Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Decebal /dák király/
98 tétel
2014. február 2.
Etnogenézis, romanizáció és kontinuitás
Nagyváradon szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia A Kárpát-medence népei modulja. Tóth Endre történész, egyetemi tanár, az MTA doktora tartott előadást a dákoromán kontinuitásról.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében dr. Tóth Endre történész, egyetemi tanár leszögezte: az anyaországi kutatás nem foglalkozott különösképpen a dákoromán kontinuitással, csak a nyolcvanas években következett be némi fordulat. Megállapították, hogy már azok az itáliai humanisták, akik Magyarországon jártak- például Bonfini - észlelték azt, hogy ezen a vidéken élnek olyan egyszerű emberek, pásztorok, parasztok, akik olyan nyelven beszélnek, amit ők is megértenek valamilyen szinten.
Ezért automatikusan elkezdődött a téma úgymond tudományos kutatása, a francia utazókat is érdekelte a téma. Természetes volt számukra, hogy ezek a lakosok a rómaiak leszármazottjai, és napjainkban a szakemberek is tényként kezelik, hogy a román valóban egy neolatin nyelv.
Eközben Daciában
Arra hívta fel a figyelmet: ezt megelőzően tájainkon Iulius Caesar uralkodásának vége fele az egyik dák vezető, Burebistas életre hívott egy katonailag erős királyságot, de meggyilkolták, Utána viszonylag békés időszak következett, mígnem az I. század második felében Decebal ismét egyesítette a törzseket, és megszervezte a Daciát, melynek a Kárpátokon belül volt a központja.
A K. u. 70-80-as években a dákok állandóan betörtek a balkáni római tartományokba, fosztogattak, raboltak, és ellenszegültek annak, hogy szövetségesi viszonyt alakítsanak ki a birodalommal. Megelégelve a történteket, Róma a II. század elején úgy döntött, hogy végleg leszámol a dák veszéllyel. Első feladatának azt tekintette, hogy felszámolja a katonailag erős dák királyságot. Támadásokat indított, a két háború eseményeinek a történelemkönyveken kívül Traianus oszlopa állít emléket, filmszerűen.
Miután legyőzték a dákokat, és Decebalt megölték, volt egy köztes időszak, amikor a rómaiak hezitáltak, hogy mi legyen Daciával - provincia legyen vagy sem- magyarázta a történész. Hozzátette: végül a szenátus „héjáinak” az érvelése meggyőzte a császárt arról, hogy Dacia provinciává váljon. Mivel a dákok és a rómaiak egymás gyűlölt ellenségeinek számítottak, ezért az őslakosok közül sokan elmenekültek (például az Észak-Balkánra, ahol megalapították Dacia Novát), másokat pedig a rómaiak megöltek vagy rabszolgává tettek.
Az előadó úgy fogalmazott: a dák lakosság jó része eltűnt, a megtalált feliratok is azt támasztják alá, hogy a lakosság körülbelül 75 százaléka római (latin), görög, szír és kelta származású volt, a trák-dák népesség csupán 2 százalékot tett ki. Megítélésében ez annak is a bizonyítéka, hogy a római hódítás alatt, illetve a provinciává alakítás után a dák őslakosok elhagyták a területet, tehát nem romanizálódhattak. Összegzésképpen dr. Tóth Endre azon meggyőződésének adott hangot: ahhoz, hogy a dákoromán kontinuitásról beszélhessünk, arra lett volna szükség, hogy a dák lakosság tetemes része helyben maradjon, és átvegye a rómaiak anyagi és szellemi kultúráját, viseletét, viszont egyelőre erre utaló semmilyen fajta bizonyíték nincs.
Véleménye szerint a román etnogenézis helyszíne ezért az észak-balkáni terület, ahonnan a kora középkorban a románság egy része Erdélybe, másik hányada pedig Görögország, az Al-Duna és Dalmácia irányába vándorolt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Székelyhon.ro,
2014. február 20.
Leszámolás vagy közösségi megfélemlítés?
Két bűnvádi dosszié, tucatnyi bírósági per, első fokon öt év letöltendő és négy év felfüggesztett börtönbüntetés: ez Nagy Zsolt hét év óta tartó kálváriájának pillanatnyi mérlege. A magát ártatlannak valló korábbi RMDSZ-politikus, a Tăriceanu-kormány távközlési miniszterének története megdöbbentő képet fest a román igazságszolgáltatásról, a titkosszolgálatok által ellenőrzött közéletről.
– Két bűnügyi perben veszített: a hazaárulásos, kémkedéses történetben alapfokon öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a Legfelsőbb Bíróság, a Posta-perben született végleges ítélet szerint négy év felfüggesztettet kapott. Továbbra is ártatlannak vallja magát?
– Mindig is annak tartottam magam, nem rajtam múlott, hogy az ártatlanságomat igazoló bizonyítékokat a bíróság leseperte az asztalról.
– Kirakatper áldozatának tartja magát?
– Ami ma történik a román igazságszolgáltatás berkeiben, sokban emlékeztet az ötvenes évekre, csak az eszközök és a módszerek változtak. Engem nem az lep meg, hogy a Korrupcióellenes Ügyészség, a DNA sorozatban gyártja a dossziékat, hanem a gyakorlat, ahogy a román bíróságok alájátszanak ennek a folyamatnak. A titkosszolgálatok, az ügyészek és a bíróságok egy malomban őrölnek, egyféle „állam az államban” rendszer jött létre, amely látszólag önjáró.
– Csak látszólag?
– Azért látszólag, mert valójában a szálak valamilyen formában az államelnöki hivatal háza táján találkoznak.
– Milyen érdeke fűződne bárkinek ahhoz, hogy egy uniós tagállam minden alap nélkül megtizedelje a politikai osztályt? Az államfő a korrupciót akarja felszámolni...
– Nem vitatom, hogy Romániában nagy a korrupció: a parkolóőrtől a rendőrig és a műtős nővérig sokan kapnak csúszópénzt. Az is igaz, hogy a korrupció csúcsát a közéleti személyiségek testesítik meg. A korrupcióellenes harcot azonban kirakatharccá változtatták, példastatuálás céljából kezdtek el politikusokra vadászni, amiből jó eséllyel lehet médiacirkuszt csinálni. Ma ennyiről szól a romániai korrupcióellenes harc. Az államfő nemrég Németországban büszkén mondta az újságíróknak, hogy Romániában hét minisztert ítéltek el eddig. A németek döbbenten hallgatták, hiszen az ő szövetségi kormányukban összesen 15 miniszter van. El tudom képzelni, milyen véleményük van Romániáról.
– A közvélemény viszont azt tartja, minél magasabb beosztásban van valaki, annál nagyobb az ismeretsége, több a pénze, így több a lehetősége is, hogy megvédje magát. Ez mennyire igaz?
– A saját esetem bizonyítja, hogy kiváló védőügyvédek mellett sem volt hajlandó a bíróság tudomást venni a védelem által felsorakoztatott érvekről. Az első ügyem – amelyben ejtették a kémkedés és hazaárulás vádját, a tíztagú bűnszövetkezet morális támogatásáért ítéltek el – olyan kirakatper, amelyben egyetlen kézzelfogható bizonyíték sem létezik. A dossziéhoz ezer telefonbeszélgetést csatoltak, ebből húsz volt az enyém, de ezeknek a vád szempontjából nem volt jelentősége. A további 980 beszélgetés állítólag rólam szólt, ezek alapján ítéltek el.
– Belehallgathatott ezekbe?
– Az ezerből kétszázat sikerült meghallgatnom hiteles fordító társaságában, de a bíróság ezt 2012 őszén önhatalmúlag leállította. A meghallgatott beszélgetések felét rosszul fordították, tele hibákkal, ferdítésekkel, belemagyarázásokkal. A bíróság nem vette figyelembe a kifogásainkat. Harminc tanút javasoltam a védelmemben, egyet sem hallgattak meg. A védelem számára ellenőrizhetetlen mintegy 800 beszélgetésen kívül a bűnügyi dossziénak volt egy titkosított része is. Ez tartalmazta a SRI embereinek megfigyelési tevékenységét – lehallgatások otthon és különböző helyszíneken, filmezések, utcai követések –, az anyaghoz azonban nem juthattam hozzá, az iratcsomóban esetenként utalnak rá.
– Első bűnügyi dossziéjának tanúsága szerint ön nem korrupt, nem lopott, csak éppen államtitkokat szivárogtatott ki. A postaper vádjai is hasonló stílusban készültek?
– Azok talán még nevetségesebbek. A történet dióhéjban a következő: a Román Postának van egy bukaresti telke, amelyet tőkeapportként ajánl fel egy céggel kötendő gazdasági társuláshoz. A szerződést láttamozza közjegyző, nyilvántartásba veszi a cégbíróság. Valakik mégis kiderítik, hogy a szóban forgó telek nem a posta magántelke, hanem köztulajdon, tehát nem vihetné a társulásba. Közben nem veszik figyelembe, hogy az előző években a Román Posta több, a telekkel kapcsolatos pert is megnyert a Legfelsőbb Bíróságon, ami egyértelműen bizonyítja a tulajdonjogot. Miniszterségem alatt született meg az a kormányrendelet, amely pontot akart tenni a posta vergődésére a telekügyben: ebben kimondtuk, hogy az a bizonyos telek a posta magántulajdona. A DNA hatalommal való visszaélés vádjával indított eljárást ellenem és a volt igazságügyi miniszter, Tudor Chiuariu ellen. Az egykori pénzügyminisztert, Sebastian Vlădescut – már nem idézték be, mert ahhoz a szenátusnak kellett volna láttamoznia a bűnvádi eljárást, oda pedig a DNA ilyen „tákolmányt” nem mert küldeni. Egy közösen elfogadott kormányrendelet kapcsán példátlan módon kiemeltek két embert, és a vádlottak padjára ültették őket. A kormányrendelet ma is életben van, a telek pedig 2014-ben is a Román Posta ingatlanlistáján szerepel.
– Második peréről azt állította a román sajtó, hogy politikai leszámolás...
– Ez egyértelműen Tudor Chiuariu ellen irányult: miniszterként eljárást indított és felfüggesztette Doru Ţuluș egykori főügyészt. Miután Ţuluș megdicsőülve visszatért a Korrpcióellenes Ügyészség egyik főosztályára, másnap elindította a bűnvádi eljárást az igazságügyi miniszter ellen... Így lettem én is bűntárs.
– Ha ez valóban így történhetett, megalapozott gyanú hiányában miért hallgatták le korábban valamennyi munkatársa, ismerőse telefonját?
– Nézze, a román titkosszolgálat nem hasonló emberi logika szerint működik. A román kabinet magyar tagjai körében mindig is köztudott volt, hogy figyelnek, lehallgatnak, jelentéseket készítenek rólunk. Valószínű, hogy engem és munkatársaimat is épp úgy lehallgattak, mint a többi minisztert és államtitkárt: az adatokat tárolták „soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség” alapon. A rendszer perverzitása ebben áll: adatokat gyűjtenek, dossziékat fabrikálnak, és amikor szükséges, előhalásszák.
– Úgy véli, hogy a többi elítélt politikus is ártatlan?
– Ezt nem állítom, azt viszont igen, hogy az ítéletek indoklásában bizarr megfogalmazások jelennek meg, amelyek azt sejtetik, hogy a román bíróságok szakmai és erkölcsi tartásával komoly bajok vannak. Egy év fogva tartás után nemrég szabadult Traian Decebal Remeș volt mezőgazdasági miniszter. Ítéletének indoklásában többek között ez áll: bár a rendőrség nem találta meg a lefoglalt paksamétában a Ioan Mureșan által adott 15 ezer eurónyi csúszópénzt, a vádlott azt valószínűleg megkapta más alkalommal. Ha tárgyi bizonyítékok nélkül, ilyen bírói végzéssel ma börtönre lehet ítélni embereket Romániában, akkor ott komolyan megkérdőjeleződik az igazságszolgáltatás szakmaisága. Ha ezt közéleti emberekkel elművelhetik, mennyivel kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a kisemberek, akikről a sajtó, a közvélemény semmit nem tud.
– Adott egy korrupt bukaresti rendszer, amelyben önök magyarként eltűrték, hogy valamennyi lépésüket figyelik, bármikor lecsaphatnak bárkire. Mi késztet arra egy erdélyi magyar politikust, hogy miniszteri tárcát vállaljon a román kormányban?
– Azt nyilván tudtam, hogy megfigyelnek, de legszörnyűbb rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez idáig fajulhat. Eszembe sem jutott volna soha, hogy miniszter legyek. RMDSZ-alelnökként, választási kampányok felelőseként hosszú éveken át oroszlánrészt vállaltam a szervezet napi munkájában. Ma is vallom, hogy tisztességgel és becsülettel álltam meg mindenhol a helyem, talán ezért is bíztak rám újabb és újabb feladatokat. Amikor Markó Béla 2005 karácsonya előtt felajánlotta a kommunikációs tárcát, nem hittem a fülemnek. Én erre nem készültem, nem is számítottam rá. Több napon keresztül rágódtam azon, hogy elvállaljam-e. Végül azért döntöttem mellette, mert politikai és szakmai kihívást láttam benne. Nyugodt lélekkel mentem Bukarestbe: nem azért voltam tisztességes, mert számítottam arra, hogy netán megfigyelnek, hanem mert ez az én életfelfogásom.
– Ön a kétezres évek derekán meg akarta reformálni az RMDSZ-t. Nem tart attól, hogy éppen ebbe bukott bele?
– Nem az RMDSZ-t akartam megreformálni, hanem a velem egykorú, fiatal nemzedéket próbáltam előtérbe hozni, bemutatni az erdélyi magyar közvéleménynek, hogy vagyunk, és lehet ránk számítani. Akik ezt félreértették, azok úgy érezhették, hogy mi hatalomra törünk. Interjúkötetében maga Markó Béla is elismerte, hogy egyesek arra figyelmeztették, a fiatalok a székére pályáznak. Ennek azonban semmi alapja nem volt, ezt már akkor tisztáztam a szövetség elnökével.
– Pedig abban az időszakban sokan önben látták az új RMDSZ-elnököt...
– Az RMDSZ-elnökségre való pályázás soha nem volt célom. Ettől függetlenül magyar és román körökben egyaránt voltak erre utalások: bizonyára akadtak olyanok, akik szívesen láttak volna ebben a tisztségben.
– Ha kiderülne, hogy RMDSZ-berkekből indult ön ellen ez a meghurcoltatás, mit tenne?
– Nem hiszem, hogy így lenne. Az RMDSZ-nek ez nem állt szándékában, de ad absurdum, ha valakinek meg is fordult volna a fejében, ehhez nem lett volna eszköze. Az RMDSZ-t mind a belügytől, mind az igazságügytől „tisztes távolságra” tartották. A történet mögött inkább az áll, hogy a román hatalom éppen ütni akart az RMDSZ-en. Akkor indult eljárás Markó Béla ellen, és meglehet, úgy gondolták, hogy egy kalap alatt a potenciális utódot is meghurcolják, eltávolítják a közéletből.
– Az ön esetében ez sikerült. Saját döntése volt a teljes visszavonulás?
– Igen, én döntöttem így: senki nem küldött el. 2007-ben az RMDSZ EP-listavezetőjeként kezdtem a kampányt, de visszaléptem, mert nem tudtam vállalni annak az ódiumát, hogy én legyek korruptként a célkeresztben. Harminchat évesen otthagytam a közéletet, tanácsadó céget működtetve lettem vállalkozó. Politikusként szerzett tapasztalataimnak is köszönhetően sikeres vállalkozást hoztam tető alá, több nemzetközi beruházás kötődik munkámhoz. Sokat dolgoztam együtt Pászkány Árpáddal: nemcsak üzlettársak, barátok is vagyunk. A késztetés azonban továbbra is megvan bennem, hogy visszatérjek a közéletbe. Talán majd egyszer...
– Családja hogyan viseli a hét év óta tartó bűnügyi eljárást?
– Nagyon nehezen. Nekem is az elviselhetetlenségig nehéz feldolgozni a történteket, kamaszkorú fiaimnak még nehezebb. El kell szenvedniük a megbélyegzést, a sanda tekinteteket. Ők már olvasnak újságot, néznek tévéhíradót, és tehetetlenek. Arról nem beszélve, hogy megtörténhet: évekre elveszítik az apjukat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 10.
A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2014. április 3.
Zsebünkből kormányoznak
Ha a tehetségtelen kormánynak elfogy a pénze, nem azon gondolkodik, miként növelhetné bevételeit, hanem újabb és újabb adók kivetésével próbálja pótolni a hiányt. Így történik ez most is, dacára annak, hogy Románia egyike a legnagyobb adót kivető államoknak, csak idén harmincötféle illetéket vezettek be, találtak ki Bukarestben, s ennek következménye, hogy száz megkeresett lejéből a munkavállaló mindössze 45,6 lejt kap kézhez.
Úgy látszik, a 3,2 százalékos gazdasági bővülés ellenére kiadásaihoz mérten alacsony a kormány adóbevétele, s azt tették, ami legegyszerűbb: a világpiaci tendenciák ellenére ismét emelték a benzin és a gázolaj jövedéki adóját.
Ez nemcsak azt jelenti, hogy egy személygépkocsit használó ember havi kiadása körülbelül ötven lejjel emelkedik, hanem azt is, amit a gazdaságban amúgy járatlan polgár is rég megtanult: az energiahordozók árának növelése, a fuvarozás költségeinek emelkedése mindent megdrágít a zöldségféléktől a patkószegig. Április elsején a nap folyamán a benzinkutak már „rendezték” az árakat, a legolcsóbb benzint 6,2 lejért, a gázolajat 6,5 lejért kínálták. De mindössze két-három hétnek kell eltelnie, hogy az élelmiszertermékek, zöldségek, gyümölcsök, hús és húskészítmények vagy a cipő, ruha árában is tükröződjék ez.
Az elmúlt huszonöt esztendő megtanította az embereket arra, hogy a bukaresti kormányok, akár jobb-, akár baloldalinak vallják magukat, mindig az ő zsebük rovására oldják meg az államháztartás gondjait. Ezt tették a börtönt is megjárt Decebal Traian Remeştől Emil Bocig valamennyien, s a jelek szerint a szocdem Victor Ponta és pénzügyminisztere, a Harvard Egyetem doktora sem lát más lehetőséget, mint a benzinadó emelését.
Hogy szemérmetlenségüket enyhítsék, ígérik, a befolyó összegeket a közúti infrastruktúra fejlesztésére fordítják. Ha valóban meg is tennék, a harag is valamelyest enyhülne, hisz az ország autóút és -pálya hálózata mintegy fél évszázaddal lemarad a kontinens többi országáétól. De semmi kezesség erre, a hét eurócent is bekerül – ez a szabály – a nagy közös zsákba, mely nemcsak dupla fenekű, de lyukas is, s ahogyan az öregek mondják: onnan az Isten pénze is elszivárog. De apelláta nincs, a Nemzetközi Valutaalap is ezt várja a kormánytól, s mert eddig zokszó nélkül minden elvárását teljesítették, most is borítékolhattuk: nem saját polgáraik érdeke, hanem a hitelezők parancsa győz.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 2.
Ma hetven éve bombázták Kolozsvárt
1944. június 2. reggel kilenckor Kolozsvárt felbőgtek a légi veszélyt jelző szirénák. Tíz perccel később megjelentek az amerikai repülőgépek, és hullni kezdtek a bombák. A szövetségesek – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió – átfogó hadászati tervet dolgoztak ki a közép-európai vasútvonalak bombázására, amelynek az volt a célja, hogy a normandiai partraszállás megkezdésekor megakadályozzák a német csapatok egy részének a keleti harctérről az Atlanti-falhoz való gyors átszállítását.
A vasútállomás, a vasútvonal és közvetlen környékén kívül azonban a bombák hatalmas pusztítást végeztek a hadászati tervbe semmiképp sem illő Kőváry-telep, Kerekdomb, Horthy (Horea), Szent István (Decebal), Árpád út (Traian) stb. és környéke lakóházaiban, a Református, az Ortopéd, a Katonakórház, a kisebb-nagyobb üzemek, műhelyek épületeiben. Nyomukban halottak, sebesültek, eltűntek százai maradtak.
Asztalos Lajos- Papp Annamária
Az alábbiakban részletet közlünk 1944. június 2. – Kolozsvár bombázása című, megjelenés előtt álló kötetünkből.
Előszó helyett
1944. június 2. fölöttébb gyászos nap Kolozsvár történetében. Annak ellenére, hogy a jóformán az egész világot sújtó második világégés szempontjából elhanyagolható csekélység volt mindaz, ami akkor itt történt, nekünk, kolozsváriaknak fájdalmas, komor eseményként maradt meg emlékezetünkben. A többi, 1944. évi pusztulással, pusztítással együtt.
A zsidók május végi, június eleji embertelen, tragikus elhurcolása végzetes, pótolhatatlan emberi veszteséget, a június 2-i bombázás kiheverhetetlen emberi és súlyos, évtizedekre kiható anyagi veszteséget okozott a városnak. Az 1944. márciusában kezdődő német megszállás, a szeptemberi és októberi események – a harctér közeledése, a magyar közigazgatás, a magyar és a német csapatok kivonulása, a harctér átvonulása a városon, a szovjet csapatok bevonulása utáni újabb megszállás –, majd az ezt követő, évtizedekig tartó kommunista parancsuralmi rendszer emberi és anyagi szempontból egyaránt további súlyos csapást mértek a városra és ennek lakosságára.
Hét évtized telt el 1944. június másodikától. A háború után született nemzedékek a szemtanúktól, túlélőktől hallottak erről a napról. Az idő múlásával azonban az akkor történtek emléke mindinkább elhalványul, a kortársak, túlélők száma fogyatkozik. Az emlékezők, akik 1944-ben, néhány kivétellel húsz, sőt tíz év alattiak voltak, ma idős emberek. A náluk idősebbekhez hasonlóan, nemsokára ők is magukkal viszik mindazt, amit akkor átéltek, s amire emlékeznek. Ezért úgy véltük, itt az ideje, hogy mindebből, amit csak lehet, mentsünk meg, elsősorban a jelen, nemkülönben utókor számára is.
1990 előtt, a bukott rendszerben a kolozsváriak által akkor megélt, mindössze ötven percig tartó, de méreteiben világvége-szerű pusztításról és következményeiről csak családi, baráti körben lehetett beszélni, beszélgetni, emlékezni, közölni azonban semmit. Azóta 1995-ben Szakács János, 2003-ban Asztalos Lajos, 2004-ben Murádin János Kristóf, Papp Annamária és mások, 2006-ban Bogdán Kálmán, valamint 2012-ben és 2013-ban Asztalos Lajos tollából, számos felvétel kíséretében több írás, emlékezés is megjelent a kolozsvári Szabadság című napilapban. Ez adta az ötletet, hogy a véres esemény hetvenedik évfordulója alkalmával az újságban közöltek – írások, emlékezések, korabeli felvételek –, újabbakkal kiegészítve, az emlékek felfrissítésére, tartósítására, az olvasók, az érdeklődők számára kötetben lássanak napvilágot.
Ezúton köszönjük mindazok közreműködését, akik ma is fájdalmas emlékük fölelevenítésével, képekkel, adatokkal járultak hozzá kötetünk megjelenéséhez. Ugyanakkor köszönetet mondunk azoknak az újságíróknak és történészeknek, akik biztattak, akik munkánkat segítették, támogatták.
Szükségesnek tartottuk, hogy elöljáróban röviden ismertessük a második világháborúnak a kolozsvári bombázást megelőző, de hozzávezető, vele összefüggő eseményeit. Ezután közöljük a túlélők emlékezését, a szüleiktől, rokonaiktól számtalanszor hallott, a családjuk körében fönnmaradt emlékeket.
Az emlékezők által egyes szám első személyben elmondottakat idézőjelbe tettük. Előtte néhány sorban közöljük nevüket, 1944-ben betöltött életévüket. Amennyiben tudomásunk van róla, néhány szót írunk a családjukról. Ezután akkori lakhelyük, lakcímük következik.
Az összegyűlt anyagot a polgármesteri hivatal jelentésével, a korabeli sajtóban megjelent hírekkel, beszámolókkal, felhívásokkal, az áldozatok – elhunytak, sebesültek – névsorával egészítettük ki. Itt jegyezzük meg, hogy az az idő tájt Kolozsvárt megjelenő Tribuna Ardealului csupán a román sebesültek és halottak névsorát közölte. Ugyanakkor az akkori utcanevek közül ebben a lapban csak egyetlen egy jelent meg, a Kalandos. A Horthy út nevét, a jelek szerint, az újság nem volt hajlandó közölni, így következetesen strada principală‚ ’fő utca’ lett belőle.
Kolozsvár 1941. évi belsőségi térképének részletein – amennyire az emlékezésekből kiderül –, a bombák becsapódásának helyét igyekszünk bemutatni.
Kötetünkben a ma is használt magyar utcanevek mellett, a korabelieket is közöljük. Minthogy ezeket, sajnos, ma már nem mindenki ismeri, nem hagytuk ki a jelenlegieket sem. Ez utóbbiakat az emlékezők által mondottakban szögletes, a szöveg többi részében kerek zárójelbe tettük.
A rövidítések feloldását a kötet végéhez csatoltuk.
A tettesek látogatása
Néhány évvel a háború, a bombázás után, 1945-ben vagy 1946-ban, netán 1947-ben, de mindenképp még a kommunista hatalomátvétel előtt, amikor ilyesmi egyáltalán szóba jöhetett, a város bombázásában részt vett néhány amerikai repülős látogatott Kolozsvárra. Valószínűleg látni akarták, mi lett az általuk végrehajtott szőnyegbombázás eredménye.
Visszatértek, mint bűntettük színhelyére a tettesek.
Csodálkoztak, hogy a pusztulás nyomai még mindig sértetlenek, hogy helyreállításnak nyoma sincs.
Megkérdezték tőlük, a látottak, az áldozatokról hallottak alapján van-e lelkiismeret-furdalásuk. De nem volt. Feleletükből egyértelműen kiderült. Azt mondták, a feladatukat végezték. Mint a vadász, aki kitartóan, addig követi a vadat, mígnem leteríti [Airizer Zoltán közlése].
Pata utca és környéke
Karácsonyiné Bencze Erzsébet 1944-ben tizenöt éves volt. A Pata utca (Titulescu) 48. szám alatt laktak.
„1944. június 2-án öcsémmel és két unokatestvéremmel kint voltunk az udvaron, amikor megszóltak a szirénák. Mivel máskor is volt riadó, nem futottunk be rögtön az óvóhelyre.
Hirtelen megjelent egy repülőgép, amelyik téglalapot rajzolt az égre. Röviddel utána kis csillogó gépek tűntek fel, ragyogtak az égen. Lementünk a pincébe. Egy adott pillanatban nagy süvítést hallottunk, süvítés, bumm, süvítés, bumm… Soha nem lehet elfelejteni ezt a hangot. A környéken több helyre esett bomba: a katona- és az ortopéd kórházra, az Alkony [M. Veliciu] és a Pata utca közötti, velük párhuzamos Szántó utcába [Plugarilor, Dostoievski], a Pata utcába és a Györgyfalvi út [Brâncuşi] elejére.
Mikor lefújták a riadót, az utcán nagy jövés-menés támadt. Két embert láttunk a túlsó járdán meghalni, mert a leszakadt villanyvezeték megrázta őket. Egy ember megkért minket, szóljunk azoknak, akik arra járnak, ne lépjenek a drótokra, mert áram van bennük.
A bombázás alatt édesapám a vízműveknél tartózkodott, ahova állandóan jelentések érkeztek. Így tudomást szerzett arról, hogy a mi környékünkre is bomba esett. Nagyon megijedt, hogy meghaltunk. Mikor hazajött, és látta, hogy épek vagyunk, sírva ölelt magához. Tőle tudtuk meg, hogy a Kőváry-telepi Raktár utcát [Magaziei] is több találat érte. Itt lakott édesanyám egyik barátnője és egy ismerőse. Elindultunk, hogy keressük meg őket.
Hogy mi volt az Állomás téren, azt nem lehet kifejezni. Öcsém szorította édesanyám kezét, s megrémült a látványtól. Amikor észrevett egy fejet, vállal és ökölbe szorított kézzel, mind azt hajtogatta: »nem nézek oda, nem nézek oda!« Szegény, napokig nem tudott aludni ettől a szörnyűségtől. Sajnos, akiket látni akartunk, meghaltak. Szekernyés néni és a férje, valamint az Oláh család, egy asszony a négy gyermekével.
Sok minden romokban hevert, és nagy kráterek tátongtak az utcákon. Mozgósították a tizenhat-tizenhét éves leventéket, hogy segítsenek eltakarítani a romokat, s a holttesteket szállítsák a temetőbe.
Nagy félelem uralkodott el az embereken, hogy mikor kezdődik újra a bombázás. Este édesanyám mindegyikünk ágya mellé széket tett, hogy arra helyezzük a ruhánkat, ha éjszaka menekülni kell, minden kéznél legyen. Azt mondta, hogy felmegyünk az Alkony utcába [Amurg, M. Veliciu] és a Bajza utcán [A. Densuşianu] kimegyünk a mezőre. Ugyanis a pince nem volt biztonságos, és ha a ház ránk dől, nem tudunk kiszabadulni a romok alól. Ezért keresztapám az udvaron ásott egy nagy gödröt, amelyre gerendákat rakott, hogyha nappal légiriadó van, oda bújjunk el.
Későbbi férjem, Karácsonyi Béla főgyógyszerész, a bombázás idején katona volt. Az ő Horthy út 62. szám alattio szülőháza is telitalálatot kapott. Lefényképezte az épületet, hogy maradjon emléke róla. A ház különleges látványt nyújtott, az egyik falon sértetlenül megmaradt egy festmény. A földből kiállt egy drót, és amikor ki akarták húzni, belülről, a pincéből visszahúzták. Ebből arra következtettek, hogy az épület pincéjében emberek vannak, és jelt adnak. Mindenki arról beszélt a városban, hogy még mindig visszahúzzák a drótot… A férjem mindegyre visszament a helyszínre, hogy lássa, mi történik. Sajnos, nem tudták őket kimenteni a romok alól, mert bármelyik pillanatban ledőlhetett volna a maradék épület. Ezért aki a pincében rekedt, mind meghalt.
Sok bomba nem robbant fel. Állítólag két életfogytiglanra ítélt rabolt megtanítottak arra, hogyan kell hatástalanítani a bombákat. Azt mondták nekik, ha sikeresen teljesítik a feladatot, akkor szabadok lesznek. Ezek mind olyan emlékek, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.”
Kerekdombi bombabiztos óvóhely
Bain Tibor 1944-ben ötéves volt. A Széchenyi tér 29. szám alatt laktak. Jól emlékszik a Kerekdomb alatti bombabiztos óvóhelyre.
„Szólt a rádió, »Légi veszély, Bácska–Baja–Pécs–Arad…«, majd a szirénák, végül »Légi veszély elmúlt…« Négy-ötéves gyermek nem nagyon tudja felfogni, mi a légi veszély, sőt a bombázást sem, de valószínűleg a felnőttek viselkedése okozta bennem azt a szörnyű, szorongó érzést, amely általában hasmenésbe torkollott. Szüleim már tudták, hogy mikor megszólalnak a szirénák, és a pincébe szaladunk, bilit is kell vinni. Szégyelltem, de ha muszáj, hát muszáj.
A bombázásokat részben a Kerekdomb alatti bunkerben vészeltem át, másrészt a Széchenyi téri lakásunk légópincéjében.
Itt kapott el az a bombázás, amely a Levente laktanyát is érte. Ez volt a hozzám legközelebbi robbanás. A pincénk légvonalban mintegy száz méterre volt a robbanás helyétől. A plafonján égő viharlámpa összetört, mert a légnyomás felcsapta a plafonra, engem pedig kilökött édesanyám öléből, egy ember pedig, aki éppen a pince felé sietett, a zárt ajtón át esett be.
Mikor Kolozsvárt mondta be a rádió, már a fejünkön is voltak. Másnap megnéztük a Postakert utcában [Cuza Voda] tátongó bombatölcsért, és a lerombolt Leventeotthont. 1947-ig a Széchenyi térről a Postakert utcán jártam a Református Kollégiumba, ezért tudom, hogy a tölcsér sokáig megmaradt. Sokat hógolyóztam benne.
A nagy bombázás után, hazamenet – mivel nagyszüleim a Nádas-patak mellett, a Buzogány utcában [Simion Balint] laktak –, nagybátyámmal felszaladtunk a vasút fölötti, félig lebombázott híd sarkára. Onnan látni lehetett a mészárlást, amit a bombázás végzett. Azt a katonavonatot bombázták szét, amelyik éppen az állomásban állt. Délelőtt volt, és szerencsétlenségére, éppen akkor érkezett a budapesti gyors is. A riadóra mindkét vonat gyorsan kimenekült az állomásból, de a katonavonatot még Bács előtt megsemmisítették, persze a környékbeli házakat is.
Mikor a városban voltunk, valamelyik légópincébe szaladtunk, melyek messziről látszottak, nagy nyilak mutatták a pincék helyét. Mikor a Kerekdombon voltunk, akkor a környékkel együtt a domb alatti három bunker valamelyikébe menekültünk. Ezek a legbiztosabbak voltak. Kiszámították, hogy ha a legnagyobb repülőbomba egyenesen a tetejére hull, senkinek semmi baja nem lesz. A bunker fölött legalább ötven méter vastag finom homok volt. Három bejárata nyílt, kettő a negyed, egy pedig a közeli Papfalva felé.
A három járat valahol a domb közepe táján találkozott. Teljes hossza vagy háromszáz méter lehetett. A szellőzést a három ki- vagy bejárat huzata biztosította, mert a bombamentes bejáratot a légósok csak a legutolsó pillanatban zárták le vaspántos ajtókkal. Jó vastag, vasúti talpfából voltak a támfalak, és vastag deszkából a bélelés. A MÁV [Magyar Államvasutak] munkásai készítették, a vasúti munkások és családjaik számára.
Mikor a Nádas mellett kapott el a sziréna, nagyszüleimmel jó nagyot szaladtunk odáig. Sokszor a légiriadó lefújása még az úton talált. Rengeteg ember fért erre az óvóhelyre, csak az volt a baja, hogy az elsők, akik odaérkeztek, nem mentek bennebb, mindenki a bejáratnál akart maradni, mert a villanyvilágítás csak rövid részéig tartott. Bennebb sötét volt, mert a gyertyákat kioltotta a huzat.” Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 4.
Nagy nevek, új arcok a temesvári magyar színházban
Hat új taggal kezdi a 2014/2015-ös évadot a temesvári Csiky Gergely Színház. A bánsági nagyváros magyar társulata öt új nagytermi és két új stúdióelőadás bemutatására készül, első produkciójukat ebben az évadban Silviu Purcărete román rendezővel és a német nyelvű társulattal közösen próbálják.
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-én hivatalosan is kezdetét vette a 2014/2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
A színház – hagyományaihoz híven – idén is workshop-bemutatóval zárta az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt. A műhelymunka során a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. A műhely vezetője Jerzy Grotowski egykori tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhely-bemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata asztalteniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014/2015-ös évadban öt új nagytermi és két új stúdióelőadásra várja az érdeklődőket a színház. Hat új taggal is bővült a társulat: négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres labdarúgó Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatja majd a munkát a társulat, aki Szerbiából érkezik Temesvárra. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZTen vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett, John Gay féle Koldusopera bemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik majd együtt a csapat. A Radu Afrim - Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező - látványtervező páros, erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük, mely biztosan nem hagyja hidegen majd a temesvári közönséget.
Ezeken kívül lesz majd még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Ebben az évadban is lesz TESZT, ahol a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzataival és előadásaival ismerkedhet meg a közönség. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye lesz, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra.
Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára.
maszol.ro
2014. szeptember 6.
Nagy nevek, új arcok, fiatalos lendület
Évadot köszöntött a temesvári magyar színház
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-jén végre hivatalosan is kezdetét vette a 2014–2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
Hagyományainkhoz híven, idén is workshop-bemutatóval zártuk az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt, és ahol a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. Az évi mozgásműhely vezetője Jerzy Grotowski volt tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhelybemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata, asztali teniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014–2015-ös évadban öt nagytermi és két stúdióelőadásra várjuk az érdeklődőket, ahol nem csak nagyobbnál nagyobb nevekkel és jobbnál jobb előadásokkal, de a temesvári magyar színház hat új tagjával is találkozhatnak. A nyár folyamán ugyanis négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel bővült a Csiky Gergely társulata.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres focista Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatjuk a munkát, aki egyenesen Szerbiából érkezik. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZT-en vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett John Gay féle Koldusoperabemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik együtt a csapat. A Radu Afrim–Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező– látványtervező páros erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük.
Ezeken kívül lesz még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Hagyományainkhoz híven idén is lesz majd TESZT, hogy Önök se maradjanak le a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzatairól és előadásairól. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra. Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára. Vedd kézbe a KULTúrát idén is. Mindenkit várunk szeretettel!
A Csiky Gergely Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 11.
Koldusok országa: Románia?
Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem.
Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével.
E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből!
Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással.
Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek.
Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben.
Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak.
Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből.
Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk…
Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni!
A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat.
A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek.
Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét.
Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.
A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”…
Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak.
Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró.
Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.
Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó?
„Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”.
Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot.
Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet.
A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!”
Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról…
Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt.
Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról?
Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró, történész
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 31.
Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 3.
Kormány alakulhatna a bebörtönzött volt miniszterekből
Akár két kormányt is össze lehetne állítani azokból a volt miniszterekből, akik jelenleg börtönbüntetésüket töltik vagy bűnvádi eljárás zajlik ellenük korrupció miatt. Az ügyészek által „javasolt” és a bírák által „jóváhagyott” kormánynak lenne miniszterelnöke, miniszterelnök-helyettese, néhány tárca esetében pedig akár több miniszterjelöltje is.
Tizenhárman rács mögött
Az utóbbi években az igazságszolgáltatás 13 volt minisztert küldött börtönbe korrupció vádjával. „Árnyékkormányuk” nemzeti egységkormány lenne, hiszen különböző pártok színeiben, különféle kormányok tagjai voltak.
E kormány miniszterelnöke természetesen Adrian Năstase lenne, aki ezt a tisztséget 2000 és 2004 között amúgy is betöltötte. A politikust feltételesen szabadlábra helyezték, a „Minőség Trófeája” és a „Zambaccian-dossszié” miatt két alkalommal is börtönben ült. Adrian Năstase egyébként korábban külügyminiszter is volt, így akár ezt a tárcát is betölthetné, ha mondjuk újabb rács mögé kerülő kormányfő áhítozna a miniszterelnöki székre.
Miniszterelnök-helyettes George Copos lenne, aki rövid ideig, 2004 és 2006 között ellátta már ezt a tisztséget. A politikus-üzletemberre két büntetést is kiszabtak: a labdarúgók átigazolásának ügyében 4 évet és nyolc hónapot, a „lottó 1” dossziéban pedig 4 évet kapott.
„Megduplázott tárcavezetők”
Mezőgazdasági tárcavezető nyilván a korábbi mezőgazdasági miniszter, Ioan Avram Mureşan lenne, aki a volt miniszterek közül a legnagyobb büntetést kapta: hét évet pénzalapok eltérítéséért, de további három évre ítélték a „kenőmájas” dosszié kapcsán is. Igaz, a kétes rekordon Sorin Pantiş egykori távközlési miniszterrel osztozik, akit szintén hét évre ítéltek az Élelmiszeripari Kutatóintézet privatizálásáért. Decebal Traian Remeş volt pénzügyminisztert a „kenőmájas” dossziéban ítélték három évre – ő már letöltötte büntetését.
A bebörtönzött miniszterek „árnyékkormányában” a közlekedési tárca esetében nagy a tolongás. A tisztséget elfoglalhatná ugyanis a szociáldemokrata Miron Mitrea, akit anyja lakásának csúszópénzzel történő felújítása miatt ítéltek a napokban öt év szabadságvesztésre. De a tárcára pályázhat a liberáis Relu Fenechiu is, aki a „transzformátorok” ügyében kapott öt évet.
A védelmi tárca élén két miniszter is állhatna. Az egyik Victor Babiuc, akit két év börtönre ítéltek a korábban általa vezetett védelmi minisztérium és Gigi Becali üzletember telekcseréje miatt. Victor-Atanasie Stănculescu lenne a másik miniszterjelölt. A tábornok már 6 évet letöltött az 1989. decemberi eseményekben bejátszott szerepe miatt kiszabott 15 évből.
Az ifjúsági és sportminiszter tisztségét elfoglaló Monica Iacob Ridzi börtönéveit tekintve is igen „fiatal”, hiszen csak néhány napja kezdte el letölteni öt éves büntetését, amelyet a május 2-i ifjúsági nap megszerzése során elkövetett pénzügyi manővereként róttak ki rá.
Házi őrizet, bírósági felügyelet
Az „árnyékkormánynak” tagja lehet majd a pillanatnyilag házi őrizetben lévő Elena Udrea, korábbi idegenforgalmi miniszter, akit a neves román ökölvívó, Lucian Bute bukaresti gálája és az úgynevezett Microsoft-dossziéban vádolnak több bűncselekménnyel is. A Bute-ügyben folyik eljárás a II. Boc-kormány gazdasági minisztere, Ion Ariton ellen is.
A négy Ponta-kormány közül háromban miniszterelnök-helyettesi és regionális fejlesztési miniszteri tisztséget betöltő Liviu Dragneát a Traian Băsescu volt államfő felfüggesztése kapcsán megszervezett, 2012. évi népszavazás során elkövetetett törvényszegésekkel gyanúsítják.
A volt gazdasági minisztert, Adriean Videanut szervezett bűnözőcsoport megszervezésével, hűtlen kezeléssel és sikkasztással vádolják a Romgaz-Interagro dossziéban, az „Alina Bica dossziéban” pedig ugyancsak hűtlen kezelés vádjával bírósági felügyelet alatt áll.
Dan Șova ellen bűnvádi eljárás folyik saját ügyvédi irodája és a turceni-i és rovinari-i energetikai komplexumokkal megkötött szerződések miatt. A volt fejlesztési programokkal foglalkozó megbízott minisztert, illetve közlekedési minisztert többrendbeli hűtlen kezeléssel vádolják.
„Végzetes” tárcák
Cristian David, a Tăriceanu-kormány belügyminisztere megvesztegetés miatt előzetes letartóztatásban van, Ecaterina Andronescut, korábbi oktatási minisztert hűtlen kezeléssel, megvesztegetéssel, befolyással való üzérkedéssel és pénzmosással vádolják a Microsoft-dodossziéban.
Valeriu Vreme volt távközlési tárcavezetőt, ugyancsak a Microsoft-dossziéban hűtlen kezeléssel, egykori minisztertársát, a szintén a távközléssel foglalkozó Adriana Ţicăut hűtlen kezeléssel, befolyással való üzérkedéssel és pénzmosással vádolják, ugyanebben a dossziében. Az egykor ugyancsak a távközlési tárca élén álló Gabriel Sandut megvesztegetéssel és pénzmosással vádolják, pillanatnyilag házi őrizetben van. Ő ugyancsak a Microsoft-dosszié „áldozata”, akárcsak a szintén volt távközlési tárcavezető, Dan Nica, Daniel Funeriu volt oktatási tárcavezető illetve a szintén az oktatást vezető Alexandru, Athanasiu valamint Mihai Tănăsescu volt pénzügyminiszter.
Bogdán Tibor
maszol.ro
2015. április 29.
Hídkeresztelő Nagyváradon
Szent Lászlóról, Nagyvárad alapítójáról nevezte el tegnapi ülésén a város központjában levő Körös-hidat a nagyváradi önkormányzati testület. A polgármesteri hivatal közleménye szerint a város területén levő hat Körös-híd mindegyikének nevet adtak, így lesz még Dáciáról, Decebal dák vezérről, Ovid Densuşianu 19. századi nyelvész-néprajzkutatóról, I. Károlyról, Románia első királyáról és Constantin Prezan első világháborús marsallról elnevezett híd is. Ilie Bolojan polgármester a korábbi hiányosságok pótlásának nevezte a hidak névadását. Az önkormányzat annak ellenére döntött a Szent László-hídnévről, hogy azt a névadásokat elbíráló prefektusi bizottság korábban negatívan véleményezte.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 29.
Szent Lászlóról nevezik el a belvárosi hidat Váradon
Dacára annak, hogy korábban a névadásokat elbíráló Bihar megyei bizottság nemet mondott a véleményezésre elküldött tanácsi határozatban szereplő Szent László híd elnevezésre, a nagyváradi önkormányzat keddi ülésén az eredeti elképzelés szerint terjesztették elő és szavazták meg a belvárosi Bémer (ma Ferdinánd) teret és a Szent László (ma Egyesülés) teret összekötő híd hivatalos nevét. A helyi képviselők közül csupán három szociáldemokrata (PSD) tanácsos tartózkodott. 
Egyik tanácsosuk, Ioan Bonchiş ugyanis nem tartotta elfogadhatónak, hogy a városalapító királyról kereszteljék el az átkelőt. Felvetésére azonban épp a nemzeti-liberális polgármester, Ilie Bolojan válaszolt, leszögezve, hogy „Nagyváradon két fontos közösség él, és mindkét közösség tagjainak meg kell találniuk a helyüket, akár a város közterületein is”.
Érdekesség, hogy az elmúlt időszakban az önkormányzat épp ezt az érvet hagyta többször is figyelmen kívül, amikor a magyar közösség azt szerette volna, hogy a főtérre visszakerüljön a Szent László-szobor. Utóbbi elhelyezését nemrég petícióban kérték helyi civilek, rámutatva, hogy bár a hídelnevezést örömmel fogadják, ezzel az emlékműre megfogalmazott igényüket nem lehet kiváltani.
A kedden jóváhagyott határozattervezet különben a város többi átkelőjének is nevet ad. Ez alapján iktatják a már használatban lévő Decebal (a városnegyed alapján), Dacia (a korábbi szálloda neve alapján) és a Densuşianu (az utca alapján) neveket, miközben az Őssi negyedbeli új építésű hidat I. Károly királyról, míg a Szilvásban szerdán átadásra kerülő átkelőt Constantin Prezan marsallról nevezik el.
Bonchiş szerint utóbbit a városrészről kellett volna elnevezni, miközben Huszár István alpolgármester Szilvási hidat javasolt. Hogy a határozat hatályba lépjen, a prefektúrának is rá kell bólintania.
Vásárhelyi-Nyemec Réka 
Krónika (Kolozsvár)
2015. május 11.
Nekurátok évszázada
Nagybátyám mesélte valaha, hogy az első világégést követő impériumváltozást követően „nekurátként”, tisztátlan lélekként bolyongott Erdélyben egy bizottság román nevet adni azoknak a településeknek is, ahol egy fia román soha nem élt. Hirtelen megjelentek, aztán éppoly hirtelen eltűntek, de látszott rajtuk a szándék: románosítani akarnak mindent!
Amikor hivatalosan is közölték az új neveket, mindenki láthatta, hogy – említsünk néhány példát – a Temesvár közeli, Szapáry grófról elnevezett Szapáryfalvából, nem tudni miért, az angolna jelentésű Țipari, a bihari Éradonyból Eriu-Adoni, a Maros megyei Dicsőszentmártonból Târnăveni, Kézdivásárhelyből Târgu Secuiesc, a Segesvár közeli Héjjasfalvából, bizarr társítással, Vânători lett... De az elmúlt száz év alatt az élet minden területén, iskolákban, temetőkben, egyetemen, hivatalokban, városokban, falvakon egyaránt igencsak átkereszteltek a nekurátok. Mert már kezdettől fogva nem az egymás melletti békés lét volt a céljuk, sőt még nem is nemzetiségek – főleg a magyarok – legyőzése, hanem az eltiprása, megsemmisítése, mindenhonnan való kitörlése, elűzése. S ezt tették és teszik, hol nagyobb rössel, hol meg a nemzetközi helyzet kényszerítette visszafogott lendülettel, mind a mai napig...
Nagyváradon a napokban hidakat neveznek el, hogy ne kelljen a város főterére a városalapító Szent László szobrát állítaniuk: beleegyeztek, hogy a központi híd a nagy király nevét viselje. De a többit Daciának, Decebálnak, Ovid Densușianunak, I. Károlynak és Constantin Prezan marsallnak fogják hívni, bár ezeknek semmi közük nincs a Körös-parti városhoz. Marosvásárhelyen a magyar utcanévtáblák bántják a román elöljárók szemét. De Erdély-szerte az elmúlt száz esztendőben nem volt olyan év, hogy ne radírozták volna le tömegével azt, ami magyar, s a helyettük adott új nevek mellé ne találtak volna ki hazug történeteket.
Így aztán bármennyire magyarázza a Velencei Bizottságnak a román külügyminiszter, Bogdan Aurescu, hogy a kisebbségi jogok megadását illetően a romániai a legjobb modell, amíg minden eszközzel országnak-világnak azt akarják bizonyítani, hogy Erdőelvén mindig csak románok éltek, és a magyarok jövevényekként húzzák meg magukat, addig ez a szövegelés egy fabatkát sem ér. Mert ördögien nekurátos.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. augusztus 1.
A magyarok visszakapják Kolozsvárt
Milyen szép is lenne. Kár, hogy vicc!
Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa akart lenni, ám ehelyett a gájner szakik fővárosává vált! Ez a Kincses Város szomorú története, amely hónapok óta tele van lövészárkokkal a fő közlekedési útvonalakon. A magyarok által évszázadok munkájával létrehozott pompát szó szerint belepte a por.
Ilyen körülmények közt a megoldás magától adódik. Kolozsvárt visszaadják a magyaroknak, hiszen csak ők tudják visszaadni a város szépségét, amelyen Emil Boc áthajtott a buldózerekkel és légkalapácsokkal. „Ha nem tesszük meg ezt a lépést nagyon gyorsan, Kolozsvár rövid időn belül Erdély Mizilje lesz”, figyelmeztet Decebal Popescu, a neves építész.
„Bizony, be kell ismernünk”, folytatja a szakember, „mindent, ami szép ebben a városban, a magyarok építettek. Például ők alkották a Mátyás-szobrot, amely Európa egyik legszebb lovasszobra. És a románok mit csináltak? Odacseszték Avram Iancu szobrát, amely szintén egyedülálló: egyedülállóan ronda. Ha sokáig hagyjuk a románokat tenni-venni Kolozsváron, a város a felismerhetetlenségig tönkremegy.”
(Forrás: Timesnewroman.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. augusztus 4.
Szoborvita Marosvásárhelyen
Újabb szoborvita körvonalazódik Marosvásárhelyen: az önkormányzat legutóbbi, csütörtöki ülésén arról döntött, hogy emlékművet állít a magyarellenes tevékenységéről híres Constantin Romanu Vivu 1848-as forradalmárnak. A Dorin Florea polgármester által előterjesztett határozattervezetet az RMDSZ-frakció is megszavazta.
A tervezetből egyébként nem derül ki, hogy milyen műalkotásról van szó, az azonban igen, hogy az alkotást a Constantin Romanu Vivu Kulturális Egyesület adományozná a városnak. Kérésükre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem főépületével szemben lévő parkban állítanák fel az emlékművet, amely közel van a román forradalmárról elnevezett utcához és ahhoz a helyhez is, ahol Vivut meggyilkolták. A tervezet szerint Vivunak már volt egy emlékhelye Marosszentgyörgy és Marosvásárhely határában, azt azonban 1940-ben tönkretették.
Bethlen-szobrot kértek „cserébe”
Soós Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő, a Maros Megyei Múzeum igazgatója munkatársunk érdeklődésére elmondta, a csütörtöki ülésen azt kérte, hogy Bethlen Gábornak is állítsanak szobrot, hiszen jövőre lesz a 400. évfordulója annak, hogy a fejedelem szabad királyi város rangot adományozott Marosvásárhelynek. Soós Zoltán úgy tudja, az ülésen nem szavazták meg, hanem elhalasztották a Constantin Romanu Vivu-szoborállításról szóló tervezetet. Peti András alpolgármester viszont arról számolt be, hogy elvi döntés született a szoborállításról, s remélhetőleg vissza fognak térni rá. „Szavaztunk a tervezetről, és elviekben elfogadtuk. Ez azt jelenti, hogy kiegészítéseket kértünk az emlékmű kinézetéről és felállításának pontos helyszínéről. Végleges döntés akkor születik, amikor ezekre a kérdésekre választ kapunk, legalábbis ha a törvényt betartják” – mondta Peti.
Az alpolgármester egyébként a költségvetési bizottság tagjaként azt kérte, hogy mindaddig ne állítsanak fel újabb szobrokat a városban, míg azok az emlékművek nem kerülnek a helyükre, melyekről korábban döntés született. Példaként a Sütő András-szobrot említette. „Tudjuk, hogy nélkülünk is meg tudták volna szavazni ennek a szobornak a felállítását, így próbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a voksolásból. Vagyis kértünk kiegészítéseket, kértük a már megszavazott szobrok felállítását és azt, hogy cserébe Bethlen Gábor fejedelemnek is állítsanak emlékművet” – mondta az alpolgármester. Emlékeztetett ugyanakkor, az elmúlt években sikerült egy óriási Decebal-szobor felállítását megakadályozniuk, s a Mihai Eminescu Ifjúsági Ház elé ideiglenesen felállított moldvai írók-költők mellszobrai sem kerültek ki köztérre. Furcsa egybeesés egyébként, hogy pár nappal a tanácsülés előtt Valentin Bretfelean helyi rendőrfőnök egy Vivuról szóló tanulmánykötetet mutatott be, amelynek ő a társszerzője. A román lapok beszámolója szerint már akkor, július elején beharangozta, hogy szobrot vagy emlékművet fognak állítani, „méltó módon tisztelegve a nagy román forradalmár emléke előtt”.
Egyiknek gyilkos, másiknak hős
Barabás Miklós történelemtanár érdeklődésünkre elmondta, Constantin Romanu Vivu – csakúgy, mint Axente Sever, Avram Iancu és mások – az erdélyi román negyvennyolcas forradalmárok közé tartozik. A magyar és román történetírás különböző módon ítéli meg tevékenységüket. Míg a román történetírás szerint az erdélyi románok jogos követelései érdekében harcoltak, 1848 szellemében, addig a magyar történetírás szerint legjobb esetben ellenforradalmárok voltak, hiszen a Habsburgok oldalán léptek fel. A magyar történetírás már a 19. században részletesen feltárta és bemutatta ezen személyiségek részvételét és aktív szerepét az erdélyi polgárháborúban 1848 őszétől 1849 kora tavaszáig. Mint minden etnikai alapú polgárháborúban, sajnos ebben az időszakban is volt népirtás. Erdély történetében ez az időszak az, amikor a magyar lakosság szinte teljesen eltűnt egyes falvakból, városokból, vidékekről, például Magyarigenből, Fehér megyében, amelyik azóta is csak nevében magyar.
A legismertebb azonban Nagyenyed, Zalatna és Abrudbánya magyarságának a pusztulása. „Úgy tűnik, hogy a népirtás gondolata nemcsak Dél-Erdélyben fogalmazódott meg, hanem ezzel a Székelyföld perifériáján is próbálkoztak, értelemszerűen Marosvásárhely környékén. Ennek a történetnek a kulcsszereplője Constantin Romanu Vivu, aki 1848. december 15. után több környékbeli településen – Mezőpanitban, Nyárádselyében, Székelykövesden – lefegyvereztette a székely, magyar milíciákat. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a lefegyverzésnek mennyi áldozata volt, de a párhuzam alapján sejthetjük, hogy ez is a pusztításról, népirtásról szólt – mondta Barabás Miklós –. Vivut 1849 januárjának végén a magyar hatóságok elfogták, majd nem sokkal később Marosszentgyörgy határában magyarok meglincselték, miközben a marosvásárhelyi hadbíróság döntése értelmében a foglyot Debrecen irányába szállították”. Barabás Miklós szerint mélyen felháborító, hogy Marosvásárhelyen Vivunak emlékművet, szobrot akarnak állítani, egy „karnyújtásnyira” a Székely vértanúk emlékművétől.
Mint ismeretes, Sütő András marosvásárhelyi szobrának a felállításáról 2009-ben határozott a városi tanács. Az akkori döntést az RMDSZ úgy tudta elfogadtatni, hogy a magyar képviselők is megszavazták Ştefan Guşă néhai tábornok köztéri szobrának a felállítását. Az utóbbi határozatot Tőkés László keresete nyomán érvénytelenítette a Maros megyei törvényszék. Tőkés arra hivatkozva támadta meg a határozatot, hogy a tábornok felelős volt az 1989-es forradalom idején elkövetett temesvári vérengzésért. A 2009-es határozat más helyszínt jelölt ki a szobornak, amelynek a kompozíciója is eltért a most javasolt változattól. Az emlékállítást kezdeményező Sütő András Baráti Társaság azonban a meghirdetett szoborpályázatra beérkezett egyik munkát sem fogadta el.
Gyergyai Csaba, Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)
2015. szeptember 1.
Új buszjáratot indít az OTL
Pár nap múlva újraindulnak a rendszeres buszjáratok Nagyvárad és Biharkeresztes között. A részleteket hétfőn, a közszállítási vállalatnál tartott sajtótájékoztató során ismertették.
A sajtótájékoztatón Csuzi István, a Nagyváradi Helyi Közszállítási Vállalat (OTL) vezérigazgatója mellett Huszár István váradi alpolgármester, Barabás Ferencz, Biharkeresztes polgármestere, valamint Lénárt Attila, a nagyváradi Auchan igazgatója vett részt. Mint elhangzott, már volt ilyen járat, azonban mintegy három évvel ezelőtt, kereskedelmi okokból megszűnt – nagyrészt amiatt, hogy Biharkeresztesen nagyszabású vasúti felújítási munkálatok kezdődtek, s a település már nem volt megfelelő úticél azok számára, akik onnan kívántak tovább utazni vonattal. Ezúttal az Auchannal kötött egyéves szerződés garantálja, hogy az OTL-nek ne származzon vesztesége a járat működtetéséből. A busz egyik állomása ugyanis a váradi Auchan lesz, s bevásárlóközpont a tegnap aláírt szerződés alapján megtéríti majd az OTL-nek a járat nyereséges működtetéséhez szükséges összeget. Az összeg az eladott jegyek számától függ majd, nagyon alacsony érdeklődés esetén elérheti akár a havi tízezer lejt is. Egy jegy ára 500 forint lesz, vagy 7 lej, hétfőtől péntekig három járat közlekedik majd, szombaton és vasárnap pedig hat. Egyelőre nem vezetnek be bérleteket, de az utasok igényétől függően a későbbiekben ezek is szerepelhetnek majd a kínálatban. Az OTL vezérigazgatója bízik benne, hogy napokon belül a szállításügyi miniszter alá fogja írni a busz üzemeltetéséhez szükséges engedélyt, s a járatokat szombattól már közlekedhetnek is.
Okok
Huszár István nagyváradi alpolgármester kifejtette: Biharkeresztesről sokkal több lehetőség van vonattal továbbutazni, mint Nagyváradról, ezért is fontos, hogy legyen egy buszjárat a két település között. Másfelől az utóbbi tizenöt-húsz év során egyre nőtt azoknak a biharkeresztesi lakosoknak a száma, akik ott laknak ugyan, de nap mint nap Váradra, vagy környékére járnak dolgozni, s nekik is hasznos lehet a buszjárat. Nem utolsó sorban Nagyvárad nem titkolt célja az, hogy a magyarországi munkaerőt vonzzon ide, annál is inkább, mivel a határon túli településen jóval nagyobb a munkanélküliség, mint Váradon, ahol az ipari park nagyon sok munkahelyet teremtett. Viszont Nagyvárad költségvetése alacsony, a közszállítási vállalaté úgyszintén, úgyhogy szükségessé vált egy olyan üzleti partner, amely ennek a projektnek az anyagi hátterét is tudja biztosítani – ez pedig a nagyváradi Auchan.
Különbözet
Lénárt Attila, az Auchan igazgatója elmondta: azért is érdekesnek tartották a projektet, mert a hazai ÁFA csökkenésével egyidejűleg a romániai bevásárlóközpontok vonzókká váltak a magyarországiak számára. Amint a későbbiek során elhangzott, azt is beleszámították, hogy a magyarországi bevásárlóközpontok hétvégén zárva vannak. Az elképzelés szerint a két település közötti buszjáratoknak köszönhetően napi 150-250 vásárlóval több látogatja majd az Auchant. Az OTL-vel kötött szerződés lényege pedig az, hogy a bevásárlóközpont felvállalja, hogy kifizeti a közszállítási vállalatnak azt a különbözetet, mely szükséges ahhoz, hogy a járat üzemeltetése egy minimális nyereséget biztosítson. Amennyiben az eladott jegyek száma havonta kevesebb, mint 1300 – azaz naponta átlagban kevesebb mint 43 jegy kel el – az Auchan havi tízezer lejt fizet ki a közszállítási vállalatnak, s értelemszerűen minél több jegy kel el, annál kisebb a kifizetendő különbözet. A járatok akkor válnak nyereségessé, ha sikerül eladni havonta legalább 2500 jegyet.
Előnyök
Örömünnep a mai nap, jelentette ki Barabás Ferencz, Biharkeresztes polgármestere. Mint mondta, a település 4300 lakója közül mintegy hétszázan vannak azok, akiket a munkahelyük, illetve a tanulmányaik Nagyváradhoz, illetve környékéhez kötik. Mivel Biharkeresztes közlekedési csomópont, a járat azoknak is fontos, akik vonattal kívánnak továbbutazni. A vasúthálózat egyébként folyamatosan fejlődik, egy éven belül Biharkeresztesről száz kilométer/órás sebességgel fognak közlekedni a vonatok. Ezenkívül, míg Váradon a munkanélküliség 3-4%-os, Biharkeresztesen meghaladja a 10%-ot, s bíznak benne, hogy a határon túli település lakói munkát találnak maguknak Borson, vagy a váradi ipari parkban. Mindezek mellett a váradi kulturális élet, s nem utolsó sorban a szakoktatás is vonzó lehet a biharkeresztesiek számára – fejtette ki Barabás Ferencz. Csuzi István, az OTL igazgatója elmondta: már megvan a magyarországi Nemzeti Közúti Hivatal engedélye, s a hazai szállításügyi miniszter is napokon belül alá fogja írni a buszjárat üzemeltetéséhez szükséges engedélyt. Úgy tervezték, hogy az utat mintegy 75 perc alatt teszik majd meg a buszok, a menekült-jelenség hosszabbíthatja valamelyest az időtartamot, de reményeik szerint az esetleges késés nem lesz több mint pár perc. Egyelőre egy közepes méretű, 19 helyet biztosító buszt üzemeltetnek majd, igény esetén további, nagyobb kapacitású járműveket is biztosítanak.
Indulás
Hétfőtől péntekig román idő szerint 7.45-kor, 15.27-kor, valamint 17.45-kor indul a busz a Nufărul végén lévő buszállomástól. Az Auchan mellett a Decebal valamint a Dacia sugárúton, Szentjánoson, a borsi polgármesteri hivatalnál, a borsi vámnál, Ártándon, végül pedig a biharkeresztesi állomásnál áll meg.
erdon.ro
2015. november 3.
Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro
2015. november 7.
Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 6.
Farsang – Fasching – Carnaval
600 pályamunka, 500 fánk és 200 boldog gyermek, valamint legalább annyi büszke szülő foglalta össze a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum idei farsangi rendezvényét Csatlós Zsófia Erzsébet programfelelős.
A magyar oktatási központ közössége idén 6. alkalommal szervezte meg az országos, sőt határon átnyúló Carnaval/Farsang/Fasching című hagyományőrző programot. Ennek keretében több kategóriában hirdettek meg alkotóversenyt, melyre idén is Románia 23 megyéjéből, valamint Magyarországról érkeztek pályamunkák: rajzok, álarcok és fényképek. Ezekből állt össze az iskola földszintjét díszítő tarka kiállítás, melyet a csütörtök délutáni farsangi mulatságra érkezők is megcsodálhattak. A projekt ugyanis évről évre magába foglalja a hagyományos farsangi mulatságot, mely a németek körében fasching néven ismert, a többségi lakosság körében viszont nincs hagyománya. – E projekt keretében alkalmat kínálunk a román ajkú gyermekeknek is, hogy megismerjék a magyar és német hagyományokat, hogy közösen éljék meg a farsangi mulatság örömét, hogy kézműves foglalkozások által fejlesszék készségeiket, gyarapítsák ismereteiket – fogalmazott Csatlós Erzsébet Zsófia, aki idén Lengyel Izabella tanítótársával vállalta el a projekt levezetését. A szervezésben azonban komoly szerepet vállalt az iskola valamennyi tanítója: együtt állították ki, értékelték a pályaműveket, és valamennyien osztályostul bekapcsolódtak a farsangi előadás-sorozatba is. – Az elmúlt években elsősorban az óvodásokra fókuszált a projekt, idén igyekeztünk nagyobb figyelmet fordítani az elemi osztályokra is – magyarázták a szervezők. Az iskola aulájában megszervezett farsangi bemutatkozáson természetesen idén is jelen voltak az óvodások, akik aranyos jelmezeikkel igazi mesevilágot varázsoltak maguknak. Az elemi osztályok műsoraiban is a szabad fantázia és a mesevilág kapta a fő szerepet, de a nagyobbacskáknál már a farsanghoz kötődő népszokások, népdalok, illetve középkori hangulat is fellelhető volt.  
A mulatság kezdetén dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes köszöntötte az egybegyűlteket, az iskolai diákjai pedig románul, németül és magyarul nyitották meg az ünnepséget. A téglásbeliek mellett idén is német, illetve román diákok is színre léptek: a Sigismund Toduţă Művészeti Líceum előkészítő osztálya Dobre Mihaela tanítónő és Popa Morait Cristina zongoratanár vezetésével adott elő alkalomhoz illő gyerekdalokat, a Decebal Kollégium német tagozatának harmadikosai pedig Tomesc Katalin tanítónő vezetésével mutatkoztak be.
A farsangi forgatag közben már érezni lehetett az iskola konyhájáról kiszivárgó fánkillatot, s a gyermekek örömujjongással fogadták a szervezők bejelentését, miszerint az iskola szakácsai több mint 500 fánkkal készülnek megvendégelni a résztvevőket. A Kőműves Kelemen szülőbizottság pedig további bónusszal szolgált: valamennyi fellépő gyermek egy-egy csokoládét kapott ajándékba. És nem maradt el persze a résztvevői oklevelek kiosztása sem, mellyel a szervezők leginkább az óvodásoknak szereztek örömet: sokan közülük boldogan lobogtatták életük első szép színes diplomáját. A komolyabb oklevélosztásra azonban csak ezután kerül sor: a projektfelelősök zsűrizni fogják a közel félezer beérkezett pályaművet, és ezúttal is díjazzák a legötletesebb álarcokat, a legjobb rajzokat és fotókat. 
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 10.
Vlad Ţepeş a nyerő
Karóbahúzó Vlad (Vlad Țepeș) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese Romániában, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni, derül ki az Infopolitic kutatóközpont kedden közzétett felméréséből.
Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét.
A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Țepeșre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék István vajdára (Ștefan cel Mare), 9 százalék pedig Mihály vajdára (Mihai Viteazu). A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal.
Vlad minden korcsoportban, mindkét nem esetében nyert. A férfiak azonban nagyobb százalékban (42) bizonyultak a karóbahúzó támogatóinak. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is a karóbahúzót választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint István vajdát, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 11.
Marad a szégyenszobor
Úgy tűnik, sikeresen lobbizott a temesvári magyar közösség a Szégyenszobor ügyében: a város idei költségvetésében a Bălcescu térre – ahová a polgármester áttelepítette volna az emlékművet a Hősök temetőjéből – egy szökőkút építésének terve szerepel. A történet előzménye, hogy két évvel ezelőtt felújították a temesvári Bălcescu teret, és felmerült az osztrák Hűség emlékműve – amelyet a magyarok csak Szégyenszoborként emlegetnek – felállításának lehetősége a téren kialakított zöldövezet közepén.
A javaslatot akkor megszavazta a városi tanács, de a magyar közösség képviselői hevesen tiltakoztak az emlékmű közterületen való felállítása ellen. A Hűség emlékművét Ferenc József adományozta Temesvárnak a város védői által az 1849-es ostrom során tanúsított hősiesség jutalmául. Az emlékmű az osztrák abszolutista erők győzelmét jelképezte a magyar szabadságharcosok felett, a várost ostromló magyarokat az alkotók szörnyalakokként ábrázolták. A szörnyalakokat 1885-ben, Török János polgármester mandátuma idején eltávolították, a vitatott emlékművet végül az 1930-as években a Hősök temetőjébe költöztették. (Főtér)
DRAKULA HÓDÍT. Karóbahúzó Vlad (Vlad Ţepeş) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni – derül ki az Infopolitic kutatóközpont felméréséből. Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét. A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Ţepeşre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék Ştefan Cel Maréra, 9 százalék pedig Mihály vajdára. A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal, őket követi Tudor Vladimirescu két százalékkal. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is Ţepeşt választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint Ştefan cel Marét, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. (Mediafax) TURKÁLNI ÉRDEMES. Háromtucatnyi gyémántot talált egy turkálóban vásárolt nadrágban egy szamosújvári nő. A nadrág kimosása előtt a zsebekben találta meg a két kis nejlontasakot, bennük 16, illetve 20 drágakővel. A nő ékszerészhez vitte a csillogó köveket, a szakember pedig megerősítette, valóban gyémántokat talált. A hölgy azt tervezi, hogy eladja az ékköveket, az árából pedig külföldre megy nyaralni a családjával. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 29.
Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro
2016. március 11.
Új könyv: Régi képeslapok, régi történetek
Legújabb könyvét, a Régi képeslapok, régi történetek című kötetét dedikálta az érdeklődőknek a szerző, Péter I. Zoltán szerda délután a váradi Illyés Gyula könyvesboltban.
A neves váradi helytörténész, a Bihari Napló egykori munkatársa a dedikáció előtt néhány szóban elmondta a könyv keletkezéstörténetét. Felidézte, hogy annak idején a Mesélő képeslapok című könyve nagyon népszerű volt, hamar elfogyott. E most kiadott kötet annyiban kötődik ahhoz, hogy képeslapok vannak benne, amelyek a hozzájuk kapcsolódó történetekkel és a lapszéli magyarázatokkal együtt megrajzolják a régi Nagyvárad képét és történelmét. A szerző hozzátette, hogy a könyvhöz összegyűjtött anyag nagyon gazdag lett, ezért a kiadó tanácsára kettéválasztották az anyagot, így a most megjelent, Nagyvárad-Olaszit bemutató könyv az első kötet, de hamarosan érkezik a Nagyvárad-Újváros gyűjtőfogalom alatt kiadásra kerülő második kötet is. Péter. I. Zoltán jelezte, hogy a következő kötetben nem csak a történelmi Újvárosról, tehát a Vitéz (ma Decebal) utcától a Nagyvásártér (December 1. tér) nyugati széléig lévő városrészről, hanem az egykori Váraljáról is lesznek képek és történetek, és Velence városrészt is képviselni fogja egy felvétel. A rövid bemutató után Péter I. Zoltán dedikálta kötetét a megjelent érdeklődőknek. Az eseményen jelen volt Králik Lóránt, a könyvesbolt vezetője is. erdon.ro
2016. április 4.
Magas Déva várának ünnepi megnyitója
Látványos vár, gusztustalan történelem-kisajátítás
Több ezer dévai lakos ment fel családosan a szép vasárnapi napon a várba, annak megnyitó ünnepségére. Felemás élményben részesültek a közel háromórás ünnepség során, a látvány, a politika és a történelem felelevenítésének ötvöződése révén.
Kellemes meglepetések
A nyolc év felújítási munkálatai után a nagyközönség előtt is megnyitott vár látványa kétségtelenül kellemes meglepetést jelentett a jelenlévőknek, akárcsak a sajtó képviselőinek két héttel korábban, amikor a városvezetés meghívására meglátogathatták a megnyitásra kész létesítményt. A vár még az őshonos dévaiak számára is szinte felismerhetetlen. A felújítás nyomán a kettes és a hármas várudvar kikerült a romok alól, a várfalakat felemelték, helyenként újonnan felszerelt falépcsőkről is meg lehet közelíteni, a korábban romokban lévő várkapukat újjáépítették, a Bethlen-bástyát régi fényében állították vissza, s a felvonható fahíd is sok ember csodálatát nyerte el. A felújítás előtt jóformán csupán a vár legfelsőbb csúcsát jelentő egyes udvart lehetett meglátogatni, a széles körű EU-s pénzekből való felújítás révén viszont a látogatható rész olyan három-négyszeresre növekedett, s a felújítás is többnyire színvonalasnak sikerült.
Az ünnepség politikai vetülete is kellemes meglepetést jelentett: a tömeg már elkönyvelte, hogy választási kampány küszöbén a politikusok hosszas öndicsérő beszédekben igyekeznek tőkét kovácsolni a vár felújításából. Fellépésük azonban meglepően visszafogott volt, csak kevesen szólaltak fel, Petru Mărginean polgármester pedig rövid beszéddel köszöntötte az egybegyűlteket.
Történelem helyett rögeszmés fantazmagóriák
Ellenben az ünnepi műsor komoly csalódást jelentett, legalábbis a minimális történelmi ismeretekkel rendelkezők számára. Jóllehet középkori magyar várról van szó, rengeteget említették és be is mutatták az ókori dákokat és rómaiakat, a középkornak és modern kornak, vagyis a vár valós történetének viszont jóval kevesebb szerep jutott, magyar vonatkozásáról pedig jóformán semmi sem hangzott el, még Kőműves Kelemen balladáját sem említették.
Rövid történelmi ismertetőjében Daniel Iancu, a dévai múzeum munkatársa például csak a környéken élt dákokat, rómaiakat és más népeket említette. IV. Béla (1235–1270) magyar királyról egy szót sem lehetett hallani, holott ő indította el a várépítési országos programot az 1241–42-es tatárjárás pusztításai nyomán, hasonló potenciális csapások kivédésére. A Kárpát-medence várainak nagy többsége ebből a korból származik, s az oklevelesen először 1269-ben említett Déva vára is IV. Béla király idejéből származik. A rómaiak és főleg a dákok viszont kihagyhatatlanok, noha nyilvánvalóan semmi közük magas Déva várához, a felújítás alkalmával történt alapos régészeti ásatások során még három apró dák cserépmaradványt sem találtak, szemléltette privátban e sorok írójának a történész.
Az ünnepségi előadásra meghívott egyesületek között is sok dák és római volt, sőt, még a számos erdélyi középkori lovagrend közül néhány szintén a dák és római örökséget hangsúlyozta, nem a középkori jelleget. Részletesen mutattak be dák fegyvereket – noha kiderült, hogy többségük római vagy germán utánzat –, a rómaiak harci módszereit, noha a római légiók 271-ben hagyták el Erdély területét, vagyis majdnem pontosan ezer évvel Déva várának első okleveles említése előtt.
Mi köze ennek az egész dák giccsnek a középkori várhoz? – morogtak nemcsak az ünnepségen jelen lévő dévai magyarok, hanem néhány román is. Egyrészt látványos, főleg a gyerekek számára, másrészt viszont nemigen hangsúlyozhatjuk azt, hogy a románoknak annyi közük lehet csak a várhoz, hogy őseik felcipeltek néhány követ oda, mondták privátban a szervezők.
A nacionalista rögeszmékre épített ünnepség színvonalát mégis megmentette néhány meghívott nagyszerű előadása. A vajdahunyadi lovagrend, például, a középkort elevenítette fel, akárcsak a szintén vajdahunyadi „Erdélyi nagybőgősök” egyesülete. Szintén nagy sikernek örvendett a dévai Decebal-gimnázium diákjainak erdélyi szász népviseletbe öltözött néptánccsapata, amely erdélyi német néptáncokat mutatott be. Nem utolsósorban a dévai magyarok Dél-Erdélyért Kulturális Társaság-"Renaissance" együttesének korhoz és várhoz illő, színvonalas előadása nyerte el a tömeg tetszését.
Hétfőtől a vár már látogatható, érdemes lesz felkeresni, bárhonnan érkezne is a turista. Sőt, még hálás is lehet, hogy csak a szépséges várat csodálhatja meg az ünnepi megnyitó dák–római giccse nélkül…
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 23.
Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 25.
A csángó öntudatért (Egy megfigyelt család /20./)
Édesapám a hetvenes évektől megkülönböztetett figyelmet fordított a moldvai csángók sorsára. A szeku által annyira keresett önéletrajzában ez külön fejezetet foglal el. Bevezető szavaival így határozza meg e tevékenységének értelmét: „Szemünk előtt folyik nemzetiségünk egy csoportjának az elrománosítása.
Akik sok évszázadon át megőrizték nyelvüket, évtizedek alatt vesztik azt el, minden olyan kijelentés ellenére, hogy a nemzetiségi kérdés nálunk meg van oldva. (…) Az 50-es években demokratikusan felállított magyar iskolákat pár évi működés után megszüntették Moldvában. (...) A nemzeti lét másik fenntartója, az iskola után az egyház. Még 100–150 év előtti adatokból tudjuk, hogy a miseénekeket a »diák« magyarul énekelte, s még a pap is megszólalt magyarul. Azóta az egyház a romanizálás legerősebb oszlopává lett.”
Édesapám jövőbe látó történész volt. Halála előtt szomorúan mondta a családban: mi, erdélyi magyarok is csángósodunk. Egyre szűkülő nemzeti terünk mintha Őt igazolná... Hatszor volt a moldvai csángó magyaroknál 1969 és 1974 között. Magyarországi, autóval rendelkező egykori tanítványaival, cserkészeivel számos faluban és városban kötöttek ismeretséget, vittek magyar könyveket és ruhasegélyt, hoztak hanglemezre felvett énekeket, lakodalmas szokásokat, verseket. Tartós kapcsolatot kötött Demse Márton tanítóval, Lakatos Demeter költővel. Egyik útján Domokos Pál Péter is velük tartott, Csíki álnevet használva a „szervek” megtévesztésére. 1974-ben a milícia elfogta őket, elvették a hangszalagokat, majd letörölve visszaadták. Többször fenyegette meg nem alkuvásáért a Securitate (1. dokumentum), mi is óvtuk, de csak azt mondta: zárják el, ha akarják, mindegy, hogy hol hal meg, ha már elvégezte a dolgát. (Talán megérdemelné, hogy az egész csángó fejezetet – az általa rajzolt térképekkel – közzétegyem.)
Hogyan jelenik meg ez a tevékenysége a Securitate jegyzőkönyveiben? „Clujeanu” (ismeretlen) forrást hallgatja meg Ioan Bucur őrnagy a Decebal Szállodában (2. dokumentum). A nevek fedése miatt elég nehéz a szereplőket azonosítani, de az a lényeg, hogy a csángókérdésben nagyon elővigyázatosnak kell lenni, kerülni kell a nyilvánosságot és a telefonálást, amelyet feltehetően lehallgat a Securitate. Ezért a Kolozsvári telefonpalota mögött beszélgettek két-három órát. Szó esik egy Magyarországról behozott folyóiratról, amelyet édesapám egy barátjától kapott. Elmondta azokat a nehézségeket, amelyeket a Kolozsvári és a Neamţ megyei szeku okozott a csángóknál tett látogatásai miatt. Holott ő csak az állam vezetőinek a nemzetiségek művelődéséről és oktatásáról meghirdetett felfogását próbálja a csángóknál megvalósítani. Rosszindulatú félremagyarázás miatt üldözik őt – mondta „Clujeanu”-nak (3. dokumentum).
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 12.
Beszélgetés Kocsis Attila Levente dévai iskolaigazgatóval
Indul a tanév!
Küszöbön az új tanév. Milyen újdonságokat hoz? – kérdeztük Kocsis Attila Leventét, a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatóját.
– Az idei tanév érdekesen indul, kezdve azzal, hogy a miniszter úr egy korábbi rendeletben szeptember 15-ét jelölte a hivatalos tanévnyitás napjaként, de már 12-től iskolába kellett volna járni. Ez nem tűnt szerencsés megoldásnak, így a jelenleg érvényben lévő döntés szerint mindenki egységesen szeptember 12-én kezd. A tanítási hetek száma nem változott, mAradt a 36 hét. A nagy változás s egyben előrelépés, hogy Az iskola másként hetet sikerült a decentralizáció szellemében átszervezni, úgy hogy az országosan meghatározott időintervallumokban minden tanintézmény vezetőtanácsa választja ki a megfelelő időpontot, hogy az oktatási menetet se borítsa fel, de felüdülésként hasson diákok, pedagógusok számára egyaránt.
– Konkrétan itt az iskolában, mikorra tervezik a „másként iskolát”?
– Tárgyaltunk már róla, és jó néhány szempont elhangzott, amiket mind jó lenne figyelembe venni. A mi tanintézményünkben az óvoda mellett három oktatási ciklus működik, és a jelek szerint nem lesz könnyű ezeknek a tevékenységét összehangolni, de igyekszünk optimális megoldást találni, hogy lehetőleg minden korosztálynak megfelelő legyen az időpont.
– Ez azt jelenti, hogy szeptember 12-én rendes tanítással és nem másként indul az iskola?
– Igen, tanulással kezdünk és mindenkit szeretettel várunk szeptember 12-én, reggel 9 órára az ünnepélyes tanévnyitóra. Az iskola másként hetet pedig valamikor télidőre tervezzük, de még nincs leszögezve.
– Közvetlenül beszélgetésünk előtt zajlott egy megbeszélés a tanító nénikkel. Minden bizonnyal terítékre került a délutáni foglalkozás kérdése is. Lesz-e az idén erre lehetőség?
– A délutáni program egy nagyon érdekes helyzet, mindenki szeretné, óriási igény van rá, de a jogi keret teljes mértékben hiányzik. 2011-ben kiadott a minisztérium egy olyan metodológiát, ami szerint fel lehetne ezt építeni, de jogilag nem tisztázódtak a dolgok. Mi eleve, az iskolaalapításkor azt szerettük volna, ha a gyermek skandináv példára úgy menne haza az iskolából, hogy a leckéjét megtanulta, és otthon már csak egy rövid ismétlésre van szükség. Jogi keret hiányában azonban főleg azoknak a gyermekeknek biztosítjuk a délutáni foglalkozást, akiknek a szülei későig dolgoznak, és egyszerűen nincs, ki foglalkozzon a gyermekkel. A tanítóink igény szerint ezt bevállalják, önkéntes alapon, de nagyon szeretnénk, ha lenne rá jogi keret, országos szintű szabályozás. Jelenleg arra építünk, hogy a tanító munkaideje is heti 40 óra, mint mindenki másnak, ebből egy részt tesz ki a délelőtti tanítás és a fennmAradt időben besegítenek a szülőknek.
– Hogyan alakul idén a diáklétszám? Hányan iratkoztak előkészítőbe? Gyarapodott-e az ötödikesek, kilencedikesek száma?
– Először általánosan mondanám: a tavalyhoz képest egy picit emelkedett a diáklétszámunk. Ez azért is, mert a tavalyi végzős osztályok kis létszámúak voltak. Az idei előkészítő osztályunkba pedig 26 kisdiákot írattak be. Ötödikben is gyarapodott a létszám. Tudniillik tanintézményünk egy gyűjtő iskola, amely anyanyelven való továbbtanulási lehetőséget biztosít a környékbeli helységek magyar diákjainak, miután az illető településen lezárul az elemi vagy általános iskolai ciklus, és nincs lehetőség a folytatásra. Így Vajdahunyadról, Lupényból, Petrozsényből középiskolába jönnek hozzánk diákok, Szászvárosról, Csernakeresztúrról pedig már ötödiktől. Az idei gyereklétszámunk a beiratkozások, illetve leadott kérvények alapján 530-540 között fog mozogni. Mint említettem, előkészítőben 26 diákunk lesz, egy osztályban. Eredetileg kettőt kérvényeztünk, de mivel ebből 4 kisdiák a csernakeresztúri kihelyezett tagozatunkon tanul majd, Déván csak egy osztály indul. Ötödikbe viszont egy végzős negyedik után 2 osztályunk lesz. Most ősszel igényeltük a második osztályt, lévén hogy várakozásainkon felüli a létszám: 32 diák iratkozott ide. És mArad a két középiskolai osztályunk, a matematika–informatika ezúttal is kisebb létszámmal, de a turizmus kompenzál, összesen 37 kilencedikes diákunk lesz.
– Mi a helyzet az iskolaépülettel? Sikerült-e a nyár folyamán elvégezni a szükséges javításokat?
– A törvény értelmében a fenntartónak kötelessége minden évben anyagi forrást biztosítani, hogy a nyár folyamán a tanintézményekben elvégezhessék a felújítást, javítási munkálatokat, megfelelő körülményeket biztosítva a diákok számára. Sajnos az önkormányzat, minden próbálkozásunk dacára, idén sem támogatott ebben. Mikor ez kiderült, megpróbáltunk minden mást megmozgatni. Kisebb osztályokban viszonylag egyszerű volt, mert ott a szülők, tanító, sőt utóbbiak családtagjai is nagyon példás hozzáállással jöttek, kimeszelték a termeket, amit hálásan köszönünk, mert tényleg szükség volt a segítségre. A festéket igyekeztünk mi biztosítani, mint amúgy a nagyobb osztályok rendbetételét is. Ehhez az anyagi fedezetet saját bevételekből álltuk. Abból a saját bevételből, amit a polgármesteri hivatal már egyszer megfelezett. Mert ugye minden bevételt, amit a szállóvendégeink vagy terembérlés stb. után kapunk, az az önkormányzathoz irányul, és a határozat értelmében 20, illetve 50 százalék közötti részt juttatnak vissza az iskolának. Mi 50%-ot kapunk vissza, ebből próbáltuk fedezni a felújítási költségeket, a munkát pedig mi végeztük – a kapus, a gondnok, az igazgató... Az óvoda, mint minden évben, ezúttal is gyönyörűen megújult, az óvónők, takarítók segítségével minden ragyog, minden átfestve, kimosva, kiporolva. Óriási segítség volt továbbá a Vas megyeiek részéről jött konkrét támogatás. A Vas Megyei Közgyűlés alelnöke annyira szívén viseli a Hunyad megyei magyarok sorsát, hogy több települést is mozgósított, így az Ikervárról, illetve Győrvárról ide látogató polgármesterek felajánlották, hogy az aulát, amit minden diákunk, sőt a helyi magyar közösség is rendszeresen használ, saját munkával, eszközökkel, fogyóanyaggal felújítják. Isten fizesse a jóságukat! Ezenkívül a szülői bizottságnak a 2%-os felajánlásokból befolyt tartalékait költöttük el, mert nagyon nagy szükség volt bútorzatra, elsősorban székekre. A mai székek nem olyanok, mint a nyolcvanas években, hogy kalapáccsal lehetett csak szétverni. Most ha a gyerek egy kicsit izeg-mozog rajta, a csavarok rögtön meglazulnak, a lábak kitörnek. Egyszóval veszélyessé válnak. Ezért 100 új széket rendeltünk, melyeknek a napokban kell megérkezniük, és ezekkel 3-4 osztálytermet fogunk ellátni, az innen kikerülő jobb székekkel pedig lecseréljük a többi teremből leselejtezetteket. Amit még javítani lehet, azt természetesen meg is javítjuk. Még meg kell említenem a soron következő bentlakás-felújítást. A Bethlen Gábor Alap tavaszi kiírásán pályáztunk erre, és 2,2 millió forintot nyertünk. A szerződéskötés még folyamatban van, ezért a felújítási munkálatokra csak az ősz folyamán kerül majd sor. Mindenképp szükség van e befektetésre, mert nyáron csoportokat fogadtunk, a tanév idején pedig 30 és 45 között mozog a bentlakóink száma. Ennek körülbelül felét teszik ki a mi diákjaink, a többiek pedig más dévai középiskolák diákjai (a Hurmuzescu Szakiskolától a Decebal Kollégiumig), akik számára vonzóak az itteni körülmények, a bentlakás, az étkezde, az ellátás.
– Tankönyvekről is beszéljünk egy kicsit. Milyen az idei ellátottság? Kapnak-e a diákok új tankönyveket? Illetve a végzős évfolyamok valóban számíthatnak-e ingyenes tankönyvre?
– Az országos rendelkezések értelmében a XI–XII.-esek valóban ingyen kapnak tankönyvet idén. De tizenkettedik osztály matematikatanáraként elmondhatom, hogy matematikatankönyv egyelőre nincs, nem jelent meg az országosan elfogadott listán sem. Tehát elvileg lesz ingyen tankönyv, de gyakorlatilag nem tudni mikor. Mint minden évben idén is leadtuk a tankönyvigényléseinket. Néhány megérkezett, de sajnos nagyon sok évfolyamnál foghíjas az ellátottság, mert a tankönyvlicitek a korábbi évekhez hasonlóan elhúzódnak. Az előbb említette a harmadikos tanítónő, hogy román tankönyve egyetlenegy sincs. Keressük az áthidaló megoldásokat. Talán a román tagozatos másodikos tankönyv megfelelne nekünk harmadikban, de ez korántsem az ideális megoldás. Sajnos nagyon rosszul állunk tankönyvekkel. Remélem, hogy a szeptemberi hajrában még érkeznek a megrendeléseink alapján könyvek, de úgy érzem, ez egy olyan probléma a hazai tanügyben, amit már nagyon ideje lenne pontra tenni. Az ideális az volna, ha szeptember 12-én, a tanévnyitó napján minden gyermek szépen masnival átkötve vehetné át tankönyveit. Hát ez nem így lesz, sajnos. Azt azonban elmondhatom, hogy a más erdélyi megyékben hagyománnyal rendelkező Iskolatáska programot idén az RMDSZ és az RMPSZ Hunyad megyei szervezetei is felvállalták. De úgy láttuk, hogy hatékonyabb lenne az iskola küszöbét első ízben átlépő kisdiákokat támogatni. Ők még nem hordanak iskolatáskát, ezért nálunk a program neve és tartalma is változik: megyeszerte a magyar előkészítősök padján ott lesz egy gazdag tanévkezdő csomag, jó minőségben kivitelezett munkafüzetekkel, írószerekkel és egy-egy kis játékkal, hogy örömmel induljon az iskolai életük.
– Pedagógusmozgás szempontjából hogy indul a tanév? Történetek-e nyugdíjazások, áthelyezések, jöttek-e új tanárok, tanítók?
– Minden felsorolt folyamatra van példa idén. Nyugdíjba is vonultak kollégák, jött ügyes új tanító nénink is. Áthelyezés is történt, kérésre. De összességében elmondhatom, hogy jelenleg csupán a csernakeresztúri óvodába várunk még kollégát, azon kívül minden katedrán teljes a létszám, minden tantárgyból szakképzett pedagógusok oktatják a diákjainkat, és minden kollégának lefedett a szükséges óraszáma.
– Az idén várható változásokkal indítottuk a beszélgetést. Erre kanyarodnék most vissza, zárásképp. A végzős évfolyamok (nyolcadikosok, tizenkettedikesek) minden bizonnyal már az első hetekben tudni szeretnék, milyenformán kell majd év végén vizsgázniuk. Van-e már konkrét újdonság e téren?
– A vizsgákra vonatkozó metodológiák sajnos rendszeresen tanévkezdés után jelennek meg. Idén sem tudok róla, hogy már lenne hivatalos rendelkezés e téren. Ráadásul az őszi választás nyomán új tárcavezetőnk lesz. Tehát számítani kell a késői változásokra is. Remélhetőleg ezek csak kis mértékben módosítják a jelenlegi rendszert. Olyanról hallani, hogy a nyolcadikosok esetében változik a tanulmányi eredmény és a vizsgajegy aránya a bejutási általános kiszámolásában. De a konkrétumokra még várni kell.
– Köszönöm a tájékoztatást és sikeres tanévet kívánok!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 14.
Tárgyi örökségünk és a fekete piac
Köleséri Sámuel, az erdélyi aranybányászatról irt munkájában pontosan 300 évvel ezelőtt arról számolt be, hogy egy kolozsvári állampolgár egy óriási kincsleletet talált. A kolozsváriak körében futótűzként terjedt a hír, hogy rátaláltak Darius kincsére, Decebal legendás aranyára. A városi legendának a valós alapját aligha tudjuk feltárni már, de ez a több száz éves történet is jól jelzi, hogy Erdély lakossága mindig is tudatában volt annak, milyen felbecsülhetetlen tárgyi örökséget rejt a föld. Ez az alapja azóta is annak, hogy Románia egyike Európa vezető exportőreinek a nemzetközi műemléki-fekete piacon, ötödik helyet foglalva el ezen szégyenletes listán az Interpol legutóbbi 2016-os jelentése szerint.
Az illegális műemlék-kereskedelem az ókor óta létező és óriási összegeket vonzó tevékenység. A legjelentősebb királyi sírok – legyen szó az egyiptomi fáraók sírjáról a Királyok Völgyében vagy a szkíta és trák uralkodók mesés gazdagságú mauzóleumairól – már az ókorban ki voltak fosztva. A Római Birodalom idején óriási összegeket fizettek a neves görög szobrászok és vázafestők kivételes alkotásaiért vagy akár azok másolataiért is, míg a középkorban a relikvia-kereskedelemnek lett hatalmas felvevőpiaca Európában. A kivételes esztétikai és minőségi kidolgozású tárgyak értékét növelte a művész vagy egykori tulajdonos hírneve, de nemegyszer a tárgy kalandos élete és utóélete is hozzájárult műemléki értékének felértékeléséhez is. A reneszánsz és a klasszicizmus kora új hullámot indított a föld alól előkerült régészeti tárgyak kereskedelmének Európában és azon túl is, majd a XIX. századi egyiptománia és a rohamosan megszaporodó ásatások a Közel-Keleten, Itáliában és Görögországban megalapozták a mai illegális műemlék-kereskedelmet, amely azóta virágzó iparággá vált. A régészeti tárgyak kereskedelme csak egy apró szegmensét képezi az illegális műemlék-kereskedelemnek, a legnagyobb felvevőpiaca továbbra is a festményeknek van. Ezzel magyarázható az is, hogy a világ leghíresebb múzeumi lopásai és betörései – így az 1968. május 27-ére virradó éjjelen a szebeniBrukenthal Múzeumban történt legendás incidens is – elsősorban a festményekre irányul. Ennek ellenére, a régészeti tárgyak, antikvitások illegális piaca is igen jelentős és sajnálatos módon, világszinten is egyre növekedik.
A nemzetközi helyzet
Az UNESCO 2016 márciusi jelentése szerint, az illegális műemlék-kereskedelem felvevőpiacának 74%-át Európa adja. Ebben Bulgária az egyik vezető állam, ahol a régészeti lelőhelyek 80%-át rabolták már ki, nemegyszer neves muzeológusok és régészek közreműködésével az 1990-es években. A SAFE (Saving Antiquities for Everyone – Mentsük meg a Régészeti Örökséget Mindenki Számára) felmérése szerint, csak Bulgáriában naponta 50.000 ember vesz részt és dolgozik az illegális műemlék-kereskedelemben. Törökország sem áll jobban, ott a régészeti helyszínek 90%-a szenvedett már a kincsvadászok kutakodásától. Délkeleti szomszédunk, Szerbia sem áll jobban: egy fémdetektorosok által működtetett titkos Facebook csoport – ahol néhány román kollégának sikerült beférkőznie – naponta több száz római, bizánci és középkori érmét árul, de akad a honlapon aranyékszer és számos votiv ólomtábla is a római korból. Az illegális műemlék-kereskedelem mértékét jelzi, hogy csak Olaszországban 1970 és 2014 között 1,8 millió elrabolt értéktárgyat sikerült visszafoglalni, amiből több mint egymillió volt régészeti tárgy. Az egyik legutóbbi ilyen visszafoglalt lelet például egy nagyméretű Bikaölő Mithras márványszobor volt, amelynek értékét 1,5 millió euróra becsültek. Az ún. Iszlám Állam terrorszervezet szíriai pusztításai révén a régészeti tárgyak illegális kereskedelme ismét megnőtt. Csak Apamea ókori városában 4000 olyan földtúrást észleltek a műholdas felvételek, amelyek illegális kincskeresők tevékenységére utalnak. Hasonlóan siralmas helyzetet mutatnak a felvételek Palmyra és Dura Europos környékén is. A legóvatosabb becslések szerint is, legalább 2 milliárd dollár értékű tárgy kering jelenleg a fekete piacon, amely előbb, utóbb hamis papírokkal felbukkan majd a világ nagy aukciós házainak árverésén. Bár ezek egy része eladhatatlan és szerepel az Interpol listáján, sajnos a tárgyak döntő többségét soha nem látjuk újra, azok ugyanis titkos megállapodások útján talál gazdára. Az ellopott régészeti tárgyak nemegyszer „nemzeti kincsekké” válnak, pontosan ritkaságuk és kalandos, nemegyszer kriminális hátterű utóéletük miatt. Ilyen történettel rendelkezik a nemrég Magyarország által félig felvásárolt Seuso-kincs is. Ez utóbbinak a kalandos, harminc éven át tartó története jól jelzi, hogy megfelelő társadalmi összefogás és alapos kutatás és tájékoztatás révén lehetőség van még az ilyen, több millió euró értékű kincsek visszaszerzésére is.
A romániai helyzet
Románia földje alatt óriási kincsek rejtőznek. Ezt tudták a rómaiak is, akik pontosan Decebal dák király aranya és az aranybányákból származó óriási kincsek miatt jöttek ide. De tudták ezt már a középkorban is. Jól ismert történet, hogy Hunyadi János római szobrokkal és márvánnyal díszítette Vajdahunyad várát, míg Martinuzzi (Fráter) György kétezer Lysimachos érmét küldött a bécsi császárnak. Ezek a korai történetek jól jelzik, hogy az illegális régészeti ásatások és kutakodások Erdélyben és a mai Románia területén mindig is jelen voltak és óriási szerepet játszottak a politikában is.
Az Interpol és a Román Rendőrség tavalyi jelentése szerint 2015-ben közel 13.000 értéktárgyat sikerült a fekete piacról visszaszerezni 273.000 euró értékben. Ezeknek ugyan csak egy része volt régészeti tárgy, mégis – ahogy az itáliai példa is mutatja – a legértékesebb tárgyak általában régészeti lelőhelyekről származnak. Összehasonlításképp kiemelendő, hogy a 2015-ben visszaszerzett óriási mennyiséghez képest, 2012-ben még csak 973 tárgyat sikerült a rendőrségnek visszaszolgáltatni. Az óriási mennyiségben elrabolt és külföldre került román értéktárgyak elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy 1990 márciusában az új kormány máig érthetetlen, de sejthető okok miatt, eltörölte a 63/1974-es törvényt, amely a romániai műemlékeknek szigorú jogi hátteret és védelmet biztosított a Ceaușescu rezsim alatt. Természetesen, a kommunista időszakban is jelen volt a műemlék-kereskedelem, ezt bizonyítja a híres szebeni festmény-lopás vagy a múzeumokból eltűnt számos régészeti emlék. Ekkor találja Darius Baci és Mircea Mihăilă azt a 3600 aranyérmét (30 kg arany) a dák fővárosban, Gredistyén (Sarmizegetusa Regia), amelyért nemrég ítélték el őket. A 34 főből álló bűnbanda 1998 és 2014 között  2,5 millió értékben vitt ki ókori érméket az országból, amelyeknek csak töredékét sikerült azóta a rendőrségnek visszaszerezni. Ugyancsak most mondta ki a Fehér Megyei Táblabíróság az ítéletet Florin Delinescu és társai esetében, akik – a várhelyi múzeum munkatársaiként – pénzmosásban vettek részt és 22 darab, rendkívül ritka görög és római érmét vittek fekete piacra 4.500 euró értékben.  1990 tavaszán jelezték a Temesvári Történelmi Múzeum szakértői a rendőrségnek, hogy az egykor a múzeum birtokában lévő számos római bronzszobrocska – így egy igen ritka Dionysos istent ábrázoló alkotás is – rejtélyes módon eltűnt a múzeumból. A tárgyak egyenként is ma több ezer eurót érnek, a nagyobbak értéke a Christie’s hasonló árverései alapján akár 30.000 euróért is elkelhettek. A szobrokat azóta sem sikerült megtalálni. Ugyancsak nyoma veszett Erdély egyetlen római ezüst-kincs leletének is. Az ókori Apulum (ma Gyulafehérvár) területén 1867-ben a vasútépítés során talált ezüsttálat a kolozsvári múzeumba vitték. Ott még látható volt az 1930-as években, sajnos azt követően – valószínűleg már a Második Világháború idején – a tárgynak nyoma veszett.
Ennél azonban jóval nagyobb kincsek is kikerültek az országból. Jól ismert a dák aranyperecek története, amely mögött egy rendkívül jól szerevezett és a régészeti szakirodalommal teljes mértékben tisztában lévő, nemegyszer régészekkel együtt dolgozó csapat állt. A mintegy kétmillió euró értékű, felbecsülhetetlen kincslelet története csak egy a sok közül. Hasonlóan jól szervezett bűnbanda vitte ki az országból a Tulcea megyei római Troesmis város bronztáblás törvényeit, Ez az egész világon csak néhány spanyolországi analógia révén ismert forrás egyedülálló Romániában. A 2002-ben felfedezett és külföldre vitt két bronztáblát 80.000 fontért akarták eladni, ám német titkosszolgálati forrásokból ismert unikális tárgyakat végül 2015 májusában sikerült visszaszerezni.
Ez a néhány eset jól tükrözi azt, milyen méretűvé vált a műemlék-kereskedelem fekete piaca Európában és Romániában. Ugyan ma új  törvény van életben hazánkban, a fekete piaci csoportok, az egyre terjedő fémdetektoros kutakodások és illegális ásatások óriási veszélyt jelentenek régészeti és műemléki örökségünk számára. Ezt elsősorban úgy lehetne megváltoztatni, ha egy olyan társadalmat tudnánk nevelni, amely tudatában van a tárgyi kultúra értékével, megőrzésének fontosságával és társadalmi hasznosságával.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 9.
Motorosok tartottak felvonulást Szatmárnémetiben
Szombaton délelőtt közlekedésbiztonsági programon vettek részt az erdélyi megyékből és Magyarországról érkezett motorosok, szombat délután pedig rövid felvonulást tartottak Szatmárnémetiben. Itt a jó idő, a motorosok kirajzanak az utakra – ebből az alkalomból tartottak szezonindító, ráhangoló rendezvényt a szatmári Just Bikers közösség tagjai. Az eseményen elsősorban a biztonságos közlekedésre hívták fel a figyelmet, de vezetéstechnikai tréninget is tartottak, szintén a biztonságosabb közlekedésért.
A debreceni Közlekedés Biztonságáért Alapítvány tagjai egy kisebb akadálypályát állítottak össze az egyik szatmári hipermarket parkolójában, ugyanitt elméleti oktatás is volt. Mint kiderült: Magyarországon és Romániában sem tekintenek az autósok egyenlő félként a motorosokra, emiatt pedig a motoros balesetek szinte háromnegyedében nem a kétkerekű járgányon közlekedő a vétkes.
A motorosok szombaton 15 órakor felvonulást is tartottak: a Károlyi útról a Golescu hídon keresztül érkeztek meg a régi főtérre, ahonnan a Széchenyi (1 Decembrie 1918) utcán keresztül jutottak el a Decebal hídra, majd vissza a kiindulási pontba.
szatmar.ro; Erdély.ma
2017. május 8.
Megírta Erdély történetét a magyar–román információs háborút vizionáló rektor
Valamivel objektívebb látószögből szemlélteti legújabb könyvében Erdély történetét Ioan Aurel Pop kolozsvári történész, a BBTE rektora, aki szerint a román és a magyar történelemírás soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni.
Soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni a román és a magyar történelemírás, hisz száz évvel ezelőtt Románia „kiegészült”, Magyarország pedig elveszítette területének nagy részét – jelentette ki Ioan Aurel Pop kolozsvári történész. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora Marosvásárhelyen mutatta be a Ioan Bolovan kollégájával együtt írt Istoria Transilvaniei (Erdély története) című kötetét.
Pop azoknak is válaszolt, akik ötezer éves múltat vizionálnak a román nemzetnek. Legújabb munkája a nemzeti identitást erősítő „egészséges románságtudatot” hivatott népszerűsíteni: a kiadvány a néhány éve megjelent háromkötetes, ezerhatszáz oldalas könyvének leegyszerűsített változata. Ezt a szerző ismerte el, mondván, az egyesülés 100. évfordulójára egy olyan történelmi dolgozatot szeretett volna letenni az asztalra, amely a sietős átlagolvasó számára is érthető és élvezetes. A színes nyomás, a sok-sok illusztráció és a krétapapír is a Şcoala Ardeleană Kiadónál napvilágot látott könyv „fogyaszthatóságára” utal.
„Románként írtuk”
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ezúttal kihagyta a szerzői csapatból a magyar és német kollégáit, mindössze Ioan Bolovan rektorhelyettest kérte fel társszerzőnek. Lapunk felvetésére viszont hangsúlyozni kívánta, hogy igyekezett az ő szemléletüket is bevinni munkájába. A hétvégén bemutatott könyvében Pop valóban nem tudja le mindössze pár mondatban az erdélyi magyarok, szászok és zsidók történetét. A székelyeknek külön fejezetet szán, mert szerinte „külön nemzetet alkottak”.
Persze azt is belátta, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. „Amennyire lehetett, tiszteletben tartottuk a történelmi valóságot. Nem kívántuk a rendkívül kényes, vitatott témákat feszegetni, beértük a román, illetve a magyar fél álláspontjának ismertetésével. Hogy a kettő közül melyik a helyes, és melyik a helytelen, azt csak a Fennvaló tudná megmondani. Persze attól nem tekintettünk el, hogy Erdélyben mégiscsak a románok voltak többségben, ők képezték a lakosság kétharmadát” – fejtette ki lapunknak a kolozsvári rektor.
Kiegészítés szükséges
Bár távol áll a Lucian Boia-féle mítoszromboló vagy Neagu Djuvara fájó igazságokat feltáró stílusától, Ioan Aurel Pop és Ioan Bolovan mégis objektívebb látószögből szemlélteti Erdély történelmét, mint például a mindmáig sokat idézett Constantin Daicoviciu. Popnak ki kell ábrándítania azokat, akik mindmáig úgy tudták, Románia jelenlegi területén több millió géta-dák élt. A sűrűn lakott területeken is négyzetkilométerenként legfeljebb húsz személyt tartottak számon. A dák nyelv pedig annyira hasonlított a latinra, mint például a román a németre – érzékeltette a különbségeket.
„Ha Decebal idejében itt csakugyan több millió dák élt volna, a rómaiak nem negyvenezer katonát küldenek Dacia meghódítására. Ovidius, a költő arról számolt be, hogy hat évébe telt, amíg valahogy elsajátította a dák nyelvet. Ugyanakkor azt is leírta, hogy az itt élő barbárok semmit nem értettek abból, amit ő latinul szavalt nekik. De azt sem mondhatjuk, hogy mi már ötezer éve létezünk, amikor franciák meg olaszok nem is voltak. Be kell látnunk, a mi történelmünk szegényes, részleges, és számos kiegészítésre szoruló” – jelentette ki a Ioan Aurel Pop. Amint arról beszámoltunk, az elmúlt napokban nagy port kavart az a „leleplezés”, amelyet Ioan Aurel Pop tett.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)