Erdély őrzi legépebben a reneszánsz tánckultúrát
Olyan történt a Szacsvay Akadémia történelmi moduljának zárórendezvényén, ami a sorozat több éves múltjában még nem fordult elő: a meghívott előadó táncra kelt. Felföldi László professzor, néprajzkutató ugyanis a zenéről és a táncról tartott prezentációt.
Az Ady Endre Középiskola dísztermében péntek este megjelent érdeklődőket Nagy Mihály Zoltán történész-levéltáros köszöntötte.
Bevezetőjében Felföldi László néprajzkutató, a Szegedi Tudományegyetem oktatója arra hívta fel a figyelmet: a tánc elsősorban mozgást jelent, függetlenül attól, hogy forgatjuk a párunkat, lassúzunk vagy keringünk vele, és része egy nagyobb egységnek, hiszen nincsen tánc zene nélkül, és sokszor szöveg nélkül se. Hozzátartozik az alkalomhoz illő viselet, a táncoló testnek dolgozik az agya, mozog az izomzata. A táncosokat tudás, lendület és akarat jellemzi, és az egész egy társadalmi, kulturális környezetbe van beágyazva, hiszen mindannyiunk viszonyulunk valahogy a tánchoz. Egy táncnak nincs ősbemutatója, igazából kritikai irodalma se, tiszavirág életű és valójában egy társadalmi demonstrációt szolgál, mégis kimondhatatlan szépségű, ahogy a kalotaszegi Mérán járják a legényest. A tánc az emberi kifejezésrendszer eleme, ott van a sportban, a játékban, a vallási szertartások gesztuskészletében, a harcművészetekben. Kommunikáció, hiszen valakinek szánjuk a táncmozdulatainkat, aki érti és értelmezi ezeket. Metafora, a hatása alá kerülünk. A társastánc szórakozás, mert a szabadidőnket töltjük ezzel, és az ünnep, a rítus meghatározója ahogyan táncolunk. A néptánc viszont nem szórakozás, hanem sokkal több ennél, maga az élet, a kettő elválaszthatatlan egymástól. Falusi környezetben az emberek tánc közben választanak párt maguknak, barátságok szövődnek közben, a jó zene finomítja az ízlést, és minden vidéknek megvan a saját maga esztétikája- magyarázta a meghívott.
Jellemzők
A táncművészet a 18-19. századi európai művészetelméleti gondolkodás terméke. Műfajait és formáit tekintve létezik művészi tánc (klasszikus balett, modern tánc és kortárs tánc) és használati tánc (néptánc, társastánc, színpadi néptánc). A 20. század második felében kijelölt antropológiai meghatározás szerint a tánc, mint strukturált, jelentéssel bíró, kulturálisan meghatározott, mozgásos kifejezési forma az emberi mozgásrendszerek egyike, a társadalmi kommunikáció eszköze. Sok mindenben hasonlít a beszélt nyelvhez, de mégsem azonos vele, illetve más mozgásrendszerekkel is van közös tulajdonsága. Azok a közös jellemzők, amelyek ma Európát egységes táncrégióvá teszik: a gazdag, nem-életkor-foglalkozás-társadalmi hovatartozás stb. szerint strukturált, átfogó történelmi táncdivatok által kialakított tánckészlet (körtánc, páros tánc, szóló stb.); a lábmozdulatok uralkodó volta, más régiók „kéz táncaival”, „váll-csípő táncaival” és „ülő-táncaival” szemben; a zene, szöveg és a tánc szoros kapcsolata, a közös metro-ritmikai és tempóbeli keret; a kifejezési formák (dráma, sport, játék, tánc) csökkent szinkretizmusa, erős függetlenedési tendenciák; a rituális és szakrális funkció háttérbe szorulása, a tánc szekularizációjának és autonóm művészi formává válásának előrehaladott állapota. A kontinensen belül Dél-Kelet Európára jellemző a lánc- és körtáncok műfajának uralkodó volta, a kollektív, csoportos táncolásmód, a korlátozott egyéni, improvizációs lehetőség, Kelet-Európára a szóló férfi és páros táncok uralkodó volta, az egyéni előadásmód, szabad rögtönzés, a férfi és női mozgásanyag elkülönülése a páros táncokban, Nyugat-Európára a kollektív, térformációs páros táncok uralkodó volta (kadrillok, kontratáncok és a 19. századi divattáncok), illetve a csoportos, szabályozott táncolási mód, korlátozott mértékű egyéni improvizáció, és a nemek mozgásbeli elkülönülése minimális, míg az észak-európai szubarktikus területeken a pantomimikus, rituális szokás-komplexumok dominálnak, amelyek táncot is tartalmaznak, például az egykori lapp sámánszertatások, a zürjén táncos rítusok. Történelmi perspektívából nézve az európai hagyományos táncokról elmondható, hogy a középkorban a lánc- és körtáncok terjedtek el, a reneszánsz idején a forgó, forgatós szerelmi táncoknak volt a divatja, a barokk korban szabályozott, csoportos, tárformációs páros táncok voltak, majd következtek a 19. századi páros táncok, mint modern divattáncok.
Nemzeti táncok
Európa népei a 18-19. században táncaikban is igyekeztek megtalálni a csak rájuk jellemző, másoktól elütő vonásokat, mint nemzeti identitásuk jelvényeit: csárdás, walzer, polka, redovajka. Források híján az akkor „ősinek vélt” régies táncformákból hozták létre nemzeti táncaikat, történeti mítoszokkal vették körül azokat, s visszavetítették az illető nép történetének őskorába. Érdekes módon a reneszánsz tánckultúra megtermékenyítő hatása Erdélyben maradt fenn legépebb, s egyben sajátosan asszimilált formában. A paraszti tánckultúra lehetőségének keretén belül a legmagasabb fokra jutott el anélkül, hogy a leglényegesebb- az individuális műfajokra jellemző- jegyeit elveszítette volna- idézte Martin Györgyöt Felföldi László.
Keleti örökség
A magyar tánchagyomány keleti örökségnek mondható elemei az ugró-topogó-dobogó táncolásmód, a nyolcados lüktetésű tempo-guisto táncdallamok és a műfaji differenciálatlanság 20. századig való fennmaradása; a dramatikus-epikus tánc- és zenei formák egykori együttes megléte a magyar hagyományokban; a sámánszertartás emlékei gyermekfolklórban és a szokáshagyományban; a halottas táncok 20. századig fennmaradt gyakorlata. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Költségvetés: két RMDSZ-es javaslatot is elfogadtak a bizottságban
A parlament két házának költségvetési bizottságai pénteki együttes ülésükön elfogadták ugyan az RMDSZ-nek azt a javaslatát, hogy jövőre a jövedelemadó teljes egészében az önkormányzatok kasszájába kerüljön, de a plénumban a kormánytöbbség már nem valószínű, hogy megszavazza – mondta el hétfőn a Maszol megkeresésére Erdei Dolóczki István.
A képviselőház költségvetési bizottságának RMDSZ-es tagját arról a módosítási indítványról kérdeztük, amely értelmében 2018-ban a jövedelemadóból visszaosztott összeg 71,5 százalékról 100 százalékrra emelkedne. A javaslatról azt követően egyeztetett a parlament két házának egyesített költségvetési bizottsága, hogy a jövedelmi adó 16-ról 10 százalékra csökkent, s ezáltal jelentős bevételtől esnek el az önkormányzatok.
A bizottsági ülésen a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR), a Népi Mozgalom Pártja (PMP) és Eugen Teodorovici PSD-s szenátor is támogatta az RMDSZ indítványát.
Erdei Dolóczki István elmondta, a testületben olyannyira nem volt konszenzus, hogy csak egy kormánypárti szenátor átszavazásával dőlt el a kérdés, de másfél órás további tárgyalás után is felmerült, hogy újra szavazzanak. A képviselő szerint ugyanakkor ez a siker nem jelent garanciát: a parlamenti szavazáskor a többség nem fogja támogatni a javaslatot.
„Sajnos van erre esély, pedig ez sok település számára kiesést jelent, és már elindított beruházásokat kompromittálhat” – fogalmazott Erdei Dolóczki, aki ugyanakkor megnyugtatónak tartja, hogy konszenzus van az önkormányzatoknak tervezett biztonsági hálóról. Ennek értelmében mindenki meg fogja kapni azt a minimális összeget, amiből megél, ha fejlődni ugyan nem is tud.
A képviselő beszámolt arról is, sikerült átvinniük egy másik fontos módosítási javaslatot. Mint azt korábban felvázolta a Maszolnak, az önkormányzatoknál a költségvetés-kiegészítést követően levonják az év utolsó napján meglévő többletet, ez pedig probléma, hiszen gyakran célirányos összegekről, önrészek későbbi befizetésére félretett pénzekről van szó, amelyek így hátrányt jelentenek a költségvetés kiszámításában.
Az RMDSZ ezért javasolta, hogy az első félév után újraszámolják a költségvetés kiegyenlítését, és ha még mindig van többlet, akkor abból vonják ki az európai és romániai projektek önrészeire félretett összegeket. Ezt a javaslatot a bizottság konszenzussal fogadta el.
A 2018-as költségvetés tervezetének vitáját hétfőn kezdi el együttes ülésen a képviselőház és a szenátus. Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Mintegy 30 tűzoltó oltja a lángokat egy nagymajtényi gázszondánál
Tűz ütött ki vasárnapról hétfőre virradóan egy gázszondánál Nagymajtény településen. A helyszínre több mint 30 tűzoltót vezényeltek ki, hogy megfékezzék a lángokat, nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek a Szatmár megyei katasztrófavédelmi felügyelőség szóvivője, Adriana Pop. Az idézett forrás szerint nagy a tűz, a lángok néhány méterig az égbe csaptak, azonban a balesetnek nincsenek áldozatai, és nem áll fenn annak a veszélye sem, hogy a tűz átterjedjen a településen található lakóházakra. 34 tűzoltó próbálja megfékezni a lángokat, egy SMURD rohammentős csapat is a helyszínre érkezett, hogy szükség esetén azonnal orvosi segítséget nyújthassanak. Agerpres; Transindex.ro

Cikkelyenként fogadták el
Cikkelyenként elfogadta tegnap a parlament plénuma a 2018-as költségvetés tervezetét. A tervezetet a költségvetési bizottságok által jóváhagyott formában szavazták meg, csak azt a módosító javaslatot utasították el, amelynek értelmében 71,5 százalékról 100 százalékra nőtt volna a jövedelemadóból a helyi önkormányzatoknak visszaosztott összeg aránya. Ezt a javaslatot az RMDSZ terjesztette elő arra hivatkozva, hogy a jövedelemadó 16 százalékról 10 százalékra csökkentésével jelentős bevételtől esnek el az önkormányzatok. A végleges szavazásra a tervek szerint még ezen a héten sor kerül. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sikeres karácsonyváró összejövetel Lippán
Szerdán tartotta évzáró ülését a lippai Degré Alajos Olvasókör, amelynek a tagjai a Hildegardis-ház nagytermében gyűltek össze, ahol Czernák Ferenc körvezető üdvözölte a szép számú egybegyűltet, majd főhajtást kezdeményezett az elhunyt I. Mihály király tiszteletére.
Ezt követően Simó Lúcia Luca-napi szokásokból, hagyományokból mutatott be igen érdekes összeállítást. Az Olvasókörben kifejtett eddigi odaadó munkáját Czernák Ferenc köszönte meg egy emléklap kíséretében. A továbbiakban Czernák Ferenc tartott előadást a karácsony történetéről, jelentőségéről. Mondandóját Dsida Jenő, Pósa Lajos, Weöres Sándor, Juhász Gyula, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és József Attila költeményeinek a megszólaltatásával színesítette.
Ezt követően Krajcsik Mária elbeszéléséből idézett részleteket Détári Katalin, Igna Ilona, Gulácsi András, Gurmai András és Veres Ildikó.
Közösen elénekelték a Mennyből az angyal kezdetű karácsonyi éneket, az évzáró ülés szeretetvendégséggel, baráti hangulatban, hosszan tartó beszélgetéssel zárult. A sikeres évzáró ülésért köszönet jár Woonert Lorándnak, aki ezúttal is kiváló házigazdának bizonyult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Többszörös jubileumot ünnepeltek
Valódi örömvasárnap Ágyán
Amint azt a Hitélet rovatunkban is meghirdettük, az ágyai református gyülekezetben a település fennállásának 840. évfordulója, a reformáció 500. évfordulóján, a református templom építésének 280. évfordulója alkalmából, illetve a külső- és belső felújítás befejezése okán, december 17-én, vasárnap 16 órától hálaadó istentiszteletet tartottak. Az alkalom ünnepélyességét nagyban emelte, bensőségessé tette az ágyai egyesített református-baptista kórusnak a szolgálata Erdős Bálint polgármester vezényletével, amihez zenei aláfestéssel szolgált villanyorgonán a fia, Erdős Attila. Ezt követően Módi Kinga tiszteletes asszony vezetésével a gyermekkórus szolgált.
Igehirdetés, köszöntők
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke Jakab levele 3. fejezetének 13., 17., illetve 18. verséből kiindulva az igaz Istenhitből származó békesség, illetve szeretet fontosságát ecsetelte Ágya fennállásának a 840. évfordulójával, a templom építésének a 280. évfordulójával, illetve a példás összefogás jóvoltából megvalósulhatott külső és belső felújítás kapcsán. Mert Isten áldása csakis azokon a közösségeken teljesülhet ki, amelyeknek a tagjai Istennel és egymással békességben, szeretetben élnek.
A továbbiakban nt. Módi József esperes, ágyai lelkipásztor köszönte meg az igei szolgálatát ft. Csűry István püspöknek, egyben köszöntötte a püspök urat elkísérő kedves feleségét is. Köszöntötte a nagyváradi Continuo régizene együttes tagjait, Venter Miklós egyházmegyei főgondnokot és feleségét, Brittich Erzsébet és Ódry Mária képzőművészeket, a megyéből érkezett lelkésztestvéreket és kedves feleségeiket, a gyülekezetek főgondnokait, gondnokait és presbitereit, valamint a gyülekezetek küldötteit. Köszöntötte ft. Gróza János kisjenői katolikus plébánost, aki kissé haza is érkezett, hiszen a templomban tartja a szentmiséit az ágyai katolikusok számára. Köszöntötte Faragó Péter parlamenti képviselőt, az RMDSZ Arad megyei elnökét, akinek megköszönte a gyülekezetnek nyújtott segítséget. Köszöntötte Horváth Leventét, a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnökét és feleségét. Köszöntötte Erdős Bálintot, Szintye község polgármesterét és feleségét. Egyben köszönetet mondott a településért tanúsított munkájáért, de megköszönte a vegyes kórus vezetésében vállalt munkáját is. Köszöntötte Kis Anikó iskolaigazgatót, a pedagógustestvéreket, minden résztvevőt. Megköszönte az Egyházügyi Államtitkárságnak és az Arad Megyei Tanácsnak a templom felújításához nyújtott támogatást, ugyanakkor az Egyházkerület vezetőségének és Király Andrásnak, a Szabadság-szobor Egyesület elnökének az ágyai pályázathoz csatolt jó ajánlást. Köszönet a brassói Espresso és a kisjenői Magnita cégeknek a támogatásért. Köszönetet mondott a kivitelező cég vezetőjének, Csapó Ferencnek és munkatársainak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet az esti szeretetvendégségre felajánlott adományokért Székely Attilának és feleségének Évának, valamint az adományozóknak. Köszönet a kórustagoknak, valamint a gyermekeknek a szolgálatért, a gyülekezet tagjainak a sokszor erejük felett vállalt segítségért. Köszönet Erdős Sándor főgondnoknak és Hadi László gondnoknak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet a tiszteletes asszonynak és a presbitérium minden tagjának a segítségért, illetve amiért munkatársakként tudnak szolgálni Isten dicsőségére.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-megyei elnök adott hangot ünnepváró, az ágyai gyülekezet reményteljes jövőjével kapcsolatos gondolatainak.
Horváth Levente, a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségi tagja, Venter Miklós egyházmegyei főgondnok, Erdős Bálint polgármester, Erdős Sándor ágyai főgondnok adtak hangot ünnepi gondolataiknak. Miután Ágya szülötte, Tiba Attila egyetemi tanársegéd, doktorandus hallgató nagy átéléssel szavalta el Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeményét, a nagyváradi Continuo zenekar adott élvezetes reneszánszzene-koncertet, amiért nt. Módi József esperes mondott köszönetet. Ezt követően virágcsokorral kedveskedett a püspöknének, a jelen volt lelkészfeleségeknek és lelkésznőknek, míg a férfi elöljáróknak az ágyai templomot ábrázoló egy-egy linómetszettel kedveskedett. Miután Hadi Sarolta elszavalta nt. Dénes Józsefnek az alkalomra írt, Megújult a templom című költeményét, a jelen lévő 11 lelkipásztor egy-egy igei köszöntőt intézett az egybegyűltekhez. Igei köszöntő helyett Erdős Bálint polgármester könnyekig meghatódva mondott köszönetet nt. Módi Józsefnek és felségének, Kinka asszonynak ágyai szolgálatuknak a 15 évéért, amikor sikerült lerombolniuk a felekezetek közé mások által húzott falat. Felekezeti hovatartozástól függetlenül, az ágyai reformátusokat, katolikusokat és baptistákat sikerült egyesíteniük a krisztusi szeretetben és lelki békességben.
A 90. zsoltár közös megszólaltatásával zárult ünnepi istentisztelettel kapcsolatban említésre méltó: sok más templommal ellentétben, az ágyaiban télen is nagykabát nélkül lehet részt venni az istentiszteleten. Nt. Módi József esperes vezetésével a presbitérium megépítette a fatüzelésű, befúvó rendszerrel működő, igen egyszerű és hatékony fűtőrendszert.
Kiállításmegnyitó, szeretetvendégség
Az istentisztelet után a teljesen megújult kultúrotthonban gyülekeztek, ahol nt. Módi József esperes a 84. zsoltár 2., 3., 4. és 5. verseiből ihletődve köszöntötte az egybegyűlteket, kérte fel Ódry Mária képzőművészt Brittich Erzsébet linómetszeteinek a méltatására. Az Arad megyei református templomokról készült 25 linómetszetének kiállítását, amiben a művész lelkének egy-egy darabkája rejlik. A megye espereseként azért érzi közel magához a templomokat, mert mindhez egy-egy gyülekezet társul, emberi arcok mosolyognak felénk. Nekik sokszor volt részük megpróbáltatásokban, de nagyon sok örömben is, mert mindben jelen van Isten is. Éppen ezért, a mai napról hazatérve, mindannyian vigyük magunkkal a hajlékainkba Istent is, aki a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozta fel értünk – mondta Módi József.
Ódry Mária képzőművész értékelőjén előrebocsátotta: amit ma a templomban látott és hallott, annyira megható volt, hogy keresgélni fogja a megfelelő szavakat. Advent III. vasárnapja külön öröm számára, a Jó Isten a tenyerén hordozza, amiért a maihoz hasonló örömben részesülhet.
Brittich Erzsébetet nem kellett bemutatnia, hiszen a linómetszetei mellett számos fafaragvány, szobor, nagyon sok költemény és keresztrejtvény is fűződik a nevéhez. Mindig ott van, ahol segíteni kell. A linómetszetei folytonos tanúságtételt jelentenek Isten hajlékai mellett, ahol a hívek egybegyűlnek. A 25 fekete-fehér linómetszetben közös a torony, ami messzire látszik, tehát igazodási irányt formál útjainkhoz. A kőből, téglából, fából és cserépből összeálló épület két imára összetett tenyeret formál, ami az égbe továbbítja földi imáinkat, hálánkat, amiért Isten fiaiként élünk.
Ezt követően Brittich Erszébet bevezette hallgatóságát a linómetszet-készítés titkaiba, az alkalmazott technikák szépségeibe.
A kiállításmegnyitó után a részt vevő híveket szeretetvendégségen a meghívottakat vacsorán látták vendégül. Az ágyai ünnepségsorozat szervezőinek, támogatóinak, a vendéglátásban segítőknek köszönet jár, amiért valódi örömvasárnapot szervezve, áldozatvállalásukkal, munkájukkal öregbítették az ágyai vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

„Azzal becsüljük meg a hősi halottak emlékét, ha nem térünk le az általuk megjelölt útról”
1989. december 15-én, pénteken délután hatalmas tömeg gyűlt össze a temesvári református templompalota bejárata előtt, magyarok, románok és más nemzetiségűek, reformátusok és a többi temesvári felekezet tagjai, hogy tiltakozzanak Tőkés László lelkész és családja kilakoltatása ellen. Ebből a tiltakozó megmozdulásból terebélyesedett ki a diktatúrát elsöprő temesvári népfelkelés, amelyet december 17–18-án sikertelenül próbált vérbe fojtani a kommunista elnyomó gépezet. Huszonnyolc esztendővel a temesvári forradalmi események kezdete után, az egykori harcostársak és emlékezők egy maroknyi csoportja, a református gyülekezet képviselői gyűltek össze a Mária téri református palota előtt, hogy fejet hajtsanak az 1989. decemberi hősi halottak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Fazakas Csaba, a temesvár-belvárosi református gyülekezet lelkipásztora és az egykori temesvári lelkipásztor, Tőkés László EP-képviselő, korábbi püspök üdvözölték. „Köszöntöm az 1989-es Emlékbizottság és a presbitérium tagjait, főgondnok urat, a Temesvár Társaság képviselőit, egykori harcostársaimat – mondta Tőkés László –, egy gondolattal szeretnék adózni a 89-es temesvári népfelkelés hősei, áldozatai emlékének. Azzal becsüljük meg őket, hogyha azért, amiért ők harcoltak és életüket áldozták, azért mi is tovább folytatjuk a küzdelmet. Ha letérünk arról az útról, amelyen ők áldozatukat bemutatták, akkor mi is méltatlanokká válunk irántuk és méltatlanukká válunk régi önmagunkhoz. Ez érvényes a temesvári gyülekezetre, amely 89-ben példát mutatott hitből, kitartásból, lelkesedésből és érvényes mindazokra, akik a régiek közül még itt vannak. Ilyen értelemben cselekvő módon emlékezzünk rájuk és nem siratva csupán, mint Krisztus urunkat a keresztfán, hanem mint akik együtt örvendeznek Krisztusban a feltámadáskor. Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet előttük” – mondotta Tőkés László, aki a jelenlevőkkel együtt imádkozott a temesvári mártírokért és megáldotta a megemlékezés résztvevőit.
A református palota falán lévő emléktábláknál elsőként Tőkés László volt királyhágómelléki püspök és Kovács Zoltán volt főgondok koszorúzott, majd a Temesvári Református Egyházmegye, a Belvárosi és az Új Ezredév egyházközség képviselői, az Érmihályfalvi Református Egyházközség,az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői helyezték el koszorúikat. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Üzenet Johannisnak „a kisebbségektől”
Egészen meglepő és szokatlan, hogy Klaus Johannis államfő vette a fáradságot, és a nemzeti kisebbségek napja alkalmával tegnap üzenetet küldött a Romániában élő, a többségi nemzettől eltérő etnikumú közösségeknek. Mindez nem semmi a részéről, hiszen az amúgy szász gyökerekkel rendelkező államfőnek egyáltalán nem szokása ilyen típusú „üdvözleteket” megfogalmazni: öt ujjunk is sok lenne ahhoz, ha netalán össze akarnánk számolni, milyen gyakorisággal méltatta a hazai nemzetiségeket arra – különösen bennünket, magyarokat, Erdély/Románia legnagyobb számú nemzeti közösségét–, hogy szóljon egy jó szót hozzájuk.
Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, közel három éves elnöki mandátuma alatt Klaus Johannis szinte egyetlen tartalmas, pozitív és őszinte üzenetet sem fogalmazott meg a magyar emberek irányába – legalábbis én nem emlékszem rá –, még nemzeti ünnepeink, például március 15-e kapcsán sem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy egy lépéssel is közeledne felénk. Jaj, igen, egyszer vette a fáradságot, s kisebb körutat tett Székelyföldön, de azt is többnyire politikai fogásként, a közeledő államelnök-választás perspektívájában, nagy valószínűséggel a szavazatszerzés reményében tette. Mintha szándékosan inkább a távolságtartást választotta volna, nehogy a többség véletlenül is számon kérje tőle, úgyszintén kisebbségitől, hogy túl kedves, előzékeny és engedékeny hasonszőrű társaival, s ezt politikai karrierje aztán megsínyledje. Ezért mostani üzenete is inkább formálisnak és protokollárisnak, mintsem őszintének érzékelhető: az államfő csupán egy kötelező feladatának tett eleget: ha már jogszabályt fogadtak el a Romániában élő nemzeti közösségek december 18-án tartandó ünnepnapjáról – amellyel tulajdonképpen az RMDSZ-nek a március 15-ét hivatalos ünneppé nyilvánító törvénykezdeményezését torpedózták meg, s így próbáltak kitérni annak felvállalása elől –, akkor tennie is kell valamit „a modellértékű” román nemzetiségpolitika látszatának fenntartása érdekében.
Johannis most is hozta a szokásos formáját: mint mindig ezúttal is tömör volt és velős. A nagy általánosságokon túl azonban igazából semmi olyat nem mondott, amit mi már milliószor ne hallottunk volna. Immár sokadszorra kifejezte elismerését a nemzeti kisebbségek iránt, hangsúlyozta az emberi jogok, a másság tiszteletben tartásának fontosságát és arra biztatott, őrizzük és adjuk tovább kultúránkat. Viszont az is egyértelműen lejött a szövegből és a „sorok mögül”, mindemellett ne tévesszük szem elől, hogy elsősorban román állampolgárok vagyunk, a román társadalom szerves részét képezzük. És mert a nemzeti kisebbségek jelentősen hozzájárultak a modern Románia fejlődéséhez, ezért az államfő azt is leszögezte: nem lenne természetes a nemzeti kisebbségek nélkül ünnepelni a román állam száz éves születésnapját.
Sokkal jobban örültem volna annak, ha Klaus Johannis ezen a napon inkább konkrét javaslatokkal áll elő, amelyek rólunk és nekünk szólnak, és ténylegesen lehetőséget teremtenek a román társadalmon belüli önmegvalósulásunknak, múltunk, hagyományaink és kultúránk szabad ápolásához, őrzéséhez, jövőnk szülőföldön való megalapozásának. És amelyek nyomán a romániai magyarság komfortérzete valóban javul, a többségi nemzet számára a szavakon és a leírt malaszton túl is, a gyakorlatban és a közgondolkodásban is elfogadottabbakká s egyenrangúakká válhatnak a Romániában államalkotó tényezőként élő őshonos, nem román nemzeti közösségek. Talán az államfőnek nem ártana időnként kicsit „átugrania” a szomszédba – ahova államelnökké választása óta egyszer sem tette a tiszteletét –, és ellesnie a pozitív példákat. A nemzetiségekért díjak tegnapi budapesti átadásán a magyar kormány képviselőinek beszédéből, többek között kiderült: nemzetiségeik (nem kisebbségeik!) identitása folyamatosan erősödik, számuk nő, intézményhálózatuk bővül, akárcsak az állami támogatások összege. A magyar Országgyűlés pedig néhány napja arról döntött, hogy 10-ről 15 százalékra emeli az iskolákban a nemzetiségi nyelvpótlék összegét, amely mintegy 15 ezer diák nevelését szolgálja...
Valami hasonló nekünk és a mi gyermekeiknek is jól fogna, nem? Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Ezért támogatta az RMDSZ a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvény módosítását
Az RMDSZ is megszavazta kedden a bírák és ügyészek jogállásáról szóló törvényt módosító tervezetet a szenátusban. Cseke Attila frakcióvezető szerint a törvénymódosítás az ügyészállam felszámolását célozza, és nem veszélyezteti a korrupcióellenes harcot.
A politikus a szavazás után közölte: a parlamentbe beérkező módosító indítványok számottevő részét a szakmai szervezetek kezdeményezték és tartották fenn, és a javaslatok többsége jól működő nyugat-európai modellt, tendenciát követ.
„Ezt a tendenciát bizonyítja az is, hogy sikerült megakadályoznunk, hogy a bírák és az ügyészek ne halmozhassák nyugdíjukat az állami szférából származó fizetéssel. A módosítások nem veszélyeztetik a korrupcióellenes harcot. Ezért az RMDSZ ma megszavazta a törvénymódosítást a végső döntéshozó szenátusban” – idézte a politikust az RMDSZ hírlevele.
Cseke Attila elmondta, az RMDSZ sem a képviselőházban, sem a szenátusban nem támogatta a tervezetnek azt az előírását, amely lehetővé tette volna, hogy egyszerre kapjanak fizetést és nyugdíjat azok a bírák és ügyészek, akiket nyugdíjazásukat követően tovább alkalmaznak. A képviselőházban nem, a végső döntést hozó szenátusban viszont sikerült elfogadtatnia az RMDSZ-nek a halmozás elleni érveit.
A szenátor kifejtette, a jogszabály értelmében még az államelnök sem szólhat bele a bírák és az ügyészek kinevezésének folyamatába: a bírákat és ügyészeket a Legfelsőbb Bírói Tanács nevezi ki. Az államelnök szerepe formális lett, a politikum nem szólhat egyáltalán bele ebbe. „Így a törvénymódosítás nemhogy politikai kontroll alá vonja az igazságszolgáltatást, hanem ellenkezőleg: függetleníti ezt” – magyarázta.
Eltávolítják a titkoszolgálatokat
Az RMDSZ szenátora hozzátette, a módosítások értelmében a titkosszolgálatoktól is függetlenedik az igazságszolgáltatás. Az ügyészi eljárásokat és bírói döntéseket nem sugallhatják vagy befolyásolhatják más intézmények, ezért a törvény ezután szigorúan bünteti, ha titkosszolgálati személyek megkörnyékezik a bírákat, ügyészeket. Emellett a bíráknak és ügyészeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy nem dolgoztak és nem dolgoznak együtt a titkosszolgálatokkal.
Cseke Attila kiemelte, a törvénymódosítás bevezeti: bármilyen együttműködési megállapodás, határozat, protokollum, amelyet a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) vagy egy titkosszolgálat ír alá az igazságszolgáltatásért felelős intézményekkel, közérdekű információnak számít, nyilvánosságra kell hozni. Ez azért fontos, hogy ne lehessen ezeket az információkat titkosítani, mint eddig.
„Nem korlátozza a korrupcióellenes harcot”
A politikus szerint a törvénymódosítás nem korlátozza a korrupcióellenes harcot. „Egyértelmű, mindenkire egyformán érvényes szabályozást fogadtunk el, amely a bírák és ügyészek karrierjének valós szétválasztását valósítja meg. Az ügyészek és a bírák egymástól függetlenek kell hogy legyenek, nem szólhatnak bele egymás tevékenységébe. Ez jelen pillanatban nincs így, ezért van szükség az igazságszolgáltatást működtető törvények módosítására” – jelentette ki.
Emlékeztetett, az ügyészek egyetlen jogállamban sem a bírói hatalom részei, Romániában mégis a teljes igazságszolgáltatási procedúra az ellenkezőjét sugallja: mintha az államot képviselő ügyész, a másik fél képviselője az ügyvéd fölött állna, a bíróval egy szinten. „Az ügyészeknek ugyanannyi joguk kell legyen, mint az ügyvédeknek” – hangsúlyozta.
Az elfogadott törvénymódosítás lehetőséget teremt a bírák és ügyészek felelősségre vonására súlyos gondatlanságból vagy rosszhiszeműségből eredő döntéseik miatt. Ha bizonyítottan egy bíró vagy ügyész mulasztásából szenved kárt egy romániai jogalany, az ügyben eljáró ügyészt vagy bírót felelősségre kell vonnia az államnak.
„Eddig az államnak nem volt kötelessége ezt megtenni, ezért nem alkalmazta. A károsult fél anyagi kárpótlásért az államhoz fordulhat, ezt követően az állam a pénzügyminisztériumon keresztül behajtja a jogalany kárát. Mindez bírósági eljáráson keresztül történik” – magyarázta a szenátor.
Fontos lesz a szakmai tapasztalat
Nyugat-európai modellt követ és a jobb szakmai felkészülést célozza, hogy a bírói és ügyészi képzést 2 évről 4 évre emelik, egy év gyakornokság helyett kettő lesz. A négyéves bírói és ügyészi képzés alatt, az egy éves elméleti képzés elvégzése után, félévente más-más jogi szakma területén kell gyakorlatot végezni.
„Az eddigi szabályozás szerint akár 25 éves korban is elérhető volt a bírói pálya. A válókereset tárgyalása például egyszerű pernek tűnhet, azt gondolnánk, ilyen esetben nem szükséges feltétlenül jelentős szakmai tapasztalat. Mégis az érintettek számára komoly következményekkel jár, azért fontos, hogy kellő tapasztalattal és rálátással rendelkező bíró ítélkezzen. A nyugat-európai államok többségében nemcsak a bíróvá válás korhatára jóval magasabb, 30–40 éves kora előtt senki nem léphet a pályára, de sok esetben több éves ügyvédi vagy ügyészségi előtapasztalatot is kérnek. Ez nem véletlen, hiszen az igazságügy szereplői, az ügyvédek, az ügyészek és a bírák közül ez utóbbiak azok, akiknek rangja és felelőssége a legnagyobb, hiszen ők ítélkeznek” – összegezte az RMDSZ szenátora. maszol.ro

Hiába a civilek, bírák és ügyészek tiltakozása – megszavazták a törvénymódosítást
Döntő házként megszavazta kedden a szenátus a bírák és ügyészek jogállásáról szóló, 2004/303-as törvényt módosító tervezetet, az indítványt 80 támogató szavazattal fogadták el.
A voksoláskor csak a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) és az RMDSZ szenátorai voltak az ülésteremben.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) törvényhozói még a szavazás előtt kivonultak a teremből, arra hivatkozva, hogy részt akarnak venni a két ház együttes ülésén, amelynek – a két házbizottság által jóváhagyott program szerint – 14 órakor kellett volna elkezdődnie. A PNL és az USR szenátorai csak az általuk benyújtott és az igazságügyi törvényekkel foglalkozó különbizottságban elutasított módosító javaslatok egy részét olvasták fel. A Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) szenátorainak tiltakozó akciója miatt pedig mintegy tíz percre megszakították a szenátus plenáris ülését, amelyen a bírók és ügyészek jogállásának módosításáról szóló törvénytervezetről vitáznak.
Călin Popescu-Tăriceanu felszólalása közben az USR szenátorai beálltak a házelnök háta mögé „Együtt az igazságszolgáltatásért” feliratú tábláikkal. Tăriceanu ekkor azt mondta, hogy amíg az USR-sek elfoglalják a helyüket, felfüggeszti az ülést, mivel azonban a tiltakozó szenátorok tíz perc után sem ültek le, a házelnök elrendelte a vita folytatását. Később, Şerban Nicolae szociáldemokrata párti szenátor javaslatára, többségi szavazattal a plénum úgy döntött, hogy meghosszabbítják az ülést addig, amíg a 2004/303-as törvényhez benyújtott minden módosító indítványt megvitatnak. A Nemzeti Liberális Párt és a Mentsétek meg Romániát Szövetség tiltakozott a döntés ellen, és bejelentették, hogy távoznak az ülésről, mivel jelen kívánnak lenni a két ház együttes ülésén.
Kivonult a szenátus plénumából a Népi Mozgalom Párt (PMP) is az igazságügyi törvények vitájáról, miután elutasították a párt elnökének, Traian Băsescunak azon javaslatát, hogy vegyék le a napirendi pontok közül az igazságügyi törvényeket. „Nem adtunk le egyetlen módosító javaslatot sem, hogy a Iordache bizottság ne mondhassa azt, hogy „elfogadtuk a módosításaikat”. Ez egy csapda volt, amit az ellenzéki pártoknak állítottak” – nyilatkozta Băsescu.
Amennyiben a parlament 2018 áprilisáig nem dönt az ártatlanság vélelméről szóló európai uniós irányelvnek a hazai törvénykezésbe való átültetéséről, a kormány sürgősségi rendelettel szabályozhatja ezt – nyilatkozta tegnap Tudorel Toader igazságügyi miniszter. Az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozó kormányzati források a miniszter nyilatkozatára reagálva azt állították, a kabinet nem fog sürgősségi rendeletet kiadni erről. Székely Hírmondó; Erdély.ma

Zöld utat adott a képviselőház oktatási bizottsága a marosvásárhelyi katolikus gimnázium megalapításának
Kedvezően véleményezte szerdán a képviselőház oktatási bizottsága a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium megalapításáról szóló tervezetet.
A magyar tannyelvű oktatási intézmény megalapítását jóváhagyó jelentést 18 támogató szavazattal és egy tartózkodással fogadták el a képviselők. – számol be az Agerpres. Az RMDSZ mellett a Szociáldemokrata Párt (PSD), a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) bizottsági tagjai is megszavazták azt. A Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Népi Mozgalom Párt (PMP) képviselői még a voksolás előtt elhagyták az üléstermet, arra hivatkozva, hogy részt akarnak venni a plénum munkálatain. Székelyhon.ro

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)

Magyar Sarok a magyar óvodáknak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) az erdélyi szakmai fejlesztési programsorozat keretében Óvodapedagógusok a gyermekközpontú óvodákban címmel szervezett szakmai konferenciát Nagyváradon december 16-án.
Az eseményen, még a konferenciák elkezdése előtt jelképesen átadták a magyar óvodáknak járó Magyar Sarok nevű fejlesztőcsomagot, amely készségfejlesztő játékokat, mesés- és mondókáskönyveket, Magyar Népmesék CD-t tartalmaz.
Az RMPSZ Arad megyei fiókját Tripon Ildikó óvónő, módszertani felelős képviselte, ő vette át jelképesen a fejlesztőcsomagot, és adta tovább a Kincskereső Óvodának.
A nagyváradi konferencián Arad megye 26 óvodája, valamint a Temes, Krassó-Szörény, Bihar és Szatmár megyei óvodák is megkapták a Magyar Sarok tartozékait.
A Kárpát-medencei óvodafejlesztési programban összesen 1500 magyar sarok kialakítását tette lehetővé a Nemzetpolitikai Államtitkárság. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazságügyi törvénycsomagról
Csoma Botond jogász, az RMDSZ parlamenti képviselője pontszerűen válaszolja meg az Eckstein-Kovács Péter véleményanyagában állítottakat. (Szabadság, 2017. december 16., Kérdések, válaszok meg egy kis nyelvészkedés – Véleményszilánkok az igazságügyi törvénycsomagról)
1. Állam-ügyészállam
Az a tény, hogy a Pallas Nagylexikon, az Oxford Dictionary vagy a Google sokunk jóbarátja nem definiálja az ügyészállamot, nem jelenti azt, hogy a politológiában nem létezik ez a fogalom. Az Egyesült Államokban, az akadémiai körökben igen élénk vita folyt a lehetséges ügyészállamról. Ez két esetben is felmerült, Richard Holbrooke volt diplomata és a Lewinsky-ügy kapcsán is megjelentek ilyenszerű vélemények.
Ugyancsak az ügyészállamnál maradva, Eckstein-Kovács Péter arról beszél, hogy a 24 órás fogvatartáson túl minden mást a bíróságnak jóvá kell hagynia. Nemcsak a fogvatartás intézményén keresztül kell megítélni ezt a helyzetet, hanem meg kell vizsgálni más elemeket is. Az ügyészség és a titkosszolgálatok közötti esetleges titkos, demokratikus szempontból átláthatatlan együttműködési megállapodások kapcsán felmerülhet az a kérdés, hogy az előbbi vajon nem jut-e túlzott befolyáshoz, amely ellentmondhat a hatalmi ágak szétválasztásának, és meghaladhatja a jogállamiság kereteit. Nyugati konszolidált demokráciákban, ahol komolyan veszik a hatalmi ágak között létező fékek és ellensúlyok rendszerét, elképzelhetetlen lenne, hogy egy vezető ügyész ne jelenjen meg egy parlamenti kivizsgáló bizottság előtt, és teljesen ignorálja a törvényhozó hatalmat.
Eckstein-Kovács Péter: „az ügyészek munkájának eredményességét/törvényességét a jogerős bírósági ítéletek minősítik: ha a vádlottakat felmentik, az azt jelenti, hogy az ügyészek rosszul végezték dolgukat. A DNA esetében a bíróságok által ítélettel »hitelesített« vádiratok aránya évek óta 90% körül volt. Ez nem tökéletes, de messze a nemzetközi átlag feletti eredmény.”
Bennem kételyek merülnek fel, amikor azt látom, hogy a bíróságok 90 százalékban a DNA-nak adnak igazat, ez az arány Európa nyugati felében 65-70 százalék. Ennyivel felkészültebbek lennének a romániai ügyészek nyugati kollégáikhoz képest? Ebben a tekintetben muszáj megemlíteni a Mikó-ügyet, amely nyilvánvaló justizmord (súlyos bírói tévedés), vagy más pereket, a Nagy Zsolt elleni eljárást például, ahol nagyon is vitatható bírói ítéletek születtek. A jogállamiság megszilárdításának szempontjából kifejezetten jónak tartom azt, hogy a bíróknak és ügyészeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy együttműködtek-e 1990 után a titkosszolgálatokkal. Tilos őket ügynökként beszervezni, és az esetleges megállapodások az ügyészségek és a titkosszolgálatok között közérdekű információnak minősülnek.
2. A 2004 évi 303. sz. törvény a bírók és ügyészek jogállásáról
Eckstein-Kovács Péter:„A 3§-ból törölték azt a kitételt, hogy az államelnök által kinevezett bírók függetlenek a törvény által meghatározott kereteken belül. A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit. Az ügyészek függetlenségének törlése utat nyit az ügyészek politikai alávetésének az Igazságügyi Minisztériumnak.”
A 3§ az ügyészek és nem a bírók függetlenségéről szól! Az ügyészek a tevékenységüket az Igazságügyi Minisztérium autoritása alatt fejtik ki, ez nem jelent alárendeltségi viszonyt (relaţii de subordonare), a minisztérium nem utasíthatja az ügyészeket, hogy ki ellen emeljenek, vagy ne emeljenek vádat, az autoritás szervezeti kérdésekre terjed ki. Nem mellékes, hogy az autoritás fogalmának bevezetésével nem történt semmi más, mint az, hogy a törvényt összhangba hozták az Alkotmány 132. cikkelyének első bekezdésével, amely így szól: „Procurorii îşi desfăşoară activitatea potrivit principiului legalităţii, al imparţialităţii şi al controlului ierarhic, sub autoritatea ministrului justiţiei.” (Az ügyészek a törvényesség, a részrehajlás mentesség és a hierarchikus ellenőrzés elvei szerint, az igazságügyi miniszter fennhatósága alatt fejtik ki tevékenységüket.) A demokratikus társadalmakban mindenhol különbség van az ügyészek és a bírák függetlenségi mértéke között, hiszen az előbbiek nem képezik a harmadik hatalmi ág, a bírói hatalom részét, és hierarchikus szervezetekben fejtik ki tevékenységüket.
Eckstein-Kovács Péter: „A továbbiakban megfosztották az államelnököt attól a jogától, hogy kinevezze az ügyészség vezetőit.”
A szenátusi vita előtt a speciális bizottság megszavazta, hogy az államfő egyszer visszautasíthat indokolt módon ügyészi kinevezési javaslatot.
Eckstein-Kovács Péter: „A 96§ olyan értelemben módosult, hogy az állam köteles viszontkeresettel fordulni a súlyos tévedésével vagy akaratlagosságával anyagi kárt okozó bírók és ügyészek ellen. Eddig a Legfelső Bírói Tanács (CSM) döntéskörébe tartozott, hogy megállapítsa a rosszhiszeműséget/súlyos tévedést, ami anyagi kárt okozott, vagy indokolt esetben megkeresse a bíróságot, hogy az állam által kifizetett kártérítést a vétkes bíróra hárítsa. Ez volt szerintem a helyes megoldás. A kötelezően beindítandó viszontkereset erősen elbátortalaníthatja az ítélkező bírókat, rendelkező ügyészeket.”
A bírák és ügyészek anyagi felelőssége nagyon szigorú feltételek között valósul meg. Az első feltétel az, hogy egy nemzetközi testület, mint például a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának, kártérítés kifizetésére kell ítélnie a román államot. Másodszor egy bírósági eljárás keretén belül meg kell állapítani, hogy az illető bíró vagy ügyész rosszhiszeműen járt el, vagy súlyos gondatlanságot követett el, és emiatt következett be a kár, amelyet az államnak ki kellett fizetni. A harmadik lépésben az államnak a Pénzügyminisztériumon keresztül pert kell indítania az illető ellen, hogy a kártérítést behajtsa. Tehát, három bírósági eljárásról van szó, ami elég komoly garanciát jelent a jogállamiság szempontjából, és nem állunk azzal szemben, hogy itt tulajdonképpen a bírák vagy az ügyészek megfélemlítése történt. Ami az anyagi felelősséget illeti, azt gondolom, hogy a jogállam szempontjából elfogadható, tekintve, hogy a bírák és ügyészek emberi sorsokról döntenek.
3. A 2004 évi 317. törvény a CSM szervezéséről és működéséről
Eckstein-Kovács Péter: „A 67§ első bekezdése létrehozza az Igazságügyi Felügyelet (Inspecție judiciară) új formáját: megalapít egy, a CSM-től függetlenül működő, bár szervezésileg odasorolt bűnüldözési struktúrát, amelyik a bírók és ügyészek által elkövetett bűncselekmények esetében nyomoznak. Jól mutatja a Iordache-bizottság ordas szándékát az, hogy eredetileg ezt a testületet az Igazságügyi Minisztérium alárendeltségébe kívánta volna létrehozni, ami még rosszabb döntés lett volna. Az elfogadott változat is rossz: ez kivonja a bírókat a DNA hatásköre alól, és egy maréknyi magisztrátusnak adja át a többi kolléga feletti nyomozás jogát.”
Ebben az esetben tárgyi tévedéssel állunk szemben. Az Igazságügy Felügyelet semmilyen bűnüldözési hatáskört nem kap. Az Igazságügy Felügyelet kizárólag szakmai ügyekben ellenőrizheti a bírákat és ügyészeket, és fegyelmi ügyekben járhat el. A bírák és ügyészek által elkövetett korrupciós bűncselekményeket továbbra is a DNA vizsgálja, az igazságszolgáltatással kapcsolatos bűncselekmények vizsgálására létrehoztak egy részleget az Általános Ügyészségen belül, a főügyész közvetlen alárendeltségében. A politikumnak semmilyen befolyása nincs erre a testületre.
Eckstein-Kovács Péter: „Jogállaminak nem minősíthető az a módosítás, ami szerint a vezető ügyészi beosztásokra való pályázás mellőzi az eddig kötelező írásbeli próbát, márpedig a régi rómaiak is tudták, hogy scripta manent.”
Vezető ügyészi beosztásokra csak olyan ügyészek pályázhatnak, akik komoly régiséggel rendelkeznek, nem tegnap léptek be a rendszerbe, az interjúkat nem politikusok tartják, hanem a Legfelső Bírói Tanács.
4. A büntetőjogot és -eljárást módosító javaslatokat
nem elemezném, mert még nincsenek végleges javaslatok a bizottságban sem. Az RMDSZ pedig nem tud egyetérteni minden egyes módosítással.
5. Eckstein-Kovács Péter kérdései
„Elfogadható-e, hogy nem maga a kormány terjeszti be az igazságügyi törvénycsomagot, hanem egy amorf, nehezen felelősségre vonható bizottságra bízza azt? Ad-e okot bizalomra az, hogy a bizottság vezetését nem egy szakemberre, hanem a 13-as kormányrendelet során már megbukott képviselőre bízták (Fl. Iordachera), illetve a bizottságban vezető szerepet kapott egy személyesen érdekelt személy (St. Cătăniciu)? Vajon miért nem kérték ki szavazás előtt a Velencei Bizottság véleményét? Mivel indokolható, hogy az Alkotmánybíróság által megsemmisített előírások mellett a jogállamiságot súlyosan sértő rendelkezések kerültek túlsúlyba a csomagba? Milyen hatást kelt, ha a módosítások közvetlenül befolyásolhatják a kormányzó pártok vezetőinek folyamatban levő büntető pereit? Mi a magyarázata annak, hogy a szakmai szervezetek, köztük a CSM negatívan véleményezte a tervezetet? Mivel magyarázható az, hogy tüntetések gerjedtek országszerte a csomag ellen? Hát az, hogy a nemzetközi intézmények aggódnak azért, hogy csapást szenved a korrupció elleni harc, ha a tervezet szerint fogadják el a csomagot? Mivel magyarázható, hogy fontos nagykövetségek vagy például az amerikai külügy aggódva figyelik, mi történik? Képesnek tartja-e a parlamenti többséget arra, hogy a végszavazásnál minden engedményt visszacsináljon abból, amit az eredeti tervezethez képest tett? Hiszi-e, hogy a PSD–ALDE szövetség a jogállamot erősíteni akarja a csomaggal, és nem gyengíteni azt a számos bajban levő vezetője javára?”
Nem tartom ördögtől valónak, hogy az igazságügyi törvényeket nem a kormány – habár az eredeti tervezetet a kormány dolgozta ki –, hanem egy parlamenti bizottság terjeszti be. Egyetértek, hogy el lehetett volna küldeni a Velencei Bizottságnak véleményezésre, az államfő is megteheti kihirdetés előtt. A képviselőházban eddig megszavazott három törvény nem bontja le a jogállamiságot, nem állít le folyamatban lévő bűnvádi eljárásokat, nem segít sem Dragneának, sem másnak.
Nagyon nehéz tárgyszerűen és higgadtan viszonyulni ehhez a kérdéshez olyan körülmények között, amikor a mindent átható politikai csatározás teljesen háttérbe szorítja a szövegszerű jogi elemzést. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a PSD elnökének büntetőjogi gondjai vannak, a speciális bizottság elnöke, Florin Iordache pedig, akinek vezetésével tárgyalják a tervezeteket, a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendelet kezdeményezője. A PSD hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy ezt a kérdést is teljesen behálózza a politikai antipátia.
Johannis megnyilvánulása az igazságügyi törvények kapcsán teljesen politikai logikát követ, mellőzi a jogi megközelítést, ez részben érthető is, hiszen annak ellenére, hogy de iure államfő, de facto, tulajdonképpen az ellenzék vezéralakja, hálás téma ez a belpolitikai csatározásban. Alkotmányossági szempontból viszont aggályos az, hogy teljesen ellenzéki politikai szereplőként viselkedik ebben a kérdésben. Szabadság (Kolozsvár)

Árvák a rászorulókért: zsoboki ajándék a módosi gyermekeknek
Szívmelengető kezdeményezéssel kapcsolatban – amelyet az Ágoston Sándor Alapítvánnyal karöltve kiviteleznének – kereste meg a Bethesda Gyermekotthont Ottucsák Melinda (egykori zsoboki Petőfi-ösztöndíjas). Arra gondoltak, mi lenne, ha idén a zsoboki gyermekotthon lakói cipősdoboz ajándékokat készítenének a szerbiai Módoson élő rászoruló gyermekeknek.
Szerbiában, a szerb–magyar határhoz közel, Zsoboktól nagyjából ötórányi autóútra található egy Módos nevű vajdasági falu. Mintegy 2400 lakosa közül mindössze 250 ember magyar, a gyermekek száma pedig drasztikusan alacsony. A gyermekek többsége vegyes házasság szülötte, így ők nem tudnak olyan jól magyarul, mint szüleik vagy nagyszüleik. Az Ágoston Sándor Alapítvány nyaranta egyhetes tábort szervez a vajdasági szórványmagyarság részére Módoson, ahol a gyermekek tanulhatják a magyar nyelvet.
A módosi magyar gyermekeknek minden adventben az Ágoston Sándor Alapítvány visz karácsonyi csomagot. Sajnos idén az eddigi támogató nem tudta vállalni a budapesti gyűjtést. Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az idén a zsoboki gyermekek ajándékoznák meg őket. Így felkérték a Bethesda Gyermekotthon lakóit, hogy ők készítsék el a meglepetést. A gyermekek nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá a csomagok összeállításához.
Melindától megkapták a gyermekek nevét, életkorát és nemét, így mindenkinek személyre szabott ajándékot készíthettek. A zsobokiak kiválaszthatták, hogy ki kit szeretne magajándékozni. A csomagba kerültek ruhák, írószerek, tisztálkodási szerek, játékok, édességek és üdvözlőlapok az „angyalkáktól”. Öröm volt látni, hogy milyen lelkesedéssel készítik az otthon lakói a kis ajándék-pakkokat. 19 gyermeknek és egy tanárnőnek csomagoltak, a dobozokba a felsoroltak mellé szeretetet és gondoskodást is sikerült becsempészni.
A csomagokat december 12-én éjjel indították útra, Budapestre 13-án hajnalban érkeztek meg. Az Ágoston Sándor Alapítvány munkatársai pedig december 16-án vitték tovább Módosra. A módosi Anyanyelvápoló Szakkör diákjai karácsonyi műsorral fogadták az alapítvány önkénteseit. Lídia tanárnő, aki a műsort is betanította, már 9 éve dolgozik a délvidéki szórványmagyarság gyermekeivel. A műsort követően a nagyszülők és szülők szeretetvendégséggel fogadták a vendégeket. A finom ételek után közösen adventi énekeket énekeltek, majd bemutatták az idei angyalaikat, a Bethesda Gyermekotthon lakóit és Zsobokot. Az otthon lakói kis videóüzenetet is küldtek a módosiaknak, amelyben nagyon boldog karácsonyt kívántak mindenkinek. A módosi gyermekek számára nagy meglepetés volt, hogy velük egykorúak ajándékozták meg őket. Ezt követően közös játék és beszégetés következett az alapítvány önkénteseivel.
Hihetetlen öröm volt látni, hogy milyen önzetlenül és szeretettel készítették a zsoboki Bethesda Gyermekotthon gyermekei a kis ajándékokat kortársaiknak. Hogy milyen lelkesen ajánlották fel ajándéknak szánt apróságokat azoknak, akik még ebben is szükséget szenvednek. Megható volt látni, hogy olyan gyermekek lepték meg az ünnep alkalmával társaikat, akik maguk is hiányban szenvednek.
Reméljük ez a kezdeményezés egy új kezdet, amelynek mottója „Adni jobb!” Simon Luca Eszter / Szabadság (Kolozsvár)

Veres Kovács Attila emlékére
Leírni is megrázó, megélni még inkább! 45 esztendeje ismertem meg a Szilágycsehből érkezett fiatalembert, aki nyitott szívvel, lélekkel, nem kevés talentummal és akarással kezdte meg egyházi szolgálatát.
Évfolyamtársaként sokszor tapasztaltam a tudomány és kultúra iránti nyitottságát. Számtalan színházi és zenei közös élményünk volt, ezek meghatározók voltak akkori barátságunkban. Diákéveink döntő pillanata volt a teológiai főiskola irodalmi körébe való bekapcsolódásunk és közös szavalóestünk, aminek annak idején nagy visszhangja volt Kolozsváron.
Nagyvárad-Velencén szolgált segédlelkészként. Együtt előadott Ady-műsorunkért az akkori egyházvezetés több száz kilométerre száműzött bennünket. Attila Szatmár megyében, Patóházán szolgált. Ő onnan visszavergődve Fugyivásárhelyre, én Örvéndre kerültem. Éltük barátainkkal és híveinkkel – különböző módon és lelkülettel – a mindennapokat, míg jött a megváltó ’89-es világosság!
A decemberi felfokozott Adventben azonnal mozdultunk, hogy egyházunk megújításában társai legyünk teológiai elvbarátunknak, Tőkés Lászlónak. A forradalmi idők napjait, azoknak szépségét egyre kevesebben őrizzük. Őt Nagyvárad-Olaszi választotta lelkészének, az Egyházkerületi Közgyűlés pedig főjegyzőnek, mely tisztségében külhoni kapcsolatainkat építette. Egy ideig az ausztráliai, majd az észak-amerikai szórványban szolgált, mindenütt megbecsülést szerezve, de visszatért, hogy honi Anyaszentegyházunk és Nagyvárad kulturális életét szolgálja.
A Magyar Örökség Díj kurátoraként, a lelkészkórus egyik alapítójaként, a Szigligeti Színház támogatójaként, a Kiss Stúdió mecénásaként és még számtalan alapítvány és kör tagjaként szolgált hűséggel és lelkesedéssel. Megszervezett számtalan eseményt, kirándulást a gyülekezetében, éveken át református rádióadásokat és gyülekezeti közlönyt szerkesztett.
Hogyan fogok költözni a decemberi hidegben? – kérdezte tőlem, jövő decemberre, korhatáros nyugdíjazása időpontjára utalva. Az Úr úgy döntött, hogy „költözése” korábbra essen. Ő jobban tudja az időket.
Tőkés László püspök mint lelkipásztortársa, valamint évfolyam- és szolgatársai közösségében ezúton adunk hálát Istennek életéért és szolgálatáért. A jó Isten adjon vigasztalást drága Édesanyjának és Feleségének, valamint nőtestvérének, egész Családjának, nemes váradolaszi és előbbi Gyülekezeteinek s valamennyi gyászolónak!
„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14,13) Sándor Lajos lelkipásztor / erdon.ro

Hatalmas bevétellel zárt a jótékonysági est
Jótékonysági előadást szervezett a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és a Harag György Társulat, hogy mozgósítson valamennyi szatmárnémeti magyar, és magyar tagozattal működő oktatási intézményt abból a célból, hogy segítsék a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kisdiákját, a nyolc éves Ungvári Krisztiánt, aki akut myeloid leukémiában és fibrózisban szenved.
Az este folyamán tíz magyar, illetve magyar tagozattal rendelkező iskola és óvóda lépett fel. Az előadásokra sokat készültek a gyerekek, szívből zenélt és énekelt mindenki. Pataki Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatónője beszédében azt hangsúlyozta, mennyire fontos most, hogy összefogjunk és reményt adjunk annak a kisfiúnak és családjának, akinek hatalmas szüksége van rá.
Példátlan összefogást tanúsít Szatmárnémeti közössége, több helyszínen, számtalan szervezésben, karácsonyi vásárokon és jótékonysági programokon keresztül támogatják szülők, gyerekek, jóérzésű emberek rendületlenül a beteg kisfiút.
A Kölcsey és a Harag György Társulat közös szervezésében létrejött műsoresten csak az előadásnak hála 17.865 lejt gyűlt be, emellé pedig számtalan felajánlás, adomány, civil szervezetek hozzájárulása, kiárusítások, jótékony célra felajánlott tárgyak bevételének köszönhetően közel 5.000 lej halmozódott fel.
És messze még a vége: sorra érkeznek felajánlások, nem fogy el a segítő szándék és töretlenül bízik egy egész város abban, hogy sok imádsággal, segítséggel, támogatással megmenthető, meggyógyítható egy kisfiú. Oszkó Viktória / szatmar.ro

Párhuzamos valóságokat szülnek a módosítások (Igazságügyi tiltakozások)
A törvényszék, a sepsiszentgyörgyi bíróság ítélethozói, az ügyészségek, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság helyi képviselői is csatlakoztak tegnap a bíróság épülete előtt immáron második napja megszervezett csendes tiltakozáshoz. Az igazságügyi dolgozók egy kisebb csoportja nagyjából egy órát álldogált teljes csendben az épület előtt.
A büntető törvénykönyv, valamint a büntető perrendtartási törvénykönyv tervezett módosításai ellen zajló tiltakozások az állampolgárok – főképp a bűncselekmények áldozatai – érdekeit szolgálják. Félreértés ne essék, sem a bírák, sem az ügyészek nem magasabb bérekért vagy más jogokért vonulnak most utcára. Amennyiben ugyanis hatályba lépnek a jelenleg a parlament közös bizottságának asztalán fekvő módosítások – melyek szinte kizárólag a gyanúsítottak érdekeit tartják szem előtt, nekik kedveznek –, gyakorlatilag kiürítik a bűnvádi vizsgálatokat – tisztázta érdeklődésünkre Jănică Chiper bírósági szóvivő. Hangsúlyozta: nem a perek ügymenetét befolyásolják ezek a módosítások, hanem magát a vizsgálati időszakot. A súlyos viszont az, hogy az előírások általánosak, és nemcsak a korrupciós ügyekre vonatkoznak, hanem a köztörvényes bűncselekményekre is. Felvetésünkre, hogy ezáltal a vádemelés vonatkozásában is komoly változások állhatnak-e be, Chiper rámutatott: könnyen megtörténhet, hogy már rendőrségi szinten megrekednek ügyek, hiszen gyakorlatilag a bizonyítékok körét szűkítik le számottevően az új előírások. A videó- és hangfelvételek felhasználása, a házkutatás, valamint a tanúvallomások bármely bűnvádi eljárás alapvető bizonyító eszközei, és most ezekre nézve teljes vagy részleges korlátozásokat vezetnek be. „A módosítások hatályba lépésével azt kell mondanom, visszalépünk az 1989 előtti időkbe, amikor senki nem rendelkezett mobiltelefonnal, videókamerával, nem léteztek térfigyelő kamerák. Képzeljék el, milyen párhuzamos valóságok alakulnak majd ki, míg a közösségi médiában majd felvételek keringenek, a nyomozó és vádhatóságok ezeket nem használhatják, magyarán ugyanazon ügyben két, talán teljesen eltérő kép alakul majd ki. A hatóság leállítja az eljárást az elkövető ellen, vagy a bíróság menti fel az illetőt, hiszen nincs elegendő bizonyíték a vádemeléshez, vagy az elmarasztaló ítélethez” – fogalmazott a szóvivő. Az irányelv előírásaival, amelyeket a hazai jogrendbe szándékoznak ültetni, nincs semmi gond. Fenntartások nélkül egyetértenek azzal, hogy az ártatlanság vélelmére vonatkozó egyes előírásokat pontosítani kell, így például a gyanúsítottaknak a nyilvánosság előtti kezelésére vonatkozókat (a megbilincselés vagy az ítélet előtti megbélyegzés állásfoglalásokkal) változtatni kell. Az ügyekkel kapcsolatos tájékoztatás kapcsán Chiper ugyanakkor úgy vélte, a teljes hírzárlat (amiről a módosítások rendelkeznek a nyomozati-vizsgálati időszakban) nem feltétlenül jó megoldás, valamilyen szintű kommunikációra ugyanis szükség van. Értesülése szerint a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács egy új kommunikációs stratégián dolgozik, ami pont az e vonatkozásban tapasztalt vitatható helyzeteket kezelné. Amennyiben viszont a módosítások hatályba lépnek, akkor ez is tárgytalanná válik – magyarázta. Jănică Chiper szerint az egész módosításcsomagot – és ide vehető a hivatali visszaélésre vonatkozó, a napokban benyújtott furcsa javaslat is, amely kizárja a bűncselekményt, ha nem az elkövető a jogtalanul szerzett javak haszonélvezője – olyanok készítették elő, „akik életükben nem dolgoztak egy bűnvádi dosszié összeállításán, sőt, megkockáztatom, hogy tárgyalóteremben sem jártak”, és ezáltal nem képesek felmérni a módosítások gyakorlati következményeit. A szóvivő szerint az egész folyamat nagyon jó példa arra, amikor egy kezdeményezés kizárólag a politikum irányából érkezik anélkül, hogy egyeztetnének bárkivel, aki ezt a szakmát hivatásszerűen gyakorolja. A tiltakozást illetően Chiper rámutatott: most kell lépniük, mivel a módosítások hatályba lépését követően nekik nem marad más, mint a törvény alkalmazása. Az ügyészek és bírák szempontjából még előnyösek is az előírások, hiszen kevesebb munkájuk lenne, egy rakás potenciális bűncselekményt talán ki sem kell majd vizsgálniuk bizonyítékok híján, viszont a közrend és a közbiztonság tekintetében súlyos következményei lehetnek – fogalmazott. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Több dudás egy csárdában
A román kormány új adóreformja megtizedeli a helyi önkormányzatok költségvetését. Ennek sok városban a helyi kulturális intézmények látják a kárát. Hargita megyében a színházak és táncegyüttesek kiadásainak kényszerű lefaragása hatékonyabb együttműködésre kényszeríti az önkormányzat hatáskörébe tartozó intézményeket.
„Jobban össze kell hangolni a kulturális támogatási rendszert és a kulturális szolgáltatásokat Csíkszeredában” – jelentette ki Ráduly Róbert Kálmán. Csíkszereda polgármestere még szeptemberben a helyi FunFm rádióban, majd több megszólalásában is kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Októberi ülésén a csíkszeredai önkormányzat képviselőtestülete – a közalkalmazotti béremelés, valamint az adóreform miatt – mintegy 15 millió lejt vont el a helyi önkormányzat jövő évi költségvetéséből. Innen már egyenes út vezetett az önkormányzat által fenntartott Csíki Játékszín, a Csíki Székely Múzeum és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes átszervezéséhez. Ennek nyomán zűrzavar és pánikhelyzet alakult ki a csíkszeredai kulturális intézményekben. Az érintettek szerint ehhez a bizonytalan helyzethez nemcsak a gyors átszervezés, hanem a hiányos kommunikáció is hozzájárult. Mára már körvonalazódik a megoldás, egy dolog azonban bizonyos: jövőre kisebb költségvetésből, és összevont munkakörű, alacsonyabb számú személyzettel kell majd dolgozni.
Őrök és tárlatvezetők nélküli múzeum
Utánajártunk, hogy a különböző székely kulturális intézmények hogyan vészelik át a drasztikus forrásmegvonást.
A Csíki Székely Múzeum igazgatója, Gyarmati Zsolt az első, ezzel kapcsolatos értesülésekre reagálva úgy fogalmazott: „mi, menedzserek azzal szembesültünk, hogy nem volt egy minden részletre kiterjedő, alapos, nyugodt hangvételű megbeszélés.” Végül heteken keresztül, több szakaszban zajlott az egyeztetés, és a múzeum számára sikerült kompromisszumos megoldást találni. Megszűnt egy betöltetlen restaurátori állás, ugyanakkor leépítették az összes teremőrt és tárlatvezetőt, az ő foglalkoztatásukra már nem maradt lehetőség. A múzeumtól további két állást áthelyeztek a polgármesteri hivatalhoz, így jelenleg 23 alkalmazottal működik a Csíki Székely Múzeum. Tizenhárom termet használunk a Mikó-várban, ez nyárra húsz lesz. Egyelőre keressük a megoldást, hogy ezt a húsz termet ki és hogyan őrzi majd, ki fog tárlatot vezetni.
Valószínű, hogy muzeológus kollégáim, akiknek egyéb feladatuk lett volna, bevállalják ezt is” – magyarázza az igazgató nem túl rózsás helyzetüket. Gondjaikat az is növeli, hogy a jövő évi költségvetés ismeretében valószínűleg be kell zárniuk a Kossuth utcai galériát, amely a kortárs képzőművészeti megnyilvánulások központi tere volt a városban. Pénzszűke miatt megszűnnek a múzeum egyéb kulturális rendezvényei is, amelyek színesítették a kínálatot. Ezek közé tartozik a három filmfesztivál – a Tres Courts, Filmtettfeszt és a KineDok –, a táncház, elköltözik a társasjátékklub és valószínű, hogy a hétvégi gyerekfoglalkozás is. Ugyanakkor az eddig ingyenes Múzeumok Éjszakájára belépőt kell majd fizetni. Három kiadvány megjelentetését tervezték: az egyik a tizenharmadik éve rendszeresen kiadott, a múzeum alapfunkciójába találó Múzeumi Évkönyv, a másik Szabó András Napraforgók című, a 20. századi csíki művészetet bemutató könyve, valamint a várostörténeti konferencia kiadványa. Ezeket forráshiány miatt nem tudják megjelentetni. A tervezett kiállítások számát húszról ötre csökkentik. Látható lesz a Weöres 100, és egy, a ferences rendről szóló kiállítás, valamint két nagyobb: a Magyar Nemzeti Galériából hoznak egy Aba Novák Vilmos–Nagy Imre-tárlatot, továbbá lesz egy várostörténeti kiállítás. A Nagy Imre Galériában a művész születésének 125. évfordulója alkalmából egy jubileumi tárlat nyílik. Az ideihez képest a múzeum költségvetése egyharmaddal fog csökkenni.
Ragaszkodnak a színház autonómiájához
A csíkszeredai képviselő-testület októberi ülésén – amelyen az érintett három intézmény majdnem minden munkatársa jelen volt – olyan döntés is született, hogy a Csíkszeredai Polgármesteri Hivatalhoz került át a színház hangtechnikusa, aki egyben díszletmunkásként is tevékenykedett, illetve a szervező és az ügyintéző. Felszámolták a jegypénztárosi, a kellékes (aki heteken keresztül önkéntesként dolgozott tovább az intézménynél) és a súgó állását (az utóbbit más típusú szerződéssel foglalkoztatják a továbbiakban), illetve visszavette a város a Csíki Mozi működtetésére elkülönített öt állást is.
„Megpróbálok a tényekre reflektálni és szem előtt tartani a társulat perspektíváját különös tekintettel arra, hogy februártól nyugdíjköteles vagyok. Úgy szeretném itt hagyni a tizennyolc év alatt felépített színházunkat, hogy az fejlődni tudjon. A színházépítésben nincsenek befejezett folyamatok, mert mindig szükség van a megújulásra. Viszont arról beszélni kell, hogy ez mennyire függ össze a valós igényekkel” – hangsúlyozta Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója az átszervezéssel kapcsolatos kérdésünkre.
A színház jövő évi költségvetése kapcsán néhány hete elkezdődött egy beszélgetés a polgármesterrel, a tanácsosokkal és az alpolgármesterrel. Kiderült, a kormány által a művésztársadalomba bevezetett év eleji béremelés és az új adóreform miatt a színház kevesebb pénzből tud jövőre gazdálkodni. Az igazgató szerint a színház munkaközössége is nyíltan állt hozzá a párbeszédhez, hiszen nyilvánvalóvá vált, nem maradhat minden a régiben. „Nincs ellenállás: a színház és a színtársulat részéről nagyon rugalmas és nyitott, rákérdező, kooperatív magatartást tapasztalok. Ezt kellene összekötni azzal a döntéssorozattal, ami jó irányba vezetheti intézményünket” – magyarázza az igazgató, aki szerint a társulat gesztust tett azzal, hogy elfogadta, nem nőnek a bérek a megadott és lehetséges szintig. Cserébe azt szeretnék, hogy maradjon meg a barátságos és szeretetteljes környezet, amihez az elmúlt tizennyolc év során hozzászoktak. Ahhoz is ragaszkodnak, hogy maradjon meg az intézmény autonómiája, aminek igényét a társulat írásban fogalmazta meg az önkormányzat felé.
Nem szüntetnék meg a falusi kiszállásokat
Az 1998-ban elindított intézmény működését 65 személlyel tervezték, de eddig legtöbb 45 állás volt betöltve. A legutóbbi önkormányzati karcsúsítás után ez a szám 39-re csökkent, és ekkor már „kigyúlt a piros lámpa”, hiszen eddig is összevont munkakörökkel dolgoztak. „Ezt tovább karcsúsítani nem lehet, mert akkor az intézmény elveszti a repertoár-színházi jellegét – ez havi 15–16, évi 160 előadást jelent, 5–6 premiert. Az intézmény jellegére ezen a tájon feltétlenül szükség van” – érvel az igazgató.
A csíki színház vidéki tájprogramjában kezdetben a falusi önkormányzatok pótolták ki a jegybevételt, hogy ezzel ne okozzanak veszteséget a városnak, de a vidékjáró program felfutásával a megyei tanács is adott pénzt. Egyértelmű azonban, hogy a továbbiakban ennél több pénz kellene, hogy a kiszállások zavartalanul működjenek. Az elmúlt tizennyolc évben kiderült: falvakon is van érdeklődés a színház előadásaira, ezért számos helyen felújították a művelődési otthont.
Az igazgató jó ötletnek tartja, hogy városi szinten létrejön egy művelődésszervezői testület, és megnyílik a lehetősége az elektronikus jegyeladásnak. Azt mondja, fontos lenne Hargita megye másik két színtársulatával is jó együttműködést kialakítani. Parászka szerint ez a három színház különböző regionális identitásokat testesít meg, azaz három különböző arculattal rendelkezik. Másrészt a három intézmény összköltségvetése nem éri el egy átlagos romániai vidéki színház büdzséjét.
Példának hozta fel a temesvári színházat, amelynek évi 6,5 millió lej a költségvetése, a szatmárnémetinek pedig 7,5 millió. A három Hargita megyei színház ennél kevesebb pénzből sokkal több előadást visz színre.
A teátrumnak a tavalyi évadban 51 ezer nézője volt, mintegy 8200 bérletet adtak el, és 169 saját előadást tartottak, 44-et pedig fogadtak.
A tárgyalások nyomán a színház vezetősége az eredetileg igényelt 2,7 millió lejes szubvencióból lefaragott kétszázezer lejt, de 2,5 millió lej alá nem mennének, mert az már veszélyezteti a színház működését. Megfelelő önkormányzati támogatás nélkül a színház sorsa megpecsételődne: tavaly – pályázatokkal együtt – háromszáznyolcvanezer lej saját jövedelmük volt, és ezt az összeget szeretnék növelni hatszázötvenezer lejre.
A Csíki Játékszínt is érintő átszervezések miatt több színházi szakember és mintegy félezer, a színházért aggódó személy írta alá a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) közleményét. A dokumentumban azt nehezményezik, hogy a csíkszeredai önkormányzat átszervezi a kulturális intézményeket. Péter Beáta / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Angyaljárás Élesden
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, minként hosszú évek óta minden alkalommal, ebben az esztendőben is meglátogatott egy hátrányos helyzetben lévő közösséget a karácsonyi ünnepek előtt.
Ezúttal a Sebes-Körös völgyi Élesdre, a református egyház által alapított és fenntartott Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthonba látogatott, ahol Dénes István Lukács lelkipásztor, bihari esperes és az intézmény vezetője, Dénes Éva, valamint a huszonegy bentlakó kiskorú fogadta.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspökét Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke, a Magyar Polgári Egyesület vezetője kísérte el, aki röviden köszöntötte a gyermekeket és a jelenlévőket. Mint elmondta, Tőkés Lászlóval még püspöki szolgálata idején, hosszú évekkel ezelőtt honosították meg, hogy karácsonykor vagy az azt megelőző napokban ellátogatnak a szükségben lévőkhöz. Nagyon sok helyen voltak már az elmúlt években: hajléktalanoknál, romáknál, szórványban élő gyermekeknél, gyermek- és öregotthonokban, kicsi eldugott falvakban vagy éppen a nagyvárosi periférián. Ezeken a látogatásokon minden alkalommal karácsonyi köszöntőt mondanak és ajándékokat visznek a rászorulóknak.
Tőkés László a 130. zsoltár üzenetével – „Várom az Urat, várja az én lelkem” – köszöntötte a gyülekezetet. Röviden elmondta, mindnyájunk életében nagyon fontos, hogy várjuk a Szabadítót. Beszélt a gyermekeknek az 1989-es várakozásról, amikor Temesváron és később az egész országban várták és óhajtották a szabadságot, mindenki valami újra, valami szépre vágyott. Kis történelemórát is tartott a gyermekeknek, amikor elmondta, hogyan éltek a kommunizmusban az emberek, milyen diktatúrát kellett elszenvedni, mit jelentett a nélkülözés, a sötétség, a sorban állás az élelemért, milyen volt az akkori világ. De a kitartás, az imádság meghozta a gyümölcsét, és ebből a helyzetből is meg lehetett szabadulni. Így kell nekünk a mai korban is kitartani, imádkozni, mert akkor megszabadulhatunk gondjainktól, bajainktól, mint ahogy az itt lakó gyermekek is megszabadultak nehéz sorsuktól, és immáron más körülmények között élhetnek.
A rövid alkalmi beszéd után a bentlakók kérdésekkel halmozták el Tőkés Lászlót, kötetlen beszélgetéssé alakítva az áhítatot. A püspök mindenkivel elbeszélgetett, majd átadta ajándékait az otthonnak és a gyermekeknek, a több doboznyi gyümölcsöt és édességet. A gyermekek egy karácsonyi énekkel köszönték meg a látogatást, és azzal az ígérettel engedték el a püspököt, hogy még visszatér hozzájuk.
Nagyvárad, 2017. december 21.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája erdon.ro

Magyarok és románok a barikád egyazon oldalán
„Az 1989-es forradalom, a szabadságért folytatott harc nemcsak a románok, hanem a magyarok küzdelme is volt, mint ahogy a forradalom áldozatai között is egyaránt voltak magyarok és románok. 1989 a mi közös forradalmunk volt” – jelentette ki csütörtökön, a parlamentben elhangzott beszédében Novák Csaba Zoltán szenátor.
A politikus úgy vélte, az 1989-es forradalom is azt bizonyítja, hogy minden véleménykülönbség dacára, a történelem igazán fontos pillanataiban a románok és a magyarok a barikádok egyazon oldalán álltak. Ma, amikor sokan megpróbálják tagadni ezt a tényt, kijelenthetjük, hogy ma sokkal több közös célunk van, mint bármikor a történelemben.
Novák Csaba Zoltán arra is emlékeztetett, hogy a Romániában élő nemzeti kisebbségek kettős elnyomásban éltek: szenvedtek a súlyos szociális és gazdasági helyzet miatt, létüket azonban egy durva homogenizációs politika is veszélyeztette. Jelentős eredménynek nevezte, hogy több évtizedes hallgatás után ma valóban van szándék a ’89-es események tényleges feltárására, a felelősök felderítésére. Kitért arra is, hogy az RMDSZ az elsők között szorgalmazta az ország európai és euroatlanti integrációját.
A közelgő centenáriumra utalva arra hívta fel a figyelmet, hogy a jövőben sem a különbözőségekre, hanem a közös célokra, tervekre kell összpontosítani. – Ma nem a kommunizmus ellen, hanem a szabadság, a jólét, a jogállamiság megerősítéséért, az európai nemzetek minél szorosabb együttlétéért küzdünk mindannyian – mondta.
– Ha most, 28 évvel a forradalom után feltesszük magunknak a kérdést, hogy honnan indultunk és hova jutottunk, látnunk kell, hogy veszélyek ma is vannak. A legnagyobb veszély ma a nacionalizmus, a populizmus, a demagógia, a demokrácia európai értékeivel szembeni szkepticizmus. Ezek a jelenségek ma számos formában jelentkeznek, és a jogállamiságot veszélyeztetik a térségben – figyelmeztetett.
„Ma közös felelősségünk, hogy eldöntsük, mihez kezdünk az 1989-ben megszerzett szabadsággal. Azt javasolom, hogy keressük az együttműködés lehetőségeit, különösen akkor, amikor ez a legnehezebb, amikor sokak lemondanának erről. Mert lehet, hogy egyesek nem értik az együttműködés fontosságát, de meggyőződésem, hogy évek, akár évtizedek múlva azt mondjuk, ez volt a helyes út, ez volt a helyes döntés. Akárcsak 1956-ban vagy 1989-ben” – hangsúlyozta Novák Csaba Zoltán. (közlemény) Népújság (Marosvásárhely)

A parlament befejezte az igazságszolgáltatás átszervezését
Megszavazta a parlament szenátusa csütörtökön az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló törvénycsomag utolsó tervezetét is.
A képviselőházban múlt héten már elfogadott törvényeket várhatóan nem tudja egyhamar hatályba léptetni a szociálliberális kormánytöbbség, Klaus Johannis államfő ugyanis, aki ellenzi a módosításokat, egy alkalommal megtagadhatja kihirdetésüket. Még arra is számítani lehet, hogy az ellenzék alkotmányossági óvással próbálkozik.
A reformcsomag szerint egyebek mellett külön ügyészség vizsgálná a bírák és ügyészek által elkövetett törvénysértéseket, a legfőbb ügyészség újonnan alakítandó részlegének élére azonban nem az államfő, hanem a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) választana főügyészt.
Az RMDSZ támogatását is élvező balközép kormány nemcsak lehetővé, hanem egyenesen kötelezővé tenné, hogy az állam behajtsa az ügyészeken vagy bírákon azokat a kártérítéseket, amelyek kifizetésére – rosszindulatból vagy súlyos hanyagságból – helytelenül hozott döntéseik következtében kötelezték az államot.
Országszerte csaknem két hónapja rendszeresen tüntetnek az igazságügy átszervezése ellen az ellenzéki szervezetek, amelyek szerint a szociálliberális kormánytöbbség saját korrupt politikusai védelmében akarja megfélemlíteni és „politikai pórázra” kötni az igazságszolgáltatást. A módosításokat a bírák és ügyészek szakmai szervezetei sem támogatják, egyes bíróságok alkalmazottai pedig maguk is demonstrálni kezdtek.
A reform szükségességét a kormánytöbbség az „ügyészállami túlkapások” megfékezésének szükségességével, a korrupcióellenes ügyészek (DNA) állítólagos titkosszolgálati befolyásolásával indokolta.
Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője szerint 27 év után végre megvalósul a vád és a védelem erőviszonyának egyensúlya a romániai tárgyalóteremben.
„Az ügyésznek és az ügyvédnek ugyanolyan eszközökkel, jogokkal és kötelezettségekkel kell rendelkezniük, és ezt az elvet a tárgyalóterem berendezésének is tükröznie kell, az ügyésznek nem a bíróval, hanem az ügyvéddel kell egy szinten helyet biztosítani. Ma ez sajnos nem így történik nagyon sok bíróságon, a kommunista rendszer egyik örökségeként az ügyész a bíró mellett foglal helyet. Ez sehol a világon nincs így” – idézte a frakcióvezetőt az RMDSZ hírlevele.
A szociálliberális koalíció nemcsak átszervezni akarja az igazságszolgáltatást, hanem elkezdte a büntető eljárásjog módosítását is, arra hivatkozva, hogy az állandósult „bilincscsörgetés” és a médiának már a bűnvádi eljárás elején kiteregetett ügyészségi „leleplezések” közepette ma már nem érvényesül az ártatlanság vélelme. MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Vértanúság és aranygömb
Tange Kenzó Mária-katedrálisa Tokióban – monumentális belső tere a nyugati katedrálisok hangulatát idézi
A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.
1.
Az újabban „szerethető betontömbökkel” és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.
2.
Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: „Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények.” Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: „Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban »fehér kesztyűs« üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek.” (Erre rezonál a 2006–2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, „ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén”.)
3.
A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint „még az ateista is keresztény”? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek „túlságosan vallásosnak” egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója „Christmas begins with Christ”? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.
4.
Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.
5.
Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt. A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: „A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!”
6.
Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan – akár egy ima erejéig – Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni? Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár)

Kommunista „karácsony”: illegális angyalka, szekus Télapó
A múlt században, az ötvenes évektől kezdődően a kommunista hatalom egyre jobban igyekezett semmissé tenni a karácsonyi ünnepeket. Ugyanez volt a helyzet a többi, vallásos jellegű ünneppel is. Az erdélyi magyarok mindenek ellenére megőrizték az ünnep szentségét, megtartották a hagyományokat.
Az átkos egyik legjellegzetesebb vicce volt. Megkérdezi Mórickát egy osztálytársa: neked mit hozott a Mikulás? Dincs is Bikulás! – dünnyögi amaz. Hát akkor mi van? Délapó – vágja ki Móricka. Hát akkor mit hozott neked a Télapó? Egy ilyen dagy csokoládébikulást! – mutatja diadalmasan széttárva a karjait.
A hatalom még megnevezésükben is üldözte a vallásos ünnepeket. Így lett aztán a Mikulásból meg az angyalkából többé-kevésbé szocialista Télapó, aki nem szánon, csak szánkón jött, és nem december ötödikén este vagy huszonnegyedikén éjjel, hanem valamikor szilveszter előtt. És általában nem haza ment a többé-kevésbé jó gyermekekhez, hanem az óvodába, napközibe, iskolába, szóval hát olyan helyekre, ahol több gyereket lehetett egyszerre megajándékozni. Amolyan sokoldalúan fejlett szocialista futószalagon folyt az osztogatás. Üres dobozokkal feldíszített karácsonyfa a marosvásárhelyi főtéren 1985-ben.
Egy alkalommal az egyik marosvásárhelyi napköziben az igazgatónő elfelejtette időben megrendelni a Télapót – általában a bábszínházi művészeket, a jobban fekvők a színházéit kérték fel, aztán ha már mind elfogytak a hivatásos művészek, jöttek a műkedvelők, ha meg azok is, hát a kontár civilek. Szóval kapkodott a jobb sorsra érdemes dirinéni, de nem talált még egy szál ámátört sem, ott állt télvíz idején egy szem télapó nélkül. Így aztán kényszerből megdumálta a férjét, hogy öltözzön be. Nem túl szívesen, de megtette a derék férfiú.
Aki egyébként az állambiztonsági szerveknél volt alkalmazásban, őrnagyi rangban.
Eljött a télapójárás, ott tolongtak a szülők a napközi előszobájában lesték a játszótermi történéseket, a haza sólymainak Télapó-fogadását. Aztán egy adott pillanatban a férfiak kezdtek egymás után kiszállingózni az udvarra, cigarettázást mímelve, de közben taknyuk-nyáluk összefolyt a röhögéstől. Az történt, hogy egyik szülő, aki ismerte az óvónéni férjét, visszafojtottan továbbadta a többi apukának: szekus a Mikulás.
Az ötvenes években, amikor még annyira nem mertek belemászni az emberek lelkivilágába és még egy Magyar Autonóm Tartományt is létrehoztak, az angyalka kapott olyan nyolcévnyi haladékot – nem tüntették el teljesen. De már csak amolyan megtűrt, majdhogynem persona non grata volt. De hát hogyan is merte volna felvenni a versenyt a törzsökös párttitkárokkal, akik büszke daccal járták ki korábban a burzsoá elemi iskola három-négy, majd a népi demokrácia látogatás nélküli tagozatának újabb három-négy osztályát, hogy aztán megdicsőülve üljenek be igazgatói bársonyszékekbe vagy a pártkabinetek büdös burzsujoktól elkobzott karosszékeibe.
Szóval azt is mondhatnók, hogy az angyalka lapított, de azért eljárt karácsonykor ajándék-osztani. Főként falun, mert ott még nem éleződött annyira az osztályharc. Bár... Csak amikor elkezdték a kulákokat kilövöldözgetni a tóthzolik meg lőtelászlók, akkor vonult illegalitásba az angyalka falun is. Pedig ő nem is volt kulák. De azért faluhelyen még sokáig folyt a betlehemezés.
Emlékszem, Vásárhelyen az ötvenes évek közepén is jártak még a betlehemesek. Legalábbis az akkor külteleknek számító Szentgyörgy téren bekopogtak a tizenkét családos bérházudvar minden lakásába. És be is fogadták őket mindenütt. Eljátszották a gyertyával kivilágított tornyos istállóban a történetet, s a „lopják a sonkát" kiáltásra pánikszerűen menekültek, hónuk alatt az arasznyi szalonnával, kolbásszal, kaláccsal, de előtte még módszeresen megitták a köményes pálinkát, amit a ház ura jó előre kikészített az egyszobás szűk lakás asztalára.
Akkortájt a karácsonyi csomagba pléhből készült, pirosra festett, kulccsal felhúzható kisautó, baba, ember-ne-mérgelődj nevű társasjáték, némi házi készítésű szaloncukor, esetleg Eugenia keksz, házicsokira emlékeztető gyurma, dió, alma került.
Ajándék játékokat beszerezni nem egykönnyen lehetett. A város egyetlen gyerekáruháza a Gulliver volt. Előbb a főtéren, a mostani Nemzeti Bank környékén működött, ahol ha húsz ember bement, valakinek ki kellett jönni, hogy újabb vevő beférjen. Aztán átköltöztették a katonaszobor jobbjára, egy tágasabb helyiségbe. Ide már akár harmincan is betérhettek. Volt benne baba, meg baba, meg újabb baba, plüss- meg gumiállatok, két-három féle társasjáték és rengeteg iskolai egyenruha.
Később aztán a városon is érzett az ünnepi hangulat. A Bartók utca sarkán levő Mercur üzlet, a vele szemben levő Extra, meg a Bolyai-sarkon levő Corso tetejére kiírták, hogy ajándékok hónapja, meg hogy boldog új évet. Államnyelven. Innen lehetett tudni, hogy karácsony jön. És még onnan, hogy a virágóra helyére beállítottak egy nagy fenyőt, teleaggatták színes gömbökkel, meg rengeteg becsomagolt üres dobozzal, s kivilágították. A dobozok az ajándékokat voltak hivatottak jelképezni. Egy éjszaka néhány illuminált egyenrangú kisebbségi leszedett néhány dobozt, bontogatták őket, aztán hogy kiderült, csak kívül ajándék, belül üres, földhöz vágták őket bősz kiáltással, miszerint szarnak ők az ilyen télifára. Na meg onnan is lehetett tudni, hogy karácsony jön, hogy a tömbházak erkélyein megjelentek a karácsonyfák. Jobb helyeken kettő is. A jobb helyek azok voltak, ahol pártaktivisták, igazgatók, katonatisztek, rendőrök vagy félénkebb, megalkuvóbb vásárhelyiek laktak. A két fa a következőképpen működött. A családfő egyszerre kettőt vásárolt meg, majd kitette őket az erkélyre. Karácsony szombatján egyiket bevitte, feldíszítették, hadd legyen karácsonya a büdös kölöknek, mint a többi prolinak. A másik fa kinn maradt az erkélyen, jól látható módon. Hogy lássa az aktivista elvtárs, vagy a párttitkár elvtárs, ha arra jár, mert hát biztosan arra jár majd nézelődni, hogy ők nem karácsonyfát, hanem télifát állítanak, és nem karácsonykor, hanem kimondottan szilveszterre, mint a többi öntudatos kommunista. Aztán december 31-én szépen lefektették a kint levő fenyőt a terasz padlójára, hogy olybá tűnjön, mintha bevitték volna feldíszíteni. Vízkereszt után kidobták mind a kettőt a szemétre. Akkor már a kutya sem nézte, hogy melyik lakrészből hány fa kerül a kuka mellé.
Az akkori egyetlen napilapnál ’89 előtt egymással beszélgetve csak télikarácsonyfát mondtunk. Hogy megkapja a császár is ami neki jár, meg az ünnep se szenvedjen csorbát. Egy kicsit olyan volt ez, mint a nyárimikulás. Bakó Zoltán / liget.ro

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyi sokadalom és cipődoboz-akció a Téglásban
A szeretet ünnepe így lett szép
A nagysikerű adventi szavalóverseny után e héten tovább fokozódott az ünnepi hangulat a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban, ahol szerda délután került sor a hagyományos karácsonyi sokadalomra.
A Winkler család jóvoltából már a hét elején meghozta az angyal a hatalmas karácsonyfát: egy gyönyörű ezüstfenyőt, amit a diákok, pedagógusok gondos keze díszített fel. Ennek tövében kezdődött szerdán a sokadalom, melynek első mozzanataként számos osztályközösség mutatott be ötletes karácsonyi jelenetet, népi játékot, manó táncot és Lengyel Izabella zenetanárnő munkájának köszönhetően gyönyörű karácsonyi dalok is elhangzottak. Az ünnepi műsor a hála jegyében kezdődött. Balogh-Botár Károly-Csaba igazgató-helyettes örömmel mondott köszönetet a kollégáknak, diákoknak, akik az idei tanévben is számos nagysikerű rendezvénnyel öregbítették az iskola hírnevét. És nagy-nagy köszönet illette a szülőket, akik bizalmuk és önzetlen munkájuk mellett anyagiakban is támogatják az iskolát. Idén a két százalékos adófelajánlásokból 9300 lejt kapott az iskola, melyből a gyermekek versenyekre, táborokba való utaztatását, díjazását és számos egyéb tevékenységét sikerült támogatni – számolt be az igazgató-helyettes, örömmel jegyezve meg, hogy a legnagyobb ajándék az intézmény számára az a sok mosolygó gyermek, akiket az angyal oda ültetett a gyönyörű iskolai karácsonyfa alá. A gyermekek pedig igazi ajándékként mindent beleadtak, hogy örömet szerezzenek a jelenlévő szülőknek, tanáraiknak, társaiknak. Az effajta igyekezet a pedagógusokban is munkálkodott. Az osztályközösségek műsorának összeállításán túl, hatalmas tányér süteménnyel lepték meg azokat az osztályokat, illetve óvodai csoportot, akik a legötletesebben díszítették ki tantermük ajtaját. – Az idei adventben ajtódíszítő-versenyt is hirdettünk, és igazán nagyszerű díszek készültek. A zsűrizést Márton Enikő és Gergely Mónika iskolai titkár nénikre bíztuk, a díjként szolgáló süteményeket pedig jólelkű nagymamák sütötték: Judt Borbála, Both Mária, Popa Magdus és Gáspár Juliánna – vezette fel a díjkiosztást Csatlós Erzsébet-Zsófia tanító néni, átnyújtva a díjat a nagycsoport, a IV. A, az V. B és X. MI osztály képviselőinek. A következő bő egy órában verssel, dallal, tánccal, jelenettel fokozták az ünnepi hangulatot a diákok. – Ilyenkor igyekszünk műsorba foglalni mindazt, ami iskolai tevékenységeinket illusztrálja, így német dalokat és reneszánsz táncot is előadtak diákjaink – fogalmazott Lengyel Izabella tanárnő, a rendezvény fő szervezője, aki a tanító-kollégákkal és a Hauer Erich Diáktanáccsal közösen készítette elő az idei sokadalmat, hálás szívvel köszönve meg mindannyiuk munkáját. Az ünnepi műsor immár hagyományosan a Csendes éj eléneklésével zárult, melybe az iskola kórusa mellett a jelenlévők apraja-nagyja: tanárok, szülők, testvérek, nagyszülők is bekapcsolódtak, igazi nagycsaládi hangulatot teremtve.
Ezt követte a kirakódó-vásár, melyen hihetetlenül változatos portékát kínáltak a diákok. A kézműves tárgyak különlegességeként említendő, hogy többnyire újrahasznosítással készültek: papírból, textil-maradékból, gombból, fagylaltpálcikákból stb. A végtermék viszont minden esetben csodálatos lett. A szülők, pedagógusok kövérre tömték táskájukat, tarisznyájukat a vásári portékával. És közben senki nem maradt éhen, hiszen kisebb és nagyobb diákok egyaránt gondoltak a gasztro-termékekre is: mutatós süteményeket, jókora pizzaszeleteket kínáltak a vásári forgatagban. Így aki ott volt, jól lakhatott, és a szíve is csordultig telt örömmel.
Csütörtökön – a sokadalom másnapján – tovább fokozódott az ünnepi hangulat. Ezúttal Oprisa Melinda óvónő kezdeményezésére került sor a cipődoboz-akcióra. – Eredetileg a rászoruló gyermekek számára kezdtünk ajándékot gyűjteni, de akkora volt a lelkesedés, hogy általánosítottuk a felhívást, és az iskolánkban tanuló valamennyi óvodás és kisdiák ajándékcsomagot adott, illetve kapott egy-egy társától – számolt be Oprisa Melinda, egy kedves idézettel mutatva rá, hogy boldoggá tenni másokat nem nehéz feladat, csupán szeretet kell hozzá, tisztelet, s naponta pár kedves szó. Az ajándékosztás megszervezésébe is lelkesen kapcsolódtak be a tanító- és óvónők. Még egy dallal is készültek, hogy megénekeljék ragyogó szemű kis tanítványaikat. Oprisa Melinda pedig Borsai Mária Varázskorona című meséjével lepte meg a népes gyermeksereget, rávezetve őket az önzetlen ajándékozás örömére. A nagy izgalom csillapítása végett egy adventi játékra is sor került, majd valamennyi osztályközösség átadta ajándékait az alatta járó évfolyamnak. Virág Ádám Petőfi-ösztöndíjas fiatal még további meglepetéssel is szolgált. A Palánta Sorsfordító Alapítványnál nyert pályázat nyomán kedves mesekönyvvel, színezővel, illetve CD-vel ajándékozta meg a gyermekeket. Ennyi örömteli pillanat után szinte harsogva csendült fel az iskola aulájában a Mennyből az angyal és a szívből jövő jókívánság: Boldog karácsonyt mindenkinek! Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)