Balla Zsófia első kincses városbeli önálló szerzői estjére került sor december 10-én a Kolozsvár Társaság székhelyén. A költővel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Demény Péter író, szerkesztő, a meghívott munkásságának egyik legjobb ismerője beszélgetett. A rendezvény keretében Balla Zsófia a pozsonyi Kalligram Kiadónál idén megjelent A nyár barlangja című kötetéből olvasott fel verseket. A szerző Budapesten élő kolozsvárinak vallja magát. /Ferencz Zsolt: Szülővárosába érkezett Balla Zsófia. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

A hibátlanság vágya
Húszéves a Látó
Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig.
Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból.
Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta.
A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutatókkal ünnepelt a Koinónia
Öt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója.
A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel.
Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre.
A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

A nátha, a karácsony, a könyvek és a szerzők, akikre büszkék lehetünk
Kilenc plusz egy erdélyi magyar szerző, költők, írók és egy illusztrátor ajándékozta meg idén a közönséget, kicsiket és nagyokat egyaránt a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Legszebb karácsonyi ajándék a nátha – Mai erdélyi mesék című kötettel. Kilenc mese a legszebb és leglátványosabb ünnepünkről, a karácsonyról, amikor a család valamennyi tagja együtt örül a fenyőfa alatt, szaloncukor- és bejgli illat lengi be a levegőt, s valahogy a megszokottnál is kedvesebbek vagyunk egymáshoz. Mi más lenne megfelelőbb ajándék ilyenkor, mint az igényesen kivitelezett, tartalmas olvasnivalóval szolgáló könyv – no meg a nátha, már ami a kötet címét illeti ,Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Demény Péter, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna, Szabó Zelmira és Zágoni Balázs tolmácsolásában.
Kinek van kedve és ihlete szeptemberben karácsonyi mesét írni? Amikor az élet egészen másról, az iskolakezdésről vagy akár a nyári élmények felidézéséről szól... Ezért döntöttek úgy a kiadó munkatársai, hogy már januárban, közvetlenül az ünnepek után megszólítják az erdélyi magyar szerzőket, az emlékek és az ünnepi hangulat közelségéből fakadóan pedig írásra buzdítják őket. Remek ötlet, amelynek mindenki a saját stílusával tett eleget, valós, kitalált, avagy közismert szereplők „történetbe hozásával”. Az antológiát Szabó Zelmira hangulatos illusztrációi teszik teljessé.
Egy karácsony előtti karácsonytörténetét meséli el Boda Edit: „főszerepben” a családjával és rokonaival egy festett barlangban élő Maja, aki a Nagy Sötét Hónapban megbetegszik, barátjának, a farkas Taburunak viszont sikerül „kiegyeznie” a Teremtővel. Amellett pedig, hogy a hétéves kislány jobban lesz, Isten fiának majdani megtestesüléséről szóló hír, egy másfajta születéstörténet is napvilágot lát. A dzsungel könyve és a Biblia, szelídítés és születés egyazon mesében.
Akár ennek is lehetne a folytatása Balázs Imre József Három vándor című írása, amelyben a napkeleti bölcsek „utódjai” – a babiloni Gáspár, a perzsiai Menyhárt és a szíriai Baltazár – útra kelnek, hogy a csillag jelzését megértsék, egyszersmind saját életüket is foglalkoztató titkokra választ kapjanak. Örökké élni, mindent tudni, valós arcukat megismerni – ezt a három vágyat hozza összefüggésbe a szerző a tömjénnel, a mirhával és az arannyal.
Alan Alexander Milne örök emlékének ajánlja meséjét Demény Péter: régi barátunk, Micimackó és Róbert Gida többek között az Almássy térre is megérkezik. Előtte persze a karácsonyi (mirácsonyi?) rohangálás, vásárlási láz részeseivé válnak, s egy új szót is tanulnak, de ez legyen meglepetés. Kalandos fejezet, amelyben Micimackó unatkozik és kifulladásig. Olvastatja magát.
S hogy milyen az, amikor egy magányos ablak levelet ír az angyalnak? Kiderül Máté Angi meséjéből: a Volt egyszer egy ablak főszereplője társaságra vágyik, arra, hogy valaki „billentgesse a rézkilincseket, nyissa és csukja az ajtót”, hogy egyáltalán valaki átnézzen rajta, bele a világba. A várva várt ajándék meg is érkezik, hiszen erre való a karácsony: pöttöm pókok derítik jókedvre hősünket.
Barni, az aranyos kisfiú sem hiányozhat az antológiából: ezúttal azonban nem Berlinben, hanem a hétköznapokban, egy héttel iskolakezdés után tűnik fel előttünk. Ezúttal azt kell bebizonyítania barátjának, hogy igenis létezik Angyal. Anya és Apa is besegít neki természetesen, a végére pedig igazi Angyal-tanítvány lesz Barniból – ez Zágoni Balázs Az Angyal tanítványa című meséjének rövid vázlata, de ahogyan az lenni szokott, ennél jóval izgalmasabb történetnek lehetnek a részesei, akik elolvassák a nagyszerű mesét.
A tőle megszokott bensőségességgel mesél fiának, és persze nekünk, olvasóknak is Berszán István: A juhászkutya karácsonya című történetben a szerző egyik hegyi túrájának emlékeit eleveníti fel, azon ritka pillanatok egyikét, amikor kimozdulhat rövid időre a városi élet forgatagából. S hogy miként kapcsolódik ehhez a juhászkutya, mitől lesz igazán karácsonyi mese? Ez is kiderül a kötetből.
Van az úgy, hogy sehogy sem jó. A karácsony meg pláne nem, főleg egy olyan világban, ahol „egész évben cibálták meg püfölték egymást a csúszdák mellett”, homokot borítottak a szépen befont hajakra, s az ember lányának disznósikítással a fülében kell végigülnie az ünnepet. Cinege Panni nem örül, de aztán álmodik– hogy mit és hogyan, azt László Noémi meséjéből tudjuk meg.
A fúvóverseny igencsak megváltoztatja a négy széltestvér egymáshoz való viszonyulását Simon Réka Zsuzsanna A szelek karácsonya című történetében: miután sikerül jól összeveszniük, mindenki megy, amerre lát. Az ünnep közeledtével azonban, érezve a többiek hiányát, úgy döntenek, hazatérnek, hogy viszontlássák testvéreiket.
Fűmanó és Tökmag is összekap Láng Zsolt Az erdei náthacímű írásában, egy jól irányzott nátha, no meg egyikük megérzése azonban segít újból összehozni a két barátot. Hogy aztán mindketten úgy gondolják: „a nátha a legszebb karácsonyi ajándék”, amely képes alkalmat teremteni az igazán fontos pillanatoknak. Nem hiába szerepel a kötet címében is a nátha, és emellett természetesen a könyv, amely ilyenkor, karácsony táján mindennél aktuálisabb, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt kellemes kikapcsolódást biztosít.
Több, hasonlóan izgalmas kötet jelent meg idén a Koinóniánál: ilyen például Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája, Kányádi Sándor Volt egyszer egy kis zsidó, Kiss Bitay Éva Fantasztikus földgolyó és Andri Snaer Magnason A kékbolygó történetecímű könyve. Ezek mellett pedig továbbra is ott vannak az „örök klasszikusok”, Demény Péter Ágóbágó naplója, Balázs Imre József Hanna-hintája, valamint Zágoni Balázs Barni-könyvei. Valamennyi nagyon jó, érdemes kipróbálni. A kellemes karácsonyi ünnepek hangulatát garantáltan emelik, még manapság, az internet korában is.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”
Mátyás szülőháza előtt megnyílt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
Számos sátor, sok-sok könyv, beszédek és egyelőre gyér érdeklődés: így foglalható össze röviden a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét tegnap délutáni megnyitója. A Mátyás király szülőháza előtti téren június 2. és 5. között zajló kulturális rendezvény a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárság Program és Ifjúsági Főosztályának szervezésében jött létre, azzal a szándékkal, hogy 82 évvel az első, 1929 májusában megrendezett Ünnepi Könyvhét, illetve 70 évvel az első kolozsvári Ünnepi Könyvhét után idén Erdély fővárosa ismét bekapcsolódhasson a magyar könyv ünnepébe. A szervezők remélik, hogy ezeken a napokon benépesül a Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőháza közötti tér, a kolozsvári magyarság jól érzi majd magát a magyar könyvek között, és érdeklődéssel követi a könyvbemutatókat, dedikálásokat, valamint a kísérőprogramokat egyaránt.
Könyvek A-tól Z-ig a Kolozsvár Társaságnál
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét hivatalos megnyitója előtt két órával mutatták be a Szentimrei Alapítvány gyűjteményéből összeállított Agyagfalvától Zsombolyáig. Magyar nyelvű könyvek Romániában 1918–1945 között című tárlatot. Az esemény helyszíneként a Kolozsvár Társaság főtéri székháza szolgált, ahol Kántor Lajos irodalomtörténész örömét fejezte ki a kiállítás kapcsán, és két, újonnan megjelent kiadványt ajánlott a nem túl népes közönség figyelmébe: Horváth Andor és Salat Csilla szerkesztésében, a Stúdium Kiadónál mostanra látott napvilágot az Erdélyi magyar írók – Paulovics László íróportréi című kötet, a Kolozsvári köszöntőben pedig Possler György Kolozsvárról elszármazott irodalomtörténészt „öregdiákok” (Benkő Samu, Balázs Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Egyed Emese, Demény Péter) köszöntik 80. születésnapján.
Szabó Zsolt, a Szentimrei Alapítvány elnöke reménykedik abban, hogy a mostani tárlatnak a következő években is lesz folytatása, véleménye szerint egy-egy ilyen alkalom szervesen kiegészíti a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét rendezvényeit. A teljesség igénye nélkül kívántak ezúttal ízelítőt nyújtani az érdeklődőknek az 1918–1945 közötti időszak könyvterméséből, kitérve természetesen a 70 évvel ezelőtt megtartott első kolozsvári Ünnepi Könyvhétre is. A több mint hétezer kötetből 150-et sikerült kiállítani, „apró hozzájárulásként egyetlen jól körülhatárolható terület irodalmi dokumentumaiból”. Fiatalok és idősebbek ismerkedhetnek ennek révén az erdélyi magyar irodalom XX. századi vonatkozásaival, szépirodalmi, művészeti, gazdasági stb. témakörben egyaránt. Többek mellett Berde Mária: Télutó (1928, Kolozsvár), Madách Imre: Az ember tragédiája (1923, Kolozsvár), Szabédi László: Délia (1936, Kolozsvár) című kötetét, valamint A népkisebbségi törvény tervezetét (Paál Árpád, 1928, Kolozsvár), A Minerva könyvárjegyzékét (1927, Kolozsvár) és az EME 1943-as évkönyvét (1944, Kolozsvár) vehetjük szemügyre az öt tárlóban. – Talán érdemes lesz a következő Ünnepi Könyvheteken, esetleg ugyanitt, bemutatni egy-egy műhely – Erdélyi Szépmíves Céh, Minerva – vagy város – Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti stb. – könyveit vagy sajtóját – hangsúlyozta továbbá Szabó Zsolt. (ferencz)
Hivatalos megnyitó a Mátyás szülőháza előtti téren
A délután négy órakor kezdődő hivatalos megnyitón elsőként László Attila alpolgármester szólalt fel a téren felállított színpadon, aki Kolozsvár „brandjének” nevezte a könyvet. Őt Kelemen Hunor kulturális miniszter, az RMDSZ elnöke követte. „A megjelent kiadók száma bizonyítja, hogy Erdélyben a magyar könyvkiadás talpon maradt, és továbbra is értéknek tartják a könyvet, nem pedig luxusterméknek. Az erdélyi magyar könyvkiadás utóbbi 21 éve a fejlődésről szólt”, mondta a miniszter, hozzátéve, hogy a könyvnek szellemi, nem pedig anyagi értéket kell képviselnie. A miniszter hangsúlyozta: reményei szerint az Ünnepi Könyvhét helyet teremt magának Kolozsvár kulturális életében, és nemcsak szimbolikus helyfoglalás történt Mátyás király szülőháza előtt.
A megnyitón felolvasták Csoóri Sándor író, költő üzenetét, aki betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen. „Hetven esztendővel ezelőtt Móricz Zsigmond volt a Kolozsvári Könyvnapok díszvendége. 2011-ben a nagy író után, szemérmesen mondom, én lehettem volna az. Mentségem csupán annyi, hogy ő akkor 62 esztendős volt, én pedig ma-holnap hússzal több! Ezért kérem, bocsássák meg és értsék is meg, hogy nem lehetek jelen személyesen váratlan betegségem miatt, csupán néhány gondolatommal”, állt a díszmeghívott levelében.
Dávid Gyula irodalomtörténész a szerző és az olvasó közvetlen találkozásának lehetőségét határozta meg a rendezvény lényegeként, és hangsúlyozta a könyvvásár fennkölt jellegét: „Ünnep, tartós találkozás a könyvbe foglalt szellemmel”.
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja hagyományteremtőnek nevezte a rendezvényt, Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke pedig a könyvhét közösségteremtő és közösségépítő szerepére hívta fel a figyelmet, továbbá megvalósíthatónak tartja, hogy Kolozs megye több városában is megrendezzék a jövőben az ünnepi könyvhetet.
A megnyitó végén Szilágyi Szabolcs műsorvezető Kántor Lajost, a Kolozsvár Társaság vezetőjét szólította színpadra, aki elmondta: a Társaság, hagyományteremtő szándékkal, Kolozsvár büszkesége elnevezéssel oklevelet adományoz olyan embereknek, akik a város szellemi életének kiemelkedő vezetői, „munkásai”. Első alkalommal Dávid Gyula érdemelte ki ezt a címet, akinek Kántor Lajos nyújtotta át az oklevelet, illetve egy Kolozsvár címerét ábrázoló bőrmetszetet. (kovács)
Írottmuzsika a Bulgakovban
A Bulgakov Kávéház adott helyet a délután öt órakor kezdődő eseménynek, amelyre sajnos csupán néhány ember volt kíváncsi: a Kriterion Kiadó által frissen megjelentetett kötet Palocsay Zsigmond válogatott költeményeit tartalmazza, Írottmuzsika címmel. A Romániai Magyar írók sorozat jelen kötetéhez Egyed Péter írt bevezetőt, a válogatás is az ő nevéhez fűződik.
A könyvbemutatón H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója „adósságtörlesztésnek” nevezte a könyv megjelentetését, mint mondta, Palocsay Zsigmond költészete számos titkot rejt, újabb és újabb részleteit fedezhetjük fel.
Egyed Péter a kötet bevezetőjéből idézett fel néhány gondolatot, felidézve a költői indulását, illetve a Palocsay-líra fő jellemzőit. Az esemény zárásaképpen Hatházi András, Köllő Csongor és Kelemen Csongor olvasott fel néhány verset. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről bővebb információ és a rendezvény részletes programja a www.unnepikonyvhet.ro honlapon olvasható. (köllő)
Szabadság (Kolozsvár)

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

Újrateremtett világok – Cs. Gyimesi-emlékkötet
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István.
Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. „Akkor még nem tudtuk, hogy a kiadványból emlékkötet lesz.
Cs. Gyimesi Éva születésnapjára megjelent egy mesterpéldány, amit át is adtunk neki. A most megjelentetett emlékkötetben az akkori mesterpéldányt az előszón és egy nekrológon kívül gyakorlatilag változatlanul felhasználtuk” – magyarázta lapunknak Berszán István. Az irodalomtudományi tanszék vezetőjének tájékoztatása szerint az Újrateremtett világok című könyvbe olyan írások kerültek, amelyek írói valamilyen formában reflektálnak a Cs. Gyimesi Éva-jelenségre, a személyiségére, több évtizedes pedagógusi és irodalmi munkásságára.
A kötetben a tudományos jellegű írásokon (mint például a sumerológus Komoróczy Gézáé) kívül lírai és esszéisztikus hangvételű alkotások is megtalálhatóak olyan írók, költők tollából, mint Demény Péter vagy Láng Zsolt. A kötet ugyanakkor tartalmazza Cs. Gyimesi Éva munkáinak bibliográfiáját, valamit az írásaira való hivatkozások jegyzékét is.
A könyvet a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén ismertették a szerkesztők a jelenleg zajló Hungarológiai Kongresszus keretében, kis számú hallgatóság előtt. „A kötet a legutolsó pillanatban, szombaton délután jött ki a nyomdából, ezért sem tudtuk szélesebb körben felhívni az emberek figyelmét a bemutatóra” – magyarázta Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője.
Sipos. M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

Múzsa az ezrediken
– e címmel szervezett lapunk munkaközössége hangulatos, nívós irodalmi estet kedd délután a Bernády Házban. Múzsa az ezrediken – ezredik számához érkezett a Népújság irodalmi-művészeti melléklete: ez alkalomból az ünneplő közönség, a lap barátai telt házas publikumként vették birtokba a Baross Gábor utcai épületet, amelynek földszinti galériáiban Nagy Miklós Kund főszerkesztő és Múzsa-szerkesztő fogadta a megjelenteket, munkatársakat és vendégeket – Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály és Bölöni Domokos meghívottakat, valamint Sebestyén Aba színművészt, aki méltó kezdésként Demény Péternek a Múzsához írott versét olvasta fel. Ezt Nagy Miklós Kund egy játékos limerickje követte, majd rövid beszélgetés vette kezdetét a megjelent írókkal, költőkkel.
Nagy Attila elárulta, nemrég fejezte be új verseskötetét. – Ez a kilencedik kötetem, szerkesztőként KAF szenvedte meg. A Kriterion fogja kiadni és lesznek benne részletek a készülő, Csillagköz című, versekből álló "regényből", amelyben a gyerekkoromtól a katonaságig telő éveket, a régi Vásárhelyt mesélem el – mondta a költő, majd a Csillagköz egyik versét, valamint az új kötetben megjelenő, John Donne-sorokra írt költeményei közül párat olvasott fel.
Sebestyén Mihály olyan szöveget hozott, amely korábban jelent meg a Múzsában, Kolbászverés című, vitrioltól sem mentes novellája kellőképpen felvidította a jelenlevőket, akiknek Markó Béla árulta el: egy pillanatig sem volt hűtlen a költészethez, csak ennek éppen nem volt látszata. – Egyszer már a politikát választottam, ezért jobban érzem magam itt, szépírók, irodalomkedvelők társaságában. Ami a választott, kötött formát illeti: vannak nagy elődeim, mint például KAF. Ő nem hagyta abba a költészetet, így az elődömmé vált. Amúgy 1980 körül történt az a furcsaság, hogy avantgárdot, szabadverset művelő poétaként porosnak tűnő formákat kezdtem használni. Ezeket kellett most is elővennem. Nagy kihívás, hiszen egy adott feltételrendszerben kell szabadnak lenni – hallottuk Markó Bélától, aki a De ki élte túl? című, a költészethez való visszatérésként jellemzett versét, illetve pár haikuját olvasta fel.
Bölöni Domokosról, aki maga is Múzsa-szerkesztő, egyrészt megtudtuk, hogy hajnali internetező, másrészt megállapíthattuk, hogy humora továbbra is töretlen: A tyúkcenzor látogatása című írása korábban jelent meg, de a tegnapi lapszámban is olvasható, már kezdő sora is – "Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók." – leplezetlen felröhejt váltott ki a szépszámú hallgatóságból. A Múzsa hagyományaihoz híven, emlékezvén a régi nagyokra, Sebestyén Aba idézte meg a helikoni, a két világháború közötti, illetve egykoron kortárs alkotók alakját: Székely János és Tavaszy Sándor verseit, valamint Wass Albert Marosvécs című írását olvasta fel, utóbbit az író 1992-ben küldte a Múzsának. Végül Kovács András Ferenc szólt, a költő, aki talán a legtöbb verset küldte a Múzsának. Ő az ezredik számban megjelent, Naked Soul című versét, valamint Lázáry René Sándor három, a húszas években írott költeményét olvasta fel.
A svédasztalos agapé és koccintás előtt pedig Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke a tanács nevében egy oklevelet adott át a Népújságnak és egyet a Múzsa kiötlőjének. Hűségpezsgőt kapott továbbá az "ezredes úr", azaz Nagy Miklós Kund és "századosa", Bölöni Domokos, aki majdnem százszor szerkesztette a mellékletet az elmúlt évek, évtizedek során.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

Ismét lesz váradi könyvmaraton
Nagyvárad- November 4-5-én a Várad kulturális folyóirat, együttműködve az Europrint Kft.-vel és a Riport Kiadóval harmadik alkalommal szervezi meg a Nagyváradi Könyvmaratont, ezúttal a színházban.
A Mi tudjuk, hogy Ön szereti a könyvet! mottójú rendezvényről csütörtökön tartottak sajtótájékoztatót a főszervezők, a Várad kulturális folyóirat szerkesztőségében. Szűcs László elmondta: a Nagyváradi Könyvmaraton változatlanul három kiadó- a Várad, a Riport és az Europrint- lebonyolításában zajlik, és a két nap alatt főleg új váradi könyvek (azaz helyi szerzőktől vagy kiadóktól származó) bemutatására törekednek. Két nagyváradi szerző jelentkezett szépirodalmi alkotással: Kinde Annamáriának a Hóbanévad című verseskötete, Sorbán Attilának pedig A püspök úr pálinkát iszik című regénye jelent meg. A tényirodalmat gazdagítja Králik Loránd: A sárkány fiai- Kína tájai, Kínai népei című kötete, mely egy sorozat részét képezi, korábban a muzulmán világról és az USA-tagállamokról írt a szerző. Szilágyi Aladár: Csodaváróktól csodateremtőkig című riportkötetében- mely a harmadik a sorban- ezúttal nem valamely, a magyartól eltérő romániai kisebbségről szól, hanem elsősorban a román-magyar együttélést vizsgálja, szórványban élő magyarok, illetve románok bemutatása révén. Simon Judit: Halasi Erzsébet - egy színésznő élete című portrékönyve annak kapcsán született, hogy a művésznő pályafutása elkezdésének 50. évfordulóját ünnepli. Szintén a Riport kiadásában látott ismét napvilágot egy erdélyi magyar klasszikustól, Karácsony Benőtől a Napos oldal.
Derzsi Ákos az Europrint két kiadványára hívta fel a figyelmet: Péter I. Zoltán fikciós könyvének címe: Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével, Banner Papp Mária: Papp Magda emlékönyvét pedig már a közelmúltban bemutatták.
Markó a sztárvendég
Simon Judit azt emelte ki: a rendezvényen jelen lesz Demény Péter kolozsvári író, aki előkészületben levő Hóbucka Hugó a mókusoknál című meseregényéből olvas fel részleteket, valamint Papp Sándor Zsigmond jelenleg Budapesten élő kolozsvári író, aki Semmi kis életek című könyvét hozza magával. A péntek este úgymond sztárvendége Markó Béla, akinek szonett- (Visszabontás) és publicisztika-kötetét (Kié itt a tér) ismertetik. A könyvmaraton különlegessége, hogy először Váradon mutatják be Zalán Tibor budapesti író, költő, drámaíró Szétgondolt jelen című kötetét. Bemutatják még Székely Ervin: A feljelentés és Tasnády-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! Egy önkéntes indiai naplója című könyvét, illetve újból ismertetik Darvay Nagy Adrienne: Kótsi Patkó János című írását. Ugyanakkor bemutatkozik két budapesti kiadó: a Kőrössi P. József vezette Noran Libro, valamint a Sárközy Bence és Halmos Ádám igazgatók által képviselt Libri. Az ünnepségre meghívták a Spanyolnátha internetes művészeti folyóirat szerkesztőségének tagjait is, Vass Tibor főszerkesztőt, Vass Nóra szerkesztőségi titkárt, Székelyhídi Zsolt főszerkesztő-helyettest és Berka Attila művészeti vezetőt.
Számon tartják
A színház épületében zajló kétnapos rendezvényen közreműködnek Firtos Edit, Kovács Enikő, ifj. Kovács Levente és Molnár Júlia színművészek. A 10 ezer lejes költségvetésű rendezvény főtámogatója a Szigligeti Színház, illetve Czvikker Katalin menedzser-igazgató, valamint az Europrint kiadó, mely „barátságból” vállalta a plakátok kinyomtatását. A szervezők szerint bár 5-6 évnek el kell telnie ahhoz, hogy egy könyvfesztivál jelentős pontnak számítson irodalmi berkekben, azért a Nagyváradi Könyvmaratont már számon tartják. Az egyik korábbi könyvbemutatón például kétszázan vettek részt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Munkáikba, gondolkodásukba beépült valami Cs. Gyimesi Éva munkájából, gondolkodásából”
Bemutatták az Újrateremtett világok című kötetet a Minerva-házban
– Az olvasó egy olyan tájékozódási gyakorlatot vállal ennek a könyvnek a lapozgatásakor, amelyben Cs. Gyimesi Éva a vonatkoztatási pont: sok világgal fog találkozni, sok újrateremtett világgal, amelyek az Éva emberi és szakmai habitusának megfelelően elméleti, irodalomtörténeti, oktatói, politikai és szakrális dimenzió szerint szerveződnek – hangsúlyozta Berszán István egyetemi tanár pénteken délután, a Cs. Gyimesi Éva tiszteletére összeállított Újrateremtett világok című kötet bemutatóján. Az eseménynek a Minerva-ház emeleti előadóterme adott otthont, amely a májusban, tragikus körülmények között elhunyt kolozsvári nyelvész, irodalomtörténész és publicista nevét viseli mostantól.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke köszöntőjében kiemelte: amellett, hogy Cs. Gyimesi Éva a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított, ezalatt pedig sokaknak tanára és mestere volt, a Szabadság munkatársaként mindig őszintén elmondta véleményét munkánkról, a lapról és egyebekről. – Cs. Gyimesi Éva ugyanakkor a Minerva Művelődési Egyesület egyik fontos támogatója volt, s amikor az egyetemről oly szégyenteljesen eltávolították, a Minerva biztosított számára katedrát: az újságírók, a médiaszakemberek és a művelődésszervezők felnőttképzési tanfolyamán stilisztikát, műfajelméletet és más tárgyakat oktatott. Ezért is döntött úgy az egyesület, hogy a nehéz, éveken át tartó munka árán visszaszerzett és felújított épületünk legreprezentatívabb termét róla fogjuk elnevezni – magyarázta Tibori, hozzátéve: amíg a Minerva-ház a közösség számára nyitva áll, Cs. Gyimesi Évának mindig helye lesz itt.
A Balogh F. András, Berszán István és Gábor Csilla szerkesztésében megjelent Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyimesi Éva emlékére című kötet keletkezésének körülményeiről Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus elmondta: az eredetileg 2010. szeptemberére, Cs. Gyimesi Éva 65. születésnapjára tervezett kiadvány időközben tovább bővült, végső változatában pedig, amely idén augusztusban látott napvilágot a budapesti Argumentum Kiadónál, ötszáz oldalon, több mint hatvan írás kapott helyet. Versenyképes, európai teljesítménynek nevezte a kötetet, ugyanakkor úgy vélte: a jeles nyelvész, irodalomtörténész, publicista is örült volna, ha látja, hogy munkáját ilyen szépen továbbörökíti az utókor. – A tény, hogy lezárt életműről van szó, még inkább indokolja, hogy azt helyére tegye az irodalomtudomány története, a magyar tudományosság – hívta fel a figyelmet Szilágyi Júlia, kitérve a mostani kötet összetételére is, amelyben a kortársak, tanítványok, kollégák reprezentatív munkái mellett Cs. Gyimesi Éva „tartós értékű életmű-leltára” is megtalálható. – Éva úttörő munkája, bátorsága, közéleti és gondolkodói bátorsága olyan példamutatás, amit most, a lezárt életmű újragondolásával valóban meg kell tisztelnünk, és olyan értékeink közé kell emelnünk, amelyek a közösség számára nagyon fontos és bármikor, bárhol felmutatható értékek lehetnek – tette hozzá az esszéíró.
A szerkesztés örömeiről beszélt Balogh F. András, amelynek során egy kötetté szerveződött a sok beérkezett írás, természetesen csak azután, hogy megállapították közöttük az újrateremtett világhoz szükséges összefüggéseket. Egy olyan korpusz állt össze ezáltal, „amely végső soron lefedi Cs. Gyimesi Éva tevékenységi területeit, hiszen az erdélyi irodalomtól a világirodalomig menően jelen vannak benne azok a témák, amelyekkel Éva foglalkozott”. Berszán István, a könyv másik szerkesztője a borítón szereplő portréról ejtett szót, amelyet egyébként kollégánk, Rohonyi D. Iván készített Cs. Gyimesi Éváról. – Amikor ezt a képet megláttam, rögtön tudtam, hogy valaki olyan készítette, akit Éva szeretett. Bölcsészhallgató koromban ismerkedtem meg ezzel a mosollyal, azt jelenti: „barátocskám”. Egyrészt biztatás van ebben a „barátocskámban”, mesteri biztatás, hogy „na végre, próbálgatod a szárnyaidat”, de ugyanakkor figyelmeztetés is, amolyan kedves szigor. Ez utóbbit valahogy úgy fordítottam le magamnak, hogy „ugye tudod, az első szárnypróbálgatás még nem az óceán átrepülése?” Véleményem szerint Éva a teremtett világhoz, a kutatási témáihoz is ezzel a jóindulatú szigorral fordult – részletezte Berszán István.
Mint mondta, valamennyi szerző Cs. Gyimesi Évának írta, vagy neki ajánlotta, amit írt, hiszen szerették volna megosztani vele mindazt, amivel éppen foglalkoztak, s reménykedtek, hogy ha legközelebb találkoznak, erről is fognak beszélgetni. Ilyen tekintetben is érdekes anyagot gyűjtött össze a Cs. Gyimesi Éva felé fordulás, állapította meg az irodalomtörténész, aki szerint az első látásra egymástól nagyon távolinak tűnő kutatási területek, elméleti és gyakorlati mozgásterek Éva révén válnak szorosan és egyedien összefüggővé ebben a kötetben, „a szerzők munkáiba, gondolkodásába ugyanis beépült valami az ő munkájából, gondolkodásából”.
Az est folyamán László Lilla és Nagy Zoltán, a Láthatatlan Kollégium alumnusai, valamint Dénes Katalin és Nagy-Szilveszter Orsolya ismertette a könyvben szereplő írásokat, Demény Péter pedig néhány verset olvasott fel. Balogh F. András megjegyezte: most, hogy szép lassan elmúlik a gyász, amely sokakat hatalmában tartott Cs. Gyimesi Éva távozása miatt, szembe kell néznünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott. Tibori Szabó Zoltán pedig, aki az esemény befejezéseként elhelyezte a Cs. Gyimesi Éva névtáblát, így fogalmazott: „lehet – azt hiszem, ezt tanultam Évától, és az egész élete, a Szabadsághoz és a diákjaihoz való viszonya is azt bizonyította: lehet”.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Látó-lapszámbemutató a Gaudeamusban: Kolozsvártól Örkényig
Ahány ember, annyi Kolozsvár, ahány történet, élmény, anekdota, annyi értelmezési lehetőség a várossal kapcsolatban – derül ki a Látó szépirodalmi folyóirat márciusi számából, amelyben esszék, novellák, versek és interjú révén kerülünk közelebb a kincses városban élő vagy ahhoz számos tekintetben kapcsolódó szerzők Kolozsvár-képéhez. A lapszámot, csakúgy, mint az Örkény-centenárium apropóján összeállított áprilisi Látót szerdán délután mutatták be a Gaudeamus könyvesboltban.
Kenéz Ferenc Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriumával indul a Látó márciusi száma, majd Láng Zsolt, Egyed Péter, Laskay Adrienne, Kántor Lajos, Sebestyén Mihály, Király László, Jánk Károly, Vida Gábor, Demény Péter, Szabó Róbert Csaba, Láng Orsolya, Keszeg Anna, Soó Éva és Visky András írásai olvashatók. Talált versként szerepel a kötetben Áprily Lajos Kolozsvári éjjel és Jékely Zoltán Anteus című költeménye, a mellékletben pedig a vers kategóriában 2010-ben nívódíjjal kitüntetett Kenéz Ferenc plakátja található. – Színvonalas ez a szám, mindenki a saját Kolozsvár-történetét, élményét, anekdotáját mondja el benne – hangsúlyozta a bemutatón Demény Péter, az Esszé rovat vezetője. Utalt ugyanakkor a Ha mélyre szívjuk a kolozsvári levegőt… című ankétra, amelynek kapcsán Kolozsvárról Budapestre távozott személyiségeket (Fritsch László Zoltán közgazdász; Hajós Erika mesetulajdonos; Józsa Márta író; Soó Zöld Balázs, a Quadro Galéria társtulajdonosa; Tompa Andrea író, színikritikus) kérdeztek meg egyebek között arról, hogy mikor és hogyan távoztak Romániából, tervezik-e a hazaköltözést stb.
Weghofer Erna, a Gaudeamus könyvesbolt vezetője kérésének eleget téve, hogy Kolozsvárhoz fűződő élményeiket idézzék fel a szép számban egybegyűlt érdeklődők előtt, Láng Zsolt a Szerelemváros. Kolozsvár című esszéjében megfogalmazott történetet elevenítette fel: tizennégy éves korában, egy országos asztalitenisz gyerekbajnokság apropóján járt először a városban. Első ittlétéről mesélt a jelenlévőknek Vida Gábor, Király László pedig az Utunk szerkesztőségéhez fűződő kalandjait mesélte el. Demény Péter, aki kolozsvári születésűként jelenleg is itt él, „festői” hasonlattal élve Rembrandtot idézte: „bár soha nem utazott el Amszterdamból, attól még Rembrandt maradt”.
A folytatásban az áprilisi Látó ismertetőjére tért rá Demény: mint mondta, születésének századik évfordulója alkalmából Örkény István munkássága előtt tisztelegtek a negyedik lapszámban. Radnóti Zsuzsa, az író özvegyének köszönhetően irodalomtörténeti csemegével szolgálnak az érdeklődőknek: mellékletként Örkény Április című, eddig ki nem adott kisregényének részletét találjuk. A lapszámban interjút olvashatunk Radnóti Zsuzsával és Parti Nagy Lajossal, Kötő József erdélyi, Zakariás Erzsébet pedig kolozsvári vonatkozásban tekinti át az Örkény-művek színpadi megjelenítését. További szerzők, akik hozzájárultak a negyedik lapszám megjelentetéséhez: Sebestyén Rita, Csík Mónika, Hatházi András, Csutak Gabi, Fodor Györgyi, Papp-Zakor Ilka, Ungvári Zrínyi Ildikó, Adorjáni Panna, Laskay Adrienne, Visky András, Tim Conley és Székely Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti önkép és szomszédság
Bihar megye- Május 14-19. között Félixfürdőn zajlanak az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai Napjai. A hivatalos megnyitót hétfő délután tartották az egyik szálló konferenciatermében.
Hétfő délelőtt elnökségi ülés zajlott, a hivatalos nyitóünnepséget azonban délután tartották a Termál Szálloda konferenciatermében. A megjelenteket Veres Kovács Attila, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Körének társelnöke köszöntötte háznagyi minőségében, majd Varga Pál evangélikus lelkész, az EPMSZ elnöke ismertette a bő 40 évvel ezelőtt kezdődött értelmiségi mozgalom rövid történetét, célkitűzéseit és feladatait. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke rövid áhítatában örömének adott hangot, amiért éppen most és az adott helyen kerül sor a Nemzeti önkép és szomszédság elnevezésű tanácskozásra, mivel szerinte ránk fér, hogy újból megérezzük azt, Isten kiknek lát minket, mint magyarokat, és mint a másokkal közösségben élő nemzetet, akikkel együtt akarunk gondolkodni arról, hogy milyen megvalósítható jövőképet képzelünk el magunknak boldogságunk reményében.
Biró Rozália váradi alpolgármester arra hívta fel a figyelmet: nehéz időket élünk, amikor újra és újra meg kell küzdjünk a korábban már kivívott jogainkért is, azonban rajtunk múlik, hogy elszántsággal és akarattal át tudunk-e lépni az akadályokon. Demény Péter kolozsvári író, szerkesztő azt boncolgatta: mi a beszélgetés, majd értelmezett néhány anekdotát és megfogalmazott egy „kiáltványt a rövidnadrágos attitüdért”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro.

Oktondi jelenünk
Először az újságírói reflexek kezdtek működni bennem. Gyerünk, mondtam magamban, nézzek utána mindennek, állítsam össze Nyirő József dossziéját, derüljön ki végre, aminek ki kell derülnie. Rövid i vagy hosszú? Mindent tudni akartam, és persze azonnal.
Aztán rájöttem, mindez teljesen fölösleges. A két oldal (s milyen mélyen jellemző, hogy ismét sikerült egy olyan helyzetet teremteni, amelyben két oldal van, ráadásul két nemzet oldala, mert az árnyaltabb véleményeket, ahogy az lenni szokott, kevesen hallgatják meg), a két oldal tehát politikai okokból mondja ezt vagy azt, s akik felsorakoznak mögöttük, maguk is politikai logikát követnek.
Így, ennek a politikai logikának köszönhetően lett az újratemetés Szász Jenő választási kampányának csúcsa, s ugyancsak ezt használja ki Victor Ponta kormánya, hogy megerősítse nacionalista táborát; mindkettő mandátumhoz, hatalomhoz szeretne jutni, vagy nem akarja elveszíteni a váratlanul ölébe pottyant hatalmat. Ha az újratemetést nem kötik össze a csíksomlyói búcsúval, nem lesz ekkora hatása, de hát mertek nagyot álmodni. Mindamellett az is világos, hogy a jelenlegi román kormány gyakran húzza elő a magyar kártyát, hiszen egyik első gesztusa az volt, hogy visszavonta a MOGYE magyar vonalát engedélyező határozatot, mintha mi sem lett volna fontosabb. A leginkább beszűkült gondolkodású, legsötétebb rétegnek kedvez ezáltal, melynek számára minden magyar „revizionista”, „gőgös” és természetesen „ellenség”.
Fanyarul mulatságos az a lelkesedés is, amellyel fasisztának neveznek egy magyar írót abban az országban, amelyben nemrég a legcsúcsabb értelmiségiek (Liiceanu, Pleşu, sőt, Cristian Mungiu!) védték meg Corneliu Zelea Codreanut, s amelyben Antonescu tábornokot sokan még mindig afféle nemzeti hősnek tekintik. Nem emlékszem, hogy a PSD vagy a PNL, az USL-t alkotó pártok olyan nagyon tiltakoztak volna bármelyik szépmúltú személyiség ellen.
Ez az egész botrány egyvalamire jó: hogy azok, akik amúgy is fröcsögnek, tovább fröcsögjenek. Minősíthetetlen hozzászólásokat olvas az ember mindenféle fórumokon: az egyiken Szász Jenő játssza a Megváltó szerepét, a másikon Bunta Levente, a harmadikon bárki, aki megmenti Romániát a magyaroktól, akik „ki akarnak harapni Románia testéből”. Az ilyenek számára áruló minden olyan ember, aki gondolkodni merészel.
De ha visszafogottabban fogalmazunk, akkor is legfeljebb azt mondhatjuk: az ügyben olykor bukkan csak fel olyan kiegyensúlyozott szöveg, mint a Lakatos Mihállyal készült interjú (Ocsú és búza. Kérdezett Sólyom István. Transindex). A reményt számomra az olyan jellegű hozzászólások jelentenék, mint amilyent Horváth István írt ehhez a cikkhez: „A tévelygéseiből is sokat tanulhattunk volna, de ha már a vita odafajult, hogy hős vagy hóhér volt, akkor már csak egy buta erdélyi megosztott jelen része lehet.” Egy bután megosztott erdélyi jelené.
DEMÉNY PÉTER. Szabadság (Kolozsvár)

Könyvünnep Kolozsváron is
Megkezdődött tegnap a négynapos, második alkalommal megszervezett Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a magyarajkú könyvbarátoknak szánt rendezvénysorozat. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága jóvoltából megszervezett rendezvény első napján már könyvbemutatókra lehetett beülni, a Mátyás szülőháza melletti színpadon fellépett a Bogáncs néptánccsoport, a Harmadik zenekar kíséretében, délután hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál zenélt.
Az érdeklődőket színes vásár fogadta, magyarországi és erdélyi kiadók egyaránt kitették portékájukat, mégpedig igen komoly kedvezményekkel, amelyekre a közönségnek a hétvége folyamán vadásznia kell majd: a nap egy-egy órájában jelentős árleszállításokkal lehet vásárolni. Délután Könczey Elemér Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) kötetét mutatták be, azt a munkát, amely a Szép Magyar Könyv 2012-es versenyén kitüntetést kapott.
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadott köteteiről délután négytől számoltak be. Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja azt hangsúlyozta, hogy a magyar, de általában a nemzeti kisebbségekkel „baj van”, romániai, európai szinten egyaránt, és ezen nem igazán sikerül túllépni. Ez mindig akadályozta a szakembereket abban, hogy megtudják, mit is lehetne, és mit is kellene tenni a helyzet javítása érdekében, így szükség volt külföldi, más nézőpontok szerint működő intézetek munkatársait segítségül hívni. Könyveket ezért is érdemes kiadni ebben a témakörben, mondta Tonk, hiszen így könnyen megismerhetőek a különböző kisebbségi problémák.
Markó Béla legújabb, Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét délután öt órakor mutatta be, Demény Péter moderálásával. Markó a haiku eredetét bontotta ki, véleménye szerint ez a háromsoros, japán eredetű versforma a keletiek különbözőségére világít rá: míg az európai a kozmoszban találja meg a teljességet, a keleti népek a természetben; míg az európai ember terjeszkedik, a japán költő a megszabott térben keresgél. Éppen ezt a szűkös keretet kedveli a haikuban, mondta, ahogyan a szonettben is a pontosan megadott szabályoknak megfelelést tartja kihívásnak.
A rendezvénysorozat hivatalos megnyitója délután hat órakor zajlott le. H. Szabó Gyula, a Romániai Könyves Céh alelnöke elmondta, reméli, hogy a könyvünnepet egykor megálmodóknak tetszik az, amit tavaly és idén is sikerült megszervezniük.
Elkezdődött a 83. Ünnepi Könyvhét a Vörösmarty téren
Ferdinandy György író nyitotta meg a 83. Ünnepi Könyvhetet és a 11. Gyermekkönyvnapokat tegnap délután a budapesti Vörösmarty téren. A hétfőig tartó könyvünnepen 98 kiadó összesen 333 újdonságával találkozhatnak az olvasók. A seregszemlén a fővárosban 250 hazai és határon túli könyves cég mintegy 150 pavilonban mutatja be kiadványait. Mint azt Zentai Péter László, a szervező Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója elmondta, a rendezvényhez mintegy 80 vidéki település csatlakozott az idén. Ferdinandy György megnyitó beszédében kiemelte: a nyugati magyar irodalom nem néhány emigrációba kényszerült író „magánügye”, hiszen a kivándorolt alkotók életműve – terjedelmüket tekintve – egy kisebb latin-amerikai ország irodalmához mérhető. Mint fogalmazott, a könyvhetet egyik évben egy hazai, a következőben egy határon túli magyar író nyitja meg, ő pedig a magyar irodalom „ötödik sípja”, az úgynevezett nyugati magyar irodalom nevében mondhat beszédet.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Ezen a napon a könyvírás is menjen ki az utcára, ingujjban”
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét a Mátyás király szülőháza előtti téren
Több résztvevővel, tavalyhoz képest gazdagabb programmal jelentkezett idén a 2011-ben újraindult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelynek hivatalos megnyitójára tegnap este hat órakor került sor a Mátyás király szülőháza előtti téren. A vasárnapig tartó könyvünnepen kötetbemutatók, dedikálások, vetítések, táncprodukciók, koncertek, színházi- és bábelőadások zajlanak, a gyerekek számára pedig külön programokkal készültek. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által támogatott négynapos rendezvény megnyitóján felszólalt H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, és Benkő Samu művelődéstörténész. Az idei könyvhét meglepetése, hogy minden órában egy bizonyos standnál egy bizonyos könyvet nagyon olcsó áron vehetnek meg az érdeklődők, ezeket kell felkutatni a standoknál.
„Minden okunk megvan rá, hogy bizakodjunk: gazdagabb, színesebb könyves napokat élünk át idén, királyaink szülőházainak árnyékában, védelmében”, mondta megnyitó beszédében H. Szabó Gyula, aki ezeket a könyves napokat azok emlékének ajánlotta, akik nem élhették meg a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetek újraindulását, bár egész munkás életükben ezen is dolgoztak. – Azt kívánom, érezze magát otthon és nagyon jól minden kiadó, minden könyvkereskedő, nyomdász, és mindenki, aki valamit is mozdít a magyar könyv szolgálatában. És persze, érezze magát nagyon jól az olvasó is: minden erőfeszítésünk célpontja, és reméljük haszonélvezője – hangsúlyozta a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökeként H. Szabó Gyula.
Mint köztudott, a rendezvény nagy múltra tekint vissza, az első könyvhét ötletgazdája annak idején Supka Géza újságíró, művészettörténész volt, aki vásári jellegű, színes, mozgalmas sokadalomról álmodott, és így jellemezte: „Az évnek egyik napján […] könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.”
A megnyitón felszólalt Markó Béla költő, szenátor, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia és a Communitas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket. – Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mi magyarok inkább vagyunk kételkedők, mint bizonygatók, inkább vagyunk pontosan kérdezők, mint biztonsággal válaszolók. De jól leplezzük ezt a tulajdonságunkat – magyarázta beszédében, példaként kitérve szépirodalmi remekművekre, „amelyek szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy miután lélegzetállítóan végigvitték jobbnál jobb íróink a gondolatmenetet, egyszerre csak megijednek a pőre igazságtól, ami egyébként éppen hogy a műből következik. Ezért aztán rávarrják a tétován optimista végkifejletet a tragédiába, vagy legalábbis sötét depresszióba hajló műremekre”. – Ment-e könyvek által a világ elébb, kérdi Vörösmarty, és fulmináns indoklásából elég egyértelműen kiderül, hogy nem ment. Vagy nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Műveltebb lett ugyan az emberiség, olvasottabb az olvasás által, hogy tautológiával éljek, de ennyi. Se jobb, se erkölcsösebb – fűzte hozzá.
Mint mondta, ezek a remekművek porba sújtanak, semmi kiskaput nem hagynak az élni akarónak, aztán a végén mégis azt mondják, „hátha”, „mégis”, vagy „talán”, vagy „hinned kell valamiben”. – Erről szól az életünk. És erről szól a legjava irodalom is, erről szólnak a könyvek. Erről szól az a mindennapos közhely, hogy el fog tűnni a könyv, és hogy nem olvasnak a gyermekek, de a felnőttek sem. Sok igazság van ebben. Mégis azt hiszem, inkább arról kell beszélnünk, hogy másképpen olvasunk, másképpen és mást fogunk olvasni a jövőben. Változik a könyv, mint tárgy, de nem változik az olvasás lenyűgöző értelmetlensége, tehát az, hogy jobbak talán nem, de többek leszünk tőle – fejtette ki Markó.
Véleménye szerint a nemzeti identitás egyenlő a kultúrával, egyenlő többek közt a könyvvel, az igazi, jól kérdező és jól válaszoló művekkel. Ennek megfelelően tehát segíteni kell az írónak, a könyvkiadónak és az olvasónak, hogy a könyv hozzáférhető legyen, „nem pedig siránkozni, hogy a számítógép odacsípte a becsukott könyvet az íróasztalon, és nem lehet kinyitni, illetve olyan drága, hogy nem lehet megvásárolni”. – Önkormányzatok, politikusok, felelős vezetők dolga, hogy ne így legyen, ne kelljen a konyhapénzből kikoplalni a jó könyvet. Kellene olyan állami mecenatúra, ami tényleg olcsóvá tenné a könyvet, és megkérdezhetnénk azt is, hol vannak azok a magánmecénások, akik csak az utókortól várnak hálát, senki mástól – hívta fel a figyelmet Markó Béla.
Idén Benkő Samu művelődéstörténészt kérték fel, hogy a szakma részéről nyissa meg a könyvhetet, mint olyan embert, aki az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett az erdélyi magyar könyvkiadásért, a magyar könyvért. Benkő Samu, mivel, mint mondta, az előtte szóló Markó Béla beszédével tulajdonképpen felmentette a megnyitás kötelmétől, ezért inkább elmesélt két élményt az életéből, amely könyvünnephez kötődik. Kifejtette: harmadik gimnazistaként Marosvásárhelyen találkozott először ezzel a szóval, hogy könyvnap, ahol Móricz Zsigmond, Jékely Zoltán, valamint Jancsó Adrienne versmondása tette emlékezetessé az ottani könyvnapot. – Egy évvel később itt Kolozsváron, a Főtéren rendeztek könyvnapot, dedikáltak, akkor tudtam meg, hogy létezik dedikáció – jegyezte meg Benkő Samu. A művelődéstörténész felidézett egy másik eseményt is, nevezetesen az 1935-ös bukaresti könyvvásárt, amelyen először állítottak ki Bukarestben magyar könyveket. – Az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh vitte el a könyveit, jeles román írók köszöntötték a könyvvásáron megjelent erdélyi írókat, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét és Szemlér Ferencet – fűzte hozzá Benkő Samu, aki végül hasznos és kellemes időtöltést kívánt mindazoknak, akik ellátogatnak ezekben a napokban a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokhoz.
Akárcsak tavaly, a Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége elnevezésű kitüntetést. Mint Kántor Lajos irodalomtörténész, a társaság elnöke elmondta: ezt a címet olyan személynek adományozzák, aki sokat tett a magyar könyvért. Idén, rendhagyó módon két szakembert tüntettek ki, Benkő Samu művelődéstörténészt és Deák Ferenc grafikust, a Kriterion Kiadó egykori művészeti szerkesztőjét. Sajnos Deák Ferenc betegség miatt nem lehetett jelen. A kitüntetetteknek az oklevél mellett (amelynek szövegében ez áll: „A Kolozsvár Társaság az olvasók köszönetét és elismerését fejezi ki Benkő Samu művelődéstörténésznek/Deák Ferenc grafikusnak, művészeti szerkesztőnek, a város és Erdély nagy hagyományait folytató könyves embernek”) Kolozsvár bőrbe metszett címerét (Balázs László munkája) is átnyújtották.
Haiku, a háromsoros pillanat
A délután folyamán Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét ismerhették meg az érdeklődők a Sapientia EMTE Óváry termében; a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent kiadványról Demény Péter beszélgetett a szerzővel. A japán költészet egyik jellegzetes versformájáról szólva a keleti és az európai költészet közötti sajátos különbséget említette Markó: míg az európai szerzők a kozmoszban vélik felfedezni a teljességet, a keletiek, így a japánok is, a természet felé fordulnak, a cseresznye szirmában is képesek azt megtalálni; miközben az európaiak folyamatosan terjeszkednek, hódítani akarnak, a keletiek „szabott” térben keresik a teljességet. Ez a fajta kötöttség, a háromsoros, rendre 5, 7 és 5 szótagból álló versforma Markó tetszését is elnyerte, csakúgy, mint a 14 sorból álló szonettek „szerkesztési módja”.
– A haiku és a szonett is emiatt izgalmas: nem akarom megváltoztatni, lerövidíteni vagy kiegészíteni, eleve az a kihívás, hogy az ember tud-e szabadon mozogni egy előre körülhatárolt térben – hangsúlyozta a költő. Háromsoros pillanatnak nevezte a haikut, amelynek voltaképpen nincs eleje és vége – lásd a címadó költeményt: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” –, s amelynek két szerzője van: aki írta, és aki olvassa. – Huszonéves koromban kezdtem haikukat olvasni. Szívesen olvastam őket, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy megértsem mindazt, ami a cseresznye szirmában, a pillangó szárnyában rejlik. A felismerést leginkább ahhoz az élményhez hasonlítanám, mint amikor az ember nézi a háromdimenziós fotókat, kancsin és bambán, mire egyszer csak bekattan neki, hogy mit kellene meglátnia – magyarázta Markó.
A kötetben szereplő illusztrációk, Részegh Botond munkái kapcsán megjegyezte: a csíkszeredai képzőművész alkotásai visszautalnak a költeményekre, ugyanakkor önállóan is megállják a helyüket.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

Csontokról a mozgólépcsőn
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című, a Kossuth Kiadó által megjelentetett kötetét mutatják be a Kós Károly Akadémia Alapítvány és Minerva Művelődési Egyesület szervezésében június 21-én, csütörtökön délután 6 órakor Kolozsváron a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca utca 16 szám). A könyvről a szerzővel beszélget Demény Péter és Markó Béla. A kötet bevezető írását az alábbiakban közöljük.
– Vannak csontjai?
– Tessék?
– Vannak csontjai?
Ez meg miféle őrület? Sebestyén nem érti, ki szólította meg, honnan jön a hang. Jó ideje üldözik a hangok, de nem ilyen agresszíven szokták megszólítani. Most tulajdonképpen nem is hang jön, csak kép, képről a szöveg, ahogy halad fölfelé, a kijáratnak. Egyszerű Sandoz-reklám, reklámok a mozgólépcső két oldalán, a kalciumhiány pótlását sulykolják beléd. Egymást érik, most már a belső képernyőn is.
Csontok, csontok… Párhuzamosan a reklámmal, egy vers sorai motoszkálnak Sebestyénben, persze nem a sajátjai, egy barátja írta, a híres kolozsvári ortopéd professzornak ajánlotta őket; a saját csontjait szólította meg, még abban az időben, amikor biztatta magát: „hogy: előre! – vagy csak tovább!” Azt is leírta, ami tulajdonképpen mindenkire érvényes, ha nem vesszük is tudomásul: „Időm egyre kevesebb”, viszont hozzátette: „s ez nem keresztény misztika”. Vajon hogyan reagálta le a dedikáció címzettje, jó emlékű dr. Fazakas János (valamikor Sebestyén is járt nála a klinikáján) a Sandoz-reklámot? Ó, dehogy, most nem a Sandoz szól az aluljáróban, hanem Szisz verse.
Csontok, csontjaim, csikorogtok,
amíg élek, amíg éltek.
S ha a halál késes angyalai
húsomból kiheréltek:
ti őriztek engem tovább,
évszázadoktól meggyötörten.
Tanúm leszel, ásványi váz.
Hogy nem hajlottam. Hogy csak törtem.
Végül is miben segít a Sandoz? Hogy ne törjünk, hanem csak hajoljunk? Mit válaszolna erre Fazakas professzor? Vagy mai utódja, akinél Sebestyén épp mostanában járt? És mit ők hárman, ahogy kezdik befészkelni magukat Sebestyén agyába? Most már SzGSz, vagyis az idősebb és a fiatalabb Sz, meg évtizedek óta vitafelük, főleg az idősebbik Sz-é, a híres szerkesztő, G. Sebestyén szerint még annyira sem fognák fel a mozgóbeli kérdést, mint ő. És mégis, mintha együtt válaszolnának, Szisszel.
– Csak csontjaink, csak csontjaink.
Már ha azok is el nem porladtak. Jóllehet mind a hárman fiatalabbak Sebestyénnél. Bizonyára valamennyien kalciumhiányban – de élnek. De élnek? Sebestyén László rögeszmésen ragaszkodik hozzá, hogy együtt kérdezze őket, hogy együtt válaszoljanak. Ők négyen együtt élnek. Négyen most már, a mozgólépcsőn haladó túlélővel, egyben-másban utóddal. Akinek ugyancsak elszámolni valója van. Velük.
Mi az, hogy él? Nehéz erre válaszolni. Él a celeb, a világ ura. Él „a világ bajnoksága”, Dél-Afrikától Kolozsvárig. Élnek a labdarúgás hősei. Él a mikrofonba hangját beeresztő énekes, a vele dübörgő zenekar. Él a mindenütt jelen lévő politikus. A tévésztár. A celeb, mindenekelőtt.
És mi az, hogy celeb? SzGSz ezt még nem hallotta.
Ha le akarná fordítani a benne, Sebestyénben sajátosan élő hármast, többé-kevésbé pontosan így nevezné őket: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos, a 20. századi Erdélyből, a Kárpát-medencéből. Főképpen Szabédi, ő nem hagyja nyugton Sebestyént, már évtizedek óta. De a szerkesztő előd G.G. és a fiatalon távozott Szisz (nem csak mint ellensúly). Ki ismeri még őket? Celebritások? Az ő, mármint SzGSz idejében (hármuk idejében) híres volt a költő, de akár a szerkesztő, a professzor, pláne ha akadémikus. Tévé? Internet. Csak nézi(k) Sebestyént. A sajtó, az más. Bulvár? SzGSz-szel nem illik, nem kellene viccelni. Bár ifjabbik Sz értette a viccet. Tervezett közös szemináriumaik előtt Sebestyén mai kortárs költő (nem parlamentbe választott celeb) mondatából idéz, most olvasta egy hetilapban: „…a tömegnyilvánosság, ez a celebidióta látványhomály a művészi megnyilvánulások zömével nem tud mit kezdeni”.
Akkor hát menekülni kellene a látványhomályból. Távol a metró reklám- és embersűrűjétől, keresni egy helyet, ahol Sz, G és a náluk nemzedéknyivel fiatalabb Sz vitatkozhat, Sebestyén pedig kihallgathatja, illetve faggathatja őket. A két idősebb erősen hitt, fiatalon, a világmegváltó eszmékben, később is kereste a világmagyarázatot. Az ifjú Sz-nek a kételkedés maradt. A mesternek választott Sz, az előd, huszonévesen a század, a huszadik betegségéről akart könyvet írni. De ő írta le a naplójában, hogy az igazság igen általános fogalom, s ha jól utánajársz, nem takar semmit; vagy nagyon is sok mindent takar, de csak úgy, mint a szekér ponyvája: olyan dolgokat, amik nem tartoznak együvé. Hát most erről kellene beszélni. Tőle olvasta Sebestyén azt is, hogy nem az eszet s a szívet kell magyarrá tenni, hanem az életet; lehet szép a magyar élet, és mindenki irigyelni fogja, nem gyűlölni. Létezhet ilyesmi? G egészen másokat gondolt. Legalábbis másként. Ő egész életében azt próbálta magyarázni, tanítani, hogy mindenütt előbújik a rosszul tanított múlt. És mint a valóságirodalom teoretikusa figyelmeztetett, ha úgy ítélte meg: mindennapjaink elköltőiesítve, elfabulázva ködlenek fel egy-egy lírai futamban. Ő a magyar életet, a kisebbségit különösen, internacionalista mértékkel mérte. De tudta: a kisebbségi élet nem teljesség, nem valódi és őseredeti egyetemesség; tartozéka volt egykor az egésznek, melyben, ha zavartalanabb egyéni vérkeringése volt is, rész és függelék jellege sosem volt eltagadható. Ifjú Sz már ebbe a nem-teljességbe született bele.
Három helyzet. Együtt: SzGSz. Több, mint három név, több, mint három élet külön-külön.
Sebestyén úgy gondolja, a csontokat össze kell rakni*. És azt, ami a csontoknál is fontosabb.
Egy korszak. A múltunk.
A jelenünk?
* A csontok összerakásához Sebestyén a Szabédi László, Gaál Gábor és Szilágyi Domokos leírt (tehát ellenőrizhető) szövegeit használta fel, megőrizve a három szerző – helyenként pedig a barátaik – eredeti fogalmazását
Kántor Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

Konglomerát – alkalom a szeminarizálásra
– Ez a kötet arról szól, amiről Erdély is, immár száz esztendeje: illúziókról, azok elvesztéséről, veszteségekről; szereplői erdélyiek: Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos és maga a szerző, aki végigvezet bennünket azon az inkább pokoli, mint mennyei történeten, amely ezeket a sorsokat magába foglalja – hangsúlyozta Markó Béla csütörtökön délután, a Minerva Művelődési Egyesület Jókai utcai székházának Cs. Gyimesi Éva termében tartott könyvbemutatón, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Minerva közös rendezvényén, amelyen az érdeklődők Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című munkáját ismerhették meg; a szerzővel és Markó Bélával Demény Péter beszélgetett. A budapesti Kossuth Kiadó gondozásában idén megjelentetett könyv kapcsán Markó kiemelte: Kántor Lajos mindannyiunk számára fontos és érzékeny kérdéseket tárgyal benne, sajátos és újszerű műfajban. Úgy vélte, a legpontosabb műfaji meghatározást a zárójeles alcím – Erdély – hordozza, tartalmában pedig lényegesen új információkkal szolgál a kor és az irodalomtörténet ismerői számára is. – Revelációként hatott például, ahogyan Szabédi Lászlót közelebb hozza, s ismét felfedezi mindannyiunk számára – tette hozzá.
Kántor Lajos elmondta: hosszú évek gondolkodásainak eredménye a kötet; doktori értekezésében, valamint annak nyomán napvilágot látott Erdélyi sorskerék (Balassi Kiadó, 1999, Budapest) című kötetében is foglalkozott korábban Szabédi munkásságával, ugyanakkor folytatásra, kiegészítésre érdemesnek tartotta a témát. – Olyan személyeket állítottam a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. Hogy Szabédit, Gaál Gábort és Szilágyi Domokost „össze tudjam hozni”, szükségem volt egyfajta keretként a szemináriumokra, amelyek lehetőséget biztosítottak a hármukhoz és a korhoz kapcsolódó problémák előtérbe állítására – magyarázta a szerző. Mint kiderült, az élettörténetek bemutatásán túl a „bárhol élő” magyarokhoz kíván szólni, hogy a szövegek, vélemények, érvelések szembeállításával gondolkodásra ösztönözze, vitára késztesse őket.
– Tele vagyunk hiányokkal és tévesztésekkel. Az egyik nagy tévesztésünk az erdélyi közélettel kapcsolatos, beleértve a két világháború közötti közéletet és az ötvenes évek korszakát – vélekedett a folytatásban Markó Béla, kifejtve: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy „nincs egy nagyon komoly és fontos gondolkodás mögöttünk az időben” Erdély helyzetéről, jövőjéről, beleértve a kultúrát, az együttélést, mindent, ami erre a térségre jellemző. – Ezért kell szeminarizálnunk ezt a könyvet, a mögöttünk lévő korokat és az előttünk járók életművét egyaránt – összegezte Markó. A kötet apropóján transzszilvanizmusról, Erdély-szemléletről és erdélyiségről is beszélgettek a résztvevők az est folyamán. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Bálint Tibor író – a regény, a film és a színmű tükrében
Irodalom, film- és színházművészet fonódott össze a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló filmnapok első kerekasztal-beszélgetésén, amelynek kedden este a vetítések helyszínéül szolgáló Tranzit Ház adott otthont. Bálint Tibor író személye és nagysikerű regénye, a Kriterionnál 1969-ben megjelent Zokogó majom szolgáltatta a találkozó apropóját, amelyen Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár, Bálint Júlia, az író özvegye, életművének, hagyatékénak gondozója és Demény Péter író mellett Török Katalin, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, a Szabó József által 1972-ben rendezett Sánta angyalok utcája című színmű Vinczénéje, valamint Bánsági Ildikó magyarországi színművész, a regény nyomán készült tévéfilmsorozat Böskéje is részt vett. Személyes érintettségükről Dimény Áron színművész kérdezte őket. A beszélgetést megelőzően, illetve utána a Várkonyi Gábor által 1978-ban készített tévéfilm epizódjait tekinthették meg az érdeklődők.
– Hátborzongatóan hatott ezúttal rám a film, amit ugyan nem először láttam, az emlékezetemben viszont valahogy ennél jobban él a színpadi változat, ami oldottabb, humorosabb, helyenként groteszk, de ugyanakkor rengeteg nevettető dolog is van benne – hangsúlyozta Bálint Júlia, majd a Zokogó majom című regényből készült film és színpadi adaptáció születésének körülményeire is kitért. Mint mondta, Várkonyi Gábor eleve úgy kereste meg a szerzőt, hogy Böske szerepére már meg is találta a megfelelő színészt, Bánsági Ildikó személyében, ami pedig a színdarabot illeti, a kolozsvári színház csapata lelkesen dolgozott együtt Szabó József rendezővel, hogy áldozatos munkájuk révén aztán igazán csodálatos előadás szülessen.
– Számos anekdota kering arról, hogy a kolozsváriak közül sokkal többen magukra ismertek, mint ahány szereplő van ebben a regényben. Ezzel szemben viszont a könyv kevésbé van jelen az akkori magyarországi lexikonokban, holott a regény egyik legnagyobb értéke éppen ez: úgy tud egészen konkrét családi élményekről és tapasztalatokról beszélni, hogy azokat nem lehet nem bibliai, egyetemes emberi történetekhez kapcsolni – vélekedett Egyed Emese. Hozzáfűzte: a Zokogó majom a középkorú és idősebb korosztály kedvenc olvasmánya volt Erdélyben, ugyanakkor pedig el kellett telnie egy kis időnek, hogy összmagyar vonatkozásban felismerjék az értékét, „hogy ne csak a személyessége, hanem a megformáltsága is hasson az olvasókra”.
– A személyesség lüktetése nem választható el a művészettől, ezt többen érezhetjük a film és a színdarab kapcsán egyaránt – mondta Demény Péter, kifejtve: „ha van egy jó Böske a filmben, egy jó Vincze Béla, egy másik jó Böske, aki a színházi előadásban Vitályos Ildikó volt, akkor lehet, hogy bár az ember nem ismeri eléggé Vitályos Ildikót, s csak most ismerkedett meg Bánsági Ildikóval, de úgy érzi, köze van hozzá – egy másik ember történetén keresztül, amelyet a szerző jól megfogalmazott”.
1972. május 5-e – ezen a napon mutatták be a kolozsvári színházban a Sánta angyalok utcája című drámát, amelyre Török Katalin így emlékezett vissza a találkozón: „nagyon különös darab volt, nem a klasszikus dramaturgia szerint épült fel, amihez viszont kevésbé voltunk hozzászokva. Eleinte kicsit nehéz volt, de miután megértettük és megszerettük, nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztunk rajta”.
S hogy miként zajlottak a tévéfilmsorozat forgatási munkálatai? Lévén, hogy több, mint harminc év telt el azóta, konkrét élményeket nehéz lenne visszaidézni, arra viszont Bánsági Ildikó szívesen emlékszik, hogy nagyon szerette, elmondása szerint egyik legkedvesebb munkája volt pályája során a Zokogó majom. – Ha volt egy szabadnapunk, mindig együtt maradtunk a helyszínen: este 10-ig lehetett vörösborozni vagy beszélgetni, táncolni, voltaképpen ez idő alatt is készültünk. Meghatározó élmény volt számomra Böske, egy csodálatos, túlélő ember, akinek minden nyomor ellenére ragyogott a lelke – magyarázta Bánsági Ildikó.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Tanulmánykötet a kortárs irodalomról
Balázs Imre József: Az új közép
A rendszerváltás óta eltelt időszak irodalmának alakulását, megítélését, olvashatóságát veszi górcső alá Balázs Imre József az Universitas Szeged Kiadó gondozásában megjelent legújabb kötetében, amelyet pénteken délután ismerhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az elmúlt tíz év folyamán e témában született írásaiból szemléző Az új közép. Tanulmányok a kortárs irodalomról című kiadványról Nagy Zoltán irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel.
– Két különböző értelemben használom a közép fogalmát: egyrészt a középgeneráció vonatkozásában, ahogyan a fiatal szerzők egyszer csak középgenerációsokká válnak, másrészt pedig a szélsőségektől való elmozdulást illetően, amely egyfajta normalizálódás irányába mutat – magyarázta Balázs Imre József. Kifejtette: a ’90-es évek folyamán bizonytalanság, önbizalomvesztés jellemezte a kortárs irodalmat, nehezebben találta meg a módját annak, hogy az olvasókhoz eljusson. Mint mondta, a változásra, nagykorúsodásra, középnemzedékesedésre 2005–2006-ban figyelt fel az erdélyi szerzők körében, kötetében pedig ilyen tekintetben fókuszál főként Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Karácsonyi Zsolt műveire, valamint az erdélyi irodalom innovatív intézményesülési projektjeire – az Éneklő Borzra, a Serény Múmiára és az Előretolt Helyőrségre –, összefüggésben Térey János, Varró Dániel, valamint az Egészrész című versantológia szerzőinek munkáival.
– Mi volt az Éneklő Borz válasza arra a kérdésre, hogy újra kellett gondolni az irodalom funkcióját? Az, hogy nem nyomtatott folyóiratban, hanem eseményekben kezdett gondolkodni, minden lapszám, amit az éneklő borzosok szerkesztettek – Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc stb. – tulajdonképpen egy-egy tematikus felolvasás volt, de mindegyikben jelen volt egy kis kellem, provokáció, valami olyan, amitől túlmutatott azon, hogy a szerzők egy témára felolvasnak – részletezte Balázs Imre József. Hozzáfűzte: az Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia esetében is a válaszkeresés határozta meg Orbán János Dénes, Sántha Attila és nemzedéktársaik viszonyulását, hogy felismerjék és felismertessék: a kortárs irodalomnak van és lehet olyan funkciója, amelyet addig figyelmen kívül hagytak, legyen szó a populáris szféráról vagy akár a nevetés fontos és terápiás hatásáról.
Az est folyamán Nagy Zoltán tolmácsolta a kötetet szerkesztő Kovács Flóra irodalomtörténész méltatását, amelyben elhangzott: a nemzedék kérdésének felvetése, a definíció létjogosultságának, valamint a nemzedék és a közösség közötti kapcsolat problematikusságának vizsgálata mellett a könyv egyik központi kérdésköre az irodalomhoz párosuló intézményrendszerek milyensége, legfontosabb érdeme pedig a dialóguskeresésben rejlik.
Szabadság (Kolozsvár)

Demény Péter: Vacsora államelnök nélkül
Régóta próbálok úgy élni, mintha nem ebben az országban élnék. De talán még pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék: úgy élni, mintha egyik országban sem élnék, már amennyiben ország alatt a fővárost, a kormányt, a parlamentet/országházat, az elnököt és a szóvivőket értjük. Egy romániai magyarnak megadatott az a kétes szerencse, hogy két ország ügyei érdekelhetik. Nos, engem már egyikéi sem érdekelnek.
Ne feledjük, persze, a vitaműsorokat, amelyekben különböző szakértők és „szakértők" elemeznek és osztják az észt – éppen ezek a műsorok győztek meg arról, hogy nincs mi érdekeljen. Jó esetben mindenki végighallgat mindenkit, de senki senkit nem győz meg semmiről, rossz esetben az első pillanattól kiderül, hogy ki kihez húz, s nem azért mond valamit, mert értékekben hisz, hanem azért, mert érdekei vannak, még rosszabb esetben egymás szavába vágnak, legyintenek, fensőbbségesen vigyorognak, kigyúl a fejük, a műsorvezető meg tehetetlenül hallgatja-nézi a gyomorforgató produkciót.
Szóval, nem érdekel. Ha a közügyek ebben a gusztustalan masszában kavarognak, akkor nem érdekel. Jobb- és baloldal már alig jelent valamit, legyünk bár Budapesten vagy Bukarestben, viszont legyünk bár itt vagy ott, mindenütt valamiféle hisztéria tapasztalható: egy pesti vagy bukaresti ember tudja, ki kinek a szeretője, melyik párt székházában mi történik és miért, ezért aztán nem tud távolságot tartani, elemelkedni, csak fröcsögni – tisztelet a mindenkori kivételeknek.
Nem elefántcsonttorony, amibe beköltöztem; inkább csigaháznak mondanám, hiszen kilátok belőle. Időnként elkapok valamit, ami mégiscsak érdekel, legutóbb például Sólyom László aszófői beszéde. Egy olyan helyen szeretnék élni, ahol nem élek, és mégis élek, csak nem úgy, hogy minden pillanatomat az töltené ki, amit politikának neveznek.
Nem tudom, hogyan lehetne ezt meghatározni? Leginkább talán „civil életként", bár manapság a civil egyre inkább valamiféle mozgalmárságot jelöl, amitől ezer évre vagyok, valószínűleg azért, mert a megszállottságot nem gondolom életnek, bármilyen szívmelengetőek lennének is az eredményei.
Mindez a referendum kapcsán jutott eszembe. Kire szavaztam volna? Băsescu erőszakos, basáskodó, alvilági figura, aki gyakran viselkedni sem tud; Ponta és Antonescu viszont annyira stílustalanul tették, amit tettek, a MOGYE magyar vonalának megszüntetésétől az ICR státusának megváltoztatásáig, s annyira erőszakosnak tűntek és tűnnek... De vajon csak úgy lehet élni, ha az ember ezen gondolkodik? Ha folyton azon van, hogy valamilyen ideológiát találjon a törtetésben, valami vízióra emlékeztető gondolatot a cinizmusban, valami igazi derűt az egyiknek a provokáló, a másiknak a tenyérbemászó vigyorában?
Nem szeretném tagadni az állam- és miniszterelnökök fontosságát, s hogy olyanok, mint a szükséges rossz: nem szeretjük, de belátjuk a szükségességét. Ugyanígy értem, hogy kell alkotmány, kellenek törvények és paragrafusok és rendeletek, törvényszékek és polgármesteri hivatalok és mindenfélék. Ez azonban mégiscsak az életünk kisebbik része, vagy ha nem jól mondom, hát mondom így: egyik része. Kétségtelenül befolyásolja az életünket, nem is kevéssé, hogy ki lesz az államelnök.
De nem egyedül ez befolyásolja; ennek ellenére mi úgy viselkedünk, mintha fontosabb lenne a férjünknél-feleségünknél vagy a gyermekünknél is. Visszamegy Cotroceni-be? Hát menjen, neki oda vagy onnan kell mennie. Számára egyetlen évszak van, egyetlen cél, egyetlen szórakozás: a hatalom. Mi viszont, mi, akik még sosem jártunk a cotroceni-i palotában, sokkal többen vagyunk, és más is érdekel, mint az, hogy ő vajon vissza fog-e menni. Olvasunk, zenét hallgatunk, Szovátán vagy Krétán áztatjuk magunkat, szeretünk és szenvedünk. Olykor nagy zajt csapnak, oda is nézünk, esetleg tetszik is, amit látunk; de még olyankor is tisztában vagyunk vele, hogy ez csupán egyetlen aspektusa az életünknek.
Tulajdonképpen úgyis ez történik. Klikkelgetünk a távirányítóval, dühbe gurulunk, de a lyányunknak még meg kell írnia a házi olvasmányok összefoglalóit, még le kell vinni a kutyát, már érződik a vacsora illata... Ott, ahol mi élünk, úgysem az államelnök vacsorázik. Tiszta szerencse.
Maszol.ro

Demény Pétert is jelölték az ICR vezetőtanácsába
„Amennyiben az embert meghívják egy lap szerkesztőbizottságába, eleve arra törekszik, hogy a legjobb képességei szerint járjon el. Ehhez hasonlít a mostani felkérés is, amelynek nyomán elvileg kontrollálni lehet a szervezet működését, kezelni az esetleges túlkapásokat” – nyilatkozta lapunknak Demény Péter író, publicista, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Őt javasolja az RMDSZ a Román Kulturális Intézet (ICR) vezetőtanácsába, amely a költségvetést, a szervezeti felépítést és az intézet általános stratégiáját hagyja jóvá a továbbiakban.
Miután Horia-Roman Patapievici-csel egyetemben július végén az ICR teljes vezetőtestülete lemondott, és a szenátus szeptember 11-én elfogadta, hogy a Szociálliberális Szövetség (USL) által javasolt Andrei Marga volt külügyminiszter, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem korábbi rektora töltse be az intézet vezető tisztségét, politikai és szakmai alakulatok javasolnak különböző személyiségeket a vezetőtanácsba.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Megszavazták a Román Kulturális Intézet 14 tagjának kinevezését
A szenátus plénuma hétfőn megszavazta hét tag kinevezését a Román Kulturális Intézet (ICR) Vezetőtanácsába, akiket a felsőház frakciói, illetve az alkotószövetségek javasoltak.
A javasolt személyek korábban megkapták a kulturális, művészeti és tömegtájékoztatási szakbizottságok, illetve a külügyi politikai szenátusi bizottság tagjainak a jóváhagyását.
Az ICR Vezetőtanácsának a következők lesznek a tagjai: Demény Péter (RMDSZ), Adriana Popescu és Vlad Păunescu (PNL), Octavian Mihail Sachelarie és Florin Codre (PSD), Zoe Petre (PNL) és Ruxandra Garofeanu (UNPR). Ezeket a jelölteket a parlamenti frakciók javasolták a tisztségbe.
A Vezetőtanács tagjai lesznek még az alkotószövetségek által javasolt következő személyek: Ștefan Gheorghiu (Romániai Zenészek Szövetsége), Mihai Zamfir (Romániai Írók Szövetsége), Viorica Curea (Romániai Építészek Szövetsége), Aurelia Corbeanu (Romániai Színházak Szövetsége), Cristian Russu (Romániai Képzőművészek Szövetsége), Gheorghe Arsene (Romániai Kiadók Szövetsége) és Laurenţiu Damian (Romániai Filmesek Szövetsége).
A szenátorok titkos szavazás nyomán, elektronikus úton voksoltak.
A kulturális és külügyi szakbizottságok ellenben azt javasolták, hogy a PSD által javasolt Ştefan Mitroi, illetve a Zeneszerzők és zenetudósok szövetsége által javasolt Ulpiu Vlad jelölését utasítsák el.
Mediafax;
Nyugati Jelen (Arad)

Elkötelezettséggel a tíz éves Erdélyi Riportról
Tíz éves évfordulóján számvetést készített az Erdélyi Riport Marosvásárhelyen, ahol a Bernády Házban a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal közös rendezvényen mutatták be a lap megvalósításait, illetve beszéltek a sajtó szerepéről a közösség építésében.
„Értelmiségi fórummá kell tenni”
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke az el nem kötelezettségről, a sajtó függetlenségéről beszélt a találkozó bevezetőjében, arról, hogy valóban létezik-e el nem kötelezett újság.
„Aki azt állítja, hogy nincs álláspontja” annak nem lehet hinni, hiszen mindenkinek van véleménye, és az újságírónak őszintének kell lennie – hangsúlyozta Markó. Elmondta, miért tartja fontos lapnak az Erdélyi Riportot. „Erdélyi lapról van szó, amely nem a történelmi Erdélyben jelenik meg, hanem a Partiumban, Nagyváradon, amely ugyanolyan nyomorral küzd, mint mi, egyáltalán nincs nyugatabbra tőlünk” – mondta az RMDSZ volt szövetségi elnöke.
Markó kitért arra is, hogyan alakult a sajtó élete, hogyan sikerült lapot alapítani, milyen komoly szerepe volt a lapalapításokban Stanik Istvánnak. „Az Erdélyi Riport számomra fontos fórum, lehetőség arra, hogy minél erősebb értelmiségi fórummá tegyük” – fejtette ki Markó.
A találkozóra beharangozott Demény Péter és Székedi Ferenc nem volt jelen, előbbi az egyetemi teendői miatt, utóbbi egészségügyi okokból maradt távol – mondta el a lap főszerkesztője, Szűcs László, aki arról beszélt, hogy a héten egy másik évfordulót is ünnepeltek, mégpedig a 150 éves váradi sajtót.
Összeforrott csapat
Simon Judit szerkesztő Demény Péter erre az alkalomra küldött írását olvasta fel, amelyben kiemelte azt, hogy bent a szerkesztőségben a munkatárs nem magánember, hanem egy gépezet része. Amikor kilép onnan, akkor lehet szerető, anya, vagy apa. „Nagyon összeforrott és egymást segítő csapat ez a szerkesztőség” – mondta Simon Judit.
A szerkesztő ismertette a 2009-ben létrehozott Riport Kiadót is, amely három ember elhatározásából és Markó Béla támogatásával jött létre. A hetilap mellett szépirodalmi könyvek, illetve riportkötetek kiadására is vállalkozik. Az Erdélyi Riport 2011-től újból hetente jelenik meg, olyan minőségben, amit kevés lap mondhat el magáról.
Szegényedett az erdélyi magyar sajtó
A találkozón részt vett Gálfalvi Zsolt, a szerkesztőbizottság tagja, aki a sajtó alapvető kérdéseit taglalta, azt, hogy milyen szerepe van a társadalom és az emberek életében. Szót ejtett a sajtónyelvről, egyes közszereplők által használt nyelvezetről, az erdélyi magyar sajtóról, amely az utóbbi tíz évben nem gazdagodott: szegényedett, egyoldalúvá, tendenciózussá vált.
„Ugyanazt, amit egy másik ország tévéjében látok előző este, másnap olvasom a sajtóban, egy kicsit bugyutábban” – fogalmazott Gálfalvi. Ilyen körülmények között az Erdélyi Riport egyre fontosabb, megérdemelné a nagyobb figyelmet – hangsúlyozta a szerkesztőbizottság tagja.
Maszol.ro

Tizenhárom kötetet ismertettek hétvégén a váradi könyvmaratonon
Demény Péter, lapunk korábbi munkatársa is új kötettel jelentkezett a 4. Nagyváradi Könyvmaratonon. A kolozsvári szerző Garantált pihenés címmel publikált gyűjteményes kiadást olyan írásokból, amelyek közül sok lapunk hasábjain jelent meg először.
Demény Péter Simon Judit újságíró kérdéseire válaszolva a napilapos munka nehézségeiről is mesélt a könyvbemutatón, illetve azt is elárulta, hogy a Krónika alapítása utáni időszak élete legszebb élményei közé tartozik. Bár Simon Judit szerint a Garantált pihenés írásai inkább karcolatok, mint egyszerű, napi sajtóba való glosszák, Demény Péter nem szállt vitába a műfajt illetően.
Azt elismerte, hogy írásai közelebb állnak a szépirodalomhoz, mint a lapunk Szolgáltatás oldalán nap mint nap megjelenő, rövid véleményanyagok, de azt elmondta, hogy emiatt nemhogy megszólta volna, inkább biztatta szerkesztője, Papp Sándor Zsigmond – az ő legutóbbi regényét, a Semmi kis életeket egyébként a tavalyi könyvmaratonon mutatták be Váradon. Demény Péter humoros, ironikus írásaiból néhányat fel is olvasott szombat délután, és ezzel a könyvbemutatóval le is zárult az idei, kétnapos rendezvénysorozat.
Zárásképpen a bábszínház színpadán különleges verses-zenés produkcióra került sor.
A Theatron Egyesület és az Aria Produkció közös előadásában tekinthetett meg a közönség egy kedvcsinálót ahhoz a zenés darabhoz, amelyet Kovács András Ferenc Kossuth-díjas marosvásárhelyi költő Jack Cole balladája című szövegére írtak a művészek. A darabot, legalábbis annak egy részét Mátyás Zsolt, Balogh Joe, Zalder András és Trendler József alkotta zenekar adta elő – a teljes előadást egy későbbi időpontban tekintheti majd meg a közönség.
A 4. Nagyváradi Könyvmaratonon a hagyományokhoz híven a Riport és az Europrint Kiadó, illetve a Várad Folyóirat által az elmúlt időszakban megjelentetett könyveket mutatták be, szám szerint tizenhármat, amelyek között volt újrakiadás és új írás, képzőművészeti album, illetve több gyűjteményes kötet. 
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatkozott a Játéktér
Új magyar nyelvű színházi folyóirat jelent meg Erdélyben. Az új kiadványról az IFESZT fórum keretében beszéltek annak szerkesztői.
A negyedévente megjelenő Játéktér című színházi folyóirat első lapszámát mutatták be Nagyváradon a kiadvány szerkesztői. A 6. Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) fórumbeszélgetéseinek keretében tegnap délelőtt a városi kultúrházban lezajlott bemutatón Sebestyén Rita főszerkesztő kifejtette, hogy a romániai román és a magyarországi magyar színjátszás keresztmetszetében egy önálló, öntörvényűen fejlődő színjátszó közeg alakult ki. Ezért van szükség arra, hogy ennek a közegnek legyen egy írott önreflexiója, és ezt a szükséget teljesíti be a Játéktér folyóirat. Amint az a kiadvány beköszöntőjében olvasható, a Játéktér azért jött létre, létre, hogy aktív részese legyen a romániai magyar színházi életnek. Egyrészt krónikája, másrészt közreműködője kíván lenni ennek a sokszínű világnak a román és a magyar kultúra metszéspontján. A kiadvány fóruma kíván lenni román és magyar színházi szakemberek írásainak, ugyanakkor nem csak a szakmához, hanem a laikus színházkedvelő közönséghez is szólni kíván. Sebestyén Rita kiemelte, hogy várják továbbra is a szerzők írásait. A főszerkesztő szavai után a kiadvány szerkesztői: Kötő József, Demény Péter, Ungvári-Zrínyi Ildikó és Karácsonyi Zsolt világítottak rá a kiadvány konkrét célkitűzéseire. Kötő József kiemelte, hogy felnőtt a színháztörténet írók új generációja, akiknek teret kell biztosítani a Játéktér hasábjain. Demény Péter elárulta, a színházhoz nyitott módon közelítő emberek közreműködését szorgalmazza, míg Ungvári-Zrínyi Ildikó kiemelte, hogy a folyóiratnál a különböző generációk tagjai termékeny párbeszédet folytatnak egymással. Megtudtuk azt is, hogy a kiadvány részben megegyező tartalommal megjelenik az interneten is, címe www.jatekter.ro.
Pap István
Erdon.ro

Születésnapi beszélgetést tartott Kolozsváron az Erdélyi Riport
Megalapításának tízedik évét ünnepelte az Erdélyi Riport heti hírmagazin szerdán délután Kolozsváron, a Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében. A kötetlen beszélgetés alatt az első lépések nehézségeit, az elmúlt évtized emlékezetes, anekdotává érlelődött emlékeit elevenítették fel, majd bemutatták a Riport Kiadó és Várad Kulturális Folyóirat idei könyvtermését.
A találkozón Szűcs László főszerkesztő, Simon Judit kiadóigazgató, Cseke Péter Tamás, a lap szerkesztője, a Maszol.ro főszerkesztője, valamint Demény Péter író, publicista osztotta meg a közönséggel legkedveltebb történeteit.
Beszámolóikból kiderült, hogy egy talpraesett újságírónő akár a mellékhelyiségben is kivárja az interjúalanyát, hogyha eléggé elszánt, a szemfüles riporter pedig Románia legszűkebb körben élő kisebbségeit is képes megtalálni, az arománoktól a görögökig.
Az elmúlt évben az Erdélyi Riport új, korszerű külalakkal jelent meg, emellett a kiadó – a nagyváradi hiányosságokat pótolandó – az elmúlt két esztendőben könyveket is megjelentetett.
Kustán Magyari Attila
Maszol.ro