Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Egyed Ákos
577 tétel
2013. február 1.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni
A Mentor Könyvkiadó két frissen megjelent, történelmi tematikájú tanulmánykötetét mutatták be csütörtökön este Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A Marosvásárhely történetéből és A Maros megyei magyarság történetéből című könyvnek a harmadik kötete látott napvilágot, ezeket ismertette a szerkesztők és szerzők jelenlétében Spielmann Mihály történész, a kiadó megbízottja, maga is egyike a szerzőknek.
Marosvásárhely történetének kezd irodalma lenni – hangzott el a bemutatón, hiszen olyan történészei vannak a városnak, mint Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros, Szabó Miklós történész, illetve az őket követő fiatal történész kutatók, régészek, akiket érdekel a város múltja, akik nem „kötelező" témákról írtak, olyasmiről, amiről eddig nem írt senki, vagy, ami „divatos", hanem ami érdekli őket, amit kutatnak.
A Marosvásárhely történetéből című kötet szerzői közül Berekméri Árpád Róbert arról az ispotályról ír, amelynek iratai a református egyház levéltárában találhatók, Rüsz-Fogarasi Enikő a vagyon-örökítés témáját járta körül a Fejedelemség-kori Marosvásárhelyen, Simon Zsolt a Marosvásárhely késő középkori piackörzetéről végzett kutatásait teszi közzé, Takács Péter a régi Vásárhely piacszervező erőterét, Tamási Zsolt a felsővárosi állami elemi iskolák első évtizedeiről, Zepeczáner Jenő azokról a marosvásárhelyiekről közöl tanulmányt, akik a székely fürdőkön üdülnek.
Szabó Miklós a marosvásárhelyiek külföldi egyetemjárásáról, Fodor János Bernády György második polgármesterségéről, Pál-Antal Sándor Marosvásárhely Bernády általi vízművesítéséről közöl tanulmányt, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholy Anyakönyvéről értekezik.
A tanulmánykötet a sorozat harmadik darabja, a Mentor Kiadónál megjelent, várostörténeti írásokat tartalmazó gyűjtemények közül sorrendben a negyedik – ismertette Szőcs Katalin, a kiadó munkatársa. A szerzők, erdélyi és magyarországi kutatók, segítséget nyújtanak szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt, hogy részleteiben is jobban megismerjék és megértsék a város múltját.
A Maros megyei magyarság történetéből című kötet 17, az eredeti témához kapcsolódó tanulmányt tartalmaz. Néhány ezek közül az Erdély közép-és újkori történetében jelentős szerepet játszó családok történetét, illetve birtokviszonyait ismerteti. Úttörő kutatás a középkori erdélyi magyar nemesség életmódjára, birtokszerzésére vonatkozó, a gazdaságtörténeti vizsgálódások, piackörzetek megállapítása, vagy a főrdőkultúra kialakulása Maros és Udvarhely megyében. Ugyanakkor magyarázatot nyújt a magyar királyok székelyföldi kultuszára is, feltárja például a nyárádszeredai fejedelemválasztás körülményeit, helyet kap a kötetben a két világháború közötti oktatás-, egyháztörténeti-, szakrális múzeum-történeti, pestis-járvány történeti és az első világháborús sajtó által végzett tájékoztatást vizsgáló tanulmány is.
A tanulmányok szerzői: Balázs Lajos, Boér Hunor, Csáki Árpád, Egyed Ákos, Garda Dezső, Gidó Csaba, Józsa András, Koszta István, László Márton, Nemes Gyula, Pál-Antal Sándor, Szekeres Attila István, Takács Péter, Tamási Zsolt, Weisz Szidónia, Zepeczáner Jenő.
A két kötet szerkesztője Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt, akik a szerzőkkel együtt dedikáltak a könyvbemutató után.
Maszol.ro,
2013. február 5.
Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
2013. február 11.
Székelyudvarhely polgármestere csütörtökön ismertette 2013-as terveit, ekkor közölte azt is, hogy az általa vezetett hivatal felkért egy komoly szerkesztőgárdát, hogy írja meg Székelyföld történetét.
Tavaly adták ki a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács támogatásával, Maros megye korábbi megyei elöljáróinak és számos történésznek, közismert szaktekintélynek a közreműködésével a Székelység története című alternatív tankönyvet, amelyet az általános iskolák VI. és VII. osztályosainak szánnak, illetve azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek történelmünk iránt. A könyv több ezer példánya jutott el immár az olvasókhoz. A román sajtóban komoly reakciója volt és van ennek a kulturális eseménynek, kedélyeket borzolt.
Bunta Levente polgármester hangsúlyozta, hogy fel kell idéznünk az annak idején Magyarországon megjelent Erdély története című háromkötetes munkát, amely – bár sok vihart kavart – máig ott van minden igényesebb család könyvespolcán. „Három, egyenként legalább ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetre kell gondolni. A szerkesztőbizottság elnöke Egyed Ákos professzor, akinek tudásához, szakmai hozzáállásához nem férhet semmi kétség.”
Egyed Ákost nem sikerült utolérnünk ezekben a napokban, de kiderítettük, hogy a munkacsoport egyik koordinátora a Székelyudvarhelyen élő Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa, aki úgy nyilatkozott: „Elkészült a tervezett tartalom- és tematikajegyzék. A szerzői gárda még nem végleges, és a tartalomjegyzék is kiegészülhet, bővülhet a továbbiakban. Főleg egyes alfejezetek szerzőinél lehet még változás, ezért a fejezetek szigorú, tételszerű emlegetése még korai. Biztos a három kötet és a polgármester által említett legalább háromszor ötszáz oldal, de akár meg is haladható a bruttó ezerötszáz oldal.”
A tervek alapján az első kötet a székelyek őstörténetével és az eredetkérdéssel foglalkozik majd (Kordé Zoltán és Benkő Elek szakértői és szerkesztői közreműködésével), illetve Erdély és a Székelyföld életét tanulmányozza a magyar királyság idején, egészen 1542-ig. A következő, nagyobb tartalmi egység az 1542 és a Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) közti időszak, amikor Erdély gyakorlatilag önálló fejedelemségként működött. Feltételezhető, hogy A székelyek és a Székelyföld a 18. században (szerző-koordinátor: Pál-Antal Sándor) című fejezet már a második kötet bevezető részét fogja képezni, amelyet Az abszolutizmustól az 1948–1849-es forradalomig terjedő időszak vizsgálata követ (szerző-koordinátor: Hermann Gusztáv Mihály). Egyed Ákos – saját szakterületén fog dolgozni – A Székelyföld és a székelyek 1848–1949-ben című fejezetet írja és szerkeszti, amelyet A kiegyezés kora címet viselő fejezet követ (szerző-koordinátorok: Pál Judit és Balaton Petra). A második kötetet A Székelyföld és a székelység 1914 és 1918 között című téma zárja (szerző-koordinátor: Csikány Tamás). A hosszú huszadik század elejétől, az első világháborút lezáró békétől napjainkig, a közelmúlt eseményeiig terjed a harmadik kötet. A huszadik századi történéseket feldolgozó fejezeteket Bárdi Nándor, Oláh Sándor és Nagy József, valamint Novák Csaba Zoltán írja és szerkeszti. A tervek szerint a három kötet megjelenésére egyszerre, 2015 októberében fog sor kerülni.
Simó Márton
Székelyföld.ro,
2013. február 22.
„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,
2013. március 15.
A ’48-as forradalom soha nem bukott meg – beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal (Történész. 1929. november 25-én született a közigazgatásilag Baróthoz tartozó háromszéki Bodoson. A középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte, 1948-tól a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Még be sem fejezte az egyetemet, amikor gyakornokként tanított ugyanitt 1951–1953 között. Ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként, később az intézmény vezetőjeként dolgozott. A kommunista rezsim bukását követően 1990–1994 között a debreceni, 1995–1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen meghívott tanárként adott elő.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tudományos kutatásainak fő témái az 1848-as erdélyi forradalom és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története, de foglalkozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel. Legutóbb 2010-ben a Pallas-Akadémia gondozásában jelent meg Erdély 1848–1849 című könyve. Számos kitüntetés, díj tulajdonosa, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes március 15-én 19 órakor Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tartandó ünnepségen a Magyar Érdemrend középkeresztjével tünteti ki Egyed Ákost.)
„Az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta.” – fejtette ki a Krónikának adott interjúban Egyed Ákos kolozsvári történész-akadémikus.
- A téma szakértője bizonyára másként tekint az 1848–49-es magyar forradalomra, mint a hétköznapi ember. Mégis mit jelent Önnek március 15-e?
– Rég foglalkozom március 15-ével, legutóbbi könyvemben is hangsúlyoztam, hogy a polgári magyar nemzet születésnapjának tartom. Úgy látom, hogy az emlékezések a felszínen mozognak, azokat a szép történeteket elevenítik fel, amelyek nagyon jók a történelem kedvelői számára: a 12 pont elfogadása, a Talpra magyar, a kokárdák, a demonstrációk, Táncsics kiszabadítása. De utána következett a törvényhozás. Március 15-én a 12 ponttal elkezdődik a törvényalkotó folyamat. A törvények keretet adtak a forradalomnak, ez volt a rendszerváltás.
A felszíni események mögött – amelyek szépek, és ezért feltétlenül alkalmasak arra, hogy felidézzük március 15. történetét – a mélyben elindult az, amit a történelem mozgásának szoktunk nevezni, ami nem látható, de megtörténik. Az addigi nemesi nemzet – mert a magyar nemzet nemesi nemzetként évszázadok óta létezett – modern nemzetté vált, amelynek minden magyar ember tagja, aki magyarnak vallja magát. Engedje meg, hogy idézzem a március 15-ei emlékválasztmány nevében Rottenbiller Lipót és Irányi Dániel által készített falragaszt, amelynek első mondata így hangzik: „Egy osztályból nemzetté alakult nép első nyilatkozata volt a március 15-ei esemény.” Ez a lényege március 15-nek.
– Miért épp az 1848–49-es szabadságharccal kezdett el tudományos kutatóként foglalkozni?
– Messze nyúlik ennek a kezdete. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanultam, érettségiztem, ahol ott a ’48-as hagyomány elevenebb volt, mint Erdély más tájain. Éppen azért, mert Háromszék volt az az erő, az a társadalom, amely 1848 őszén, amikor a Habsburg-hatalom erői elfoglalták Erdélyt, nem adta meg magát, hanem önvédelmi harcot folytatott. Ott ez a helyi hagyomány nagyon erős volt. Amikor március 15-ére emlékeztünk, a tanáraink sokszor kivittek minket is a Főtérre, ahol amellett, hogy elmondták, hogyan kezdődött a forradalom Budapesten, a háromszéki események jelentőségét is hangsúlyozták.
A másik ok, hogy az 1848-as események kezdtek foglalkoztatni, az volt, hogy édesapám, aki tanító volt, nagyon szerette a Rákóczi-féle szabadságharcot és a ’48-as forradalmat. Sokszor mesélt róla különösen, amikor beteg voltam, mert követeltem, hogy meséljen valamit. Édesanyám is gyakran mesélt. Ráadásul az egyik elődöm, a ’48-as mozgalmakban tizedesként részt vett Nagy Áron hazavitt egy kardot. Gyerekkoromban a pajtásaimmal ezzel a karddal játszottunk nagyapám padlásán; olyan nehéz volt, hogy alig tudtuk mozgatni. Nagyapám – aki szintén tanító volt – ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott magának, és amikor édesanyám ezt elővette, sokszor mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van. Ez ugye megragad az emberben, és csak jóval később jöttem rá, hogy uramatyám, mi is történt. Aztán Kolozsvárra kerültem a Történeti Intézetbe, a Bolyai Tudományegyetemen végeztem, ott kineveztek gyakornoknak már negyedéves koromban.
– Bizonyára a korabeli körülmények is befolyásolták a pályaválasztását.
– Édesapámat kuláknak nyilvánították, mert tanítóként szolgája is volt, aki a mezőgazdasági munkákat végezte. Valamennyi birtokunk is volt, bár nem sok. Emiatt nem maradhattam az egyetemen, szépen kiraktak. De egy bizottság éppen akkor érkezett Bukarestből, amely az akadémia számára kutatókat toborzott. Akkor államvizsgáztunk, a bizonyítványom jó volt. Behívattak, megkérdezték, szeretnék-e tudományos kutató lenni. Igent mondtam, hiszen a megváltást jelentette számomra, mert az egyetemen már kifelé állt a szekerem rúdja. Így kerültem át a Történelmi Intézetbe, ahol néhány év után az 1848-as munkacsoportba kerültem, amelyet vezettem is 10-15 éven keresztül.
– A kommunista rezsim megengedte, hogy kutatóként a magyar forradalommal foglalkozzon?
– Akkoriban a nemzeti szempontokat, pláne a Történeti Intézetben nem nagyon lehetett hangsúlyozni, de a jobbágyfelszabadításról már minden további nélkül lehetett előadásokon beszélni az 50-es, 60-as, 70-es években is. Így aztán elkezdtem a jobbágyfelszabadítással foglalkozni ’48 kapcsán. Amikor semmit se lehetett írni március 15-éről, fogtam magam és egy közleményt jelentettem meg a helyi lapban, A kolozsvári mesterlegények kérése 1848-ban címmel. Az egyik barátom erre azt mondta, hogy mindez mellékes volt. Igen ám, de ennek kapcsán már el lehetett mondani, hogy létezett ilyen is, hát emlékezzünk meg róla. Később, 1989 után sokszor beszéltem, könyvet is írtam, ezeknek visszhangja volt, illetve van, és úgy érzem – ne legyek szerénytelen – ebben sikerült újat mondanom.
– A március 15-ei megemlékezéseken többnyire a forradalomnak ugyanazokat a mozzanatait idézzük fel. Van olyan kevésbé ismert részlete az eseményeknek, amelyről úgy gondolja, hogy méltatlanul elfelejtettük?
– Nem igen veszik tekintetbe, hogy Kolozsváron két nemzeti program született: egy magyar és egy román. Főleg utóbbival alig foglalkoznak.
– Mit lehet erről tudni?
– A Kolozsváron tanuló románok – akik meglehetősen sokan voltak, az akkori katolikus gimnáziumban tanult például Avram Iancu is – március 27-én és 28-án gyűltek össze. A Florian Micaş kolozsvári ügyvéd szervezte gyűlésen részt vett Papiu Ilarian, aki Marosvásárhelyről érkezett, de eljött az Erdélyi-érchegységből Ion Buteanu is. Közösen megfogalmaztak egy több mint húsz pontból álló petíciót, amelyben kérték, hogy a magyar, a székely és a szász mellett a románokat ismerjék el hivatalosan is Erdély negyedik nemzetének.
Kérték azt is, hogy a közigazgatást úgy alakítsák át Erdélyben, hogy azokon a településeken, ahol a románok többségben vannak, alkalmazzanak román vagy legalább román nyelvet tökéletesen ismerő köztisztviselőket. Az ország valamennyi hivatalában létszámuknak megfelelő arányban alkalmazzanak románokat. A román püspökök felügyelete alatt működő elemi iskolák részesüljenek megfelelő állami támogatásban, és csak román nyelven tanítsanak. De sorolhatnám tovább. Ez olyan esemény volt, amely 1848 története szempontjából is figyelmet érdemel.
– Kutatásai során melyik volt a legérdekesebb dokumentum, amelyre rábukkant abból a korszakról?
– 1848 levéltári hagyatéka nagyon gazdag, hiszen minden lépésről jelenteni kellett, számtalan irat marad fenn. Ami számomra az egyik meghatározó forrásnak bizonyult, azt a sepsiszentgyörgyi levéltárban találtam. Olyan iratról van szó, amelyen se cím, se aláírás, se dátum nem szerepelt. Az első mondata ez volt: a közösség elé terjesztendő határozat. Aztán rájöttem: ez volt Háromszék tanácsának ama határozata, amellyel kezdetét vette a háromszékiek önvédelmi harca, hiszen a határozat kimondta: ha az ellenség a szék határaihoz ér, akkor válaszolni fognak, ha kell fegyverrel.
– Három éve jelent meg Erdély 1848–49 című kötete, amelyben áttekinti a szabadságharc erdélyi történéseit. Melyek voltak az erdélyi forradalom leginkább említésre méltó sajátosságai?
– Kolozsváron 1848. március 20-án és 21-én született egy határozat, amelyet én kolozsvári programnak nevezek. Ebben az erdélyi politikusok – élükön id. Bethlen Jánossal – megfogalmazták követeléseiket. Az erdélyi országgyűlés azonnali összehívása volt az első számú követelésük, az, hogy kimondják Erdély unióját Magyarországgal. A budapesti márciusi ifjak 12 pontjában is benne van tizenkettedikként az unió, amely Erdélyben a magyar programban az első helyre került. Ugyanakkor szerepelnek ebben a programban az erdélyi sajátosságok is, például a székely kérdés megoldása. A jobbágyság felszabadítása a székelység esetében egészen más jogi eljárásokat követelt, ugyanis 1762–64-ben megszervezték a székely határőrséget Háromszéken, Csíkban és Miklósvárszéken; Udvarhelyszéken nem tudták, akkora ellenállást fejtettek ki az udvarhelyiek.
A madéfalvi veszedelem idején rákényszerítették a székelységet, hogy minden hadra fogható férfi évente előre meghatározott számú napon át határőrszolgálatot lásson el, hadi gyakorlaton vegyen részt, vagy szükség esetén vonuljon a háborúba. A székelység számára a forradalom által meghirdetett szabadság éppen ezért a hadkötelezettségük eltörlését jelentette. Ezt nehéz volt kivitelezni, mert ekkor a magyar kormány és különösen a hadügyminisztérium azon az állásponton volt, hogy a már meglévő székely katonai alakulatokat ne oszlassák fel, hiszen bármelyik percben szükség lehet rájuk.
– Bár történészek érvelési hibaként tartják számon a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat, mégis játsszunk el a gondolattal: mi változott volna leginkább, ha a forradalmat nem győzik le orosz segítséggel az osztrákok?
– Bár európai indítatásra kezdődött, a magyar ’48–49 az összes európai forradalomtól különbözik, hiszen amikor egyértelmű lett, hogy Bécsben március 13-án kitört a forradalom, akkor erősödött meg a magyar mozgalom. A különbség abban áll, hogy 1848 őszén a forradalom átalakult szabadságharccá. A forradalom tulajdonképpen nem bukott meg, gyakorlatilag elvégezte a maga feladatait, az ekkor meghozott törvényeket soha többé nem lehetett visszavonni. Akkor sem, amikor a forradalom leverése után az osztrák hatalom megpróbálta. Ugyanis később jött a kiegyezés, amelyet a magyar fél a ’48-as alapokhoz kötött. Gyakorlatig a forradalom elindította a rendszerváltozást, amely végül megtörtént. A magyar forradalom nagy csodája, hogy szinte a semmiből teremtett hadsereget.
Nagy erőfeszítések árán létrejöttek a nemzetőrségek, majd a honvédség is. Olyan erős hadsereget hoztak létre, amely egy alkalmas pillanatban 80 ezer főt is számlált. El lehet azon ábrándozni, mi lett volna, ha, de a történészek azt mondják: történelmileg ilyen kérdéseket nem lehet feltenni, mert nem lehet biztosat tudni. Az mégis bizonyos, hogy Magyarország nagymértékben megerősödött volna, bár nem szakadt volna le Ausztriától, mert nem elszakadni akart, hanem a Monarchián belül kivívni a függetlenségét, és alkotmányossá alakítani az addigi abszolút monarchiát.
– Mit gondol, a hazai közéletben nemrég lezajlott székelyzászló-botrányban mekkora szerepet játszott az, hogy a románok nem ismerik a történelmünket, illetve a sajátjukat sem teljes mértékben?
– A történelem ismerete segít eligazodni a mában. Ha valaki nem ismeri a múltját, nyilvánvaló, hogy jelenét sem tudja jól értelmezni, vagy egyáltalán megérteni, mi történik. Ezért is nagyon fontos, hogy a valódi történelmi ismereteket terjessze a történetírás és a történelemtudomány, és hogy ez legyen a történelmi tudatában magyarnak, románnak, szásznak és minden nemzetiségnek. Bonyolult kicsit a kérdés, mert a székely történelem a magyar történelemnek is egy sajátos fejezete. Hiszen Székelyföldön nem megyék alakultak ki, hanem székek, külön nemzetgyűléseik voltak, amelyek törvényeket hoztak a Székelyföld számára, és ezeket be is kellett tartani egészen 1562-ig.
A székelységnek saját intézményei voltak, intézményrendszere működött. Ezeket nagyon elfelejtette a történelem, mert nem lehetett, nem engedték kutatni. Ötven-hetven esztendeig ezekről nemigen lehetett beszélni. Nemzedékek estek ki, amelyek nem hallottak erről a magyarság körében sem, de a románoknál főleg, hiszen ők egészen másfajta történelmet hallottak az iskolában, a székelyek történelméről pedig semmit, ami lényeges lett volna. 1989 után a székely történelem kutatása fellendült, a helyi történészek sok helyütt jó munkákat adnak ki.
A szimbólumok kutatásával is külön csoport foglalkozik. A sokféle, különböző helyeken és időkben megjelent szimbólumokban – mert nagyon sok volt belőlük – a székely jelképek egyike-másika szinte valamennyiben felelhető volt, ezekből alakult ki a székely zászló is. Ennek eredetét Székely Mózesnek, Erdély egyetlen székely fejedelmének koráig lehet visszavezetni. A székelység szimbólumát most már Magyarországon is kezdik megismerni, sőt a románok is most szembesülnek ezzel. Most már kezdik megérteni, hogy végeredményben egy társadalmi, nemzetiségi rétegnek a jelképe, amely a történelmet is megjeleníti, valamint általa kifejezi a törekvéseit is. A történeti tudat alakításában, az identitás megőrzésében ezeknek a jelképeknek rendkívül nagy a jelentőségük.
– Tekinthető-e egzakt tudománynak a történelem? Hiszen a románok teljesen mást állítanak Erdély történelméről, mint a magyarok. Mi kellene ahhoz, hogy a magyar és a román történészek közös nevezőre jussanak?
– Amióta létezik történetírás, állandó vita tárgya, hogy tudomány-e vagy irodalom, egyikhez vagy másikhoz áll közelebb. Az idők folyamán azonban kialakult a történetírás módszertana, és az eszköztára is megszületett. Ennek a lényege a forráskutatás és a forráskritika. Ami ránk maradt a múltból, azt a kritika eszközével meg kell vizsgálni, hogy jól tükrözi-e a maga korát. Ha a történész arra vállalkozik, hogy reális történelmet írjon, mert az igazság mindenek felett való, akkor összehasonlítja a rendelkezésre álló forrásokat. Ha egyoldalúan csak az egyik forrást veszem tudomásul, a másikat pedig nem, akkor óhatatlanul tévedek akkor is, ha nem akarok.
A franciák és a németek a második világháború óta törekednek arra, hogy a történelmüket egyeztessék, azaz hogy az egyoldalúságokat kiküszöböljék. Mert érzi azt a politika, hogy a történelemnek szerepe van az emberek magatartása és a jövő alakításában. Az nálunk is fontos, hogy a román és magyar történészek időnként leüljenek, megvitassák a teendőket. Létezik is egyébként egy magyar–román történész vegyes bizottság, amely időnként összeül, de nem a legfontosabb kérdéseket tárgyalja, hanem azokat, ahol nincs konfliktus. Márpedig ideje lenne a legfontosabb kérdéseket is napirendre tűzniük ezeknek a vegyes bizottságoknak.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 15.
Március 15. Erdélyben és a Partiumban
Erdély és a Partium szinte valamennyi magyarlakta településén megünneplik március 15-én a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napját, az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc kezdetét, amelynek célja a Habsburg-uralom megszüntetése, a függetlenség és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt. Az erdélyi magyar politikai alakulatok a legtöbb helyen külön-külön, máshol viszont közösen tisztelegnek a ’48-as magyarországi és erdélyi hősök emléke előtt a forradalom kirobbanásának 165. évfordulóján. – ESEMÉNYBEHARANGOZÓ
Arad megye Arad 17 órától hagyományos ünnepi megemlékezést tartanak a Szabadság-szobornál. 19 órától a Ioan Slavici Klasszikus Színházban A kőszívű ember fiai című darabot tekinthetik meg az érdeklődők a Békéscsabai Jókai Színház előadásában.
Bihar megye Nagyszalonta Az RMDSZ szervezésében 18 órától ünnepi megemlékezés lesz Kossuth Lajos köztéri szobránál, majd fáklyás felvonulás. 19.30-tól ünnepi gálaműsort tartanak a Zilahy Lajos Művelődési Házban, fellépnek a kolozsvári magyar operaház művészei. Nagyvárad Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ünnepi programja 14 órakor kezdődik Szacsvay Imre szobránál, az Ezredévi emléktéren. A rendezvény keretében beszédet mond Tőkés László EMNT-elnök és Zatykó Gyula, az EMNP alelnöke. Az RMDSZ szervezte program keretében 17 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Szacsvay szobránál, majd huszárok, cserkészek és fúvószenekar által vezetett zászlós, fáklyás felvonulás lesz a Fő utcán a Petőfi-szoborig. 21 órától díszelőadás lesz a Szigligeti Színházban Óh napja márciusnak címmel. Brassó megye Brassó Az EMNP Brassó megyei szervezete az RMDSZ-szel közösen részt vesz a Brassó környéki ünnepségeken. 11 órától Brassó főterén, a Bem-emléktáblánál beszédet mond Sándor Levente, az EMNP Brassó megyei elnöke és Toró Tamás városi tanácsos, az EMNT Brassó megyei elnöke. Csíkszék Csíkszereda 10 órától ünnepi megemlékezés kezdődik a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Az önkormányzat szervezte rendezvénysorozat a Gál Sándor szobránál folytatódik 12 órától, majd 18 órakor a hagyományos gálaest keretében a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes ünnepi műsorát tekinthetik meg az érdeklődők. Nyerges-tető 14 órától a Nyerges-tetőn szervezett megemlékezésen vesz részt, és mond ünnepi beszédet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A nyerges-tetői ünnepi műsor a huszárok bevonulásával veszi kezdetét, ezt követően felszólal a rendezvény főszónokaként Kelemen Hunor szövetségi elnök, majd Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A rendezvényen Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke is részt vesz. Gyergyószék Gyergyószentmiklós 12 órától ünnepi szentmisét tartanak a Szent Miklós-templomban, ezt követően kezdődik a felvonulás a Petőfi- és Kossuth-szoborhoz, ahol 13 órától ünnepi műsor és koszorúzás lesz. 18 órakor nyílik a Megismételt pillanat című kiállítás a Tarisznyás Márton Múzeumban. 19 órakor a Figura Stúdiószínház előadására várják az érdeklődőket a művelődési ház színháztermében. Háromszék Kézdivásárhely 11 órától a felvonulók gyülekezője a Gábor Áron téren, 12 órától megemlékező ünnepség a Gábor Áron-szobornál, koszorúzás. Köszöntőbeszédet mond Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere és Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes. 19 órától ünnepi műsor veszi kezdetét Kelj, zendülj ismét! címmel, helyszín a Vigadó Művelődési Ház. Kovászna 12 órától a hagyományoktól eltérően ezúttal Csomakőrösön, a helyi református templomban kezdődik a megemlékezés, amit a Csoma Sándor-szobornál történő koszorúzás követ. A fürdővárosban, akárcsak az előző években, idén is 14 órakor az erdészeti hivatal előtt sorakoznak fel a Zabola és Barátos községből érkező lovasok és szekeresek, valamint a helyi iskolák diákjai. Ezt követően ünnepi megemlékezés kezdődik a főtéri színpadon. Ünnepi beszédet mond Thiesz János polgármester. Sepsiszentgyörgy A polgármesteri hivatal szervezésében 16 órától ünnepi emlékműsor lesz a színház előtti színpadon. Beszédet mond Antal Árpád polgármester. 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében a hagyományos ünnepi hangversenyt követően Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes átadja a Magyar Érdemrend középkeresztjét Egyed Ákos történésznek. Kolozs megye Bánffyhunyad Az EMNP és az EMNT, a Magyar Polgári Párt helyi szervezetével közösen tartja központi rendezvénysorozatát, melynek keretében 20 órától ünnepi műsorra várják a helybelieket. Az est folyamán ünnepi köszöntőt mond Vincze János, az MPP bánffyhunyadi szervezetének elnöke, Gergely Balázs, az EMNP alelnöke, Toró T. Tibor, a néppárt elnöke és Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke. Kolozsvár 11 órától ünnepi felvonulás kezdődik a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomhoz, ahol 12 órától ökumenikus istentiszteleten vehetnek részt az ünneplők. Ezt követően a Biasini Szállóhoz vonulnak az ünneplők a 14 órakor kezdődő koszorúzási ünnepségre. Maros megye Marosvásárhely A RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egész napos ünnepi rendezvénysorozat keretében emlékezik meg a 1848–1849-es forradalomról és szabadságharcról. 11 órától a Bernády téren megkoszorúzzák a Bem-emléktáblát. 16 órától a Postaréten folytatódik az ünnepség. Az EMNT és EMNP 14 órától a Petőfi-szobornál ünnepel, ahol beszédet mond Portik Vilmos, a néppárt megyei szervezetének alelnöke. Szatmár megye Nagykároly Az RMDSZ szervezésében 16 órától lesz az ünnepi rendezvény a Petőfi-szobornál. Szatmárnémeti A Petőfi-szobornál 17 órakor kezdődik az ünnepi műsor, ahol Tilki Attila országgyűlési képviselő, a Fidesz Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei elnöke, Fehérgyarmat polgármestere és Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke mond ünnepi beszédet. Udvarhelyszék Székelyudvarhely Az önkormányzat szervezésében 12 órától kezdődik az ünnepi program a Márton Áron téren, ahol megkoszorúzzák a Vasszékely szobrát. A történelmi egyházak képviselőinek imája és áldása után Bunta Levente polgármester és a meghívottak mondanak ünnepi beszédet, majd 13 órától a Boróka és a Kékiringó néptánccsoport előadását tekinthetik meg az ünneplők.
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 20.
Az 1848-as forradalom történelemformáló szerepe
Beszélgetés Egyed Ákos történésszel
Egyed Ákos neves történészünket március 15. alkalmával a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntették ki a XIX–XX. századi társadalom, illetve az 1848-as erdélyi forradalom történetének, a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseinek kutatásáért, tudományos publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként. A kitüntetést március 15-én Sepsiszentgyörgyön Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtotta át. Az ünnepelttel készült az alábbi interjú.
– Az 1848-as magyar forradalommal és szabadságharccal minden évben sokat foglalkozik a tudomány és a közvélemény. Akad-e olyan vetülete ennek a történelmi eseménynek, ami fölött elsikkad a figyelem?
– Igen, mégpedig éppen a lényege, az, hogy a feudalizmust polgári rendszer váltotta fel. És alig emlegetik azt, hogy 1848 tavaszán Kolozsváron két nemzeti program is született, egy magyar és egy román program. Március 20-án Erdély fővárosában látott napvilágot a Kolozsvári Program, amelyet a magyar liberális ellenzék, valamint a konzervatív párt képviselői is aláírtak. Ebben kérték az erdélyi országgyűlés összehívását, hogy az törvényt hozzon az átalakulásokról: a nemzetőrség felállításáról, a jobbágyság eltörléséről, a közteherviselésről, a sajtószabadságról és az unióról Magyarországgal. De kevesen tudják, hogy 1848. március 27–28-án a Kolozsváron tanuló román ifjak, egyházi vezetők és máshonnan érkezők is tanácskoztak. Törekvéseiket ún. petícióban rögzítették.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 22.
Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2013. március 25.
Egyed Ákos: a románok nem ismerik a magyarság történelmét
A Magyar Köztrásaság Érdemrendjének középkeresztjével nemrég kitüntetett, bodosi születésű, Kolozsváron élő Egyed Ákos történész, akadémikus azt mondja: a székely szimbólumok körüli botrány a tudatosan félrevezetett és megtévesztett románság hiányos ismereteire vezethető vissza.
– Valami olyasmit érzek, hogy egyrészt nem tudják, miről van szó, tehát történelmileg nem ismerik ennek előzményeit, hogy például a székelység a történelem folyamán, sok századon keresztül önigazgatási jogokkal rendelkező társadalmat képezett, és saját szimbólumokkal rendelkezett – fejtette ki Egyed Ákos. – Arról nem is beszélve, hogy Székelyföld székekre oszlott, és minden széknek megvolt a maga sajátossága. Másrészt azt sem tudhatják, hogy mit fejeznek ki ezek a szimbólumok: a múltat, a múlton keresztül pedig a jelent. Zavarja őket az is, hogy a székelység nem rejti véka alá, hogy meg akar maradni, és – a magyarság részeként – meg akarja őrizni önazonosságát és identitását.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tanulságairól is szólt az akadémikus: a nemzedékek különböző szerepeket játszottak a történelem folyamán. A középkorban az idősek óriási tekintéllyel bírtak, az írásbeliség még gyerekcipőben járt, és a törvényektől a hagyományokig mindent észben kellett tartani. Később, a forradalmak révén az ifjabb nemzedékek gondolkodásmódja megváltozott, és maguk léptek a cselekvés előterébe. Így történt ez 1848 márciusában, de ennek következményei a szabadságharcban csúcsosodtak ki, amikor fiatalok a harctéren védték meg 1848 eszméit.
A hagyományok átadása nem egyszerű feladat, mert a körülmények nagyon megváltoztak, és egyéb vonja el az ifjúság figyelmét, de amennyiben egy nemzet jövőt akar építeni, és a maga értékeit át akarja menteni, akkor a fiataloknak feltétlenül tisztában kell lenniük a múlttal – mondta ki a szentenciát Egyed Ákos.
– A fiatalok ma is odafigyelnek ezekre a történelmi eseményekre, csak esetleg másképp reagálnak azokra, mint mi, az idősebb nemzedék. Talán a ceremóniákat nem kedvelik annyira. 1848-ban nem volt olyan magyar család, amely valamilyen, akár vér-, akár anyagi áldozatot ne hozott volna, és ez egészen biztos, hogy nemzedékről nemzedékre átöröklődött. Ezt talán egy kicsit erőteljesebben kellene hangsúlyoznunk, s akkor a családi hagyományokon keresztül is meg tudnánk szólítani az ifjúságot – vélekedik a történelemtudós.
A kutatóknak, tanároknak is megvan a maguk felelőssége, hiszen úgy kell megírni a történelemkönyveket, hogy azt a fiatalok elfogadják, és megértsék belőle ’48 szellemét: a szabadság, a hagyományok, az értékek, a történelmi örökség védelmét azért, hogy ezek tudatunkban tiszta képet alkossanak. Ha másért nem, akkor azért, mert aki a történelmet ismeri, az a mai, igen bonyolultnak tűnő világban is jobban eligazodik – tette hozzá Egyed Ákos. Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma,
2013. április 8.
Közgyűlését tartotta az EME
A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta közgyűlését szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). A 2012-es év tevékenységének, eredményeinek és kudarcainak áttekintésére a tagság soraiból Erdélyből sokan érkeztek az eseményre, de a Magyar Tudományos Akadémia, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, a helyi önkormányzat és több más intézmény is képviseltette magát. Az elmúlt esztendőről az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a hazai magyar tudományos élet legátfogóbb rendszere és fóruma a kedvezőtlen anyagi feltételek ellenére képes volt helyt állni, folytatta megkezdett programjait, szerényebb mértékben pedig még „tollasodásra” is futotta erejéből.
A közgyűlésen elhangzott köszöntő beszédében Kocsis Károly (elnök, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, MTA) méltatta az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) érdemeit, ugyanakkor elégtelennek, szégyenteljesnek nevezte azt a támogatást, amelyet az elmúlt húsz évben a magyar kormányok juttattak a határon túli nemzettársaknak. A továbbiakban folyamatos gondoskodásra és munkára lesz szükség, jelentette ki. Magdó János főkonzul azt a sokoldalú tevékenységet hangsúlyozta, amellyel az EME az egyetemes magyar kultúra részévé vált. Tóth László területi főreferens Répás Zsuzsanna (helyettes államtitkár, Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárság, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) köszöntő levelét olvasta fel, amelynek értelmében a magyar kormány a továbbiakban is támogatni kívánja az EME tevékenységét.
Sipos Gábor elnök átlagosnak nevezte az elmúlt évet, amikor a csökkent anyagi keretek között is születtek pozitív eredmények, például sikerült újjáéleszteni a csíkszeredai fiókot. Ezután Bitay Enikő főtitkári jelentésének szóbeli kiegészítése következett, majd a gazdasági, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés hangzott el. A közgyűlés valamennyit elfogadta. Trombitás Zsófia (főosztályvezető, Külügyminisztérium) pedig a New York-i Magyar Tudományos Társaság megalapításáról és munkájáról beszélt.
A közgyűlésen, a hozzászólások, kiegészítések, észrevételek után, az alapszabályzatnak megfelelően, megújították az EME-választmány egyharmadát. Az új választmányi tagok: Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Egyed Ákos, Wanek Ferenc, Szilágyi Tibor, Sipos Emese, Ilyés Szilárd, Kerekes László, Máté Márton, Kolumbán József, Jakab Samu.
Tudományos munkásságuk és tudományszervező tevékenységük elismeréseként a tiszteleti tag címet adományozták a következőknek: Kolumbán József, Németh Sándor, Wanek Ferenc, Veress Erzsébet, Szilágyi Pál. A gróf Mikó Imre-emlékplakettet Kicsi Györgynek ítélték oda, az Entz Géza-díjat pedig Benkő Eleknek Monok István, a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöke nyújtotta át, A középkori Székelyföld című régészeti és történelmi monográfia összeállításáért.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár).
2013. május 7.
Deák Akadémia – 2013
Délelőtt szól a telefon: meghalt Deák Feri. Sejtettem már, hogy ismét baj van (súlyosnak mutatkozott betegségét és vélt gyógyulását követően), mert legutóbbi (távolsági, szegedi) jelentkezése óta meglehetősen sok hét telt el, holott jelezte, hogy elküld régebbi szövegeket, amelyeket össze kellene dolgoznom a Szegeden (Kriterion-beli nyugdíjazása után új kiadói munkahelyén) készülő Deák-kötet számára. Közeli barát, régi nagyon kedves és fontos munkatárs ( több könyvem borítójának tervezője, a legmegbízhatóbb Korunk-grafikus) elvesztése megrendít, ám az ember olyan, hogy lehetőleg végzi tovább a megkezdett munkát.
Éppen egy felgyűlt folyóirat- és újsághalmot próbálok felszámolni, válogatni, a megőrzendőket helyükre tenni – s a legváratlanabbul egy 1995. júliusi Háromszék-szám kerül a kezembe, benne egy akkori publicisztikai rovatom soros darabjával. A címe: Deák Akadémia. Gyanakodva nézem, olvasom. (Nem utólagos kitaláció!) Deák Feriről szól, a sepsiszentgyörgyiek olvashatták. Ha már a – szomorú – véletlen így hozta, úgy gondolom, ehhez a korábbi íráshoz csupán egy évszámot (Feri életében a végsőt) kell hozzátennem mindannyiunk emlékeztetőjéül: 2013.
Deák Akadémia
Ha azt kérnék tőlem, nevezzem meg a Deák Akadémia alakulásának dátumát vagy akár a gondolat megszületésének helyét, zavarba jönnék. A Magyarországon, Budapesten székelő Széchenyi Akadémiának, amely újabban szervezi az írókat, művészeket, bizonyára ismertek a bejegyzési adatai – bár az 1990-es Akadémiai Kislexikonban (a II. kötetben) nem találom őket, sőt az Új Magyar Irodalmi Lexikon sem ismer ilyen címszót (1994-ben). A Deák Akadémiáról még nehezebb pontos ismereteket gyűjteni, minthogy mostanáig mindössze egy könyv – igaz, nem akármilyen kiadvány! – jelzi létrejöttét 1995-ben.
Az újdonsült Akadémia névadója Deák Ferenc, ám nem a Széchenyi-kortárs politikus, hanem a hatvan évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgy melletti Kökösben született grafikus, akinek méltó megünneplésére a Kriterion-beli kollégái találtak ki egy rendhagyó emlékmappa elkészítését. Az ötlet testet öltött, s a kolozsvári Misztótfalusi Nyomdában (lehetett volna vajon méltóbb helyen?) kinyomtatott könyvre – mert az lett belőle – a szerkesztők ráírhatták: „A kiadványban örömmel sorakoztatjuk fel művelődési életünk jeles képviselőinek felkérésünkre beérkezett vallomásait: a jó barátnak, a régi, kedves munkatársnak több évtizedes munkásságát értékelő kézírásos sorait.”
Amint az idézetből kiolvasható, elsősorban gesztus értéke van e kiadványnak. A grafikusi asztala fölé hajló szerzetessel találkozunk, aki hónapokon, éveken át háttérbe szorítja saját művészi álmait, hogy megfelelő formát (címlapot, grafikai képet) adjon mások műveinek nyomtatott változatához. A most megszólalók többsége ezt a Misztótfalusi módján vállalt szolgálatot ismeri el, köszöni meg, holott ugyanígy lehetne méltatni, részletezőn elemezni a rajzművész teljesítményét, amely végül is nem szorítható be egy nyelv, egy művelődési kör határai közé. (Ennek elismeréséről korábbi díjak, kiállítások kritikai visszhangjai szólnak.)
A Deák Akadémiát írtam ide címként, akkor hát maradjunk az említett, irigylésre méltóan szép könyvnél, a harminckilenc társszerző együttműködésénél. Külön-külön talán nem mindegyikkel vállalnám a társszerzőséget, így együtt azonban gyönyörű és megtisztelő a társaság, az „Akadémia”. Nem hiszem, hogy könnyű volna még egy kortársat találni, akinek kedvéért valamennyien itt szereplők leülnénk íróasztalunkhoz baráti köszöntőt, laudatiót szövegezni. Ám éppen ez az együttlét teszi az akadémiát. És hogy kik tartoznak bele? Hát olyanok („igazi” akadémikusok), mint Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Egyed Ákos, Imreh István és aztán mi, többiek a festő Abodi Nagy Bélától és a prózaíró Bálint Tibortól Veress Zoltánig és Visky Andrásig. Ez a könyv valamikor dokumentumgyűjtemény is lesz, hiszen őrzi a kézírását a már halott Páskándi Gézának s élő klasszikusainknak. (Kit soroljak ide, hogy ne legyen sértődés?) Kányádi Sándor, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Szabó Gyula – talán ennyi is elég, hogy a „szöveggyűjtemény” súlya mérhető legyen.
Büszke vagyok rá, hogy magam is ott szerénykedhetek a Deák Akadémiában.
Ui. Közben, 1995 óta Deák Ferit sokan megelőzték mint távozók: Jakó, Imreh István, Abodi Nagy, Bálint Tibor, Veress Zoltán, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula. De ők is megmaradtak a megtiszteltek és tisztelők között.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)
2013. május 18.
A Pallas–Akadémia húsz éve
A csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó és Könyvkereskedés húsz éve alakult, és az egyik legjelentősebb erdélyi magyar könyvműhellyé vált – eddig 570 kötetet adtak ki!
Az évfordulóra jelent meg utolsó kiadványuk, Egyed Ákos: A székelység rövid története a megtelepedéstől 989-ig. Előtte a nemrég induló Kemény János-sorozat harmadik kötete, A vízi boszorkány, Bálint Tibor meséskönyve és Mészáros Sándor volt kínai magyar konzul, Csecsenföldön élve vagy halva című könyve. S ez így felsorolva is jelzi, hogy a Pallas–Akadémia érdeklődése nem marad meg a szépirodalomnál. Sok történelmi, néprajzi, helytörténeti, turisztikai munkát is megjelentettek, jelentősebb sorozataik, a Bibliotheca Transsylvanica, a Nobile Officium, a Nagyapó mesefája, a Mesevonat, a Műterem, az Erdély hegyei, a Barangolás a Székelyföldön, az Utak, tájak, emberek népszerűek, s a Pallasnál jelent meg Nyirő József válogatott műveinek tizennégy kötetes sorozata is. Mit kívánhatnánk egy kiadónak húszéves születésnapján: kiváló és népszerű könyveket, amelyek megtartják olvasóik érdeklődését és szeretetét.
(hadházi)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. május 18.
Pallas-Akadémia – 20
Írtunk már a jeles csíkszeredai könyvkiadó 20. évfordulójáról, hiszen április elsejei születésnapjukat egész rendezvénysorozattal ünnepelték, és kiadványaikkal meg néhány szerzőjükkel találkozóik egyik leggyakoribb helyszínére, Marosvásárhelyre is eljutottak. Ajándékköteteik, amelyekkel jubileumi adományként számos könyvtárat, iskolát, kulturális intézményt megleptek, eljutottak a Teleki Tékába is. Az évfordulós események a múlt héten Hargita megye székhelyén csúcsosodtak, csütörtökön a nemrég felavatott Kájoni János Megyei Könyvtárban rendezett irodalmi est, péntek délelőtt a Márton Áron Gimnázium dísztermében, délután a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában lezajlott könyvbemutató és kiállításnyitó vonzotta a közönséget.
Kevés település mondhat a magáénak olyan szép, korszerű, új könyvtárépületet, mint amilyet Csíkszereda köszönhet a megyei önkormányzatnak. Kopacz Katalin igazgató joggal büszke rá, és konferenciatermükben örömmel látja vendégül az ilyen könyves rendezvényeket. Erre az alkalomra külön tárlatot is berendeztek, gazdagon válogattak a Pallas-Akadémia eddigi 570 kötetéből. Egész nagy falat betöltöttek a kiadó kiadványai. Látványként is szívderítő a sok pompás könyv, a szellemi töltet pedig, amit az olvasóknak felkínálnak, eléggé nem is méltatható. A könyvtáros házigazda nem is fukarkodott a méltatással. Borboly Csaba megyei tanácselnök köszöntője is bővelkedett elismerésben. A könyvkiadó főszerkesztője, Kozma Mária rövid visszatekintője, kiadótörténeti összefoglalója után a jelen levő szerzők, Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Bogdán László, Egyed Ákos, Markó Béla, Mészáros Sándor, Nagy Miklós Kund és Sarány István sem hagyta ki mondandójából a csíki könyves műhely eddigi két évtizedének dicséretét. A Tőzsér József vezette Pallas-Akadémia, amely az utóbbi időben a Gutenberg kiadót, nyomdát és könyvesboltokat is működtető Tőzsér László közreműködésével is öregbíthette hírnevét, húsz év alatt a hazai magyar könyvkiadás egyik legnagyobb és legmegbecsültebb intézményévé, vállalkozásává lett. Bőséges, változatos, sok olvasói igényt kielégítő kínálatát nemcsak a kiállítás tükrözte, két átfogó katalógusból is képet kaphatunk erről. Az ünnepi esten Kozma Mária felvezető szavait követően megszólaló írók és köteteik ugyancsak e széles kiadói spektrumot érzékeltették. Ambrus Tünde, Balázs Lajos, Egyed Ákos a tudományosság, Bogdán László, Markó Béla a szépirodalom, Mészáros Sándor a határokon túli kitekintés és tényirodalom, Nagy Miklós Kund és Sarány István a művészetek és a publicisztika képviseletében mondta el gondolatait a jelenlevőknek.
Egy-két mondatban érdemes külön figyelmet szentelnünk a legfrissebb kiadói újdonságoknak. Egyed Ákos akadémikus sikerkönyvének bővített kiadása az előző változatnál is keresettebbé válhat. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig immár azt a sorsdöntő időszakot is felöleli, amely az 1918-1920-as hatalomváltozástól az 1989-es eseményekig mélységesen meghatározta a székelység életét, sorsának alakulását. Sőt, kitekintést nyújt az 1990 óta eltelt több mint két évtizedre is. A történész minden eddigi kötete sikerkönyvvé vált, ezzel sem lesz másképpen. Mint ahogy biztos igen sokan olvassák majd a diplomata Mészáros Sándor újabb visszaemlékezéseit is. Előző kötete, A pekingi követség regényes formában ismertetett meg a kínai valósággal, a távol-keleti óriás egzotikus mindennapjaival és a diplomatalét különlegességeivel, a mostani Csecsenföldön, élve vagy halva nem fikcióba csomagolva hozza elénk a csecsenföldi drámai valóságot, ez a személyesen megélt ottani realitás jól dokumentált, hiteles tükrözése. A szerző az 1994-ben kezdődött első csecsen háború idején az orosz–csecsen konfliktus rendezésére létrehozott EBESZ-csoport soros elnökeként figyelhette meg, tapasztalhatta a történteket, és teljesített békéltető feladatokat. Folytonos életveszélyben élt, sőt egy autóbalesetnek álcázott merénylet túlélője is. Visszaemlékezéseit gazdag képanyag teszi még szemléletesebbé.
Folytatódik a Kemény János-életmű-sorozat is. Új darabja a helikoni találkozók házigazdájának Víziboszorkány című regénye. A Kákoc Kis Mihály és a Kutyakomédia után ez is közelebb hozza a mai irodalombarátokhoz a Mecénás írói hagyatékát. A könyvtári találkozón vers is elhangzott. Markó Béla ismét megcsillogtatta költői erényeit. Rendkívül találó, pontos és kíméletlen látleletben fogalmazta meg mai drámai helyzetünkből adódó életérzéseinket, hangulatunkat.
Másnap a fiatalokat szólították meg a pallasosok. A Márton Áron Gimnáziumban a történelem, néprajz, helytörténet és az irodalom került terítékre, a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában a kiadó művészeti könyveiről beszélt Kozma Mária. Ezek több sorozatban és sorozaton kívüli kiadvá-nyokkal olyan gazdagon próbálják pótolni a könyvkiadói hiányokat, hogy ilyen tekintetben egyik honi műhely sem versenyezhet velük. Kiállítással is illusztrálták az elhangzottakat. Botár László, Csillag István, Gaál András, Márton Árpád, Mezey Ildikó, Siklódy Ferenc és Zsigmond Márton alkotásaiból nyitottak tárlatot. A műveket az a Botár László festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe, akinek a napokban Kisinyovban nyílt Fazakas Csabával közös kiállítása.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)
2013. május 21.
Készüljünk közösen a Nemzeti Összetartozás Napjára!
Marosszék Székely Tanácsa 2013. május 27- én tartja soron következő ülését Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota kistermében 18 órai kezdettel. A Nemzeti Összetartozás Napjára készülve meg fogunk emlékezni a székelység történelmének közel egy évszázadáról, arról a korszakról, amely a kisebbségi sors terhével tette próbára népünket. A székelység, amelynek egész történelme szüntelen küzdelem volt a szabadságért, ez alatt a nehéz évszázad alatt is megőrizte többségét ősei szülőföldjén.
2010-ben a magyar Országgyűlés június 4-ét, a trianoni békediktátum napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. A gyász és emlékezés napja ezáltal a magyarok szolidaritásának, a jövőbe tekintő bizakodásnak a napjává is lett. A 2010. június 4- én hatályba lépő törvény kimondja: Az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.
A rendezvény díszvendége Egyed Ákos akadémikus, a Székely Nemzeti Tanács által Gábor Áron-díjjal kitüntetett kolozsvári történész, aki A székelyek helyzetének alakulása 1918 után címmel tart előadást.
Ezt követően a gyűlés napirendjén szerepel a felkészülés a Székely Nemzeti Tanács június 22-ére kitűzött gyűlésére, amely meg fogja választani a Székely Nemzeti Tanács elnökét.
A küldöttek meghallgatnak egy rövid beszámolót a széki tanács féléves tevékenységéről, majd elfogadják a következő időszak tevékenységi tervét.
Marosszék Székely Tanácsának minden ülése nyilvános és – mint eddig is – minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Csíki Sándor, Marosszék Székely Tanácsának elnöke
Népújság (Marosvásárhely)
2013. május 29.
Az MSZT Izsák Balázst jelölte az SZNT elnökének
Hétfő délután tartotta soros ülését Marosszék Székely Tanácsa. A Kultúrpalota kistermében tartott tanácskozáson, a nemzeti összetartozás napjára készülve – a magyar országgyűlés 2010-ben június 4-ét, a trianoni békediktátum napját nyilvánította a magyar összetartozás napjává – , megemlékeztek a székelység történetének legutóbbi közel száz évéről. Utána szavaztak Marosszék SZNT- elnökjelöltjéről, meghallgatták a megyei elnök beszámolóját, és elfogadták a következő időszak tevékenységi tervét.
Marosszék Székely Tanácsa Izsák Balázsnak szavazott bizalmat a Székely Nemzeti Tanács június 22- én tartandó tisztújító gyűlésére.
A székelység történetének arról az időszakáról, amikor kisebbségi sorsba került, a rendezvény díszvendége, Egyed Ákos akadémikus, a Székely Nemzeti Tanács által Gábor Áron-díjjal kitüntetett történész tartott előadást.
A székelyek helyzetének alakulása 1918 után
Az előadásból megtudhattuk, hogy a kisebbségi sors másféle magatartást, másféle politikát és életmódot követelt, mint amelyben azelőtt voltak a székelyek a magyar állam keretében vagy az erdélyi fejedelemségekben, majd az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A székelység történetének létesszenciája az, hogy hogyan tarthatta meg ősi szállásterületét. Ha ezt a kérdést az ember a megélt történelemben meg tudja ragadni, akkor tulajdonképpen érti a székelység történelmét, mutatott rá Egyed Ákos.
– 1918, illetve Trianon után az a kérdés, hogy az eltelt 93-95 évben hogyan sikerült a székelységnek megtartani továbbra is a szállásterületét, identitását úgy, hogy ne szakadjon el közben a magyarságtól, a magyar kultúrának ápolója, fészke, továbbfejlesztője legyen.
A székelységnek – mondta – sajátos a történelme. Ez a sajátosság az autonómia keretében alakult ki, a századok folyamán, és 1920 után, megfosztva az autonómiától, újfajta alkalmazkodást kellett keresnie. Ezt a megtartó életmódját találta meg véleményem szerint, mert a székelység 90 százaléka falun élt, s az egy külön életmódot jelentett: az önellátó székely családi gazdaság általános volt, és azt egy pillanatig sem lehetett abbahagyni 1918 után sem, és 1920 után sem. Meg kellett a földet szántani, be kellett takarítani a termést. Érdekesnek találta, hogy a demográfiai számadatok ebben az életmódban tovább nőttek, vagyis nem született kevesebb gyermek, mint azelőtt, nagyon sokáig – csak az utóbbi évtizedekben kezdődött el a csökkenő tendencia –, mert ez az életmód nagymértékben függetlenítette az embereket az államtól és a politikától is.
Emellett – mondta a továbbiakban –, a politika tette a magáét. Kós Károlyt és a Kiáltó szót említette, amely szerint: az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni! Mint mondta, ez volt a nagy stratégiai jelszó, emellett pedig az, hogy akkor lesznek lojálisak az új állam keretében, ha az megadja nekik azt, amit 1918-ban megígértek: az autonómiát, az egyházi, iskolai autonómiát és azokat a szabadságjogokat, amelyeket megígértek 1918 decemberében, és amit a Párizsi Szerződés is leszögezett. Ezt a román állam soha nem volt hajlandó megadni, a székelység ezért tovább küzdött, ragaszkodott identitásához. A történész szerint ebben a magyar kultúra nagymértékben segítette, mert azzal, hogy a magyar nyelvet használta, taníthatta, tanulhatta, egy-egy lépést tett a kulturális autonómia felé. Emellett nem szakadt el a magyarságtól még akkor sem, amikor elszakították az anyaországtól. ’89 után a székelység megpróbálta visszaszerezni a történelmi arculatát – utcanevek, az újságok nevei, amelyeket a Ceausescu-éra előtt használt –, és sok mindent sikerült is ezekből megszerezni. Amit nem, az az autonómia, amiért tovább kell küzdeni, jelentette ki Egyed Ákos akadémikus.
Az előadást követően Gáspár Sándor ülésvezető, a Marosszéki Székely Tanács marosvásárhelyi elnöke ismertette a napirendet. A testület Izsák Balázs jelenlegi SZNT-elnököt nevezte meg elnökjelöltnek a június 22-i tisztújító ülésre, amelyet titkos szavazással erősítettek meg.
Ezután Csíki Sándor megyei elnök ismertette a tanács tevékenységét. Beszámolt a januári madéfalvi megemlékezésről, a Bocskai István-emléknapról, a március 10-i Székely szabadság napja rendezvényről, illetve arról, hogy az akkor elfogadott petíciót 35 ezer aláírással erősítették meg, valamint a makfalvi székely majálisról.
A tervek között említette a június elején Nyárádszeredában tartandó Csaba királyfi ünnepséget, a júliusi biciklis zarándoklatot Brüsszelbe, az augusztusra tervezett, Makai Zsigmond székely képviselőre való megemlékezést. Szeptemberben arra emlékeznek, hogy Balavásár helyi tanácsa elsőként fogadott el határozatot az autonómia- népszavazásról, októberben lesz 10 éves az SZNT, novemberben fociselejtezőre kerül sor, decemberben pedig Makfalván Wesselényi Miklós születését ünneplik meg.
Izsák Balázs megköszönte a bizalmat, és elmondta, hogy 2003-ban, amikor megalakult a Székely Nemzeti Tanács, úgy gondolták, nem jó úgy belépni a közéleti porondra, hogy hosszú távú célokat fogalmazzanak meg. Azt hitték, elkészítenek egy autonómia-törvénytervezetet, a parlament elé terjesztik, majd elfogadása után az SZNT szerepét átveszi a Székelyföldi Önkormányzati Tanács. Csapó Józseffel indultak a hajrára, majd Csapó 2006-os lemondása után egy nehéz átmeneti időszak következett, amikor Fodor Imre szinte emberfeletti munkával szervezte a népszavazásokat Székelyföld önrendelkezése kérdésében. 2008-ban választották meg őt az SZNT elnökének, s mivel sokakban felmerült a kérdés, meddig tart az elnök mandátuma, tavaly kiegészítették az alapszabályzatukat azzal, hogy az elnök mandátuma négy évre szól.
Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a tavaly ősszel a szenátus vita nélkül elutasította az SZNT törvénytervezetét a parlament törvényhozási tanácsának jelentése alapján, amely, mint mondta, meghamisította az Európa Tanács 1201-es Ajánlása 12. cikkelyét. Az SZNT ezért büntető feljelentést tett a Bukaresti Legfelsőbb Törvényszék melletti ügyészségen. Az ügyészség a panaszt azzal utasította el, hogy a törvényhozói tanács véleménye nem kötelező jellegű. A következő tárgyalásra júniusban kerül sor. Az SZNT jogi képviselője Kincses Előd.
Bejelentette, hogy a 2014. március 10-i Székely szabadság napjára "a helyfoglalás megtörtént", már iktatták a kérést. Ha Barcelonában a hétmilliós katalán közösség másfél millió embert tud mozgósítani, az SZNT-nek legalább százezer embert kell mozgósítania a Székely szabadság napjára – mondta végezetül Izsák Balázs.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2013. július 13.
Készül Székelyföld háromkötetes története
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetesre tervezett kiadásán.
A várhatóan 2014 végére megjelenő könyv megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere az MTI érdeklődésére elmondta, hogy már 2009-ben, a székelyföldi önkormányzati vezetők Sólyom László köztársasági elnöknél tett látogatásakor támogatást kért a könyv megírásához, tavaly pedig azokba a magyar tudományos intézményekbe látogatott el, amelyek e munkát segíthetik.
„Udvarhelyszék anyaszékként, Székelyudvarhely anyavárosként, én pedig közéleti személyként fel kellett hogy vállaljam ezt a fontos munkát" – magyarázta a szokatlan önkormányzati tevékenységet a polgármester, aki a könyv megjelentetéséhez pályázati forrásokra, magánadományokra és más székelyföldi önkormányzatok támogatására is számít.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus az MTI-nek elmondta, az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18-19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába. „Azokat a szerzőket részesítettük előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában" – magyarázta Egyed Ákos.
A kolozsvári történész elmondta, egy novemberre tervezett székelyudvarhelyi konferencián összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. „Igényes munkát végzünk, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szól" – fejtette ki Egyed Ákos, aki szerint az 1980-as években kiadott háromkötetes Erdély történetét tekintik modellnek.
A történészcsoport vezetője szerint azt próbálják tetten érni, hogy milyen tényezők eredményeképpen maradt fenn a székelység az ősi szállásterületen, és mivel gazdagította az egyetemes magyar történelmet. Egyed Ákos úgy vélte, a székelység története „színesíti, itt-ott kiegészíti" a magyarság történetét, éppen ezért a székely történelem sajátosságait próbálják kiemelni a munkában.
A tudós szerint sok újdonság lesz majd a könyvben, de arra nem kell számítani, hogy a munka alapjaiban forgatja fel a székelységgel kapcsolatos eddigi tudást. A székelység eredetével kapcsolatban a könyv összefoglalja majd a különböző elméleteket, így a magyarsághoz csatlakozott nép elméletét, a magyar származás és a hun eredet elméletét. Egyed Ákos úgy látja, a tudomány mai állása szerint a hun eredet nincs annyira félretéve, mint régebben. A források szerint a székelyek mindig is magyar nyelven beszéltek, ám az a tény, hogy a székelység hadi népként tűnik fel, és hogy évszázadokon keresztül elővéd- és utóvédszerepe volt a hadakozásban, a csatlakozott nép elmélete mellett szól – mondta.
Az újdonságok között említette, hogy a korábbi nézetektől eltérően ma úgy látják, a székelység szervezett telepítés eredményeként érkezett mai szállásterületére. Kérdésünkre, hogy ki telepíthette le a székelyeket, Egyed Ákos a székelyföldi templomok freskói által tanúsított Szent László-kultuszt említette. „Nagyon meg kell gondolnunk, hogy vajon nem Szent László idején történt-e a megtelepedés" – jelentette ki.
A könyv várható fogadtatására utalva az akadémikus elmondta, nem hiszi, hogy mindenkit meg fognak győzni, de a szerzők kellően felkészültek, hogy megvédjék álláspontjukat.
MTI
Erdély.ma
2013. július 15.
A Székelyföld-sztori Marosvásárhelyen is készül
Több mint egy éve dolgozik egy erdélyi és magyarországi történészekből álló csoport Székelyföld történetének háromkötetes kiadásán. A tucatnyi történész közt marosvásárhelyi is van, Novák Csaba Zoltán Székelyföld modern korszakával foglalkozik.
Novák Csaba Zoltán A háromkötetes Székelyföld sztori várhatóan 2014 végére jelenik meg, megírására a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal kérte fel 2012 márciusában az Egyed Ákos akadémikus vezette történészcsoportot. Ezek közt találjuk a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltánt is.
„Különböző székelyföldi önkormányzatok támogatásával készül a könyv, több mint egy tucatnyi történész közreműködésével. Gyakorlatilag terjedelmes monográfia készül, amely már régóta hiánycikk” – magyarázta a marosvásárhelyi történész. Az őskort és a középkort Kordé Zoltán és Benkő Elek írja, az erdélyi fejedelemség korszakát Oborny Teréz és Balogh Judit dolgozza fel, a 18–19. század történetét Pál Judittal osztják meg, a legújabb korral pedig Oláh Sándor és Novák Csaba Zoltán foglalkozik, de más szakembereket is bevontak a munkába.
Egyed Ákos kolozsvári akadémikus szerint azokat a szerzőket részesítették előnyben, akik már bizonyítottak a székelység történetének a kutatásában. Így került képbe a marosvásárhelyi történész is. Novák Csaba Zoltán többször publikált az 1945 utáni Erdélyről, az egykori Magyar Autonóm Tartománnyal, az 1968-as székelyföldi megyék megszületésével is foglalkozott már, de megjelent egy könyve a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról is. Jelenleg harmadmagával egy Kovászna megyei monográfián dolgozik. „A születendő székely monográfiát korszakokra osztottuk, én a modern korral foglalkozom, és ebben segítségemre lesz László Márton vásárhelyi levéltáros is. Ez az év gyakorlatilag kutatással telik, feltérképezzük az eddig megjelent munkákat, 2014-ben foglalkozunk konkrétan a megírással” – jegyezte meg Novák. Hozzátette: az 1980-as években kiadtak egy háromkötetes Erdély történetet Magyarországon, de abból pont a modern kor hiányzik, az 1918 utáni időszak, amellyel ő is foglalkozik.
A történészcsoport novemberre konferenciát tervez Székelyudvarhelyre, ezen összegzik az eddig elvégzett munkát, hogy 2014-ben már csak az írásra, egymás anyagainak bírálatára, és a kiegészítésekre összpontosíthassanak. A könyvet amúgy olyannak szeretnék, amely nemcsak a szakmának, hanem egy szélesebb olvasó, érdeklődő közönségnek is szóljon.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
2013. augusztus 29.
Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
2013. október 11.
Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. október 25.
Nagyszabású Bethlen-konferencia
Háromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik.
R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki.
Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni.
Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. november 19.
„Derűs egyénisége példakép marad sokunknak”
Kiss András 1922–2013
Alig két hete köszönthettem e hasábokon kitüntetése alkalmából, és most halálhírét véve keresem a személyiségéhez méltó megemlékező szavakat. Hosszú és termékeny levéltáros és történetkutató életpályájának eredményeit, köteteit és tanulmányait, levéltári segédleteit és népszerűsítő újságcikkeit már a 80. születésnapjára készült emlékkönyv is számba vette, és örömmel tapasztalhattuk, hogy életének kilencvenedik évtizedében sem tette le a tollat.
Most inkább az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében végzett sokrétű tevékenységéről szólnék, amely az intézményszervezés mellett az új történetkutató nemzedék nevelését is magába foglalta.
Még egyetemi hallgató korában, 1942-ben ismerte meg az erdélyi tudományművelés nagy hagyományú egyesületét, figyelemmel kísérte 1945 utáni egyre nehezedő sorsát, örömmel tapasztalta ugyanakkor az EME-gyűjtemények önállósodásának első lépését, a múzeumi levéltár külön helyiségbe költözését. A múzeumi levéltár munkatársai, Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond támogatták a jogászból levéltárossá lett Kiss András szakmai fejlődését, aki állami levéltári és otthoni kutatóműhelyében – az EME megszüntetése után is – mestereihez hasonlóan ugyanolyan céltudatossággal végezte munkáját, mintha létezne az erdélyi magyar történetkutatást egybehangoló egyesület. Magától értetődő tehát, hogy amikor a romániai változások lehetővé tették az intézményszervezést, 1990 januárjától Kiss András megbízott, majd választott főtitkárként intézte a munkáját újrakezdő tudományos egyesület ügyeit.
Főtitkári, később alelnöki minőségében rengeteget dolgozott – Jakó Zsigmonddal, Benkő Samuval, Jenei Dezsővel és Egyed Ákossal karöltve – a működését vagyontalanul, gyűjteményeitől megfosztottan újraindító EME megerősítésén. Jogász gondolkodásmódja és levéltáros tapasztalata nagyban hozzájárult az egyesület tekintélyének emeléséhez, az új gyűjtemények kialakításához. Örömmel vette ki a részét a hagyományosan az EME-re háruló tudományos feladatoknak a megoldásából, így az Erdélyi magyar szótörténeti tár egymást követő köteteit lektorálta, és a szerkesztés munkájának szervezését is sokáig magára vállalta.
A Múzeum-Egyesület formálódó kutatóintézetébe került fiatal történész és nyelvész szakemberek rengeteget tanulhattak tőle, egyetemi előadásokat felülmúló szakszerűséggel kaptak felvilágosítást Erdély koraújkori jogtörténetéből, az egykori levéltárképző intézmények és családok múltjából, ráadásul mindezt kötetlen formában, barátságos beszélgetések keretében.
Egyébként egész pályáját végigkísérte a szíves tájékoztatás, az érdeklődő kutatók, határon innen és túl mindig alapos, mástól nem is remélhető eligazításokat kaptak tőle, sőt saját céduláit is önzetlenül bocsátotta azok rendelkezésére, akiknél megtapasztalta a komoly tudományos érdeklődést és a kitartó munkát.
Egyenessége, becsületessége, a divatos irányzatokra nem figyelő szókimondása tette érdemessé – gazdag tudományos munkássága mellett – azokra az elismerésekre, amelyekben élete utolsó két évtizedében méltán részesült. Erdély és Kolozsvár közönsége most szegényebb lett egy történetkutató tudós levéltárossal, könyvekbe zárt életműve azonban velünk marad, derűs egyénisége pedig sokáig példakép marad sokunknak.
Sipos Gábor
Kiss András történész, levéltáros /Facsád, 1922. okt. 5. – Kolozsvár, 2013. november 17./
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 19.
Vekov Károly történelemtanár nyílt levelei a BBTE történelem karának illetékeseihez
NYÍLT LEVÉL
mindenkihez, akit érdekel a hazai magyar
felsőoktatás sorsa és aki felelősséggel tartozik ezért
1989. óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények.
Különben is hangsúlyosan fölvethető a kérdés kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel. Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tennné, hogy maga döntsön a magyarnyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja. Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, amelyek az egykori karok helyett jöttek létre, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a departament csak a magyarnyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitiv vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvényadta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett departamentet, a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana. Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is egyhelyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciáját és jövőjét biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt. A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nemegy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a departament szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE” mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
Adorjáni Dezső, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kötő József, Lászlóffy Csaba, Máté János, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc
Megjegyzés: szerkesztőségünknek a levelet Vekov Károly küldte, a fenti nevekkel együtt. A közlés másnapján az alábbi, „letisztázott változatot" juttatta el hozzánk:
NYÍLT LEVÉL
Kedves Jutka és Enikő! Kedves kollégák!
Nem kis keserűséggel értesültem a Magyar Történeti Intézet, illetve a kolozsvári egyetem történelem karának helyettes magyar vezetője között kirobbant konfliktusról. Nemrégiben nyugdíjba küldött, óraadó oktatóként, akit csak néha hívnak meg (ha egyáltalán!) a közös dolgok megtárgyalására, nem akartam beleszólni egy olyan vitába, amelyik elsősorban a két fél jobb belátására tartozik. Más kérdés, hogy ez a megromlott viszony, kihatással van kis közösségünk mindennapi tevékenységére. Ha most mégis erre való hivatkozással írom e sorokat, az azért történik, mert ez a megromlott viszony és a megosztottság következményei kihatással vannak az egész kolozsvári magyar nyelvű történész képzésre.
A rosszul értelmezett és leosztott kompetencia- és munkaköri hatáskörök eredményeként egész közösségünket érintő, alapvető fontosságú kérdések vagy kikerültek a közösen megvitatandó és eldöntendő kérdések közül (közép- és hosszútávú célkitűzések, stratégiák stb.) vagy szűk csoportok, illetve egyéni döntések hatáskörébe kerültek. Szinte érthetetlen, hogy felelős vezetők hogyan törődhettek bele ebbe, veszélyeztetve feladataink elvégzésének elemi feltételeit, hallgatóink megfelelő és alapos, magyar közösségünk által elvárt felkészítését.
Szinte hihetetlennek tűnik, de a történelem karon belüli magyar oktatók egy része nem igényli és nem tartja szükségesnek a magyarság történelmének oktatását! (Évek óta ez nem rendes, hanem csak „opcionális" tantárgy lehetett.) A kar úgynevezett „magyar tagozatának" két vezetője nem volt képes elérni, hogy a történelem karon minden szakon hallgatóink tanulhassák a magyarság történelmét! Most amikor a szakok újra akkreditálásáról van szó és hivatalosan is teljes értékű tantárgyként lehetne tanítani a magyarság történelmét, újra néhány személy megbocsáthatatlan felelőtlensége és szakmai önzése miatt (amit nem szeretnék most minősíteni) elszalasztjuk azt az alkalmat, amely talán az utolsó. S történik ez akkor, amikor hallgatóink egy része az általános iskolában magyarság történetet kellene tanítson, amikor másik részük különböző magyar művelődési intézményeknél kíván elhelyezkedni, ahol éppen ezek az identitásunkkal szerves egységet alkotó ismeretek elengedhetetlenek.
Visszagondolva elődeink tartásos viselkedésére és tevékenységére összehasonlíthatatlanul súlyosabb körülmények között, az általuk meghonosított elkötelezett állásfoglalásra és ennek ma is elvárható folytatására, keserűséggel vegyes felháborodással tapasztaljuk közösségi érdekeink semmibe vételét egyes kollégák részéről. Mivel ilyen viszonyulással sem eddig, sem ezután nem tudunk egyetérteni, amennyiben nem kerül sor a helyzet gyökeres megváltoztatására, azaz a Magyar Történeti Intézet, illetve a történelem kar magyar oktatóinak testülete nem igényli, hogy ott minden szakon legyen hivalosan elfogadott és a Románia-, illetve az egyetemes történettel egyenrangú a magyarság története és nem kerül sor annak hivatalos akkreditálására, kénytelen leszek megszakítani óraadói tevékenységemet.
Nem tudok közösséget vállalni olyanokkal, akik nem érzik elemi kötelességüknek hallgatóink megfelelő felkészítését és idegen érdekek által vezettetve képesek elszabotálni a magyarság történelmének oktatását a kolozsvári egyetem történelem karának magyar tagozatán. Kolosvár, 2013. december 14.
Vekov Károly
* * * A Magyar Történeti Intézet válaszlevele
Vekov Károly nyugdíjas kollégánk nyílt levelét múlt héten már az intézet tagjainak is körbeküldte, és választ is kapott rá. Itt most csak a legsúlyosabb „vádra”, a magyarságtörténettel kapcsolatos állításokra válaszolunk. Sajnálatosnak tartjuk, hogy Vekov kolléga – bár éppen ő tanítja mindmáig a középkori magyar történelmet −, úgy ír nyílt levelet, hogy nem ismeri sem a tanterveket (bár ezek mindenki számára elérhetők intézetünk honlapján: http://kmti.hiphi.ubbcluj.ro), sem az erre vonatkozó szabályozást. Az igazság ezzel szemben az, hogy amíg a ’90-es években erre nem volt lehetőség, már egy évtizede négy félévben oktatjuk a magyarságtörténetet és éppen a Magyar Történeti Intézet megalakulása nyomán vált kötelező tantárggyá mind a történelem, mind a levéltár szakos hallgatók számára. Erről bárki meggyőződhet, ha megnézi az intézet honlapján a tanterveket
s órarendeket.
A régészet és kulturális turizmus szakokon továbbra is választható tantárgy maradt a magyarságtörténet. Ennek oka részben a tantervi kötöttségekben, részben a szaktantárgyak iránti igényben keresendő (pl. az I. éves régészek alig tanulnak szaktantárgyakat), de tapasztalatunk szerint sokan közülük is tanulnak magyarságtörténetet. Szóban és írásban is próbáltuk már elmagyarázni Vekov kollégának, hogy a szakirányok újraakkreditálása, amely 2014 év elején esedékes, nem alkalmas arra, hogy a tanterveket megváltoztassuk. Januárig intézetünknek hat akkreditációs doszsziét (több ezer oldalas dokumentációt) kell elkészítenie, ezzel rengeteg munka van. Az előírásoknak megfelelően ezekben a dossziékban a múlt tanév tanterveinek kell szerepelnie, ezeket tehát nem lehet most – menet közben – megváltoztatni. Az akkreditáció ilyen szempontból nem jelent fordulópontot, utána is nyugodtan meg lehet változtatni a tantervet, tehát nincs „most vagy soha” szituáció. Reményeink szerint előbb-utóbb sikerül konszenzusra jutnunk a többi szakirányt illetően is.
Kedves Karcsi!
Nem hisszük, hogy azzal segítenéd a kérdés megoldását, hogy megszakítod óraadói tevékenységedet, sőt. Ha azonban sajnálatos módon ezt is tennéd, akkor sem látjuk indokoltnak a patetikus és támadó hangvételt. Az óraadás felfüggesztését amúgy már jelezted annak kapcsán, hogy karunk idén az óraadói díj felét tudta csak kifizetni, bár a tantervi előírásokon felül külön szemináriumot is tartottál a középkori magyar történelemből. Mivel Te időközben áttelepdtél Magyarországra és onnan ingázol, ez nem fedezi az útiköltségeidet. Ezt roppant sajnálatosnak találjuk, megértjük, hogy ilyen helyzetben nem vállalod tovább a tanítást, csak azt nem értjük, miért kell a helyzetet „átstilizálni”, és úgy beállítani, mintha itt egyedül Te képviselnéd az igazságot és a jó ügyet, mintha a Jó és Rossz harca zajlana. Képviselőként és karunk oktatójaként lett volna elég alkalmad, hogy az óraadáson túlmenően is tevőlegesen segítsd a magyar oktatás ügyét. Segíteni napi aprómunkával és nem újságcikkekkel lehet. Sajnáljuk, hogy így mondasz búcsút intézetünknek, azonban köszönetet mondunk eddigi munkádért!
A Magyar Történeti Intézet Vezetőtanácsa
* * *
Néhány pontosítás
Az általam írt nyílt levélre adott, látszólag „szakszerű” válaszhoz kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni.
A nyílt levélben próbáltam nagyon árnyaltan fogalmazni. Nem hiszem, hogy helyes, hogy a magyar(!) tagozaton csak két szakirány esetében (történelem, levéltár) kötelező tantárgy a magyarság története és a többin (pl. régészet, kulturális turizmus stb. ) nem. Utóbbi szakokon miért nem fontos a magyarság történetének ismerete? Ilyen felkészültségű végzőseink döntenek majd műemlékeink sorsáról, kutatják és magyarázzák a honfoglalás korának emlékeit? Netán tanítani akarják majd „A romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai” tantárgyat a VI. és VII. osztályban, ha egyáltalán ezt megengedik a hivatalosságok? Miért csak „választható” a magyar hallgatók esetében ez a tantárgy? Van olyan tananyag, ami ezt pótolja/pótolhatja? Hogyan lehet elfogadhatóan(?) ezt a hallgatók szaktantárgyi „igényével” (talán igénytelenségével) magyarázni? Amúgy megjegyzem, hogy évek óta tartok szemináriumot magyarságtörténetből, nem hivatalosan. És jön, akinek kedve van, mert én senkit sem kényszeríthetek erre, mivel ezt a szemináriumot nem tartalmazza a tanterv. Vajon az egytemi oktatás, főleg annak szükséges/kötelező része az a hallgatók kedvére van bízva és éppen a magyarság történetét illetően? Ha mi nem, ki fogja ezt nekik még valaha tanítani, a mi „szakembereinknek”? És milyen konszenzusra kell jutni, hogy mindenki a magyar tagozaton kötelező mód felvegye ezt a tantárgyat? Kik azok, akik ezt nem akarják? És ők a magyar tagozat oktatói?
A maximális óraszám elvének rugalmas kezelését, illetve a „magyarság története” teljeskörű akkreditációját éppen az egyetem multikulturális jellegére hivatkozva kellene és lehetne elérni. De erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt valaki, azaz vezető tisztségben lévő képviselőink kérik. Ha nem most, amikor folyik az akkreditálás, ugyan bizony mikor? S ha nem ilyenkor, akkor eddig miért nem kérték? Ezt illető sorozatos kéréseimre a válasz mindig az volt, hogy”most nem lehet”. Újra megk
2013. december 28.
Erdélyi udvarházak népe a fejedelemkorban (Új Demény-emlékkönyv)
A fejedelemkori Erdély és Székelyföld eddig nem eléggé megvilágított témáit kutatja a Bukarestből Sepsiszentgyörgyre hazaköltözött Tüdős S. Kinga, nemegyszer a sajátos női látásmód és tematika vizsgálatával gyarapítva e kérdéskörök szakirodalmát. Tucatnyinál több nagyobb lélegzetű műve közül itt az 1540 és 1711 közötti erdélyi végrendeletek eddig megjelent négy kötetét említem, vagy az erdélyi nagyasszonyokról szóló munkáit, melyekben egy merőben új szemszögből a női, nemesasszonyi életpályák elemzésével hoz teljesen új színt és szemléletet a transzszilván históriába.
A műnek különben most készül a román kiadása is, Violeta Barbu kutató méltatja angol nyelven a kötet erényeit, mely átfogóbb hazai együttműködés keretében jelenik meg. „Aki elolvassa, megértheti, hogy az erdélyi egészen külön világ volt, más nyelvvel-kultúrával, szokásrendszerrel, a gazdasszonyi lét más módozataival. Még a virágos- és veteményeskertek bemutatására is kitérek benne” – mondja a szerző.
Tüdős S. Kingáról különben tudni kell, hogy Budapesten végzett művészettörténetet és klinikai pszichológiát, s Bukarestbe menvén férjhez, végül a Nicolae Iorga Történettudományi Intézetben, Demény Lajos professzor mellett kötött ki, itt tanulta ki a levéltári kutatás módszertanát, és vált több évtizedes együttműködés révén tanítványból önálló kutatóvá. Két éve nagy sikerű nemzetközi konferencia szervezésével tisztelgett mestere emléke előtt, a Székely Nemzeti Múzeumban megtartott eseményről annak idején lapunk is írt. A konferencia anyaga most jelent meg kötetben Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön (In memoriam Demény Lajos, 1926–2010) címmel a múzeum kiadásában, ez alkalomból beszélgettünk el ismét a szerkesztővel. – A konferenciát azzal a céllal szerveztem, hogy újfent felhívjam a figyelmet, méltatlanul mellőzik a Demény munkáit. Nekem emberi kötődésem is van ehhez a kiváló tudóshoz, huszonvalamennyi évig dolgoztunk együtt, és több barátommal épp a Demény-féle történetírás hozott össze. Ha tudtunk a Kálnokyakról tudományos tanácskozást szervezni, Demény is megérdemli, gondoltam. Úgyhogy ez végül egy második Demény-emlékkönyv lett, amit a halála első évfordulójára összehívott konferencia anyagából állítottam össze. Felkértem Oborni Terézt a Magyar Országos Levéltárból, hogy a székely címeres nemeslevelek párhuzamosan megrendezett kiállításának anyagát válogassa össze, ezeket erdélyi fejedelmek adományozták a kedvezményezetteknek. Kimondottan élvonalbeli kutatókat hívtunk meg, akik munkaviszonyban álltak Deménnyel, doktorit írtak nála stb. Mellénk állt Tamás Sándor megyeitanács-elnök, támogatott többek közt Fleckhammer Otto helyi üzletember. A résztvevők kimondottan új információkat hoztak, egy konferenciának a kutatások ösztökélése a feladata.
Felkértem a kötet vázlatos ismertetésére a szerkesztőt.
– Az első három beszéd Deményről szól, Violeta Barbu beszámolt arról, hogy a román kutatók is mennyire tisztelték őt, s udvariasságból a meghívottak iránt angolul mondotta el, amit nekik szánt. Közöltük Vekov Károly, a másik tanítvány temetésen elmondott beszédét is, Papp Sándor szegedi kutató pedig hivatástudatát emelte ki a Ne készüljünk arra, hogy amit adunk, azt életünk folyamán visszakapjuk című megemlékezésében. Magyarország törökországi nagykövete, Hóvári János nem tudott részt venni, de dolgozatot ajánlott fel. Vele Demény Bukarestben többször dolgozott együtt. A tanulmányok közül kiemelném a Vekov Károlyét, aki teljesen új, nagyon okos megközelítésben tisztázza, mit jelentett eredetileg a tria genara Siculorum a forrásokban, honnan ered, hol értelmezték félre és miért. Ő úgy véli, alighanem a székelység három korábbi törzsét jelölték vele kezdetben, majd a hármas rendi tagoltságra utaltak vele a székely társadalomban. Egyed Ákos dolgozatában Hidvégi Mikó Ferenc történetírását helyezi új megvilágításba, Kordé Zoltán a székely ispáni hivatal eredetéről értekezik, Csáki Árpád gróf Kálnoki Sámuel erdélyi alkancellár végrendeletét elemzi. Ő volt az, aki a Bethlen Miklós által elutasított császári felajánlást elfogadta. Jánó Mihály a rá jellemző alapossággal ír témájáról, a székelyföldi templomok donátorairól. Én a magaméban zabolai III. Mikes Mihály házasságának történetét kísértem végig. Engem nem a politika, hanem az életmódváltozás érdekel, ezért felesége, Bethlen Druzsianna élettörténetének feldolgozása foglalkoztat, és ennek kapcsán: hogyan kerültek kapcsolatba egy erdélyi főnemesi és a székely főemberi, primori családok egymással házasság révén. Statisztikailag is feldolgoztam, milyen következtetések vonhatók ebből le, e vegyes házasságokból származó utódok sorsában hogyan tükröződik a frigy hatása, hogyan tagozódott be a székely társadalom az erdélyibe, mert a magyarországiba már nagyon kevesen jutottak be. Amikor erről beszélünk, szem előtt kell tartanunk, hogy a fejedelemkorban Erdély összlakossága hétszázezer és egymillió között volt, tehát jóval kevesebb a mainál, ebben magyar főnemesnek vagy székely nemesnek lenni nem azt jelentette, mint később vagy a korszak Magyarországán. A többi dolgozatból is kiolvasható, hogy a fejedelmek miként adják vissza a korábban jobbágyosított székelyek szabadságát, hogyan jön létre az ún. armális nemesek osztálya abból a szükségletből táplálkozóan, hogy az erdélyi haderőt ismét megerősítsék Erdély állami önállósága idején. Elég volt egy sikeres hadjáratban való részvétel, például a ploieşti-i győzelemmel zárulóban a törökök ellen, hogy a fejedelem négyszáz címeres nemeslevelet osszon ki a katonák közt. Bethlen Gábor tömegesen hozta vissza a székelyeket e sorba. A székelység Erdély lakosságának ötödét sem tette ki, a seregnek azonban egyik legfontosabb összetevője volt.
Pár további dolgozat: Pásztor Emese, az iparművészeti múzeum munkatársa a székely nemesi otthonokban használt szőnyegekkel, abroszokkal foglalkozik, az általam is összegyűjtött végrendeletekben azok ugyanis külön tételként szerepelnek. Garda Dezső Lázár V. István kalandos életét követi nyomon, Rossel Hubert svájci történész a hazájabeli és a francia templomvárakat, erődítményeket hasonlítja össze a székelyföldiekkel. Szabó Judit pedig a kézdivásárhelyi Incze László, Demény kortársa munkásságáról ír. Ki kell emelni, hogy ő is, akárcsak Demény, a tudomány amolyan szürke eminenciásának számít, ezek az emberek nem pénzre, elismerésre hajtottak, hanem teljes lemondással a tudomány művelésének szentelték magukat, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. A sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál készült, nagyon szép kiállítású kötet képmellékletében színes illusztrációs anyagot is tartalmaz, valamint a konferencián készült fényképek is helyet kaptak benne. Kiemelkedő nyomdatechnikai minőségű valamennyi.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 31.
A Siculicidiumra emlékeznek
Egyéves rendezvénysorozattal emlékeznek meg a Madéfalvi Veszedelem 250. évfordulójáról. A 2013. október 11-én elkezdődött és 2014. október 7-ig tartó Siculicidium Emlékév kiemelkedő programpontja a január 5. és 7. között Madéfalván sorra kerülő emlékünnepség. Ahogyan az egész évnek, ennek az ünnepségnek is célja minél több környékbelit, érintettet bevonni, hogy méltóképp emlékezhessenek a negyed évezreddel ezelőtt történt eseményekre és az abban részt vevő hősökre – fejtette ki Szentes Csaba polgármester.
Január 5-én, vasárnap a 11 órás szentmisével veszi kezdetét a háromnapos ünnepség, amelyet az Ezerhétszázhatvannégy év január hét virradóra című szabadtéri előadás követ a templom melletti téren. A madéfalvi vérengzést és az azt megelőző napokat bemutató, több mint száz szereplőt felvonultató előadásban hagyományőrző csoportok, tüzércsapat, huszáregyesület, amatőr színjátszók, néptáncegyüttesek és kórusok is közreműködnek. A Fészek kávézóban 18 órától bemutatják Móser Zoltán fotóművész és Tamás Menyhért író Holtak Vigasza című kötetét. Este fél héttől a Fészek tájházban megnyitják az Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítást is – foglalta össze a polgármester az első nap eseményeit.
Történelmi konferencia
Hétfőn, vízkereszt napján történelmi konferenciára kerül sor a helyi kultúrotthonban. Egyed Ákos, Garda Dezső, Mihály János, Szőcs János történészek, Albert Ernő népköltészeti gyűjtő és Csikány Tamás egyetemi tanár tart előadást a Madéfalvi veszedelem és a határőrség témakörében – vázolta Szentes. Hozzátette, a közbirtokosság székházában fél kettőtől kiállításra kerülnek a faluban élő Szentes Gábor által faragott vándorbotok, szám szerint 250 darab. Négy órától éves közgyűlésüket tartják meg a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének képviselői.
Kopjafát avatnak
Az elöljárótól megtudtuk, hetedikén reggel harangszóval és „ágyúlövéssel” ébresztik a falu népét, akik 10 órától ünnepi szentmisén vehetnek részt, amely után a helyi iskolások előadásukban felelevenítik az 1764. január hetedikei eseményeket. Ezt követően az ünnepség a felújítás alatt lévő emlékműnél folytatódik, ahol az ünnepi beszédek és koszorúzások mellett a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége felavatja az általuk állított kopjafát. Este hét órától a helyi közösségi házban kulturális műsorokkal zárul a nap, fellép a Madéfalvi Dalkör, a Rokolya Népdalkör és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes is bemutatja Madélfalvi Veszedelem című műsorát.
A szervező bizottság egyeztetett a helyi plébánossal és a püspökkel annak érdekében, hogy január 6-ról 7-re virradóan, éjfélkor megszólalhassanak a környékbeli harangok – tudtuk meg a vezetőtől. „A püspök már intézett felhívást az egyházközségek felé, a szervező bizottság nevében pedig én is arra kérnék minden felekezetet, hogy éjfélkor egy haranghúzással emlékezzenek a madéfalvi eseményekre” – tette hozzá.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro
2014. január 7.
Madéfalva 250 – A nemzet Madéfalvára figyel
Ezekben a napokban az egész magyar nemzet Madéfalvára figyel – jelentette ki Szarka Gábor konzul, a Határőrség és székelység című konferencia megnyitóján a madéfalvi közösségi házban.
– Úgy állítottuk össze a programot, hogy mindenkihez el tudjuk juttatni a Madéfalvi Veszedelem üzenetét – mondta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere. – A valódi üzenete a mának az, hogy nem akarunk, nem kérünk többet, mint más nemzet, csupán azt szeretnénk, ha a jogainkat, emberi mivoltunkat mindenki tiszteletben tartaná, és ezt mondjuk mindenkinek, és ezt békés eszközökkel szeretnénk elérni.
Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész a gyergyószéki, Albert Ernő sepsiszentgyörgyi kutató a háromszéki és madéfalvi, míg Mihály János lövétei történész a határőrség szervezésének udvarhelyszéki vonatkozásait ismertette. Egyed Ákos A székely határőrrendszer kérdései az erdélyi országgyűléseken címmel tartott előadást. – Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába – fejtette ki Egyed Ákos. – Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „Madéfalvi Veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett, amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –,1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést.
A Madéfalvi Veszedelem és a kivándorlás témában Szőcs János csíkszeredai történész a madéfalvi eseményeket követő, Moldvába történő kivándorlás számszerű adatait és okait ismertette. Úgy véli, az akkori csíki kivándorlók száma háromezer fölé tehető, továbbá azt is, hogy nem csupán a jogtiprás és az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok, a szegénység, a kenyértelenség is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában.
Különösen nagy sikert aratott Csikány Tamás budapesti ezredes, hadtörténész Székely határőrök a csatatereken (1778-1849) témájú előadása. – Itt pontosan arra emlékezünk – fejtette ki Csikány –, hogy 250 évvel ezelőtt a székelyek azért haltak meg, mert nem akartak határőrök lenni, nem akartak egy olyan külső hatalomnak megfelelni, amely tőlük elvárt valamit, de nem adott cserébe semmit. Viszont, amikor már megtettek mindent annak érdekében, hogy ellenálljanak, és ez egy véres eseménysorba torkollott, akkor rájöttek, hogy most már nincs tovább, be kell tagozódni, és fel kell vállalni azt, amit akar a hatalom, és ha már felvállalták, akkor jól kell csinálni. Így az 1700-as évek végétől egészen 1851-ig, amíg ez a székely határőrrendszer működött, ahol a székely katonák megjelentek, maradandót alkottak. Mindig megbízható, az uralkodóhoz hű katonának bizonyultak, önfeláldozók voltak.
A konferenciát követően a madéfalvi közbirtokossági székházban Vándorbot-kiállítás nyílt a helybéli Szentes Gábor munkáiból. A kivándorlást jelképező, rendkívül változatos botok elrendezése által igen látványosan mutatta be a Madéfalvi Veszedelmet követő szétszóródást, a határőrezredek helyét egy-egy gyökérből készült szék jelképezte, ugyanakkor faragott térképek is szerepelnek a különleges tárlaton. Az alkotó, Szentes Gábor, akinek Madéfalva helytörténetéről már három kötete is megjelent, ezt a közel harminc évig készülő, fából alkotott krónikát élete negyedik kötetének tartja.
Délután a madéfalvi közösségi házban tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Az ülésen a szövetség 36 működő csoportja közül 22 képviseltette magát, négy egyéni tagja közül kettő volt jelen.
Szekszárd, Bonyhád, Pécs, Érd, Budakeszi, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, Izmény – csupán néhány azok közül a települések közül, ahonnan a küldöttek, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva egykori lakóinak leszármazottai Madéfalvára érkeztek. Mivel az ülés nyitott volt, bárki hallgathatta a bukovinai székelyek utódainak beszámolóit, s ők maguk is megrendülten hallgatták egymást. Például a székelykeveiek ízes, nem hasonuló -val -vel ragozást használó beszédét hallva egy garai (magyarországi) felszólalónak azt a gyermekkori traumáját idézte, amikor székely beszédére 1-es kapott az iskolában.
Kedden, január 7-én az ágyú- és harangszóval történő faluébresztést követően, 10 órakor Főtisztelendő Tamás József püspök által celebrált szentmisével folytatódik az ünnepi megemlékezés. 11:30–tól a Siculicidium emlékművénél ünnepi beszédek hangzanak el és felavatják a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által felállított kopjafát. Az ünnepségen a magyar államot Kövér László képviseli.
19 órától a helybéli közösségi házban fellép a Madéfalvi Dalkör és a Rokolya Népdalkör, majd ezt követi a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Madéfalvi Veszedelem című előadása.
Közlemény
Erdély.ma,
2014. február 13.
Benyújtották az aláírásokat – Civil petíció emlékhelyeink védelmében
A Civilek Háromszékért Szövetség és a Vitézi Rend tegnap iktatta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban azt a közel ezerkétszáz aláírást tartalmazó beadványt, amelyet emlékhelyeink, különösképpen a helyi köztemetőben lévő első világháborús emlékmű (felvételünk) védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke sajtótájékoztatón ismertette a szervezet álláspontját.
A petíciót aláírók közel fele sepsiszentgyörgyi, de nagyon nagy számban írták alá Magyarországról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Németországból, Ausztriából és más országokból is, érezhető az összefogás, mindenki természetesnek vette, hogy történelmünkhöz, hagyományunkhoz ragaszkodnunk kell, és ha ez veszélybe kerül, az már egyetemes nemzeti ügyet jelent – hangsúlyozta a CIVEK elnöke, aki szerint az a tény, hogy a sepsiszentgyörgyi aláírók száma is nagy, üzenet a városnak: állítsák meg az emlékmű rombolását.
Bereczki Kinga leszögezte: „Továbbra is hangsúlyozom, hogy itt nem felújításról, restaurálásról, egy korábbi állapot konzerválásáról van szó, hanem romba döntötték, teljesen átalakították az emlékművet, új anyagokkal, új tartalommal, egy számunkra teljesen idegen emlékművet hoztak létre. Ez a fajta restaurálás nagyon hasonlít ahhoz az eljáráshoz, amire Szentgyörgyön, sajnos, már van példa, amikor átalakították a volt cigányiskolát, és most első román iskolaként ismerjük. Egy régi épületről van szó, amit az ortodox egyház megkapott, és földig rombolta, teljesen újjáépítette olténiai építészeti jegyekkel és stílusban, és kinevezte első román iskolának.”
A CIVEK vezetője közölte: bíznak abban, hogy a város nem támogatja emlékeink rombolását, képviseli az őshonos lakosság érdekeit, és fontosnak tartja, hogy a város megőrizze sajátosságait. Berecki hangsúlyozta: „Bízunk abban, hogy a továbbiakban, ha felújításra, restaurálásra kerül sor, akkor igaz szakemberekre támaszkodik, nem pancserekre, nem dilettáns embereket von be az ilyen nagyon fontos munkálatokba, hanem valóban igazi szakembereket szólít meg, ami biztosítja a felújítás szakszerűségét. Az a Demeter Lajos, aki ennek az emlékműrombolásnak a szakmai irányítását végezte, ugyanaz a Demeter Lajos, aki ma este (tegnap – szerk. megj.) könyvet dedikál a sepsiszentgyörgyieknek a sepsiszentgyörgyi neves személyiségekről. Felháborító és nagyon méltánytalannak tartjuk, hogy egy olyan ember, aki nem tiszteli az őseink emlékét, aki meggyalázza az őseink emlékét, és részt vesz ebben a gyalázatban, az beszéljen a szentgyörgyi neves személyiségekről.” A beadvány kezdeményezője elmondta, várják a választ, a város reagálását, és bíznak abban, olyan döntést hoznak, amely megerősíti őket abban, hogy valóban méltán képviselik Sepsiszentgyörgy város lakóit. Kérik, hogy az első világháborús emlékműre kerüljön vissza minden korábbi szimbólum, a Horthy István kormányzóhelyettesnek emléket állító felirat, a magyar korona, A hazáért felirat, és ne költöztessék el a temetőkertben található többi emlékművet, ugyanakkor külön parcellát igényelnek, amelynek hagyományőrző civil egyesületek felvállalják a gondozását.
A tájékoztatót követően megkerestük Demeter Lajost, és arra kértük, reagáljon az őt ért vádakra. A helytörténész elmondta: „Számomra nem Bereczki Kinga a mérvadó, minősítése őt magát minősíti. Legyen mérvadó dr. Egyed Ákos történész, akadémikus, dr. Szakály Sándor és Süli Attila hadtörténész, és sorolhatnánk még a neveket. Legyen mérvadó a Hadtörténeti Múzeum évkönyve, valamint az a munkásság, amit letettem eddig, és amiért elismerésben részesültem magyar történészek részéről.
Megjegyzem: amíg a cirkusz folyt a város és az úgynevezett kegyeleti bizottság között, addig természetesen a másik oldal tendenciózusan nacionalistának nevezett. Nekem is fáj, ami gyalázat történt ott, az is fáj, hogy nem került vissza a címer, de ne feledje senki, 1918-ban autonómiát és szabadságot ígértek, amit sosem váltottak be. A polgármesteri hivatalnak ennyi volt, amit megengedtek. Én, mint helytörténész, levéltári kutatásokra alapozva megírtam a száraz valóságot. Javaslataimat a kegyeleti bizottság nem fogadta el, kompromisszumokba kellett bocsátkozni, ez lett a végeredmény.”
„Én nem voltam a munkálatok irányítója – folytatta Demeter –, de a névsorokat, amelyek ma olvashatóak az obeliszken anyakönyvi és levéltári források alapján, Ravasz István hadtörténész útbaigazításaival én egészítettem ki. Jobb lenne, amíg még van a »német emlék« mellett üres terület és néhány katonasír, vigyázzanak arra, mert ott második világháborús német és magyar bakák nyugszanak, és van közöttük – nevük még kiolvasható – olyan is, aki 1944 szeptemberének elején Sepsiszentgyörgy védelmében esett el. Miért is nem érdekli őket az a »német obeliszk«, hiszen eredetileg akörül nyugodtak azok a katonák, akiket 1931-ben az új Hősök temetőjébe temettek újra? Miért nem kérik, hogy arra véssék vissza mindazt, amit levakart róla az 1944 utáni demokrácia? Szomorú, hogy mindkét fél »fenségjele« alatt szeretné látni az új Hősök temetőjének obeliszkjét. Pedig sem az egyik sírgyalázó, sem a másik magyarosító cselekedete nem volt szép és dicséretre méltó. Az obeliszk körül és alatta nyugvó katonák, sajnos, 1931-ben összekavart csontjai végre békére vágynak, nekik már nem számít a rendfokozat, nem számít a nemzetiség.”
Fekete Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. március 17.
Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),
2014. március 19.
Történészkonferenciát tartanak Székelyföldről
Jelenkori történetünket firtatja hétvégén a szakma krémje a vasúttól az autonómiáig.
Könyvbemutatót és egynapos történészkonferenciát tartanak a hétvégén Székelyudvarhelyen a polgármesteri hivatal, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület szervezésében. Többek között Egyed Ákos és Bárdi Nándor is itt lesz
Március 21-én, pénteken 18 órától könyvbemutató lesz a városi könyvtár Látvány- és hangzóanyag termében, L. Balogh Béni:Kiszolgáltatva (A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között) és Bárdi Nándor: Otthon és haza (tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről) című köteteit mutatják be. Másnap a polgármesteri hivatal Szent István termében reggel 9 órától kezdődik a Székelyföld a XX. században. A modernizáció és az azonosságtudat intézményes kereteinek változása című konferencia.
uh.ro,
2014. április 12.
Röviden a székelység múltjáról
Javított, bővített kiadást ünnepeltek csütörtök este az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél. Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig című munkája 2006-ban jelent meg és kapkodta szét a közönség, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó tavaly „ismételt”, és most ezt a kötetet ismertették Kolozsváron.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2014. május 8.
Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)