai szórakoztatták a közönséget, majd a 4+2 Aszinkron zenekar közreműködésével szabadtéri bál következett.
Közös vacsora, köszönet
Ezzel párhuzamosan, a szervezők a sportteremben vacsorát adtak a vendégek és a meghívottak tiszteletére. A mulatós alaphangot itt is a nagyzerindi fúvószenekar indulói, magyar nótái adták meg. Vacsora előtt nt. Dénes József lelkipásztor monda el az asztali áldást, majd Sipos György megyei tanácsos köszöntötte a vendégeket, a színpadon már említettek mellett kiemelve Almási Vince kisiratosi polgármester és Halai János alpolgármester, valamint Kocsik József AMMGE-elnök és Horváth Imre alelnök neveit, majd újra köszönetet mondott a támogatóknak, Arad Megye Tanácsának, a Vngai Polgármesteri Hivatalnak, a Pro Majlát Egyesületnek, a majláthfalvi gazdáknak és mindazoknak, akik a szervező-, illetve a kifogástalan ellátásban végzett munkájukkal járultak hozzá a több mint 4 évtizedes történetének leggazdagabb programjával megszervezett Majláthfalvi Napok sikeréhez. Az együtt, jó hangulatban elköltött vacsora után még sokáig beszélgettek, nótáztak, megalapozva a Majláthfalvi Napok további sikeres rendezvényeit.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)
2014. augusztus folyamán
Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)
2014. október 25.
A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. december 2.
Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknapon
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)
Arad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága
Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható.
Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is.
Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel.
Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is.
Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”.
A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg.
Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve.
Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette.
1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg.
A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya.
Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. március 6.
Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Cintos
Marosbogáttól délre, az ózdi patak torkolatánál fekszik. Régen Jacinthus, Acintus, Acintos néven is előfordult. 1358-ban Lajos király Visegrádról rendeli, hogy Domokos erdélyi püspököt Acinthos birtokába visszahelyezzék. 1469-ben Báthori István erdélyi fejedelem Budáról rendeli a kolozsmonostori konventnek, hogy Baska Balázst a budai vár provisorát és Jakeh Lászlót több jószágokkal együtt Jacinthus birtokába beiktassa. 1495-ben Acintost a szebeni királybíró, Altenburg Tamás özvegye veszi meg más jószágokkal együtt. 1615. november 10-én Bethlen Gábor Acintost több Alsófehér és Torda megyei faluval együtt 10 000 forintért inscribálja Szilvási Boldizsárnak. A továbbiakban Oroszi, Szentjakab, Péterlaka és Bogáttal együtt egy birtokos kezén forog. Lakóinak száma: 70 magyar, 560 román, 45-50 cigány és zsidó, kik 149 házban 2323 hold földterületről éltek, melyből 1254 hold jó minőségű szántó és 383 hold kaszáló. Ugyanitt báró Kemény Gerő szépen berendezett gazdaságot működtetett igen jó cukorrépa termeléssel.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Cintos
Marosbogáttól délre, az ózdi patak torkolatánál fekszik. Régen Jacinthus, Acintus, Acintos néven is előfordult. 1358-ban Lajos király Visegrádról rendeli, hogy Domokos erdélyi püspököt Acinthos birtokába visszahelyezzék. 1469-ben Báthori István erdélyi fejedelem Budáról rendeli a kolozsmonostori konventnek, hogy Baska Balázst a budai vár provisorát és Jakeh Lászlót több jószágokkal együtt Jacinthus birtokába beiktassa. 1495-ben Acintost a szebeni királybíró, Altenburg Tamás özvegye veszi meg más jószágokkal együtt. 1615. november 10-én Bethlen Gábor Acintost több Alsófehér és Torda megyei faluval együtt 10 000 forintért inscribálja Szilvási Boldizsárnak. A továbbiakban Oroszi, Szentjakab, Péterlaka és Bogáttal együtt egy birtokos kezén forog. Lakóinak száma: 70 magyar, 560 román, 45-50 cigány és zsidó, kik 149 házban 2323 hold földterületről éltek, melyből 1254 hold jó minőségű szántó és 383 hold kaszáló. Ugyanitt báró Kemény Gerő szépen berendezett gazdaságot működtetett igen jó cukorrépa termeléssel.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
2015. március 23.
Idei örökségőrzők
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a hétvégén került sor az Örökségünk őrei program harmadik évadjának záró momentumára. A programot három évvel ezelőtt indította az RMDSZ identitásőrző és közösségépítő céllal. A dévai magyar iskolaközpont elsők közt kapcsolódott be a Hegedűs Csilla RMDSZ kulturális főtitkár-helyettes által kezdeményezett és Winkler Gyula EP képviselőtámogatásával zajló programba. Térségünkből az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és nagyenyedi Bethlen kollégium csatlakozott a mozgalomhoz. Az eredményes tevékenység láttán pedig idén a Communitas Alapítvány is a támogatandó programok sorába emelte a fiatalok örökségőrző mozgalmát – ismertette a történetet Kun Gazda Kinga Viola tanárnő, aki házigazdaként köszöntötte az évadzáró bemutatóra érkezetteket.
Winkler Gyula EP képviselő pedig büszkeséggel értékelte az örökségőrző program eredményeit. – Elsősorban büszke vagyok arra, hogy létezik egy ilyen mozgalom, amit itt Hunyad megyében, Bethlen Gábor fejedelem szülőházának tövében indítottunk útjára, és ami azóta folyamatosan terebélyesedik, olyannyira, hogy ma már Brassótól Temesvárig, Aradtól Medgyesig léteznek örökbefogadott műemlékek és vannak olyan fiatalok, akik az iskolai tananyag mellett, azzal együtt szívják magukba a műemlékek tiszteletét, szeretetét, a hagyományok, a magyar nyelv ismeretét. És büszke vagyok arra, hogy ebben nekem is szerepem van, nem csupán a mozgalom elindításában, hanem annak folytonosságában, fenntartásában is – fogalmazott Winkler Gyula képviselő.
A köszöntők után került sor az idei csapatok bemutatkozására. Elsőként a tordosi református templomot örökbefogadó hetedikesek vonultak színre, tömören ismertetve a számos tudós lelkipásztor, köztük Sipos Pál matematikus életének, munkásságának fontos színterét. Bár a diákok némileg szabadkozva ígérték, hogy jövőre „alaposabban előkészített” bemutatóval állnak az érdeklődők elé, idei történelmi ismertetőjükkel már jó példát mutattak azon társaiknak, akik a verseny hevében néha nagyobb hangsúlyt fektettek a saját tevékenységük bemutatására, mint a műemlék népszerűsítésére.
Szintén példaértékű volt a Vármegyeház őreinek bemutatója. A ma már tizenegy-, tizenkettedikes diákok három évvel ezelőtt fogadták örökbe a dévai vármegyeházat, mindhárom évadban kitartva védencük mellett. Végzősökként, ezúttal versenyen kívül mutatták be hároméves tevékenységüket, mellyel a „Hamupipőke sorba szorított gyönyörű műemléképületet” sikerült ország-világ előtt ismertté tenni. Legfontosabb megvalósításaik között sorolták a magyar, román és angol nyelven megszerkesztett Wikipédia oldalt, a szintén háromnyelvű ismertető CD kiadását, illetve a műemlék előtti téren újraültetett fenyőfájukat, melynek elődjét ismeretlen tettesek kitörték. Mint kiderült, tevékenységük sokféle tapasztalattal járt, amit kellő humorral és fiatalos nyitottsággal raktároztak el, magukkal vive Ady Endre sorait, bízva az új lángok, új hitek, új eszmék erejében.
Kiegyensúlyozott, komoly, szép bemutatóval ismertették védencük történetét és annak ápolását, népszerűsítését célzó tevékenységüket a dévai református templom őrei is. A kilencedikes diákok tavaly ősszel fogadták örökbe a templomot, és a néhány hónap alatt igyekeztek minél szorosabbra fűzni kapcsolatukat a műemléképülettel, illetve a gyülekezettel, jelenlétükkel, szerepléseikkel gazdagítva a templomi rendezvényeket.
A szászvárosi római katolikus templom és kolostor őrei idén a templom védőszentjének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek életét bemutató előadással készültek, illetve röviden ismertették a templom történetét és a kolostor épületében működő Szent Erzsébet gyermekotthont. S bár tavalyi előadásuk emlékezetesebbre sikeredett, a diákok és osztályfőnökük, Kásler Enikő kitartása és munkája mindenképp elismerést érdemel.
Szintén az örökségőrző program „öreg harcosaiként” léptek színre a piski Fáy Béla-kastély őrei, akik az utolsó percben döntötték el, hogy idén is beszállnak a versenybe. Citrom show címen bemutatott hosszas és szórakoztató előadásukkal, a piski arborétum megvédését ábrázoló fiktív jelenettel, az ötletes kisfilmmel és reklámokkal, lazaságukkal többször is mosolyt csaltak a közönség arcára.
A Déva várát örökbefogadó kilencedikesek sajátos szövegváltozatban adták elő Kőműves Kelemen legendáját, majd a vár népszerűsítését szolgáló tevékenységeik bemutatása idején a Kőnig Frigyes rajzai alapján készült animációs kisfilmmel jelenítették meg a dévai vár 1849 előtti állapotát.
A bemutatók sorát a szászvárosi vártemplom őrei zárták, akik két esztendeje fogadták örökbe védencüket. Bemutatójukból kiderült: élő kapcsolatot sikerült kialakítani a kis létszámú szászvárosi gyülekezettel és a teljes helyi magyar közösséggel. A 800 éves műemléképület népszerűsítésében sem volt hiba: a diákok világhálót, sajtót, nyomdát igénybe véve ismertették a templomot. Hétvégi bemutatójukon Reményik Sándor és Jékely Zoltán verseire építve, árnyjátékkal jelenítették meg a templom építését és mai állapotát. A legfiatalabb versenyzők sorait gyarapító nyolcadikosoknak nem csupán a csapat szintjén sikerült jó közösséget kovácsolniuk, de maguk mellé állították szüleiket és a bemutató alkalmával nekik szurkolt a közönség jelentős része, köztük a szászvárosi gyülekezet képviselői és azok az osztálytársak is, akik kiszorultak a csapatból. A jól megérdemelt vastaps némileg már elővetítette a zsűrizés eredményét.
A zsűri idén, a korábbi évektől eltérően csupán három tagot számlált. – Szerettük volna, ha idén is közöttünk van Hegedűs Csilla kulturális főtitkárhelyettes, a mozgalom kezdeményezője, illetve Dézsi Attila a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia volt elnöke és Széll Lőrinc, a megyei ifjúsági hatóság vezetője. Sajnos, különböző elfoglaltságok miatt egyikük sem tudta elfogadni meghívásunkat. A zsűri tagja volt azonban Winkler Gyula EP képviselő, valamint Dezméri István megyei RMDSZ ügyvezető elnök is, akik egyrészt külső szemlélőként értékelhették a diákok bemutatóját, másrészt a mozgalom támogatóiként rálátással bírtak az egész éves tevékenységre – fogalmazott a zsűri elnöke, Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. Elmondta: a csapatok rangsorolásában figyelembe vették a diákok által e tanév folyamán kifejtett műemlék-népszerűsítő tevékenységet, továbbá azt is, hogy a csapat tagjai mennyire ismerik védenceik történetét, mennyire kötődnek az épülethez. – Természetesen elbírálási szempont volt az is, hogy a bemutató során a csapatok mennyire tudják eladni a portékájukat, de figyeltünk a beszédre, az öltözködésre, az egységes felállásra is – mondta a zsűri elnöke.
A testület döntése alapján a következőképpen rangsorolódtak a csapatok: harmadik helyezést és egyben a tanintézmény által felajánlott egynapos nagyenyedi kirándulást nyert a dévai református templom őreinek csapata. Második helyezést és az ifjúsági hatóság által felajánlott kosztesdi hétvégét nyert a Fáy Béla-kastély és arborétum őreinek csapata. Az első helyet pedig a szászvárosi vártemplom őrei nyerték el, s ezzel együtt háromnapos brüsszeli tanulmányútra kaptak meghívást Winkler Gyula EP-képviselőtől.
– Számomra nagy öröm az, hogy immár harmadik éve sikerült megszervezni ezt a versenyt az iskolánkban, és bár az első évi lelkesedés kicsit alább hagyott, a megszólított 7–12 -es évfolyamok mindegyike idén is részt vállalt e mozgalomban. Diákjaink sok más elfoglaltságuk mellett lelkesen tevékenykedtek az örökbefogadott műemlékek népszerűsítésében, és ez dicséretes. Továbbá el kell mondanom: különleges örömmel töltött el az a tény, hogy a vármegyeház őrei, akik két évvel ezelőtt nyerték meg a fődíjat, tavaly is, idén is bemutatták tevékenységüket, ráadásul ezúttal versenyen kívül. Ez számomra azt bizonyítja, hogy bár természetesen a meghirdetett díjaknak nagy a motiváló ereje, nem ez az egyetlen mozgatórugója a mozgalomnak. És emiatt bízom abban, hogy iskolánkban van jövője az örökségünk őrei programnak – fogalmazott a versenyt követően Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban a hétvégén került sor az Örökségünk őrei program harmadik évadjának záró momentumára. A programot három évvel ezelőtt indította az RMDSZ identitásőrző és közösségépítő céllal. A dévai magyar iskolaközpont elsők közt kapcsolódott be a Hegedűs Csilla RMDSZ kulturális főtitkár-helyettes által kezdeményezett és Winkler Gyula EP képviselőtámogatásával zajló programba. Térségünkből az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és nagyenyedi Bethlen kollégium csatlakozott a mozgalomhoz. Az eredményes tevékenység láttán pedig idén a Communitas Alapítvány is a támogatandó programok sorába emelte a fiatalok örökségőrző mozgalmát – ismertette a történetet Kun Gazda Kinga Viola tanárnő, aki házigazdaként köszöntötte az évadzáró bemutatóra érkezetteket.
Winkler Gyula EP képviselő pedig büszkeséggel értékelte az örökségőrző program eredményeit. – Elsősorban büszke vagyok arra, hogy létezik egy ilyen mozgalom, amit itt Hunyad megyében, Bethlen Gábor fejedelem szülőházának tövében indítottunk útjára, és ami azóta folyamatosan terebélyesedik, olyannyira, hogy ma már Brassótól Temesvárig, Aradtól Medgyesig léteznek örökbefogadott műemlékek és vannak olyan fiatalok, akik az iskolai tananyag mellett, azzal együtt szívják magukba a műemlékek tiszteletét, szeretetét, a hagyományok, a magyar nyelv ismeretét. És büszke vagyok arra, hogy ebben nekem is szerepem van, nem csupán a mozgalom elindításában, hanem annak folytonosságában, fenntartásában is – fogalmazott Winkler Gyula képviselő.
A köszöntők után került sor az idei csapatok bemutatkozására. Elsőként a tordosi református templomot örökbefogadó hetedikesek vonultak színre, tömören ismertetve a számos tudós lelkipásztor, köztük Sipos Pál matematikus életének, munkásságának fontos színterét. Bár a diákok némileg szabadkozva ígérték, hogy jövőre „alaposabban előkészített” bemutatóval állnak az érdeklődők elé, idei történelmi ismertetőjükkel már jó példát mutattak azon társaiknak, akik a verseny hevében néha nagyobb hangsúlyt fektettek a saját tevékenységük bemutatására, mint a műemlék népszerűsítésére.
Szintén példaértékű volt a Vármegyeház őreinek bemutatója. A ma már tizenegy-, tizenkettedikes diákok három évvel ezelőtt fogadták örökbe a dévai vármegyeházat, mindhárom évadban kitartva védencük mellett. Végzősökként, ezúttal versenyen kívül mutatták be hároméves tevékenységüket, mellyel a „Hamupipőke sorba szorított gyönyörű műemléképületet” sikerült ország-világ előtt ismertté tenni. Legfontosabb megvalósításaik között sorolták a magyar, román és angol nyelven megszerkesztett Wikipédia oldalt, a szintén háromnyelvű ismertető CD kiadását, illetve a műemlék előtti téren újraültetett fenyőfájukat, melynek elődjét ismeretlen tettesek kitörték. Mint kiderült, tevékenységük sokféle tapasztalattal járt, amit kellő humorral és fiatalos nyitottsággal raktároztak el, magukkal vive Ady Endre sorait, bízva az új lángok, új hitek, új eszmék erejében.
Kiegyensúlyozott, komoly, szép bemutatóval ismertették védencük történetét és annak ápolását, népszerűsítését célzó tevékenységüket a dévai református templom őrei is. A kilencedikes diákok tavaly ősszel fogadták örökbe a templomot, és a néhány hónap alatt igyekeztek minél szorosabbra fűzni kapcsolatukat a műemléképülettel, illetve a gyülekezettel, jelenlétükkel, szerepléseikkel gazdagítva a templomi rendezvényeket.
A szászvárosi római katolikus templom és kolostor őrei idén a templom védőszentjének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek életét bemutató előadással készültek, illetve röviden ismertették a templom történetét és a kolostor épületében működő Szent Erzsébet gyermekotthont. S bár tavalyi előadásuk emlékezetesebbre sikeredett, a diákok és osztályfőnökük, Kásler Enikő kitartása és munkája mindenképp elismerést érdemel.
Szintén az örökségőrző program „öreg harcosaiként” léptek színre a piski Fáy Béla-kastély őrei, akik az utolsó percben döntötték el, hogy idén is beszállnak a versenybe. Citrom show címen bemutatott hosszas és szórakoztató előadásukkal, a piski arborétum megvédését ábrázoló fiktív jelenettel, az ötletes kisfilmmel és reklámokkal, lazaságukkal többször is mosolyt csaltak a közönség arcára.
A Déva várát örökbefogadó kilencedikesek sajátos szövegváltozatban adták elő Kőműves Kelemen legendáját, majd a vár népszerűsítését szolgáló tevékenységeik bemutatása idején a Kőnig Frigyes rajzai alapján készült animációs kisfilmmel jelenítették meg a dévai vár 1849 előtti állapotát.
A bemutatók sorát a szászvárosi vártemplom őrei zárták, akik két esztendeje fogadták örökbe védencüket. Bemutatójukból kiderült: élő kapcsolatot sikerült kialakítani a kis létszámú szászvárosi gyülekezettel és a teljes helyi magyar közösséggel. A 800 éves műemléképület népszerűsítésében sem volt hiba: a diákok világhálót, sajtót, nyomdát igénybe véve ismertették a templomot. Hétvégi bemutatójukon Reményik Sándor és Jékely Zoltán verseire építve, árnyjátékkal jelenítették meg a templom építését és mai állapotát. A legfiatalabb versenyzők sorait gyarapító nyolcadikosoknak nem csupán a csapat szintjén sikerült jó közösséget kovácsolniuk, de maguk mellé állították szüleiket és a bemutató alkalmával nekik szurkolt a közönség jelentős része, köztük a szászvárosi gyülekezet képviselői és azok az osztálytársak is, akik kiszorultak a csapatból. A jól megérdemelt vastaps némileg már elővetítette a zsűrizés eredményét.
A zsűri idén, a korábbi évektől eltérően csupán három tagot számlált. – Szerettük volna, ha idén is közöttünk van Hegedűs Csilla kulturális főtitkárhelyettes, a mozgalom kezdeményezője, illetve Dézsi Attila a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia volt elnöke és Széll Lőrinc, a megyei ifjúsági hatóság vezetője. Sajnos, különböző elfoglaltságok miatt egyikük sem tudta elfogadni meghívásunkat. A zsűri tagja volt azonban Winkler Gyula EP képviselő, valamint Dezméri István megyei RMDSZ ügyvezető elnök is, akik egyrészt külső szemlélőként értékelhették a diákok bemutatóját, másrészt a mozgalom támogatóiként rálátással bírtak az egész éves tevékenységre – fogalmazott a zsűri elnöke, Kocsis Attila Levente iskolaigazgató. Elmondta: a csapatok rangsorolásában figyelembe vették a diákok által e tanév folyamán kifejtett műemlék-népszerűsítő tevékenységet, továbbá azt is, hogy a csapat tagjai mennyire ismerik védenceik történetét, mennyire kötődnek az épülethez. – Természetesen elbírálási szempont volt az is, hogy a bemutató során a csapatok mennyire tudják eladni a portékájukat, de figyeltünk a beszédre, az öltözködésre, az egységes felállásra is – mondta a zsűri elnöke.
A testület döntése alapján a következőképpen rangsorolódtak a csapatok: harmadik helyezést és egyben a tanintézmény által felajánlott egynapos nagyenyedi kirándulást nyert a dévai református templom őreinek csapata. Második helyezést és az ifjúsági hatóság által felajánlott kosztesdi hétvégét nyert a Fáy Béla-kastély és arborétum őreinek csapata. Az első helyet pedig a szászvárosi vártemplom őrei nyerték el, s ezzel együtt háromnapos brüsszeli tanulmányútra kaptak meghívást Winkler Gyula EP-képviselőtől.
– Számomra nagy öröm az, hogy immár harmadik éve sikerült megszervezni ezt a versenyt az iskolánkban, és bár az első évi lelkesedés kicsit alább hagyott, a megszólított 7–12 -es évfolyamok mindegyike idén is részt vállalt e mozgalomban. Diákjaink sok más elfoglaltságuk mellett lelkesen tevékenykedtek az örökbefogadott műemlékek népszerűsítésében, és ez dicséretes. Továbbá el kell mondanom: különleges örömmel töltött el az a tény, hogy a vármegyeház őrei, akik két évvel ezelőtt nyerték meg a fődíjat, tavaly is, idén is bemutatták tevékenységüket, ráadásul ezúttal versenyen kívül. Ez számomra azt bizonyítja, hogy bár természetesen a meghirdetett díjaknak nagy a motiváló ereje, nem ez az egyetlen mozgatórugója a mozgalomnak. És emiatt bízom abban, hogy iskolánkban van jövője az örökségünk őrei programnak – fogalmazott a versenyt követően Kocsis Attila iskolaigazgató.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. április 18.
Gyors megoldást a Mikó-ügyre
Minél előbb meg kell oldani a Székely Mikó Kollégium ügyét – mondta Trócsányi László magyar igazságügyi miniszter tegnap, miután a romániai magyar felsőoktatásról és az egyházi restitúciós kérdésekről tájékozódott. Trócsányi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem meghívására érkezett Kolozsvárra, egyházi vezetőkkel találkozott, és látogatást tett magyar felsőoktatási intézményekben.
Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, Bálint Benczédi Ferenccel, a Magyar Unitárius Egyház püspökével, Csűri Istvánnal, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökével és Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel folytatott megbeszélései után elmondta: az egyházi vezetők aggodalmukat fejezték ki a visszaszolgáltatási folyamatban felmerülő késedelmek, valamint amiatt, mert úgy érzik, hogy egyes visszaadott egyházi ingatlanok esetében az egyházak is jogtalanul áldozatul esnek a romániai korrupcióellenes küzdelemnek. Erre példa a Székely Mikó Kollégium ügye. A romániai magyar egyházfők attól tartanak, hogy a restitúciós problémák további egyházi ingatlanokat is érinthetnek. Olyan szimbolikus jelentőségű ingatlanokról van szó, mint a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium vagy a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár.
Trócsányi László látogatást tett az RMDSZ kongresszusán is, és úgy tapasztalta, a restitúció kérdése a romániai magyar politikusokat is nagyfokú aggodalommal tölti el. Ez olyan akut kérdés, amely megnehezíti a Románia és Magyarország közötti kapcsolatokat, és amelyet minél előbb rendezni szükséges – jelentette ki. Hozzátette: Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is folyik eljárás az ügyben, emellett a magyarországi egyházaknak is van érintettségük, és a magyar kormány is állást foglalt a kérdésben.
A miniszter tegnap látogatást tett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, s örömmel tapasztalta, hogy mind Csíkszeredában, mind Marosvásárhelyen, mind pedig Kolozsvárott megindultak az akkreditált magyar nyelvű képzések, hasonlóképpen a Partiumi Egyetemen Nagyváradon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Minél előbb meg kell oldani a Székely Mikó Kollégium ügyét – mondta Trócsányi László magyar igazságügyi miniszter tegnap, miután a romániai magyar felsőoktatásról és az egyházi restitúciós kérdésekről tájékozódott. Trócsányi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem meghívására érkezett Kolozsvárra, egyházi vezetőkkel találkozott, és látogatást tett magyar felsőoktatási intézményekben.
Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével, Bálint Benczédi Ferenccel, a Magyar Unitárius Egyház püspökével, Csűri Istvánnal, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökével és Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel folytatott megbeszélései után elmondta: az egyházi vezetők aggodalmukat fejezték ki a visszaszolgáltatási folyamatban felmerülő késedelmek, valamint amiatt, mert úgy érzik, hogy egyes visszaadott egyházi ingatlanok esetében az egyházak is jogtalanul áldozatul esnek a romániai korrupcióellenes küzdelemnek. Erre példa a Székely Mikó Kollégium ügye. A romániai magyar egyházfők attól tartanak, hogy a restitúciós problémák további egyházi ingatlanokat is érinthetnek. Olyan szimbolikus jelentőségű ingatlanokról van szó, mint a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium vagy a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár.
Trócsányi László látogatást tett az RMDSZ kongresszusán is, és úgy tapasztalta, a restitúció kérdése a romániai magyar politikusokat is nagyfokú aggodalommal tölti el. Ez olyan akut kérdés, amely megnehezíti a Románia és Magyarország közötti kapcsolatokat, és amelyet minél előbb rendezni szükséges – jelentette ki. Hozzátette: Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt is folyik eljárás az ügyben, emellett a magyarországi egyházaknak is van érintettségük, és a magyar kormány is állást foglalt a kérdésben.
A miniszter tegnap látogatást tett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, s örömmel tapasztalta, hogy mind Csíkszeredában, mind Marosvásárhelyen, mind pedig Kolozsvárott megindultak az akkreditált magyar nyelvű képzések, hasonlóképpen a Partiumi Egyetemen Nagyváradon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)