Magyar írók románul
Erdélyi magyar kortárs írók prózáját tartalmazó román nyelvű antológiát mutat be ma a Román Kulturális Intézet (RKI) Románia legnagyobb könyvvásárán, a bukaresti Gaudeamuson.
A kötet az RKI és a Balassi Intézet bukaresti központja közötti együttműködésnek köszönhetően jött létre. Két műfordítói műhelyt szerveztek (egyet Romániában, egy másikat Magyarországon), amelyeknek témája a román–magyar, illetve a magyar–román műfordítás volt. Ennek a közös programnak a célja, hogy kineveljenek egy új fiatal műfordítói nemzedéket, hiszen az elmúlt két évtizedben meglehetősen kevés magyar kortárs irodalmi alkotást ültettek át románra, erdélyi magyar írók munkáit pedig szinte egyáltalán nem – nyilatkozta Nagy Mihály Zoltán, az RKI alelnöke. A Singurătate gonflabilă (Felfújható magány) című antológia E. Ferencz Judit bukaresti újságíró és műfordító javaslata alapján, az ő kitartó munkájának köszönhetően jött létre – tette hozzá. A kötet Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc írásaiból tartalmaz részleteket.
Korábban magyar vonatkozású könyv nem jelent meg az RKI-nél, ehhez képest az idén három. Az említett antológia mellett Tompa Gábor kolozsvári rendezőnek az elmúlt tíz évben színpadra állított előadásait bemutató kötet, valamint a nagyváradi Tibor Ernő festőművészről szóló átfogó monográfia.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiadók, könyvek, alkotók találkozása Váradon
A Holnap Kulturális Egyesület és a Várad folyóirat szerkesztősége nyolcadik alkalommal rendezte meg a Könyvmaratont Nagyváradon. A háromnapos eseménysorozat zárónapján, szombaton avatták fel a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költő, műfordító sírkövét a Rulikowski temetőben.
Kinde Annamária emlékezete
Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélt a költőről, Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke pedig újságírói és szerkesztői tevékenységét elevenítette fel, kiemelve, az Ady Endre Sajtókollégiumban több éven át igazgatóként vállalt munkát az újságírói utánpótlás-nevelésben. Kinde Annamária a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt.
A záróesemény, Tasnády-Sáhy Péter Kettősünnep című darabjának felolvasása előtt kiosztották az első Kinde Annamária-díjakat az Élő Várad csoport öt fiataljának: Bíró Árpád Levente dramaturgnak, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Mihók Tamás és Ozsváth Zsuzsa költőnek. Szűcs László elmondta, minden évben kiosztják majd a díjat az arra legérdemesebbnek talált fiatal alkotó(k)n-ak. A könyvmaraton felhozatalának bősége nemhogy nem volt zavaró, de megörvendeztette a legkülönbözőbb irodalmi ízlésűeket, akik kedvükre válogathattak a bemutatott és kiállított könyvek között.
Bemutatták többek közt Bakó Endre irodalomtörténeti érdekességeket felvonultató, Irodalmi őrvárosok című kötetét, Móra László két nemzetközileg ismert labdarúgóedző, Kovács István és Jenei Imre munkáját összefoglaló könyvét, Demény Péter Apamozsár című esszéjét, Tóth Ágnes édesapja második világháborús történeteit felelevenítő, A halál katlanában című könyvét, Péter I. Zoltán újabb, régi váradi képeslapokat „faggató” összeállítását, Lokodi Imre „igaz emberi vízinovelláit”. A közönség meghallgathatta Boka László első világháborús propagandaanyagokról szóló előadását is.
Vándoráruvá válhat a könyv?
A rendezvényen több könyvkiadó is bemutatkozott a közönségnek. Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint kiadó és nyomda vezetője elhozta az elmúlt évben kiadott köteteiket, köztük a 2012-ben elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész alkotásaiból összeállított albumot, illetve a kolozsvári színház már eltávozott művészeivel készített interjúkötetet. Előadásában felidézte a könyvnyomtatás hajnalán dívó könyvterjesztési szokást, a vásárról vásárra járó, házalásszerű vándor-könyvkereskedést. Nem volt öncélú a múltidézés, mivel már szinte közhely, hogy a digitális világ térhódításával a papíralapú könyvek olvasótábora egyre csökken. Félő, mondta a kiadóvezető, hogy hamarosan ismét megjelennek a könyveket kínálgató vándorárusok.
A könyvmaratonra minden alkalommal meghívnak egy-egy más városbeli folyóiratot vagy kiadót: idei vendég a marosvásárhelyi Lector Kiadó volt. Gálfalvi Ágnes kiadóvezető elmondta, a Mentor Kiadó örököseként megtartották a profilt, szépirodalmat jelentetnek meg, különös tekintettel a műfordításokra. Gálfalvi Ágnes kiemelte Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város, illetve Maros Krajak Carpathia című regényét, mondván, fontos, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség megismerkedhessen más közösségek életével is. A rendezvény másik két érdekes eseménye újságírói vonatkozású: bemutatták a MÚRE-tábor riportkönyvét, Hol vagytok, temesvári magyarok? címmmel, illetve Szilágyi Aladár szórványkutató országjárásának újabb etnoszriportjait, amelyek a Besztercétől a Bánságig című kötetben láttak napvilágot.
Molnár Judit
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvújdonságok, és Újváros története
A Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napján mutatták be Péter I. Zoltán helytörténésznek, lapunk egykori munkatársának legújabb várostörténeti munkáját. Ismertették az új kiadványokat is.
Számos érdekességgel kecsegtette a könyvbarátokat a Nagyváradi Könyvmaraton pénteki napjának programja. A Szigligeti Stúdió Fehér Termében lezajló eseményen pénteken délután elsőként Derzsi Ákos, a váradi Europrint könyvkiadó vezetője mutatta be a kiadó egy éves termését. Derzsi Ákos a vándor könyvkereskedők alakját megidézve egy nagy táskából vette elő a köteteket. Először a Jakobovits Miklós életművét bemutató Képtárgyak című albumot húzta elő a „bőröndjéből”, mely kiadvány a jeles váradi képzőművész rangjához méltó minőségben és kivitelezésben mutatja meg Jakobovits Miklós munkásságát. A kiadó beszélt továbbá többek között Nánó Csaba Ahol fény, ott árnyék is című könyvéről, mely műnek már készül a második kötete szintén az Europrint gondozásában; említést tett Molnár József Károly Szolgálat és megbízatás című kötetéről is. Hozzátette, hogy nagy igény mutatkozott román szerzők részéről is arra, hogy az Europrinttel együtt dolgozzanak, így láttak napvilágot a kiadó román, vagy román–magyar kétnyelű kiadványai is. Végezetül dr. Ballagi Aladárnak a magyar nyomdászat történetéről szóló munkájából idézett egy részt, ezzel is arra hívva fel a figyelmet, hogy a nyomdászat és a könyvkereskedés a huszonegyedik században olyan helyzetbe került, hogy ismét ugyanolyan gondokkal küzd, mint akár a két évszázaddal ezelőtti nyomdászat és könyvkereskedés.
Újváros képekben
A továbbiakban bemutatkozott a könyvmaratonon a marosvásárhelyi Lector kiadó, majd Demény Péter íróval, költővel beszélgetett Demeter Ignác. Ezek után bemutatták Demény Péter-Eperjesi Noémi Sünödi és a trallala, valamint a Hol vagytok, temesvári magyarok című köteteket, és a nap utolsó pontjaként került sor Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek – Újváros című legújabb kötetének bemutatójára. A szerzővel Szűcs László beszélgetett. A jelenlevők megtudhatták, hogy a szóban forgó kötet a korábban megjelent, Olaszit ismertető könyv pandanja, hisz míg az Nagyváradnak a Sebes-Körös jobb partján lévő részét mutatja be, addig ez a bal parton elterülő városrésszel ismerteti meg az olvasót. Ez a kötet is igen gazdag képanyagot tartalmaz, melyek közül sokat ki is vetítettek a könyvbemutató során, és csakúgy, mint magában a könyvben, Péter I. Zoltán ezekhez a képekhez fűzött érdekes kommentárokat, mesélt el anekdotákat, hely-, vagy építészettörténeti érdekességeket. Péter I. Zoltán többek között elmondta, hogy a kiadványban szövegeket idéz Nagy Endrétől, Ady Endrétől, és érdekes történeteket közöl korabeli újságokból. Felidézte többek között a városháza tervezése és építése körül zajló korabeli vitákat, Bihari Sándornak a városháza nagytermében egykor álló festményének sorsát, mely alkotásnak meglehetősen igénytelen mása jelenleg ki van állítva a városháza nagytermében a Bihari Sándor festmény helyén. Péter I. Zoltán beszélt a temetőfelszámolásokról is, megjegyezve többek között azt, hogy az Olaszi temetőt már 1908-ban fel akarták számolni, de elmondta azt is, hogy az egykori hadapródiskola körüli térségben is temető állt egykor, amit szintén felszámoltak, mint ahogy mindegyik, a városban lévő templomok körül lévő temetőkert is erre a sorsra jutott. Mint mondta, a kötetben 1918 jelenti a múltidézés határévét, és csak olyan esetben használt fel a könyvében ennél későbbi felvételt, ha 1918 előtti képet vagy képeslapot nem talált az adott épületről vagy városrészről. Végezetül a terveiről szólva elmondta, hogy készülőfélben van háromkötetes Ady életrajza. A kötetbemutató dedikálással zárult.
Pap István
erdon.ro

A szellemi fiúöltöző
„Az lenne a normális, ha te is elnéznéd a trikolórt, és ők is a lobogót március 15-én” – mondtam valakinek, akit elragadott a sztereotipikus „magyarság”: hogy utálja a trikolórt december elsején. „Én elnézem” – visszakozott rögtön.
Tekintve, hogy egy kamaszról van szó, talán még van remény, hogy ne abban a félreértett magyarságban szocializálódjon, mely a félreértett románsággal vívja reménytelen csatáit. Illetve természetesen abban is szocializálódik, de tán meggondolja, amit mondtam neki, és mélyebben, mintsem hogy másnapra elfeledje – jól ismerem, van neki mivel.
Minden tréfán és személyes vonatkozáson túl azonban tényleg ez lenne a cél. Gyakran eltöprengek fölötte, hányan és hányszor idézik József Attilát, hányan hallgatják-mondják A Dunánált könnyes szemmel: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” És: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Jóval több ez, mint a tankönyv unalma, üres szédelgés egy „nagy költő” előtt, jóval több, mint anyakönyvi kivonat: lélekkönyvi kivonat ez, egy valóban nagy költő, egy nagy érzékenység formába szorított, tehát annál igazabb igazsága. Annál is igazabb, mert érződik az eljutás: a folyamat, ahogyan a beszélő eljutott ehhez a felismeréshez, ahogyan megpróbálta kibékíteni magában a sokféleséget, és ahogy a versben sikerült, tehát nem próbálta becsapni magát.
A romániai magyarság már a szellemi higiénia érdekében is megpróbálhatná végre elfogadni a múltat, és tovább lépni, s nem úgy élni, mintha egy átmeneti állapotban élne, mielőtt ismét „visszakapjuk” Kassát és Kolozsvárt. Így csak túlélni lehet, élni a szó teljes értelmében semmiképpen sem.
Mint ahogy a félreértett románság is kigyógyulhatna végre önmagából. A politikusok, közéleti szereplők és más fontos emberek minden december elsején hangzatos mondatokat eregetnek az egyesülésről, lehetőleg úgy, hogy megmaradjanak önnön görcsös, merev, gumicellás identitásukban, mely csak a „törzskönyvezett románokat” fogadja el.
November 30-án írt román cikkem alatt olyan gyűlöletáradat folyik, hogy alig merek felé nézni, nehogy beleszédüljek, holott semmi olyasmit nem írtam, amit egy normális közegben ne vállalhatnék nyugodtan. Csakhogy nem a szellemi normalitásban élünk, hanem a szellemi fiúöltözőben.
Fűzzük be már a cipőnket, menjünk ki, és vágjuk be az ajtót.
Demény Péter maszol.ro

Az ember borzalmasan csodálatos
Interjú Lackfi Jánossal 
Író, költő, műfordító, több mint harminc könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek, legalább annyit jegyzett műfordítóként. Tizenhét év tanítás van a háta mögött, mindezek mellett „szélsőségesen normális” családi helyzettel rendelkezik, azaz hat gyermeke, három unokája van. Benne van a kutyavér, igazi irodalmi showman, aki akár évi száz fellépést is bevállal. Nemrég erdélyi körutat tartott Herczku Ágnes énekessel és Sinha Róbert gitárművésszel, akkor beszélgettünk Lackfi Jánossal.
– Utóbbi interjúiban többször is említi, hogy jó lenne visszavenni a tempóból. Sikerült-e?
– Bizonyos értelemben igen, van menedzserem, a technikai dolgokat igyekszem átruházni, de nyugdíjba vonulnom nem kellett. Ezer terv burjánzik a fejemben, sűrű és felkavaró az élet is, édesapám nemrég halt meg, s ezzel párhuzamosan valóságos baby-boom van a családban, új baba, unokák… Sűrűsödnek a megjelenések is, őszre–télre kilenc könyv jön ki, gyerekverseskötet a Kalákával, fordítás-antológia, mesesorozat, ifjúsági regény.
Nem épp olyan bohém és bulis az irodalmi lét
– Mi a titka, hogy ennyi minden belefér az életébe?
– A rossz időbeosztás. Ha valamit sürgősen meg kellene csinálni, gőzerővel dolgozom bármi máson. A PhD-dolgozatom helyett például beépített szekrényt csináltam, de azért meglett a fokozat is. Mindig sok vasat tartok a tűzben, s közben nem feledem, amit Örkény mondott, hogy „én olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon”. Ez így nem olyan bohém és bulis, mint ahogy Móricka elképzeli az irodalmi létet, viszont működik. A nyugatosoktól örököltük ezt az egyszerre lángoló és módszeres munkamorált. Krúdy Gyula a világ legnagyobb lumpja volt, ám ki se tette a lábát otthonról, amíg össze nem hozta a maga 17 oldalát. Azért pont annyit, mert Jókai 16-ot írt naponta…
– Ritka az olyan író, költő, aki ennyire erős személyes brandet épített fel. Mennyire volt ez tudatos?
– Gondviselésszerű véletlenek kellettek hozzá. Nyilván minden másképp alakul, ha nem találkozom a Kaláka együttessel, majd Lovasi Andrással és Heidl Györggyel, akik nagyszerű lemezt készítettek a verseimből. Ha a Lyukasóra, a tévés szereplések nem lettek volna, ha nincs az internet, a Facebook… Minket, bölcsészeket, beoltanak, hogy kóklerség minden, ami a céges világból jön, vagy hogy mindenki agyhalott, aki női magazinokban publikál. Szerencsére írócsaládba születtem, s onnan hoztam azt a józan meggyőződést, hogy az írás viszonylag normális munka, két lábbal földön járó emberek végzik, mint az összes többit. Úgyhogy érdemes élni a lehetőségekkel, amik elénk kerülnek, s akár meg is küzdeni értük.
– De élvezi ezt a brandépítést?
– Persze, bennem van a kutyavér. Szeretek sok ember előtt fellépni, jó látni, hogy az irodalom örömet szerez. Két éve jártam utoljára Erdélyben, sok helyütt találkoztam diákokkal, felnőttekkel, idősekkel, mindenki máshonnan ismert engem. 
– Itt is volt ilyen néző akkor, aki a Fábry-show-ban látta…
– Jó, ha ki tudunk lépni a nagyközönség elé, és jó néha hazaérkezni abba a szakmai közegbe, ahonnan én is kiindultam. Legutóbbi marosvásárhelyi estemen, mikor már több népes közönségtalálkozón túl voltam, úgy jött ki a lépés, hogy nagyon magas lett az egy négyzetméterre eső irodalmárok száma: KAF, Balázs Imre József, Demény Péter, Csordás Gábor, Horváth Péter, Potozky László. Jólesett igazán elmélyült, megszállott irodalmárokkal is osztozni az írott szó örömében. 
Esernyő és egy varrógép a boncasztalon
– Sokat dolgozott azon, hogy közel hozza az irodalmat, marketinges eszközökkel is akár. Miért fontos ez? 
– Az irodalom, akármilyen kifinomult is, mindig az életről szól. Ott van, mondjuk a szürrealista meghatározás: szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon. Hű milyen elvont, dobd el az agyad! De ha belegondolunk, zömmel kétféle ember találkozik egy boncasztal környékén: orvos és halott. Mire képes egy halott? Hát legfeljebb kinyílik meg becsukódik, akár… az esernyő! Az orvos pedig bevarrja, mint… egy varrógép. Milyen logikus ez az elvarázsolt kép valójában! És ez még csak egyetlen értelmezés… Ha az irodalmi szöveget nem kezdjük el faggatni, kapuin kívül rekedünk. Szépen rászoktatnak a közoktatásban, hogy bemagoljunk életrajzokat, elméleteket, definíciókat! Pedig sokkal fontosabb, hogy egy szöveggel beszélő viszonyban álljunk. Zelk Zoltán mondta egyszer József Attilának, hogy ezt a két sort egyszerűen nem érti: „szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra”. Felröhögött Attila, előhúzott egy rézpénzt a zsebéből, megpörgette a napfényben és visszatette. Még Zelk, aki remek költő, is visszarettent a legkézenfekvőbb olvasattól. Rontsunk rá nyugodtan a szövegre, legyünk elefántok a porcelánboltban, erre való az irodalom.
– Milyen kérdések foglalkoztatják mostanság, amikor ennyire furcsa időket élünk?
– A közéletben rengeteg az epehányás, a gyűlölködés, ám a szolidaritás szép történetei is előjönnek időnként. Ennél jobbat író ember számára keresni sem lehet, olyan, mint egy Shakespeare-dráma. A legaljasabb, legmocskosabb és a legszebb, legkülönlegesebb kavarog együtt. Mindig sírunk, miért nem élünk inkább Svájcban, de egy biztos: ebből a vulkanikusan izzó hangulatból remekül lehet dolgozni. 
Szereljük ki az irodalmat kis adagokba
– Soha nem írtak, olvastak olyan sokan, mint ma, mégis siratják az irodalmat. Saját gyerekeinek sikerült-e átadni az olvasás iránti szeretetet?
– Nem akartam munkatábort létesíteni idehaza, hogy akkor is olvassanak, ha beledöglenek. Vegyes tehát a kép, Margit lányomat le se lehet vakarni a könyvekről, mások viszont kevésbé megszállottak, válogatósak vagy egyáltalán nem ez izgatja őket. Mindenesetre az irodalom nyitott ajtó előttük, időnként eljönnek kreatívírás-tanfolyamomra, és a kapolcsi Kaláka Versudvar-stábját is ők alkotják. Úgyhogy irodalommérgezési tünetek akadnak bőven. Amúgy pedig tényleg sokan írnak, olvasnak manapság. Sajnos egyfajta irodalmár gőgből hajlamosak vagyunk eltanácsolni az írástól azokat, akiket reménytelen esetnek érzünk, pedig érdemesebb lenne a fejlesztésükkel foglalkozni. Olyat még nem hallottam, hogy egy futóedző megtiltaná a futást valakinek, és helyette sört, chipset, meccsnézést javasolna. Hiszen élettanilag remek dolog a futás is, az írás is. Nem biztos, hogy jó nézni, ahogy ő fut, nem biztos, hogy jó olvasni azt, amit ő ír, de lehetőséget kell adni a továbblépésre, ezért is foglalkozom kreatívírás-tanítással. És bizony, ha nem olvassák elegen a Háború és békét, de annál többen blogbejegyzéseket, akkor szereljük ki az irodalmat olyan kis adagokba, ahogy az emberek hajlamosak fogyasztani. Ha sok jó szöveg kering a neten, az nem nagy baj.
– Erdélybe ez alkalommal a Zenés emberszabás műsort hozták el, ez egy megjelenés előtt álló verseskötethez kapcsolódik. Milyen is az emberszabás?
– Mindig nagyon érdekeltek az emberek. Ha sorban állunk a feleségemmel a postán, kifele jövet kifogyhatatlan vagyok a megfigyelésekből: láttad a pasast, akinek ferdén állt a szája, és azt a nőt, vajon mi lehetett a szatyrában… Ő pedig nem érti, miről beszélek, hiszen csak a postán állt sorba. Én viszont az embertani intézetben végeztem kutatásokat. Mindig izgatott, miben lehet megfogni valakinek a karakterét, amitől olyan, amilyen. Weöres szerint minden emberben ott van egy szent és egy tömeggyilkos, hozzátenném: meg a kettő közötti teljes paletta. Az író ember folyamatosan elevenen tartja magában az összes árnyalatot, azokkal dolgozik.
– Lemerül néha az akkumulátor? Mivel töltődik fel?
– Vannak dolgok, amik lelkesítenek, család, filmek, irodalom, sport. Meg persze az is jó, hogy a hobbimból élek. Szophoklész mondta, sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. A görög nyelvben az a melléknév nemcsak a csodálatost, hanem a borzalmast is jelenti. Sok van, mi borzalmas, de az embernél nincs semmi borzalmasabb, sok van, mi izgalmas, sok van, mi felemelő, sok van, mi unalmas… Folyton figyelek, mindig van bennem egyfajta nyugtalanság, amit az élet hullámzása kelt.
Gy. Turoczki Emese Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Áll a bál az RMDSZ-es sajtónál
Petíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője.
Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont.
A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak.
Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs.
Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg".
Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését.
Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista.
„Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston.
Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó.
Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója.
Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál.
A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről.
Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa
Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz.
Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs
kronika.ro

Aláírásgyűjtés indult az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Aláísgyűjtést indított Demény Péter író, publicista az Erdélyi Riport január elsejei hatállyal történt megszüntetése ellen. A petíció, amelyet eddig 317-en írtak alá, azt szeretné elérni, hogy a Progress Kiadó gondolja át azt a döntését, mely az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezetett. "Ezen az online felületen véleményünk szerint (és minden ellenkező híreszteléssel szemben) kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg. Az ott (be)dolgozó újságírók (Szűcs László, Simon Judit, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Tasnádi-Sáhy Péter, Ady András stb.) minden műfajban alkottak, a glosszától a tudósításig, a riporttól a jegyzetig, az interjútól a tárcáig sok mindent olvashattunk a portálon. Ráadásul az újságírók mindenre figyeltek, a kül- és belpolitikától az irodalomig, a színháztól a menekültkérdésig. Kezdeményezésünknek szociális célja is van. Az erdélyi magyar újságírók nem tartoznak a szakma társadalmilag és gazdaságilag megbecsült rétegéhez. Ha a kiadó megszünteti az Erdélyi Riportot, azzal nemcsak azt üzeni, hogy az erdélyi nyilvánosságnak egyre inkább be kell érnie egy szűkített szemhatárú sajtóval, hanem azt is, hogy az újságírók bármikor (akár karácsony előtt), minden emberi szempont dacára szélnek ereszthetők" - áll a petícióban. Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Az Erdélyi Riport szerkesztősége ezt december 30-án egy közleményben, hozta nyilvánosságra, amelyben azt is közölték, hogy a szerkesztőség önerőből folytatni szeretné a munkát. A kiadó egyébként szintén január elsejétől megvált az általuk kiadott másik sajtótermék, a maszol.ro a Vélemény rovatának több szerzőjétől is - köztük a rovatvezető Ágoston Hugótól is, akinek levele itt olvasható. (hírszerk.)
Kedves kollégák!
Tudatom veletek, hogy mától nem vagyok a Maszol munkatársa, vezető publicistája, rovatvezetője, miután a Kiadó (a Progress Alapítvány) nem újítja meg a szerződésemet.
December 19-én, hétfőn Debreczeni Hajnal kiadóigazgató (a Maszol impresszumában nem szerepel) telefonon közölte, hogy „köszöni a munkámat”, említett „gazdasági okokat” is; másnap Cseke Péter főszerkesztő elárulta, hogy a döntés már régen megszületett.
Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől.
Sajnálom, hogy nem mindig sikerült megvédenem a szerzőimet. Nem szolgál mentségemre a bánásmód: a Vélemény rovat cikkei nem kerülnek fel a Facebookra, minősíthetetlen kommentek, becsületsértő trollkodások jelentek meg és maradtak tendenciózusan az oldalon a jegyzetek alatt, nem egyszer a védekezés lehetősége nélkül. (Alighanem példátlan, hogy egy rovatvezetőt letiltanak a kommenteléstől a saját lapjában. És az is, hogy nincs beleszólása szerzőinek honorálásába.)
Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan. Ezeket a főszerkesztő által tolmácsolt igényeket olyankor adtam tovább a szerzőknek, amikor nem ellenkeztek a szakmai és erkölcsi megfontolásaimmal. Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította. Legjobban azonban természetesen az viselt meg, amikor megszerkesztett és közlésre leadott jegyzetek nem jelentek meg, még ha ez nem gyakran fordult is elő.
Nem kell részleteznem, hiszen nálatok jobb tanúim nincsenek, de nyomatékosítom: én magam egyetlen cikket sem vétóztam meg, és mindegyik letiltott anyag esetében jeleztem, hogy amennyire egyetértek a szemléletével, mondanivalójával, annyira nem értek egyet cenzurális leállításával. Ezért is telt a pohár, gyűltek ellenem a panaszok, bár leginkább persze az írásaimat érte kifogás.
Nem csak a lelki szemeimmel láttam, hogy némelyek hajlamosak lennének engem mint rovatvezetőt (is) cenzúrázással vádolni. Aki ilyesmit tesz, akár célzás formájában vagy egy kalap alá véve engem a Kiadóval és a főszerkesztővel, számíthat határozott válaszomra.
Részben azért is folytattam a munkát, mert fontosnak tartottam, hogy a kampány alatt ne okozzunk zavart, ne tereljük el a figyelmet érdekképviseletünk céljairól, tudatosítsuk, hogy a közösség érdekei fontosabbak a belső vitáknál, hatalmi villongásoknál, nemzedéki konfliktusoknál, személyes kicsinyességnél, elvtelenségnél. Két hetet pedig azért vártam ezzel a levéllel, noha eltávolításom már biztos volt, hogy a rovat hátralevő anyagai tudjanak zavartalanul megjelenni, és hogy ne rontsam el az év végi ünnepeinket. Az utóbbi három napban a főszerkesztő és az új vezető publicista, rovatvezető levelei alaposan lecsökkentették tájékoztatóm „hírértékét”, mégis kivártam, időt adva magamnak is a gondolkodásra, tájékozódásra, tisztázó beszélgetésekre.
Kétlem, hogy az RMDSZ-ről írott, gyakran útszéli módon kommentált cikkeink miatt kellett meneszteni minket – korábbi reakciók a legmagasabb szinteken, majd az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány antidemokratikus politikájának, legfőképpen lélekölő gyűlöletkampányának és a sajtóval való bánásmódjának, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata volt az ok. (Ezt illetően egyetértek a bukaresti rádióban elhangzott interjú kijelentéseivel: http://www.bukarestiradio.ro/2016/12/19/a-het-hirei-2016-december-16.)
Máris túl sokat magyaráztam, mindnyájan tudjuk, valójában miről van szó. Szükség esetén egyéb részletekkel, dokumentumokkal, levelekkel is visszatérek, alább elolvashatjátok az üggyel kapcsolatos levélváltást. Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek (derűs vezetői szóhasználattal: „a publicisták kicserélése”, értitek ugye az utalást a nyilvánosházra...) a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetésérőltájékoztató cikkértékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)
Külön kifejezem a hálámat azoknak a munkatársaknak, akikkel az Új Magyar Szó kezdeteitől együtt csináltuk a rovatot, a maga nemében a legjobbat az erdélyi sajtóban. A folytatás természetesen mindenkinek személyes ügye – szabad emberek vagyunk, szabad lelkiismerettel.
Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-nek vissza kell nyernie belső pluralizmusát, egyensúlyát és függetlenségét, sajtónknak pedig a pártatlanságát és közszolgálatiságát, amit az Új Magyar Szó és a maszol.ro portál Vélemény rovata mindvégig becsülettel érvényesített.
Kívánok mindnyájatoknak boldog, nyugodt új évet!
Barátsággal, köszönettel,
Hugó
Transindex.ro

Van vagy lincs?
Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?
Elsősorban azért, mert újságíró vagyok, abból élek, hogy tájékoztatok, véleményt mondok, hogy a médiafogyasztót eligazítsam a világban – azt mondják, ez a média szerepe, értelme, s hiszem, hogy ez fontos. Szóval, újságíróként mindentől, ami a szólásszabadság korlátozását érinti, kigyullad a képzeletbeli vészjelző lámpa a valóságos fejemben. Ilyen volt az az eset is, amikor megtudtam: január elsejétől a kiadó megszűnteti az Erdélyi Riport (korábban nyomtatásban is megjelent hetilapból eddig megmaradt) internetes portált. Hogy lehet ez? Kérdeztem naivan, s nem értettem, mi olyan drága egy internetes portálban, ahol – amint azóta kiderült – egyetlen alkalmazott dolgozott, mindenki más csak cikkdíjat kapott, hogy gazdasági okokra hivatkozva szüntették meg.
Itt jön a másodsorban: azért érdekel a sajtó és az újságíró szabadsága, mert a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tagjaként azt is feladatomnak tekintem, hogy a kollégáimmal szolidaritást vállaljak.
S ha ma ők veszítik el a közlés lehetőségét, nekem illene tennem valamit, legalább hümmögjek hangosabban, mert ha holnap tőlem vonják meg a lehetőséget, talán ők is tesznek majd értem valamit, talán ők is hümmögnek majd egyet.
S akkor a harmadsorban. Három és fél éve a MÚRE elnökeként azt is dolgomnak tekintem, hogy a médiát érintő folyamatokat kövessem, értsem, terjesszem. Nem azért, mert a MÚRE mindent meg tudna oldani. Sokkal inkább azért, mert szükségesnek tartom a szakmai fórum létét és működtetését, azt, hogy időnként keretet és alkalmat adjon találkozásokra, beszélgetésekre. Mert ha megoldani nem is tudunk mindent az egyesületben, és nem is tudunk minden szakmabelit megvédeni (hogy miért nem lehetünk szakszervezet, azt talán máskor), fontos, hogy megvitassuk a kialakult médiahelyzetet, alkalmat adva az érvelésekre, vélemények ütköztetésére.
Egy ilyen találkozót sikerült megszervezni úgy 10 nap alatt az elmúlt hétre, sokak által diagnosztizáltan lincshangulat közepette. Az elvárás hatalmas volt, az érdeklődés mérsékelt, de talán nagyobb, mint egy tudományos konferencián, a meghívottak hol mérsékeltek, hol radikálisak, a hozzászólók hol visszafogottan gonoszak, hol elfogultan hangosak.
Főszerkesztőket, vezető vagy felelős szerkesztőket és (egyszerűen) szerkesztőket hívtunk meg a beszélgetésre, amelyhez a keretet és a helyszínt a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottsága (MTA-KAB) által idén is megszervezett Erdélyi médiajelentés (2017) című tudományos konferencia biztosította. Első körben a meghívottak fejtették ki álláspontjukat a címben foglalt szabadságokról, majd kérdésekre válaszoltak. A végén pedig, amint várható volt, a hozzászólók egymás gondolataihoz szóltak hozzá, emlegetve például a hazai politikusok kommunikációs készségeit is. Nem teljes beszámoló következik.
Újvári Ildikó, a Szabadság főszerkesztője hangsúlyozta: lapjuk kerüli a szenzációhajhászást, és elsődleges szempontnak tartják az olvasók hiteles tájékoztatását. Szerinte ma már lehet írni bármiről, illetve mindenről lehet amiről szabad, mert ugyanakkor fontos a törvény betartása. Megfogalmazott dilemmái közül most csak egy: mit kezdünk a féligazságokkal?
Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője szerint, egyre aggasztóbb a nyomtatott lapok helyzete, mert nehéz a terméket eljuttatni az olvasókhoz. Ugyanő mondta: „aki erre a pályára áll be, néhány illúzióval le kell számoljon”. S azon is tanakodott kicsit, mi van akkor, ha valaki azért mond el bizalmasan valamit, mert közöltetni akarja?
Cseke Péter, a Maszol.ro portál főszerkesztője kifejtette: bár közjogi értelemben a sajtószabadság garantált, az újságírókat nem védi az alkotmány, mert más törvények felülírják. Igaz, az állam nem szólhat bele, mi alapján vesznek fel vagy dobnak ki újságírókat. Mégis, szerinte az újságírónak három lehetősége van: más pályát választ, az irányultsága alapján választ lapot (és kiadót) vagy másvéleményű lapnál próbál fennmaradni. Nem egyszerű a döntés.
Balázsi-Pál Előd, a Transindex.ro portál főszerkesztője azt mondta, számára is kérdés, hogy mennyire tud működni a romániai magyar média piaci alapon. Kifejtette: a pályázatok rendszere átláthatatlan, egyeseknél vállalt, látszik, másoknál nem nyilvánvaló a támogatás – vagyis szerinte a romániai magyar média nem önfenntartó, ami függőséget okoz. Ugyanakkor kifejtette: a többpártrendszer (több hazai magyar párt megjelenése) paradigmaváltást eredményezett. (Erre később visszatérve, eggyel alább megszólalónk azt mondta: szerinte nincs hazai magyar többpártrendszer.)
Fall Sándor, a Főtér.ro szemleportál szerkesztője elmondta: náluk teljes a véleményszabadság, 3 év alatt meg sem próbálták befolyásolni. Fő céljuk, hogy ne hazudjanak, viszont a tartalom ne legyen unalmas, tetsszen az olvasónak. Utóbb kiderült: sokunkban megfogalmazódott a kérdés, hogy média-e az, amit a portálon „csinálnak”, ha már jellemzően kevés közte a saját tartalom.
A nap poénja szerintem Szűcs László szájából hangzott el: „soha nem voltam olyan szabad, mint ebben az egy hónapban” – mondta a megszüntetett Erdélyi Riport (ha van ilyen szó) munkafogyottá vált főszerkesztője. Szerinte torz médiapiaci viszonyok között élünk, és a lapok 90%-a „bebukna” valós versenyben. Úgy vélte, a támogatáspolitika nem működik jól, az öncenzúra viszont igen... Emellett, fájlalta a hazai médiában a szakmai színvonal egyenetlenségét, a nyelvi silányságot, és kiemelte a továbbképzés szükségességét, különösen a helyi rádiók és lapok esetében. A százalékokra reflektálva: gyors és nem reprezentatív helyszíni (kézfelemeléssel végzett) felmérés alapján kijelentem: a teremben lévők mintegy harmadának van valamilyen médiatartalomra előfizetése, egyeseknek többre, de ez biztosan nem elég a média fenntartásához. Eltartásához.
S akkor a vita. Legfájdalmasabb számomra az volt, hogy ennyi fő- és vezető szerkesztő körében hallottam többször is a kijelentést: a kiadónak joga van megszüntetni a lapot.
Megjegyzés. Nyilván, mindenki az Erdélyi Riport kiadójára gondolt abban a pillanatban. Nos, a Progress Alapítvány képviselője, Nagy Debreczeni Hajnal elfogadta a meghívást a tanácskozásra, majd, tekintettel arra, hogy az asztal körül kizárólag újságíróként dolgozók ültek, javasolta: egy következő kerekasztal-beszélgetésen a kiadókat hívjuk össze, s akkor ő is szívesen részt vesz a beszélgetésen, most viszont inkább legyen jelen a Maszol főszerkesztője. Mert ez a kiadványuk megmaradt – teszem hozzá már én.
S vissza a megszüntetéshez. Ami nem hangzott el: a kiadó megteheti, hogy megszünteti a lapot, de ez nem szerencsés. Csakúgy, mint az, hogy a mecénások (amint Demény Péter kifejtette), megtehetnék, mégsem teszik meg, hogy támogassák például a médiát (de általában a kultúrát sem).
Elhangzott viszont, hogy lehet projekteket benyújtani, pályázni, abból fenntartani sajtótermékeket, s ez a feltétlen függetlenség záloga. Ez biztosan működhet, s Erdélyben látszólag működik is: ez az Átlátszó Erdély nevű blog. Másról még nem tudunk, hiszen a volt Erdélyi Riport csapata nevét Erportra változtatva blogfelületen publikál ugyan, de egyelőre vállaltan társadalmi munkában írnak a szerzők, azaz: senki nem fizet nekik. Vannak kétségeim, hogy működne-e szerkesztőséggel, folyamatosan és pusztán csak pályázatokból a média, de alig várom, hogy kétségeimet valaki eloszlassa.
Ilyesmikről szólt tehát a pénteki beszélgetés, amelynek végén Szilágyi N. Sándor professzor összefoglalta: „A probléma azonosításáig még csak-csak eljutunk, de utána mintha megrántanánk a vállunkat: de hát, mit csináljunk? Ez van!” Szóval, a sajtó helyzetét – amint várható volt – nem oldottuk meg együltünkben. Meggyőződésem, hogy nem is vagyunk elegek mi, újságírók ahhoz a reformhoz, amelyet többen áhítanak: széles körű társadalmi vitán kellene keresztül esnie annak a javaslatnak is, amely – hogy saját szakmámnál maradjak – például a sajtófinanszírozásokat átláthatóvá tenné, főleg azért mert nem csak a sajtóról, de a kultúra minden ágáról szó van, az egész erdélyi magyar közéletet szeretnék átalakítani a reformerek.
S ha már ennyi idő után írok a találkozóról, ejtsek szót azokról a kérdésekről és véleményekről is, amelyekkel azóta kerestek meg, vagy amelyek azóta fogalmazódtak meg bennem.
Nem volt értelme az egésznek. Azért, mert nagyon sokakat nem is érdekel mások véleménye, meglátása, szempontrendszere erről a témáról (sem), nem is azért jöttek oda, hogy meghallgassák. Többek meglátása szerint, voltak, akik azért jöttek el, hátha megtalálják A Bűnöst, azt, aki egyszemélyben okolható mindenért, ami a sajtóban, sőt, még azon is túl történik jelenleg – s netán azért is, ami elvezetett idáig politikumot, sajtót, közéletet. Állítom: ha más nem, az is eredmény, hogy akik eljöttek, ott a helyszínen elkezdtünk virtuális pofozkodás és egymás vádolása helyett: valóban beszélgetni.
Elfogadunk féligazságokat. Ezt az tükrözi legjobban – s ezt tekintsük az én hibámnak is moderátorként – hogy elmondtuk: a kiadó megteheti, hogy bezár egy lapot, de nem mondtuk el, hogy ettől ez még nincs rendben. Nem mondtuk el, hogy az újságíró száját ma már távolról sem képzelheti befogni az, aki felmond neki, bármilyen indokkal. A beszélgetés után odajött hozzám egy kolléga, s azt mondta: ő megélt baráti és ellenséges kiadót is már egy lap vezető újságírójaként, és az a véleménye, hogy a kiadó igazán a főszerkesztő megválasztásával kellene irányvonalat szabjon a lapnak. Kár, hogy nem előtte mondta el, mert megkérdeztem volna erről is a felelős, vezető és főszerkesztőket. Talán majd legközelebb.
Szó esett itt fennebb blogokról. Nem én találtam ki, de szeretem a hasonlatot: ahogyan nem minden sajtótermék, ami publikációként a nyomdát elhagyja, nem egyértelmű az sem, hogy minden médiatermék volna, amit az interneten közzétesznek. Vagyis: a blogot, amely alkalmanként frissül, annak függvényében, hogy milyen hatások érik a szerzőt és mennyi ideje van írni, amely elsősorban nem tájékoztat, hanem véleményt mond, nehezen tekintem teljes médiaterméknek, akkor is, ha újságíró vezeti azt az internetes naplót.
Hasonlóképpen, amit a közösségi médiában elmondunk, az csak abban különbözik a beszélgetéstől vagy a falusi kisdobos munkájától, hogy nem is kell hozzá egymás szemébe nézni (sem egymás fülébe dobolni), s ezért sokan sokkal többet engednek meg magunknak. Attól, hogy sokan olvassák, még nem lesz média (azt úgyis egyre kevesebben olvassák), és attól, hogy kevesen lájkolják, nem kell elkeseredni, mert a tanácskozáson is elhangzott, hogy sokan, főnökeiktől félve, nem merik megnyomni a gombot, csak privát üzenetben gratulálnak – ha meg merik tenni egyáltalán. Azóta két kolléga köszönte meg, hogy a Facebookon zajló megvitatásokról szót ejtettem, nyilván, mindketten azért, mert nem hisznek a virtuális közösségi közösségekben. Én sem feltétel nélkül. Alkalmasnak tartom sok mindenre a közösségi médiát, a beszélgetés élő video közvetítése is mutatja, hogy használjuk, amire lehet, s amikor kell. De nem hiszem, hogy valaha valós érzelmeket tudunk átadni és valós beszélgetést tudunk folytatni azáltal, hogy egymás LCD-jébe nézünk. (Vagy egymás webkamerájába?)
S akkor hogyan tovább?
A történet folytatódik. Folytatódnia kell, mert valóban nagy változások előtt áll a média koncepciója. Divat azt mondani: paradigmaváltás előtt állunk. Pontosabban nem előtte, hanem benne állunk a közepében, már ebben a pillanatban. Példának azt szoktam felhozni, hogy már az sem egyértelmű, hogy elválasztható volna a média írott és audiovizuális része, hiszen rádiószerkesztőként például az elhangzott műsorok részleteit vagy egészét átszerkesztjük webes felületre, és bár felhasználjuk a hangfelvételt is, a végeredmény sokkal közelebb áll az írotthoz, mint az audiovizuálishoz. De mondhatnám azt a példát is, hogy a blogger/vlogger napi rendszerességgel is közölhet, szinte mintha újságot írna, kutatások mutatják, hogy népszerűségük egyre nagyobb, mégsem egyértelmű, hogy ez „újságírás” (mass-média), mert hiányzik a klasszikus meghatározás szerinti gazdasági célú közzététel. Igen – mondhatnák – de mit tegyünk azokkal, akik már bizony reklámoznak is az oldalukon, s ebből keresethez jutnak? A választ nem tudom, de erről is folynak vitáink.
Sokszor elmondtam: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nem tud mindent megoldani. De részt kíván vállalni mindannak megoldásából, ami az újságírókat, a médiát érinti. Legyen az etikai (ön)szabályozás, hatósági médiaszabályozás módosítása (urambocsá, akár a médiafogyasztó érdekében), szakmai képzés és továbbképzés, újságírói pótnyugdíj, az újságírók státusának meghatározása – és még sorolhatnám. S mindezt a munkát könnyebb akkor végezni, amikor vannak támogatók. S most elsősorban nem azokra gondolok, akik az anyagi keretet adják a pályázatokon. Ők is fontosak, de sokkal fontosabbak azok – belső tagok vagy külső partnerek – akik hajlandók velünk együtt kidolgozni olyan tervezeteket, amelyek jobbá teszik a valóságot, szabadabbá a sajtót.
S hogy miért került a címbe a lincs? Hát, az elején sugalltam: biztosan nem azért, mert mostanában olyan hangulat nincs.
Rácz Éva
(A szerző a MÚRE elnöke,
a Kolozsvári Rádió szerkesztője)
Szabadság (Kolozsvár)

Új honlapon folytatják a volt riportosok
Új online felületen, az Erport.ro honlapon folytatja munkáját a decemberben megszüntetett Erdélyi Riport szerkesztősége, amely hétfőn közleményben jelezte, hogy közösségi finanszírozással kívánják megteremteni a „sajtóműhely működésének anyagi feltételeit".
Szűcs László, az Erport.ro szerkesztője – aki 2002-ben részt vett az Erdélyi Riport hetilap megalapításában, majd az online lap főszerkesztőjeként tevékenykedett – a Krónikának úgy nyilatkozott: tiszta lappal indulnak abban az értelemben, hogy a portál új néven és új rovatokkal jelentkezik, de a csapat megmaradt, illetve tematikailag és minőségileg ugyanazt a munkát szeretnék folytatni. Időközben új szerzők is csatlakoztak hozzájuk, például Demény Péter, a (szintén a Progress Alapítvány által kiadott) Maszol.ro portál korábbi publicistája is publikál az Erport.ro-n.
Szűcs Lászlótól megtudtuk, az Erdélyi Riportot kiadó, az RMDSZ által működtetett kolozsvári Progress Alapítvánnyal azóta sem egyeztettek, hogy a kiadó korábban közölte, tárgyalnak a lehetséges folytatásról a szerkesztőséggel. Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress elnöke még januárban úgy nyilatkozott, megvizsgálják annak a lehetőségét, hogy „milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében". „Nem tárgyaltunk, nem is volt miről tárgyalni. Semmilyen kapcsolatunk nincs a kiadóval" – fogalmazott Szűcs.
A nagyváradi újságíró arra is kitért: már akkor tudta, hogy nem ideiglenes felfüggesztésről van szó, ahogyan azt a kiadó sugallta. Korábban a szerkesztőség azt kérte, hogy a Progress Alapítvány jelképes összegért adja el nekik a hetilapból portállá alakult lap jogait, azonban erre sem került sor. Szűcs rámutatott: az alapítvány tulajdonát képező leltári tárgyakat, például a szolgálati telefonokat átadták a kiadónak, és az archívum is az Erdélyiriport.ro oldalon marad.
Szűcs László azt is elmondta: kizárólag közösségi támogatással működtetik az új portált, más anyagi háttér nincs. A lehetséges anyagi forrásokról ugyan folytattak tárgyalásokat, de nem akartak olyan feltételeket elfogadni, amelyek befolyásolnák az újságírói munkát. „Szeretnénk transzparensen működtetni az oldalt" – hangsúlyozta a szerkesztő. A szerkesztőség közleménye szerint az Erport.ro portált a nagyváradi – egyebek mellett könyvkiadással, kulturális rendezvények szervezésével foglalkozó – Holnap Kulturális Egyesület adja ki. A portál működését bárki támogathatja tetszőleges összeggel, a bankszámlaszámok elérhetők az Erport.ro honlapon.
Az ügyben Nagy-Debreczeni Hajnalt, az RMDSZ által működtetett szervezet elnökét is megkerestük. Kérdésünkre, hogy a Progress Alapítványnak mik a tervei az Erdélyi Riport portállal, kívánja-e újraindítani a jövőben az online felületet, annyit mondott: erről a kérdésről jelen pillanatban nem kíván nyilatkozni.
Mint ismeretes, az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. A szerkesztőség egyhangúlag úgy döntött, hogy nem hagyják abba a munkát, mostanáig egy blogfelületen közölték írásaikat.
Kőrössy Andrea, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Verstől a rajzig és fordítva
Vers és grafika párbeszéde tette különlegessé Eperjesi Noémi egyéni kiállításának megnyitóját a marosvásárhelyi Bernády Házban. Líra és rajz egybefonódása nem rendhagyó jelenség, a két műfaj gyakran egymásra talál. Közösen összetettebb, nagyobb a hatásuk, a könyvkiadók ennek tudatában szoktak felkérni képzőművészeket a közölt költemények illusztrálására, a kötetek vizuális gazdagítására. Gyakran maguk a festők, grafikusok fedeznek fel, kedvelnek meg egy költői világot, és felkérés nélkül, belső indíttatásra adják hozzá saját víziójukat. Az sokkal ritkább, hogy fordítva alakuljanak a dolgok, költőt ihlessenek versírásra képek. Főleg ha nem klasszikus nagyságok, befutott kortárs kiválóságok műveiről van szó. Itt most ez történt. A fiatal művésznő első vásárhelyi tárlatán két jeles költő, Markó Béla és Demény Péter kimondottan erre az alkalomra, a kiállított munkákhoz kapcsolódva írt és olvasott föl verseket. Ezzel nem csak a jelenlegi alkotásokat méltatták, azt is jelezték, bíznak abban, hogy a Vásárhelyre telepedett művészpedagógus későbbiekben befutandó pályája is sikeres lesz. 
Hogy a férj, Demény Péter lírába öntötte művész társához fűződő érzéseit, reményeit, a lehető legtermészetesebb. Már két könyv is tanúsítja közös életük, alkotói együttműködésük ihlető erejét, szépségét. A Lélekkabátról ilyen értelemben szóltunk is a Múzsában eléggé részletesen. De az, hogy a képzőművészetek régi hódolója, Markó Béla, akit időről időre remekművek hoznak lázba, most úgy érezte, Eperjesi Noémi kiállítása is verses méltatásra érdemes, külön kitüntetés. Főleg a Lélekkabát grafikai lapjai váltották ki az elismerését, ezek a szecessziós bőséggel és versszerű képzettársításokkal telített fekete-fehér látomások, amelyek hiánytalanul ott láthatók a tárlaton. Ha elidőzünk e kisméretű, különös grafikák előtt, és szabadjára engedjük fantáziánkat, a művésznő lelki hullámzásait, örömeit, bánatait, kételyeit és bizonyosságait, vágyait és veszteségeit is észrevehetjük. És persze a játékos könnyedség sem kerüli el a figyelmünket, ami egyébként a tárlat egészére is jellemző. És jó adag irónia és groteszk is vegyül a rajzokba.
A színes képek viszont mesevilágba röpítenek. Történeteket is beleálmodhatunk az Eperjesi Noémi festette tájba, és ezek mindig jól végződnek. Hősei boldogok, vidámak, sugároznak az életörömtől. A munkákat uraló derűs, optimista tónusok is arra vallanak, hogy alkotójuk jó passzban van, jól érzi magát a saját bőrében. Tanárként is lendületes, lelkesedését a tanítványaira is képes áttestálni. És arra is jut energiáiból, hogy otthonuk falait „noémissá” dekorálja. Tájélményt nyilván az alkotótáborokban lehet töményen szerezni, kiélni. Régebb erre gyakrabban volt lehetősége, utóbb ritkultak ezek az alkalmak, de tavaly ősszel töretlen kedvvel rajzolt, festett a nagyenyedi nemzetközi művésztelepen. Egykori mentora, tanára, Szabó Vilmos, aki gyermek- és diákkora színhelyén, Zilahon irányította a vizuális művészetek terére, majd az egyetemi tanulmányait is nyomon követte, örülhetne, ha láthatná a mostani bemutatkozást. Ő Marosvásárhelyen végezte a művészeti középiskolát, egy évtizede, nem sokkal halála előtt éppen itt, a Bernády Házban volt nagy sikerű kiállítása. Biztos örömmel fedezné fel, hogy tanítványára milyen jótékony, termékenyítő hatással volt az új környezet, a szecesszió lépten-nyomon szembeötlő vásárhelyi jelenléte. Alkotásainak dús dekorativitása, motívumrendszerének indás, tulipános, art nouveau-s kiteljesedése is sejteti, Eperjesi Noémi gyorsan szervesül az itteni közösségbe.
Az internet, facebookos jelentkezései révén eddig is sokan bepillanthattak abba, amit csinál, ami mindennapjait meghatározza. A közösségi háló azonban bizonyos dolgokban megtévesztő is lehet. A tárlatlátogatók közül többen meglepődtek, arra számítottak, hogy méretesebb képekkel találkozhatnak a kiállításon. A művésznő olyanokat is festett olajjal, akrillal, pasztellkrétával. Azok egy későbbi tárlaton kerülhetnek majd közönség elé valamikor. De most ne azt kémleljük, mit hoz a jövő. Grafikái, amelyeken napi foglalatosságainak bármelyik jelentéktelen, prózai kelléke varázsos főszereplővé léphet elő, festményei, amelyek mórikáló, szép szemű cicákkal testesítenek meg emberi tulajdonságokat, mélyen a mában gyökereznek. 
És még valamit illene hangsúlyozni: aki a macskákat szereti, rossz ember nem lehet. Na, azért!
N. M. K.
 
Népújság (Marosvásárhely)

Demény Péter nehezményezi, hogy nem válaszolt a Progress az ER megszüntetése ellen indított petícióra
Egy levelet juttatott el szerkesztőségünknek Demény Péter, az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indított petíció kezdeményezője. Az író-publicista beszámol róla: február elsején lezárult az aláírásgyűjtés, a petíciót egy hónap alatt 875-en írták alá. A petícióban azt kérték az Erdélyi Riportot kiadó Progress Alapítványtól, hogy gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetésére vonatkozó döntését, és álljon el ettől a szándékától. Demény Péter a petíciót egy levél kíséretében elküldte a kiadónak. A levélben azt írta, mivel az azóta eltelt időszakban megjelent nyilatkozatokból úgy értették, hogy valójában nem az Erdélyi Riport végleges megszüntetéséről, hanem csak megjelenésének időleges felfüggesztéséről volt szó, tájékoztatást kérnek arról, hogy a Progress Alapítványnak mi a további szándéka, és mikorra számíthatnak a portál újraindítására. Demény nehezményezi, hogy megkeresésére nem érkezett válasz, és úgy véli, ebből arra lehet következtetni, hogy az Erdélyi Riport tényleg megszűnt, vagy hogy az alapítvány nem szeretne nyilvánosan kommunikálni a terveiről. Utóbbi lehetőséget szintén különösnek és fájdalmasnak tartja. (hírszerk.)
Transindex.ro

Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz erdélyi magyar értelmiségi kéri a „lex CEU" visszavonását
Száz erdélyi magyar oktató, kutató, véleményformáló írta alá azt a levelet, amelyben a magyarországi felsőoktatási törvény tervezett módosításának visszavonására szólítják a budapesti kormányt. Szerintük ellehetetlenedhet a Közép-Európai Egyetem (CEU) budapesti működése.
A nemzetközileg elismert tudás érték Erdélyben című levél címzettje Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője. Az aláírók emlékeztetnek, hogy az előző évszázadokban számos fiatal diák megfordult nyugati egyetemeken, és tért haza Erdélybe tudásban, lélekben gazdagodva, jelentős mértékben hozzájárulva a magyar tudományosság fellendüléséhez; de erdélyiségünk, illetve magyarságunk megőrzéséhez, megmaradásához is.
Megemlítik, hogy az 1990-es rendszerváltást követő időkben a budapesti Közép-Európai Egyetemről (CEU) hazatérő fiatalok hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. A száz értelmiségi szerint különösen a társadalomtudományi szakok képviselői profitálhattak sokat ennek az intézménynek a létéből; elsősorban azok, akik diákjai voltak, vagy doktori címet szereztek ott.
„De sokan mások is: akik konferenciákon, nyári egyetemeken, tanterv-fejlesztési vagy más posztgraduális képzéseken vettek részt. A páratlan könyvtárának olvasóiként is elmondhatjuk, hogy a Közép-Európai Egyetem szakmai fejlődésük igen fontos állomását jelentette. A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélben.
Az erdélyi értelmiségiek szerint a magyar kormánynak a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosításáról szóló javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben ellehetetlenedik a Közép-Európai Egyetem budapesti működése. Éppen ezért arra kérik Balog Zoltán minisztert, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát. „Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-Európai Egyetem" – állapítja meg a felhívás.
Az aláírók között szerepel a Sapientia EMTE, valamint a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem számos oktatója, ugyanakkor többek között Bakk Miklós politológus, docens, Barabási Albert László hálózatkutató, Csata Zsombor szociológus, Csoma Botond jogász, parlamenti képviselő, Demény Péter író, a Látó szerkesztője, Eckstein-Kovács Péter ügyvéd, Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, Horváth István szociológus, Lupescu Radu történész, Magyari Tivadar egyetemi tanár, volt CEU-hallgató (az RMDSZ ügyvezető alelnöke), Szilágyi N. Sándor nyelvész, Sándor D. Attila biológus, Szabó Á. Töhötöm néprajzkutató, Szabó Levente irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyar prózaírók román antológiája
Volt idő, amikor megszokott jelenségként könyveltük el, most rendhagyó kiadói esemény, ha magyar írók műveit adják ki román nyelven. Van, aki erre felkapja a fejét. Nem túl sokan, az igaz, de a sajtó egy része ma is fantáziát lát a dologban, és akként is kezeli. A Román Kulturális Intézet (Institutul Cultural Român – ICR) kiadásában a közelmúltban megjelent antológia, a Singurătate gonflabilă marosvásárhelyi bemutatója is ezt tükrözte a Petru Maior Egyetem nagy aulájában pár héttel ezelőtt. A nem hivatásos olvasók közül kevesen, a média részéről jóval többen voltak kíváncsiak a premierre. Pedig a szervezők igyekeztek megadni a módját, jelen volt a kötetbe foglalt tizenhét írás válogatója és fordítója, E. Ferencz Judit, a könyv egyik szerkesztője, Sorin Gherguţ, az egyik szerző, a vásárhelyi Demény Péter, az egyetem részéről Alexandru Cistelecan kritikus és Markó Béla költő, az Írószövetség helyi fiókjának az elnöke. Dicsérő szó és sajnálkozás meg nosztalgi-zás egyaránt elhangzott a kiadvány kapcsán, összecsengtek az öt meghívott gondolatai. A moderátori szerepet is magára vállaló Alexandru Cistelecan hozta szóba először az egykori Kriterion Könyvkiadót, amely Domokos Géza irányításával nagyon sokat tett a magyar–román, román–magyar kölcsönös fordítás érdekében. Az a gyakorlat sajnos elsorvadt a rendszerváltás után, pedig ha együtt élünk, a műfordítások által is jobban meg kellene ismernünk egymást, mondotta. Ez a frissen megjelent antológia igencsak színvonalas, köszönet illeti a fordító E. Ferencz Juditot, aki kiváló tolmácsolónak bizonyult. Pedig nehéz dolga volt, hiszen a kiválasztott szerzők más-más életkorúak, más-más stílust képviselnek, és a tematika s a hangvétel is nagyon különböző. Ferencz Judit nyelvtudására jellemző, hogy olyan erdélyi román szavakat és kifejezéseket is használ a könyvben, amiket ő erdélyiként sem ismert. A szerkesztő, Sorin Gherguţ is elismerően nyilatkozott a fordítás minőségéről, a műfordító teljesítményéről. Eleinte el sem hitte, hogy egyetlen ember ültette át románra az egymástól annyira különböző tizenhét rövidprózát. Kíváncsi volt a mai erdélyi magyar írókra, E. Ferencz Judit műfordítói bravúrjának köszönhetően még inkább szorgalmazni kívánja a fordítói munkát. Markó Béla még korábbra visszament az időben, felemlítve, hogy a két világháború között az erdélyi magyar íróközösség legjobbjai is fontosnak tartották, hogy tolmácsolják olvasóiknak a román irodalmat, és ritkábban ugyan, de fordítva is megtörtént. Aztán a 60-70-80-as években a Kriterion teljesítette példásan ezt a küldetést. Igaz, akkor is jóval többet fordítottak románról magyarra, mint magyarról románra. 89 után elsatnyult a kölcsönös átültetések folyamata. Megszűnt a programszerűen beütemezett fordítások gyakorlata. De véleménye szerint az irodalomban nem lehet eredményes a piacgazdálkodás, az ICR és a művelődési minisztérium is többet tehetne azért, hogy a műfordítások révén is közeledjenek egymáshoz a romániai etnikumok, és jobban megismerjék egymás értékeit. A mostani antológia jó szolgálatot tesz ennek az ügynek, jelentette ki Markó. E. Ferencz Judit elégtétellel nyugtázta a dicséreteket, és elmondta, hogy régi foglalatossága, szívügye a műfordítás. Bukarestben él, a Román Televízió Magyar Adásának a munkatársa, van elég dolga, de úgy érzi, ennek a kihívásnak is eleget kell tennie. Szubjektív a válogatása, olyan szerzőkhöz, illetve írásokhoz fordult, akiket, amiket kedvel. Legalább három hasonlóan izgalmas és igényes összeállítást lehetne az olvasók kezébe adni. Nehéz volt igazodnia hozzájuk, de nagy kedvvel dolgozott. A szerzők többsége ma is Erdélyben él, csak néhányuk telepedett át Magyarországra. Van köztük 80 éves is, de olyan is, aki még nincs 30. Mindannyian elismert írók, anyaországi vagy romániai elismerések birtokosai. A címadó írást a nemrég elhunyt Mózes Attila írásai közül válogatta. Ezenkívül a könyvben még Demény Péter, Demeter Szilárd, Ferencz Zsuzsanna, György Attila, Láng Zsolt, Márton Evelin, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Potozky László, Selyem Zsuzsa, Szabó Róbert Csaba, Szilágyi István, Tompa Andrea, Vida Gábor és Zsidó Ferenc prózái olvashatóak. Végül, mielőtt felolvasta volna a kötetbe válogatott írását, Demény Péter, a Román Kulturális Intézet vezetőségi tagja, maga is műfordító, egyben eredeti román szövegek szerzője is, vázolta azokat a törekvéseket, amelyek elősegíthetnék a kölcsönös műfordítások megjelentetését. Úgy látja, egyelőre azoknak a projekteknek a megvalósulása valószínűbb, amelyek a fordítók ösztönzését, felkészítését célozták meg. Ösztöndíjprogramok is indultak, ezen a téren is észlelhető román–magyar együttműködés, a kulturális intézetek ezt a tevékenységet is próbálják fellendíteni. A kortárs magyar és román irodalom néhány jelentős könyvét sikerült már egymás nyelvén hozzáférhetővé tenni. „Minden jó könyv, mint ez az antológia is, képes megállítani, meg kell tudjon állítani az utadon – hangsúlyozta Demény –, de arra is szükség van, hogy te magad hajlandó légy megállni, és érdeklődj a fordítások iránt.” Igen, ezt sajnos elég gyakran volt alkalmunk tapasztalni: egyedül nem megy. (N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

Trianon 100 - Budapest visszautasítja, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen
MTI - A magyar külgazdasági és külügyminisztérium (KKM) határozottan visszautasít "minden olyan képtelenséget", hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg.
Az MTI azzal kapcsolatban kereste meg a tárcát, hogy a román médiában a magyar kormány "románellenes" propaganda-főosztályaként állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot, amely a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület nevű, fiatal kutatók számára kiírt pályázatán nyert harmincmillió forintos támogatást a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek kiegészítését, összegzését és közzétételét célzó ötéves projektre.
A román sajtóban kedden is tovább gyűrűzött annak "leleplezésnek" a visszhangja, amely Ioan Aurel Pop történésztől származik. A Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora múlt heti előadásában azt állította, hogy Románia Magyarországgal is „információs és kommunikációs háborút visel", Budapest pedig "saját költségvetéssel rendelkező állami főosztályt hozott létre Trianon 100 elnevezéssel", miközben a bukaresti kormány által létrehozott Románia Centenáriuma főosztálynak nincs elkülönített költségvetése.
A magyar külügy az MTI érdeklődésére közölte: Magyarország változatlanul bízik abban, hogy az új román kormánnyal a kétoldalú kapcsolatok új lendületet vehetnek, ahogy erről a két külügyminiszter legutóbbi, februári budapesti megbeszélésén is szó volt.
Az MTA Lendület programja egy nyílt, tudományos projekt, amelynek célja a múlt jobb feltárása, megismerése - mutattak rá. Úgy vélték, "sajnálatos, hogy vannak olyan román tudományos körök, melyek ellenérdekeltek a múlt közös, sokszor eltérően értelmezett vagy értékelt folyamatainak feltárásában". Egy ilyen tudományos munka csak közelebb hozhatja a két népet - hangsúlyozták.
Kiemelték: a közös múlt feltárását, az erről zajló tudományos diskurzust a KKM a jövőben is támogatni fogja és eszközeivel segíti a magyar és a román kutatók párbeszédét.
„Intelligens, szegregációs bomba”
Az Evenimentul Zilei és az Adevarul című lap is idézte Cozmin Gusa politikai tanácsadónak egy hétvégi tévéműsorban kifejtett értelmezését, miszerint a Trianon 100 "egy az egész térség destabilizációjához vezető, intelligens, szegregacioista bomba", amelyet szerinte a magyar kormány a román centenáriumi ünnepségek - Erdély és a Román Királyság 1918 december elsején kikiáltott egyesülésének közelgő századik évfordulója - ellensúlyozására hozott létre.
"Akik mindig is Románia ellen cselekedtek, most összeálltak egy jól finanszírozott projektben" - vélekedett az elemző, megjegyezve, hogy Románia első számú vezetői alkalmatlanok arra, hogy "büntessék" a Trianon 100-ért Magyarországot, amely szerinte egy románellenes médiaprojekt.
Közben az Adevarul hasábjain a lap blogrovatának két publicistája, Mircea Morariu és Demény Péter a BBTE rektora által reflektorfénybe hozott témáról vitatkozik. Morariu Trianon 100 című írásában egyebek között hétfőn azt sérelmezte, hogy a magyar történészek Erdély 1920-as Romániának ítéléséről beszélnek, "és eltekintenek attól a ténytől, hogy a régió már 1918-ban a Román Királysághoz csatlakozott".
Demény Péter keddi válaszában leszögezte: a Trianon 100 nem kormányzati intézmény, hanem tudományos kutatókból álló munkacsoport. Szerinte Morariunak és Popnak azt kellene megértenie, hogy a trianoni évforduló kapcsán nem egy focimeccsről van szó, amely után az "igazságát" érvényesítő csapat majd győztesen vonulhat az öltözőbe, a normalitás helyreállításához tárgyilagosságra, és görcsösség nélküli párbeszédre van szükség.
Szabadság (Kolozsvár)

Románellenességgel vádolják a magyar kormányt
A magyar kormány „románellenes” propaganda-főosztályaként állították be a bukaresti médiában a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot, amely a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület nevű, fiatal kutatók számára kiírt pályázatán nyert harmincmillió forintos támogatást a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek kiegészítését, összegzését és közzétételét célzó ötéves projektre. A magyarországi Külgazdasági és Külügyminisztérium határozottan visszautasít „minden olyan képtelenséget”, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg.
A román sajtóban tegnap is tovább gyűrűzött annak a „leleplezésnek” a visszhangja, amelyet Ioan Aurel Pop történész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tett egy múlt heti rendezvényen, amelyen a Román Akadémia újonnan létrehozott – főleg Oroszországgal foglalkozó – „Információs Hadviselést és Stratégiai Kommunikációt Elemző Laboratóriuma” (LARICS) mutatkozott be. A kolozsvári rektor előadásában azt állította, hogy Románia „egy másik szomszédjával, Magyarországgal is információs és kommunikációs háborút visel”, Budapest pedig „saját költségvetéssel rendelkező állami főosztályt hozott létre Trianon 100 elnevezéssel”, miközben a bukaresti kormány által létrehozott Románia Centenáriuma főosztálynak nincs elkülönített költségvetése.
Az Evenimentul zilei és az Adevărul lap is idézte Cozmin Guşă politikai tanácsadónak egy hétvégi tévéműsorban kifejtett értelmezését, miszerint a Trianon 100 „egy, az egész térség destabilizációjához vezető, intelligens, szegregacionista bomba”, amelyet szerinte a magyar kormány a román centenáriumi ünnepségek – Erdély és a Román Királyság 1918. december elsején kikiáltott egyesülésének közelgő századik évfordulója – ellensúlyozására hozott létre. „Akik mindig is Románia ellen cselekedtek, most összeálltak egy jól finanszírozott projektben” – vélekedett az elemző, megjegyezve, hogy Románia első számú vezetői alkalmatlanok arra, hogy „büntessék” a Trianon 100-ért Magyarországot, amely szerinte egy románellenes médiaprojekt. Közben az Adevărul hasábjain a lap blogrovatának két publicistája, Mircea Morariu és Demény Péter, a BBTE rektora által reflektorfénybe hozott témáról vitatkozik. Morariu Trianon 100 című írásában egyebek között hétfőn azt sérelmezte, hogy a magyar történészek Erdély 1920-as Romániának ítéléséről beszélnek, „és eltekintenek attól a ténytől, hogy a régió már 1918-ban a Román Királysághoz csatlakozott”. Demény Péter tegnapi válaszában leszögezte: a Trianon 100 nem kormányzati intézmény, hanem tudományos kutatókból álló munkacsoport. Szerinte Morariunak és Popnak azt kellene megértenie, hogy a trianoni évforduló kapcsán nem egy focimeccsről van szó, amely után az „igazságát” érvényesítő csapat majd győztesen vonulhat az öltözőbe, a normalitás helyreállításához tárgyilagosságra és görcsösség nélküli párbeszédre van szükség. A magyarországi Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) határozottan visszautasít „minden olyan képtelenséget”, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg. A KKM tegnap közölte: Magyarország változatlanul bízik abban, hogy az új román kormánnyal a kétoldalú kapcsolatok új lendületet vehetnek, ahogy erről a két külügyminiszter legutóbbi, februári budapesti megbeszélésén is szó volt. Az MTA Lendület programja egy nyílt, tudományos projekt, amelynek célja a múlt jobb feltárása, megismerése – mutattak rá. Úgy vélték, „sajnálatos, hogy vannak olyan román tudományos körök, melyek ellenérdekeltek a múlt közös, sokszor eltérően értelmezett vagy értékelt folyamatainak feltárásában”. Egy ilyen tudományos munka csak közelebb hozhatja a két népet – hangsúlyozták. Ablonczy Balázs történész, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője az mta.hu-n tegnap megjelent nyilatkozata szerint a 22 kutató részvételével létrejött munkaközösség nem kormányzati intézmény, hanem kizárólagosan tudományos célok mentén, a nyilvánosság előtt működő kezdeményezés. Az MTA BTK Történettudományi Intézete keretében 2016-ban létrejött csoport céljai között szerepel román, szlovák, szerb és nyugat-európai kutatók bevonása a multidiszciplináris kutatásokba – tette hozzá. A csoport eddigi működése során workshopokat, konferenciákat szervezett, levéltári kutatásokat koordinált, forráskiadványokat és monográfiákat készített elő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Költészet Tavasza Zilahon
Május 4-6. között kerül sor Zilahon a Költészet Tavasza elnevezésű rendezvényre, amelynek szervezői a Szilágy Megyei Tanács, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, a Szilágy Megyei Tanfelügyelőség, a Magyar Versmondók Egyesülete és az RMDSZ Szilágy Megyei Szervezete, derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből.
A nemzetközi találkozót a hagyomány szerint az ezredforduló óta minden évben megszervezik, a résztvevők kétnyelvű antológiában mutatkoznak be, ezúttal tíz román, tíz magyar költő verseit jelentette meg a sorozatot gondozó Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, és a hozzátartozó Caiete Silvane folyóirat, illetve könyvkiadója.
A régióban egyedülálló kiadványból az elmúlt években jelent meg már román, magyar és német nyelvű kötet is, de volt példa olyanra is, amely angol, roma nyelvű lírikus alkotást is tartalmazott.
Május 4-én, csütörtökön délelőtt rendhagyó irodalomórákkal indul a rendezvény (10 óra: Gheorghe Șincai Pedagógiai Líceum; 11 óra: Silvania Főgimnázium; 11 óra: Zilahi Református Wesselényi Kollégium). Délután, 16 órától román-magyar irodalmi kerekasztal-beszélgetés, 18 órától román és magyar írók és költők találkozója . (résztvevők: Visky András, Ioan Groșan, Lakatos Mihály, Halmosi Sándor, Daniel Săuca, téma: Fordítás: mesterség és empátia. Moderátor: Demény Péter
Helyszín: Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ, Zilah -Európai párbeszédek terem).
Május 5-én, pénteken 9 órától tartják a Költészet Tavasza magyar nyelvű vers- és prózamondó vetélkedőt, 17 órától Csóka László magyarországi festőművész kiállítását nyitják meg, továbbá bemutatja könyvét Thököly Vajk Ráncok a reményhez címmel, és a XVII. Költészet Tavasza kétnyelvű versantológia bemutatására is ekkor kerül sor. A napot román és magyar költők felolvasóestje zárja, közreműködik a Poéták Zenekar (Budapest). Helyszín: Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ).
Május 6-án, szombaton 9 órától román nyelvű versmondó vetélkedő zárja a Költészet Tavaszát (Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ).
A 2017-dik évi antológia szerzői romániai román és magyar, illetve magyarországi költők. A román fordítások Dósa Andrei, illetve Kocsis Franciska, a magyar fordítások Demény Péter, Lövétei Lázár László és Halmosi Sándor munkái. A XVII. Költészet Tavasza kétnyelvű versantológia ingyenes kiadvány, a helyszínen lehet igényelni. Szabadság (Kolozsvár)

Elsősorban vidéki iskolásoknak szóló Arany-vetélkedőt szervez az RMDSZ
Az RMDSZ Kulturális és Társadalomszervezési Főosztálya Arany János születésének kétszázadik évfordulója alkalmával szeptembertől több hónapon át tartó Aranyfesztet szervez iskolásoknak a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége partnerségével.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a szerdai sajtótájékoztatón elmondta, hetedikes-nyolcadikos diákoknak szervezik meg a programot, külön hangsúlyt fektetve a vidéki iskolákra. „A nagyvárosi iskolák minden más nagy versenyben szerepelnek, mi pedig úgy gondoljuk, hogy itt is vannak tehetséges gyerekek” – fogalmazott Hegedüs. A programhoz csatlakozik Demény Péter, Balázs Imre József, László Noémi, Kulcsár Árpád költő, Márton Evelin író – illetve egy meglepetés-szereplő is.
A versenyre öt fős csapatok jelentkezését várják. Molnár Bea szervező elmondta, a fesztivál három nagy egységből áll. Elsősorban egy országosan meghirdetett kvízből, amelyben 48 óra alatt mutathatják meg a csapatok, mit tudnak Aranyról. Ez szeptemberben, iskolakezdés után kezdődik. A csapatoktól bemutatkozó videókat is kérnek, amely nem pontszámgyűjtéshez kell majd, hanem az ismerkedést segíti elő. Ezt követően hat nagy feladatot kapnak: Arany egy napját kell elképzeljék, azt, hogy hol kocsmázna, írná a verseit és így tovább. Ugyanakkor írniuk kell szerelmes verset egy közéleti szereplőnek, harmadik feladatkén pedig levelet kell írniuk Arany költő barátjának - egy meglepetés-személynek, akik szintén csatlakozik a programhoz.
A továbbjutó csapatok októbertől novemberig kell elkészítsék a feladványokat – mondta el a vetélkedő másik szervezője, Újvári Dorottya. Például el kell játsszák Arany egy versét, amely a közösségi médiára is felkerül. A videó pontozása lájkversenyt jelent tulajdonképpen – hangzott el.
Novemberben egy másik feladatot is be kell küldeni: Arany egyik karakteréről kell karikatúrát készíteniük a csapatoknak, tetszőleges módszerrel. A döntő december 8-9. között zajlik majd Kolozsváron, 10-én pedig Aranygála lesz, ahol a továbbjutók találkozhatnak a zsűrivel. A felkért költők workshopokat, kreativitás-gyakorlatokat is tartanak a csapatoknak. Az elkészült videókat is bemutatják az eseményen, ahol látható lesz majd egy kiállítás is.
„Az Aranyfeszttel visszahozzuk a köztudatba, hogy ki is Arany János, miért tartjuk őt fontosnak. A több megyéből érkező csapatok megtanulják azt, hogy lehet kritizálni az irodalmat, újra lehet gondolni a saját meglátásunk alapján, és azt is, hogy mennyire fontos, hogy nekünk saját erdélyi magyar értékeink legyenek" – fogalmazott Hegedüs Csilla.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

21. századivá varázsolná az RMDSZ Arany Jánost
Országos diákfesztivállal emlékezünk a 200 éve született költőnkre
Mit tudunk Arany Jánosról? Miért aktuális Arany költészete a ma embere és főleg a ma fiatalja számára? Hogyan élne ma Arany János? Ezekre a kérdésekre kaphatjuk meg a választ idén ősszel az RMDSZ Aranyfeszt elnevezésű, hetedik és nyolcadik osztályosoknak szóló országos diákfesztiválján. A tervek szerint a rendezvényen minden erdélyi megyét egy-egy városi és vidéki iskola képvisel majd, de Bukarestből is várják a versenyre jelentkezőket ötfős csapatokba szerveződve egy irányítótanár kíséretében. A verseny 2017 szeptemberében startol, és a december 8-a és 10-e közötti kolozsvári Arany-gálával ér véget. A diákok munkáit négy ismert erdélyi magyar költő – László Noémi, Márton Evelin, Balázs Imre József és Demény Péter – bírálja el, de meglepetésvendégként jelen lesz a megmérettetés magyarországi patrónusa is. A diákoknak többek közt szerelmes levelet kell írniuk, karikatúrát és kisfilmet kell készíteniük.
A kétszáz éve született Arany János költő életét és munkásságát akarja újszerűen bemutatni az az RMDSZ-projekt, amelynek beharangozó sajtótájékoztatóját tegnap szervezték Kolozsváron.
– Célunk, hogy a gyerekek saját fantáziájuk, eszközeik segítségével fedezzék fel, számunkra mit jelent, mit üzen Arany János a 21. században. Olyan kontextusba helyezzük Arany munkásságát, amely 200 év távlatából is igazi kortárssá teszi őt. A diákok úgy kerülhetnek közelebb a költő életművéhez, ha azt kreatívan, szabadon átértelmezhetik, személyre szabják az általuk készített fényképek, karikatúrák, videók és rövid írások által – magyarázta Hegedüs Csilla, az RMDSZ Kulturális Főosztályának ügyvezető alelnöke.
– Az Aranyfeszt három nagy egységből áll. Az első egységben a részt vevő csapatoknak egy általános kvízt kell kitölteniük, ami azt méri fel, hogy mit tudnak Aranyról. De nemcsak a tárgyi tudásra vagyunk kíváncsiak, hanem a gyerekek kreativitását is megdolgoztatjuk. A második egység során minden csapatnak pár perces bemutatkozó videót kell készítenie, amit ugyan nem pontozunk, de a feltöltés után bárki megtekintheti. Utána a csapatoknak azt kell kitalálniuk, hogyan telne ma Arany János egy napja, azaz hol írná a verseit, hol inná meg a kávéját. A csapatoknak szerelmes verset is kell írniuk egy ismert közéleti szereplőnek, majd a magyarországi sztárvendég-költőnek – közölte Molnár Beáta, a Társadalomszervezésért Felelős Főosztály munkatársa.
– A feladatok között olyan is szerepel, hogy Arany egyik versét kell eljátszaniuk a gyerekeknek pár perces filmben. Ezt a filmet is feltöltjük a verseny honlapjára, és a legtöbb like-ot elérő alkotás lesz a győztes. A novemberi feladatok egyike a karikatúra-készítés lesz Arany valamelyik szereplőjéről, amit rajz vagy számítógépes grafika által valósíthatnak meg. Minden csoportnak meg kell szerkesztenie a kedvenc Arany-antológiáját illusztrációkkal ellátva, amit ki kell nyomtatniuk és beköttetniük. A decemberi gálán a csapatok találkoznak a zsűrivel, műhelytevékenységet szervezünk a diákoknak, kiállítjuk a beküldött Arany-antológiákat, és levetítjük a kisfilmeket – tette hozzá Újvári Dorottya, a Kulturális Főosztály munkatársa.
A szervezők remélik, hogy a verseny megihleti a vidéki iskolákat is, sőt, ragaszkodnak ahhoz, hogy minden megyét egy-egy vidéki iskola is képviseljen.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Átalakult nyilvánosság, kétéltű userek és újságíró bloggerek
Konferencia a felhasználók és a hagyományos média viszonyáról
A felhasználók által készített tartalmak és a média viszonyáról, kölcsönhatásairól szervezett konferenciát május 24-én, szerdán a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és a BBTE Újságírás Intézete. A Media vs. User Generated Content című konferencián délelőtt négy meghívott tartott előadást ebben a témában, a YouTube-on kialakult új nyilvánosságról, a Facebook fogyasztókra gyakorolt hatásáról, hírversenyről, illetve a blog és újságírás viszonyáról, egymás mellett éléséről. A konferenciát délután kerekasztal-beszélgetés zárta, amely során erdélyi magyar újságírók, szerkesztők, főszerkesztők értekeztek arról, mit tesz a közösségi média, illetve a felhasználó a hagyományos médiával.
Az elmúlt években a kiváltságok bizonyos formáinak elvesztése miatt elégedetlenek a hagyományos (főleg írott) sajtóban szocializálódott újságírók: már nem csak ők a különböző forrásokból származó információk szinte kizárólagos birtokosai, már nem csupán ők szűrik meg, elemzik, s továbbítják a politikai, gazdasági és szociális jellegű híreket. A tömegtájékoztatási palettán már régen megjelentek az alternatív információs csatornák, mi több, jól „befészkelték” magukat a köztudatba. De ezáltal a szakavatott szem által végzett szelekció, az információ ellenőrzése, a források felkutatása és védelme vajon nem sérül-e? Hogyan lehet monetizálni, azaz pénzzé változtatni az új tömegtájékoztatási megnyilvánulási formákat? A kérdésre Glózer Rita, a Pécsi Tudományegyetem szakembere kereste a választ.
Elmondta: az új médiumokkal játszadozó, vagy azokat mondhatni professzionális módon használó fiataloknak nincs intézményi háttere, nem rendelkeznek újságírói szakképzéssel, előttük viszont megnyílt az „új nyilvános színtér”, amelyen keresztül továbbítani tudják különböző formában és formátumban megalkotott hang- és videó-anyagjaikat. Ezek természetesen távol állnak a Habermas által megfogalmazott paradigmáktól, ugyanis nem feltétlenül komoly, közérdekű témákat boncolgatnak, hanem elsősorban személyes jellegűek. Az új médiumokban nem feltétlenül a racionális vita, a deduktív és induktív logika, az elemzés a primér faktor, az új nyilvános színtéren eluralkodnak az indulatok, az érzelmek, megszegik az évtizedekig normának számító szabályokat.
– Bizonyos értelemben hanyatlás tapasztalható. Jelenleg olyan személyek nyilvánulnak meg, olyan témák kerülnek terítékre, amelyeknek eddig nem volt helye. Tulajdonképpen a média demokratizálódásáról beszélünk – fogalmazott a szakember.
Hozzátette: az amatőr média előállítói rendszerint függetlenek, nincs intézményi hátterük, mondhatnánk, hogy nincsenek kitéve az öncenzúrának, mi több, az intézmény részéről sem fogalmazódnak meg igények, elvárások. Az általa tanulmányozott kimutatások szerint a magyarországi tinik egyre sűrűbben néznek különböző képsorokat a YouTube videómegosztó csatornán: a statisztikák alapján elmondható, hogy ez a tevékenység az utóbbi években egyre népszerűbb lett. Míg néhány éve a harmadik leggyakoribb internetes tevékenység volt, tavaly Magyarországon például a második helyre kúszta fel magát a YouTube használata.
– Egyre gyakoribb és népszerűbb a paródia, de legalább annyira elterjedtek a különböző életstílusokat bemutató médiatartalmak, legyen az gasztronómiai, divattal vagy szépségtechnikákkal kapcsolatos platform. Azaz: mit ettem, mit vásároltam, mi van a táskámban, hogyan öltözöm – jegyezte meg Glózer Rita.
Tudatta: a videóblogot működtető fiatalok alkalomadtán igen jelentős bevételre tesznek szert. A médiatartalommal kapcsolatos különböző mértékű jövedelem mellett online áruházakban pólókat, bögréket, golyóstollakat árulnak. A termékelhelyezés bevett szokás, de a felhasználók ezt rendszerint érzékelik, elvetik.
Demény Péter író, újságíró, Nemes Z. Márió költő egyik legutóbbi interjúját idézte, aki elmondta: mobilja már testrészévé vált, a Facebook a létezés egyik meghatározó eleme, amit ha elvesznek, az lassan olyan, mintha levágnák a kezed. Demény szerint ma már nem emberek, hanem számítógépek, kütyük közötti viszonyokról kell beszélnünk.
Rendszertani osztályozásában egyéltűekre és kétéltűekre osztotta a mai társadalmat. Bevallotta, amikor az iskolában tanult a kétéltűekről, azt hitte, ezek mind a két közegben tudnak élni, később világosították fel: az állatnak mind a két közegben kell élnie, másképp elpusztul. Egy kétéltű állat olyan, mint a mai társadalom egy része: online és offline közegben is kell élnie, másképp nem tud megmaradni. A kétéltű még tudatos felhasználó, a Facebookon szembeáramló adatok közül próbál szelektálni, küzd a lassúságért, kacérkodik a kilépéssel, viszont soha nem lépne ki, „a user generál, miközben generálva is van”.
Ám Demény szerint léteznek egyéltűek is, akiknek gondolkodásuk bináris, nem olvasnak mást csak a netet, és az ott található információkat mind elhiszik. Az egyéltű user csak generálva van, elfogadja az új közösségi médiás világrendet, meg sem gondolja, talán létezik-e más. Az egyéltű médiafogyasztására a sebesség jellemző, ellenőrizetlen, nem válogat, ugyanolyan hírértekkel bír, ha valaki kutyát vett, meghalt egy nap háromszor ugyanaz a világsztár vagy a HVG egy elemző cikke.
Botházi Mária, a BBTE egyetemi oktatója előadásában az erdélyi magyar hírportálok 2017 januárjánák tíz legnépszerűbb cikkéről készült elemzését mutatta be. A négy legnagyobb erdélyi hírportál – Transindex, Maszol, Székelyhon és a Főtér – elemzésekor az oktató a kattintásokat mérte, a témákat, stílust, címet és leadet vizsgálta.
Médiafogyasztás az erdélyi magyar online térben: van-e értelme a hírversenynek? című előadásában Botházi meg is válaszolta a címben megfogalmazott kérdést: szerinte nincs értelme az erdélyi magyar hírportálok esetén a hírversenynek, sokkal fontosabb az egyedi hangnem, önálló stílusjegy, illetve a téma.
A beszélgetés során Cseke Péter kiemelte, a Facebook mint tényező fontos a magas olvasószám generálásában. Egy cikk népszerűsége függ a Facebook-lájkoktól, a poszt szövegétől, illetve a kommentek számától is. A kommenteknek nagy szerepe van egy cikk népszerűségében, több olvasó tér vissza egy-egy Facebook-poszthoz, portálon található cikkhez, a kommentek miatt. Makkay József elmondta, miután bevezették a regisztrációhoz kötött kommentelést, megszüntetve így az anonim hozzászólás lehetőségét a weboldalaikon, a hozzászólok 70-80 százalékát elvesztették.
Cseke Péter és Balázsi-Pál Előd is igénybe vette már a Facebook reklámozási lehetőségeit, hogy egy-egy cikket promováljanak a közösségi médiában. A Maszol-nak ezzel az a célja, hogy a minőségi tartalmakat megerősítse. Azt is figyelembe veszik a cikkek kiválasztásánál, hogy olyan tartalom legyen, ami olvasottságot generál. A Transindex is minden esetben saját anyagot hirdet, viszont ők játszadoztak már azzal a lehetőséggel is, hogy meghatározott célcsoportnak reklámozzanak. Ám hiába a sok lájk, ezek nem konvertálhatóak bevétellé, így a sajtótermékek továbbra sem tudják magukat fenntartani a piacról.
Újvári Ildikó elmondta, a Szabadság saját magával fut versenyt, megpróbálja a szerkesztőség a szabadsag.ro weboldalt hírportálként működtetni. Mindezt úgy, hogy ne rontsa a nyomtatott újságot, de visszacsalja az olvasót a weboldalra. Elkülönítik a kettőt, a szerkesztőség megpróbálja párhuzamosan fenntartani őket.
Az újságírók abban megegyeztek: az olvasók már a közösségi média megjelenése előtt befolyásolták a hagyományos média működését, az olvasók által készített tartalmakat már régebb is felhasználták, az olvasó mint hírforrás már régóta bevált technika az újságírásban.
– A user generated content mindig is létezett, csak a közeg változott meg, amelyben működik. A felhasználóknak gyakran könnyebb tartalmat előállítani, mint az újságíróknak – mondta el a Transindex főszerkesztője. A romániai tüntetéseket hozták fel példának, elmondva: míg egy televízió kivonul egy eseményre, hogy azt élőben közvetítse, időigényes. Ez alatt az idő alatt a felhasználók már rég közvetítik a történéseket, de a Facebookon. A média szerepe ebben az, hogy egybefoglalja a felhasználók által készített tartalmakat, háttérinformációkkal lássa el.
A hitelesség kérdése is felmerült a beszélgetés során, kiben bíznak meg a felhasználók, kit tekintenek szakértőnek az olvasók, kiről hiszik, hogy hozzá tud érdemben szólni egy adott témához. A felhasználók manapság jobban bíznak az emberekben, mint a sajtóban, a közösségi médiában ismerősről ismerősre terjednek a tartalmak, így a felhasználó hitelesebbnek tart egy ismerős által megosztott tartalmat, mint egy cikket, ami a sajtóban jelent meg. A sajtó hitelességének csökkenéséhez hozzájárul a számos propagandacsatorna megjelenése, vagy a blogok elterjedése, amelyek magukat alaptalanul sajtóterméknek képzelik, így egyértelmű reakció az olvasó részéről, hogy az ismerősben, rokonban jobban bízik, mint a sajtóban.
Az idősebb korosztályra jellemző, azt hiszi el, amit látott a tv-ben, olvasott az újságban és hallott a rádióban, a fiatalok körében elterjedt jelenség, hogy azt hiszik el, amit olvastak az interneten. Ám nem minden valós, ami az interneten terjed.
A konferencia során kiderült, a felhasználók a közösségi média megjelenése előtt is hatást gyakoroltak a média működésére, az általuk készített tartalmakat már azelőtt felhasználták a sajtóban. A közeg, amelyben a felhasználók által készített tartalmak terjednek, megváltozott, felgyorsult, az internet számos lehetőséget tárt fel, blogok, közösségi média, amelyek segítségével a felhasználók megoszthatják, szélesebb körben terjeszthetik saját tartalmaikat, véleményüket, meglátásaikat. Ám ezek nem feltétlenül hatnak negatívan a média működésére, egymás mellett is tudnak létezni, csak szelektálni kell.
A közösségi média megváltoztatta a sajtó működését, új teret hozott létre a médiatermékek terjedésére, új nyilvánosság látszik kialakulni. A médiatartalmakkal a felhasználók leggyakrabban a Facebookon kerülnek kapcsolatba, nem ők keresik a híreket, azok mennek szembe velük, jelennek meg a Facebook-hírfolyamban, akár hirdetés formájában. Viszont a Facebook-hírfolyam nem a hiteles forrásokból származó tartalmak gyűjtőmedencéje, számos, saját magát médiaterméknek, hírforrásnak vélő csatorna valótlan, ellenőrizetlen információkból összeállított tartalmai is ide kerülnek, macskás videókkal, kisbabás felvételekkel, tegnapi vacsorákról készített képekkel, szelfikkel együtt. A felhasználóknak tudatos „userekké” kell vállniuk, akik nem hisznek el, osztanak meg gyanús forrásból származó tartalmakat, tudatosságukkal, szelektálásukkal hozzájárulva az ellenőrzött információkból származó anyagok terjedéséhez.
– Arra a következtetésre jutottam, hogy az erdélyi magyar olvasó, ha ezeket az oldalakat nézi, eltérő kínálatot keres. A kolozsvári székhelyű portáloknál, hogyha az elemzett cikkeket nézzük, teljesen eltérőek voltak a legkattintottabb anyagok, tulajdonképpen a tematizáció, a hangvétel a meghatározó a sajtópalettán, illetve az, hogyan kerül az olvasó kapcsolatba a tartalommal – mondta el az előadása végén Botházi Mária.
Az egyetemi oktató elemzésében kitért arra is, hány egyedi látogatója van a különböző weboldalaknak (hány látogató keresi fel úgy a portált, hogy beírja a böngészőbe annak webcímét), illetve arra is, a látogatók hány százaléka érkezik közösségi oldalakról, főleg a Facebookról. A legnagyobb egyedi látogató aránya a Transindexnek volt januárban, a többi hírportál esetében az olvasók zöme, megközelítőleg 80 százaléka Facebookról érkezett a hírportálra.
Kecskés István magyarországi meghívott, újságíró, blogger Az újságíróból blogger – a sajátos törzsfejlődés címmel tartott előadást, amelyben azt taglalta, mi a különbség újságíró, újságírás és blogger, blogolás között. Kecskés szerint az újságírás egy szakma, míg a blog egy stílus, az újságíró tanul, a blogger csak regisztrál egy felületen, és már bloggernek is hívja magát. Szerinte a blog a véleménynyilvánítás színtere, a „blogger pedig mindenhez érthet, még ahhoz is, amihez nem”.
Arra a kérdésre, hogy lehet-e az újságíróból blogger, Kecskés válasza az volt, hogy igen, az újságíró a blogon egy másik arcát mutathatja meg. Az előadó szerint a Facebook is lehet mikroblog, ha ő, Kecskés István, mint újságíró, és nem mint magánszemély oszt meg tartalmakat.
Szerinte az út visszafele is járható, lehet blogból is hírforrást faragni. Elmondta ez „egy bonyolult fejlődés, de szinte minden esetben a véleményműfaj alakul át”: a blogger a véleményírásból elrejti a véleményt, így alakulhat át hírré.
A blogok népszerűségének hátrányairól is beszélt a meghívott: számos blog beszáll a hírversenybe, míg rengeteg blogra ellenőrizetlen, hamis információk kerülnek fel, megtévesztve az olvasót. Elmondta, egyik legnagyobb magyarországi blogot egy autószerelő-műhelyben üzemeltetik, két olajcsere között töltenek fel valami tartalmat. Lájkvadásznak címkézte a blogok egy fajtáját, amelyek a bevételért mindent megtesznek. Hangzatos címekkel, becsapós tartalmakkal csalják oldalukra az olvasókat, a hamis informálással nem foglalkoznak, csak a klikkekért járó bevétellel.
Szabadság (Kolozsvár)

Az újságírás szakma, a blogolás stílus
A világháló elterjedésével teljesen felborult a média hagyományos, nevelő-tájékoztató szerepe. Ma már bárki gyárthat és oszthat meg információt minden témában, amelyek nem jutnak át szakképzett személy szűrőjén. A modern civil újságírás és a hagyományos média jellemzőit vetették össze egy kolozsvári konferencián.
A klasszikus felfogás szerint a nyilvánosság olyan színtér, ahol a társadalmi, politikai és a mindennapi élettel kapcsolatos témák terén ésszerű vita folyik a szociálisan érdekelt, közérdek iránt elkötelezett állampolgárok között megvitatva mindent, ami fontos. A demokrácia ideális modelljeként is szoktak tekinteni e felállásra, amelyre jó példa a 19. századi, igényes sajtótermékekkel, szakemberekkel tele brit kávéházak. Itt az észérvek nyugodt vita körülményei között ütköztek a társadalom folyamatos javítása érdekében. Az egyre több, egymással versengő tévés kereskedelmi csatorna és az internet megjelenésével azonban a nyilvánosság számos jellemzője az ellenkezőjére fordult: egyre inkább háttérbe szorultak az észérvek és a nyugodt hangnem.
Glózer Ritának, a Pécsi Tudományegyetem kommunikációszakos professzorának szavait összefoglalva: az objektív, szociálisan építő információközlés helyett a média világát az érzelmek, a botrány és a morál hiánya hatja át.
Ez jellemzi a tévés kibeszélő- és valóságshow-kat, tehetségkutatókat, de a közösségi hálón zajló véleménykifejtéseket is. Amíg régen a média tartalmát szakmailag hozzáértők gyártották, ma már nemcsak képzett, gyakorlott újságírók, de civil amatőrök is hasonló szerepet töltenek be a blogokon, Facebookon. Sok civil újságíró műveltsége nem tér el a professzionális újságíróétól, de legalább ugyanannyian vannak azok is, akik nem elég felkészültek egy-egy téma kapcsán. Kecskés István budapesti újságíró előadásában úgy fogalmazott: ma már mindenki, aki blogot vezet, újságírónak hiszi magát.
Az ideális az lenne, ha mindenki elfogadná: az újságírás szakma, a blogolás pedig stílus.
Facebook és YouTube, a 21. századi fórum
Az internetes tevékenységek között a fiatal generációk körében mára a YouTube videómegosztó webhely vált a nyilvánosság új helyszínévé a Facebook mellett. A filmrészleteken, teljes filmeken és zenés videóklipeken át az amatőr videósok által készített tartalmakig ezerféle mozgóképes műfaj közül válogathatunk a weblapon, és tölthetünk fel magunk is, ha úgy tetszik. 2010-ben már percenként 24 órányi videót töltöttek fel az oldalra, ez a szám pedig folyamatosan növekszik. A portálra felkerült anyagok nagy részét nem a professzionális és profitorientált cégek videói teszik ki – hivatalos klipek, fizetéses filmes tartalmak –, hanem a mozgóképes tartalomgyártás szakmai oldalát kevésbé ismerő, amatőr videósok anyagai. Nem sokkal az internetes oldalt vezető, civil újságírókat meghatározó blogger kifejezés után a 2010-es évekre a felvételeket gyártó, hasonló célok köré épülő YouTube-csatornák működtetőit takaró vlogger szó is megszületett.
Az elsősorban amerikai és brit mintára épülő videóműfajok mára az egész világot meghódították: minden országban akad néhány, több ezer, esetenként százezer vagy millió követővel rendelkező vlogger, aki – műfajtól függően – átveszi a hagyományos médiumok szerepeit a 11–16 éves serdülők körében.
A vloggerek kora a videók tartalmától függően változik: például a számítógépes játékokkal kapcsolatos tapasztalatokat elsősorban tinédzserek osztják meg. Öltözködési, főzési tanácsokat azonban már fiatal felnőttek is adnak követőiknek. Glózer Rita osztályozása alapján az életstílus kategórián belül vannak fiatalok, akik egyszerű, gyors receptekkel kapcsolatos videókat készítenek, mások divattal, szépségápolással foglalkoznak csatornájukon, de ezeken belül is számos alkategóriát találunk. Míg a klasszikus újságírás esetében jól láthatóan elkülönülnek a tájékoztató és véleményközlő műfajok, addig a blogokon és a YouTube-on terjedő tartalmak alapvető vonása, hogy az információt megosztó személy véleménye, személyisége megjelenjen az általa készített anyagokban. Erre példák a bármilyen élettapasztalattal kapcsolatos személyes tanácsok, tréfás kihívásokra, kérdezz-felelekre épülő videók, amelyek néha gyakorlati hasznot is nyújtanak a nézőknek a mindennapi segítő trükkök terén. Sokuk pedig egyszerűen csak jobban megismerteti egy addig idegen, hétköznapi ember arcát a követőkkel.
Emellett videójátékokról szóló, illetve videóklipeket, filmeket, élethelyzeteket parodizáló, filmkritikákat és rajongói elméleteket gyártó csatornák ezrei is működnek az olyan alkalmi videókészítők oldalai mellett, akik egy-egy termék kicsomagolását, kipróbálását filmezik le. A vloggerek folyamatosan követik a hozzászólásokat, sokszor ezek alapján alkotnak új tartalmakat, így a közönséggel kiépül az interakció, emellett egy-egy érdeklődési kör vagy megnyerő vlogger-személy köré közösség épül. Közben lenyűgöző kereskedelmi vonzat éleződik ki a rendszer mögött: a vloggerek bizonyos számú nézettség után a YouTube-tól pénzt kapnak, bár a legnagyobb nyereség általában a reklámokból jön. Például az utazó vloggereket repülőtársaságok keresik meg, hogy reklámozzák őket a videóikban, amiért persze támogatják az illető csatornáját, vagy sminkvideókat készítők videóikban az őket szponzoráló cég termékeivel dolgoznak.
Fiatalok milliói követik a különböző csatornákat. A számos, kommunikációs képességek hiányában sokszor értékelhetetlen felvételek mellett azonban hasznos tartalmakat is kapunk: a magyar YouTube világában például a filmszakon végzett, filmkritikákat előállító Szirmai Gergelytől vagy a korábban újságíróként dolgozó, ma utazóvideókat feltöltő és számos társadalmi problémát boncolgató Magyarósi Csabától, de a hasznos barkácsolós videókat tartalmazó FollowAnna-csatornától is.
Portálok: Facebookról szerzik a legtöbb látogatót
Demény Péter író, szerkesztő a konferencián úgy fogalmazott, hogy a 2010-es években egyre inkább számítógépek és nem emberek közötti viszonyról beszélhetünk. A modern technika- és internethasználati szokásokat tekintve vannak kétéltűek, akik a virtuális és valóságos világrend között helyzetenként oda-vissza cikáznak: egyszerre van szükségük hagyományos médiára és tudásforrásra, de nem hagyhatják figyelmen kívül, például karrierépítés során a világhálón zajló életet sem. Az újságíró, költő szerint ugyanakkor a ma fiataljait egyéltűeknek is tekinthetjük, ők ugyanis elsősorban a virtuális térben élnek, a valóság másodlagossá szorul vissza számukra, arculatukat, szociális életüket a Facebookon élik. Éppen emiatt bináris gondolkodásúakká válnak: egy-egy helyzet, megosztott tartalom, cikk vagy művészeti alkotás minősége leredukálódik a tetszik/nem tetszik, tehát lájkolom/nem lájkolom szintjére. Az elsősorban a virtuális, online világban zajló élet egyik következménye, hogy akik csak az interneten böngésznek, szinte mindent elfogadnak, ami szembe jön velük. Nem tudnak a hiteles és hamis információk között válogatni, nem ismerik meg az egyetemes érték fogalmát. Pozitív vonzata azonban a közösségépítő, szervező, emberek tömegét elérő nyilvánossági erő, amely nélkül az arab tavasz nem jöhetett volna létre, de annak is tanúi voltunk, hogy a tavalyi romániai kormányellenes tüntetésekre a facebookos eseményen verbuválták össze az ezres, százezres tömegeket. Botházi Mária újságíró, a Ba­beş–Bolyai Tudományegyetem oktatója az erdélyi magyar portálok nézettségét vizsgálta, illetve azt, hogy az itthoni magyar online sajtó olvasói milyen kategóriájú, műfajú cikkekre kíváncsiak leginkább. A Transindex statisztikái azt mutatják, hogy a kattintókat elsősorban a közéleti témák érdeklik, s bár Romániában nem ez a portál a leglátogatottabb, egyedi „nézettsége” azonban a legnagyobb: míg az összes többi portálra az olvasók 80 százaléka Facebookról történő bekattintással érkezik, addig a Transindex rendelkezik egy olyan több mint 30 százalékos olvasói réteggel, amely a böngészőjében szándékosan keres rá az oldalra. Az adatok azonban egyértelműen azt mutatják, hogy kivétel nélkül mindegyik online médium esetében a legtöbb látogatás a Facebook közvetítésével történik. Botházi Mária kifejtette, az online térben a siker már nem a cikk tartalmi minőségén, hanem a megkapó, bravúros, frappáns címadáson múlik, amelyet mind a Transindexnél, mind a Főtérnél megfigyelhetünk. A Főtér ugyanakkor azért is vonzza olvasóit, mivel – kihasználva az online tér nyújtotta műfaji kötetlenséget – keveri a véleményt a tájékoztatással.
Botházi Mária előadása alapján a Maszolt a klasszikus hírportálok kategóriájába sorolhatjuk, amelyre az érzelmekre erősen ható, kattintást kierőszakoló, sokszor bulváros címadás jellemző, témaválasztásukra pedig az úgynevezett kékfény-hírek vagy b-betűs hírek, azaz elsősorban botrányról, balesetről szóló cikkeket publikálnak. Ez azonban számos olvasónál beválik: januárban a közúti bírságokról szóló anyagra például 40 ezren kattintottak.
Romániában a Székelyhon a legolvasottabb és a legtöbb kommentelőt vonzó magyar nyelvű portál, például az Igazi Csíki Sör betiltásáról szóló januári cikke 50 ezer kattintást hozott. Az egyetemi oktató kutatásából kiderült, az erdélyi olvasók az eltérő kínálatért keresnek fel több webhelyet: a Maszolt a gyors hírközlésért, a Transindexet sokan a véleménycikkekért, a Főtért a sajátos műfajkevert stílusért, a Székelyhont a székelyföldi régiót felölelő, részletes hírközlésért.
Kádár Hanga Erdélyi Napló (Kolozsvár),

88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Személyes, de mégis egyetemes „léleksanzonok”
Demény Péter költő, Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista közös előadását a nagyon személyes fájdalom találkozása hozta össze. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban csütörtökön, két alkalommal játszott Lélekcsönd című előadást Demény Péter szövegei alapján Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellista, zeneszerző hozta létre. A második előadást követően a három alkotóval Dimény Áron, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja beszélgetett a színház emeleti előcsarnokában.
Az előadás motívuma a találkozás, de a létrejöttét is az jellemzi, derült ki a beszélgetésen. Salat Lehel Miskolcra költözése után fél lábbal azért Kolozsváron szeretett volna maradni, ezért indította el a Találkozások című előadássorozatát, amelyben erdélyi költőket mutatott be a miskolci közönségnek. Ennek eredményeként dolgozta fel Demény Péter költészetét is. A színművész szerint „véletlen találkozások mentén alakult az előadás”.
A produkció Salat Lehel kezdeményezésére jött tehát létre, ő kérte fel Demény Péter költőt, hogy írjon neki sanzonszövegeket. A színművész úgy képzelte, a kész szövegeket majd egy zenész ismerőse megzenésíti.
– Megkértem Pétert, írjon sanzont az alázatról, rövid időn belül érkezett is a szöveg. Néha egyszerre több témát mondtam, ő pedig sorra küldte a szövegeket – ecsetelte a munkafolyamat kezdetét a színművész. – Beköltöztem Péter lelkébe. Olyan szövegeket írt, ami én vagyok. Mindeközben Péternek jelentek meg különböző kötetei, azokból is vettem át szövegeket – mondta Salat Lehel.
A kész sanzonszövegek megzenésítését végül egyetlen zenész ismerőse sem akarta elvállalni, így a színész Márkos Albert csellistát kereste fel, akinek munkásságát, zenei tehetségét már ismerte.
– Saci [Salat Lehel, szerk.megj.] adott nekem egy paksaméta szöveget, többet, mint amennyit ma hallottak, majd megkért, írjak belőle sanzonokat. Ám a szövegek nem inspiráltak erre engem, így nem sanzon lett belőle, hanem az, amit ma láttak, hallottak – mondta Márkos Albert.
Dimény Áron szerint az előadásra erős zeneiség jellemző, amely nem csak a csellónak tudható be, hanem a szövegre és szövegmondásra is jellemző a zeneiség.
Márkos Albert megjegyezte: a szöveg és zene viszonya régóta foglalkoztatja, ám ez az előadás eltért mindentől, amit eddig tapasztalt ezen a téren, hisz ez sokkal személyesebb, mélyebb. A kész szövegeket Salat Lehellel közösen kezdték el „gyúrni”, megtalálni azok színpadi formáját, tökéletes sorrendjét, íveket építeni, illetve rálelni a zene, zenész és cselló szerepére.
– A cselló ebben az előadásban a hiányzó nő, a szövegekből hiányzó erotika, a cselló képviseli a színpadon azt, amit a költő nem ír le – mondta Márkos Albert.
A zenét hét akkordra építette, Krisztus utolsó hét szavára alapozva. Ezeket az akkordokat ismételgeti különböző stílusokban, néha jazzként, néha tangóként szólalnak meg. A zene nagyon precíz, összetett, ám emellett az előadás nagy szabadságot is biztosít a zenésznek.
„Egyszerűség és önző személyesség jellemzi az előadást” – mondta Dimény Áron, ennek kapcsán Demény Péter kifejtette: a személyes fájdalma került ki a nagyvilágba, azzal a céllal, hogy majd lesz belőle valami,és ez a „valami” lett belőle. Ám nem csak a költő személyes fájdalmait dolgozza fel az előadás, Salat Lehel is kitárulkozik a színpadon.
– A játéktér úgy van kialakítva, hogy amint bejön a néző, a mi terünkbe „lép be”. Mi már benne vagyunk a térben, fent vagyunk a „színpadon”, így közelebb kerülhetnek hozzánk a nézők úgy, hogy még el se kezdődött az előadás. Minden nézőt fogadok és befogadok – jegyezte meg az előadás személyességével kapcsolatban a színművész.
Dimény Áron hozzáfűzte: úgy érezte, a három ember a színpadon nem akar megfelelni senkinek, nem akar se vastapsot, se kritikát, csak ott akar lenni a pillanatban.
– Ez nekem terápia. Nem adok elő semmit, csak megpróbálok létezni abban, ami már egy történet, nem önmagamat, hanem a lelkemet adom. Az előadásban önmagammal tudok szembenézni, saját magamat járom végig – mondta Salat Lehel.
Demény Péter szerint hiába épül nagyon személyes tapasztalatokra és fájdalomra az előadás, a felcsendülő „léleksanzonok” mégis egyetemesek.
– Ezek univerzáliák az előadásban: a boldogtalanság, csalódás, boldogság, szerelem, döntés, döntésképtelenség. Mindenki érti, hogy miről beszélnek a színpadon, abban a térben. De mégsem tudsz bárkivel dolgozni ezeken az univerzáliákon. Mindenki érzi ezeket, de nem ugyanúgy – mondta el a költő, aki később kifejtette: a személyesség nem befolyásolhatja a művészeket abban, amit csinálnak, nem süllyednek egy bizonyos szint alá, és ezért igazán mestermű a Lélekcsönd, mert három „mesterember” közös munkája.
– Én abban hiszek, hogy a szavaknak helyi és érzelmi, lelki értéke van, és ezeknek az értékeknek nagyon a tudatában kell lenni. Nem azt jelenti, hogy én fűrészport rágok versírás közben, azt jelenti, hogy nem vagyok öntudatlan. Ez választja el a profit a dilettánstól, hogy a profi végig tudja, hogy mit csinál. Ezt a feszültséget szeretem a versírásban, különben, hogy írtam volna én sanzonszövegeket – fejtette ki a költő, aki megjegyezte, hasonló tudatosság jellemző Salat Lehelre és Márkos Albertre is. A tudatosság kapcsán a csellista elárulta, nincs ebben semmi misztikum, csak koncentráció
Sarány Orsolya Szabadság (Kolozsvár)

A kolozsvári értelmiségi
Kántor Lajos meghalt. Mindannyian tudjuk, hogy ez nagy veszteség Erdélynek, a magyar kultúrának, a romániai népek demokratikus együttműködésének, a Duna-medencei szolidaritásnak, a romániai magyarság és Magyarország szellemi közelségének.
Én nem tartoztam meghitt barátai közé, voltak közöttünk nemzedéki, ízlésbeli, világszemléleti és vérmérsékleti különbségek – de az idő teltével, bár megmaradtak, jelentőségük elhalványult. Méltatni szépírók, irodalomtörténészek és irodalomkritikusok fogják igazán, én csak olyasvalamiről írok most, amit nem szoktak hangsúlyozni tisztelői – talán azért, mert olyannyira nyilvánvaló, annyira magától éretődik.
Kántor Lajos itt született Kolozsváron, itt élte le az egész életét, a kolozsvári Korunk szerkesztője – egy időben főszerkesztője – volt, és haláláig szorgalmas munkatársa.
Lokálpatrióta is volt, mint a kolozsvári titkoknak az a néhány tudora, akiknek annyi hálával tartozunk – Asztalos Lajosra gondolok, meg Gaal Györgyre, meg olyan művészekre mint Miklósi Dénes, akinek a régi kolozsvári munkásfotográfiák gyönyörű kiállítását köszönhetjük –, de nemcsak lokálpatrióta. Egész egyszerűen megtestesítője volt a puritán, ám kultúratisztelő kolozsvári protestáns polgárembernek. Ez a kultúratisztelet elképesztő aktivitásra serkentette, nem volt ember, aki annyi kiállítást és színielőadást látott volna, annyi irodalmi eseményen vett volna részt, olyan mohón érdeklődött volna az erdélyi magyar irodalom minden tücske-bogara, szülővárosa minden írott és festett részlete iránt, mint ő.
Olyan hagyományos erényekkel büszkélkedhetett – fáradhatatlan szorgalom, szűnni nem akaró bogarászás, kiapadhatatlan kíváncsiság, hagyománytisztelet, mértékletesség, kiegyensúlyozottság, nemcsak a zsenialitásnak, hanem a tisztes középszernek is az antiromantikus megbecsülése, a nyomtatott papírlap iránti fanatikus szeretet –, amelyek egy része régimódi és konzervatív. Csöppet se röstellte, hogy nem kedveli a túlzásokat, és az ő megfontolt középutassága, kedélyes nyugalma nem volt mesterkélt, hanem fölöttébb szerves. De éppen ez volt Kántorban az érdekes: ő volt az erdélyi modernség régimódi és konzervatív híve és krónikása, aki minden értékeset (mindent, amit ő értékesnek tartott) összegyűjtött volna a fészkébe, amit nem lehet másképp nevezni, csak így: a magyar Kolozsvár.
A magyar Kolozsvár, a Kolzsváron meghonosodott, kialakult magyar kultúra – mindenféle történelmi csapásoknak hála (ez furán hangzik, de itt a helyi kultúra Trianon után virágzott ki igazán: a Korunk is emigránsok, ha tetszik, menekültek alapítása volt az 1920-as évek második felében) és persze e csapások ellenére – EGÉSZE volt Kántor Lajos életterülete.
Valahányszor otthon jártam, naponta többször összeakadtam vele valamelyik utcasarkon, ahogy különféle irodalmi ügyekben loholt valamerre – Demény Péter a szép és igaz Kántor-nekrológjában így nevezi: „a szívós baktató” –, mostanára már a város elképzelhetetlen nélküle. Kevesen voltak annyira hűségesek a szülőföldjükhöz, mint Kántor. Nem érzelmileg: sokan vagyunk, akik szeretjük a városunkat. De ekkora kitartás, ilyen termékenység, ilyen szívósság, ilyen szolgálatkészség, ekkora alázat a matériával szemben: ritkaság. Ebben aligha ér bárki is a nyomába.
Mindebben egy csomó minden távol áll tőlem, nem tagadom. Művészetkultusza nekem olykor kissé eklektikusnak tetszett. De mit számít ez. Ő gyűjtötte Erdély, mindenekelőtt Kolozsvár kincseit, ott vannak föllajstromozva rengeteg könyvében, nélküle ennek a helynek a története elmesélhetetlen.
A transzilván patrióta, a kolozsvári értelmiségi, Kántor Lajos nincs többé. Máris hiányzik. Most látjuk csak, milyen nagy dolog az a látszatra csekély ambíció, amely hasznos akar lenni, amely szolgálni akar önként egy ügyet, egy várost, egy közösséget – egyszerre szerényen és rátartian, de fáradhatatlanul.
Legyen neki könnyű a Házsongárd földje.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS / Szabadság (Kolozsvár)

Felmérik a fiatal alkotók lehetőségeit a Látó szépirodalmi folyóirat írótáborában
Az írói életmodellről, az irodalomhoz köthető pályák lehetőségeiről beszélgetnek az előadásokon és műhelymunkákon az első alkalommal, augusztus 10–13. között a Látó szépirodalmi folyóirat által Szilágybagoson szervezett írótáborban.
Az Irodalom a vidéken elnevezésű találkozóra olyan fiatal alkotókat kerestek, akiknek munkássága a Látóhoz (is) köthető. A szervezők megpróbálnak irányokat felvillantatni az alkotók számára, felmérik az irodalommal foglalkozni vágyó írók, költők és kritikusok lehetőségeit, buktatóit és a pálya kényszerhelyzeteit. Az előadásokon és műhelymunkákon – a hely szelleméhez igazodva – elsősorban a Szilágysághoz köthető alkotók (Ady Endre, Hervay Gizella, Szilágyi István, Mester Zsolt stb.) munkásságáról beszélgetnek, de a párbeszéd során igyekeznek jelenvalóvá tenni a saját tapasztalatokból eredő meglátásokat is.
A témák között szerepel az irodalomoktatás, olvasáskultúra, tehetséggondozás és az irodalom megváltozott szerepei, valamint megvitatják a centrum és periféria viszonyát.
A táborban bemutatják többek között Vida Gábor Egy dadogás története c. önéletírását/regényét, Szöllősi Mátyás Budapest-katalógusát – mindkét könyv életpályákról készített „felvételek” gyűjteménye. A tábor nyitott, egyénileg is csatlakozni lehet, szállás és ellátás a falu panzióiban napi 75 RON költséggel.
Meghívott vendégek: György Alida, Varga László Edgár, Szöllősi Mátyás, André Ferenc, Márton Evelin, Finta Klára, Kész Orsolya, Vida Gábor, Vida Krisztina, Demény Péter, Eperjesi Noémi, Szabó Róbert Csaba, Sárkány Tímea, Borbély András, Béres Norbert, Láng Zsolt, Birtalan Beáta, Nagy Hajnal Csilla, Balog Károly, Puskás Dániel, Tamás Dénes. Krónika (Kolozsvár)

Irodalom a vidéken – a Látó első írótábora
Vasárnapig tart Szilágybagoson a Látó szépirodalmi folyóirat Irodalom a vidéken című első írótábora beszélgetésekkel, könyvbemutatókkal, felolvasásokkal. A tábor nyitott, egyénileg is csatlakozni lehet.
A műhelymunkákon és előadásokon az írói életmodell, az irodalomhoz köthető pályák lehetőségeiről beszélgetnek, megpróbálnak közösen irányokat felvillantani a fiatal alkotók számára, felmérik az irodalommal foglalkozni akaró írók, költők és kritikusok lehetőségeit, buktatóit és a pálya kényszerhelyzeteit. Az előadásokon és műhelymunkákon, a hely szelleméhez igazodva, elsősorban a Szilágysághoz köthető alkotók (Ady Endre, Hervay Gizella, Szilágyi István, Mester Zsolt stb.) munkásságáról beszélgetnek, de a párbeszéd során igyekeznek jelenvalóvá tenni a saját tapasztalatokból eredő meglátásokat is. Szó lesz irodalomoktatásról, olvasáskultúráról, tehetséggondozásról és az irodalom megváltozott szerepeiről, megvitatják a centrum és periféria viszonyát – olvasható a Látó közösségi oldalán.
Pénteken bemutatták Vida Gábor Egy dadogás története című önéletírását/regényét, Szöllősi Mátyás Budapest katalógusát – mindkét könyv életpályákról készített „felvételek” gyűjteménye. Meghívott vendégek: György Alida, Varga László Edgár, Szöllősi Mátyás, André Ferenc, Márton Evelin, Finta Klára, Kész Orsolya, Vida Gábor, Vida Krisztina, Demény Péter, Eperjesi Noémi, Szabó Róbert Csaba, Sárkány Tímea, Borbély András, Béres Norbert, Láng Zsolt, Birtalan Beáta, Nagy Hajnal Csilla, Barlog Károly, Puskás Dániel, Tamás Dénes.
Szombaton 10 órától a Pince-szemináriumok keretében beszélgetések zajlanak majd (előadók: Vida Gábor, Láng Zsolt, Béres Norbert, Demény Péter, Márton Evelin, Borbély András. Témák: Irodalom a vidéken – vidékiség, periféria és centrum; Szilágysághoz köthető alkotók, alkotói életpályák bemutatása). 12 órától bemutatják Barlog Károly: Kovács Istenke álmodik című könyvét, fél 1-től beszélgetés Demény Péter: Vadkanragyogás című kötetéről, majd 13 órától Tamás Dénes: Minden egész kötete kerül terítékre. Ebéd után szabadprogram és pálinkakóstolás, 19 órától a szilágyborzási kultúrotthonban tartanak gálaestet, felolvas: Vida Gábor, Láng Zsolt, Demény Péter, Varga László Edgár, Márton Evelin. 22 órától a Perseidák meteorraj teleszkópos megfigyelésére kerül sor Nagy Róbert vezetésével, felolvas: Szöllősi Mátyás. A tábor vasárnap zárótanácskozás után zárul. Szabadság (Kolozsvár)

Irodalom és vidékei – Először szervezett írótábort a Látó folyóirat Szilágybagoson
A Látó írói és a folyóirat fiatal szerzői táboroztak Szilágybagoson.
Első alkalommal szervezte meg írótáborát a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat augusztus 11-13. között Szilágybagoson, Irodalom a vidéken címmel. A szervezők elsősorban fiatal alkotókat hívtak meg a táborba, olyanokat, akiknek a munkássága a Látóhoz (is) köthető, mint ezt többször is hangsúlyozták, nem "ellentáborról" van szó, nem a meglévő írótáborok ellenében szerveződött, hanem új színt igyekezett ezek mellett hozni az erdélyi irodalmi életben, új fórumot, találkozásai lehetőséget biztosítani elsősorban fiatal alkotók számára. Az, hogy a helysín Szabó Róbert Csaba író, szerkesztő, főszervező szülőfaluja volt, természetesen számos előnnyel járt: a település polgármesteri hivatala - a Bethlen Gábor Alap mellett - támogatta és örömmel fogadta a kezdeményezést, a tábor végén pedig a szervezők és a házigazdák is a folytatásról beszéltek.
A főszervező helyismerete a programok változatosságában is meglátszott, a pincesoron zajló műhelybeszélgetések, felolvasások, könyvbemutatók mellett a helyi termálfürdőt is meglátogatták a résztvevők, szombaton pedig a szintén bagosi Robike Biciklikölcsönző támogatásával biciklitúrán vehettek részt a sport kedvelői. A vidéki helyszín hozta magával a tábor címét és fő témáját, amit a résztvevők kedvükre értelmezhettek, tágíthattak. Láng Zsolt például arról beszélt, hogy az írói pályák sok esetben vezetnek ha nem is vidékre, de a perifériára, akár Hamvas Bélára gondolunk, akinek életében mindössze egy műve jelenhetett meg, akár James Joyce-ra, akit belső, alkotói kényszer sodort egyre inkább perifériára, az egyre komplexebb és egyre követhetetlenebb művei megírása közben.
Szó esett Szilágysághoz köthető alkotókról is, Sárkány Tímea például Hervay Gizelláról értekezett, aki éppen azáltal szorult "perifériára", hogy Budapestre költözött, verseiben pedig gyakran beszélt arról, hogy azért nincs hazája, mert két hazája van. A végső hazatérés körülményeit már Láng Zsolt elevenítette fel: a nyolcvanas évek elején, több hónappal a költőnő halála után postai úton érkeztek meg hamvai a Korunk kolozsvári szerkesztőségébe. Ma a Házsongárdi temetőben nyugszik korábbi férje, Szilágyi Domokos mellett.
A táborban bemutatták többek között Szöllősi Mátyás, Vida Gábor, Demény Péter és Tamás Dénes legfrissebb köteteit, szombaton pedig záróprogramként gálaestet tartottak a közeli szilágyborzási kultúrotthonban, ahol nemcsak a résztvevők, de a helyiek is szép számban megjelentek. Az erdélyi, magyarországi és szerbiai alkotókat összehozó első Látó-tábor éppen kis létszáma (közel húsz fő), családias hangulata miatt volt kellemes és eredményes, annyira, hogy a búcsúzásnál mindenki a folytatás mellett tette le a voksát. A szervezők tervei szerint a továbbiakban a folyóirat szerzői közül a legjobb írásokat közlők jutalma lesz a meghívás, de ezentúl is nyitott lesz a tábor bárki számára szerény összeg kifizetése ellenében.
Varga László Edgár / Transindex.ro

Macbeth a vásárhelyi Nemzeti műsorán
A 2017/2018-as évadban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának repertoárján szerepel William Shakespeare: Macbeth című tragédiája, Keresztes Attila rendezésében, Szabó Lőrinc fordításában. A marosvásárhelyi közönség közül még sokan emlékezhetnek az 1969. május 10-én Harag György rendezésében bemutatott Macbeth előadásra is, melyben a címszerepet Csorba András alakította.
Egy boszorkányos jóslattól indíttatva és felesége biztatására a sikeres hadvezér meggyilkolja az őt éppen kitüntetni készülő királyát. Az ölést hivatásszerűen űző Macbeth számára a katonához nem méltó, gyáván elkövetett gyilkosság után egyszer és mindenkorra kizökken az idő. A frissen, és főként jogtalanul szerzett hatalom közvetlen mellékhatása az annak elvesztése miatti állandó szorongás, ami hatalom- és becsvágyával társulva Macbethet további, sorozatos gyilkosságokba hajszolja. A ráció és boszorkányos jóslatok uralta álomvilág között feloldódik a határ, Macbeth és felesége pedig a lelkiismeret delíriumában él: a bűn és bűnhődés összefüggésének félelmetes állapotában. Ezeket a tényezőket kíséreli meg körüljárni Keresztes Attila és alkotócsapata a shakespeare-i tragédia színrevitelével.
A szereposztás tagjai: Bartha László Zsolt, Kádár Noémi, Varga Balázs, Bokor Barna, Gáspárik Attila, Csíki Szabolcs, Barabás Hunor, Korpos András, Kádár L. Gellért, Meszesi Oszkár, Ördög Miklós Levente, Galló Ernő, Kovács Botond, P. Béres Ildikó, Tollas Gábor, Bálint Örs, Ruszuly Ervin, Dabóczi Dávid, Deák Orsolya, Joó Renáta, Kányádi György, Szabó Franciska, Ádám Kornél, Czüvek Loránd, Demeter Márk-Cristopher, Lajter Ernesztó, Pál Zoltán, András Gedeon, Borsos Tamás, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Takács Örs, Nagy Levente, Nagy Péter.
Zenei munkatársak: Boros Csaba és Ila Gábor. Közreműködik a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia kamarakórusa.
Rendező: Keresztes Attila; díszlettervező: Fodor Viola; jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias; a jelmeztervező asszisztense: Szőke Zsuzsi; dramaturg: Demény Péter; zeneszerző: Boros Csaba; koreográfus: Dabóczi Dávid.
Az előadást a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermi stúdióterében tekintheti meg a közönség október 13-án, pénteken 19 órától; érvényesek a Bernády György-mecénásbérletek.
A 18 éven felülieknek ajánlott produkció román nyelvű feliratozással követhető.
Az előadás létrejöttét az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Naprakész információk a színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro és Facebook-oldalán: www.facebook.com/tompamiklos. pr-titkárság; Népújság (Marosvásárhely)

Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelem
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom