Az Orbán-kormány sem tart örökké
A szlovákiak parlamenti választások újra ráirányították figyelmet a külhoni magyar pártok alapvető problémájára, arra, hogy ez etnikai képviselet fenntartása hosszú távon tarthatatlan. Az Orbán-kormány nem fogadja el a szlovák-magyar Híd-Most pártot, mint a felvidéki magyarok képviseletét. A Magyar Koalíció Pártjának parlamenten kívülre rekedését sokan az orbáni nemzetpolitika csődjeként értelmezik.
A transzetnikus párt gondolata nem népszerű egyetlen szomszédos ország magyar politikai elitje számára sem. Dr. Magyari Nándor László, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára, szociológus nemrég egy tanulmányt adott közzé egy erdélyi transzetnikus párt szükségességéről, miközben három magyar párt indul nemsokára versenybe a magyarok voksaiért. Magyari állítja: kellene egy új párt, a civil mozgalmak nem képesek a problémák orvoslására.
- Van-e köze a Híd 2010-es sikerének ahhoz, hogy 2011 végén romániai viszonylatban is felvetette a transzetnikus párt szükségességét?
-Tanulmányomban abból indultam ki, hogy a romániai politikai viszonyok és közélet jelenlegi helyzetében a változtatás szükségessége egyre nyilvánvalóbb. Azt fogalmaztam meg, hogy az elmúlt húsz évben lezajlott rendszerváltás romániai viszonylatban is csődhöz vezetett, a globális válság hatásai mellett mindenekelőtt a demokrácia intézményeinek gyengesége, a mindent felülíró korrupciós láncolatok, hiteltelenné és népszerűtlenné tették mind a román, mind a romániai magyar politikai formációkat, és végül magát a politikai mezőnyt is lejáratták. Azt kezdtem vizsgálni, vajon milyen módon lehetne elképzelni a politikai és közéleti rendszer szanálását, mi lehetne a kiút a jelenlegi helyzetből? Úgy látom, hogy az az etnonacionalista keret (és itt ez alatt minden meglevő romániai magyar párt vagy formáció alapvető doktrínáját értem), amelyben a régióbeli kisebbségi politizálás kialakult, és amelybe immár egy új politikusnemzedék beleszocializálódott, nem folytatható.
Arra a következtetésre jutottam, hogy azok a gazdasági, politikai, társadalmi és környezeti stb. problémák, amelyeket az utóbbi időben láthattunk felmerülni, mind a szélesebb régió, mind a romániai magyar társadalom szintjén, a domináns etnonacionális keretben nem megoldhatóak. Más keretet és más megoldásokat kell keresnünk a válság, a globális kihívások, a környezeti problémák, a jóléti állam intézményeinek fenntartásában stb., ezért kell(ene) radikálisan átalakítani a kialakult intézményi rendszert. Ezért gondolom úgy, hogy a Híd-Most egy fél lépéssel előttünk jár, amennyiben sikerült nem csak etnikum-specifikusan elgondolni a pártépítés lehetőségét. A legfőbb érvet a transzetnikus párt mellett abban látom, hogy lehetőséget teremt az etnikai törésvonalak mentén való politizálás meghaladására, arra, hogy a szimbolikus politizálástól a probléma-megoldó politizálás felé mozdítsa el a színteret, próbálja újragondolni a közélet működését, és lépjen túl az etnikailag szegmentált politikai kultúrán.
- Lát annyi együttműködési hajlandóságot a romániai felek között, hogy a politikai gyakorlat szintjén is működőképessé váljon ez az eszme?
- Az eddigi kísérletek (melyek nem pártalapítást, hanem értelmiségi műhelyeket, a kulturális elit párbeszéd-kísérleteit jelentették, és civil társadalmi mozgalmakat céloztak, mint például a kolozsvari Provincia kétnyelvű lap, vagy a temesvári Interkulturális Társaság, körül kialakult értelmiségi csoportok) kudarca, vagy legalábbis háttérbe szorulása okot ad a pesszimizmusra. Hiszem, hogy új pártra van szükség, mert a civil társadalmi mozgalmak rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és “önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai hatalommal való megmérkőzésben, ezért a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért. Ezért gondolom, hogy van igény, és van esély egy működőképes interetnikus párt létrehozására Erdélyben (is).
A jelenlegi politizálás paradigmáiból való kiábrándultság olyan méretű (a szavazók mintegy felének nincs pártpreferenciája, nem is venne részt a szavazáson, stb.), hogy biztosan helye lenne egy olyan pártnak, mely új problémafelvetéseket követve próbálna meg pragmatikusan közelíteni a régió sajátos kihívásaihoz, újra végiggondolva “közös ügyeinket”. Ráadásul én egy regionális, azaz Erdély-centrikus transzetnikus párt lehetőségét feszegetem, amely a nemzeti elköteleződést egy regionálisra, egyfajta erdélyi közös “patriotizmusra” cserélné. Ez utóbbi biztosan gyengébb kötődést jelent a nemzeti szolidaiításnál, azaz emocionálisan, szentimentálisan kevésbé erős töltetű, de több helyet hagy a racionális, sőt újító gondolkodásnak és cselekvésnek.
- A demográfiai viszonyok eleve behatárolják az etnikai pártok távlatait. Szlovákiában a magyar közösség 9 százalékos, Romániában 6,1, a többiben meg eleve mélyen parlamenti küszöb alatt van. Emellett ott van a természetes igény az ideológiai alapú választásra – mert jelenleg ugyebár csak szavaznak, nem választanak a külhoni magyarok, ha meg kívánják őrizni parlamenti képviseletüket. És ott van az a sajátos abszurd is, hogy minden sikeres etnikai párt eredményeivel maga alatt vágja a fát, az ifjú generáció már nem is tudja, milyen volt nyelvi-kisebbségi jogok nélkül, egyáltalán nem tekinti az RMDSZ/MKP/VMSZ, stb. nehezen kiharcolt eredményének. Elég egy jól kiötlött választójogi törvénymódosítás és máris képviselet nélkül van a közösség, még akkor is, ha egyetlen pártot indít. Mi következik: transzetnikus párt, vagy a kisebbség szépen betagozódik a többségi pártok mentén?
- Én is arra gondolok, hogy “normális körülmények között” az etnikai pártok, miután eredményeket érnek el, elvesztik mozgósító képességük jórészét. Az eredmények pedig annál törékenyebbek, minél inkább csupán egy-egy kisebbségi párt védelme alatt állnak, nem intézményesen és szervesülten épülnek be a demokratikus intézmények rendszerébe. Annyiszor mondták már, hogy az RMDSZ politikájának garanciája a romániai magyarság, hogy a legfőbb partner a romániai magyar szavazó, hogy az emberek elfelejtik: a kisebbségi jogok legfontosabb garanciája a demokratikus jog- és intézményrendszer. Éppen a politikai rendszer törékenysége mutatja, hogy a jogok megtartásának garanciái a “románok”, azaz a többség kezében vannak, mint ahogy az ország demokratikus intézményeit az itteni magyarok hitelesítik, és adott esetben védik meg. Erre kellene, illetve lehetne alapozni a transzetnikus pártot. Jól látszik – többek között -, hogy a ma aktuális MOGYE-ügy (a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása körül kialakult konfliktus) azért jelent különös problémát, mert nem alakult ki konszenzus az oktatási törvény kapcsán (a kormány és benne az RMDSZ, felelősségvállalással, parlamenti vita nélkül erőltette át a törvényt). Másrészt pedig nincs mögötte az akadémiai közösség megegyezése, illetve a legtöbb kívülállónak fogalma sincs, hogy miről is folyik a vita. Nos ebben a helyzetben könnyű etnikai konfliktust szítani, itt lenne mit keresnie egy erdélyi transzetnikus pártnak, az interkulturális kommunikációs készségnek
- Az Orbán-kormány álláspontja szerint az egyetlen üdvözítő, magyar szempontból elfogadható képviselet az etnikai alapú magyar párt, vagyis a két világháború között és rendszerváltás utáni sikeres modell, ami úgy túnik, nem éltethető sokáig. Ki téved: az Orbán-kormány vagy azok akik állítják, hogy előbb-utóbb el kell fogadniuk, hogy Bugár Béla ugyanolyan magyar, mint Duray Miklós, Markó Béla és Kelemen Hunor sem kevésbé magyar, mint Tőkés László?
- Az Orbán-kormány múlékony (sőt míg fennáll is erősen változékony), a paradigmaváltás szükségessége nem függ a pillanatnyi politikai- vagy pártpreferenciáktól. A váltás szükségessége a társadalmi folyamatok, a gazdasági kihívások a válságból való kilábalási esélyek, a megújulás kérdése.
- Véleménye szerint ebben a válaszút helyzetben mi lenne a magyar kormány feladata, a nemzetpolitika célja? Tudna-e, és ha igen miben, segíteni az egyre nehezebb helyzetben lévő külhoni magyar kisebbségi közösségeknek?
- Tudna, ha éppenséggel nem a meglevő intézmények szétdúlásával, a politikai bosszúval, a kicsinyes kliensrendszer kiépítésének kisded játékaival lenne elfoglalva. Képzeljük el ezzel szemben, hogy mennyire más lenne, ha minden területen – így az intézményépítés, azaz érdekképviseleti ténykedés területén is – a szükségszerű innovációra adna támogatást. Miért ne járhatnának a kisebbségi magyar értelmiségiek és szakértők az élen a krízis meghaladása stratégiájának kidolgozásában, regionális szinten? Én a kialakult válságban az értelmiségiek restségét, a dolgok végiggondolását elódázni akaró, értelmiségi nyavalygást is fontos tényezőnek gondolom, hát ezt kellene meghaladni. Ehhez jól jönne a támogatás, de hát....
- Minek tulajdonítja, hogy minden külhoni magyar párt jobboldalinak vallja magát csak egyeseket az ellenfél és Budapest lekommunistáz, de attól mind néppártiak? Romániában most három jobboldali párt küzd meg a választók kegyeiért. Budapest közülük egyet segít. És Híd sincs, amely nevető negyedikként befuthatna.
- Nincs itt a helye annak, hogy részletesen kifejtsem a kelet-európai baloldal elutasításának történeti hátterét, de mindenesetre ez a negatív sztori még mindig marginalizálja (ha nem éppen partvonalon kívülre helyezi) az egyenlőség, és a társadalmi szolidaritás eszméjét. Nem szükséges időben sokkal hátrább menni ahhoz, hogy belássuk: a rendszerváltásban szerephez jutó, magukat szocialistának mondó, de például romániai vonatkozásban többnyire neoliberális politikát, nacionalista és populista diskurzust folytató újgazdagokkal teletűzdelt párt, nagyban hozzájárult a baloldaliság lejáratásához. Másfelől pedig, és a romániai magyar politikai mezőny azért billent végletesen jobbra, mert az etnonacionalista politizálási keret egyedüliként való elterjedése és megerősödése mást nem tett lehetővé. Mi szociológusok két évtizede mérjük azt, hogy a romániai magyarok legfontosabb problémái a gazdasági és szociális kérdéskörbe sorolódnak, és ahelyett, hogy ezekre az igényekre válaszolnának a politikai formációk, “autonómia-versenyt” folytatnak.
Olyan retorikai elemekkel élnek, melyek a hétköznapi emberek számára nem relevánsak, sok a benne a “nemzeti” és “magyar” és “székely”, és “haza”, és “dicső múlt”, stb. és nagyon kevés a pragmatikus elem. Ez a szellemi restséggel is kapcsolatos, mert mindig könnyebb a dolgokat nacionalista retorikával elfedni, mint azokat racionálisan végiggondolni. Aztán jönnek a pofonok, most például a népszámlálás kapcsán is, mert ugyan, józanésszel gondolkodva, ki ne tapasztalhatta volna a fogyásunkat? Ha a politikai elit nem teszi kampánytémává az ügyet, akkor talán racionálisan beszélgethetnénk, vitatkozhatnánk a népfogyatkozásról, talán még segíthetnénk is annak mérséklését, pragmatikus programokkal (nota bene, nem csak mi fogyunk, íme egy nem csak etnikum-specifikus kérdéskör, mely minden itt élőt érint).
Szóval gyakorlati meggondolásokból is, hosszú távon elfogadhatatlannak vélem, a politikai paletta végzetes jobbra billenését, én egy transzetnikus baloldali-liberális párt létrejöttében bízom, mely képes lenne kiegyenlíteni, vagy visszabillenteni az elcsúszott mezőnyt.
Gál Mária
Népszava

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Nemzeti önvédelem
November 14-én, szerdán véget ért a VIII. Harkányi Szabadegyetem, melynek egyik programpontja volt a Duray Miklós, Balog Zoltán és Koltay Gábor részvételével tartott kerekasztal-beszélgetés.
A több napon át tartó rendezvénysorozat a főszervező Bereczky Ildikó helyi református lelkész szerint a konzervatív keresztény értékek mentén hiánypótló, ismeretterjesztő, gondolkodtatni szándékozó, nemzeti öntudatra ébresztő, az embereket a maguk környezetében cselekvésre indító, közösségépítő mozgalom kíván lenni. Az idei rendezvényt többek közt olyan  neves személyiségek tisztelték meg jelenlétükkel, mint Böjte Csaba, Tőkéczki László, Andrásfalvy Bertalan és Czakó Gábor.
A szombati napon nagy érdeklődés mellett került sor a Nemzeti Önvédelem címet viselő kerekasztal beszélgetésre, amelyen Balog Zoltán az emberi erőforrások minisztere, Koltay Gábor filmrendező és a felvidéki magyarság legismertebb képviselője Duray Miklós politikus vett részt.  A beszélgetés során a hit, a kultúra és a politika szempontjából közelítették meg az előadók a legfontosabb nemzeti sorskérdéseket, amelyek között kiemelt figyelmet kapott a határon túli magyarság helyzete.
Duray Miklós a felvidéki magyarság problémáival kapcsolatban elmondta, a legnagyobb gond, hogy az ottani magyarság életébe a félelmet próbálják belekódolni. Ez pedig a jogsértéseknél is nagyobb társadalmi hatásokat vált ki.  A magyar kérdés megoldása –véleménye szerint - a Kárpát-medencében ott kezdődhet vagy futhat zátonyra, hogy ezt a problémát miként kezeljük. A jövővel kapcsolatban azt tartja az egyik legfontosabb feladatnak, hogy „a következő sokszor négy évben a magyar kormányok lelki értelemben ne magyarországi kormányok, hanem magyar kormányok legyenek, mert csak így van remény a nemzet megtartására”. Balog Zoltán a kormány eddigi nemzetpolitikai döntései közül kiemelte a kettős állampolgárság megadását, amely lépés a nemzet határokon felüli újraegyesítéséhez járult hozzá. A miniszter kitért a következő két év legfontosabb kérdéseire is. Lényeges dolognak tartja, hogy a gazdasági és ideológiai küzdelemben elért eredményeket a saját közös teljesítményünknek kell tekinteni. Reménye szerint egyre többen felismerik, hogy a Kormány mindennapi életet érintő lépései egy magasabb rendű cél érdekében történnek.
Koltay Gábor szerint a nemzeti sorskérdésekben a lakosság teljes egészének egyet kellene értenie, de ma Magyarországon sajnos nincs olyan nemzeti sorskérdés, amelyben sokmilliós egységet lehetne teremteni. Egy széteső, széthúzó közösség pedig nem tudja hatékonyan megfogalmazni céljait és gondolatait. A Balázs Béla- és Magyar Örökség-díjas rendező a siker egyik kulcsát a helyes múlttudat kialakításában látja.
A beszélgetés után a jelenlevők megtekintették Koltay Gábor: A szabadság ára című - Duray Miklósról szóló -  portréfilmjét, amellyel kapcsolatban Balog Zoltán a főszereplőre utalva úgy fogalmazott „ keresztény és nemzeti értékek csak akkor léteznek, ha vannak olyan emberek, akik megtestesítik őket”.
Felvidék.ma

135 éve született Ady Endre
Ady Endre születésének 135. évfordulója alkalmából Szatmárban „Érmindszenti zarándoklatot" szerveztek, amelynek üzenetét Szentmártoni János a költő szülőházának udvarán így fogalmazta meg: Ady 135 éve köztünk van.
A költőóriás emlékének hűséges őrzője, a Szatmárhoz minden erejével ragaszkodó barátunk, Muzsnay Árpád publicista, tanár immár 23. alkalommal kezdeményezője, motorja ennek az eseménynek, a jól bevált program szerint:
A megemlékezés november 16-án, pénteken konferenciával kezdődött Szatmárnémetiben – ahol Ady összesen három napot töltött korteshadjáraton, tudtuk meg a beavatott nagyváradi helytörténész, Péter I. Zoltán érdekes előadásából, aminek aktualitását az adta, hogy éppen a romániai parlamenti választások kampányidőszakában vagyunk. Délután Nagykárolyban, Ady középiskolai tanulmányainak városában, újabb eszmecserével és Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész ragyogó Ady-verses-énekes összeállításával folytatódott. Másnap reggel pedig az ébredező Érmindszenten ökumenikus istentiszteletre gyűltek össze a megemlékezők a csöpp református templomban, végül beszédek, versek, koszorúk sora következett a szülőház udvarán felállított Ady-mellszobor tövében.
Muzsnay Árpádnak lassan negyedévszázada a november 22-e, Ady születésnapja előtti hétvége erről szól. Előtte és utána az év folyamán fáradhatatlanul szervezi a megemlékezéseket olyan személyiségekről, eseményekről, amelyek szűkebb pátriájába, Szatmárra vonzzák a Kárpát-medencei magyarságot: Páskándi, Jakabffy, Petőfi, Kölcsey, Rákóczi és mások emlékének ápolása az egész év során okot adnak arra, hogy találkozásra, eszmecserére gyűljenek össze a hűséggel megáldottak. Felvidékről több visszajáró vándor látogatja a szatmári programokat, igaz, inkább a keleti végekről: például Kolár Péter, Köteles László, Máté László gyakran vendégeskednek Muzsnay Árpádnál, viszonzásul rendre szeretettel várják őt a kassai programokon. Idén Pozsonyból Duray Miklós politikus-közíró volt a meghívott előadó, aki Nagykárolyban „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinus" címmel tartott előadást, majd az érmindszenti szülőháznál is köszöntötte Adyt születésnapja alkalmából.
És most időrendi sorrendben az eseményekről: Az Ady-tisztelők Szatmárnémetiben, a megyei múzeum dísztermében gyűltek először össze, a hallgatóság sorában örvendetesen sok volt a fiatal érdeklődő, akik meghallgatták Muzsnay Árpád főszervezőnek és Szőcs Péter történésznek, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettesének köszöntőjét, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Galiger Barbarának szavalatát, majd az újszerű, élvezetes előadásokat: Jánosi Zoltán, nyíregyházi irodalomtörténész, Pop Felician román költő, Péter I. Zoltán nagyváradi történész, végül Pomogáts Béla irodalomtörténész gondolatait Adyról, az életét alakító társadalmi eseményekről. Délután Nagykárolyban, a felújított Károlyi kastélyban, felejthetetlen kulisszák közt töltöttek fél napot az emlékezők. A Nagykárolyi Múzeum munkatársai nem titkolt büszkeséggel mutatták be a kastélyt, amelyet néhány hónapja adtak át rendeltetésének, kulturális központ és múzeum várja az idelátogatókat, minden szinte a régi fényében ragyog. Köszöntötte a vendégeket Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere és Sróth Ödön költő, a helyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke. Németi János nagykárolyi nyugalmazott múzeumigazgató az érmindszenti Ady Endre Emlékmúzeum megalakulásáról, majd a költő születése századik évfordulójának 1977 évi megünnepléséről számolt be.
A Károlyi kastélyba a helyi közönség szép számban jött el, hogy meghallgassa az előadók fejtegetéseit Adyról, koráról, mának is szóló üzeneteiről: Duray Miklós „A nemzetnek elkötelezett magyar jakobinust", Takács Péter történész Nyíregyházáról „Ady áldott és átkozott Érmindszentjét" idézte a hallgatóság elé, Egyed Emese kolozsvári irodalomtörténész pedig Ady Párizsát varázsolta a Károlyi kastély lovagtermébe.
Az igazi varázslat ezután következett: Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész „Szeretném, ha szeretnének" című verses-zenés műsora, Kovács Réka zongorakíséretével. Drámai erejű összeállításban, meggyőző odaadással előadott irodalmi estben volt része a közönségnek. Másnap a zarándokok Érmindszentre – Adyfalvára, vagy ahogy a román felirat hirdeti, „Ady Endrébe" érkeztek. És bizony olyan érzése támadt az embernek, hogy az idő kereke visszafelé forog, hiába a novemberi verőfényes napsütés, a szinte elnéptelenedett kis falu szegénysége ordító. Egy család: fáradt, ráncos arcú, kortalan apa, anya, sovány serdülő fiú gyalogol éppen a faluból kifelé a végtelennek tűnő úton, az érkező autók, buszok sorával szemben. Ilyen forgalom egy évben egyszer van, de láthatóan nem érdekli őket. És amikor az autók, buszok az ünnepség végével elhagyták a falut, a kis családdal újra találkoztak, mentek hazafelé, a kezük ugyanolyan üres, mint reggel a faluból kifelé...
A helybeli lakosok közül Marius Rocával, Érkávás polgármesterével ismerkedtünk meg, akihez közigazgatásilag tartozik a néhány házból álló, inkább tanyára emlékeztető Érmindszent, örültünk magyar nyelvtudásának és annak, hogy tudja, mit jelent Ady Endre szülőfaluja a magyarságnak. Az Ady-ház gondozójának, a negyven év körüli Szilágyi Enikőnek sok volt a tennivalója, teát kínált a népes vendégseregnek, a szoborhoz pedig akkor jött, amikor átvettei Hegedűs Lóránt nyugalmazott püspök ajándékát, Ady vers-elemzéseket tartalmazó négy kötetét, amelyet egészségi állapota miatt a püspök úr nem személyesen, hanem a szatmárnémeti református lelkésszel küldött el Érmindszentre.
Ady szülői háza és mellé épített nagyobb kúria alapos felújításra szorul. Elhangzott a szatmári múzeum igazgatója szájából, hogy a nyíregyházi testvérintézménnyel közösen támogatást nyertek egy  Európai Uniós keretből, amiből modernizálják a szülői házat, a környékét, és az immár 1977-től nem frissített, elöregedett, helyenként idejétmúlt kiállítási anyagot is. A szülőfalu református templomában Balla Árpád lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet, igét hirdetett Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Római Katolikus Egyházmegye pasztorális helynöke. A szülőház udvarán, Ady Endre mellszobránál, amelyet 1977, a századik születésnapra emeltek, Muzsnay Árpád, Liviu Marta történész, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Pataki Csaba mérnök, a Szatmár megyei RMDSZ megbízott elnöke, valamint Marius Roca, a községközpont: Érkávás polgármestere köszöntötte az ünneplőket, majd ünnepi beszédet tartott Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kelemen Hunor író, az RMDSZ szövetségi elnöke, Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke Budapestről ás Duray Miklós közíró, politikus Pozsonyból. A beszédek közt Ady versek csendültek fel, Zorkóczy Zenóbia színművész és a környékbeli iskolák diákjainak előadásában. Debrecenből is érkezett egy autóbusznyi ünneplő, akik hozzájárultak szavalataikkal az ünnepi hangulat emeléséhez.
A távolabbról érkezők nem sokat tudhattak arról, hogy Érmindszentre a 10 órakor kezdett, RMDSZ színeiben megtartott ünnepség végével 13 órakor az ünneplők újabb népes csoportja érkezik. Választási kampány zajlik ugyanis Romániában, december 9-ére készül a magyar szavazatokra számító két párt is, az RMDSZ és a Tőkés László-féle Erdélyi Magyar Néppárt. A konfliktus abból adódott, hogy Tőkés László is jelezte, szeretne részt venni az érmindszenti megemlékezésen, amelyet az RMDSZ-t támogató Muzsnay Árpád szervez.
A kívülálló erről nem sokat tudhatott, bár nem új keletű ez a konfliktus, de most a kampányban felerősödött a visszhangja annak, hogy Tőkés Lászlót nem hívták meg előadónak. Duray Miklós Pozsonyban már hónapokkal korábban, májusban kapott felkérést Muzsnay Árpádtól, az EMKE Országos Elnöksége tagjától egy előadás megtartására a novemberi ünnepségen. A felkérést jó szívvel elfogadta, mert úgy érezte van mondanivalója. Némi fejfájást az okozott neki, hogy két nappal a szatmárnémeti program előtt elektronikus postán egy levél érkezett Tőkés László európai parlamenti irodájából, amelyben „Duray urat" magázva, fejedelmi többesben, testvéri jókívánságokkal kísérve „figyelmeztetik", nem kellene Szatmárnémetibe mennie, mert a szervezők kampányrendezvénnyé silányítják az érmindszenti évfordulót, egyeseket kizárnak, másoknak viszont a jóhiszeműségét használják fel.
A figyelmeztetés megjött, meghívó a másik, az EMNP által szervezett érmindszenti ünnepségre nem, mondja keserűen Duray Miklós, miután Szatmárnémetiben megtudta, a két párt hívei kissé teátrálisan, november 17-én, szombaton ugyanazon a napon külön-külön ünnepelnek. Duray Miklós válaszolt Tőkés László levelére, kérte hogy keressenek alkalmat a beszélgetésre, amikor nem csak pártpolitikai acsarkodásról esik szó, hiszen évek óta nem volt erre alkalom. Válasz még nem érkezett.
Muzsnay Árpád szerint bármelyik szervezetnek, csoportosulásnak joga van megemlékeznie bárkiről, s azt kérni fel szónoknak, akit éppen jónak lát. Az általa kezdeményezett és megszervezett emlékezés senkit nem gátolt abban, hogy az év bármelyik másik napján (például november 22-én, Ady születésnapján) ne emlékezhessen méltóan a költőre, és kérdezi: Mi írja elő, hogy Tőkés Lászlót minden évben szónoklatra kell felkérni? Arra nagyon ügyeltek, hogy ne hangozzon el a rendezvényünkön más pártra, kulturális szervezetre sértő megjegyzés. Igazán örömteli persze az lenne, ha november mindegyik napján csoportok sora zarándokolna Érmindszentre, s a magyar nyelvterület akár mindegyik helységében (az Ady Endre életéhez és munkásságához kötődőkben mindenképp) emlékeznének rá, ez a főszervező véleménye. A három nap során nagyon sok elismerő szó hangzik el Muzsnay Árpád címére, biztatás, hogy a szervező munkát folytassa.
Lapozva az öt évvel ezelőtti ünnepség után megjelent kiadványt, azt olvasom, hogy 2007-ben az európai parlamenti választások idején is megismétlődött ugyanez, akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész így reagált: „Elég abból, hogy közös ügyeink mögé, amelyek a megmaradásunkat érintik, sohasem tudunk felsorakozni! Mögöttem a szobor hallgat, művei azonban mindennél hangosabban üzennek, ideje lenne odafigyelni Adyra" - figyelmeztetett 2007-ben Pomogáts Béla. Ha figyelnénk Adyra, akkor csak legyintenénk arra, hogy ünnepségek forgatókönyve, időpontja körül nem tudunk közös nevezőre jutni, hiszen a magyar nemzet érdekérvényesülésének látványos gyengülése nem ezeken az ünnepségeken múlik, ezek legfeljebb visszatükrözik a politikai hatalmi viaskodások miatt bekövetkezett súlyos megosztottságunkat, szerte az egész Kárpát-medencében. Ez morzsolja fel megtartó erőnket.
Pogány Erzsébet,
Felvidék.ma

Anyanyelvápolók ifjúsági parlamentje Budapesten
Huszadik Ifjúsági Parlamentjét tartotta november 17-én az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Szervezete (ASzISz) Budapesten, a Baár-Madas Református Gimnázium dísztermében. A Georgius Aranka Társaságot és Erdélyt Csonta Réka, Török Karola és Széman E. Rózsa, valamint a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium növendékei képviselték.
A parlament célja, hogy az ASzISz beszámoljon éves tevékenységéről a tagságnak, meghatározza a következő évi teendőket, valamint a szavazati joggal rendelkezők (minden 35 év alatti tag) ekkor választják meg az ifjúsági tagozat új vezetőségi tagjait. Emellett lehetőség nyílik, hogy a fiatalok is hozzászóljanak, s így megismerjék egymás munkáját.
Közös éneklés és Terjéki Tamás levezető elnök megnyitója után elsőként Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének (ASz) társelnöke köszöntötte a parlament résztvevőit, kiemelve a november 13-i magyar nyelv napi megemlékezést, amelyen idén három elcsatolt régió képviselői is elmondták gondolataikat (Erdélyből Péntek János, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, Felvidékről Duray Miklós és Kárpátaljáról Vári Fábián László). Konrád Antal színművész a szép beszéd fontosságáról beszélt, mint mondta, társadalmi helyzetünkre, értékelésünkre nagy befolyással van, hogy hogyan beszélünk. Az anyanyelvápolás fontosságával kapcsolatosan megjegyezte, hogy a határon túli területeken egyáltalán nem magától értetődő az anyanyelv használata, néha szinte kiváltság, hogy magyarként lehet magyar nyelven beszélni. Matula Ágnes szerkesztő derűlátásra és bizakodásra buzdította a jelenlévőket a nehézségek ellenére is, többek között azért, mert az ASzISz és az Aranka Társaság ifjúsági tagozata között egyre szorosabb és aktívabb a kapcsolat. Kerekes Barnabás, az ASz társelnöke ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a hatpercesre rövidített és a Lyukasórába beágyazott Nyelvőrző, valamint a többi anyanyelvi műsor érdekében csak úgy lehet tenni valamit, ha továbbra is minél többen írnak levelet az MTVA vezetőinek és az Emberi Erőforrások Minisztériuma irányítóinak. Orosz Tamás titkár beszámolt a szövetség helyzetéről, szorgalmazva az összefogást más szervezetekkel, valamint emlékeztetett a hamarosan sorra kerülő tisztújító közgyűlésre. Vadász Zsuzsa, a Szóról-szóval társszerkesztője beszélt arról, hogy a Beszélni nehéz! műsor teljes archívuma megtalálható és kutatható lesz a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában.
A beszédek után került sor az ifjúsági vezetőség új tagjainak megválasztására. A parlament mind az öt jelöltet támogatta, így vezetőségi tag lett Balogh Ramóna, a Szegedi Tudományegyetem hallgatója, Gillich Katalin, a Baár-Madas Református Gimnázium 10. osztályos tanulója, Kerekes Zsolt, a Nyelvőrző egykori rendszeres játékosa, Nyerges Evelin, aki az utóbbi évek táborainak rendszeres résztvevője és Ponyokai Judit, a kisújszállási Szép magyar beszéd versenyek moderátora.
A hozzászólások során a résztvevők többek között hallhattak a szövetség internetes jelenlétéről, amelyről Muszka Ágnes számolt be, kitérve a Magyar Nyelv Napjára, amely során az ASz közösségi oldalán olyanok találkozhattak az anyanyelvápolással, akik eddig talán nem is hallottak róla; bemutatkozott a rádi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium beszédművelő köre; valamint Brézai Zoltántól megtudhattak néhány információt a jövő évi tábor terveiről is.
A rendezvény végén a parlament elfogadta az Ifjúsági Szervezet új határozati pontjait, amelyek között szerepel a nemzedékek közötti együttműködés élénkítésének terve, javaslat pályázatfigyelő csoport létrehozására, valamint tematikus évek szervezésére, amelyek köré épülnének a rendezvények.
sz.e.r.
Szabadság (Kolozsvár)

A Szövetség a Közös Célokért Budapesten a parlamentben tanácskozott
A Magyar Országgyűlés épületében, a Nemzeti Összetartozás Bizottság tanácstermében tartotta kibővített elnökségi ülését a Duray Miklós vezette Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás. A nemzetpolitikát alakító politikusokkal, jelentős intézmények vezetőivel találkoztak:
Az immár tizenegy éve jogi személyek társulásába tömörülő felvidéki civil szervezetek képviselőit Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, Potápi Árpád, az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, Szili Katalin, az Autonómia Albizottság elnöke, Csóti György, a FIDESZ képviselője és Szávay István, a Jobbik képviselője köszöntötte.
Répás Zsuzsanna üdvözlő beszédében a magyar kormány és a külhoni magyarság közti kapcsolattartás, intézményes párbeszéd fejlődéséről beszélt, a nemzetpolitika alakulásának lényeges állomásait emelte ki: Antall József emlékezetes bejelentését 1990-ben, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, majd az 1996-ban összehívott magyar-magyar csúcsot és 1999-ben a MÁÉRT életre hívását, a Gyurcsány-kormány idején bekövetkezett népszavazás után a KMKF megalakítását, 2001-ben a státustörvény elfogadását, majd az állampolgársági törvény módosítását, a visszahonosítást, a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítését 2010-ben. A státustörvény elfogadásával is tabukat döntögetett a Fidesz-kormány, és nem volt véletlen, hogy akkor még nem autonómiáról, állampolgárságról, hanem a Velencei Bizottság által utólag is igazolt státustörvénnyel vonták be a magyar jogrendbe a szomszédos államokban élő magyarokat, mondta a nemzetpolitikai államtitkárság vezetője. Kiemelte, hogy az állampolgárság ügyében Románia törte át a falat, amikor tömegesen adott román állampolgárságot a Moldáviában élő románoknak, ez követendő példa lett a magyar kormány részére. Sikernek tartja, hogy az autonómia fogalmát is sikerült kiemelni a tabuk világából.
Potápi Árpád, a Nemzeti Összetartozás Bizottság, egyben a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma Állandó Bizottságának elnöke szimbolikus jelentőségűnek tartotta, hogy a felvidéki civil szervezetek képviselői a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tárgyaló termében gyűltek össze. A bizottság létrehozása 2010. december 23-án egyben azt a fontos üzenetet hordozta, hogy a Magyar Országgyűlés a külhoni magyarsággal való foglalkozást nem külpolitikai feladatnak tartja. A bizottság kihelyezett üléseket tartott eddig Ungváron, Lendván, Nagyszalontán, Komáromban és november 28-án esedékes a bécsi kihelyezett ülésük.
Csóti György, a Fidesz parlamenti képviselője, ismert külügyi szakpolitikus, aki a NÖB és a külügyi bizottságnak is tagja elmondta, a nemzetpolitika speciális belpolitika, aminek van külpolitikai kisugárzása is. Úgy véli, a társulás nagyon találó nevének üzenetét ki kellene sugározni az egész Kárpát-medencébe: a közös célokért szövetségre van szükség. Örömmel számolt be arról, hogy némi bizonytalankodás után az MKP immár teljes jogú és aktív tagja a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsnak, az önrendelkezést tartja a legfontosabb célnak, ami a szlovákiai magyar közösséget erősítheti. Elmondta, Duray Miklós a SZAKC elnökeként, elméleti tudása, gyakorlati tapasztalatai alapján, sokat tehet azért, hogy az egész Kárpát-medencében szövetség jöjjön létre a közös cél, a nemzet szülőföldön való boldogulása érdekében.
Nagy szeretettel köszöntötte a parlamentben a felvidéki vendégeket Szili Katalin, aki a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozása idején a Magyar Országgyűlés házelnöke volt. Kiemelte KMKF stratégiai anyagai közül a szórvány-stratégiát és a határ menti térség infrastruktúrájának javítását, a gazdasági kooperációt célzó terveket, ezek kidolgozásában és megvalósításában a SZAKC is segített. Nagyon jelentős lépésnek tartja a NÖB és az Autonómia Albizottság létrehozását, hiszen ez sokáig tabu téma volt. Szili Katalin az albizottság elnökeként támaszkodik arra a kapcsolatrendszerre, amelyet házelnökként, a KMKF állandó bizottsága elnökeként épített ki, Csóti György pedig alelnökként segíti a munkáját. Jó iránynak tartja, hogy a SZAKC a civilszervezetek összefogásával az oktatás, felnőttképzés szervezését, a kis és középvállalkozások segítését, a sokirányú régiófejlesztést tűzte ki célul, mert ez a kisközösségek megtartását szolgálja. Elmondta, hogy a magyar parlament április 12-ét a Felvidéki Kitelepítettek Emléknapjává nyilvánította.
Szávay István a Nemzeti Összetartozás Bizottság működéséről elmondta, örvendetes tény, hogy a kis létszámú, mindössze 12 képviselőből álló bizottságban többször jutnak közös nevezőre a képviselők, mint a többi bizottságban, emellett az autonómia bizottságban kifejtett munka, a civil kapcsolatok építésének szükségességét hangsúlyozta.
A kormány vezető tisztviselője és a parlamenti képviselők után a magyar nemzetpolitikában jelentős szerepet vállaló intézmények, szervezetek képviselői, szakemberek nyújtottak gyakorlati kérdésekről tájékoztatást a felvidéki civil szervezetek képviselőinek.
Dr. Radetzky Jenő miniszteri biztos, egyben a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Wekerle tervről, a magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája és a Kárpát Régió Üzleti Hálózat intézményrendszeréről tartott előadást.
Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásfinanszírozásért felelős igazgatója a Bethlen Gábor Alap és Alapkezelő működéséről, pályázati rendszerét mutatta be. Elmondta, hogy a felvidéki civil szervezetek 2012-ben a BGA nyílt pályázatán a pályázatok magas szakmai színvonalának köszönhetően 65 %-ban sikeresek voltak.
A belföldi pályázatok közül kiemelte a Határtalanul programot, amelynek sikeres lebonyolításába felvidéki szervezetek is segítenek. A Szülőföldön magyarul programról, az oktatási-nevelési támogatásokról elmondta, hogy a Kárpát-medencében támogatott mintegy 254 ezer tanuló közül 44-50 ezer a felvidéki tanuló, és úgy véli, az SZMPSZ-szel való együttműködés sikeres, bevált a 2011-től foganatosított új ügyvitel, Felvidéken jelenleg a támogatások 98,57%-át kifizették, az egész Kárpát-medencében itt a legjobb a teljesítési mutató.
A nemzeti jelentőségű intézményekre szánt keretből 500 millió Ft összeg jut Felvidékre, most zajlanak az elszámolások, a beszámolókból arra lehet következtetni, hogy virágzó civil élet folyik a Felvidéken. Csizmadia László, Civil Együttműködési Tanács (CET), a Civil Összefogás, egyben a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) elnöke, a CET működéséről, a NEA pályázati lehetőségeiről számolt be. A civilek legfontosabb küldetése,hogy a nemzet és a közjó érdekében tevékenykedjenek, kiálljanak, ezt szolgálta a Békemenetek szerevezése, amelyek megmutatták, hogy létezik a magyarok lelki közössége, és tömegek készek zarándoklatra a nemzeti ügyekért és közjóért. A CET 2009. december 9-én jött létre, több felvidéki szervezet is tagja, 7 régió magyar közösségeit kívánják összefogni, az információáramlás megszervezése a cél. Emellett a Nemzeti Együttműködési Alap, amely 2012. január 1-jétől működik, szintén lehetőséget nyújt a nem magyarországi magyar szervezetek bevonására, a 6 szakmai kuratóriumból az egyik éppen a Nemzeti Összetartozás Kollégiuma, amelynek pályázati felhívására olyan magyarországi szervezetek pályázhatnak, amelyek a programjukat határon túli magyar szervezettel valósítják meg. A csak magyarországi civil szervezetek működésének támogatására kiírt, most aktuális pályázat esetében is előnyt jelent, ha a pályázó bemutatja, hogy szakmai programjába bevon, konzorcium formájában határon túli magyar szervezetet is., amelyet a szervezetek működési költségének fedezésére szánnak. A szakmai pályázatok kiírása 2013 januárban való, azt reméli, nem ismétlődik meg az a 2012 évi gyakorlat, amikor éppen a nemzeti összetartozás kollégiumhoz érkezett a legkevesebb pályázat. Biztatta a jelenlévő szervezeteket, hogy vegyenek részt a CET munkájában, és magyarországi partnereikkel közösen dolgozzanak ki közös programokat a NEA pályázatára.
Juhász Imre, európai jogi szakjogász, az ELTE tanára, aki egyben a Független Rendészeti Panasztestület elnöke, Országgyűlési biztos arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy milyen elvek, szakmai tapasztalatok alapján dolgozták ki a Hunnia Baráti Kör nevében a Beneš-dekrétumok ügyében az EP petíciós bizottságához benyújtott petíciót. Igyekeztek megcáfolni azt a szlovákiai és az EB jogi szakértői által hangoztatott érvet, hogy ez jogtörténeti kérdés, amivel nem kell foglalkozni, felhívták a figyelmet a szlovák és a cseh jogrendszer különbségeire. Nem valamennyi Benes-dekrétumra, hanem a kollektív bűnösség elvére épülő 18-20 dekrétumra, és főleg arra irányították rá a figyelmet, hogy 2007-ben a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa határozatban megerősítette ezeket a benesi dekrétumokat. 2012. január 12-én Bagó Zoltán Fideszes EP képviselő segítségével nyújtották be a petíciót, júniusban érkezett a válasz, hogy a bizottság befogadta, tehát érdemi vizsgálat és tárgyalás várható. A szeptember 20-i petíciós bizottsági ülésen Hans Seidel Alida és Juhész Imre ismertette a petíció lényegét, nagyon fontos momentum, hogy Bagó Zoltán, Tabajdi Csaba, Morvay Krisztina és Hankiss Ágnes, különböző politikai pártok magyar képviselői mellett más nemzetiségű – észt, német – képviselők is támogatták a petíciót, egy román képviselő szólt ellene. Olyan döntés született, hogy a petíciós bizottság írásbeli kérdést intéz a szlovák kormányhoz. Ezzel párhuzamosan az EP képviselőiből álló tényfeltáró küldöttség is készül Szlovákiába. Nem várható az ügy gyors lezárásra, de az is eredmény, hogy a petíciós bizottság tovább kell hogy vigye az Európai Bizottság elé. Az elhúzódó eljárás alatt van remény pozitív elmozdulásra a szlovák kormányzati tényezők részéről, fejtette ki Juhász Imre.
Pappné Farkas Klára, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Integrációs Főosztályának főosztályvezető helyettese a Külügyi Hivatal és a főosztály sokrétű tevékenységéről számolt be, a parlamenti delegációk utazásait készítik elő, a nemzetközi kapcsolattartás legkülönbözőbb eszközeivel élnek annak érdekében, hogy a magyar nemzet érdekeinek érvényt szerezzenek,például az ET, a KEK, a V4, EBESZ, IPU kereteiben. Nagyon jelentős nemzetpolitikai eredménynek tartja a Nemzeti Összetartozás Napjának elfogadását, a NÖB létrehozását a Magyar Országgyűlésben és azt, hogy önálló főosztály foglalkozik a nemzeti integrációval. A KMKF állandó bizottsága, plenáris ülése és a munkacsoportok számára is ez a főosztály biztosítja a működéshez szükséges infrastruktúrát, hátteret. Beszámolt a brüsszeli HUNINEU lobbi iroda működéséről, programjairól is.
Bakos István művelődéskutató, a Bethlen Gábor Alapítvány ügyvivő kurátora, a Magyar Örökség-díj Bizottság, az EÖtvös József Collegium Baráti Köre és más anyaországi civil szervezetek vezetőségi tagja rövid tájékoztatót nyújtott a tevékenységről, együttműködési terveiről, különös tekintettel a Felvidékre. Tájékoztatása során elmondta, Duray Miklós elsők közt Janics Kálmánnak közösen kapta meg az 1988-ban alapított Bethlen-díjat, őket számos felvidéki követte,mint Turczell Lajos, Dobos László, Koncsol László, jelentős felvidáki születésű személyiségek, mint Herczeg Géza, Király Tibor, és szlovák írók, hogy Lubomír Feldek, Vojtech Kondrót. Kiemelte a Teleki Pál Érdemérmet, amelyet a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség és a Felvidék.ma hírportál működtetéséért Pogány Erzsébet is megkapott. Kiemelte, hogy a Kairosz könyvkiadó új sorozatot indított, amelynek első kötete Teleki Pálról szól. A jővú évben két nagy évfordulóra összpontosítanak: 400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort, és 200 éve született EÖtvös József. Az alapítvány pénzbeli jutalomban szeretne részesíteni arra érdemes pedagógusokat is, nem feledkeznek el a határon túli tanítókról sem. Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára is köszöntötte a parlamentben tanácskozó felvidékieket, beszámolt a Széchenyi Társaság céljairól, Széchenyi István szellemiségének ápolásáról, a tettekben megnyilvánuló hazaszeretet példáiról. Huszonöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 21-én koszorúzták meg először az MTA épülete előtt álló Széchenyi-szobrot, díjat alapítottak, amelyet eddig 4 felvidéki vehetett át, akik – bizonyára nem véletlen – valamennyien részt vesznek a SZAKC munkájában, Cservenka János, Duray Miklós, Hrubík Béla, Dániel Erzsébet, igazi közösségépítő emberek, mondta el Rubovszky András. Felajánlotta, hogy a Széchenyi Társaság intézményes kapcsolatot alakít ki a Szövetség a Közös Célokért társulással.
Gubík László köszönetet mondott a Nemzeti Összetartozás Bizottságnak a szlovák állampolgárságuktól megfosztott felvidékiek ügyében megfogalmazott támogató nyilatkozatért, és elmondta, hol tart most a 2011. július 19-étől datálható tortúra. Jelenleg négy fórumon foglalkoznak a diszkriminatív és alkotmányellenes szlovák állampolgársági törvénnyel: a szlovák parlament talaján, az alkotmánybíróságon, az Európai Parlamentben és az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével két hete sajtótájékoztatón számoltak be arról, hogy kötelezettségi eljárás indítása érdekében petíciót nyújtottak át Martin Schulznak. A tanácskozást Duray Miklós az MKP delegáltja, a társulás elnöke vezette, részt vettek teljes számban a Szövetség a Közös Célokért tagszervezeteinek képviselő, elnökségének tagjai: Hrubík Béla (a Csemadok képviseletében), Mézes Rudolf (a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének elnöke), Pék László (a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének elnöke), Csémi Szilárd (a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség ügyvezető elnöke), Knirs Imre (az Egy Jobb Komáromért társulás elnöke), Dániel Erzsébet (a párkányi LIMES ANAVUM társulás elnöke), Pásztor István (a királyhelmeci Rákóczi Baráti Köre társulás elnöke).
Jelen voltak a felügyelő bizottság tagjai, Balogh Gábor, a Csemadok részéről és Baranyai Anna, a párkányi LIMES ANAVUM delegáltjaként.
A Szövetség a Közös Célokért társulásba további öt szervezet kérte a felvételét, az elnökség döntése értelmében ezek a szervezetek bekapcsolódnak a társulás munkájába és az elnökség javasolja a 2013 tavaszán esedékes közgyűlésen a teljes jogú tagokká válásuk jóváhagyását. Új tagszervezetekké válnak: Via Nova Ics, a lévai Reviczky Társulás, a hidaskürti Cservenka Alapítvány, az ipolyvarbói Palóc Társaság és a komáromi Kárpátia Sport társulás. Duray Miklós elmondta, a társulás nyitott újabb tagszervezetek befogadására, amelyek jelentkezését a közgyűlésig várják. Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója írásban terjeszetette elő beszámolóját a SZAKC tevékenységéről 2012-ben.
Felvidék.ma

Erdélyiségem természetrajza – erdélyi természetem rajza
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Eredetileg nem akartam reagálni a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöksége január 16-ai, kolozsvári ülése kapcsán írt Orcátlan senkiházik című vezércikkem (Krónika, január 17.,) által kiváltott bíráló véleményekre. Aztán meggondoltam magam, a közvetett és közvetlen megszólítottság okán egyaránt. Nem mosakodni jöttem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs miért. Most sincs, de úgy érzem, hogy az engem érintő reagálásoknak vannak olyan elemei, amelyeket nem árt a helyükre tenni.
Orcátlan senkiházik című cikkemben valóban keményen fogalmaztam. Nem rendelésre, nem fizetség ellenében (a bírálóim vajon honnan élnek?), hanem egyedül és saját akaratomból. Mert rendelésre soha semmit nem mondtam, nem írtam, és nem is fogok, a garast pedig – ha nem tűnik nagyképűségnek, netán jobboldali elhajlásnak – az én magyar népem mellett tettem és teszem le mindenkor.
Szóban forgó cikkemben szándékosan annyira voltam kemény, amennyire felháborító a mindenkori magyar (baloldali, balliberális) kormányoknak – tisztelet a kivételt képező néhány politikusnak – a rólunk, határon inneni magyarokról lemondó, legfeljebb mosolydiplomáciában megtestesülő és a „tízmillió magyar miniszterelnökének tekintem magam” mondattal pontosan rögzített magatartása, nemzetpolitikai hitvallása. Amely ama 2004. decemberi, ellenünk irányuló és megtagadásunkról szóló kampányban csúcsosodott ki, s a jelek szerint nem ér véget. Valaki ki is igazított, hogy szóban forgó cikkemben nem Rákosinál, hanem Kun Bélánál kellett volna kezdenem a felsorolást. Valaki említette a múltkor, hogy a mai magyar kormánykoalíció úgymond kisajátította a nemzetstratégiát.
Azzal együtt, hogy én sem tartom helyénvalónak, ha akármelyik oldal igyekszik ezt a kérdéskört kizárólagosság tárgyává tenni – mert valójában az össztársadalmi konszenzus adja az erőt és a jogosítvány kikezdhetetlenségét –, hozzá kell tennem, hogy a mindenkori magyar bal-balliberális oldalnak éppen elég ideje volt „kisajátítani” az országhatárokon átívelő magyar nemzetpolitikát. A bírálóim pedig mindeközben nem akarják észrevenni ugyanabból a cikkből egy másik mondatom: „Ne kapkodjanak a szívükhöz, mert az oktondi, túlcsepegett másik szél sem megoldás, abból sem kérünk.” Utóbbira is volt példa a történelem során.
Szóval vitatott cikkem karcos hangvételéhez visszatérve: annyira voltam kemény, amennyire durva az, amikor például bennünket, ezredéves léptékben mérhetőn, őshonos, erdélyi, tágabb értelemben véve az anyaország mai határain kívül élő Kárpát-medencei magyarokat magyarul beszélő egyéneknek – tehát sejtek tömegéből álló biológiai lényeknek – neveznek. Vagy az, amikor huszonhárommillió románoznak (és szlovákoznak és szerbeznek és ukránoznak). Vagy legújabban román „anyanyelvünkön” óhajtanak köszönteni, merthogy – „érvelnek” – minden ember olyan nemzetiségű, amilyen az állampolgársága. Ezt a kilencvenes évek első felében Ion Iliescu államelnök is eljátszotta velünk, mondván: amennyiben egy szenegáli Franciaország állampolgára, akkor az francia. (Kíváncsi vagyok, hogy ha azok, akik ezt Magyarországon szintén így gondolják, hirtelen román vagy más állampolgárságot is kapnának, milyen nemzetiségűnek vallanák magukat. Hacsak nem tévesztik össze a Télapót a Gestapóval, mert a nemzetiség, illetve az állampolgárság között legalább akkora a különbség.) Szóval ezek az utóbbi magyar szocialista álláspontadalékok egészen frissek, körülbelül ennyit tehát ama bocsánatkérés őszinteségéről és hiteléről. Közérthetőbben és egyszerűbben: amilyen részükről az adjonisten, olyan részemről a fogadjisten.
Jaj igen, siessek hamar leszögezni: nem azzal van bajom, hogy kommunista vagy szocialista, baloldali vagy szabadelvű, mert az én erdélyiségembe ez gond nélkül belefér, jó helyt van ott. Hanem azzal van gondom: ez a – nagyon kevés kivételtől eltekintve – fájdalmasan sokak által képviselt „magyarul beszélő egyének”, „huszonhárommillió román” felfogás folyamatosan szembejön, és arcul csap. Engem is, téged is, őt is, a velem egyetértőket is, a bírálóimat is, mindnyájunkat. Az én erdélyiségembe EZ nem fér bele. S valahogy csodálkozom egy kicsit, hogy bírálóim a cikkem kapcsán nem ezt, hanem a nyelvük magyar, szívük idegen, magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket emelik ki. (Ágoston Hugó: Az idegenszívűzés természetrajza,
Maszol.ro, 2013. január 25.; Markó Béla: Jön-megy az urna,
Maszol.ro, 2013. január 28.; Erdélyi Magyar Televízió: Sajtóprés, 2013. január 30., ) Begyömöszölve engem a zsidózók, idegengyűlölők, gyűlöletbeszélők klubjába, a gazdához hűséges megmondók társaságába. Ne tegyék, mert minden esetben tévúton járnak!
Persze amikor erdélyi munkások nehéz sorsáról írok riportsorozatot a Háromszékben, illetve a Krónikában, akkor természetesen baloldali vagyok. Amikor a Háromszék hasábjain azt kiáltom, hogy segítsen valaki, mert a kiváló képességű székely magyar Andriska továbbtanulása ellehetetlenül, mivel a szülei munkanélküliek, és még a téli lábbelire sem futja, akkor is baloldali vagyok. Amikor szintén a Háromszék hasábjain segítséget kérek az emberektől: kerülne-e egy-két zsák pityóka a kőhalmi szórványbentlakásban tanuló gyermekeknek, akkor is baloldali vagyok.
És egyben jobboldali is természetesen, hiszen egy magyar református lelkésznek és parányi gyülekezetének a fáradozásai nyomán született meg az a bentlakás és iskolai tagozat, ahol a szórványban élő magyar gyermekek a testi táplálék (ezt otthon is megkapják) mellett az anyanyelvű betűhöz és szellemi táplálékhoz (ezt nem kapják meg otthon) is hozzájutnak, s én melléjük állok. És amikor szintén a Krónika hasábjain kikérem magunknak, hogy Bayer Zsolt ne „hülyerománrendőrözzön”, amikor szégyellem magam, hogy magyarországi fociultrák köpködik, és vízzel locsolják az aradi vasútállomáson várakozókat, vagy amikor a Kolozsváron ágáló magyar gárdistának azt ajánlom, ne hőbörögjön, hanem menjen haza, dolgozzon, vállaljon és neveljen magyar gyermekeket, mert ez a legjobb nemzetpolitika, akkor mi vagyok? Segítek: olyasvalaki, aki az életet, életünket innen, a szülőföldről nézem. Ilyen egyszerű.
Úgyhogy csendesedjetek meg egy kicsit, emberek. Nem lépek én át semmiféle választóvonalat, mert amikor a nyelvük magyar, szívük idegen és a magyarul beszélő sejttömegek kifejezéseket használom, csak a kölcsönt adom vissza, s kizárólag a politikai pászmán, ezen belül is nemzetpolitikai csapáson belül teszem. Abban az értelemben és szomorúságban, hogy Magyarországon, Erdélyben, a Kárpát-medencében, szerte a világon mindenütt vannak ilyen magyarok. Kós Károly enni és kérőzni születetteknek nevezte az ilyeneket annak idején.
Ez nem a Csurka- vagy Bayer-féle megközelítés, de máséval sincs köszönő viszonyban, hanem a sajátom, ha úgy tetszik, a Benkő-féle, abban az akadémikusabb értelmezésben, amelyben – lám! – baloldalt is jónak, megnyugtatónak találnak, és amely kifejezés tartalmi vonzata nemcsak ott, de középen és a jobbszélen is tetten érhető. Olyasfajta értelmezésben (is), mint ahogyan a jó öreg blues-király, Hobo dörmögő hangján 1988. óta a fülembe cseng: „(…) Tudom, hogy szólni kell vagy lépni, / De arcomba robotok néznek, / Nyelvük magyar, szívük idegen, / Nem tagadom le, hogy félek (…)”. Ilyen nyelvük magyar, szívük idegen robotok néztek szembe 2004 decemberében a Duna Televíziónak ama népszavazással kapcsolatos vitaműsorában Duray Miklóssal, Tőkés Lászlóval, Ágoston Andrással, Kovács Miklóssal, RMDSZ-esekkel, RMDSZ-ellenesekkel, erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, őrségiekkel, vajdaságiakkal, balosokkal, jobbosokkal, szabadelvűekkel, hívőkkel, hitetlenekkel, mostani bírálóimmal: Ágoston Hugóval, Farkas Istvánnal, Makkai Jánossal, Markó Bélával, Karácsonyi Zsigmonddal, Szabó Emesével, velem, egyszóval mindnyájunkkal. Hogy érthetőbb legyek: az én erdélyi magyarjaim között is volt, van, és bizonyára lesz magyar nyelvű, de idegen szívű, azaz olyan, akiknek „fajilag”, mai értelemben véve: etnikailag, köze sincs a zsidósághoz.
Nem kertelek, megkérdem tehát: hova tegyem például azokat a magyar szülőket, akik – bár volna számukra más megoldás – román óvodába és iskolába íratják a gyermekeiket, hogy úgymond: könnyebben érvényesüljenek? S hát azokat a magyar embereket, akik fele-fele arányban román–magyar vegyes lakosságú faluban az óvodai és iskolai magyar tagozatok megszüntetését kérték ugyanabból a „megfontolásból”? És hova tegyem azokat a magyar tanfelügyelőket, akik nemrég egy kalotaszegi magyar faluban arról győzködték a magyar szülőket, hogy miért jó, ha az iskolát megszüntetik, és az elemista gyermekeket ingáztatják? A nép zúgolódott, a közfelháborodásnak pedig az vette elejét, hogy a gyűlésen jelen levő román polgármester odaszólt a magyar végrehajtóknak: „Amíg én leszek a polgármester, ebben a faluban nem szűnik meg az iskola.” Pont.
Az iskola azóta is működik, a román polgármestert szépen újraválasztották, az RMDSZ pedig számolhatta a román pártszövetséghez átvándorolt magyar szavazatokat. Szóval: az idegenszívűség nálam – és vélhetően sokak esetében – nem nemzetiségi hovatartozás, hanem felfogás, ha úgy tetszik nemzeti identitástudat kérdése, s hogy ez a jelek szerint Magyarországon „levédett” klisékifejezés mennyire nem zsidózásról szól, azt pont az Erdélyi Magyar Televízió január végi Sajtóprés című műsora igazolta, amikor is a szereplők egyikének sem az kattant be, hogy Orcátlan senkiházik című írásában Benkő zsidózik. Mert bár marháztak, badaroztak, szívátültetéseztek, szemeteztek ama televízió műsorában rólam, de ők sem erre gondoltak.
És a vitatott cikkem nyomán nekem gratulálók sem erre gondoltak, hanem pontosan arra a határon inneni magyar rossz érzésre, amelyet az évtizedekben mérhető mellőzöttség, megtagadottság és ama december 5-e körüli arculcsapás okozott. Úgyhogy itt és most visszautasítok minden olyan „szentenciát”, de még utalást is, miszerint beiratkoztam volna az idegengyűlölők, „a zsidózók klubjába”, és most már ott vagyok! Cseppet sem mellékesen legyen mondva: furcsa televíziós műsor az, amelyben úgy kérnek számon sajtóetikát, hangvételt, miegyebet, hogy az érintett fél nincs jelen, meghívást, de még egy telefonhívást sem kap.
Pedig a korlátlan távközlési eszközök századában volnánk, nem abban a középkorban és nem azokban a diktatúrákban, amikor az eretnekeknek, illetve a kirakatperek vádlottjainak is megadatott, hogy ítészeik elé álljanak a kérdésekre adandó válaszok, netán az utolsó szó okán-jogán. S a műsor hevében ez Karácsonyi Zsigmondnak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének sem jut eszébe… Tanulni lehetne abból, hogy még a mostanság bennünket, romániai magyarokat fő műsoridőben pocskondiázó román televíziók is adnak erre, ha másért nem, hát a látszat kedvéért. Ugye, Erdélyi Magyar Televízió, ugye, Sajtóprés?
Bocsánatkérést senki ne követeljen, és ne várjon tőlem tehát, mert nincs, amiért megtennem. Főleg a tartalmatlan bocsánatkérések korában.
Benkő Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Markó Béla
Székely vagy szórvány?
,.Hozzászoktunk már, hogy a határon túli – újabban: külhoni – magyarok dolgában időnként valaki elszólja magát. Minket, erdélyieket is hol lerománoznak Magyarországról, és velünk riogatják a megélhetésüket féltő határon belüli – vagyis ezek szerint: belhoni – magyarokat, hol pedig elsőbbséget kínálnak nekünk odaát kínai és más egzotikus vendégmunkásokkal szemben. Az viszont némiképpen meglepő, hogy a frissen feltalált nemzetpolitikai csodafegyver, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet tőlünk kiszármazott vezetője, Szász Jenő beszél látszólag zöldségeket, amikor a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán akisebb létszámú magyar közösségek, közkeletű néven szórványmagyarok „kontrollált visszavonulásának” eshetőségéről elmélkedik, és „önkéntes területfeladást” emleget. Eltekintve az ifjúsági regényekből kölcsönzött háborús terminológiától, nem is biztos, hogy székely atyánkfia csak improvizál, inkább akarva-akaratlanul elkottyintott valamit, amiről sejtésem szerint már régóta folyik a latolgatás, és ami valóban vízválasztó a nemzetpolitikában. Ha egy ilyen „kiürítéses”, „gyöngyhalász” (szintén az említett nemzetstratégia-vezető szóhasználata) teória erőre kap, az enyhén szólva nem túl sikeres XX. század után máris készülhetünk a kudarcos XXI. századra. Mármint nyelvünk, kultúránk erejét, elterjedtségét tekintve. De miért gondolom azt, hogy Móricka éppen kikotyogta az iskolában, miről folyik a szóotthon a családban? Aki az utóbbi időben a magyar külpolitika lépéseit vagy inkább helyben topogását figyelemmel követte, beleértve a székely zászló mind hevesebb lobogtatását, az joggal foghatott gyanút, hogy ismét nem a párbeszéd és megegyezés, hanem az egyoldalú kinyilatkoztatások korát éljük, újra saját vágyainak, álmainak vagy lidércnyomásainak foglyává válik a magyar politikai elit jelentős része. De ez végtére is nem újdonság. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kárpát-medenceileg, nemzetstratégiailag is páratlan – bár valamennyire már megtépázott – huszonvalahány esztendős egységét véleményem szerint az biztosította, hogy néhány alapvető elvi kérdésre kezdettől fogva jó választ adtunk. Ettől volt ez a szervezet szövetség, ahogy a nevében is benne van, nem pedig doktrinér politikai párt. Az egyik elvi kérdés az volt, hogy mit kezdjünk az ideológiákkal, vagyis mi ,„belgák” hova álljunk? Odaálltunk ugyan az európai jobboldalhoz, volt is okunk, hogy középjobbként határozzuk meg a helyünket, de tulajdonképpen a bal- és jobboldalt egyaránt magában foglaló gyűjtőszervezetként működtünk. Különböző ideológiák szövetsége volt a zRMDSZ, és ma is az. A másik legalább ennyire fontos elvi probléma, amelyet meg kellett válaszolnunk, hogy a hivatalos romániai statisztikák szerint jelenleg 1 237 746 lelket számláló romániai magyar népesség nagyon is eltérő helyzetű magyar közösségekből áll. A két székelymegyében, Kovásznában és Hargitában, vagyis a szűken vett Székelyföldön (hiszen történelmileg a mostani Maros megye egyik fele is oda tartozott) él 410 402 magyar, és Kovászna megyében a lakosság 73,6 százalékát, Hargita megyében pedig a lakosság 84,8 százalékát alkotják a magyarok, ami egyébként azt is jelenti, hogy arányuk az utóbbi tíz esztendőben nem csökkent ebben a régióban. Ha Maros megye tömbmagyar részét is figyelembe vesszük, a székelyföldi magyarság száma akkor is „csak” 500 000 körül van. Ezzel szemben több mint 700 000, tehát a nagyobb rész vegyes településeken él, és ma már a nagyvárosok is ilyenek, vagy szórványban Erdély-szerte, illetve néhány ezren Erdélyen kívül. Az RMDSZ csakis úgy tudott a teljes magyar közösség szövetségeként működni – teszem hozzá: eredményesen –, hogy állandóan egyensúlyt kellett teremtenie a románokkal „együttélő” magyarok óvatos mértéktartása és a „külön élő” magyarok indulatos radikalizmusa között. Én vagyok a megmondhatója, ez sokszor milyen lehetetlen feladatnak látszott, egyik felől gyorsítani az ütemet, másik felől mérsékelni az indulatokat. Most sarkítok, persze, hiszen a dolgok ennél mindig bonyolultabbak voltak, viszont tény, hogy az erdélyi magyar politika teljes egyensúlya lényegileg ezeknek a nyílt vagy lappangó ellentéteknek a felismerésétől és kezelésétől függött. Egészen addig, hogy egyes megoldások, többnyire azok, amelyeket máris érvényesítettünk – például a teljes körű anyanyelvű oktatás vagy a szabad anyanyelvhasználat –, nagyjából azonosak tömbben és szórványban, más célok viszontkülönböznek, hiszen területi autonómiáról csakis a a tömbvidéken lehet beszélni, szórványban legfennebb a kulturális autonómia valamilyen formájáról. Nos, nem lep meg, ha valaki megkérdezi: mire jó? Mire jó elbíbelődni itt-ott néhány magyar gondjaival (igaz, ebből a sok-sok „néhányból” több százezer van Erdélyben, illetve Romániában), úgysem lesz ebből gálickő, engedjük el a kezüket, vagy hozzuk el őket onnan. Magam is hallottam ilyen vélekedést bőven, vitáztam is erről, ha úgy adódott. Duray Miklóst senki sem vádolhatja, hogy túlságosan közel állt volna hozzám politikai krédóban, bár olyan távol sem, mint egyesek gondolnák, de a legszellemesebb és ugyanakkor a legkegyetlenebb metaforát a szórványmagyarság védelmében tőle hallottam valamikor a kilencvenes években. A kenyérhéjhoz hasonlította a szórványt, amely védi a kenyérbelet, és ha levágják, a bél pillanatok alatt megpenészedik. Találó is, könyörtelen is ez a kép, hiszen azt sugallja, hogy mégis a tömb a cél, a szórvány csak eszköz. Cél vagy eszköz, meg kell tartani, én is azt gondolom. Viszont ami a legsúlyosabb: olyan „területalapú” nemzetszemlélet mutatkozik meg ebben a „kontrollált visszavonulás” elméletben, amelyet én túlzás nélkül öngyilkos koncepciónak vélek. Aki ma a Kárpát-medencében egy vagy-vagy alternatívában és nem is-is kooperációban gondolkozik, az veszíteni fog. Nagyot. Ki tudja, hányadszor a történelemben! Erről kellene minél többet beszélnünk, ha már valaki elszólta magát, lehet, hogy éppen idejében, amikor még semmi sem visszafordíthatatlan. A vagy én, vagy te logikája érthető, nemzeti traumák indokolják, Trianon is, és az is, ami utána történt, muszáj lenne mégis behelyettesíteni az én is, te is stratégiával. Kérdés, hogy lehetséges-e. Ugyanis, ismétlem, itt nem hirtelen „gyöngyhalász”-ötletekről van szó, hanem olyan logikáról, amely kizárja, hogy egyidejűleg gondolkodjunk például a székelyföldi önkormányzatiság megerősítéséről és az aradi vagy vajdahunyadi magyar oktatás továbbfejlesztéséről. Sőt, eljuthatunk oda, hogy egyikkel ütjük a másikat, holott... Holott az RMDSZ vagy bármilyen más magyar szervezet besem jutna a román parlamentbe, ha kizárólag a székelyföldiek, vagy ellenkezőleg, csak vegyes és szórványvidéken élők szavaznának rá. Ez ilyen egyszerű. Van Bukarestben egy magyar nyelvű középiskola, az Ady Endre Líceum. Óvodája is, elemi osztályai is vannak. Kislétszámú osztályok mind, tíz-tizenöt gyerek, ottani magyarok gyerekei, vegyes házasságokból is. Az utóbbi időben néhány nemrég Bukarestbe került magyar kormányhivatalnok is oda járatja a gyerekét. Magyarországi diplomaták nem nagyon, egy-két kivételtől eltekintve. A többiek inkább angol iskolába küldik a csemetéiket, ami érthető is lenne, csak ne azzal indokolnák, hogy nem elég színvonalas ez a magyar líceum, ami ráadásul így nem is igaz. Ami viszont igaz, hogy magyarországi politikusokkal beszélgetve akárhányszor fölmerült ennek az iskolának a megtámogatása, sajnálkozva néztek rám, mint aki nem érti, miről van szó, és egyik diplomatafeleség egyenesen halálra sértődött, amikor megkérdeztem, hogy miért egy erdélyi magánegyetem megsegítésére szervez jótékonysági bált éppen a bukaresti magyar üzletemberek körében, és miért nem az Ady Endre Líceumot próbálja megtámogatni. Nem mondta ki, talán nem is tudta volna megfogalmazni, hogy mit érez, de én viszont tudni véltem: mit akarunk mi Bukarestben a magyar iskolával, hiszen ez nem Erdély, nem volt a miénk, nem is lesz soha az. Így van, nem lesz a miénk. Mint ahogy sok minden nem lesz teljesen a miénk már. De egy kulturális intézmény vagy egy középiskola erejéig mégis lehetne a miénk is.
Nagy nemzetek, például a britek (British Council) vagy a franciák (frankofónia) a gyarmatbirodalmi álmok eltűnésével is tudják, hogy minél több helyen, minél több emberi főben művelik a nyelvet, a kultúrát, akkor is, ha az nem kötődik a hajdani, jelenlegi vagy majdani birtoklás gondolatához, annál nagyobb, dinamikusabb lesz az a nemzet. Szándékosan hoztam fel egy Erdélyen kívüli példát, hogy jobban kitessék, egészséges nemzetszemlélet esetében Honoluluban is érdemes magyar iskolát fenntartani, ha van rá gyerek, nem kell ehhez sem történelmi levegő, sem székelyhimnuszos „porlik, mint a szikla” elérzékenyülés, csupán józan belátás. Mi több, Erdély vegyes régióiban természetesen nem is csak erről van szó, hiszen egy olyan multikulturális entitásról beszélünk, amelyet mi magunk tennénk teljesen románná, ha elfordulnánk a szórványtól. Pedig ki tudja, talán a transzszilván szellem egyszer még közigazgatási érvényt is kaphat. Ezzel nem állítható szembe Székelyföld magyar – vagy nagyrészt magyar – jellege, és aki azt hiszi, hogy azért nincsen még területi autonómiájuk a székelyeknek, mert a többi magyar, illetve az egyensúlyozgató RMDSZ visszahúzta őket, az nem érti a mai Európában és ezen belül a mostani Romániában lezajlott folyamatokat. Lehet, egyesek műfelháborodásnak vélik, hogy nem intéztem el egy kézlegyintéssel, hanem hosszan elemezgettem azt az inkriminált „nemzetstratégiai” kijelentést. Nem sok szót vesztegettem volna rá, ha nem lennék meggyőződve, hogy a magyar nemzet jövője, ereje vagy erőtlensége attól függ, át tudunk-e állni arra a bizonyos is-is politikára, vagy pedig csak arra leszünk képesek, hogy visszakérjük a babarongyot, amint azt mifelénk mondani szokás. Aztán vagy visszakapjuk, vagy nem. Ráadásul élek a gyanúperrel, sokszor nem is arról van szó, hogy nem veszünk tudomást az európai realitásokról, és homokba dugjuk a fejünket, miközben lobog a székely zászló, mint a strucctoll, hiszen végül is a szimbólumok fontosak abban a folyamatos identitás-válságban, amellyel ez a térség küszködik. Attól félek inkább, hogy egyes zászlókitűzők és autonómiatüntetők fejében már rég nincsen őszinte meggyőződés a szülőföldön való tartós boldogulásról, és a szórvány „gyöngyei” után következnek majd a székely „gyöngyök” is, kettős állampolgárként nem lesz ez nehéz. Miközben mi tüntetünk egyet-egyet, a románok pedig módosítanak egyet-kettőt az alkotmányon vagy a közigazgatási felosztáson, nyilván nem a mi javunkra. Summa summarum: megírtam már máshol, hatalmas tévedésnek tartom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a szó szoros értelmében kivásárolta a németeket Ceauşescu Romániájából, pedig az akkori reménytelen helyzetben ez racionális döntésnek tűnhetett. Utólag viszont bebizonyosodott, hogy drámai következményekkel járt a mai Erdély sokszínűségére, etnikai és kulturális egyensúlyára nézve. Ha a saját történelmi baklövéseinkből nem is, legalább a másokéból illene tanulnunk.
Élet és Irodalom, 2013. március 1., LVII. évfolyam, 9. szám

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

OGY - Autonómia albizottság - Berényi: a felvidéki magyarság megmaradásának feltétele az autonómia
A felvidéki magyarság megmaradásának alapvető feltétele az autonómia - jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottsága autonómia albizottságának keddi budapesti ülésén.
A felvidéki magyar politikus úgy fogalmazott: nem lehet senkinek sem érdeke, hogy ez a közösség megszűnjön, és épp a népességfogyásnak köszönhetően teljesen legitim kérés az autonómia.
Berényi József egyetértett azokkal a véleményekkel, miszerint Európában nincs hatékony kisebbségvédelmi modell, és amiket a 90-es években kitaláltak, azok ma már nem működnek.
Duray Miklós felvidéki politikus kiemelte: ha önmagukban nem erősödnek meg, hiába lesz változás az európai közgondolkodásban, nem mennek semmire. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy a felvidéki magyarok saját erejükből nem tudják majd kiharcolni az önkormányzatiságot.
Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője arról beszélt, hogy az autonómiáról szóló párbeszédnek Szlovákián kívül akadálya nincs. Problémának látta ugyanakkor, hogy nincs a köztudatban, mit értenek alatta, mire jó, és sokszor nem eszközként, hanem végcélként tekintenek rá, a "csodavárás körébe" került ez a fogalom.
Bárdos Gyula, a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) elnöke célként jelölte meg, hogy a legfiatalabb generáció számára is nyilvánvalóvá tegyék az autonómia fontosságát, és az a közbeszéd tárgya legyen. Fontosnak tartotta, hogy a regionális választásokon is minél többen vegyenek részt, sok helyen ugyanis, ahol tömbmagyarság él, mégsem élnek a lehetőséggel, hogy magyar polgármester, és magyar többségű képviselőtestület legyen.
Csóti György (Fidesz), a bizottság alelnöke úgy fogalmazott: a szlovákiai politikai gyakorlat az elmúlt két évtizedben és a felvidéki magyarság drasztikus fogyása joggal felveti azt a feltételezést, hogy "a szlovák politika célja a magyarság teljes és végleges felszámolása a Felvidéken, természetesen nem 20. századi módszerekkel, (...) kikényszerített asszimilációval, és kikényszerített elvándorlással".
A kormánypárti politikus alapvető feltételnek nevezte, hogy a magyar kormány és a magyar politika támogassa az autonómia-törekvéseket, mint kiemelte: egy teljes Kárpát-medencei összefogás hozhat eredményt. Hangsúlyozta: ő a minden magyar felelős minden magyarért elvet vallja.
Kalmár Ferenc (KDNP) azt mondta, hogy fontos, ne fáradjanak bele az autonómiáért folytatott küzdelembe. "Csináljuk tovább", Magyarországon és a környező országokban egyaránt - szólított fel.
A bizottság tárgyalt a különböző polgári kezdeményezések állásáról is.
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke közölte: a kisebbségvédelmi jogalkotást célzó, aláírásgyűjtést kezdeményező javaslatukat előzetes véleményezésre beterjesztették az Európai Bizottság jogi főosztályához, a választ egyelőre még várják. Az erdélyi politikus hangsúlyozta, hogy nemcsak a magyarság, hanem minden Európában kisebbségben élő nemzetiség ügyéről van szó.
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára elmondta, hogy az ő javaslatuk nem elsősorban a székely autonómiáról szól, és olyan kisebbségi szabályozási csomagot dolgoztak ki, amely konkrét jogi aktusokat kér az őshonos kisebbségek és a regionális nyelvek védelme érdekében. Európában 100 millióan tagjai őshonos nemzeti kisebbségnek, azaz minden hetedik európai polgár valamely kisebbséghez tartozik. Emellett mintegy 40 millióan beszélnek más nyelvet, mint az adott ország hivatalos nyelve. Jelezte: 2013 júniusában indítják el hivatalosan is kezdeményezésüket.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kiemelte: javaslatuk a régiók felől közelít, és szeretnék Székelyföld kérdését európai kérdéssé tenni. Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke ehhez azt tette hozzá, hogy Székelyföldön a magyarság arányaiban őrzi vezető szerepét, ezért fontos, hogy az SZNT javaslatát támogassák. Ha együtt tudnának lépni, kifelé az lenne az üzenet, hogy nincs széthúzás a magyarság szervezetei között - jegyezte meg.
Az Európai Unió 2012. április 1-jétől tette lehetővé, hogy polgárai az európai polgári kezdeményezés jogával éljenek. Ennek lényege, hogy egy olyan javaslat esetén, amelyet az unió egymillió polgára támogat aláírásával, az Európai Bizottság (EB) jogszabályt alkothat egy adott kérdéskörben, amely jogszabály összhangban áll az európai uniós alapszerződéssel és irányelvekkel.
MTI

Egyedül nem megy (Tanácskozott az Autonómia Albizottság)
A felvidéki magyarság megmaradásának alapvető feltétele az autonómia – jelentette ki Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának elnöke a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága autonómia albizottságának keddi budapesti ülésén. A romániai magyarság képviselői a három szervezet három egymástól különböző európai polgári kezdeményezését ismertették. Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke közölte: a kisebbségvédelmi jogalkotást célzó, aláírásgyűjtést kezdeményező javaslatukat előzetes véleményezésre beterjesztették az Európai Bizottság jogi főosztályához, a választ egyelőre még várják. Az erdélyi politikus hangsúlyozta, hogy nemcsak a magyarság, hanem minden Európában kisebbségben élő nemzetiség ügyéről van szó. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára elmondta, hogy az ő javaslatuk nem elsősorban a székely autonómiáról szól, és olyan kisebbségi szabályozási csomagot dolgoztak ki, amely konkrét jogi aktusokat kér az őshonos kisebbségek és a regionális nyelvek védelme érdekében. Európában százmillióan tagjai őshonos nemzeti kisebbségnek, azaz minden hetedik európai polgár valamely kisebbséghez tartozik. Emellett mintegy negyvenmillióan beszélnek más nyelvet, mint az adott ország hivatalos nyelve. Jelezte: 2013 júniusában indítják el hivatalosan is kezdeményezésüket. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kiemelte: javaslatuk a régiók felől közelít, és szeretnék Székelyföld kérdését európai kérdéssé tenni. Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke ehhez azt tette hozzá, ha együtt tudnának lépni, kifelé az lenne az üzenet, hogy nincs széthúzás a magyarság szervezetei között – jegyezte meg. A tanácskozásnak kiemelt témája volt a felvidéki magyarság helyzete, Berényi József úgy fogalmazott: nem lehet senkinek sem érdeke, hogy ez a közösség megszűnjön, és épp a népességfogyás miatt teljesen legitim kérés az autonómia. Berényi József egyetértett azokkal a véleményekkel, miszerint Európában nincs hatékony kisebbségvédelmi modell, és amiket a 90-es években kitaláltak, azok ma már nem működnek. Duray Miklós felvidéki politikus kiemelte: ha önmagukban nem erősödnek meg, hiába lesz változás az európai közgondolkodásban, nem mennek semmire. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy a felvidéki magyarok saját erejükből nem tudják majd kiharcolni az önkormányzatiságot. Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője arról beszélt, hogy az autonómiáról szóló párbeszédnek Szlovákián kívül akadálya nincs. Problémának látta ugyanakkor, hogy nincs a köztudatban, mit értenek alatta, mire jó, és sokszor nem eszközként, hanem végcélként tekintenek rá, a „csodavárás körébe” került ez a fogalom. Bárdos Gyula, a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete) elnöke célként jelölte meg, hogy a legfiatalabb generáció számára is nyilvánvalóvá tegyék az autonómia fontosságát, és az a közbeszéd tárgya legyen. Fontosnak tartotta, hogy a regionális választásokon is minél többen vegyenek részt, sok helyen ugyanis, ahol tömbmagyarság él, mégsem élnek a lehetőséggel, hogy magyar polgármester és magyar többségű képviselőtestület legyen. Csóti György (Fidesz), a bizottság alelnöke alapvető feltételnek nevezte, hogy a magyar kormány és a magyar politika támogassa az autonómiatörekvéseket, mint kiemelte: egy teljes Kárpát-medencei összefogás hozhat eredményt. Hangsúlyozta: ő a minden magyar felelős minden magyarért elvet vallja. Kalmár Ferenc (KDNP) azt mondta, hogy fontos, ne fáradjanak bele az autonómiáért folytatott küzdelembe. „Csináljuk tovább”, Magyarországon és a környező országokban egyaránt – szólított fel. A bizottság tárgyalt a különböző polgári kezdeményezések állásáról is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

A Kárpát-medencei magyarság információs pontja
Az MTVA Kós Károly Kollégiuma a környező országokban élő magyar közösségek új információs pontja lett – mondta Havasi János, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) határon túli kapcsolatok különmegbízottja hétfőn, a kollégium Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében című békéscsabai konferenciáján.
A kollégium – az MTVA külhoni magyar médiaműhelyeket támogató tanácsadó testülete – segítségével a magyarországi közmédia hallgatói első kézből kapnak hiteles információt a Kárpát-medencében élő magyar közösségek társadalompolitikai, kulturális és gazdasági eseményeiről – magyarázta. Hozzátette, hogy a kollégium munkájának köszönhetően a közmédiának ma már a Kárpát-medence 67 pontján van tudósítója.
Havasi János előadásában a határon túli műsorokat az MTVA sikerágazatának nevezte. A műsorszerkezet egységes, a háttér- és a riportműsorok mellett a belpolitikai hírműsorokban is megjelennek a külhoniak aktuális hírei és közszereplőinek nyilatkozatai, míg korábban azokat külpolitikai hírként kezelték.
Az idei év kiemelt feladata a képzések és továbbképzések bővítése a külhoni magyar nyelvű sajtó munkatársainak – fűzte hozzá.
A konferencián előadást tartott Duray Miklós felvidéki politikus Szófondorlat és azonosságtudat címmel a kisebbségi szóhasználat és a nemzeti identitástudat történelmi összefüggéseiről. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója pedig a nemzeti integráció lehetőségeiről és a nemzeti identitás formálásában meghatározó intézményrendszer jelentőségéről beszélt. A konferencia délután Göncz László történész, szlovéniai parlamenti képviselő előadásával folytatódott, aki a muravidéki magyarság nemzettudatának alakulását és jelenlegi állapotát ismertette. Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke a kárpátaljai magyarság helyzetéről beszélt. A konferencia hétfői első napját Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnöke előadása zárta, előadásának témája a magyar újságírói identitástudat Erdélyben.
A kétnapos békéscsabai konferencia második napján, kedden előadást tart Szili Katalin, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságán belül működő autonómia albizottság elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Kisebbségi lét és identitástudat
Békéscsabán, a Körös Völgye Látogatóközpontban a Kisebbségi lét és identitástudat a Kárpát-medencében elnevezésű, október 13–15. között zajló, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) Kós Károly Kollégiuma által Kárpát-medencei, írott és elektronikus sajtóban dolgozó újságíróknak szervezett konferencián, hétfőn, a helyi (békéscsabai) tévé – természetesen több más résztvevőt is megszólaltató – bájos fiatal riporternője a tanácskozással kapcsolatos véleményemről kérdezett.
Mit mondhattam? Meséljek arról, hogy az 1989-es romániai „forradalom” előtt négy évvel, amikor jóváhagyást kaptam külföldi („szocialista tábori”) útra, meg sem fordulhatott a fejemben, hogy megérem: valamikor, reggel Aradról indulva elérek a kora délelőtti üléskezdésre Békéscsabára? Hogy azután, 1990-ig, rendszeresen visszautasították (elméletileg kétévente járó) útlevélkérésemet? Hogy ezt, szerencsére, a mai ifjúság, mint rég lejárt témát, „makutyi dumának” tekinti? Hogy ma már, amikor sokkal kevesebben vagyunk magyarok, mint 30-40 évvel ezelőtt a Kárpát-medencében, lehet, illik, sőt muszáj kisebbségi létről és annak problémáiról beszélni?
Anyaországi, romániai, szlovákiai, vajdasági, kárpátaljai, szlovéniai újságírók (a több nemzetiségű) Békéscsabán a kisebbségi lét és identitástudat kérdéseiről folytattak eszmecserét olyan előadások után, amelyeket Duray Miklós, a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarság bízvást legendásnak nevezhető, 2010-től az aktív politizálástól visszavonult alakja, politológus Szófondorlat és azonosságtudat, a hirtelen megbetegedett, kórházi kezelésre szorult Gazsó L. Ferenc, az MTVA vezérigazgató-helyettese képviseletében dr. Havasi János, az MTVA határon túli különmegbízottja, a Kós Károly Kollégium titkára által bemutatott A KKK (Kós Károly Kollégium) küldetése a magyar nyelvű médiavilágban, Kántor Zoltán, a temesvári származású, 18 éve Budapesten élő szociológus Nemzeti integráció. A nemzeti identitásrendszert formáló intézményrendszer, Göncz László szlovéniai (lendvai) történész A nemzettudat állapota a Muravidéken, Orosz Ildikó kárpátaljai (beregszászi) főiskolai tanár A kárpátaljai magyarság helyzetéről, Rácz Éva, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke Magyar újságírói identitástudat Erdélyben címmel tartottak. Talán a címekből is kitűnik: az anyaország határain kívülre szorult magyarság létfontosságú problémáiról esett szó az előadásokban, amelyeket sok kérdés és élénk vita követett. Bővebb ismertetésükre, sajnos, nincs mód, annyit azonban megállapíthatunk: az átlagnál (valószínűleg sokkal) jobban tájékozott újságíró-közösség számára is sok újdonsággal szolgáltak a fogalomhasználattól a tényekig (hogy csak magamról szóljak: hiányosak ismereteim, mondjuk, a szlovéniai vagy kárpátaljai – Duray Miklós szerint helyesen: a Tisza-háti – magyarságról) ezek az előadások, amelyek, a kérdések, viták során felvetődött, részben tisztázódott, részben függőben maradt részletekkel együtt segítik őket abban, hogy reálisabb, árnyaltabb képet nyújtsanak olvasóiknak, nézőiknek, hallgatóiknak. A találkozó egyik következtetése lehetne, hogy még jobban meg kellene ismerjük egymást, részben ma is rosszul átjárható országhatároktól elválasztott magyarokat. A mostani, e célt is szolgáló lehetőségért mindenképpen köszönet ját a Kós Károly Kollégiumnak, amely a hasznos „fejtágítón” kívül Békéscsaba és környéke (futólagos) megismerésére is lehetőséget teremtett, s ebben a városvezetőség, Vantara Gyula békéscsabai polgármester is melléje állt.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A két ellentétes értékrend "hungaricuma" politikai közéletünknek?
Ennél furcsább címet, illetve kérdésfeltevést nem is választhattam volna. Azonban tudatos volt a nyakatekertség! Csak az általam vélt és létező történelmi valóságot akartam egy címben, költői kérdésben leírni.
Közösségünk számára szerte a Kárpát-medencében fontos lenne a nemzeti konszenzus, amelyet általában (néha szándékosan) összemosnak pártpolitikai összefogásokkal, vagy elengedhetetlen függvénynek állítják be, és követelik tévesen a politika szereplőitől.
Az elmúlt években a Kárpát-medencei magyar politikai közéletben szinte minden napra jutott egy hangzatos beszéd, publicisztikai agymenés, egetverően nagy közhely a politikai összefogásról, amelynek "alapjának kéne lenni", illetve kezdeti lökete lehetne a nemzetpolitikai konszenzusnak.
Mindezt populista módon kommunikálva teszik, tudva, hogy pluralista demokráciában élünk, amelynek éppen az a fontos ismérve, hogy a politikai pártok sajátos arculattal, ideológiával, programelképzeléssel vesznek részt a hatalom gyakorlásában, s adott pillanatban - ha a hatalmi érdekérvényesítés megkívánja -, politikai konszenzusra lépnek egymással. Hangsúlyosan jelezném: ez nem összekeverendő a nemzetpolitikai konszenzussal. Az anyaországban a (hamis) igény vagy elvárás ezzel kapcsolatosan általában a művi (meggyengült) baloldalról érkezik a Fidesszel szemben, nálunk a Felvidéken pedig a magát értelmiséginek definiáló véleményformálóktól, illetve egyes politikai pártoktól is követelődző hangsúllyal, mert valószínűleg a hatalomban centralizálni szeretnék erejüket.
Legyünk végre a saját társadalmunkkal őszinték, és a közösségünknek is itt az ideje, hogy 25 évvel 1989 után felébredjen Csipkerózsika-álmából, megmossa az arcát s szemét, hogy lássa végre a Kárpát-medencei magyar közélet elmúlt kilencvenéves politikai "fejlődését", történelmét, mert talán így nem esik populista szónokok, szélhámosok szellemi csapdájába.
Egyrészt amióta Machiavelli szellemi öröksége és politikai iskolája létezik, a közéletben a politikai erők számára a hatalom megszerzése fontos aspektus, amely végül célja és eszköze is annak, hogy bizonyos erők akcióképesen képviseljék az őket felhatalmazó érdekcsoportokat, közösségeket. Természetesen a politika stratégiai játék is egyben, ezért különféle együttműködések tarkítják a politikai életet és történelmet, vagyis az összefogás olyankor jöhet létre a politikai hatalmi centrumok, erők, pártok között, ha azt a hatalom megtartása megkívánja. Ez a politika lecsupaszított természete. Ez a pragmatikus, álszentség nélküli küldetése. Az előbb leírt politikai hatalmi harcok folyamatai a felhatalmazott politikusainkat ideális esetben nem zárják ki, sőt nem is zárhatnák ki a valódi közösségi szolgálat alól, vagyis hogy a társadalom érdekeit érvényesítsék. Így e megállapítások végett nem kell kitérni a hitünkből, csak relatíve tisztább képet kaphatunk és nem utópisztikus ideákat kergetünk a politika kapcsán! Ugyanakkor arra a negatív kicsengést magában hordozó megállapításra sem szabad jutni, hogy akkor nincs is természetesnek mondható politikai összefogás az állam stabil kormányzása okán ...
De van, csak ez még nem nemzetpolitikai konszenzus, hanem a már fentebb leírt politikai hatalmi koncentráció a politikai hatalmi erők (pártok, mozgalmak) között! A politikai összefogás tehát nem zárja ki a nemzeti konszenzust, de annak nem is a szinonimája, amelyet az összefogás mentén egyesek hamis módon hangsúlyoznak. Kiindulási pontnak nem rossz helyzet, azonban a nemzetpolitikai konszenzustól dimenziónyi távolságra van! Nemzetpolitikai konszenzusnak elsősorban a véleményformálóink és közszereplőink fejében kell megvalósulnia minden oldalon.
Így bármelyik hatalmi erő (párt, mozgalom) kerül is aktuálisan hatalomra, annak sajátos programcélkitűzései mellett ott kell, hogy lebegjenek a közösség által támasztott nemzetstratégiai konszenzust alkotó célok, amelyeknek a megvalósítására vagy állandó észben tartására mindig meg kell, hogy legyen a politikai akarat. Pártpolitikai összefogástól, "összeborulástól" függetlenül.
Amíg úgy érzem, hogy a fenti megközelítésből kifolyólag Erdélyben (az RMDSZ paradigmaváltásának köszönhetően) lehetséges a nemzetpolitikai konszenzus, addig ez nálunk a Felvidéken az MKP és a Most-Híd, illetve szellemi holdudvarai között nem lehetséges, mert alapvető eltérések mutatkoznak már abban is, hogyan határozza meg egyik vagy másik politikai erő és annak értelmiségi véleményformálói nemzetpolitikai téren a felvidéki magyarságot..
Duray Miklóssal egyet kell értenem a tekintetében, hogy nálunk is két értékrend feszül egymásnak ebben a problematikában, mint ahogy egyébként az összmagyar politikai közéletben (talán már Erdélyt leszámítva): "A nemzetpolitikai konszenzus mai képlékenysége nem abból fakad, hogy a Kárpát-medencében vagy kimondottan a Felvidéken szemben áll egymással két vagy akár több tábor, hanem abból, hogy az egész magyarság két részre van osztva, két ellentétes és felcserélhetetlen értékrend szerint igazodik. Ennek a kettéválásnak semmi köze a pártpolitikához... (...) A pártosság csupán egy természetes differenciálódást jelent minden pluralista demokráciában. A magyar politikai közélet kettészakadása azonban a közgondolkodásban jelenlévő két teljesen ellentétes értékrend okán létezik. Ilyen mértékben ez magyar sajátosság." (Megkésett segélykiálltás: interjú N. Gyurkovits Rózával 2004. január végén - Hazától a Nemzetig - Duray Miklós)
Vagyis a két ellentétes értékrend "hungaricuma" a Kárpát-medencei magyar társadalomnak. Duray Miklós szerint összefügg a modern magyar államfejlődésnek az első világháború végén bekövetkezett defektusaival, a magyar modernizmus elbukásával, a történelmi magyar állam erőszakos szétrombolásával. Meghatározva e két szembenálló értékrendet: az egyik a nemzetorientáltságú politikai elit, a másik pedig az individuum-irányultságú elit, amely politikai csoportosulások szerint is jól behatárolható. A jobboldali konzervatív, a jobbközép, a nemzeti liberális és a történelmi baloldal, vagyis a szociáldemokrácia nemzetközpontú.
Vegyük számba akkor a másik értékrend politikai palettáját. Ide tartoznak neoliberálisok, a szociálliberálisok, a kommunisták és a posztkommunista szocialisták, akik a nemzetközösségi mivoltát tagadják, vagy maradiságnak bélyegzik, vagy ha a Trianon utáni elszakított területeken léteznek, van politikai szerepvállalásuk, akkor specifikus helyzetükből kifolyólag maximum elfogadják a nemzetközösséget mint nemzetiséget, illetve azt az adott államon belüli kulturális (sokszínűségként) másságként definiálják.
A felvidéki nemzetpolitikai konszenzus képlékenysége
A Felvidék esetében az MKP egyértelműen a nemzetközpontú kategóriába tartozik, a Most-Híd sajnos nem! Ennek alátámasztása pedig nagyon egyszerű, hétköznapi interakcióval igazolható, ugyanis a Most-Híd pártelnöke, Bugár Béla a 2012-es kongresszusukat követően kijelentette a sajtónak (talán egyik legőszintébb pillanatában), hogy a párt ideológiájának meghatározásával őt hagyják békén... Majd 2013-ban mégis az Európai Néppártba léptek be, ettől függetlenül a magyarországi balliberális oldallal ápolnak politikai kapcsolatokat, legfőbb ideológusuk pedig a baloldali Népszabadságban publikál állandó jelleggel. Ezért sem meglepő, hogy a magyar nemzetközösségi érdekek a párt vezető elitje számára "huszadrangú" problémák - azt hiszem igyekeztem finom lenni. Az eddigi politikai szerepvállalásuk is ezt dokumentálja. A nemzetet csupán az egy kultúrához tartozó egyének - állampolgárok - halmazaként értelmezik úgy, hogy az állampolgári kötődés fölülmúlja a nemzeti köteléket. Azt hiszem ha a Most-Híd nemrég kiadott identitásstratégiájára gondolunk, arra ez az előbbi sorban leírt megközelítés simán ráillik. Szóval érthető, ha a hétköznapok felvidéki magyar társadalmának egy része Bugár Béla nélkül a Most-Hídat szlovák pártnak tekinti és ezen csak a pártelnök elmúlt húsz évben az MKP színeiben felépített személyi kultusza árnyal valamit.
Vagyis, ha a jelenlegi erdélyi és felvidéki magyar politikai közállapotokat a nemzetpolitika tükrében összehasonlítjuk, akkor kitűnik, hogy Erdélyben immáron mind a három (magyar) párt a nemzetet közösségként (magyar nemzetközösségként) értelmezi, a közösségi érdekek mentén próbálja mobilizálni a társadalmat, addig Szlovákiában ugyanígy, a fentebb leírtak mentén a Magyar Közösség Pártja (MKP) az a politikai erő, amely nemzetközpontú politikai cselekvést folytat, ugyanis a Most-Híd a társadalmat főleg az egyéni gazdasági célok vagy gazdasági csoportérdekek irányába igyekszik mobilizálni.
Mikor a Most-Híd 2009-ben megalakult, vezetői nagyon jól érezték, tudták a szlovákiai magyarság értékrendbeli megosztottságát, erre lehetett építeni egy politikai erőt. A felvidéki magyarság társadalmi és nemzetpolitikai kérdésekben való megosztottsága tehát nem pártpolitikai gyökerű, azonban 2009-től számítva megbújnak mögötte pártpolitikai érdekek, például az, hogy Szlovákiában a magyarság sajátos helyzete ellenére is értékrendben megosztott maradjon. Ez viszont a Most-Híd egyértelmű felelőssége, hogy az értékrendbeli különbségek közül a nemzetközösség szempontjából romboló hatásút, az individuum-irányultságú értékrendet konzerválta. 2010-es választási legitimációjuknak köszönhetően ráadásul a szlovákiai magyar közösség egy része pozitív attitűdként értelmezhette az egyéni gazdasági célok "mindenekfelettiségét".
Végezetül közösségünkben egy tévhitet is fel kell hogy oldjunk: ha a két párt között egyáltalán politikai összefogás is létrejönne, az nem eredményezné egyenesen a társadalom nemzetpolitikai konszenzusát a Felvidéken, mert hogy az értékrendbeli különbségek sajnos 2009 óta konzerválódtak. Szlovákiában a felvidéki magyarok nemzetpolitikai konszenzusának képlékenysége egyelőre sajnos tartós állapot.
Samu István
Felvidék.ma,

Harc a „kisebbség" szó ellen – Nemzetstratégiai konferencia Budapesten
A szárnyait bontogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), azon belül is a Nemzetstratégiai Akadémia A kisebbségi szemlélet meghaladása felé címmel rendezett konferenciát március 6-án, a budapesti Terézvárosban.
A téma ismert szakértőit, közéleti megjelenítőit felvonultató rendezvényen többek közt Szász Jenő, Duray Miklós, Vizi E. Szilveszter és más szaktekintélyek mellett Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, a FIDESZ-KDNP frakciójának helyettes vezetője, a Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója volt jelen.
Az előadások mindegyikét áthatotta a jó szándék, s a külhoni magyarság jogérvényesítéséért, megmaradásáért folyó harc megújításának, reményteljesebbé tételének a vágya. Minden megszólaló fontosnak tartotta a „kisebbség" szónak és fogalomnak a közbeszédből való kiiktatását – a hozzájuk kapcsolódó negatív gondolattársítások (kisebbségi érzés, kisebbrendűség) miatt. Szász Jenő, az NSKI elnöke szerint a „kisebbség" fogalom eleve defenzív álláspontot feltételez, ezért feladatnak nevezte, hogy a „nemzeti közösség" szó használatának fontosságát megértessük a külvilággal. Vizi E. Szilveszter, az esemény fővédnöke, az MTA volt elnöke a kultúrnemzet fogalmának előtérbe helyezése mellett érvelt, s Márait idézte, aki szerint a nyelv az igazi haza, esetünkben a csaknem 15 millió magyar hazája.
Gulyás Gergely 2004. december 5-ike szégyenének meghaladását, a könnyített honosítás törvénybe foglalását, a választójog kiterjesztését emelte ki, mint a kormányzat olyan lépéseit, amelyek a külhoniakat kivezeti elzártságukból. Úgy vélte, hogy a magyarországi nemzetiségek jogállását szabályozó törvény, amely államalkotó tényezőnek ismeri el a hazai kisebbségeket, példát mutat arra vonatkozóan, hogy Budapest mit vár el a szomszédos országoktól ezen a téren. Kollektív tudatalattinknak mintegy a „korrekciója" révén a történelmi Magyarország bennünk él, hangsúlyozta, Kövér László házelnököt idézve.
Duray Miklós a kisebbség fogalmának változásairól, matematikai és társadalmi értelmezéséről értekezett. Szerinte lényegében Trianon által, a Versailles-i békerendszer „kisebbségvédelmi" szerződései által vált a nemzeti kisebbség kifejezőjévé, s vált a marginalitás, a kiszolgáltatottság szinonimájává. A nemzetállamokat az abszolutizmus modern megnyilvánulásaként, annak örököseként írta le, rámutatva, hogy a mai körülmények között a kisebbségi jog elsősorban egyéni jogérvényesítésként jelenik meg, kollektivitásról az állam részéről lényegében csak a jogfosztás esetében volt szó Csehszlovákiában és Szlovákiában is. A mai felfogás szerint nem származás kérdése a nemzeti hovatartozás, hanem mindenki maga dönti el, hogy minek vallja magát – emelte ki. Érzékeltette, hogy a kisebbség szóba bele van kódolva az asszimiláció. Ezen kívül nehezményezte: az EU-t egyáltalán nem zavarja, hogy a szlovák jogi szóhasználat visszatért a „nemzetiségi kisebbség" terminushoz, amely puszta léte által tagadja az egy nemzethez tartozást. Andrássy György, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanár (PTE, ÁJK) a nyelvi jogoknak, a szabad nyelvválasztás jogának emberi jogként történő elismertetését és kikényszeríthetőségét lehetséges kiútként prezentálta. Bírálta a magyar Külügyminisztériumot, amiért nem él a jog által kínált minden lehetőséggel nemzetközi testületeknek a magyar nemzetpolitika számára hátrányos döntései kapcsán. Példaként felhozta, hogy a Velencei Bizottságnak a 2009-es szlovák nyelvtörvény módosításával kapcsolatos állásfoglalását, amelyben nem emelt lényegi kifogást a jogszabály ellen, számos idevágó nemzetközi jogszabályra nem hivatkozott, csupán olyanokra, amelyek a szlovák szempontból kedvező véleményt megalapozhatták. A nagy jogi szaktudásra és a kitörési pont elszánt keresésére valló fejtegetés közben sem szabadulhatott a figyelmes hallgató attól a gondolattól, hogy steril, könyvízű vidékeken járunk. A nemzetközi jog ugyanis idevágó ajánlásokban, irányelvekben, állásfoglalásokban és a la carte alkalmazható chartákban megnyilvánuló, gyakran módosuló szabályai olyan szövevényt alkotnak, amelyben a magyarság ellen hangolt nemzetközi fórumok, tapasztalataink szerint, mindig megtalálják a szlovák államnak kedvező megfogalmazást. A felvidéki ember ilyen eszmefuttatás hallatán sem szabadulhat a gondolattól: így lenne ez akkor is, ha a nyelvválasztás jogát emberi jogként definiálnák.
A délelőtt záró eseményeként Kiss Antal, az NSKI főosztályvezető-helyettese, s az intézmény brüsszeli képviselője rántotta ki a hallgatóságot a jogászias fészekmelegből a való élet friss levegőjére derűs beszédével, amelyben többek közt rámutatott: munkatársaival büntetést fizettet, valahányszor csak kiejtik a „kisebbség" szót. A személyenként és esetenként akár 10 ezer forintos összeget szerinte Böjte atya dévai gyámoltjainak kellene adni. Derűsen, de szavait halálosan komolyan vétetve három feladatot szabott a hallgatóságnak: 1) „kisebbség" szó kiiktatása, 2) névjegykártyánkon mindig a vezetéknév legyen elől 3) a szellemi világörökség részeként helyeztessük a magyart a védendő nyelvek listájára, nem baj, ha a szlovák és a román társaságában. A diskurzus jórészt megmaradt a fogalmak világában, s elméleti tanácskozásként is csak biztató kezdetnek minősíthető. A felvidéki és általában a külhoni magyar szemszögéből nézve ugyanis a jogérvényesítésnek nagymértékben jogon kívüli, szemléletbeli akadályai vannak, s meglehet, hogy a terminológiai jellegű eszmefuttatások közben több tucat vegyes házasság köttetett Somorja és Nagykapos között. A beszédek nyomán markánsan kirajzolódott: a helyzet hatékony magyar (kül)politikai érdekérvényesítés után kiált, a jog és a terminológia csak szerény szolgálóleány lehet.
Felvidék.ma,

ROMÁNOK-RMDSZ-FIDESZ Az erdélyi magyar politikum és a magyar nemzetpolitika közti ütközési pontok Az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról értelmetlen önmagában beszélni. A feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik, nagymértékben a román állam határozza meg.
Azzal kell kezdenem, hogy kimondottan örültem Kelemen Attila Transindexen megjelent írásának. A szerző az RMDSZ és a Fidesz viszonyát tematizálja, illetve az a kérdést teszi fel, hogy a 2010 után új nemzetpolitika hogyan „szabja át az erdélyi magyar társadalmat”. Kelemen írását azért tartom fontosnak, mert megtöri a nyilvánosságon belüli csendet ezzel a – véleményem szerint kulcsfontosságú – témával kapcsolatban*.
Magam egy terjedelmes tanulmányban próbáltam rávilágítani a magyar állampolgárság- és nemzet-politika lehetséges értelmezési kereteire, illetve hatásaira. Most ennek a tanulmánynak egy részét próbálom újrafogalmazni egy „olvasóbarát verzióban”**. A szövegben reagálok Kelemen Attila legfontosabb állításaira, és bizonyos értelemben megpróbálom keretbe helyezni azokat.
Megfogalmazásaim talán túlságosan nyersnek hangzanak majd. Ez annak köszönhető, hogy hanyagolom a normatív szempontokat, és a szereplők stratégiáinak reális megítélésére teszek kísérletet. Ez alól reményeim szerint senki nem képez kivételt.
A román politikai törekvések a nemzetépítés és a kontroll-kooptálás között
Az első fontos körülmény, hogy az RMDSZ és a Fidesz viszonyáról teljesen értelmetlen önmagában beszélni. Rogers Brubaker szerint egy kisebbség politikai törekvéseit egyszerre határozza meg a többségi állam és az anyaország. E kettő közül ráadásul – esetünkben – a többségi állam (illetve a román politikai mező) szerepe összehasonlíthatatlanul nagyobb. Azt a feltételrendszert, amiben az erdélyi magyarok a mindennapjaikat élik nagymértékben a román állam határozza meg. Ez a magyar politikai osztály stratégiáira, a magyar politikai osztályon belüli törésvonalakra is igaz. A magyar nemzetpolitikának ehhez képest igen szűk és marginális szerepe van. Ezt az RMDSZ vezetői pontosan realizálják, amikor Bukarestben jelölik meg a maguk számára a legfontosabb téteket. Ezért lehet igaz az, amit Kelemen Attila is megfogalmaz, hogy „az RMDSZ kommunikációjában a Fidesszel való kapcsolat nem más, mint külpolitikai kérdés”. Az RMDSZ vezetői koránt sincsenek a Fideszhez olyan közel, mint azt Kelemen Attila állítja. Inkább arról van szó, hogy a Fidesszel való viszonyban egy pragmatikus álláspont kerekedett felül, mégpedig elsősorban azért, mert ez a kérdés az RMDSZ vezetők többsége számára marginális kérdésnek tűnik. Miután a román politikai mező elsőbbségét hangsúlyozzuk, érdemes vázolni, hogy a román politikai szereplők a magyar közösség, illetve politikai osztály számára milyen fajta integrációs modellt kínálnak fel. Ennek alapvető jellemvonása egyfajta kettősség, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy a román politikai elit egyszerre tartja fenn – az államot az etnikai értelemben vett román nép államaként értelmező – nemzetiesítő projektet és támogatja az RMDSZ – Bakk Miklós megfogalmazásával élve – rejtett konszociációra vonatkozó törekvéseit.
Egyrészt konszenzus van tehát a román politikai eliten belül a nemzetállami projekt fenntartásában. Ez egy olyan intézményrendszer működtetését jelenti, amely a különböző etnikumok között hierarchikus viszonyt határoz meg, és aminek következménye a kisebbségi és többségi kategória közötti aszimmetria. Most nem tárgyaljuk részletesen az aszimmetrikus viszonyrendszer kérdését. Egy szemléletes példaként az hozható fel, hogy például a fele-fele részben magyar és román Marosvásárhelyen (vagy akár a 80 százalékban magyar Csíkszeredában) a többségiek a nemzetállami intézményrendszer működése következtében gondolják úgy, hogy a nyilvános kommunikáció nyelve per definitionem a román, és nekik nem szükséges ismerniük a magyar nyelvet. Miután az intézményesen definiált etnikai hierarchiában felül vannak, teljesen természetes számukra, hogy a társadalmi integráció minden kulturális terhét a kisebbségi közösségnek kell viselnie. Ennek az intézményes berendezkedésnek az egyik hosszú távú következménye az erdélyi etnikai rétegződési rendszer átalakulása volt, ami a magyarok egyre fokozódó marginalizációjához vezetett. Az aszimmetria másik hosszú távú következménye az asszimiláció, amely Erdélyben
elsősorban (de nem csak) a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializációs modellek következménye.
Másrészt azonban a román politikai osztály magyarokhoz, illetve az RMDSZ-hez való viszonya nem érthető meg egyoldalúan a nemzetiesítő törekvések felől. Az 1989 után kialakult román kisebbségpolitikai rezsimnek – a nemzetállami jelleg, illetve a kisebbség és a többség közötti hierarchia megtartása ellenére – megvannak a maga pluralista (vagyis a kisebbségi közösségek elismerésére alapuló) jellemvonásai:
(1) A román kisebbségpolitikai rezsim első hangsúlyosan pluralista (és a magyar etno-kulturális reprodukció szempontjából kulcsfontosságú) eleme, hogy az államilag finanszírozott magyar nyelvű oktatás széles spektrumát tartja fenn.
(2) A másik elem, hogy a román politikai elit valójában elfogadja, hogy a kisebbségi közösségek saját etnikai pártjaikon keresztül vesznek részt a közéletben. A magyar közösség szempontjából a kisebbségek számára kedvezményes parlamenti helyeket juttató választási törvénynek nincs túlzottan nagy jelentősége. Annak már sokkal inkább, hogy 1989 után a választási törvény végig megőrizte az arányos kimenetet, ami lehetővé tette, hogy a lakosság 6-7 százalékát kitevő magyar közösség nagyjából arányosan legyen képviselve a parlamentben. (Azt, hogy ez nem magától értetődő, jól mutatja a magyar választási törvény, ami a győztes párt számára kedvez. De akár egy klasszikus kétfordulós, kompenzáció nélküli egyéni választókerületes rendszer is elképzelhető lenne.) (3) A harmadik (a másodikkal szorosan összefüggő elem), hogy 1996-tól az RMDSZ és a román politikai elit között kialakult egy többé-kevésbé rendszeresített politikai alkufolyamat, amelynek keretén belül az RMDSZ kisebb kihagyásokkal részesült a kormányzati hatalomból. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a „kisebb kihagyások” szintén nem jelentettek a Szövetség számára tényleges ellenzéki szerepet. Az RMDSZ minden ilyen alkalommal „speciális viszonyt” ápolt az épp aktuálisan legerősebb politikai szereplővel, mintegy kívülről támogatva azt formális koalíciós partnerével szemben.
Lényeges ugyanakkor, hogy az etnikai hatalommegosztásnak, illetve az RMDSZ (vagy tágabban a magyar elit) végrehajtó hatalomban való részvételének nem alakultak ki az intézményes, törvényileg kodifikált keretei. Az RMDSZ praktikusan folyamatosan részese a végrehajtó hatalomnak, azonban ez mindig az aktuális politikai alkuk függvénye. A kérdés másik oldala, hogy praktikusan az RMDSZ gyakran sikeresen lobbizik a magyar intézményeknek, vagy magyarlakta területeknek juttatott erőforrásokért, valójában azonban (a közjogi autonómia, vagy az intézményes hatalommegosztás egyéb változatai híján) ezekre sincs semmiféle intézményes-jogi garancia. Éppen ezért az ezzel foglalkozó elemzők, például Narcisa Medianu, vagy Horváth István, már az ezredfordulón az RMDSZ és a román politikai szereplők közötti alku aszimmetrikus jellegét hangsúlyozták, és arra utaltak, hogy ez a viszony a kontroll-kooptálás modelljén keresztül érthető meg. Ez pontosan arra utal, hogy a magyar politikai osztállyal folytatott alkufolyamaton keresztül a román politikai szereplők úgy érik el a magyar követelések mérséklődését (vagy pl. azt, hogy a kilencvenes években az erdélyi magyar kérdés lekerült a nemzetközi napirendről), hogy közben nem kell intézményesíteniük az etnikai hatalommegosztást, és nem kell módosítaniuk az államberendezkedést. Érdemes megjegyezni, hogy az RMDSZ kormányba való bevonása kapcsán Victor Ponta kormányfő talán most utalt először explicit módon a kontroll-funkcióra (vagyis, hogy azért szükséges az RMDSZ bevonása, hogy a magyar közösség ne radikalizálódjon).
Az erdélyi magyar elit a párhuzamos társadalom építése és az aszimmetrikus alku között
Az erdélyi magyar politikai osztály magatartásában szintén van egy eredendő kettősség, amit akár a Szövetség a kilencvenes években kialakított (részben implicit) programelemei és a román politikai térbe történő tényleges integrációs folyamatok között feszül. Ez a kettő valójában a mai napig nincs egymással köszönő viszonyban.
Az erdélyi magyar elit saját társadalmáról való víziójában a párhuzamos társadalom elképzelése játszik kulcsszerepet, és ennek az RMDSZ programjában is meghatározó szerepe van. Az elképzelés lényege, hogy a magyar közösség etno-kulturális újratermelése (megmaradása) akkor képzelhető el, ha felépíthető egy olyan intézményes szerkezet, ahol a lehető legtöbb társadalmi szükséglet a közösségen belül elégíthető ki. Ez az elképzelés még a két világháború között alakult ki, és (miközben a múlt rendszerben is volt egyfajta kontinuitása) 1989 után fogalmazódott újra. A kilencvenes évek első felében ez a program kulcsszerepet töltött be, és egyrészt az autonómia-törekvésekben, másrészt a magyar elit egy intenzív intézményépítő és közösségszervező stratégiájában nyilvánult meg. Ez volt az az elem, amit egyesek „társadalomépítésnek”, mások „mozgalom RMDSZ-nek” hívtak, és amely jó ideig a közösségi aktivisták és az erdélyi magyar értelmiségiek egy széles rétegét integrálni volt képes.
Miközben a programelemek szintjén a párhuzamos társadalom víziója (beleértve az autonómiát) megmaradt, a román politikai térbe való integráció (elsősorban a kormányzati szerepvállalást biztosító aszimmetrikus alku) átírta a tényleges prioritásokat, és megváltoztatta a Szövetségen belüli viszonyokat. Soroljuk fel röviden a román politikai szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku legfontosabb következményeit. Ezeknek azért is jelentőségük lesz, mert a Fidesz és az RMDSZ közötti töréspontok is ezekhez kapcsolódóan érthetők meg (már amennyire ezek megérthetők strukturális értelemben, a személyközi viszonyok figyelembe vétele nélkül):
(1) Ahogy már érintettük, az aszimmetrikus alku, illetve a kontroll-kooptálás lényege a magyar elit követeléseinek mérséklődése (ami a közjogi szerkezet átalakítása nélkül következik be). Ez azt jelenti, hogy a stratégiák szintjén a román politikai partnerek számára elfogadhatatlan programelemek (elsősorban az autonómia) háttérbe szorulnak. Ezt a helyzetet az RMDSZ az elmúlt évtizedben többféle stratégiával próbálta kezelni. Egyrészt (leginkább az ezredforduló környékén) az volt megfigyelhető, hogy a programot a „realitásokhoz” alakították. Így a 2000-es választási programból hiányzott például az autonómiára való utalás. Másrészt (és ma ez a domináns) a programelemek és a tényleges cselekvési stratégiák elválnak, és az RMDSZ másfajta diskurzust forgalmaz a választói és másfajta diskurzust a román partnerei fele. Ez azt jelenti, hogy miközben az autonómia akár központi programelem, addig a román partnerekkel folytatott tárgyalások napirendjére fel sem kerül.
(2) Átalakul a politikai folyamat természete. A román politikai szereplőkkel folytatott (általában nem nyilvános) tárgyalások jobb esetben néhány tucat politikus részvételével zajlanak. Így miközben a bukaresti politikai aréna szerepe megnövekszik, a közösségi aktivisták korábban jobban integrált rétege a politikai folyamatokon kívül találja magát. A „mozgalom RMDSZ” megszűnésével ugyanakkor a kialakuló politikai osztály (az RMDSZ felső-vezetés) számára óriási kérdéssé válik, hogy miként biztosítsa a maga (illetve a kialakuló integrációs modell számára) a társadalmi támogatást. Ezt elsősorban a magyar közösségnek juttatott erőforrások feletti monopólium megszerzésén keresztül tudja megtenni. Mind az aktivista réteg, mind a szélesebb társadalom szempontjából ezen állami erőforrások becsatornázásának van központi szerepe.
(3) Ez egyben azt is jelenti, hogy átalakul a politikai legitimáció, illetve a szervezeten belüli politikai habitusok. Míg korábban a legitimáció forrása a közösségépítés, a magyar intézmények működtetése volt, mára ennek szerepét a forrásszerzésben való sikeresség vette át.
(4) Végül a magyar politikai osztályon belüli törésvonalak is az aszimmetrikus alkuhoz való viszonyban gyökereznek. Az úgynevezett „mérsékeltek” és „radikálisok” közötti viszonyt pontosan az 1996 és 2000 közötti első kormányzati ciklus élezte ki. A kormányzati munkában résztvevő „mérsékeltek” ekkor stabilizálták többségüket, a politikai folyamatokból kiszoruló „radikálisok” pedig 2003-ban hagyták el a pártot.
A magyar nemzetpolitika hatásai
A Fidesz-RMDSZ viszony (strukturális és nem személyközi) értelemben ebben a keretben érthető meg. A Fidesz törekvései az elmúlt két évtizedben két irányból keresztezték az RMDSZ-elit érdekeit. Egyrészt a Fidesztől folyamatos és közvetlen segítséget kaptak a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku ellenzői (a „radikálisok”). Másrészt a Fidesz saját erdélyi klientúraépítésre vonatkozó kísérletei veszélyeztetik az RMDSZ erőforráselosztásban élvezett monopóliumát. Mindkét szempont megmutatkozott már az 1998 és 2002 közötti első Fidesz-ciklus alatt. Ekkor a Fidesz az RMDSZ vezetése ellenében nyíltan az aszimmetrikus alku ellenzőit (Tőkés Lászlót, illetve a Reform Tömörülést) támogatta. Az RMDSZ vezetők ezt külső beavatkozási kísérletként élték meg, amely a párton belüli hatalomátvételt, illetve az identitáspolitikai diskurzus fölötti ellenőrzést célozta, és azzal fenyegetett, hogy a legnagyobb Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikai alakulat a Fidesz klienteláris hálózatába kerül. Szintén már ekkor megmutatkozott a második probléma, hogy a Fidesz a magyar intézmények fenntartására szánt erőforrások tekintetében az RMDSZ-t megkerülő politikát folytatott, és (legalábbis az RMDSZ-elit szemében) egy saját kliensi hálózat kialakítására törekedett. Lényeges azonban, hogy 1998 és 2002 között az RMDSZ-elit politikai ellenfelei még az RMDSZ-en belül voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a státustörvény alkalmazását tekintve 2001-ben a Magyar kormány és az RMDSZ között megegyezés született, és a törvény végrehajtását segítő úgynevezett státusirodákat a Szövetség keretében hozták létre. Mielőtt a 2010 utáni történéseket bemutatnám, röviden érintenem kell azt is, hogy mi történt 2002 és 2010 között, hisz az ekkor regnáló MSZP-SZDSZ kormány a Fideszhez képest radikálisan más politikát folytatott (és nem csupán az állampolgárság-politikában). A baloldali kormány legfőbb törekvése a Fidesz határon túli informális (klienteláris) hálózatainak felszámolása volt. Ennek azért volt jelentősége, mert a Fideszhez kötődő politikai szereplők (elsősorban Tőkés László és Duray Miklós) rendre igen markánsan nyilvánultak meg magyar belpolitikai kérdésekben.
Az egyik eszköz a támogatáspolitika nagyfokú centralizációja volt, ami részben egy a baloldalhoz kötődő klienshálózat kialakításában öltött testet. Ez azonban egybeesett azzal (és ennek volt meghatározó szerepe, nem a saját klienshálózat erőltetésének), hogy a baloldal elfogadta a status quo-t, és a támogatáspolitikai döntéseket az RMDSZ-re bízta. Az RMDSZ ezzel a forráselosztás vonatkozásában igen kedvező helyzetbe került, hisz az erdélyi magyar közösségnek juttatott romániai erőforrások mellett immár a magyarországiak fölött is monopóliumra tett szert. A státusiroda-hálózat fenntartása mellett az oktatási-nevelési támogatásnak volt kiemelt szerepe, amit az RMDSZ által létrehozott Iskola Alapítvány adminisztrált.
2010-ben az újra hatalomra kerülő Fidesz az erdélyi politikai mezővel kapcsolatos korábbi törekvéseit jóval radikálisabb formában próbálta érvényesíteni. A támogatáspolitikai intézményrendszer radikális átalakításra került, aminek nyomán az RMDSZ gyakorlatilag teljes mértékben kiszorult ebből. A Szövetség számára komoly veszteséget jelentett, hogy a magyar kormány 2011 májusában megszüntette a státusiroda-hálózatot, illetve a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére bízta az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását. Ezekkel az intézkedésekkel egyidőben alakították meg a 150 személyt foglalkoztató információs irodákat, amelyek a könnyített honosítással kapcsolatos törvénymódosítás végrehajtását segítik. Az irodahálózatot a civil szervezetként működő, de valójában az RMDSZ politikai ellenfelének számító Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra bízták. Az RMDSZ (illetve azok a civil szerveztek, értelmiségiek, akiket Budapesten az RMDSZ holdudvarába soroltak) nem csupán a fent említett, hanem majd minden magyarországi támogatástól elestek, miközben – ahogy Sipos Zoltán Hol a guriga című cikkében ezt dokumentálta – a magyar állami vállalatok közel 1 millió eurót juttattak a 2012-es kampányidőszakban az RMDSZ ellenzékéhez tartozó politikusok által bejegyzett civil szervezeteknek. Nagyon fontos látnunk azonban, hogy a magyar kormányzatok befolyásoló ereje igen korlátozott maradt. Az RMDSZ (2003-tól párton kívüli) ellenzéke paradox módon az MSZP-SZDSZ kormány alatt volt a legsikeresebb. Ekkorra esik Tőkés 2007-es EP-választási eredménye és a MPP viszonylag jó önkormányzati szereplése. Ugyancsak ekkor (2008-ban) kényszerült az RMDSZ felső vezetése a székelyföldi önkormányzati jelöltek esetében „korrekcióra”, aminek nyomán a Fidesz-hez közelálló (Kelemen Attila által is említett) politikusok kerültek kulcspozícióba. Ide kapcsolódik, hogy a 2004. december 5.-i népszavazási kampányt követően az RMDSZ a Fidesszel egyébként szemben álló vezetői számára vállalhatatlanná vált a magyar baloldallal fenntartott nyilvános kapcsolat.
Azt nem kell különösebben részletezni, hogy a Fidesz erdélyi politikai mezővel kapcsolatos eléképzelései milyen látványos kudarcot vallottak a 2012-es önkormányzati, majd parlamenti választáson. Ennek oka a magyar választók és a RMDSZ közötti megváltozott kapcsolatban keresendők, amiben mára az állami erőforrás-allokációnak van döntő szerepe. Ebben a tekintetben pedig az RMDSZ egyértelműen lekörözi a (kizárólag magyar forrásokra utalt) belső ellenfeleit.
Az RMDSZ viszonya a magyarországi választásokhoz
Az erdélyi magyar politikai mezőn belüli mozgásokat tehát a magyarországi események csak kis mértékben befolyásolták. Ennek oka, hogy a tétek elsősorban Románián belül fogalmazódtak meg. Az állampolgárság-politika és a szavazati jog kiterjesztése elviekben megkérdőjelezte ezt a helyzetet. Két ezzel kapcsolatos alapproblémát érdemes kiemelni.
(1) Az első, hogy a magyar politikai közösség kiterjesztése (az úgynevezett határok fölötti nemzetegyesítés) úgy történt meg, hogy a kialakuló szerkezetben az erdélyi magyar eliteknek nincs semmilyen szerepük, intézményes játékterük. A 2012 novemberében elfogadott választási törvény kiterjesztette a választójogot a kisebbségi magyar közösségekre, anélkül azonban, hogy választhatóságuk intézményes-jogi feltételeit megteremtette volna. A magyar állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező erdélyi magyarok így nem tehetnek egyebet, minthogy egy mainstream magyarországi pártra szavazhatnak. Többségük a Fidesz-t támogatta, miután az a magyar nemzet irányukba való kiterjesztését támogatta. Ezzel együtt azonban az erdélyi magyarok vonatkozásában semmilyen programmal nem rendelkezik Az erdélyi magyar politikai osztály azzal a helyzettel, hogy egy olyan politikai aréna nyílt meg, amelyben ő (a jelen körülmények között) nem lehet szereplő, láthatóan nem tud mit kezdeni.
(2) Egy másik kérdés, hogy milyen viszony áll fenn a magyar állampolgárság és a politikai elit Románián belüli integrációs stratégiái között. Mint láthattuk, ez utóbbinak két egymással versengő modellje alakult ki. A formális programok szintjén (illetve normatív értelemben) a kisebbségi társadalom elképzelése és az autonómia-törekvések határozták meg a magyar politikai elit diskurzusait. Empirikus értelemben azonban inkább a kontroll-kooptálás, illetve a többségi szereplőkkel folytatott aszimmetrikus alku vált meghatározóvá. A normatív politikatudományi irodalomban többségi álláspontnak számít, hogy a kettős állampolgárság, illetve a közjogi autonómia egymást kizáró megoldások. Erdélyben ez a probléma Salat Leventénél jelenik meg.
A magyar politikai osztály azonban nem fogalmazott meg semmilyen nyílt álláspontot a kérdésben. Arról, hogy az egyes politikai szereplők, csoportosulások hogyan ítélik meg a kedvezményes honosítást, illetve a szavazati jog kiterjesztését, nehéz direkt módon információt szerezni. Az erdélyi magyar közbeszédben nem alakult ki az állampolgársággal kapcsolatos vita. Az ellentéteket jelezte, hogy miközben a székelyföldi vezetők demonstratíve elsőként vették fel az állampolgárságot, addig Markó Béla a fenntartásait hangsúlyozta. Szintén Markó Béla az, aki nyilvánosan kiállt a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
2014 januárjában az RMDSZ-en belül az állampolgársággal, illetve a szavazati joggal kapcsolatosan (a létező fenntartások ellenére) egy „pragmatikus” (az erdélyi magyar közvélemény megoszlásait figyelembe vevő) álláspont kerekedett felül. Ennek keretében Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, illetve Borbély László, a Szövetség „második embere”, a román partnerek vonatkozásában is meghatározó politikusa is regisztrációra, illetve a választáson való részvételre biztatta az erdélyi magyarokat. Ezt követően az RMDSZ több helyi szervezete bejelentette, hogy segíteni fogja a választási regisztráció folyamatát.
A magyarországi választások után megkezdődött az erdélyi politikai szereplők magyarországi politikai piacon való pozícionálódása, ami nyilvánvalóan érintheti a pozíciók belső rendszerét is. Kelemen Attila (és Parászka Boróka) ebben a kontextusban érdekes. Azonban érdemes újra leszögezni, az RMDSZ mainstream szempontjából a Magyarországon való pozícionálódás meglehetősen marginális, miközben egy sikeres (Fidesz irányába történő) újrapozicionálódás megszüntetné a belső ellenzék minden létalapját.
Kiss Tamás
* A témával kapcsolatban tudtommal egyedüliként Salat Levente fejtett ki koherens álláspontot, ami azonban (sajnálatosan) csak egy szűk szakértelmiségi (mondhatni baráti) körön belül került megvitatásra. ** Ez azt jelenti, hogy például nem használok szabályos szakirodalmi hivatkozásokat. Nem akarom ugyanakkor azt a látszatot kelteni, hogy minden itt megfogalmazott gondolat saját kútfőből származna. Így ahol ezt szükségesnek találtam a szövegben hivatkozom a felhasznált szerzőre. Transindex.ro

Európa választ, vagy Európa-szerte válogatnak?
Átestünk a Krisztus után huszonegyedik évszázad második évtizedének első, csaknem összeurópai választásán. A „csaknem" arra vonatkozik, hogy csupán azon a területen létező államokban nem választottak képviselőket az Európai Parlamentbe, amelyek a korábbi ezer évben nem vettek részt az Európai együttműködésben.
Vannak határesetek. Egyik Románia – az 1920 óta létező állam területének nyugati fele a történelmi Európa része volt mindig, a keleti része csak az elmúlt két évszázadban lopta be magát a hagyományos Európába, ennek köszönhetőn ma már (2007-től) az EU tagja és fekvésének köszönhetően Bulgária is. A másik terület Szerbia, amelynek a ma Vajdaságnak nevezett része mindig az európai együttműködéshez tartozott, de egy ideje a szerb politika kivonta onnan. A harmadik a Kárpátok észak-keleti karéjában lévő terület, amely ma Ukrajna felségterülete – történelmileg Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros egy része. A jelenleg zajló politikai és hatalmi mérkőzés (pl. az ukrajnai válság és az elhúzódó tárgyalások Szerbia és az EU között) éppen arról szól, hogy ez a két utóbbi térség is ennek az európai együttműködésnek a részévé váljon. Mindhárom említett állam területén kisebb, nagyobb lélekszámú magyar közösség él 1920, a történelmi Magyarország feldarabolása óta.
Csak emlékeztetőül: a francia enciklopedisták a 18. század második harmadában európai kultúrvidék keleti határát a gótika keleti irányú elterjedésével szabták meg, ami egybeesett a történelmi Magyarország észak-keleti, keleti és dél-keleti határával. A most lezajlott Európai Parlamenti választásnak magyar szempontból volt egy olyan sajátossága, ami nem túlságosan keltette fel a közérdeklődést. A magyarországi EP mandátumok egy részét a Fidesz-KDNP jóvoltából, nemzetpolitikai megfontolással hozzáférhetővé tették az ukrajnai és a szerbiai magyaroknak is, egy-egy befutó helyre tett jelölt által. Ez a nagyvonalú cselekedet két szempontot vesz figyelembe: az EU-n kívül rekedt magyarok érdekképviseletét, és az ukrán és a szerb szempontoknak a megjelenítését is az EU-ban. Ez utóbbi szempont fontosságát kevesen érzékelik. Magyarország valamint a magyar nemzet érdekeinek a megjelenítésével egyetemben lehet képviselni azokat az ukrán, ukrajnai valamin szerb és szerbiai érdekeket az EU-ban, amelyek összhangba hozhatók az európai szellemiséggel. Ez a megoldás kissé hasonlít Horvátország E-uniós csatlakozásához, amelynek legelkötelezettebb támogatója Magyarország volt (akárcsak az 1990-es évek első harmadában Horvátország függetlenségének is, ami „kalasnyikov-ügyként" híresült el). Ez kimondatlanul a társnemzeti szellemiség gyakorlati megjelenése. A Visegrádi országok körének kiteljesedésével, akár egy történelmileg is meghatározott térség együttműködését vetíti előre. A mostani Európai Parlamentbe megválasztható képviselőkre leadott szavazatok kapcsán azonban elmondható sok egyéb tapasztalat is. A térségünknél maradva két szempontra kell felhívni a figyelmet. Lengyelországban, Magyarországon és Horvátországban, tehát a több mint ezeréves európai államiságra visszatekintő Kelet Közép-európai államokban és országokban a konzervatív és a néppárti irányultságú politikai erők voltak a legsikeresebbek. A térségnek történelmi szempontból kevéssé súlyos államaiban, Szlovákiában és Romániában a szocialisták győztek viszonylagosan, de a megválasztott EP képviselők nagyobb része feltehetően a néppárti csoportba fogja kérni a felvételét, ami a hagyományos európai együttműködéshez való felzárkózást jelenti. A liberálisok súlya mindenütt csökkent a neoliberalizmus irányába való eltolódás miatt. Az Európai Uniót különböző szempontból bíráló és elmarasztaló politikai erők, amiket helytelenül euro-szkeptikusoknak neveznek, noha közelebb állnak az euro-realista állásponthoz, mindenütt megerősödtek, volt ahol győztek is.
Összeurópai viszonylatban, azaz az EU egészére kiterjedően az Európai Unióval kapcsolatos kritikai szemléletnek a megerősödése a jellemző, aminek az elmúlt mintegy nyolc éves (2008-2014 és további) időszak áll a célkeresztjében. Egy biztos, hogy az európai liberálisok és a magyarországi Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció kivételével ma már senki sem hozakodik elő az európai egyesült államok eszméjével. Ugyanakkor tisztázatlan a nemzetek Európája fogalom is. Európa nyugati felében az abszolutizmus fasizmusba hajló kibontakozásával a nemzet és a nemzetállam fogalma azonossá vált, ami sem akkor, ma már pedig biztosan nem fedi a Nyugat-európai valóságot pl. a skót önállósulási népszavazás, a spanyolországi baszk vagy katalán törekvések, esetleg a lehetséges bajor önállósulás tükrében. Kelet-Közép-Európában pedig soha sem voltak nemzetállamok. Igaz volt egy középkori magyar állam, Rex Hungariae, ami az újkorban
Magyarország volt, de nem nemzetállam – esetleg a képzeletben – és ma sem az. Mint ahogy a többi Kelet Közép-európai állam sem nemzetállam, csak szeretne azzá válni – emiatt virágzik errefelé a túlélő fasizmus. A nemzetek Európája csak a régiók Európája révén teremthető meg, ami átlép az államhatárok fölött, de nem vonja kétségbe az államok jogát, csupán az egyeduralmukat gyengíti, de nem a központ, hanem a térségi szubszidiaritás javára. Most, 2014-ben alakul úgy az európai helyzet, azaz az Európai Unió, aminek alapját jelenti a parlament, még ha a kormányfők tanácsa vindikálja is magának a döntési jogot. Talán lehetőség nyílik arra, hogy az Európai Unió visszatérjen az eddigi globalista irányból a hagyományos, a keresztény Európa kerékvágásába, aminek ma már több mint egy évezredes hagyománya van (Quedlinburg 973), még ha többször el is tértünk ettől az iránytól. Megválasztott képviselőnkre tehát nagy feladat vár. Reméljük, alkalmasak lesznek a helytállásra.
Duray Miklós. Felvidék.ma

A nemzeti integráció lehetőségei (Martosi szabadegyetem)
A nemzeti integráció jövőbeli lehetőségeiről, a külhoni magyar közösségek céljairól és a magyar kormány nemzetpolitikájának eddigi eredményeiről beszéltek magyar politikusok a felvidéki magyarság legnagyobb nyári rendezvénye, a martosi szabadegyetem nyitónapján tegnap.
A nyitónapon a Felelősséggel és hűséggel avagy Új lendületben a nemzetpolitika címmel tartott fórumon Potápi Árpád János, nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke és Duray Miklós, a Szövetség a Közös Célokért elnöke beszélgetett a magyar nemzetpolitika aktuális kérdéseiről. Potápi Árpád János hangsúlyozta: mindent meg kell tenni azért, hogy sikerüljön mozgósítani mindenkit a magyar kormány és a külhoni magyarság közös céljainak érdekében. E célok sorában említette a külhoni, azon belül a felvidéki magyarság érdekképviselete erejének fokozását is. Leszögezte, hogy a magyar kormánynak a Felvidéken egy partnere van, és ez a Magyar Közösség Pártja (MKP). Mint mondta: Szlovákiában ma az MKP az a párt, amely a helyi magyar közösség céljait képviseli. Hozzátette: a Most–Híd szlovák–magyar párt nem etnikai magyar párt, ugyanakkor azzal is a jó kapcsolat fenntartása a cél, de ez a kapcsolat nem lehet olyan, mint egy magyar párttal.
Szász Jenő az erdélyi és a felvidéki magyar közösség aktuális helyzetéből kiindulva azt fejtegette, hogy Szerbia európai integrációjának folyamatában a délvidéki magyarok érdekében minden lehetőséget ki kell használni, mivel erre az integráció után sokkal kevesebb lehetőség adódik majd. Sem Pozsony, sem Bukarest, sem Belgrád nem érdekelt abban, hogy a külhoni magyarság jövője biztosítva legyen – mondta. Hozzátette: a külhoni magyar közösségek helyzetének javításához alapvető változtatásokon keresztül vezet az út.
Duray Miklós arról beszélt, hogy a rendszerváltozásig a nemzettudat gyengülése volt megfigyelhető, amit olyan sajnálatos, de jellegzetes példák is mutattak, mint az, hogy a felvidéki magyarokat nemzettársaik esetenként csehekként vagy csehszlovákokként említették. Úgy vélte, a rendszerváltozás utáni két évtizedben viszonylag kevés konkrét lépés történt annak érdekében, hogy a nemzeti integráció stratégiai céljait megvalósítsák. Az integrációra való valós felkészülés első jelei 2010 után mutatkoztak meg – mutatott rá Duray, aki szerint ennek köszönhetően mára sikerült közelebb jutni az integráció céljának eléréséhez. Ennek példájaként egyebek mellett a nemzetpolitikai államtitkárság létrejöttét és a Wekerle-terv alapgondolatának megfogalmazását hozta fel. Ez utóbbi – mondta – a Kárpát-medencét egy gazdasági egységeként fogalmazza meg, ami nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy sikerüljön újrateremteni a szülőföld megtartó és eltartó szerepét.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tusványos huszonöt
Idén huszonötödik alkalommal rendezik a Tusványosi Nyári Szabadegyetemet. A szervezőket hosszú ideje, egyebek mellett, két nagy kérdés foglalkoztatja: az egyik, hogy jönnek-e a románok, a másik, jönnek-e az RMDSZ-esek. Az első kérdés jelentősége csökkent, amikor a tábor koncepciójának középpontjába a román–magyar közeledés és a román–magyar kapcsolatok helyett a magyar–magyar viszony került.
Hála Istennek, tegyük hozzá.
A román–magyar viszony őszinte kibeszéléséről szó sem lehetett egy pillanatig sem felelős politikai tényezőkkel. Vannak ugyan tabudöntögető román értelmiségiek, akik a lényegről mernek beszélni – ilyen például Lucian Boia történész idén áprilisban megjelent, az első világháború problémáit taglaló könyvének azon bátor kijelentése, miszerint Románia történelmi érvek alapján nem tarhatott igényt Erdélyre –, de még ők sem biztos, hogy magyar környezetben hangot mernek adni e téziseiknek. A velünk őszintén szimpatizáló és a magyar–román viszonyhoz tényleges, nem pedig mímelt őszinteséggel közeledő román értelmiségiek is hatékonyabban tudják Kolozsvárról vagy Bukarestből folytatni a hamis sztereotípiák, a magyarellenes előítéletek és a román történelmi önkép hazugságai elleni harcukat, mint Bálványosról vagy Tusnádfürdőről. Így hát maradtunk a hajdan négykultúrájú, ma már több mint 90 százalékban románok által lakott Temesvár híres toleranciaszellemét zsolozsmázó Mona Muscával, Adrian Severin emlékezetes kijelentésével, miszerint sehol a világon nem létezik etnikai elvű területi autonómia – csak Európában van féltucat – és Traian Băsescuval, aki itt is szívesen elmondja, hogy annyi autonómiát akar adni Székelyföldnek, mint Caracalnak vagy Craiovának.
Felelős pénztárcapolitika
Így aztán mégiscsak őszintébb, ha a magyar–magyar kapcsolatok kerülnek a középpontba, még akkor is, ha ennek a viszonyrendszernek is megvan a sajátságos elhallgatási rendszere, amely erősen emlékeztet a polkorrekt öncenzúrára. Nem illendő például a VMSZ által Délvidéken kiharcolt (látszat) autonómia hiányosságairól beszélni, vagy Pásztor Istvánék hatalomorientált politizálásáról, hiszen ők a nagyobbik magyar kormánypárt fontos szövetségesei. Arra sem tapintatos dolog rámutatni, hogy a Felvidéken 1997-ben számoltak le a hiteles autonómiapolitikával, s futtatták zsákutcába a felvidéki magyar közképviseletet, ahonnan azóta sem lelik a kiutat. Akkor írták ugyanis alá a Magyar Koalíció Pártját később életre hívó szervezetek, az Együttélés, a Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt vezetői, köztük bizony Duray Miklós is, a Meciar-ellenes koalíció létrehozásának érdekében a szlovák ellenzékkel azt a bizonyos közös nyilatkozatot, amelyben megfogadták: az összefogás győzelme esetén nem hozzák szóba az etnikai alapú területi autonómiát.
Tessék kérem megmondani, mi értelme is volt akkor a Meciar-ellenes koalíciónak, és egyáltalán a magyar politikai érdekképviseletnek a távlati magyar érdekek szempontjából? Mert lehet-e hiteles politikát folytatni távlatok nélkül? Felelős politikus-e, aki csak az orráig lát? S ez még a jóindulatú megközelítés, mert Erdélyben nem annyira a rövidlátással, az orrhosszpolitikával van gond, inkább azzal, hogy rövidlátásnak tűnik, amikor egy politikust a derékmagasságban tartott pénztárca tartalma motivál, stratégiaalkotásban pedig az odaképzelt summa befolyásol. Meg persze „a hatalom akarása”, ami szorosan összefügg a gazdasági érvényesüléssel.
Jó tiszt, rossz tiszt
Az RMDSZ-szel való párbeszéd persze elsősorban a Fidesz érdeke, hatalomtechnikailag teljes mértékben érthető. „Önállóskodó”, nemzeti szempontból dicsérhető gazdaságpolitikájával, a magyar szuverenitás bizonyos részének visszaszerzésére való törekvésével, nemzetpolitikai tetteivel (magyar állampolgárság kiterjesztése, Alaptörvény) a magyar kormánynak komoly nemzetközi hatalmi tényezők nemtetszését sikerült kivívni, arról nem szólva, hogy a Kis-Antant államai „alapból” magyarellenesek, még ha hivatalos szólamaik nem mindig azok. Bár többnyire nem rejtik véka alá hozzánk való őszinte viszonyulásukat. Lám, a magyarok által több ízben is pozícióba segített Traian Băsescu is kiesni látszott a szerepéből tavaly Tusnád idején. Persze szó sincs szerepkiesésről, hanem arról, hogy nagyobb politikai hasznot várt a magyarellenes kardcsörtetéstől és zsigeri indulatainak szabadon engedésétől az adott politikai kontextusban, mint a magyarsággal való párbeszédet szorgalmazó elnök imázsának megőrzésétől. Tudatos, bár alighanem téves számítás volt ez részéről, nem hirtelen felindultság.
Úgy hallani, idén nem jönnek Tusványosra az RMDSZ-esek, legalábbis Kelemen Hunor, akinek most a „jó tiszt” szerepe van kiosztva az erdélyi magyar közösséget megtévesztő színdarabban. Láttunk már ilyet a Székelyek Nagy Menetelésének idején is, amikor Markó Béla volt a „rossz tiszt”, aki Gyurcsányékhoz és néhány SZDSZ-es elgurulthoz hasonlóan elítélte és kigúnyolta „a székely zászlók erdejében csetlő-botló” RMDSZ-es minisztereket és államtitkárokat. Miközben Kelemen Hunor volt az, aki kitartott a részvétel helyessége, a székely területi autonóia mellett, aki kiteljesíti az RMDSZ több mint két évtizedes ígéretét arról, hogy végre tető alá hozzák a szervezet autonómiastatutumát.
Hiányzó hiányzók?
Most a kormányzati szerepvállalásról szóló tragikomédiában Kelemen Hunor húzta a rövidebbet. Nagy kérdés, meg lehet-e etetni a választói bázissal következességként, erényként, hogy Kelemen lemond a miniszterelnök-helyettességről, de az általa vezetett szervezet kormányon marad Verestóy Attila iránymutatásának megfelelően. Arról meg jobb nem beszélni, hogy a hírek szerint a Medgyessyékkel és Gyurcsányékkal gazdasági dimenziókat sem nélkülöző, szívélyes kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ egyik meghatározó szereplőjét, Biró Rozáliát delegálják Kelemen helyére, akit a román sajtó majd kedvére villázhat a „bipedes” interjúval, a magyar sajtó meg a sírnivalóan mulatságos váradi utcanévfordításokkal. (Néhány példa, nehogy kimaradjunk e villázásból: Str. Viilor – Élők utcája, Str. Lacul Roşu – Piros Tó utca, Str. Războieni – Háborúzók utcája.) Tőkés Lászlónak teljes mértékben igaza van, amikor ezt az „úgy megyek, mintha jönnék” RMDSZ-es húzást a Petőfi-Schiller fantomegyetem esetével állítja párhuzamba.
Nos, Kelemen Hunor a „jó tiszt”, állítólag nem lesz jelen Tusnádfürdőn, pedig minden logikus érv a részvétel mellett szólna. A jó tiszti szerepmegőrzés, a párbeszédképesség imázsa, az autonómia szólamszintű támogatása, nem utolsó sorban a Fidesszel ápolt jó viszony. No de legyen ez az ő problémája.
Mert hiba lenne nem látni a fától az erdőt, és úgy állítani be akár a románok, akár az RMDSZ-esek részvételét a tanácskozásokon, mint olyan kérdéseket, melyek a legkisebb mértékben is befolyásolhatják a 25. tusványosi tábor sikerét. Ez legfeljebb a szervezők gondja, a közönség örvendhet annak, hogy idén is megszámlálhatatlan program, gazdag kulturális kínálat várja a politikán kívül a zenétől az irodalmon át a borkóstolókig.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Dobos László utolsó utazása
Először az ő krisztusi korában láttuk egymást. Amikor először találkoztunk, harminchárom éves volt. Sudár testtartással léptetett, enyhén előretolt homlokával árnyékolva szúrós szemét, egy fejjel mindenki fölé emelkedve, de kőkeményen kötődve a szülőföldhöz. Nem keltette a földönfutó benyomását, de szüremlett belőle a hontalanság. Önkéntelenül felnéztünk rá. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyiket 28-asoknak neveztek. A kommunisták hatalomátvételekor váltak nagykorúvá. Ők lettek az új rendszerépítők az 1950-es évek elején, és a rendszermódosítók 1968-ban, majd az elbukottak az 1970-es évek elején, de megkísérelték a talpra állást 1977-ben. A talaj ingoványos volt, rossz volt a lábbelijük, és tájékozatlan volt a révészük is. Az 1989-es rendszerváltozás még tenni akaró állapotban találta őket, de az újdonsült demokrácia túllépet rajtuk. A magukat liberálisnak nevező új rendszerépítők kinevették a nép és a nemzet iránti elkötelezettségüket. Ők a sikeres és tragikus korosztály. A népi kollégiumok növendékei, a Fényes szelek nemzedéke, az államhatáron Felvidékről Magyarországra 1945 után átszökő, tanulni akaró és tanulni vágyó fiatalság képviselői, akik tenni akartak az újból elszakított magyar közösségért, hogy ne jusson apáik kiúttalan sorsára. Erre, egyetlen lehetőségként a kommunista rendszerbe való beépülés kényszere nyílott számukra. Ezért egyszerre kellett színleg internacionalistának lenni és szívvel magyarnak. Dobos László, aki most csendesen betette maga mögött az ajtót, hogy nekivágjon utolsó utazásának, nem csupán tökéletes megszemélyesítője volt ennek a nemzedéknek, hanem egyik legtehetségesebb és legtevékenyebb tagja is. Nem keveset vállalt: a második világháború után tönkrevágott felvidéki magyar társadalomnak a feltámasztását. Öntudatos volt és tudta, akármilyen szennyemberekre nem lehet bízni ezt a feladatot. Ezért vállalta a tanítást, a közéletet, az irodalmi élet szervezését, a folyóirat alapítást, a közművelődés szervezését, ha kellett odatartotta a hátát, azt üssék, ne a gyalog-magyart. Ezért vállalta 1968-ban a kőkemény politizálást, a miniszterséget, majd a kiebrudalását onnan, ahol valódi elemében érezte magát: a közszolgálatból. És mindemellett író volt. Alig volt húsz éves, amikor belevágott a közélet sűrűjébe és alig múlt negyven, amikor kiűzték őt onnan. Sokan kommunistának tartották őt, de ő volt azok egyike, aki reménykedett a kommunista hatalom bukásában. Boldog volt, mert teljesült a vágya és boldogtalan lett, mert a szeme láttára zabálták föl a sajátjának vélt emberkék a tenyerükbe hullott helyzeteket. Kedves László, tudom, néhány éve készülődtél mostani hosszú utadra, szellemedben már nem is voltál közöttünk, lelked pedig ugrásra készen várta tested elszántságát erre az utolsó döntésre. Jó, hogy eddig bírtad. Ha nem lettél volna, sokkal rosszabb lenne a helyzetünk. Köszönjük, a családodnak is. Utazz békességben. Viszontlátásra.
Duray Miklós, Felvidék.ma

Tőkés: Folytatni kell a rendszerváltoztatást
A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum egész napos műhelybeszélgetést rendezett október 17-én, pénteken Budapesten Magyarok a rendszerváltásban – határon innen és túl címmel – tájékoztatott Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. A magyar Miniszterelnökség által tavaly létrehozott intézet feladatának tekinti, hogy átfogó képet adjon a szomszédos országokban végbement rendszerváltó folyamatról, az ott élő magyarság helyzetének hatásairól a hazai rendszerváltásra.
Lezsák Sándor országgyűlési alelnök az általa alapított Lakiteleki Népfőiskola határon túli kapcsolatrendszeréről szólt. „Színjáték a felgördült vasfüggöny mögött” – az egykori Szovjetunióban végbement átalakulásokat ekképpen jellemezte Milován Sándor, a Kárpátaljai Ma­gyar Kulturális Szövetség vezető politikusa az előre megkoreografált, forgatókönyvszerű változásokra utalva. Duray Miklós, az Együttélés Polgári Mozgalom egykori alapító elnöke úgy ítélte, hogy a Szovjetunióban bekövetkezett események – például Brezsnyev pártfőtitkár halála – kiindulópontját és előfeltételét képezték a szovjet csatlós államokban végbement folyamatoknak. Valamennyi előadó felidézte a huszonöt évvel ezelőtt saját nemzeti közösségében történteket, és többnyire szubjektív formában számba vette elért eredményeiket és – nem várt – kudarcaikat. Bodó Barna politológus a többségi nacionalizmusról szólva a román politikumhoz való alapvető viszonyunk átértékelését vélte szükségesnek, tekintettel arra, hogy az elmúlt negyedszázadban bebizonyosodott: mindhiába kerestük benne az „együttműködő partnert”, az jobbik esetben is csupán „konkurens vetélytársként”, de még inkább „nacionalista ellenségként” viszonyult hozzánk. Tőkés László európai képviselő, Temesvár egykori lelkipásztora a kelet-közép-európai rendszerváltoztató folyamatokba beágyazva elemezte a magyarországi demokratikus átalakulásokat, valamint az anyaországban és az utódállamokbeli magyarok közösségében történtek kölcsönhatásait. A valamennyi volt kommunista országra érvényes, általános jellemzőkön túlmenően arról a Magyarországon, illetve a szomszédos országokban végbement nemzetpolitikai és kisebbségpolitikai rendszerváltozásról is szólt, mely viszontagságos úton ugyan, de végül is a jelenlegi helyzethez: a határok feletti nemzetegyesítés, valamint a külhoni magyar önrendelkezés politikájához elvezetett. A berlini fallal együtt a „trianoni határfalak” is leomlottak, a nyugati határzárral együtt a nemzetrészeket egymástól elválasztó többi határ is kinyílt, Európa megosztottságának felszámolásával együtt a magyarság megosztottságának is a végére juthatunk – mondotta, meggyőződését fejezve ki, hogy a negyedszázada elkezdődött társadalmi és nemzeti rendszerváltoztatást programszerű céltudatossággal tovább kell folytatni. Az eltelt időszakban egymást követő hullámokban lezajlott kommunista visszarendeződés arra figyelmeztet, hogy a kommunizmus bukása nem egyszeri történelmi esemény, hanem hosszan tartó folyamat, melynek útján következetesen és kitartóan végig kell haladnunk – vélekedett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tízéves a népszavazás
A vártnál kevesebben jelentek meg azon a megemlékezésen, amit a Magyarok Világszövetsége szervezett a 2004. december 5-i népszavazás tízéves évfordulójára. A miértre több válasz is lehetséges, a Világszövetség több irányból jövő, programszerű lejáratásától, a cudar időn keresztül, a társadalmi közönyig. Jómagam inkább azt látom a csekély érdeklődés mögött, hogy a kérdést a nemzeti oldal letudta, a magyar jövő iránti felelősség által mozgósított emberek úgy tekintik, hogy 2010-ben az ügy nyugvópontra jutott.
Ami egyébként megfelel a valóságnak. Arról még folyhat vita, hogy összességében hasznos és célszerű volt-e a népszavazás, hogy mekkora volt a kár/haszon arány, azt azonban nehéz tagadni, hogy az MVSZ kezdeményezése tolta a közérdeklődés homlokterébe a határon kívül élő magyarok anyaországi állampolgárságának ügyét, s tette azt megkerülhetetlen politikai problémává. Vagy ahogy a politikai elemzők fogalmaznak: ezzel került az ügy ismét a politikai napirendre.
Mert ott volt 1989-ben, amikor még az SZDSZ kék füzetében a szerényen „A rendszerváltás programjának” nevezett politikai röpiratban is szerepelt a kérdés, s az Ellenzéki kerekasztal is állást foglalt az ügyben, kedvezően méghozzá. Antallék rontották el ezt is, mint sok mást az adósságszolgálattól, a magyar mezőgazdaság szétverésén át, a privatizációig. Az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény minimális könnyítést adott a magyar nemzethez tartozóknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte e státus megszerzését, mint az idegenek esetében.
A népszavazásnak köszönhetjük azt is, hogy sokaknak felnyílhatott a szeme a magát időnként konjunkturális érdekből nemzetinek mondó baloldal igazi természetét illetően, Duray Miklós egykorú megállapítását finomítva: „elvált a szív a májtól”. Végül, de nem utolsósorban érdemes azt is megjegyezni, hogy a népszavazáson a hatalmas MSZP–SZDSZ-es, ízig-vérig hazug kampány dacára győztek az igenek. A probléma az volt, hogy nem járult elég polgár az urnákhoz ahhoz, hogy a döntés kötelezze a parlamentet.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem osztják Tőkés bírálatát
A vezető határon túli magyar politikusok nem osztják Tőkés László európai parlamenti képviselő kritikáját a kormány nemzetpolitikájával kapcsolatban. Azt ugyan elismerik, hogy van hová fejlődni e kérdésben, de a Fidesz néppárti csoportját erősítő volt püspök bíráló nyilatkozatát elsősorban az erdélyi magyar belső csatározásokkal magyarázzák.
Követhetetlennek és átláthatatlannak tartotta a kormány nemzetpolitikai lépéseit egy múlt heti könyvbemutatón Tőkés László, aki azt is elmondta, már ő sem érti Orbán Viktor miniszterelnök nemzetpolitikáját. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke úgy vélte, az egyéb teendők, küzdelmek miatt a kormányfőnek nincs kellő ideje arra, hogy a nemzetpolitikával foglalkozzon. Az európai parlamenti képviselő „az erdélyi MSZP”-nek nevezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ), és különösnek tartotta, hogy a „Fidesz is ezt a pártot támogatja”.
Egyetértés a Máértban
Az RMDSZ szerint nem kell komolyan venni Tőkés Lászlót, amikor egyebek mellett amiatt bírálja az Orbán-kormány nemzetpolitikáját, mert kiegyensúlyozott kapcsolatot ápol az erdélyi alakulattal. Kovács Péter, a szövetség főtitkára lapunknak úgy nyilatkozott, a Fidesz is belátta, hogy a mindenkori magyar kormány számára megkerülhetetlen tényező a Románia parlamentjében és az önkormányzatokban egyaránt meghatározó szerepet betöltő RMDSZ, amelyet partnerének tekint. – Megmosolyogtató, hogy emiatt támadja a miniszterelnököt Tőkés László, akit azonban egyre kevesebben vesznek komolyan a romániai magyar közéletben – jelentette ki Kovács. Hozzátette, a nemzetpolitika viszonylatában az elmúlt évek megkérdőjelezhetetlen eredményei közé tartozik az éles véleménykülönbségek hiánya a Magyar Állandó Értekezletben (Máért) a stratégiai kérdéseket illetően.
Az RMDSZ második embere fontosnak nevezte, hogy a külhoni és a nemzetpolitika terén ne legyen törésvonal és radikális irányváltás anyaországi kormányváltáskor. Nem ért egyet a volt királyhágómelléki református püspökkel Biró Zsolt sem. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke emlékeztetett: a korábban RMDSZ-listán európai képviselővé választott Tőkés tavaly Orbán Viktor jóvoltából a Fidesz színeiben jutott újabb brüsszeli mandátumhoz.
– Ilyen minőségében minden lehetősége adott, hogy az európai színtéren is érvényt szerezzen a magyar nemzetpolitikának. A helyében nem tennék egyenlőségjelet az MSZP és az RMDSZ között, hiszen az utóbbinak európai parlamenti képviselője, korábban pedig tiszteletbeli elnöke volt – jelentette ki lapunknak Biró. A politikus szerint össze sem lehet hasonlítani a magyar állampolgárság kiterjesztését visszautasító bal-, illetve a honosítást és a választójogot biztosító, a nemzet közjogi egyesítését megvalósító jobboldali kormányok külhoni politikáját. Az MPP elnöke hozzátette, számtalan lehetőség kínálkozik a nemzetpolitika fejlesztésére például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma keretében vagy a Máért szakbizottságaiban, és a határon túli politikusoknak ki kell használniuk ezt a mozgásteret. Szilágyi Zsolt, a Tőkés védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt elnöke megkeresésünkre közölte, nem kívánja „tovább görgetni” az EP-képviselő kijelentéseivel kapcsolatos témát.
Duray Miklós, az egyik legismertebb felvidéki magyar közszereplő lapunk megkeresésére elmondta: „az elmúlt huszonöt évben több olyan korszaka is volt a magyarországi kormányzásnak, amelyben nem lehetett nyomon követni, hogyan keveredik a nemzetpolitika a pártpolitikával, kormánypolitikával”. Problémának tartja, hogy a 2010 előtt kialakult gazdasági válsághelyzet még ma is sok lényeges dologról eltereli a kormány figyelmét, pedig több közülük az olyan, amely leválasztható lenne a válságkezelésről, és nem is kerülne sok pénzbe. Mint Duray fogalmazott, a megfelelő időpontokban felkészülteknek kell lennünk a cselekvésre.
Kölcsönös támogatás
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke azt mondta, „Tőkés László elsősorban azon nagyszerű érdemei miatt EP-képviselő, amit a romániai rendszerváltás idején megvalósított, és nem annyira integratív szerepe miatt, amit az azóta eltelt évtizedekben felmutatott – ezt a mostani meglátását is ennek tudom be”. A vajdasági tartományi parlament elnöke szerint azt a kijelentést, miszerint a „jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikai lépései követhetetlenek és átláthatatlanok”, Tőkés László az erdélyi magyar–magyar csatákra alapozva mondta.
– Én mint a VMSZ elnöke – figyelembe véve mindazokat a reális megvalósulással kecsegtető, a nemzeti önazonosságot nem feladó, ugyanakkor a performansz jellegű akcióktól tartózkodó politizálást úgy Erdélyben, mint Felvidéken, úgy Ukrajnában, mint nálunk – sikeresnek tartom – hangoztatta Pásztor, hozzátéve, a sikert a nemzeti kormánnyal közösen, egymást támogatva érték el. Szerinte a kormány nemzetpolitikai lépéseinek határozott értéke, hogy a határon túli magyarság esetében a politikai legitimitással bíró, a választók bizalmát élvező, de csakis magyar pártokat tekinti elsődleges és mérvadó partnernek. – A miniszterelnök időbeosztása és teljesítőképessége vonatkozásában nekem személyesen és a vajdasági magyarságnak csak pozitív tapasztalataink vannak – tért ki Tőkés másik kritikájára a VMSZ elnöke.
Túlzott bürokrácia
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke a bírálatokkal kapcsolatban azt mondta, „Tőkés Lászlónak nyilván megvannak a saját tapasztalatai ezzel a kérdéssel kapcsolatban”.
– A nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyarság vonatkozásában ugyanakkor erőteljes az odafigyelés a kormányzat és személyesen Orbán Viktor részéről is, ezt igazolják a gyakori látogatások, a segélyprogramok – mondta a kijevi parlament képviselője. Brenzovics azt ugyanakkor megjegyezte, gondok vannak az anyaországi ügymenetek lassúságával, aminek legfőbb oka a pályázati rendszerek bonyolultsága, illetve túlzott bürokratizáltsága.
Lapunk megpróbálta szóra bírni Tőkés Lászlót, de többszöri megkeresésünkre az európai parlamenti képviselő sajtóirodájától azt a tájékoztatást kaptuk, hogy az EMNT-elnöknek most nincs ideje interjúra, s egyelőre nem is kívánja kommentálni a múlt heti megjegyzéseire született sajtóreakciókat.
Pataky István, Rostás Szabolcs
Magyar Nemzet

"Két pogány közt egy hazáért"
"Bő két évtized terméséből válogattam akkor, amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam a Pro Minoritate Alapítvány részéről, hogy az ő könyvsorozatukban legyek én is szerző. Ez kétszeresen is megtisztelő volt: egyrészt, mert olyan elit klubba kerültem ezáltal, ahol olyan nevek vannak, mint Orbán Viktor, Lőrincz Csaba, Duray Miklós, Fábián Ernő és hasonló közép-európai, Kárpát-medencei politikusok, gondolkodók, és nyilván nem lehetett egy ilyen felkérésre nemet mondani, másrészt pedig érdekes kihívás volt kiválogatni azokat a szellemi termékeket, amelyek napvilágot láttak az elmúlt két évtizedben, és amelyeket úgy ítéltem meg, hogy talán mást is érdekelhet azon a szűk csoporton kívül, amely részese lehet ennek a majd’ negyedszázados folyamatnak" – nyilatkozta a Népújságnak Toró T. Tibor, a "Két pogány közt egy hazáért" című könyv szerzője a kötet bemutatóján, amelyre a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében került sor június 2-án.
A könyvet Dávid László, a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem rektora méltatta.
A szerző elmondta, politikai indíttatású írásokról van szó. Alkalmi beszédeiből egy került be a könyvbe, a 2003-as Láncos-templombeli felszólalása, ami szerinte az egyik vízválasztója volt az elmúlt 25 esztendőnek. Ezenkívül olyan tanulmány igényű írásokat válogatott, amelyek általában a politikai rendszerünk, a belső demokrácia, az érdekvédelem különböző dilemmáira próbáltak választ adni. Harmadrészt pedig olyan jellegű dokumentumokat tartalmaz, amelyek egy-egy testülethez vagy intézmény nevéhez fűződnek.
Toró szerint keresztül-kasul metszik az erdélyi magyar társadalmat különböző törésvonalak, de legfontosabbnak az úgynevezett kuruc-labanc törésvonalat nevezte. "A cím is azt sugallja, hogy az elmúlt 500 évben a magyar nemzet és a magyar állam mindig valamilyen nagyhatalom árnyékában vagy nagyhatalmak ütközőpontjaiban kellett megtalálja a dilemmáira a helyes válaszokat. Saját pátriánkban, Erdélyben Trianon óta az erdélyi magyar közösség a román főhatalommal szemben kellett megtalálja a maga igazi útját. Erre kétféle attitűd létezik, amelyet tisztán be lehet azonosítani: az egyik, hogy beépülni ebbe a főhatalomba úgy, ahogy az egykori labanc főurak a bécsi Habsburg urakban keresték a boldogulást és a magyar érdekek megjelenítését, a másik tábor pedig minél messzebb a főhatalomtól a saját autonóm intézményeit, köreit próbálta belakni és felépíteni. Ezek voltak a kurucok, akik akkor a szó szoros értelmében háborúztak. Most a modern háborúkat nem fegyverrel vívjuk, hanem többnyire szóval, politikai döntésekkel és egyéb eszközökkel. Gyakorlatilag most is ezekre a kérdésekre keressük a választ, már 25 éve, mióta viszonylagos szabadságban élünk Erdélyben: be kell-e épülni a bukaresti főhatalomba, vagy minél távolabb tőle, Erdélyben autonómiát építeni?" – jelentette ki a szerző.
Erre egyértelmű választ tud adni, önmagát "mérsékelt kuruc és reálpolitikus idealistának" nevezi, "aki hisz az elvekben, az értékekben", ugyanakkor tudja, hogy "a politika nemcsak elvekből, értékekből, hanem kompromisszumokból is áll, és nem feltétlenül olyan cselekményekből, amelyekre aztán később büszkék lehetünk".
Ő maga az úgymond kuruc tábort erősítette az elmúlt negyedszázadban, ám az is kiderül a könyvből, hogy "a magyarság kérdésére a válasz nem az, hogy az egyik tábor legyőzi a másik tábort, hanem valamilyen módon a két tábor a maga igazának a birtokában meg kell találja azt a közös nevezőt, azt az olykor nagyon keskeny ösvényt, amelyen együtt tudnak menni egy talán közös magyar jövőkép felé" – mondta a szerző.
Végül kijelentette: "Igazából az a tanulsága ennek az egésznek, hogy az áttörések az elmúlt évszázadok történelmében akkor születtek meg, amikor a mindenkori jó hazafi és talán bölcs labancoknak sikerült megtalálni a közös nevezőt a mérsékelt és okos kurucokkal, és valamilyen módon közös cselekvési tervet tudtak kidolgozni, amely birtokában és amelyeken végigmenve végül is elérték a magyar érdekeket. Az, hogy mi, magyarok még megvagyunk a Kárpát-medencében, Európában és Erdélyben, az elmúlt száz év megpróbáltatásainak ellenére, jelzi, hogy ez az út járható, még akkor is, ha ez az ösvény időnként nagyon keskeny".
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért
Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével (3.) Csóti György: Mi, ellenzéki politikusok a felvidéki magyar politikai pártok vezetőivel folyamatosan kapcsolatban álltunk, egyeztettünk, próbáltuk menteni a menthetetlent. Ugyanis a magyar kormány egyetlen alkalommal sem kérte ki a felvidéki magyarok véleményét, mindig csak utólag tájékoztatta őket, mire jutottak. Duray Miklós keményen és nyíltan, Bugár Béla visszafogottabban tiltakozott.
Szerettek volna a Benes dekrétumok magyarokra vonatkozó passzusainak eltörlésére legalább ígéretet kapni, garanciát az anyanyelvi oktatásra, a magyar kultúra ápolásának feltételrendszerét az alapszerződésben látni, és így tovább. De miben reménykedhettünk, amikor a Meciar-kormány magyarellenes intézkedések sorát hozta és tervezte meghozni kormányprogramja alapján az államnyelv egyoldalú uralkodóvá tételétől a közigazgatási határok erőszakos megváltoztatásáig? (Ami ellentétes az 1201-es ajánlásban foglaltakkal!) A szlovák miniszterelnök egészen nyíltan a magyarság asszimilációját tűzte ki célul. Jellemző az a cinikus nyilatkozat is, melyet Meciar a párizsi aláírás előtt egy nappal mondott: „örökre levehettük a napirendről a magyar autonómia kérdését”. − Hogyan alakult a szerződéskötés Bukaresttel?
− A magyar–román alapszerződés hasonló módon köttetett meg. Annyi különbséggel, hogy Iliescuék ügyesebbek és erősebbek voltak. Ők be sem vették az Európa Tanács 1201/1993-as ajánlását. Holott mind Szlovákia, mind pedig Románia korábban a többi ET-ajánlással együtt ezt is elfogadta magára nézve kötelezőnek. Strasbourgban ezt aláírásukkal hitelesítették! Iliescu Aradra rendelte Horn Gyulát, ahol nem sokkal korábban Ceauşescu alázta meg Grósz Károlyt, és 1996. szeptember 16-án aláíratta vele a magyarság számára különösen hátrányos szerződést. A szociálliberális kormány az erdélyi magyarokat is elárulta. Külpolitikájában konzekvensen az euroatlanti integrációnak vetette alá a szomszédságpolitikát, és a jó szomszédság érdekében feláldozta az elcsatolt nemzetrészek érdekeit. Ezzel alkotmányellenesen cselekedett, mert nem érzett felelősséget a határon túli magyarokért, felelősségi körét a jelenlegi magyar határokkal lezárta.
− 2005 és 2011 között az Echo Televízió kül- és nemzetpolitikai műsorának szerkesztő-műsorvezetője volt. Abban láttam többek közt Emil Constantinescu elnökkel készített interjúját. Mesélne a román politikusokról szerzett élményeiről?
− Akikkel találkoztam, Iliescu kivételével, többnyire szimpatikusak is. Emil Constantinescu pozitív értelemben lóg ki a sorból. Ő az egyetlen közülük, aki nem gyűlöli a magyarokat, vagy nem volt politikai érdekből magyarellenes, mint Petre Roman. Ő nem kétszínű, mi több, egyenes ember. A többiekre mind az jellemző, hogy velünk tárgyalva megértőek, együttműködést színlelnek, kivéve Iliescut, otthon pedig magyarfalókká válnak.
Petre Romannal miniszterelnök korában ismerkedtem meg Svájcban egy nemzetközi fórumon, 1991-ben. Bár nem voltunk egy súlycsoportban, aki mer, az nyer alapon négyszemközti találkozót kértem tőle. Némi meglepetésemre kötélnek állt. Roman szimpatikus, jól felkészült, több nyelven beszélő sármos fiatalember volt, akkor 45 éves. Apja nagyváradi magyar zsidó, anyja spanyol szabadságharcos a Franco elleni polgárháborúban, mindketten kommunisták. Petre fiúk azonban soha nem lett kommunista, de otthon mindig bizonyítania kellett románságát. Külföldön mindig mindenhol azonnal megnyerte tárgyalópartnereit, közönségét. Kedvesen fogadott, valóban négyszemközt voltunk. Többek között a kolozsvári főkonzulátus újranyitásáról tárgyaltunk. Megnyugtatott, ő is egyetért az újranyitással, de sajnos, a helyi lakosság tiltakozása miatt ez nem lehetséges. (!) Félnek, hogy a főkonzulátus a románellenes propaganda terjesztésének fészke lesz, és a román nemzetet sértő nézetek innen fognak kisugározni egész Erdélyre. Ő ugyan tudja, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de időbe telik, míg a lakosságot erről meggyőzik. Megdöbbentő válaszára azt javasoltam, amíg meggyőzik a lakosságot, nyissunk főkonzulátust Marosvásárhelyen. Kitűnő ötlet, mondta, azonnal intézkedem, megkeressük az ügyben a Magyar Külügyminisztériumot. Még most is keresik… A román kormányfő rövid időre felvillantotta otthoni arcát is. Szóba hoztam az anyanyelv használatát, az iskolai oktatásban tapasztalható, magyarságot sértő anomáliákat, a tévé magyar nyelvű adásainak háttérbe szorítását. Tárgyalópartnerem arca ekkor megkeményedett, kézfelemeléssel kért, ne is folytassam, s emelt hangon, indulatosan válaszolt: „Látja, ez a baj, hogy maguk ezzel foglalkoznak.” És közölte, hogy addig nem is lesz jó kapcsolat a két ország között, amíg mi ezt folytatjuk. Értsük meg végre, hogy azok az emberek románok, még ha magyarul beszélnek is. – Úgy érti, hogy román állampolgárok? – vágtam közbe. Mire ő szórakozottan bólintott, de annyit még leszögezett: nekik maguknak kell elintézni a saját dolgaikat.
– A kilencvenes évek elején Sepsiszentgyörgyön tanítottam, és emlékszem, hogy sok román háziasszony szívét dobogtatta meg a sármos politikus. A Don-kanyar becenévre hallgató kerthelyiségében hallottam e mondókát: „Szép vagy, szép vagy, te is komám, de még szebb a Petre Roman!” – Romannal később négy évig együtt dolgoztam az Észak-atlanti Közgyűlésben, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlésében. Sokat és sokszor beszélgettünk. Egyszer egy folyosói öt-hat fős beszélgetésen említésre került a dákoromán elmélet. Fogadást ajánlottam a volt kormányfőnek: ha Erdélyben talál egyetlen román eredetű földrajzi nevet, hegyek, folyók, települések neveit, mely a 18. század előtt keletkezett, vagy egyetlen régészeti tárgyi bizonyítékot a 13. század előtti időkből, ami román eredetű, esetleg ilyen korból származó román oklevelet, akkor kap tőlem egy üveg francia pezsgőt. Nevetve válaszolt, egy sor ilyen van, majd a következő ülésre hozza a listát. Erre később mindig rákérdeztem, és egyre ingerültebben válaszolta, hogy nem volt rá ideje. Még ma is keresi…
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag

A reményteljes évek krónikája
Kifejező és pontos Bakos István könyvének a címe: Nemzetépítő kísérlet A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989-2000
Valóban az történt. Kiváló emberek, írók, költők, tudósok, hazaszerető értelmiségiek fogtak össze. A kommunista diktatúra időszaka után nemzetépítésre szövetkeztek, különböző csoportokba állva dolgoztak, küzdöttek. Nagy volt a feladat, a széttöredezett magyar társadalmat, a sok államba szétszóródott magyarságot újra össze kellett fogni.
Olyan gyorsan követik egymást az események, hogy alig van idő az áttekintésre, összegzésre. Újabb és újabb események sodornak tovább. Az ember elfeledi a régebbi dolgokat. Ezért is jó volt, hogy Bakos István nagy munkát végzett, elkészítette a Magyarok Világszövetsége újraindulásának kronológiáját. Ez egy kis történelemkönyv. Az összefogás, az építkezés története.
Szerencsés gondolat volt rendszeresen idézni Csapó Endre találó megállapításait. Messze, nagyon messze élt tőlünk, földrajzilag. Ausztrália nekünk a világ túlsó végén van. Azonban távolról kitűnően látta a helyzetet, elemzései, szívből jövő megállapításai pontosak.
Sok név szerepel Bakos könyvében, sok áldozatkész, munkát vállaló építkező neve. Összefogtak és építkezni kezdtek. Az építkezőkkel szemben megjelentek azok, akik nem építkezni akartak, hanem éppen ellenkezőleg, akadályozni, gátolni az építést, az egység újraépítését.
Antall József kormányfő 1990. június 2-án kijelentette: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Megindult a támadás Antall József ellen, támadták a szomszédos országok vezetői és a hazai baloldaliak, legtöbbször pontatlanul idézték, mondván, Antall tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Évekkel halála után az emlékére állított szobrokat nem egy esetben meggyalázták, ledöntötték – ismeretlen tettesek.
A Magyarok Világszövetségének nagy pillanata volt a Magyarok III. Világkongresszusának megnyitása 1992. augusztus 19-én. Jelen lehettem, felemelő érzés volt látni az emelvényen Antall József mellett Csoóri Sándort, Sütő Andrást, Tőkés Lászlót és Duray Miklóst. A teremben jelen voltak a világ magyarságának képviselői. Nehéz volt a találkozó létrehozása, mondta beszédében Csoóri Sándor.
Folyt tovább a nemzetépítő munka. A munka mellett felerősödtek a támadások a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ ellen. 1995. márciusában jelent meg az MVSZ-szel szemben állók nyilatkozata, balliberális értelmiségiek voltak az aláírók. A támadások, az építkezés elleni támadások nem szűntek meg.
Fontosnak tartottam, hogy a könyvben szerepelnek az MVSZ tisztségviselői. MAradjanak meg a sok munkát vállaló emberek nevei. A könyv külön értéke a szerkesztés. Bizonyára nagy halomban álltak Bakos István előtt a különböző beszámolók, emlékeztetők, vitairatok. Ezekből válogatni – különösen nehéz lehetett.
Megállni egy-egy beszámolónál, mert a további idézés már az egész rovására menne… A szerkesztés, a mérlegelés nem könnyű. Ezt is sikerült a könyv szerzőjének megoldani. Amikor kézbe vettem a könyvet, gondoltam, belelapozok. Hamar rájöttem, nem lapozgatni kell, hanem elolvasni.
Érdemes elolvasni a könyvet, múltunk egy darabját tartalmazza. A könyv szerzője, Bakos István több éven át az MVSZ főtitkára volt, nehéz munkát vállaló nemzetépítő.
Udvardy Frigyes
Cikkünk írója, Udvardy Frigyes az egykori Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) sajtóosztályának volt a munkatársa, a magyar közösségeket érintő események, adatok szakértő kezelője. Gondolatai azért is időszerűek, mert most zajlik a Patrubány Miklós által 2000-től uralt Magyarok Világszövetségének a közgyűlése és a Magyarok Világtalálkozója. Érdemes tehát felidézni, milyen volt az MVSZ működése 2000 előtt.

Felvidék.ma

Kallós Zoltán kapta a Szent István-díjat
Mind a magyarországi, mind az erdélyi sajtó érdektelenséggel viszonyult az eseményhez: az Esztergomi Vármúzeum Lovagtermében szeptember 17-én 14. alkalommal tartották meg a Szent István-díjátadó ünnepséget.
Idén Kallós Zoltán, a 90. életévét tavasszal betöltött jele erdélyi néprajzkutató és népzenegyűjtő kapta a rangos kitüntetést. Ugyanakkor Lábik János 83 éves, Pro Urbe-díjas párkányi (ma Štúrovo Szlovákiában) festőművész munkásságát Szent István-emlékéremmel ismerték el.
A díjat az esztergomi körzeti televízió vezetője, Bihari Antal alapította 2001-ben. A díjjal az elmúlt években olyan személyiségeket ismert el a Szent István Alapítvány, akik munkásságukkal példaértékű tevékenységet fejtenek ki a magyarság összetartozása és megmAradása érdekében. A rendezvényen jelen volt a korábbi díjazottak néhánya, egyházi és közéleti személyiségek, a környékbeli polgármesterek, több magyar politikai szervezet képviselője. Tiszteletét tette Schmidt Pál volt köztársasági elnök és Tőkés László református püspök, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Kozma Imre római katolikus pap, irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője és számos korábbi kitüntetett. Lábik János tiszteletére Párkányból is sokan érkeztek.
A Válaszúton élő Kallós Zoltán, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas néprajztudós, népzenegyűjtő egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni a rangos rendezvényen, az ő nevében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke, Balázs Bécsi Gyöngyi vette át a díjat. A kitüntetett méltatását Rétvári Bence parlamenti államtitkár és Jankovics Marcell, a Szent István-díj Alapítvány elnöke mondta el. Mindketten értékelték azt a hatalmas életművet, melyet Kallós Zoltán nemcsak Erdélyben, de az összmagyarság érdekében megalkotott. „A népi kultúra, a népzene egyik legnagyobb mecénása, ma élő Bartók Béla-értékű egyénisége ő a nemzetnek” – hangzott el az államtitkár méltatása során.
A rangos díjat a kuratórium döntése alapján már sok ismert közéleti személy megkapta az elmúlt 15 évben, sorrendben: Orbán Viktor, Tőkés László, Duray Miklós, Nemeskürty István, Püski Sándor és felesége, Wittner Márias és Dosztál Béla, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, Béres József és családja, Egerszegi Krisztina, Makovecz Imre, Halzl József, Tamás Ilonka és Burián László, Lech Wałęsa, Pozsgay Imre. (2008 nem adták ki a díjat, ugyanis a kuratórium Sólyom László akkori köztársasági elnöknek ajánlotta fel a kitüntetést, aki hivatali ideje alatt nem fogadott el külön díjakat.)
A díjat képező Szent István emlékszobor 30 centiméter magas, bronzból készült és márványtalapzaton áll, Melocco Miklós szobrászművész alkotása. Szent Istvánt ábrázolja, amint két kezével magasba emeli a keresztet nemzete előtt, és hirdeti: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely, ha elvész: / Róma ledűl, és rabigába görbed.” (Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz)
Az idei esztergomi díjátadó színvonalas kultúrműsorában nagy szerepet kaptak a magyar népdalok és a néptánc.
itthon.ma

A Népszabadság csődjének szlovákiai visszhangja
Az egyetlen magyar nyelvű szlovákiai napilap 24 órán belül reagált a Népszabadság csődbejutására. A holdudvarhoz tartozó szlovákiai magyar publicisták, újságírók, értelmiségiek egy nyilatkozatot adtak ki. Ezen kívül a DenníkN szlovák liberális napilap is látványosan fejezte ki a szolidaritását.
A szlovák napilap a címlapján magyar felirattal jelent meg hétfőn: „Veled vagyunk Népszabadság”, az Új Szóban pedig egy nyilatkozat jelent meg a Népszabadság megjelenésének felfüggesztéséről.
Az Új Szó főszerkesztője október 9-én vasárnap 15 órakor fordult felhívással a szlovákiai magyar média képviselőihez, gondosan összeállított címlista szerint, mert nem maradt ki a Felvidék.ma hírportál sem, ahogy például a szlovák közszolgálati rádió és televízió szerkesztői sem.
Szalay Zoltán a kérést úgy fogalmazta meg, hogy aki egyetért a sajtószabadság melletti kiállással, csatlakozási szándékát jelezze két órán belül, 17 óráig az alábbi szövegű nyilatkozathoz:
„Mi, a szlovákiai magyar média képviselői szolidaritást vállalunk a Népszabadság munkatársaival a lap megjelentetésének váratlan és a munkatársakkal, az olvasókkal és a szélesebb közvéleménnyel szemben tisztességtelen felfüggesztése kapcsán. Tekintet nélkül a lap politikai álláspontjára, elfogadhatatlannak tartunk bármilyen szerkesztőséggel szembeni, a most látotthoz hasonló fellépést, amely kimeríti a sajtószabadság elleni támadás fogalmát. Úgy véljük, a Népszabadsággal történtek a média függetlenségét veszélyeztetik, ami egész térségünk demokratikus berendezkedését áshatja alá. Mindent megteszünk ennek a folyamatnak a feltartóztatásáért, és a magyar nyelvű média függetlenségének és sokszínűségének megőrzéséért.”
A napilap felhívásához vasárnap egy tucatnyi aláíró csatlakozott, a névsor azonban folyamatosan bővül, a cikkünk írásakor pedig mintegy száz aláíró neve olvasható alatta.
A Felvidék.ma kiadója, a Szövetség a Közös Célokért társulás igazgatója, Pogány Erzsébet vasárnap azonnal választ küldött a közlemény aláírását szorgalmazó főszerkesztőnek:
„Tisztelt főszerkesztő úr, kedves Szalay Zoltán! Megkaptam  a felhívást, és jelzem, hogy a sajtószabadság számomra is fontos, de a Népszabadság anyagi csődjének szerintem semmi köze nincs a sajtószabadsághoz, ezért nem csatlakozom.
Szerkesztőségünk kérdésére, hogyan látja a Népszabadság körüli felhajtást, a SZAKC igazgatója elmondta: az Új Szó reakciója várható volt, semmi új nincs a nap alatt, hiszen emlékezetes, hogy 2002-ben a FIDESZ Kossuth téri választási nagygyűlése után az Új Szóban körülbelül ugyanilyen összeállításban jelentek meg az aláírások az alatt a felhívás alatt, amelyben felszólítják Duray Miklóst a közéletből való távozásra, mert a nagygyűlésen felszólalt. “Óvatos duhajok” voltak az aláírásgyűjtők, mert megvárták a választások második fordulóját, amikor – mint ismeretes – a FIDESZ alulmaradt a parlamenti választásokon a szocialistákkal szemben, és ezután tették közzé a tiltakozásukat.
Most majdnem ugyanolyan számú és összetételű azok névsora, akik a Felvidéken a szocialisták pártlapját siratják. Szlovákiában néhány hete jelent meg a Szabad Újság hetilap utolsó száma, évek óta nem tudjuk feléleszteni a Hetet, becsődölt a Csemadok „Itthon” című folyóirata, a médiapiac nálunk is, Magyarországon is változik napról-napra, miért pont a Népszabadság anyagi gondjai miatt féltjük a sajtószabadságot, teszi fel a kérdést Pogány Erzsébet, hozzátéve: Ne felejtsük el azt sem, milyen egyoldalúan tájékoztatott a Népszabadság a felvidéki magyarok eseményeiről, életéről. Hosszan sorolhatnánk a példákat, hogyan szelektálták a rólunk szóló híreket, csak az kapott helyet, ami a közösségünket gyengítette.
„Valójában az aggaszt leginkább, hogy közeledik az ötvenhatos forradalom 60. évfordulója, és várható, hogy a hecckampány folytatódni, erősödni fog. Megint nem ünnepelhetjük méltósággal a magyar nemzetet egykor összekovácsoló történelmi eseményt, mert az indulatokat sikerült felkorbácsolni” – fogalmazott Pogány Erzsébet.
Duray: A Népszabadság az ’56 utáni elnyomás szimbólumává vált
Megkérdeztük Duray Miklós politikust, írót, a SZAKC elnökét is, milyen gondolatokat ébreszt benne a Népszabadság napilap megszűnése, illetve az, hogy számos felvidéki értelmiségi személy adott hangot ezzel kapcsolatban elégedetlenségének.
„Az MSZP pártlapja 1956. novemberétől jelent meg ezen a néven (korábban Szabad Nép volt a lap neve – szerk. megj.). Nekem nem az elnevezéssel van gondom, hanem azzal, hogy a Népszabadság tevékenységével az 1956-os forradalom utáni elnyomás szimbólumává vált, a kádári terror megtestesítője volt. Így megszűnése akár erkölcsi jóvátétel is lehet. Azok, akik most a sajtószabadságon esett csorbaként sérelmezik a lap megszűnését, nem tudatosítják, hogy ez a lap volt az 1956-utáni erkölcsi rombolás és diktatúra egyik meghatározó eszköze” – mondta portálunknak Duray. Felvidék.ma

Akik a közösségért tesznek
Lajosmizse adott otthont a III. Kárpát-medencei Civil Konferenciának
A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Civil Információs Központ (CIC) szervezésében október 15-én a kárpát-medencei civil élet képviselői és döntéshozói találkoztak Lajosmizsén, a Geréby Kúriában tartott III. Kárpát-medencei  Civil Konferencián, hogy eszmecserét folytassanak a civil szerveződések közösségteremtő erejéről és lehetőségeiről Magyarországon, valamint a Kárpát-medencében.
A találkozót Basky András, Lajosmizse polgármestere nyitotta meg, bemutatva települését, majd a városában működő civilszervezetekről tartott előadást. Elmondta, ahhoz, hogy egy településnek arculata legyen, kellenek a civilszervezetek, azok az emberek, akik valami olyan tevékenységet végeznek, amitől fejlődhet településük, s akik egy-egy ügyet felvállalnak és azért hosszú távon is képesek tenni.
Hozzátette, ehhez elengedhetetlenek az ernyőszervezetek, a Civil Információs Centrumok (CIC), melyek segítenek a működésükben. Szerencsés esetben az önkormányzat és a civil szféra teszi a dolgát, ennek a kettőnek az elegye alapozza meg a társadalmi életet egy településen.
A szabadidőből áldozni másokra
Fülöp Attila nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár előadásában elmondta, valójában nehezen lehet megfogni, mi is az, hogy civil közösség, civil szféra. Míg az állam és a gazdasági terület feladata, működése jól körülírható, a civilekét nehéz, mert a legelemibb társadalmi igényt elégítik ki, vagyis a közösségi életet szervezik. Ez nagyon sok területet ölel fel, így tevékenységük is rendkívül szerteágazó, és amikor megerősödik egy szervezet, már nem a civilsége lesz a mérvadó, hanem az, hogy milyen területet lát el és milyen intézménnyé nőtte ki magát.
Hangsúlyozta, a civil élet fontos ismérve, hogy mindenki a szabadidejéből, a szabad energiájából, önkéntes alapon próbál tenni egy olyan célért, ami nagyon fontos lakóhelye élhetősége szempontjából.
Magyarországon ma a civil szférát 130 ezer foglalkoztatott, valamint 490 ezer önkéntes erősíti. Az országban 56 ezer civilszervezet tevékenykedik, ezek harmada Budapesten és Pest megyében működik. Az állam által adott normatív támogatásokból, a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) hozzájárulásából, az önkormányzatok által adott pénzből és a különböző pénzalapokból adott támogatásokból fedezik működési költségeiket.
Novemberben fontos változás várható a NEA pályázatoknál
A határon túli civilszervezeteknek nyújtott segítséggel kapcsolatban a helyettes államtitkár elmondta: „A magyar kormány, ha jogszabályokat hoz, azt államhatárokon belül tudja megtenni, ezért a határon túli magyarság, a kultúra, a nyelvmegőrzés és egyáltalán a magyar egység megteremtéséért akkor tud sokat tenni, ha az ottani magyar civilszervezeteket is tudja támogatni”.
Kiemelte, nagyon fontos az, hogy a Nemzeti Együttműködési Alap akkor tudja támogatni a határon túli szervezetek programjait, ha azt magyar szervezettel együtt konzorciumban valósítják meg. Az idei év végén, feltehetően a novemberben megjelenő következő kiírásban is lehetőség lesz arra, hogy a magyarországi szervezet egy határon túli magyar szervezettel együtt pályázzon. A kiírásban fontos változás lesz, hogy a magyarországi szervezet, amelyik konzorciumban egy határon túli szervezettel pályázatot nyújtott be a NEA-hoz,alanyi jogon saját programjára is pályázatot nyújthasson be, ugyanahhoz a NEA kollégiumhoz, ahova a konzorcium adta be a pályázatát. Ezt nagyon fontos pozitív változásnak tartja Fülöp Attila. A változtatásra biztosan szükség van, mert míg 2015-ben 143 külhoni szervezetet támogattak meg 130 millió forinttal, 2016-ban ez lecsökkent 105 szervezetre és 95 millió forintra, ezért a pályázatot kiíróknak lépniük kell.
Határon túli falugazdász hálózat
Mihály Erzsébet, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatási igazgatója, „Civil szervezetek támogatási rendszere a Bethlen Gábor Alapból” című előadásában ismertette az alap által kezelt pénzügyi támogatások rendszerét, aktuális felhívásait, a rendelkezésre álló források merítését, a pályázással kapcsolatos tapasztalatokat és tudnivalókat.
A 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve program keretében a Magyarországgal szomszédos országokban nyilvántartott és működő fiatal magyar vállalkozások tevékenységének támogatására meghirdetett pályázat eredményeivel kapcsolatban elmondta, hogy a rendelkezésre álló keret 525 millió forint volt. A mezőgazdasági tevékenységre folyósítható támogatási összeg 4,5 millió forint volt, a nem mezőgazdasági vállalkozásokat 6 millió forinttal lehetett megtámogatni.
A Nemzeti Agrárgazdasági Kamarától Kocsy Béla külkapcsolatokért felelős igazgató előadásában beszámolt arról, hogy a Kamara sikeresen felépített és üzemeltet egy olyan falugazdász-hálózatot, amely egységes keretek között, az ország minden pontján magas színvonalon segíti a gazdálkodók munkáját.
A Kamara a meglévő szolgáltatási és tudásbázisra építve, a KEF keretei között, egy hasonló, határon túli, szakmai támogatói hálózat kiépítésén dolgozik. A tervek szerint kezdetben mintegy 20 falugazdásszal induló hálózat legfőbb célja, hogy hatékonyan segítse a határon túli gazdákat az agrár- és vidékfejlesztés terén. Ez elsősorban a szakmai információk átadására, regionális mezőgazdasági rendezvények, fórumok megszervezésére, illetve üzleti támogatási lehetőségek feltérképezésére irányulna.
Duray Miklós, a felvidéki Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) elnöke „Civilek a Kárpát-medencei együttműködésért” című előadásában arra hívta fel a figyelmet, milyen jelentős a civilek szerepe a nemzeti, társadalmi összefogás erősítésében. Mint elmondta, a SZAKC egy 20 tagszervezetből álló társulás, s 2002-ben a magyar–szlovák határ mentén, a felvidéki városokban, tájékoztató irodahálózatot létesítettek. Ezen kívül immár több mint tíz éve működtetik a Felvidék.ma hírportált és a Nagycsaládosok szervezetét.
Az idén szervezésükben beindult a jogi segélyszolgálat és a telefonos lelki segélyszolgálat is, ezek fontos visszacsatolások és igazolják a civil munka iránti igényt, annak fontosságát. A SZAKC öt országban működik együtt a Kárpát-medencei testvérszervezetekkel, ezzel is segítve a státusztörvényben foglaltak megvalósítását – emlékeztetett Duray.
A konferencia végén együttműködési megállapodást írt alá Makuk János, a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Dr. Márton András, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritas igazgatója és Dr. Molnár Beáta, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Civil Információs Központ elnöke.
A csodálatos környezetben megrendezett, magas színvonalú, tartalmas rendezvényen a Felvidéket Duray Miklós, a SZAKC elnöke, Pogány Erzsébet, a SZAKC igazgatója, Furik Csaba, Kisgéres polgármestere és Szegedy László, a SZAKC királyhelmeci munkatársa képviselte.
Szegedy László Felvidék.ma