Elhunyt Iosif Constantin Dragan, a meggyőződéses vasgárdista, dollármilliárdos üzletember, évtizedeken át a leggazdagabb román, áltörténész, médiacézár. A Kommunizmus Romániai Bűncselekményeit Feltáró Intézet vezetője, Vladimir Tismaneanu megállapította, Ceausescu és Dragan kapcsolata nagyszerűen példázza „a hivatalosan meghirdetett kommunizmus és a valóságban érvényesülő ultrasovinizmus perverz összefonódását”. A romániai holokauszttal foglalkozó Elie Wiesel által elnökölt nemzetközi bizottság jelentése szerint Ceausescu hallgatólagos jóváhagyásával Ion Antonescu lelkes ügyvédeként igyekezett rehabilitáltatni a volt fasiszta marsall rendszerét. Dragan 1990 után szélsőséges kiadókat, kiadványokat támogatott, de maga is kisebb médiabirodalmat épített ki, tévé- és rádióadót működtetve, beindítva a Redesteptarea, valamint a Renasterea Banateana című heti-, illetve napilapot, továbbá az Europa Nova kiadót. A „román civilizáció értékeit szorgalmazó” intézményeket hozott létre, így már 1967-ben a Dragan Európai Alapítvány majd 1991-ben Lugoson a Dragan Európai Egyetemet. Hitt a román nép „sokévezredes múltjában”, ezért Rómában Trákkutató Európai Központot hozott létre, olaszországi Nagard nevű kiadója pedig ontotta a „trakológiai” munkákat. Több mint egymillió dollárt fordított Decebal negyven méteres portréjának sziklába faragására, 2004-ben az Aldunánál. Dragan több mint harminc történelmi tárgyú könyvet, tanulmányt közölt, de a történészek megkérdőjelezik Dragan történészi felkészültségét, Alexandru Pippidi pedig egyenesen sarlatánnak és kalandornak tartja a botcsinálta történészt. /Bogdán Tibor: Ceausescu vasgárdistája. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

Kolozsváron november 28-án három belvárosi objektumot avattak fel. Emil Boc polgármester bejelentette: befejeződtek a főtéri régészeti leletek védelmét szolgáló munkálatok. Befedték a gödröket. Az ásatások Kolozsvár millenáris létének a bizonyítékait őrzik. Kolozsvár Főterén van a bizonyítéka annak, hogy Decebaltól és Traianustól származunk, jelentette ki Boc. Hozzátette: a turisták Kolozsvár ezeréves múltjára tekinthetnek vissza. „Borítsunk fátylat a feszültségteljes és ellentmondásos múltra, itt az ideje, hogy a toleráns, európai szintű kolozsvári szellemről tegyünk tanúbizonyságot” – fogalmazott a polgármester. Az ünnepséget követően a városvezető és kísérete átvonult a Főtér másik oldalán levő, a napokban felépített korcsolyapályához. Végül a polgármester felavatta a Deák Ferenc és a Bolyai János utca kereszteződésénél elhelyezett Anyafarkas-szobrot. A felújított Anyafarkas-szobor avatásán Emil Boc újra hitet tett a dáko-római kontinuitás mellett. /Kiss Olivér: Három az egyben: avató ünnepségek a város központjában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./

Közel 100 millió lejes támogatásról szóló szerződést írt alá Déva önkormányzata a turisztikai minisztériummal, a régi városközpont és a vár idegenforgalmának fellendítése érdekében. Bemutattak sajtó képviselőinek egy 3000 példányban kiadott fényképalbumot. Ebben azonban szó sem esik, mondjuk Dévai Bíró Mátyásról, Dávid Ferencről, Tordai Sándor Andrásról, Téglás Gáborról, Salamon Ferencről, illetve jóformán egyetlen olyan magyar személyiségről sem, aki itt született, vagy akinek meghatározó szerepe volt a város életében. Pontosabban Decebal, Traianus és a mócföldi lázadók mellett említésre kerül Geszthy Ferenc is, mint az első iskola megalapítója, a mai Téglás Gábor Iskolaközpont azonban kimaradt a helyi tanintézmények felsorolásából. Akárcsak a magyar újságok a helyi sajtótermékek sorából. Az album kizárólag román és angol nyelvű szöveget tartalmaz. Annak ellenére, hogy Cosmin Costa polgármester közlése szerint Déva várát havonta közel 3000 turista látogatja, és ezeknek közel 80%-a (!) magyar. /Gáspár-Barra Réka: Százmilliós mese – öt nyelven. Magyarok kifelejtve. = Krónika (Kolozsvár), szept. 29./

Össztűz a régióprojektre
Újabb támadást indítottak a székelyföldi autonómiatörekvések ellen a román pártok. Az alaphangot a Konzervatív Párt (PC) adta meg: az alakulat, amely alacsony támogatottsága folytán önállóan képtelen elérni a parlamenti bejutási küszöböt, ezért jelenleg is a Szociáldemokrata Párttal (PSD) kötött szövetségben működik, csütörtökön felhívással fordult „a románul gondolkodó és érző” politikusokhoz, hogy akadályozzák meg a fejlesztési régiókról szóló 2004/315-ös törvény módosítását. Az ügy előzménye, hogy szerdán a szenátus hallgatólagosan elfogadta az RMDSZ törvénytervezetét, amely oly módon alakítaná át a fejlesztési régiókat, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye közös régiót alkotna.
Mindez annak nyomán következett be, hogy a mintegy egy évvel ezelőtt benyújtott tervezetet a szenátorok nem vitatták meg az előírt határidőn belül, így a hatályos törvények értelmében elfogadottnak minősül. A PC ennek kapcsán szólaltatta meg a riadószirénákat, mondván: a jogszabály nem más, mint az RMDSZ autonómiatörekvéseinek látszólag ártalmatlan jogszabálytervezetekkel álcázott megnyilvánulása, amelyekhez a szövetség koalíciós partnere, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) is asszisztál. A jogszabály felsőházbeli elfogadása ugyanakkor csak az első lépés annak hatálybalépéséhez, mivel az ügyben a képviselőház a döntéshozó kamara.
A PC már évekkel ezelőtt a magyarellenes hangulat szításával próbálta felhívni magára a figyelmet és növelni szavazótáborát, a szintén az RMDSZ által 2005-ben benyújtott kisebbségi törvény kapcsán indított az ország egységét féltő retorikát alkalmazó offenzívát a magyar önrendelkezési törekvések ellen. A párt csütörtöki közleménye szerint máris felhívták a közvélemény és a politikum figyelmét arra, hogy álláspontjuk szerint az ország decentralizációját és regionalizálását közigazgatási, nem pedig etnikai szempontok alapján kell megvalósítani. Már csak azért is, mert a párt állítólag bizonyítékokkal rendelkezik arra nézvést, hogy az RMDSZ „bármi áron arra készül, hogy a kis lépések politikája révén, amely fölött átsiklik a közvélemény figyelme, etnikai regionalizációt valósítson meg Hargita, Kovászna és Maros megye egyesítése révén.” Ez pedig a PC szerint nem eredményezne mást, mint „HarKov és Maros megye egyesítése nyomán államot az államban.”
Az Autonóm Tartomány „réme” és a „dzsihád”
A PC úgy véli, a törekvés célja, hogy az így magyar többségűvé váló régió számára szélesebb körű önrendelkezést kérjenek, és így az RMDSZ „mesterségesen és törvényhozási trükközésekkel, az európai jelszavak hangoztatásával ismét létrehozza az 1952 és 1968 között meglévő Maros Magyar Autonóm Tartományt, amely akkor létezett, amikor az ország szovjet uralom alatt állt”.
A PC szerint az RMDSZ következő lépése, hogy ezt a látszólag ártalmatlan, de lényeges következményekkel járó jogszabályt a képviselőházban is elfogadtassa. A párt Kovászna megyei szervezetének elnöke, Doru Decebal Feldiorean csütörtökön egyenesen a nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőnek nevezte a szenátusi döntést, emlékeztetve, hogy az V-ös számú makrorégió ugyanazon megyéket foglalja magában, amelyeket Magyarország az 1940-es második bécsi döntés nyomán visszakapott.
A régiótörvény nem csupán a PC illetékeseinél verte ki a biztosítékot: Mircea Duşa Hargita megyei PSD-képviselő szintén csütörtökön úgy vélekedett, a jogszabály hátrányos helyzetbe hozná a megyében élő románokat, mivel az anyagi források elosztását a magyar vezetőkre bízná. Duşa egyúttal apokaliptikus képet vázolt fel a megyében élő románok helyzetéről, mondván: valóságos dzsihád zajlik ellenük, elkezdődött a „románvadászat”. Példaként a gyergyótölgyesi neuropszichiátriai kórház eddigi román igazgatójának, Otilia Moroşanunak a leváltását hozta fel, akinek a helyébe szerinte a község alpolgármesterének feleségét nevezték ki.
Meggyőződését fejezte ki, hogy a jogszabály elbukik a képviselőházban. Hasonló véleményen van a PSD Kovászna megyei elnöke, Horia Grama is, aki szerint az így létrejövő fejlesztési régió valójában „fejletlenségi” régió lenne, és leszögezte: a tervezetnek nincs esélye arra, hogy a képviselőház elfogadja. Egyúttal botrányosnak nevezte, hogy a jogszabály vita nélkül ment át a szenátuson, és azzal vádolta meg az RMDSZ-t, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy a tervezetről ne legyen vita. Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szervezetének elnöke ugyancsak meggyőződésének adott hangot, hogy az alsóház nem fogadja el a törvényt. Nem támogatja a projektet Klaus Johannis nagyszebeni polgármester sem, aki szerint a régiók átrajzolása nyomán nem lehetne megvalósítani az eddig elkezdett regionális projekteket, amelyeket a jelenlegi határok ismeretében írtak alá.
A székelyek saját régiót akarnak
A helyi magyar önkormányzati elöljárók ugyanakkor a székelyföldi fejlesztési régió megalakítása mellett kardoskodnak. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere elmondta, az országnak érdeke a régióátszervezés, hiszen a jelenlegi struktúrában nem érvényesül a szubszidiaritás elve, hogy a pénz oda jusson, ahol szükség van rá. Jelenleg az európai uniós alapok nagy részét a régión belül a fejlettebb megyék tudják lehívni, így a szegényebbek nem tudnak felzárkózni, és mélyül a szakadék. A régióátszervezést tudományos alapon kell kezelni, nem elpolitizálni – hangsúlyozta Antal, aki tévesnek tartja Horia Grama Kovászna megyei szociáldemokrata politikus javaslatát, hogy Kovászna, Brassó és Prahova megyék alkossanak egy régiót, mert ez esetben is Kovászna megye lenne a hátrányos helyzetű, szegény partner.
Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök a Krónikának nyilatkozva kifejtette, logikus lépésnek tartja, hogy a három székely megye alkosson egy fejlesztési régiót. Borboly elmondta, az Európai Unióban a régiók célja az, hogy a fejlettebbek segítsék az elmaradottabb vidékeket, de ez csak úgy lehetséges, ha egy régión belül kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Hargita, Kovászna és Maros megyék etnikailag, a történelem és kultúra, sőt a gazdaság szempontjából is homogének, a közös fejlesztési régió újabb lépés a saját sorsunk irányításában, szögezte le Borboly.
Borbély László környezetvédelmi miniszter leszögezte: a régiók átrajzolása része a kormányprogramnak is, és az RMDSZ tervezete a megyei önkormányzatok számára is megfelelő lehet, azok ugyanis már öt éve jelezték, hogy a mostani felosztás nem jó. Rámutatott: a PDL voksai nélkül a tervezetnek nincs esélye átmenni a képviselőházon, és a koalíciós egyeztetések már el is kezdődtek. Az Euróai Unió ugyanakkor jelezte: 2012-ig dönteni kell a régiók átrajzolásáról.
Mikro- és makrorégiók
Az RMDSZ tervezete értelmében az országot fejlesztési és makrorégiókra osztanák fel. Így a jelenlegi nyolc helyett 16 fejlesztési régió jönne létre, valamint öt makrorégió. Hargita, Kovászna és Maros megye egy fejlesztési régiót alkotna, és Bihar, Szatmár, Kolozs, Máramaros, illetve Beszterce-Naszód megyével együtt alkotnák az ötös számú makrorégiót. A felosztás tervezete az Európai Unió által kidolgozott NUTS-rendszeren alapszik (Nomenclature of Territorial Units for Statistics – Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrája).
Ez makro- (NUTS 1), közepes (NUTS 2) és kisrégiókra (ezek nálunk a megyék – NUTS 3) osztja fel az Unió országainak területét. Az RMDSZ által javasolt új regionális felosztás a NUTS 2, a makrorégiók pedig a NUTS 1 felosztást tükrözik.
Az RMDSZ szerint mindez azért szükséges, mert a jelenlegi régiós felosztás nem tartja tiszteletben a hagyományos, tájegységekkel is azonosítható, térségi hasonlóságokat és ellentéteket. A régiókat alkotó megyék gazdasági, környezeti, méretbeli és nem utolsósorban kulturális különbözősége annyira heterogén régiókat eredményezett, hogy lehetetlen a területi és tematikus koncentráció elvét követő, összefüggő, következetes fejlesztési elképzeléseket kidolgozni.
Csutak István, a hatástanulmány egyik kidolgozója szerint a régiók jelenlegi, 2004-ben elfogadott felosztása épp ellenkező hatást váltott ki, mint ami célja lett volna, a gyengébben fejlettebb megyék felzárkóztatása a gazdaságilag erős megyék mellé nem sikerült. Infrastruktúra, beruházások, pályázati hatékonyság szempontjából ezek nemhogy erősödtek volna, de gyengültek. Winkler Gyula európai parlamenti képviselő korábban úgy nyilatkozott, a kisebb régióknak jogi személyiséggel kell rendelkezniük, és ezeket választott regionális tanácsoknak kellene vezetniük, mivel csakis így lehet olyan szintű hatékonyságot elérni, hogy a strukturális és kohéziós alapokat sikeresen le tudják hívni.
Balogh Levente, Bíró Blanka. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

A szenátusban nehezebb lesz
Tanügyi törvény: a magyar politikusokat „meglepte” a liberálisok nacionalista viselkedése
„Sajnos, amikor magyar kérdésről van szó egyik román párt tizenkilenc a másik egy híján húsz” – jelentette ki az oktatási törvénytervezet körüli cirkusz kapcsán Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke.
„Amikor közösen kormányoztunk, akkor Eugen Nicolăescu liberális alelnök is úgy szerette a magyarokat, hogy szinte azt hittük ő is magyar” – mondta el annak kapcsán, hogy a Románia történelmének és földrajzának magyarul való tanítását lehetővé tevő cikkelyt leghevesebben a Nemzeti Liberális Párt képviselői támadták.
Szerinte a liberális és szociáldemokrata honatyák viselkedése is bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek az a feladata, hogy a maga hét százalékos támogatottságával el tudja érni, hogy amikor kormányon van, román partnereink visszafogják magukat és másként viselkedjenek.
Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke újságírói kérdésre elmondta: a szövetség nem megzsarolta a Demokrata-Liberális Pártot (PD-L) hanem teljesen természetesen elvárta, hogy az tartsa magát a politikai egyezségükhöz. „A képviselőház szerdai ülése után jelentős előrelépésről beszélhetünk a hazai magyar oktatásban” – tette hozzá Olosz Gergely. Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője ugyanakkor sajnálatosnak tartja, hogy elszabadultak az indulatok, szélsőséges, nacionalista és soviniszta megjegyzések hangzottak el.
„Ilyen megnyilvánulások elfogadhatatlanok és érthetetlenek ebben a században” – mondta Olosz, aki főként a korábbi kormányzó partnereik, a liberálisok viselkedését nem érti. Végül az inkriminált cikkely átment, sőt a jogszabály egészét is megszavazta a képviselőház plénuma, így a törvénytervezet átkerült a szenátusba, amely ügydöntő házként még a ciklus végéig meg kellene szavazza ahhoz, hogy a következő tanévben már alkalmazni lehessen.
„A szenátusban még nehezebb lesz, mint a képviselőházban, mert ott gyengébb a többség. De remélem, hogy sikerülni fog” – mérte fel lapunk kérdésére Markó Béla RMDSZ-elnök annak esélyeit, hogy az alsóházhoz hasonlóan a felsőházban is megszavazzák majd a tanügyi törvényt. Dan Manolăchescu, a PD-L sepsiszentgyörgyi elnöke is úgy nyilatkozott: meglepte az RMDSZ korábbi kormánypartnerének viselkedése.
Leszögezte: a magyar nyelvű oktatás kérdése nem lehet veszélyes a nemzetbiztonságra, végeredményben nem a módszer, hanem a cél a lényeg, hogy a magyar fiatalok megtanuljanak románul, és megtanulják az ország történelmét és földrajzát is.
Doru Decebal Feldiorean, a Konzervatív Párt Kovászna megyei elnöke lapunknak elküldött közleményében nemzetellenesnek minősítette a törvénytervezetet, amely szerinte árt a békés román magyar együttélésnek. Ugyanakkor arra szólította fel a román közösséget, hogy minden lehetséges, de békés módszerrel próbálja megakadályozni a törvény életbe lépését.
Kilép a Nemzeti Liberális Pártból Smaranda Enache
Smaranda Enache, a Pro Europa Liga (PEL) társelnöke tegnapi sajtótájékoztatóján kifejtette: megdöbbentette az, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) képviselői nemcsak hogy nem szavazták meg a tanügyi törvényt, de olyan szélsőségesen nacionalista kijelentéseket is tettek, amelyek összeegyeztethetetlenek a liberális szellemmel.
„Ha Ion Brătianu hallaná, forogna a sírjában, hogy hová alacsonyodott a PNL. Hiszen Károly király sem volt román nemzetiségű, román anyanyelvű, és mégis jó román hazafi lett belőle. Arra kellene törekedni, hogy a nemzeti kisebbségek otthon érezzék magukat ebben az országban, mert csak így lehet lojalitást várni tőlük” – fogalmazott Smaranda Enche, aki egyúttal bejelentette kilépését a PNLből.
Döntéséhez hozzájárult az is, hogy az alakulat európai parlamenti képviselői a verespataki aranybányászat mellett kampányolnak Brüsszelben, amit szintén összeegyeztethetetlennek tart azzal az értékrenddel, amit ő képvisel. (Antal Erika)
Kovács Zsolt
Új Magyar Szó (Bukarest)

Erdély-szerte késleltetik az önkormányzati lakások értékesítését
Erdély nagyobb magyarlakta városaiban még egyetlen ANL-lakást sem értékesítettek, s olyan települések is vannak, ahol az önkormányzat egyelőre azt sem döntötte el, hogy áruba bocsátja-e az ingatlanokat. A Regionális Fejlesztési, Lakásügyi és Idegenforgalmi Minisztérium 9000 ANL-lakást szeretne idén eladni, hogy a befolyt pénzből finanszírozza a további lakásépítéseket. A terv irreálisnak tűnik, ugyanis a települések többségében még el sem kezdődött az Állami Lakásügynökség által építtetett ingatlanok értékesítése. Emiatt Elena Udrea miniszter a közelmúltban azzal vádolta meg a polgármestereket, hogy akadályozzák az ANL-lakások értékesítését.
„Arra kértem a prefektusokat, hassanak oda, hogy a polgármesterek adják el a meglévő lakásokat, mivel szükséges, hogy új ANL-lakásokat építsünk” – nyilatkozta a politikus. A minisztériumnak és a prefektusoknak azonban semmiféle törvényes eszköz nem áll rendelkezésükre ahhoz, hogy felgyorsítsák a folyamatot, az ingatlanok értékesítése ugyanis az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Az ANL vezetősége az év elején azt nyilatkozta, hogy idén 20 ezer lakás építését akarják elkezdeni, melyekből 3000-t az idei év folyamán át is fognak adni.
Mi előnyösebb?
Kolozsváron egyelőre egyetlen ANL-lakást sem adtak el, sőt az önkormányzat még arról sem döntött, hogy kívánja-e értékesíteni azokat. A városatyák a testület keddi ülésén foglalkoznak majd a témával, tájékoztatta a Krónikát László Attila alpolgármester. „Bár mi adtuk hozzájuk a telket, közművesítve, a kormány kötelez minket, hogy leltári áron adjuk el őket, az eladásból származó bevételnek pedig csupán 1 százaléka folyna be a város kasszájába. Gazdasági szempontból előnyösebb volna számunkra, ha megmaradnának bérleménynek” – nyilatkozta László Attila.
Bár a közvetlen gazdasági érdek az eladás ellen szól, az alpolgármester szerint a közgyűlés valószínűleg jóvá fogja hagyni a lakások értékesítését, bízva abban, hogy a befolyt pénzt a minisztérium Kolozsváron fogja felhasználni további ANL-lakások építésére. A kincses városban jelenleg 170 ANL- lakás van, s május 31-éig 134 bérlő jelezte vásárlási szándékát. László Attila elmondása szerint további 68 ANL-lakás építése folyamatban van, s a hadseregtől megszerzett telkeket az önkormányzat szintén erre a célra akarja felhasználni.
Sem döntés, sem vásárlók
Marosvásárhely önkormányzati testületében szintén nem alakult még ki egységes álláspont az ANL-s lakások sorsát illetően. Dorin Florea polgármester többször is azt hangoztatta, hogy kár lenne azokat eladni. Helyettese, Csegzi Sándor szerint azonban a gyökeresen megváltozott gazdasági helyzet lényegesen átírhatja az elöljáró elképzeléseit. A tanács egyelőre nem döntött, még csak nem is tárgyalta a lakások sorsát.
A bizonytalanság vezetett oda, hogy eddig mindöszsze négy család kérje azok megvásárlását. „Valószínűnek tartom, hogy áruba bocsátjuk ezeket a lakásokat, ugyanis a városházának pénzforrásokra van szüksége. Igaz, a központilag megszabott ár jóval kisebb az amúgy is alacsony piaci árnál” – vélekedett Csegzi. A jelenlegi öt tömbházban található 110 lakáson kívül – Marosvásárhelyen az idén további négy ANL-s tömbházat adnak át a cserealji erdő alatt kialakított Belvedere lakóparkban. Ez újabb 120 lakást jelent fiatalok számára.
Négyzetméterenként 407 euró
Sepsiszentgyörgyön két ANL-s tömbházban vannak eladó lakások, az egyikben 39, a másikban 24 lakrész vásárolható meg. Tankó Vilmos, a városháza népjóléti igazgatóságának vezetője a Krónika kérdésére elmondta, a fejlesztési minisztérium által kidolgozott irányelveknek megfelelően hozzávetőleg 407 eurót kérnek egy négyzetméterért, de az ár a lakás paramétereinek függvényében változhat. Egy kétszobás ANL-lakás mintegy 20 ezer euróba kerül, vagyis a viszonylag új, néhány éves lakásokat piaci áron lehet megvenni.
Ennek ellenére nincs nagy érdeklődés, eddig még egyetlen lakásnak sem került új gazdája, és mindössze tizenegyen jelezték szándékukat, hogy esetleg megvásárolnák a bérleményként használt lakást. Tankó Vilmos elmondta, a fiatal házasok rendkívül kedvező feltételekkel kapták meg a lakrészeket, nagyon alacsony bért kell fizessenek. Azonban attól számítva, hogy a házastárs, akinek a nevére kiállították a szerződést, betölti a 35 évet, a kedvezmények megszűnnek. Ilyen esetben a lakás havi bére elérheti az 500 lejt.
Már többen vannak ebben a helyzetben, ők azok, akik fontolgatják, hogy megvásárolják a lakást, hiszen a havi 500 lej körülbelül egy lakáshitel törlesztőrészletével egyenértékű. Információink szerint azonban olyan bérlők is vannak, akik azt tervezik, hogy a kedvezmény megszűnte után felmondják a szerződést, és kiköltöznek az ANL-s lakásból. A közeljövőben újabb 96 ANL-lakást adnak át Sepsiszentgyörgyön, melyekre négyszeres a túljelentkezés.
Lennének vásárlók
Szatmárnémetiben nyolcvanhat ANL-lakás vár eladásra – tudtuk meg Varga Pétertől, az Országos Lakásügynökség területi megbízottjától. Ezek kivétel nélkül a Cloşca sugárút 72–74. szám alatt, 2000-ben megépített kettős tömbházban találhatók. A két épületrészben negyven garzon és negyvenhat kétszobás lakást lehet értékesíteni, magyarázta Varga. Ami a lakások árát illeti, az 13 921 euró és 22 605 euró között változik.
Egy negyven négyzetméteres garzonlakás 13 921 és 15 081 euró közötti összegekért vásárolható meg, ehhez még hozzáadódik az áfa. Akik kétszobás, hatvan négyzetméteres lakást szeretnének megvásárolni azok 20 866 és 22 605 euró közötti összegeket kell kifizessenek, plusz az áfát. A polgármesteri hivatal adatai szerint a jelenlegi bérl?k hetvenöt százaléka érdeklődik otthonuk megvásárlása iránt. Azonban, hogy ez megtehessék, meg kell felelniük néhány követelménynek.
Az első és legfontosabb, hogy legalább három éven keresztül megszakítás nélkül kellett bérelniük az illető ingatlant. Ezenkívül a lakás teljes árát kell befizetniük, a kérelmező egyik családtagjának sem lehet a nevén más saját ingatlan, s vásárló családjának egy főre eső átlagjövedelme nem haladhatja meg az országos átlagbér kétszeresét. Az új lakástulajdonosok öt éven keresztül nem adhatják el a lakásukat.
Nagyváradon két ANL-tömbház van, az egyik az Árpád vezér (Ştefan cel Mare), a másik pedig a Vitéz (Decebal) úton, tájékoztatta lapunkat a városi önkormányzat sajtóosztálya. Előbbiben 125, utóbbiban 78 lakás található, melyek közül tíz egyelőre nem eladó, mivel a bérlők kevesebb mint egy éve lakják az ingatlant. 83 lakó jelezte az önkormányzatnak vásárlási szándékát, de még egyetlen adásvételre sem került sor.
Krónika (Kolozsvár)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Négy megye reformátusai gyűltek össze Moldvában
A találkozás igénye szülte a Bákói Református Missziós Egyházközség által az elmúlt vasárnap megszervezett szórványtalálkozót, melyre négy moldvai megye – Suceava, Neamţ, Bákó és Iaşi – református magyarsága gyűlt össze.
„A nagy távolságok és a kis létszámú magyar közösségek miatt nagy igény van a találkozásokra, amelyeken lehetőség nyílik magyar szót hallani, magyarul beszélni” – mondta el a Krónikának Furó Lóránd-Félix helyettes lelkipásztor, a találkozó szervezője. Mint mondta, az egynapos rendezvényen ötven hívő gyűlt össze, körülbelül ugyanannyi, ahánnyal ő is találkozik igehirdetései során. Kifejtette, a négy megyére kiterjedő, 130 lelkes szórványgyülekezetben egyéves szolgálata során felismerte a találkozásra való igényt, és a Communitas Alapítvány támogatása révén sikerült összegyűjtenie a híveket.
Mivel az egyházközség nem rendelkezik templommal, a találkozót a bákói Decebal hotel konferenciatermében tartották, ahol Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdette az igét, majd névre szóló emléklapot adott a gyülekezeti tagoknak. Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka külön köszöntötte az összegyűlt fiatalságot és kisgyermekes családokat, ugyanis, mint hangsúlyozta „ők jelentik a bákói egyházközség jövőjét”. Továbbá elismerésben részesítette azokat a családokat, amelyek éveken át otthonukban biztosítottak helyet a havonta egyszer megtartott istentiszteletnek. A közös imádkozás jelentőségére hívta fel a figyelmet Kiss Csaba missziói előadó, amelyre a találkozó is jó alkalom volt. A találkozón a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége is szép számban képviseltette magát.
Furó Lóránd-Félix szerint a rendezvényen különös figyelmet fordítottak a magyar nyelv ápolására, művészi megjelenítésére is. Szegedi László esperesnek köszönhetően az egybegyűltek magyar nyelvű irodalmi és egyházi kiadványok közül válogathattak, majd Puskás Győző amatőr színész Isten kezében című versműsorát, Aszalós Enikő éneklését és Bejan Maria orgonajátékát hallgathatták meg. A hívek örömmel fogadták a Moldvában ritka, színvonalas magyar nyelvű előadást. A találkozó közös ebéddel, kötetlen beszélgetéssel zárult.
Furó Lóránd-Félix elmondta: Bákó mellett Piatra Neamţ, Vatra Dornei, Fălticeni és Oneşti településeken, míg Jászvásáron egyetemista fiataloknak is tart havonta istentiszteletet. A mostani találkozó egyik legnagyobb eredménye, hogy Bákóban is több fiatal igényét fejezte ki a rendszeres bibliaórára, amelyekre ezután sort is kerítenek majd, mesélte a lelkipásztor.
Fodor Enikő. Krónika (Kolozsvár)

Honosítás: nem mindennapi élettörténetek az erdélyi külképviseleteken
Több filmforgatókönyvnek is témául szolgálhatnak azok az élettörténetek, amelyekkel a Magyar Köztársaság erdélyi külképviseleteinek, illetve a szükséges iratcsomók összeállításában segédkező demokrácia-központok munkatársai találkoztak januártól, amikortól igényelhető a könnyített honosítás. Nem kevésbé érdekesek a magyar származást igazoló okiratok sem.
Filmbe illő esetnek lehettünk tanúi néhány héttel ezelőtt, amikor Ibi néni, aki 1930-ban született, papírjaival együtt behozott egy régi fényképet” – idézte fel a Krónika megkeresésére Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvivője, akit arról faggattunk, hogy milyen érdekes, vidám, illetve szomorú élettörténetekkel találkoztak, amióta beindult a könnyítetthonosítás-igénylési roham a külképviseleten. A Balogh által említett fényképen Ibi néni (Szabó Ibolya) szerepel 10 éves korában egy bevonuló, ragyogó arcú magyar katona ölében. „Rendkívül spontán fotó, olyan érzése van az embernek, ha ránéz, mint a II. világháború után elhíresült Csók című képet nézve – az a fotó akkor készült, amikor az amerikai tengerészgyalogosok, meghallva a hírt, hogy véget ért a háború, spontán módon megcsókoltak fiatal lányokat az utcán. – Ezen a képen is ez az érzés látszik” – mesélte az ügyvivő.
A történet csattanója azonban az, hogy az Ibi néni papírjait újra áttekintő Böhm Dávid konzul jobban megvizsgálva a fényképet rácsodálkozott, hogy a fotó saját nagyapját ábrázolja, aki Erdélyben tartózkodott a bevonuláskor. A felismerést követően Böhm felhívta édesanyját, elkérte a létező összes korabeli fényképet, nagyapja katonakönyvét, amelyek mind azt igazolták, hogy a székely ruhás kislányt valóban Böhm Dávid konzul nagyapja tartotta a kezében. „Ez egy olyan történet, ami azt jelzi, hogy itt személyes találkozások is vannak, nem csak akkor, most is. Most összenő az, ami összetartozik – erről szól ez a történet, s akik egyszer találkoztak, újra találkozhatnak” – összegezte Balogh György ügyvivő. Noha a hivatalos ügycsomóhoz nem kötelező régi iratokat, fényképeket csatolni, Ibi néni a magyarországi munkatársaknak küldte a fotót. „A fénykép hátán ez a felirat szerepelt: sok szeretettel küldöm Budapestre azoknak a köztisztviselőknek, akik ezzel az üggyel foglalkoznak, hogy lássák, mi volt itt ezelőtt” – mesélte Balogh.
Az ügyvivő elmondta, nap mint nap hoznak be az emberek korabeli dokumentumokat, fényképeket, bizonyítványokat, amelyeket csak úgy lehetne méltóképpen archiválni, ha ezzel egy külön apparátus foglalkozna. „1916-os népfelkelési igazolványok, 1861-ből katonaelbocsátó irat, ami bizonyítja, hogy az illető 12-13 évig katona volt, tehát biztos, hogy 1848-ban is szolgált. Emellett számos megható levél és levélrészlet is érkezik be” – ecsetelte az ügyvivő.
Regényes sorsok Kolozsváron is
Nagyon sok különleges esettel, élethelyzettel találkoznak a kolozsvári főkonzulátus alkalmazottai is, a megható történetek gyakran megpróbáltatások elé állítják a hivatalnokot, hogy a törvény adta lehetőségek között, de a legnagyobb empátiával végezze feladatát – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Szűcs Zoltán konzul, aki egy nyolcvanas éveiben járó tanár megindító történetét osztotta meg lapunkkal. Az idős férfi Budapesten született, a szüleinek nyoma veszett a világháború forgatagában, ő árva maradt és a jelenlegi Románia területére sodródott. Utcagyerekként kóborolt, majd nevelőotthonba került. Magyarországról örökbe fogadó szülők jelentkeztek érte, ám végül mégsem került a magyar családhoz. A hatvanas években Romániában anyakönyvezték, az irataiban az szerepel, hogy apja-anyja és születési helye ismeretlen. A korábban magyar, valamint román nyelvet és irodalmat tanító férfi a konzulátus tájékoztató fórumán vetette fel első alkalommal, hogy ilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a honosítási törvény által támasztott feltételeket. Szűcs Zoltán elmondta, hosszasan beszélgettek, a kolozsvári férfi hangsúlyozta, hogy szimbolikusan, érzelmi okokból igényelné a magyar állampolgárságot, hogy mint annyian a korosztályából, ő is magyarként haljon meg, viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. Végül a családi iratok között előkerült egy budapesti örökbefogadási szándéknyilatkozat, ennek az okmánynak a hátán szerepelt egy mondat, hogy mikor és hol született az örökbe fogadandó kisgyerek. Ez alapján bizonyított, hogy az idős tanár Budapesten született, a honosításának tehát nincs semmilyen akadálya – mondta el a konzul.
Kiállítás készül
Eközben a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársaiban már meg is született az ötlet, miszerint kiállítást szerveznek azoknak az iratoknak a másolataiból, amelyekkel a hozzájuk fordulók igazolják magyar származásukat. Fénymásoltak már korabeli cserkészigazolványt, esküigazolványt, 1938-ban kiadott jogosítványt, zsold-, illetve cselédkönyvet, 1956-os vitézilovagrend-igazolványt, állampolgársági bizonyítványt is – részletezte lapunknak György László, a központ önkéntese.
Félnek a csángók
Szomorú és vidám történetekkel egyaránt találkoznak a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ munkatársai is a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállítása során. Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ ügyvezetője elmondta, számukra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor kiderült, Csángóföldön még mindig félnek a hatóságoktól, attól hogy megtorlásban lesz részük, ha magyarságukat vállalják. A Forrófalváról származó, Sepsiszentgyörgyön élő család minden tagja igényelte a magyar állampolgárságot, azonban a szülőfaluban maradt testvérek közül csak egy élt a lehetőséggel, ő is csak egyedül, a felesége és gyereke számára már nem kérte a honosítást. A forrófalvi férfi felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyakönyvi iratait nehogy hazaküldjék a falujába, mert akkor megtudja a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A dokumentumokat a sepsiszentgyörgyi testvérnek fogják postázni. Nemes Előd elmondta, kiderült, hogy a kilencvenes évek elején már nagyon sokan próbálkoztak, hogy visszaszerezzék a magyar állampolgárságot, összeállították a dokumentumokat, majd megkapták az elutasító választ, hogy lakhely nélkül nem jár az állampolgárság. Ezeket „a sokszor pimasz hangvételű” elutasításokat viszik be most a demokrácia-központba, elpanaszolják, hogy húsz évet kellett várniuk, amíg most végre megkaphatják az őket megillető magyar dokumentumokat. Általában régi magyar keresztlevelekkel, magyar iskolai értesítőkkel igazolják a magyar eredetet, kevés a honvédkönyv, de például egy 1943-ban kiállított nyilas elismerő oklevél is előkerült, amit elfogadtak, hiszen rajta volt a magyar hivatalos pecsét, tájékoztatott Nemes Előd. Megható a nyolcvan év feletti idős emberek hozzáállása, akik azért igénylik a magyar állampolgárságot, hogy „magyarként haljanak meg”. Aki már nem tud bemenni a demokrácia-központba, a gyerekét küldi, hogy intézze helyette a honosítási papírokat. Egy 1943-ban született hölgy a demokrácia-központban tudta meg, hogy ő élete első két évében már volt magyar állampolgár, ettől annyira meghatódott, hogy azután ötpercenként sírva fakadt, mesélte a központ ügyvezetője. Egy másik hölgy – arra utalva, hogy a demokrácia-központokban is alá lehet írni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató íveket – „Hol lehet aláírni Tőkést?” felkiáltással rohant be, meglehetősen zavarba hozva a központ munkatársait. Nemes Előd elmondta, január óta több mint háromezer kérelmező fordult meg a demokrácia-központban, ötszáz iratcsomót véglegesítettek.
Csabából Decebal
A marosvásárhelyi irodában már hetek óta nem számít különlegességnek az, amikor egy-egy román ajkú, de magyarul is beszélő személy fordul tájékoztatásért. Olyan román nemzetiségű személy is akadt, akit a nagymamája kísért el a Klastrom utcai demokrácia-központba, mert ő nem beszéli a magyar nyelvet. „Az ilyeneket kénytelenek vagyunk eltanácsolni, hisz nem jogosultak az állampolgárságra” – mondta el lapunknak Kali István irodavezető. Volt viszont arra is példa, amikor a Decebal keresztnévre hallgató középkorú férfi kikérte magának: apja-anyja magyar, és ő is annak született, becsületes neve pedig Csaba, csak hát annak idején az anyakönyvi hivatalban így románosították. „Természetesen ez a személy is, mint sok más, élni kíván az állampolgársági törvény adta viszszamagyarosítás lehetőségével” – számolt be az esetről Kali. A vásárhelyi EMNT statisztikájában az állampolgárságot igénylő legidősebb személy 94 éves, a legfiatalabb alig kéthetes.
Magyarab igénylő
Sok érdekes vagy megható esettel találkoztak a nagyváradi demokrácia-központ vezetői is az utóbbi néhány hétben – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a központ irodavezetője. Legutóbb például egy 91 éves nénihez szálltak ki otthonába Biharra, mivel ő maga már nem tud utazni. A hölgy most harmadjára lesz magyar állampolgár, 1920-ban ugyanis annak született, majd Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolásakor néhány évre újra az lett, 1945-ig. Most azt mondja, szeretne magyar állampolgárként meghalni – meséli az irodavezető. Egyébként, mint mondja, elsősorban az idősebbek kérnek náluk segítséget a honosítás kérelmezéséhez, ezért leggyakoribb, hogy valaki az 1940 és a 45 közötti állampolgársági igazolványával bizonyítja jogosultságát. Ám a spektrum igen tág, és mint Nagy József Barna megjegyzi, most kezd kiderülni, milyen sokan megtartották a magyar világból származó családi dokumentumaikat. Az iskolai bizonyítványokból, ellenőrzőkből, vasúti igazolványokból, katonakönyvekből kiállítást is szeretnének nyitni később – persze csak akkor, ha a dokumentumok tulajdonosai szívesen kölcsönadnák ezeket. Olyan is volt már, aki pálinka- vagy bormérési engedélyével igazolta magyar származását – meséli az irodavezető.
Az eddigi legkülönlegesebb eset, amivel a nagyváradi demokrácia-központban találkoztak, egy olyan házaspáré, amelyben a feleség csángó, a férj pedig Szíriából érkezett, és az úgynevezett magyaráb törzsből származik – ez a népcsoport mintegy 500 évvel ezelőtt vándorolt ki Észak-Afrikába, és bár magyar identitását nem őrizte meg az évszázadok alatt, sokan közülük sejtik, hogy rokonai a magyar nemzetnek – magyarázza az irodavezető. A férfi Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, és itt is dolgozik, most pedig honosítását kérné. A nemzetpolitikai államtitkárság közlése értelmében csak egy igazoló okiratra van szüksége arról, hogy valóban magyaráb származású, és el is indulhat a procedúra – azóta a férfi a dokumentumot meg is szerezte. Román nemzetiségűek is szép számmal jelentkeztek Nagyváradon – mondja Nagy József Barna. Kifejti: természetesen ők is kérhetik honosításukat, de csak akkor, ha valamenynyire beszélnek magyarul, ezt azonban nem a demokrácia-központ, hanem az illetékes hivatal ellenőrzi majd. A vegyes házasságok esetében persze általában ez nem probléma, hiszen ott a román fél is sok esetben többé-kevésbé beszéli a magyart.
„Olyan többméteres díszoklevelekkel is találkoztunk, amelyeket anno az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokai állítottak ki. Volt például egy 2×3 méteres, díszített, főerdészi kinevezés, vagy olyan katonai kitüntetés is, amelyet maga Nagybányai Horthy Miklós láttamozott” – tájékoztatott Veres-Kupán Enikő, a szatmárnémeti központ vezetője. Emellett számtalan katonakönyv, első világháborús hadikitüntetés, rendfokozat, csendőrigazolvány, kinevezés, megbízólevél, iskolai oklevél kerül elő a szatmári otthonokból, amelyekkel a kérelmezők az őseik vagy saját maguk magyar származását kívánják bizonyítani. A szatmári irodában a legfiatalabb kérelmező pár hónapos kisbaba, a legidősebb 90 éves bácsi volt. „Olyan idős személyek is igénylik az állampolgárságot, akik már súlyos betegek, és nehezen mozdulnak ki otthonról. Hozzájuk a múlt héten a kolozsvári konzul személyesen látogatott el átvenni az okiratokat. Megható, hogy az idős emberek is ilyen komolysággal kezelik az állampolgárság megszerzésének kérdését. Az idős Jékel házaspár például díszmagyarban fogadta a konzult, aki otthonukban látogatta meg őket” – tette hozzá a szatmári központ vezetője.
A Mikó utca 6. szám alatt található – a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemhez tartozó – Sebészeti és Műtéttani és Urológiai Klinika 1944. május 15-én keltezett sportorvosi igazolása a legkülönlegesebb irat, amellyel a felmenői egykori magyar állampolgárságát igazolta az egyik kérelmező – tudtuk meg Szabó Lillától, a kolozsvári demokrácia-központ irodavezetőjétől. Mint részletezte, a legtöbben a korabeli anyakönyvi kivonattal igazolják felmenőik magyar állampolgárságát, de hetente legalább egyszer ritka, különleges iratokkal érkezik valaki. A kérelmezők beleegyezésével fénymásolatot készítenek ezekről az okmányokról. A fent említett sportorvosi igazolást a Bástya Sportegyesület egyik játékosának állították ki, akit véglegesen eltiltottak a sportolástól. Az egyik legrégebbi okmány, amellyel jelentkeztek, 1908-as keltezésű, magyar és francia nyelven kiállított, Ferenc József korabeli útlevél. Az úti okmányt egy 23 éves rettegi (jelenleg Beszterce-Naszód megyei település) segédkereskedő nevére állították ki. Az útlevélből kiderül a segédkereskedő Romániába utazott, a Brassói Magyar Királyi Határrendészet Predeáli Kirendeltségének pecsétje legalábbis ezt tanúsítja. Szabó Lillától megtudtuk, meglehetősen gyakran fordulnak elő a beérkező iratok között az oktatási intézmények oklevelei. Ezek közül az egyik legérdekesebb iratott egy kislány nevére állították ki, amiért önként lemondott jutalomkönyvéről a „bombatámadást ért Református Kórház javára”.
Nem fél a csíki szlovák hokis
Könnyített honosítással kért magyar állampolgárságot egy szlovák jégkorongozó, aki jelenleg a HSC Csíkszereda csapatában játszik, és a magyar válogatott tagja szeretne lenni – írja a Magyar Nemzet. Ladislav Sikorcin a lépéssel vállalja azt is, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát. Jelenleg a magyar nyelvet tanulgatja, miután azt családi körben nemigen beszélik. Édesanyja szlovák ugyan, de beszél magyarul, anyai nagyanyja viszont magyarként született.
Krónika (Kolozsvár)

Ráhúzták a huzatot a hatalmával visszaélő rendőrségre
Tunyogi Béla Csaba első fokon megnyerte a rendőrség elleni perét
Nem habozott és jól tette: Tunyogi Béla Csaba hatósági megfélemlítés miatt egy évvel ezelőtt beperelte a Kolozs Megyei Rendőrfelügyelőséget, hétfőn pedig megnyerte a bírósági eljárást. A taxisofőrként dolgozó kolozsvári lakost, aki mellesleg íjászoktató, 2010. december 1-jén bekísérte a rendőrség azért, mert jól látható piros-fehér-zöld színű céltáblahuzattal igyekezett edzést tartani az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba. Többórás fogvatartás után végül büntetés nélkül távozhatott a Rudolf úti (Decebal utca) rendőrőrsről, sőt jegyzőkönyvet is csak tessék-lássék módra bocsátottak ki neki. Tunyoginak sikerült egy tanút is magával vinnie az őrsre, és elhatározta, hogy bepereli a hatóságot. A rendőrség becsületét védőket valósággal leseperte a bíró, és Tunyogi első fokon megnyerte a pert. Ügyvédje szerint ez nem lenne ritka eset, ha az emberek szembe mernének szállni a rendőrséggel, amikor úgy érzik, visszaélés áldozatai.
Szokásos szerdai íjászedzését tartotta volna Tunyogi Béla Csaba az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban 2010. december 1-jén, de alaposan felforgatták az esti programját. Az íjászoktató autója tetején szállította az 1x1 méteres céltábláit, mert ezek nem férnek be a csomagtartóba. Az aznapi esős idő miatt azonban kénytelen volt huzattal bevonni a szivacs anyagú céltáblákat, mert ha ezek beáznak, alkalmatlanok az íjazásra.
Leparkolt az iskola előtt, ahol arra lett figyelmes, hogy egy rendőrkocsi elhalad az autója mellett, majd visszafordul. Leigazoltatták, mégpedig jó alaposan: mivel bajuszt növesztett, a rendőrök kételkedtek abban, hogy a személyi igazolványon található fényképen ő szerepel. A jogosítvány felmutatása után hitték el, hogy nincs semmi átverés a pakliban. Rövidesen azonban változott a pakli összetétele, és kezdett piszkálódással, megfélemlítéssel telítődni.
Kihagyták a nyilvántartásokból
Egyórás utcai „semmittevés” után megjelent a rohamrendőrség, – a magyarázat szerint – azért, mert a céltáblák az ominózus huzattal csak az ő autójukba fér be. A maszkos rendőrök közül kettő alkalomadtán meg-meglökdöste őt, miközben kiderült, hogy Tunyoginak be kell mennie velük az őrsre. Magyarázatot nem fűztek a „meghíváshoz”.
„Nem zavarta őket az íj az autómban, sem a tanítványaim kezében. A tulajdonképpeni fehér fegyvernél is veszélyesebb volt a céltábla-huzat” – emlékezett vissza az esetre az érintett.
Tunyogi Béla Csaba már ekkor eldöntötte, hogy bepereli a hatóságot, és erősödött benne az elhatározás, amikor biztossá vált, hogy bevihet magával egy tanút. Az őrsön nem engedték el a mosdóra, sőt vizet sem adtak neki, de még csak nem is törődtek vele. Az egész eljárást egy fiatal rendőr vezette le, akivel nem mondhatni, hogy szoros barátságot alakított ki Tunyogi. Az íjászoktatóról fényképet is készítettek, majd órák múlva elengedték – a semmivel! Ugyanis még jegyzőkönyvet sem tudtak felmutatni a sértettnek. Tunyogi a formaságokhoz ragaszkodva íratott egy jegyzőkönyvet. Ebben azt fogalmazták meg, hogy emberségesen bántak vele az őrsön, viszont nem adták át a taxisofőrnek, hogy – az előírásokhoz híven – ő is hozzáfűzhesse az észrevételeit.
Kiderült, a rendőrség bejáratánál sem vették nyilvántartásba, holott a fiatal rendőr ennek ellenkezőjét állította. Amikor Tunyogi szóvá tette az ügy kezelése miatti felháborodását, a rendőrnek az volt a válasza, hogy „költözzön Magyarországra!”
„Nem erőltettem ezt a bíróságon, mert nem nemzetiségi botrányt akartam okozni, csupán állampolgári jogaimat védtem” – nyilatkozta az íjászoktató.
Labdába sem rúgott a rendőrség
Az esetről értesült az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári szervezete is, és felkarolták az ügyet. Ügyvédet bíztak meg Tunyogi számára, és feljelentették a rendőrséget. A bírósági ítéletek közlésére szolgáló portál alapján 2011. február 12-én iktatták a feljelentést.
A tárgyalásokkal sokat várattak az érintettekre. Egy teljes év telt el hallgatással, illetve azzal, hogy a bíróság és a törvényszék találgatta, melyik szerv hozhat ítéletet ebben az ügyben. Végül a bíróságot nevezték meg felelős ítélethozó testületként.
Idén januárban vágtak bele az „érdemleges” tárgyalásokba, és Tunyogi Béla Csaba szerint a rendőrség igazát képviselőket valósággal leseperték a porondról. „Kiváló bírót jelöltek ki számunkra. Meglehet, hogy egy ettől eltérő nézeteket valló bíróval vesztett ügyem lett volna. Az én tanúmat is »megkínozta«, de a rendőrség tanúit is. Engedte, hogy érveljek az igazam mellett, és sikerült csapdába csalogatni a rendőrség tanúit” – mondta Tunyogi.
A taxisofőrnek fényképek és videofelvételek is rendelkezésére álltak, amivel igazolni tudta, hogy a kérdéses napon nem hágta át a szabályokat. A második tárgyaláson – hétfőn – bemutatta ezeket a bizonyítékokat, és ettől kezdve nyert ügye volt.
Tunyogi Béla Csaba és ügyvédje 5000 lejes erkölcsi kártérítést követelt, és az igényelt összeget a bíró szó nélkül jóváhagyta. A rendőrség 15 napon belül fellebbezhet.
– Ezzel az egésszel az volt a célom, hogy bebizonyítsam azok számára, akiket eltipornak, hogy igenis vállalhatják a jogaikat, megvédhetik magukat akár a rendőrséggel szemben is – összegzett Tunyogi, megjegyezve, hogy a kártérítésből esetlegesen befolyó összeget az íjászatra fordítaná.
Csigi Levente, az EMNT kolozsvári szervezetének elnöke üdvözli a tényt, hogy Tunyogi Béla első fokon megnyerte a pert a rendőrség ellen. „Reméljük, hogy a rendőrség számára is tanulsággal szolgált, hiszen hatósági megfélemlítés történt. Nem kell erőszakosan fellépni az ellen, aki nem ünnepel december elsején” – nyilatkozta lapunknak az elnök.
„Kevés ember mer szembeszállni a rendőrséggel”
Tunyogi Béla Csaba ügyvédje, Györffy Emőke szerint a bíróság nagyon alapos munkát végzett, de két jogi bukfenc is becsúszott a perbe: túl sokáig húzódott a folyamat, másrészt nem hallgatták ki azt a rendőrt, aki a 2010. december elsejei „kihallgatást” levezette. A rendőr arra hivatkozott, hogy a szakmai titoktartás ellen vétene, ha vallana a bírósági tárgyaláson. „Az egész per lejárhatott volna három terminus alatt” – véli Györffy Emőke.
Az ügyvéd szerint a rendőrség várhatóan megfellebbezi a döntést, mert a számvevőszék felé bizonyítania kell, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne kelljen állami pénzből kártérítést fizetnie. Ennek ellenére „normál körülmények között” nem változtathatna a törvényszék a bírósági döntésen. „Amennyiben jogállamban élünk, ennek a döntésnek a törvényszéken is meg kell állnia a helyét” – nyilatkozta az ügyvéd.
Nagyon ritkán történik meg, hogy valaki pert nyer a rendőrség ellen, de ez nem a bíróságon múlik.
– Kevesen mernek szembeszállni a rendőrséggel, és kevés embernek van türelme, ideje, nem utolsósorban pedig pénze ahhoz, hogy vállalja a pert, látva, hogy ilyen sokáig elhúzódik az eljárás – mondta Györffy Emőke.
KOVÁCS HONT IMRE 
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar tagozatvezető-választás a BBTE-n
A február 1-i határidőre a magyar oktatók különböző csoportjai dr. Nagy László, fizikus, dr. Soós Anna, matematikus és dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató jelölését iktatták a Farkas utcában.
A magyar oktatók február végén közülük választják meg azokat, akiket a magyar tagozat számára fenntartott két rektorhelyettesi tisztségbe ajánlanak majd az egyetem új rektorának. Az új tanügyi törvény szerint a magyar tagozat három személyt javasol, a rektor ebből választ ki kettőt. Tehát a mostani három jelölt közül kettő lesz rektorhelyettes. Viszont a magyar oktatók szavazatai döntik el, hogy a két rektorhelyettes közül ki legyen a magyar tagozat vezetője, a mostani egyetemi magyar választásoknak ez az igazi tétje. Ezt tisztséget az utóbbi öt évben dr. Magyari Tivadar töltötte be, az ő mandátuma az új rektor beiktatásáig tart.
Egyébként a rektori tisztségre a következő személyek jelölésék iktatták a mai határideig: Ion Aurel Pop (történész), Daniel David (pszichológus), Cristina Ciumaș (közgazdász), Decebal Ciurchea (fizikus), Vincze Enikő (antropológus, a román tagozaton dolgozik).
Erdély.ma

BBTE: három jelölt Magyari Tivadar helyére
Három oktató nyújtotta be pályázatát a magyar tagozat számára fenntartott rektorhelyettesi helyre a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Magyari Tivadar megüresedett helyére – aki már tavaly jelezte, hogy nem indul újabb mandátumért – dr. Nagy László fizikus, dr. Soós Anna matematikus és dr. Pozsony Ferenc néprajzkutató pályázik.
A felsőoktatási intézmény magyar oktatói február végén közülük választják ki azokat, akiket a magyar tagozat számára fenntartott két rektorhelyettesi tisztségbe ajánlanak – közölte tegnap az egyetem magyar tagozata. Az új tanügyi törvény szerint a magyar tagozat három személyt javasol, a rektor pedig ebből választ ki kettőt. Azt ellenben a magyar oktatók szavazatai döntik el, hogy közülük ki lesz a magyar tagozat vezetője.
A tisztséget az utóbbi öt évben dr. Magyari Tivadar töltötte be, akinek mandátuma az új rektor beiktatásáig tart. A rektori tisztségre a tegnapi határidőig a következő személyek jelölését iktatták: Ion Aurel Pop történész, Daniel David pszichológus, Cristina Ciumaş közgazdász, Decebal Ciurchea fizikus és a szintén román tagozaton oktató Vincze Enikő antropológus.
Magyari Tivadar elmondta: a következő napokban a magyar tagozat találkozót kezdeményez a rektor-jelöltekkel is, hogy megismerjék egymás szempontjait. „Tudjuk, hogy a mérleg nyelve lehetünk ezen a választáson” – nyilatkozta a távozó rektorhelyettes, aki szerint a magyar tagozat tanácsa testületileg nem kötelezi el magát egyik rektorjelölt mellett sem, de minden információt megad a magyar oktatóknak a szavazáshoz.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

BBTE: közzétették a magyar jelöltek programját
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) úgy kellene hogy használja és elossza saját jövedelmét, hogy ezzel leküzdje azokat a hátrányokat, amelyekkel egyes szakok néznek szembe a felsőoktatás egyre gyorsabb piacosodása miatt – jelentette ki Vincze Enikő antropológusprofesszor, aki január végén jelentette be, megméretkezik az intézmény rektori tisztségéért.
A román tagozaton oktató professzor – aki tegnap sajtótájékoztató keretében mutatta be programját – leszögezte: a felsőoktatási intézmény demokratikus működésének a híve, a programját is úgy építette fel, hogy a lényeges kérdésekről konszenzusban lehessen dönteni. Kijelentette továbbá, várhatóan ezentúl is egészséges verseny lesz az egyetemi karok között a diákokért, de ez nem kizárólag az ott tanító oktatók felkészültségén, szakértelmén múlik, hanem azon, hogy a diákok, a családjuk, az egész társadalom hogyan gondolkodik arról, hogy mi piacos, mi az, ami eladható, melyik az a szakma, amelyikkel könnyebb elhelyezkedni.
Arra az újságírói kérdésre, hogy nőként és magyarként mekkora esélyt lát arra, hogy rektorrá válasszák, kifejtette, bízik abban, hogy a szakmai programja alapján fogják értékelni, és nem az alapján, hogy nő, és etnikai kisebbséghez tartozik. A magyar nyelvű oktatás helyzetét elemezve Vincze Enikő elmondta: az elmúlt években a magyar nyelvű oktatás az egyetemi charta alapján zajlott, és nagyon sok múlott a karokon belüli informális kapcsolatokon. Hozzáfűzte, az új oktatási törvénynek köszönhetően a magyar oktatás már nem függ az aktuális erőviszonyoktól. Rámutatott továbbá, az elmúlt években jellemző volt, hogy az egyetem vezetősége sokszor áthárította a felelősséget a magyar tagozatra. „Szerintem ezen is változtatni kell: a magyar tagozat és az egyetem vezetőségének megosztott a felelőssége. Az egyetem vezetőségének az a dolga, hogy támogató környezetet biztosítson a magyar intézetek számára” – nyilatkozta Vincze Enikő.
Amint arról beszámoltunk, a BBTE rektori tisztségéért Vincze Enikő antropológus mellett Ion Aurel Pop történész, Daniel David pszichológus, Cristina Ciumaş közgazdász és Decebal Ciurchea fizikus méretkezik meg. Magyari Tivadar rektorhelyettes korábban úgy nyilatkozott, a magyar tagozat tanácsa testületileg nem kötelezi el magát egyik rektorjelölt mellett sem, de találkozót kezdeményez a rektorjelöltekkel, hogy megismerjék egymás szempontjait.
Tegnap közzétette programját Nagy László fizikus és Soós Anna matematikus is, akik a tudományegyetem magyar tagozatának vezetői tisztségéért szállnak versenybe. Nagy László programjában leszögezi: a kolozsvári állami magyar nyelvű egyetemi oktatás jövőjét a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen belül képzeli el. „Meggyőződésem, hogy az egy európai felsőoktatási piacon sokkal jobban meg tudjuk állni helyünket a versenyben, és a magyar nyelvű felsőfokú oktatásnak sokkal több lehetősége van a BBTE-n belül, mint azon kívül” – olvasható az interneten is közzétett programban.
Soós Anna pályázatának sarkalatos pontjaként a megalakult magyar intézetek működőképességének optimalizálását, a magyar intézetek közötti együttműködés feltételeinek a megteremtését jelölte meg. Az eddigi választásokon a magyar tagozat vezetőjét a tagozat tanácsa választotta meg, amely viszont kari szinten megválasztott oktató képviselőkből és diák képviselőkből állt. Az új szabályok szerint mostantól az oktatók közvetetten, a diákok képviselőkön keresztül választják meg a magyar tagozat vezetőjét, ez jelenleg közel ötszáz, szavazati joggal rendelkező magyar tagozatos oktatót és diákot jelent.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

BBTE-rektorválasztás: ki lenne jobb a magyar tagozatnak?
Soós Anna: bármelyik rektorral együtt kell dolgoznom
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) március 1-jén szervezték meg a rektorválasztást, de az eredmények összesítése csütörtöki lapzártánk után ért véget. Azóta kiderült: az öt rektorjelölt közül senki sem érte el a fele plusz egy szavazatot, így második fordulóra kerül sor. A „döntőbe” Cristina Ciumaş egyetemi professzor, eddigi rektorhelyettes és Ion Aurel Pop egyetemi professzor jutott be, előbbi 475 szavazatot (39,16 százalék), utóbbi 439 szavazatot (36,19 százalék) kapott. Daniel David egyetemi professzorra 218-an szavaztak (17,97 százalék). Elenyésző eredményt ért el Vincze Enikő egyetemi professzor 76 szavazattal (6,26 százalék) és Decebal-Radu Ciurchea egyetemi professzor 5 szavazattal (0,42 százalék). A magyar tagozat által február 27-én megválasztott Soós Anna rektorhelyettes szerint bárki is lesz majd a BBTE rektora a két jelölt közül, neki a velük való együttműködést kell szorgalmaznia.
Öt jelölt pályázott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektori tisztségére a március 1-jén lebonyolított választáson: Cristina Ciumaş, aki eddig az egyetem gazdasági ügyeivel foglalkozó rektorhelyettesi tisztséget látta el, Ion Aurel Pop akadémikus, a BBTE oktatója, Daniel David, a Pszichológia Kar tanára, Decebal-Radu Ciurchea, a Fizika Kar oktatója és nem utolsósorban Vincze Enikő szociológus, egyetemi oktató. Amint az várható volt, nem született végleges eredmény, ezért második fordulóra kerül sor a két, legtöbb szavazatot elért jelölt között, március 8-án. A rektorválasztás első fordulójára 1581 szavazót vártak, ám csak 1217-en tették le voksukat, ebből négy szavazat érvénytelennek minősült.
Soós Anna, a magyar tagozat által néhány nappal korábban megválasztott rektorhelyettes, magyar tagozatvezető szerint bárki is lesz a BBTE rektora, a legfontosabb, hogy zökkenőmentes együttműködést valósítsanak meg vele, illetve hogy a magyar tagozat érdekeit szolgáló légkör alakuljon ki. „A magyar tagozat szempontjából mindkét versenyben maradt rektorjelölt már korábban azt nyilatkozta, hogy elfogadja azt az oktatót, akit a magyar tagozat vezetőnek megszavaz, illetve egyetértettek azzal, hogy a magyar tagozat képviselői ott legyenek az egyetem autonóm intézeteiben és struktúráiban” – magyarázta Soós, aki így nem kívánt valamelyik jelölt „pártjára” állni.
A magyar tagozat egyébként már jóval a választások előtt eldöntötte, hogy intézményileg nem támogat egyetlen jelöltet sem. Magyari Tivadar – akit Soós Anna csak a március 8-i rektorválasztás lebonyolítása után, illetve a rektorválasztásnak az oktatási minisztérium általi jóváhagyását követően vált – egyébként nemrég a Transindexnek adott interjúban úgy vélte a két, második fordulóba került rektorjelöltről, hogy mindkettejük esetében elképzelhető a jó együttműködés, bár etéren kétségek mind Cristina Ciumaş, mind pedig Ion Aurel Pop esetében felmerülnek. Ciumaş ugyanis Andrei Marga embere, Popnak pedig, aki úgymond a PSD és a PD-L közös jelöltje, korábban voltak már magyarellenes felszólalásai, bár a jelek szerint a tagozat jelenlegi helyzetét elfogadja.
Szabadság (Kolozsvár)

Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Félnek az igazságtól
Kezét-lábát eszi le Puiu Haşotti kultúrminiszter, minden erejével meg akarja akadályozni, hogy DNS-minták alapján vizsgálják a havasalföldi vajdák eredetét. A tét nagy: kutatók azt feltételezik, hogy a havasalföldi román fejedelemség alapítójának számító Basarab dinasztia ázsiai, pontosabban kun eredetű (az elmélet egyik szülőatyja Neagu Djuvara történész, aki ráadásként azt is állítja, hogy I. Basarab katolikus vallású volt). Jogaiba akarjuk helyezni a történelmi igazságot – jelentette ki Alexandru Simion, a Román Akadémia kutatója.
És épp ez a történelmi igazság lehet nagyon kellemetlen némelyek számára. Lesújtó következménye lehet a Basarab család ázsiai eredetének. Havasalföld egykori uraira, az országalapítókra nem fog ráilleni a dákoromán kontinuitás elve. Ha maguk a fejedelmek kun gyökerűek, talán a nép is velük együtt érkezett az „őshonos” tájakra...
De van, ami még elviselhetetlenebb. A kor környezetében a kun vérvonal szoros kapcsolatba vonja a Basarabokat IV. Kun László kun-magyar királlyal – ezt is a történészek mondják. Ha a DNS-minták igazolják az ázsiai eredetet, akkor az a feltételezés is bebizonyosodik, mely szerint I. Basarab apja, Thocomer (magyarul Tihamér, a korai Havasalföld egyik első uralkodója) Batu kán dédunokája volt – azaz Dzsingisz kán leszármazottja. Ugye már érthető, miért ellenzi a tudományos igazság napfényre kerülését a kultúrminiszter? Aki különben azt mondja, csupán a vajdák iránti tisztelet okán ellenzi a DNS-mintavételt. „Lehet, hogy a tudomány számára fontos a mintavétel, de tiszteletből az iránt, amit Havasalföld vajdái jelentettek, nem érthetek ezzel egyet” – szögezte le a miniszter.
A Curtea de Argeşen elkezdett kutatás további tervezett állomásai: coziai kolostorok (Mircea cel Bătrân sírhelye), Arnota (ott nyugszanak Matei Basarab maradványai), a Târgovişte melletti Dealu-kolostor (ott temették el Mihai Viteazul fejét). Valamit sejtenek a kutatók, ettől retteg a miniszter. Ha lesz rá hatalma, továbbra is sötétben tartja az igazságot. Ha viszont nem, jó lesz előre felkészülni a lavinára, amit a kutatás eredményei indíthatnak el. Talán az egységes nemzeti öntudatban is át kell írni egyet s mást, ha bebizonyosodik, hogy Decebal és Burebista országvezető utódainak vérvonalába ázsiai, idegen cseppek csöppentek – arról nem is beszélve, hogy esetleg túlsúlyba is kerültek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Elvetemült magyarok
Végre hátradőlhetünk. Sikerült a román közvéleménnyel megértetnünk, mit is akarunk elérni azzal, hogy visszaköveteljük a kommunisták által a magyar egyházaktól, szervezetektől, intézményektől ellopott ingatlanokat.
Szándékaink immár tiszták és világosak. Mindez egy kolozsvári hírportálnak köszönhető, amely a kincses városban a héten az elorzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását sürgető utcai akció nyomán a következő címet adta az eseményről szóló írásának: A magyarok ki akarják rúgni a KFC-t a Főtérről.
A címből csak úgy sugárzik az ügy iránti megértés és a jóindulat: nagyjából úgy interpretálható, hogy itt vannak ezek a mindig okvetetlenkedő, betolakodó magyarok, akik mindenféle lehetetlen követelésekkel állnak elő. Az még hagyján, hogy autonómiát követelnek, vagy esetleg egész Erdélyt, az még nem olyan nagy tragédia, de most ez az elvetemült társaság arra készül, hogy kiűzze a kolozsvári főtérről a KFC-t. (Amely amúgy a katolikus egyháztól ellopott ingatlanban tanyázik.)
Már várom, hogy ennek nyomán mikor vonul ki trikolórerdőkkel felfegyverkezve a soviniszta Új Jobboldal a Főtérre tüntetni, hogy a megmozduláson a lánglelkű szónok kiderítse: a panírozott baromfialkatrészeket forgalmazó cég a román identitás szerves és elidegeníthetetlen része, olyannyira, hogy a dákoromán kontinuitás megalapozásában élen járó egyik történész már azt is kiderítette, hogy Decebál dák király is rántott csirkeszárnyat majszolt papírvödörből pikáns mártással, miközben Traianus római császárral a román nép létrehozásán ügyködött.
Azt is elképzelem, hogy a rémült román közönség élénkebb fantáziával megáldott tagjai a portál riogatása nyomán már látják is lelki szemeik előtt, amint a Deák Ferenc utcából vadul hujjogatva egy csapatnyi magyar érkezik vágtázva a gyorsétkezde elé, és hátrafele nyilazva úgy űzik ki az éttermet az épületből, mint annak idején Jézus a kufárokat a templomból. Ezt követően pedig minden civilizált ember legmélyebb megbotránkozására olyan kifőzdévé alakítják a helyet, ahol csupán nyereg alatt puhított pacalpörköltet árulnak.
De mindez már nem valósulhat meg, mert a szemfüles hírportál jóvoltából lelepleződtünk. És joggal válunk közmegvetés tárgyává, hiszen egy világszerte elismert érték ellen próbáltunk orvtámadást intézni. Olyan érték ellen, amelyhez fogható az egész kolozsvári főtéren nincs.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Hét szatmári község pályázott, első lépésben, sikeresen
Az elmúlt három hónapban hét község pályázott sikeresen a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetségén keresztül. A helyi akciócsoport további három pályázatot hagyott jóvá – a végső szó azonban a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökségé, amely május körül ad végső választ.
Minderről Tóga Judit, a fejlesztési szövetség helyi akciócsoportjának vezetője számolt be péntek délben a Mikolában megtartott sajtótájékoztatón. Az akciócsoport feladata, hogy első lépésben elbírálja a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 54 tagja (önkormányzatok, vállalkozók, a civil szféra képviselői) által elkészített és benyújtott projekteket. Az általuk elfogadott pályázatok a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökség elé kerülnek, ők mondják ki a döntő szót – kap-e támogatást a pályázó, vagy sem.
A tíz pályázati területből a falufejlesztés volt a legnépszerűbb: hét önkormányzat is első lépésben sikeres pályázatot adott le. Vetés hóekét, árokvájót és bozótvágót, Szatmárhegy traktort, Mikola fűnyíró kis traktort, professzionális mosó- és porszívógépet, Lázári hóekét, árokvájót, bozótvágót és légkondicionáló berendezést vásárolna, Szatmárpálfalva a polgármesteri hivatal épületét, a Máramaros megyei Bikácfalva a kultúrotthont újítaná fel, Szatmárudvari pedig a parkot bővítené. A pályázatok értéke egyenként 75.330 euró – ezen felül az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk a beruházás további költségét.
Mezőgazdasági fejlesztések kategóriában a decebali Toth Ioan és a mikolai Mikó Róbert pályázatát is elfogadták: mindketten 17.000 eurót kaphatnak (előbbi traktor vásárlására, utóbbi különböző fejlesztésekre), amennyiben a második lépésben is zöld utat kapnak. A legnagyobb összegű támogatást Pusztadaróc pályázta meg: 400.000 euró értékben építene egy hűtőházat, erre pedig 100.000 eurót pályáz(hat)ott meg.
Tóga Judit elmondta továbbá, hogy két területen december 28-án kezdődött a pályázati időszak: a középvállalkozások létrehozásának és fejlesztésének a támogatása esetében 26.000, a turisztikai tevékenységek támogatása esetében pedig 85.000 eurós támogatást kaphat egy-egy pályázó.
A Batiz, Pusztadaróc, Vetés, Sárközújlak, Lázári, Szatmárudvari, Szatmárpálfalva, Szatmárhegy, Mikola, Szokond és Bikácfalva alkotta Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 2012 elején alakult meg és szeptember 24-én kezdte el működését. Célja, hogy az Európai Unió LEADER-programján keresztül finanszírozott kistérségi fejlesztési pályázatokat koordonálja, támogassa. Jelenlegi költségvetése 2,5 millió euró, erre írhatott ki pályázatokat.
Szatmár megyében további két kistérség, a Dél-Nyugat Szatmári Kistérségi Társulat (Érendréd, Börvely, Kálmánd, Kaplony, Érkávás, Csaholy, Csomaköz, Mezőfény, Mezőpetri, Szilágypér, Piskolt, Szaniszló, Tasnádszántó, Érszakácsi, Sződemeter, Mezőterem, Csanálos, Tasnád és a Bihar megyei Szalacs) és az Avasi Kistérség (Nagytarna, Batarcs, Turc, Kányaháza, Kisgérce, Vámfalu, Avasújváros, Ráksa, Avasújfalu, Bikszád, Tarsolc, Komorzán és a Máramaros megyei Pálosremete) nyert még hasonló pályázatot. Augusztus elején mindhárom kistérség egyenként 150.000 lejes kölcsönt kapott a Megyei Tanácstól az önrész biztosítására.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

Decebalról, Daciáról és a dák királyságról
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében elkezdődött az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Tóth Endre egyetemi oktató, régész tartott előadást a dák királyságról és Dacia tartományról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Tóth Endre egyetemi tanár, régész jelezte: Daciával, illetve a dák királysággal foglalkozó történelmi és tudománytörténelmi munkák szerteágazóak, számos véleményt és problémát tükröznek a különböző hozzáállások, ezért az előadásában szelektálni fog, nem tér ki minden részletre Burebistától 271-ig, vagyis a rómaiak kivonulásáig. Arra hívta fel a figyelmet: „a bajok” a 15. század végén kezdődtek, amikor Bonfini arról írt, hogy Erdély területén olyan emberek is élnek, akik az olaszhoz hasonló nyelvet beszélnek. Ugyanakkor akkoriban az utazók is megállapították, hogy ezen a vidéken valaha római provincia volt, de a mai értelemben vett tudományos történetírás és régészet még nem létezett Európában, néhány évszázadot váratott magára. A 18. század második felében kezdtek el Magyarországon komolyabban történetírással foglalkozni, de a honfoglalás előtti idők különösebben nem érdekelték a korabelieket. Figyelemre méltó áttörést Rómer Flóris nagyváradi főpap, tudós munkássága hozott, aki régészeti kutatásai mellett múzeumok és történelmi egyletek alapítására buzdította kortársait, ugyanis felismerte annak jelentőségét, hogy egy nép múltja szempontjából milyen fontos szerepet játszanak a tárgyi emlékek. A fentiek alapján elmondható tehát, hogy előbb alakult ki az ideológia mint a szakmai gyakorlat. Ez jellemző a román történelemkutatásra is, mely két vonulatot különböztet meg. Az álláspontok közös vonása, hogy a román neolatin nyelv, de a 20. században élt Constantin Daicoviciu professzor hívei szerint az itt élő, vagyis az Erdélyben őshonos dákok romanizálódtak, vették át a latin nyelvet és kultúrát, míg a jászvásári iskola követői azt hangoztatják, hogy a román etnogenézis a Dunától délre, az Észak-Balkánon történt.
Burebista és Decebal
A történelmi visszatekintésben a K. e. I. századig ment vissza Tóth Endre, amikor a Római Birodalomban vezető egyéniségek tűntek fel, és a hódítások után kialakult az a rendszer, hogy „a hét dombról” hogyan lehet eredményesen igazgatni az impériumot. Burebista Cesarnak a kortársa volt, és ő egyesítette az Erdély területén élő, a trák nyelvcsoporthoz tartozó népeket, létrehozva a dák királyságot. Az utána következő dák királyok közül néhánynak a neve ugyan ismert, de a sorsukról, életükről nem sokat lehet tudni. Körülbelül Augusztus uralkodásáig viszonylag békés időszak volt, de azért a dák-római kapcsolatokat végigkísérte az ellenséges viszony. Fordulat Domitianus császár idején következett be, amikor a dák törzsek élére egy rátermett vezér, Decebal került. A K. u. 80-as években, nem tudni miért, a rómaiaknak elegük lett abból, hogy a dákok betartanak nekik, és előbb egy sikertelen, majd 87-ben egy sikeres támadást indítottak ellenük. A leszámolás azonban néhány évig nem folytatódott, valószínűleg azért, mert nyugaton szintén háborúztak a rómaiak, 89-ben pedig belső válság tört ki Rómában. 101-ben, immár Traianus császár vezetése alatt indult ismét támadás Dacia ellen, de nem azzal a céllal, hogy provinciává tegyék, hanem azért, mert a birodalom nem tűrt meg semmilyen potenciális veszélyt jelentő államalakulatot a határvonalon. Sajnos nem maradtak fenn folyamatos történeti források a menetelésről és a harcokról, képi anyagként a Traianus oszlopán filmkockaszerűen kialakított domborművek mesélnek a háborús eseményekről nem pontosan, de azért nagyjából hitelesen. Két szakaszban zajlottak a harcok: 101-102-ben kisebb csaták árán a római hadsereg megszállta a dák királyságot, katonai táborok létesültek, fegyverszünetet kötöttek Deceballal, a dákok pedig visszavonultak a váraikba. Egy bizonytalan helyzetet követően végül az újabb háborús lobbi győzött Rómában: a rómaiak elfoglalták Sarmisegetuzat, a dák vezetők pedig öngyilkosok lettek a vár átadása előtt, vagy aki tudott, elmenekült. Decebal halálának körülményei vitatottak, az viszont biztos, hogy a diadalmenetbe nem tudták magukkal vinni a rómaiak.
Dacia provincia
A helyi viszonyok megismerése után 112-ben létrehozták Dacia provinciát, és megkezdődött a tartományokban ilyenkor szokásos munka, vagyis katonailag biztosították a területet és bevezették a polgári közigazgatást. Ezzel együtt a provincia élete első évtizedének alakulása eléggé „nyögvenyelősen” történt. Megalapították az első római várost: Colonia Ulpia Traianat, melyet szintén Sarmisegetuzának neveztek, mivel a meghódított területeken a rómaiak az őslakosok által használt neveket hagyták meg, vagy alakították át. Ezt követte Drobeta és Napoca, a 190-től 235-ig terjedő periódus pedig a provincia fellendülésének, virágkorának tekinthető. A 240-es évektől kezdve azonban bebizonyosodott, hogy Daciának a birodalomban katonai szerepe nincs, ezért megkezdődött a hadsereg kivonása, 271-ben pedig Aurelianus császár feladta a területet, arra a következtetésre jutva, hogy nem érdemes fenntartani, mert sokba kerül.
Dák-román kontinuitás
Tóth Endre arra hívta fel a figyelmet: a dák-román kontinuitás nem bizonyított történetileg vagy régészeti módon, és ugyanakkor nem lehet kimutatni a dákság fennmaradását Dacia területén, illetve a romanizálódásukat, vagyis hogy latinul beszéltek. Ehhez bizonyítani kellene azt is, hogy átvették a római kultúrát, a jobb használati tárgyakat és a viseletet, de erre utaló tárgyi emlékeket vagy leletanyagokat eddig nem találtak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

Kitartó „kincsvadászat”
Bukarest ősszel újrakezdi a tárgyalásokat Moszkvával a közel száz éve Oroszországban őrzött román kincstár visszaigénylése ügyében – jelentette be Mugur Isărescu jegybanki kormányzó.
A Román Nemzeti Bank (BNR) elnöke emlékeztetett mandátuma 1990 szeptemberében történt átvételekor elődjének, Decebal Udreának tett fogadalmára, miszerint mindent elkövet a nemzeti vagyon visszaszerzése érdekében.
„A Moszkvába került kincstárról szóló eredeti dokumentumokat a román jegybanki kormányzók 1922 óta kézről kézre adják egymásnak, akár egy talizmánt vagy hivatali esküt. Nem véletlen: kilencven tonna, 3,2 milliárd euró értékű aranyról van szó, amelyről Románia nem mondhat le" – szögezte le Isărescu egy bukaresti konfrencián, emlékeztetve, hogy a román állam 1947-ben visszaszolgáltatta a lengyel jegybank vagyonát.
Pedig Moszkva az elmúlt években többször értésre adta: Bukarest jobban tenné, ha belenyugodna, hogy sohasem kapja vissza mesés kincstárát. Kategorikus visszautasításban legutóbb tavaly volt része a román diplomáciának, amikor az Oroszországról szóló jelentés vitáján Bukarest módosító javaslatot terjesztett az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elé, kezdeményezve: a testület szólítsa fel Moszkvát a Romániából 1916-ban kimenekített vagyon visszaszolgáltatására. A strasbourgi közgyűlés ugyan nem fogadta el a kezdeményezést, felkérte azonban Oroszországot, létesítsen érdemi párbeszédet a román féllel a kulturális javak visszajuttatásáról. Konkrét utasítás híján azonban Moszkva hallani sem akar a Bukarest által „lopott holmiként" emlegetett vagyon felemlegetéséről. Amikor Titus Corlăţean külügyminiszter néhány hónappal ezelőtt bejelentette, Bukarest sohasem fog lemondani vagyonáról, Alekszandr Lukasevics, a moszkvai külügyi tárca szóvivője úgy reagált: Oroszország lezártnak tekinti az ügyet, és jó lenne, ha Románia „nem hánytorgatná fel a múltat".
Az első világháborúban az Antant oldalán harcoló Románia 1916-ban biztonsági okokból döntött nemzeti vagyonának a cári Oroszországba menekítéséről, amikor a Központi Hatalmak elfoglalták területe jelentős részét. A székhelyét Bukarestből Jászvásárra átköltöztető liberális Brătianu-kormány akkoriban az állam, a román Hohenzollern-uralkodóház és a nemzeti bank teljes kincstárát átadta megőrzés végett Moszkvának. A két vonatszállítmánnyal – 1916 decemberében és 1917 júliusában –, öszszesen negyvenegy vagonnal elszállított kincstár oroszlánrészét a jegybank, magánpénzintézetek és -társaságok, valamint magánszemélyek 93,4 tonnás, javarészt arany pénzérmékből és -rudakból álló készlete alkotta. Ezen túlmenően bevagonírozták a királyi család ékszereit, értékes festményeket, műtárgyakat, állampapírokat, ritka könyveket és egyházi dokumentumokat is. A vagyon sorsát a nagy októberi szocialista forradalom pecsételte meg. A bolsevik petrográdi kormányt rendkívül felbőszítette, hogy 1918-ban a román hadsereg annektálta Besszarábiát, emiatt megszakította diplomáciai kapcsolatait Bukaresttel, és lefoglalta a román állami kincstárat. Moszkva az idők folyamán kétszer – 1935-ben és 1956-ban – mutatott hajlandóságot a román kincsek részleges visszajuttatására. Mindkét alkalommal mindössze állampapírok, kötvények, levéltári és egyházi dokumentumok, kevés arany pénzérme, továbbá festmények és műtárgyak kerültek vissza Bukarestbe. A kommunizmus idején fel sem merült a közel száz tonna aranykincs témája, a '89-es rendszerváltás után pedig alakult ugyan egy román és orosz történészekből álló vegyes bizottság, a testület azonban csak egyszer ülésezett, és semmiféle következtetésre nem jutott.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Feladott múlt?
Dél-Erdélyből hazafele tartva, néhány percre megállok Szászsebesen. Erdélyi magyar szemnek szokatlan módon a belváros utcáin németül írt hagyományos szász utcaneveket látok, de az üzletek ablakaiból is visszaköszön a német szöveg.
A leleményes román városvezetés üzletet lát a kétnyelvű feliratokban: a Németországból hazalátogató szászok bizonyára örülnek a gesztusnak. Hasonló jelenséggel találkoztam Besztercén is, mindkét városban az a közös, hogy évtizedekkel ezelőtt virágzó szász centrumok voltak, a német ajkú lakosság távozásával pedig eltűnt a román többség veszélyérzete is, innen a kétnyelvű feliratok iránti nekibuzdulás. E példák is bizonyítják, hogy a mindenkori román hatalom mennyire ad a külsőségekre, ha érdeke épp úgy diktálja. Ugyanez nem mondható el a magyar feliratokról, amelyeket még ott is eltörölnének, ahol a helyi turisztikai szempontok merőben az ellenkezőjét kívánnák. Hogy ne Kolozsvár hatalmas kulturális, szellemi örökségével példálózzak, egy kevésbé ismert városkát említek: Vajdahunyadot és annak híres várkastélyát, amely évente sok ezer turistát vonz. Sejtettem, hogy nem magyar ínyenceknek szól a mai valóság, illetve a környező vásárfia, azt azonban legsötétebb álmomban sem hittem volna el, hogy egyetlen árva magyar szövegecske sem utal Hunyadi Mátyás magyar eredetére. Még megdöbbentőbb volt, hogy a román feliratú, turistáknak szánt apró tárgyak tömegében egyetlen magyar feliratú tárgyat sem látok. Az egyik butik román elárusítója szerint ilyent is keresnek a turisták, de hát nem tud vele szolgálni, mert egyszerűen nincs.
Döbbenten állok a Decebal, Vlad Ţepes és egyéb, számunkra legalábbis megkérdőjelezhető személyiségek giccsözönében, és nem értem, miért nem akad egy helyi, vagy környékbeli magyar vállalkozó, aki legalább egy Mátyás királyt ábrázoló hűtőmágnest árulna a sok száz turistának. Hol van ilyenkor a szórványt kisajátító szövetség? A magyar nyelv erdélyi térvesztéséről készülő összeállítás kapcsán áll össze bennem a kép a politikai érdekvédelmünket hirdetők felelőtlenségéről, akiknek kijárásos politikájából ilyen apróságokra már régen nem futja. Ahogyan a román politikai elit tagjainak „sem éri meg” magyar feliratokat és utcaneveket kifüggeszteni a magyar turisták által elözönlött észak-erdélyi városokban, úgy tűnik, magyar politikusainknak sem üzlet napi konfrontációt vállalni a nyelvi jogérvényesítésért. Belenyugszunk Hunyadi János kisajátításába, és abba is, hogy nincs értelme harcolni régi magyar utcaneveinkért...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sütőre várni kell, Decebal jöhet
Két szobor felállításáról is döntenek a marosvásárhelyi önkormányzati képviselők a csütörtöki testületi ülésen. A városháza honlapján szereplő határozattervezetek értelmében újra szóba kerül Sütő András marosvásárhelyi író szobrának helyszíne, valamint előreláthatóan szavazásra bocsátják a Decebal dák király mellszobrának felállítását is.
A dévai Maris Dava Kulturális Egyesület idén nyáron kérvényezte a marosvásárhelyi városházán, hogy jelöljenek ki egy közterületet, ahová elhelyezheti a Marosvásárhelynek adományként adott Decebal dák király mellszobrát. Az egyesület két helyszínt jelölt meg, az egyik a Dózsa György út és a Bodoni utca kereszteződésénél levő kis park, a másik a Tudor lakótelep vége, a Segesvári út és az 1918. December 1. utca kereszteződése. A városháza főépítésze azt javasolta, hogy a Dózsa György úti kis parkban állítsanak emléket Decebalnak, így a képviselők arról fognak szavazni, hogy kell-e Decebal-szobor Marosvásárhelyen, és hogy megfelelőnek tartják-e az említett helyszínt.
A csütörtöki tanácsülésen újra napirendre kerül a Sütő András-szobor ügye. Mint a Székelyhon.ro-nak Peti András alpolgármester, a határozattervezet összeállítója elmondta, többszöri nekifutásra újra sikerült napirendre tűzni ezt a fontos kérdést. „A városháza eddig azzal utasított el, hogy a Színház-tér – ahová egy ülő Sütő András-szobrot szeretnénk állíttatni – tervezői levédték a tervüket, így beleegyezésük nélkül nem lehet ott átalakításokat eszközölni. Éppen ezért most azt kérem, hogy a városháza rendeljen egy szakértői tanulmányt arról, hogy a Színház-térre hová lehet egy szoborparkot tervezni. Azt szeretnénk, ha nemcsak Sütő András, hanem más, Marosvásárhelyhez kötődő írónak is emléket tudnánk állítani ott. Ha ez a tanulmány megvan, akkor ez jelentős előrelépést jelent majd ahhoz, hogy Marosvásárhely központjába végre bekerüljön az első magyar szobor” – mondta az alpolgármester, aki nem tudta, hogy a szavazásra bocsátandó határozatok között szerepel a Decebal szoborállítás.
Simon Virág
Székelyhon.ro

Lehurrogták a magyarul beszélő tanácsosokat
Felemásra sikeredett a marosvásárhelyi magyar önkormányzati képviselőknek a magyar nyelv használatára vonatkozó csütörtöki igyekezete.
Miután, az előbbi testületi ülésen, első alkalommal szólalt fel minden képviselő anyanyelvén, ugyanezzel a szándékkal érkeztek a csütörtök délutáni ülésre. Csakhogy az első, magyar felszólalás után Ionela Ciotlaus alpolgármester, ülésvezető felszólította a magyar képviselőket, hogy minden esetben először román nyelven beszéljenek, és utána, ha akarnak, használhatják anyanyelvüket is. „Az állam hivatalos nyelve a román, így mindenki köteles ezt használni, különösen hivatalos helyeken” – jelentette ki az alpolgármester. Mintha ez nem lett volna elég, a városháza jegyzője, Maria Cioban arra hívta fel a képviselőtestület figyelmét, hogy az ülésekről hivatalos jegyzőkönyvek készülnek, és a magyar nyelv használata ellehetetleníti ezek megírását. A jegyző szerint a hivatalos jegyzőkönyvekbe csakis a tolmács által lefordított felszólalások kerülhetnek be, hiszen, mint fogalmazott: „honnan tudjuk mi, hogy a tanácsosok ugyanazt mondják-e el magyarul, mint románul?”.
Peti András alpolgármester városházi kollégái felszólítása ellenére magyarul szólalt fel és határozottan kijelentette, hogy a törvény szavatolja az anyanyelv használatot mindenhol, közintézményben és a testületi üléseken is, így az RMDSZ önkormányzati képviselői továbbra is magyarul fognak beszélni, a városházának pedig kötelessége fordítót alkalmazni.
Nemsokára előkerült a polgármesteri hivatal tolmácsa is, aki látszólag egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy fordítania kell a tanácsülésen, és alapvető szavakat, kifejezéseket nem tudott jól, helyesen tolmácsolni. Párszor a mellette ülő Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos súgott neki. Miután a magyar önkormányzati képviselők, a tolmács hibás és hiányos fordítása miatt kénytelenek voltak románul is megismételni észrevételeiket, jobbnak látták, hogy csak az állam hivatalos nyelvén szólalnak fel. Azonban mindenki reményét fejezte ki, hogy a városháza a következő ülésre egy jobban felkészült, megfelelően fordító tolmácsot küld majd.
A csütörtöki tanácsülésen egyébként viszonylag kevés téma került napirendre. A sürgősségi pontok között azonban elfogadták, hogy egy tanulmányt készíttetnek arról, hogy a marosvásárhelyi Színház térre hova lehetne egy szoborparkot elhelyezni. Mint arról beszámoltunk, ebben kapna helyett Sütő András ülő szobra is. A Decebál dák királyról szóló, adományként kapott szobor felállításáról ezúttal nem esett szó.
Mint ismeretes, a marosvásárhelyi RMDSZ-es tanácsosok a legutóbbi tanácsülésen magyarul szólaltak fel, így tiltakozva amiatt, hogy a helyi piacfelügyelőség megbírságolta a kétnyelvű feliratokat szorgalmazó Lakó Péterfi Tünde civil aktivistát.
Krónika (Kolozsvár)

Iránytűk térben és időben
Erdélyi helynevek változásai
Hogyan változtak és váltak az elmúlt két évszázadban a központi névpolitika eszközeivé az erdélyi helynevek, hogyan épültek be ezáltal önkényes szimbólumok a földrajzi térbe, miként váltottak funkciót és segítették a földrajzi tájékozódás helyett a történelmi időkben való eligazodást a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi utcanevek – többek között ezekre a kérdésekre adott múltbéli adatokban gazdag, szemléletes válaszokat Bartos Elekes Zsombor térképész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanára szerda délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében.
Az előadó készülő doktori dolgozatának témakörét tárta fel a hallgatóság előtt, az osztrák, a magyar, a román uralom helységnévrendezéseit taglalta, illetve arra is kitért, hogy a névváltoztatások miként gyűrűztek át a domborzati nevekre, tájegységek neveire és miként jelentek meg a korabeli térképeken. Bartos Elekes Zsombor II. József 1784-es nyelvrendeletéről tett elsőként említést, amely a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé. Ettől az időszaktól beszélhetünk nyelvháborúról, ugyanis ennek a rendeletnek a hatására vált fontossá az egyes közösségek számára az anyanyelvhasználat. A tizennyolcadik század második felében még a helyi beszélt nyelveknek jutott fontosabb szerep a névadásban, a helynevek egymás átírásai, és nem egymás fordításai voltak, így nem is vitatták el azokat egymástól az egyes nemzetiségek. A német jelenlét helynevek révén történő hangsúlyozása az 1850-es években vált fontossá, ekkor a német nevek lappangó rétegének felélesztése következett be, mesterségesen kitalált, új nevek viszont nem jelentek meg.
Az 1898-as 4. törvénycikk értelmében a magyar helyneveket az országos törzskönyvbizottság állapította meg, mégpedig mesterséges úton, sok esetben a helyiek tiltakozása ellenére. A hivatalos iratokban, tankönyvekben, térképeken kizárólag ezeket a neveket lehetett használni, és az volt a cél, hogy a településeknek a magyar államhoz való "tartozandóságát" érzékeltető nevek a társadalmi érintkezésben is meghonosodjanak. Ekkor lett Topliczából Maroshévíz, és Oláh-András-falvából, ahol mindössze egyetlen magyar család élt, Székely-andrásfalva.
A 20. századi román névváltoztatások kapcsán a térképész kiemelte, hogy míg az erdélyi kiadású térképeken átírások vannak – Vásárhely például Osorheiként jelenik meg –, a regáti térképeken névfordításokat találunk. Ezeken a regáti térképeken jelenik meg először a Tìrgu-Mures elnevezés is.
1918 után a román közigazgatás minden településnek román nevet adott. 1925-ben egy földrajztudósokból és katonatisztekből álló bizottság egyéni névadásokat hajtott végre. Az 50-es évek kinyilatkoztatott névadási törekvése az volt, hogy ne legyen több településnek ugyanaz a neve, de éppen ebben az időszakban neveztek el a meglévő három település mellett egy negyediket is Avram Iancuról – jegyezte meg az előadó. Az utolsó névváltoztatások a 70-es években történtek – Kolozsvár 1974-ben kapja a Napoca utótagot –, a rendszerváltás után minimális névváltoztatásra került sor.
Az utcanév-változtatások kapcsán az előadó rávilágított arra, hogy a középkori utcanevek sok száz évig érintetlenek voltak. Természetes és motivált, funkcionális nevek voltak ezek, amelyeket a helyi közösség adott az egyes utcáknak. Az átnevezések során megjelenő szimbolikus utcanevekről a XIX. század végétől beszélhetünk. Ekkor kapja nevét a kolozsvári Unió utca, amelyből később Memorandumului lesz. 1940–45 között visszatérnek a régi utcanevek, 1945 után pedig egy széles spektrumú elfogadás érzékelhető a névadásban, így ugyanaz az utca egy időben Mihály király és Dózsa György nevét viselheti. Az előadó a marosvásárhelyi utcanevek kapcsán érdekes névcserékre is rámutatott, amelyek következtében a két világháború közötti időszakban a Szigligeti utca Caragiale, az Árpád utca Decebal, az első világháború előtti Álmos vezérről elnevezett utca Somnului lett. Erdély nem magyar többségű városaiban, például Brassóban nem volt ilyen mértékű névcsere – hangsúlyozta az előadó. A továbbiakban a közigazgatási egységek, illetve domborzati formák névváltoztatásairól esett szó, majd a névhasználat katonai és polgári, illetve hazai és külföldi térképeken való tükröződéseivel zárult a több mint egyórás izgalmas előadás.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Lopott szobrok Marosvásárhelyen: esztétikai szempontok helyett politikai alku
Rosszabbnál rosszabb szobrok jelennek meg Marosvásárhely közterein, nem az esztétikai szempont számít, hanem a politikai indokok, hogy nekünk is sikerült, nem csak nekik – mutatott rá a marosvásárhelyi helyzetre Pál Péter képzőművész, utalva arra, hogy a románok és a magyarok is mindenáron saját ideológiai szobraik felállításához ragaszkodnak. A Lopott szobrok, gazdátlan értékek című kerekasztal-beszélgetésre a vásárhely.ro portál szervezésében, a marosvásárhelyi Bolyai Klubban került sor december 17-én.
A marosvásárhelyi – sok esetben megrongálódott, esetenként elkallódott – köztéri szobrok jövője érdekében indított figyelemfelkeltő kampányt októberben a Marosvásárhelyi Kulturális Központ valamint a vásárhely.ro kulturális és közéleti portál. Orbán János művészettörténész elmondta, a nyáron a vásárhelyi szobrokról készült jegyzékben 51 objektum – ezek között három eltűnt szobor – szerepel. Nyoma veszett Kolozsvári Puskás Sándor Tavasz című, hatvanas évekbeli alkotásának, amely a Kárpátok sétányon állt, tíz év alatt hordták el, bontották le, úgy, hogy ma már semmi sem maradt belőle. Bálint Károlynak a hatvanas évek második felében született szobra, a Napozó – amely évtizedeken át várta az egykori Május 1. strand vendégeit – és holléte szintén ismeretlen. Gavril Sedran Kagyló című, korábban a Színház teret díszítő alkotása a tér felújítása után nem került vissza a helyére.
A „csak azért, mert tetszik” elv nem érvényesül
Pál Péter szerint a Kárpátokon kívül nincs annyi lovas szobor, mint az erdélyi városokban, ahol szoborállításkor szinte kizárólag ideológiai szempontok érvényesülnek. Marosvásárhelyen rosszabbnál rosszabb szobrok születnek, valóságos szoborháború folyik a magyar és a román közösség között, ha az egyik fél szeretne felállítani egy szobrot, a másik fél azonnal kéri cserébe a saját személyiségéről készült alkotás köztéri elhelyezését. Az esztétikai szempontok, hogy tetszik-e a közösségnek vagy sem, teljesen háttérbe szorulnak – mutatott rá a képzőművész, aki szerint Marosvásárhelyen a ’60-70-es években állított alkotások feleltek meg az esztétikai szempontoknak, azonban ezek vagy tönkrementek, vagy pedig nyomuk veszett. A képzőművész hozzátette, olyan műveket tart létjogosultnak, amelyek emberközeliek és mögöttük semmiféle ideológia nincs.
Fűre ülni tilos
Gagyi József egyetemi tanár a terek használatáról, a köztéri szobrok ünnepi, illetve hétköznapi használatáról beszélt, mint mondta, emlékezetes volt számára tapasztalni, hogy a főtéri Avram Iancu lovas szobor körüli teret gördeszkás fiatalok vették birtokba, akik talán azt sem tudták, kit ábrázol az alkotás, nem is érdekelte őket, kizárólag az volt a szempont, hogy a szobor előtti lejtős felületen jól csúszik a deszka. Gagyi József arra is felhívta a figyelmet, annak ellenére, hogy a város lakosságának nagy része az egyes lakónegyedekbe tömörül, manapság Vásárhelyen a szobrokat kizárólag a főtéren állítanák fel. Kelemen Attila Ármin újságíró, az Erdély Fm igazgatója azon a véleményen van, hogy Marosvásárhelyen a politikum a közteret olyan térnek tekinti, ahol az embereknek viselkedni kell, nem kínál lehetőséget a lakosságnak arra, hogy belakja azt. Nehezményezte, hogy ha Vásárhelyen leül egy lépcsőre vagy a fűbe, rászólnak a polgárőrök, míg egy nyugati nagyvárosban ezzel nevetségessé tenné magát egy rendőr.
A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet
Soós Zoltán városi tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója úgy véli, Vásárhelynek nincs szobormúltja, az egyetlen köztéri emlékmű, ami még a 19. századból maradt fenn, az a Székely vértanúk emlékműve, a többit a történelmi események megsemmisítették. – A ’90-es évek után kezdődött el a politikai szoborállítás, megjelentek itt-ott szobrok, de nem tudni, ki, milyen szándékkal rendelte ezeket. Megjelent a Mihai Viteazul-szobor felajánlásként, most pedig a Decebal-szobor, szintén adományként. Egy szabályozás kellene, ami megállítja ezt a folyamatot. Nincs semmiféle szabályozás ezen a téren, nincsen egy bírálóbizottság, amely esztétikai, esetleg urbanisztikai szempontból megkérdőjelezhetné egy szobor felállítását. A Decebal-szobor veszélyes precedens lehet, a tanácsban kisebbségben vagyunk, így le tudják nyomni a torkunkon, ha úgy hozza a helyzet – fogalmazott Soós Zoltán, aki szerint a szoborállításról szóló határozattervezetben valójában csak két rajzváltozat szerepelt a majdani szoborról, maga az alkotás talán még el sem készült.
Peti András alpolgármester, alátámasztva kollégája szavait, hozzáfűzte, a szabályozás hiánya miatt fordulhat elő, hogy Vásárhelyen a háborús bűnösnek nyilvánított Ştefan Guşă szobrának a felállítása szóba kerülhetett. Peti András szerint a jelenlegi felállásban az RMDSZ-nek nem mindig sikerül megállítani egy ilyen kezdeményezést. Bizonyos nyomásokkal is szembe kell nézni, azaz, ha jön egy civil egyesület, adományoz a városnak egy szobrot és a tanács le is szavazza a felállítását, másnap jön az összes civil szervezet, amely követeli annak felállítását, és elindítanak egy petíciót. Beszédes példa erre, amikor a román civil társadalom 25 ezer aláírást gyűjtött annak érdekében, hogy Păunescuról nevezzék el a 2-es iskolát. Ha pedig egy népes tömeg követel valamit, azok a román tanácsosok, akik egyébként nem ragaszkodnak egy adott szobor felállításához, sem merik felvállalni, hogy nemmel szavazzanak.
Menyhárt Borbála
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Állítsanak szobrot Attilának!
Bár nem ez most a legfontosabb kérdés, amivel a tanácsnak foglalkoznia kellene, de ha Decebalnak szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen, akkor állíthatnának Árpád fejedelemnek, Szent Istvánnak, vagy akár Attilának, legyen mit megtekinteniük az idelátogató külföldieknek – nyilatkozta a december 19-i sajtótájékoztatón Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Áttörésnek nevezte, hogy "bár szerényen, kicsi helyen húzzuk meg magunkat a volt Deák Ferenc, jelenlegi Győzelem tér sarkán, a volt Honvéd, jelenleg Liviu Rebreanu utca találkozásánál egy néhány négyzetméteres ingatlanban, de végre a helyi önkormányzat által kiutalt helyiségbe került az MPP".
Elmondta, hogy ebben a helyiségben működik a továbbiakban az MPP mellett működő állampolgársági iroda, amely a honosítási folyamatból kiveszi a részét, s csak a marosvásárhelyi irodában ötezer dossziét állítottak össze. Munkanapokon 9–17 óra között fogadják az ügyfeleket. Ugyanide térhetnek be segítségért azok, akik a regisztrációs folyamatban elakadnak, és segítségre van szükségük.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a szoborállítások kérdése újra meg újra felújuló vitát gerjeszt, és ha egy civil szervezet felajánl egy szobrot, a tanács összeül, és nagy örömmel elfogadja. Ezzel arra utalt, hogy valakik Decebal-szobrot szeretnének állítani. – Nem ez a járható út, Marosvásárhelyen nem ez a legfontosabb kérdés, amit ma a tanácsnak kezelnie kellene. 1992-től folyamatosan választott tisztségviselőink vannak, tanácsosaink, ennek ellenére a magyar emlékművek tekintetében – a paritásos elv hallgatólagos elfogadása mellett – az történik, hogy mi, magyarok a főtérről teljesen kiszorultunk. Bernády György városépítő polgármesternek sikerült a legjobban megközelíteni a főteret, de betörni neki sem sikerült ide. Ezzel szemben szaporodnak a román személyiségeknek állított szobrok Marosvásárhely főterén. Ha a Decebal-szoborra gondolok, akkor mi is elő tudunk állni az egy ide, egy oda alapon ötletekkel, azt mondom, miért ne állítanánk akkor Árpád fejedelemnek vagy Szent Istvánnak Marosvásárhelyen szobrot, de egy barátommal való beszélgetésen elhangzott Attila neve, és azt gondolom, nem lenne rossz, ha szobrot emelnének Attilának Marosvásárhelyen. Attilát ismeri a világ, Hollywoodban filmet forgattak róla, akkor hát legyen egy olyan szobrunk, amit az idelátogató külföldiek is megtekinthetnek – jelentette ki Bíró Zsolt.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Titkosszolgák a határon
Románia ismét bekeményít: miközben karnyújtásnyira vagyunk a schengeni határ feloldásától, az elfogadás előtt álló földtörvényben a titkosszolgálatokra bíznák a határ menti földek adásvételének felügyeletét. Szakemberekkel folytatott beszélgetésünkből kiderül: nincs új a Nap alatt, a hasonló román praktikák Trianon utánig nyúlnak vissza.
A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.
A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.
Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.
„Szent” elrománosítás
A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.
A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc, az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”
A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărișoara Nouă, Horea, Viișoara, Marna, Ianculești (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăgușeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.
Elrabolt beruházások
A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.
„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót. Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.
Élet Schengen után
„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: a határ szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.
„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Tóth Endre: a régészeti leletek nem a kontinuitást igazolják
A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett, januártól novemberig tartó, tizenöt előadást magában foglaló történelmi előadássorozat keretében a Kárpát-medencei népek demográfiai változásait mutatják majd be a jelenkori történelem-kutatás jeles magyarországi és erdélyi képviselői, a magyar honfoglalást megelőző időszaktól napjainkig.
A történelmi előadássorozat megnyitójaként csütörtökön 17 órától Tóth Endre egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást A dákó-román kontinuitás címmel a marosvásárhelyi Bernády Házban.
„A kontinuitás nem csak történelmi elmélet, hanem ideológia is. A román történetírás szerint a mai értelemben vett Erdély területén is élő dákok a Római birodalom idején »romanizálódtak«, átvették a latin nyelvet és kultúrát. A birodalom megszűnése után pedig helyben maradtak és tulajdonképpen Erdély területe a román nép kialakulásának a helye” – ismertette az előadó.
A kontinuitás gondolata a 15. században merült fel először, amikor a Mátyás király udvarában tartózkodó Antonio Bonfini itáliai utazó megfigyelte, hogy a helyi parasztok nyelve nagyban hasonlít a latinra. Ő volt az első aki arra gondolt, hogy ez talán azért van mert ezek az emberek a hajdani római megszállás alatt élő dákok romanizálódott leszármazottjai. „Ennek az elméletnek azonban ma is csak annyi az alapja, mint amit a 15. századi történetírók leírtak. A régészeti leletek azonban nem a kontinuitást igazolják” – folytatta Tóth.
A nagyon jól megszervezett, több évszázad alatt kialakuló Római birodalom igyekezett jó kapcsolatot ápolni a szomszédos népekkel. Ez azonban a dákokkal nem sikerült. Burebistának sikerült egyesíteni a dák törzseket és egy erős hadsereget verbuválni. Sok alkalommal átkeltek a Dunán és betörtek Római birodalomba. Úgyszintén Decebal idején a dákok leverték Domicianus hadseregét, ami igen nagy ellenszenvet generált irántuk Romában. A drobetai híd megépítése után aztán a római hadtest átkelt a Dunán és a dákok ellen vonult. Eusebius szerint a római-dák háborúk során a lakosság férfi része igen megfogyatkozott, és a tartomány megalapítása után a rómaiak más helyekről telepítettek ide törzseket. A Daciának nevezett provincia azonban 271-ben megszűnt, a rómaiak nem látták értelmét fenntartani. Marcus Aurelianus békés helyzetben adta fel a tartományt és vonult a Dunától délre, úgy a hadsereggel, mint a lakosság túlnyomó részével, megalapítva az új provinciát, Dacia Novát.
„Semmi jel nem mutat arra, hogy a tartomány feladása és a katonaság kivonulása után a lakosság helyben maradt volna. Sem régészetileg, sem történelmileg nem lehet bizonyítani ezt. Az őslakósok romanizálódása is más területeken 350–400 év alatt történt meg, míg Dácia területét mindössze 160 évig tartották hatalmuk alatt a rómaiak. A hajdani provincia területén talált háromezer római felirat is csak körülbelül 2,5 százalékban tartalmaz trák-dák személyneveket. A románság kialakulásának a helye tehát a Dunától délre található. Ma Romániában a kontinuitás elmélete ideológiai meggyőző erő vagy kötelező hitvallás” – zárta előadását a régész professzor.
Nemes Gyula
Székelyhon.ro,