Kézműves-foglalkozásokkal, tánc- és zeneoktatással elevenítették fel a csángó hagyományokat a hét végén Gyimesfelsőlokon. Az idén első alkalommal megrendezett Csángó Hétvégén a sajt-, orda-, zsendice-, túróspuliszka-készítésbe „kóstolhattak” bele a vendégek. Ugyanakkor a szövés, fonás, hímzés, csipkekötés, fafaragás titkait is elleshették a vendégek. Fellépett többek között a kászonújfalvi népi zenekar, a gyimesközéploki Ordasok, a gyimesfelsőloki Öregek, valamint a gyimesbükki Hagyományőrzők. A rendezvény fénypontja a hagyományos csángó lakodalom bemutatása volt. A Csángó Hétvége díszvendégei közt szerepelt Kobzos Kis Tamás és Sebő Ferenc, továbbá a szászcsávási zenekar és a Misztrál együttes. A kerekasztal-beszélgetésnek a csángó sors volt a témája: Berszán Lajos címzetes kanonok, Deáky András és Tankó Gyula tanár, valamint az érdeklődők közösen vitatták meg a kérdést. Ezt követően Sebő Ödön, az 1944 augusztusában lezajlott gyimesi csata hőse emlékére állítottak kopjafát a falu központjában. A gyimesbükki helyőrség hajdani parancsnoka A halálraítélt zászlóalj címmel írta meg visszaemlékezéseit, a könyvet fia, Sebő Ferenc szerkesztette. /Tóth Ibolya: Csángó lakodalom, ahogy a régiek tudják. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./

A moldvai és az erdélyi helyzetről tájékozódik a Budapesti Fővárosi Önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottsága. A Tirts Tamás által vezetett nyolctagú küldöttség a magyar politikai paletta majdminden pártját képviseli. Moldvába indulásuk előtt Csíksomlyón, Gergely István plébánosnál beszélgettek az együttműködés lehetőségeiről. – Elsősorban a moldvai csángómagyarok számára Rekecsinben épülő iskola helyzetéről kívánunk tájékozódni a helyszínen – mondta Tirts Tamás. Közölte: találkoznak a moldvai csángó magyar szervezetek és az általuk működtetett oktatási program vezetőivel, felkeresve több csángó falut. Előzőleg Gyimesfelsőlokon az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban felkeresték Berszán Lajos igazgatót, majd Gyimesbükkön Deáky András vendégszeretetét élvezték. Erdélyi körútjuk során felkeresték a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) marosvásárhelyi karait is, megállapítva, hogy a magyar állami segítséggel létrehozott és működtetett intézmény beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A két héttel ezelőtti udvarhelyszéki árvíz következményeit is felmérték a küldöttség tagjai, ugyanakkor budapesti cégek által felajánlott segélyeket juttattak a térségbe. /Sarány István: Budapesti képviselők látogatása. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./

Háromszor öntött ki idén a Tatros Gyimesbükkön. Az ezeréves határ közelében július 12-én, illetve augusztus 12-én és 20-án egy méternél is magasabb volt a víz az udvarokon. Az áradások során 120 család szenvedett jelentős károkat, nagyon sok lakásban bokáig ért az iszap, tönkrementek a veteményesek, a krumpliföldek, hidak, kutak és pincék. Segély egyedül Magyarországról érkezett. Ezek elosztását az adományozók Deáky András tanárra bízták. Deáky ’90 után oroszlánrészt vállalt a magyar iskola újraindításában, a magyar szervezetek megalakulásában, jelenleg pedig nemzetközileg is elismert turisztikai vállalkozást vezet, történelemleckéket tart az idelátogatóknak. Magyar gazdák a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közreműködésével 130 zsák búzát küldtek Gyimesbükknek. A Tápiógyörgy önkormányzata, a helyi egyházközösség és a helyi szervezetek több mint 1 millió forint értékű adományt nyújtottak Gyimesbükknek. A minden árvízkárosult családnak eljuttatott csomagokban voltak tartós élelmiszerek, illetve mosó-, fertőtlenítő- és tisztítószerek. A többségében magyarok lakta erdélyi település árvízkárosultjait nem látogatták meg az RMDSZ képviselői. /Dobos László: Magyarországi segélyek Gyimesbükknek. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 24./

Az eset sokat elárul a román toleranciáról. Gyimesbükkön immár második alkalommal vágták ki és tüntették el ismeretlen tettesek a kétnyelvű helységnévtáblákat. Tették mindezt akkor, amikor – a „reálpolitikusok” szerint – történelmi jelentőségű román–magyar kormányülés zajlott Bukarestben, amelyről azóta tudjuk, hogy az ott aláírt megállapodások nagy része teljesen lényegtelen a romániai magyarság szempontjából. A román diplomácia ismét diadalmaskodott! – írta Deáky András. /Deáky András: Idegenként szülőföldünkön. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 1./

Tizenharmadik alkalommal osztották ki a Julianus Alapítvány díjait december 10-én Csíkszeredában. A kisebbségi sorsban élő magyarság védelmében, nemzeti önazonosságunk megőrzésének szolgálatában tett mun­­kásságáért idén Nemeskürty István budapesti irodalomtörténészt, Lés­tyán Ferenc nyugalmazott gyula­fehérvári vikáriust, Makovecz Imre magyarországi építészt, Kasza József vajdasági politikust, Mézes Rudolf felvidéki írót és Perka Mihály csángóföldi történelemtanárt tüntették ki. /(sz.): Julianus-díjak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./ Beder Tibor, a Julianus Alapítvány elnöke a számok tükrében ismertette a Julianus-díjak eddigi, 13 éves történetét. 1993 óta 74 cselekvő magyart tüntetett ki az alapítvány, közülük 57-en a történelmi Magyarország területén élnek és dolgoznak: 36-an Erdélyben, 15-en Magyarországon, 4-en Felvidéken, 1-1 kitüntetett pedig Kárpátalján és Délvidéken. 17 kitüntetett szétszórtan él a világban. Perka Mihály szabófalvi történelemtanár és néprajzkutató laudációját Deáky András mondta el. A díjátadás után egy perc néma felállással adóztak a résztvevők a tavalyi díjkiosztás óta elhunyt két kitüntetett, Atzél Endre és Jan Mulder emlékének. A díjkiosztó ünnepséget a Szentegyházi Gyermekfilharmónia nagysikerű előadása zárta. /Takács Éva: Kiosztották az idei Julianus-díjakat. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 12./

Gyimesbükkön a katolikus templom felszentelésének harmincéves évfordulóján ezrek vettek részt a Tamás József segédpüspök celebrálta ünnepi szentmisén. Azokban az időkben épült, amikor országszerte tilos volt Istennek hajlékot emelni, Dani Gergely plébános viszont, dacolva a hatóságok fenyegetéseivel, hozzálátott a templomépítéshez. A magyar oktatást tiltó rendszer nyomásával dacolva, Dani Gergely a templomban tanította titokban írni-olvasni a gyimesbükki gyermekeket. A diktatúra embereitől meggyötört plébánost 63 éves korában, a már felépült templomban, szentmise közben érte a halál, Gyimesbükkön ma iskola viseli nevét. /Harminc éve szentelték fel a templomot. A mártír papra is emlékeztek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 16./ Dani Gergely nevét vette fel a helyi iskola. Az iskola ajándékot kapott: a Pallas–Akadémia Könyvkiadó mintegy 115 kötettel ajándékozta meg az intézményt. Deáky András panziójánál Sebő Ödön főhadnagy tiszteletére állítottak kopjafát. A Gyimesi-szoros ezeréves határvonalánál 1944. szeptember 23-án Sebő Ödön vitézi helytállását hirdető kopjafaavató ünnepségen elsőként Pitti Katalin operaénekesnő szólalt fel: elénekelte az Ave Máriát, valamint József Attila találó verssoraival nyitotta meg az ünnepi beszédének sorát. Ezt követően Tamás József segédpüspök megáldotta a kopjafát és a jelenlevők megkoszorúzták az emlékművet. /Antal Ildikó: Gyimesbükk. Orgona- és kopjafaáldás. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./

Deáky András gyimesbükki csángó tanár, panziós a gyimesbükki vasúti őrház felújításához és vasúti múzeummá alakításához várnának anyagi segítséget. A román vasút eladta egy román embernek, tőle vette meg Deáky András és a gyimesbükki önkormányzatnak adományozta. A tervek már elkészültek és a jövő évi csíksomlyói búcsú idejére már szeretnék a felújítást befejezni. Ehhez támogatásra van még szükség. Deáky András kiemelte: „Ez a kis vasúti őrház számunkra, magyarok számára, sokkal többet jelent, mint egy bakterház. Itt volt az ezeréves határ és mellette van a Rákóczi-vár. Az épület nagyon rossz állapotban van, teteje beszakadt, az ablakok, ajtók tokostól kitépve. Az épületet megvásároltam, de nem a magam számára, hanem valamennyi magyar számára, majd újrafödtem és a gyimesbükki önkormányzatnak adományoztam. Csíkszeredában nyitottam egy számlát, ahova várjuk az adományokat az őrház megmentése érdekében. ” /A gyimesbükki vasúti őrház megmentése. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./

A gyimesbükki Deáky András nyugalmazott tanár szigetépítő – olyan sziget, ahol az elcsángált csángók megint találkozhatnak. A több kötetre való vendégkönyv tizennyolc év gyimesbükki történéseinek dokumentációja lehet. Deáky szigetén nem csupán a saját telkén létesített panziója értendő, hanem szellemi sziget is. A panzió mellett van az a monumentális szoboregyüttes, melynek készítője, a bákói csángó képzőművész Szent István királyt abban a pózban ábrázolja, amint felajánlja koronáját a Szűzanyának. A gyimesbükki vám még a magyar vasúti társaság által 1870-ben építtetett legkeletibb őrház, melyet most restaurálnak. Megújultan, falai között Bilibók Ágoston vasúttörténeti gyűjteményével fogadhatja az anyaországból érkezőket, az avató ünnepségre talán Sólyom László köztársasági elnök is megérkezik. Deáky nem nézhette a régi román–magyar határon levő őrház pusztulását. Megvásárolta és gyűjtést kezdeményezett a restaurálására. /Kristó Tibor: Deáky András szigete. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 13./

A csíksomlyói búcsút követő napon csoda történt a Gyimes völgyében: Gyimesbükkön nagy dugó keletkezett, hogy órákra leállt az országúti forgalom. A gyimesbükki pályaudvar épülete elé a sokaság hosszas várakozása után begördült a Magyar Államvasutak ipartörténeti értékű magyar királyi koronás mozdonya. A Gyimes völgyében titokban azelőtt is évenként ezrek és ezrek fordultak meg, hogy a történelmi Magyarország határán levő épületet. 1920 után az őrházat a román állam használta, 1940-től ismét a MÁV tulajdonába és a Magyar Honvédség felügyelete alá került. Aztán következett az újabb Trianon, a párizsi béke. Deáky András, az építő ember, a gyimesi és moldvai csángók világi apostola, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke nem nézhette tétlenül, hogy a vasúti őrház a Rákóczi-vár lábánál véglegesen romba dől. Deáky András az épületet megvásárolta, tetőzetét kijavította. Deáky segítséget kért a felújításhoz és az épület vasúttörténeti múzeummá alakításához. A gyimesbükkiek beszerezték a szükséges engedélyeket, jelentős támogatást kaptak Tánczos Barna és Korodi Attila államtitkároktól. /Sylvester Lajos: A Gyimes-völgyi csoda. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 13./

A magyar történelem fontos évszámaival és jelképeivel díszített, közös tőről fakadó kopjafákból álló alkotás a gyimesbükki Rákóczi vár szomszédságában kapott helyet. Az Összmagyarság Történelmi Emlékhelye tisztelgés a szétszakítottan élő Kárpát-medencei magyarság közös múltja előtt. Az emlékművet és nemzeti összefogásra bíztató üzenetét méltatta Wittner Mária 56-os szabadságharcos és az alkotó, Füredi Gábor képzőművész. - Nem valaki ellen akartuk ezt állítani, hanem történelmünkre emlékezve, vállalva önmagunkat, vállalva múltunkat, közös történelmünket és valakik ez ellen próbáltak tiltakozni – hangsúlyozta Deáky András gyimesbükki tanár. Az ünnepség résztvevői az avatással Szent István király és a magyarság ezer éves története előtt tisztelegtek. /Gyimesbükk: Szent István király és a magyarság előtt tisztelegtek. = Duna Tv, erdely.ma, aug. 9./ A Magyarországot, illetve a trianoni békediktátum által elszakított területeket: Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Kárpátalját egyaránt megjelenítő, öt kopjafából álló impozáns képzőművészeti alkotás Füredi Gábor fafaragó alkotása. A központi ágból kinyúló kopjafák az elszakított nemzettesteket jelképezik, az évszámok alapján pedig végigkövethetők a magyar nemzet főbb történelmi eseményei. Az emlékművet a Deáky Panziónál avatják fel augusztus 9-én. „Önmagunk vállalásáról van szó, múltunkkal, történelmünkkel együtt” – mondta az avató kapcsán a Csíki Hírlapnak Deáky András. Az emlékmű feltűnő rendőrségi erődemonstráció övezi, ugyanis a hatóságoknak olyan értesüléseik vannak, hogy tüntetés készül Erdélynek Magyarországhoz való csatolásáért. „Mindez természetesen légből kapott, komolytalan, talán rosszindulatú rémhír, amelyet ismeretlen »jóakaró« terjeszthet" – nyilatkozta Deáky András. /Csíki Hírlap, Erdely. ma, aug. 9./

Zarándokhely az ezeréves határ. Augusztus 9-én felszentelték Gyimesbükkön az összmagyarság történelmi emlékhelyét, Füredi Gábor békéscsabai képzőművész alkotását. – Senki ellen, magunkért, magyarságtudatunk ápolásáért hoztuk fedél alá, szenteltük fel ezt az emlékhelyet – magyarázza Deáky András nyugalmazott tanár. A panzió udvarán fedél alatt öt testes kopjafa látható, melyekre felvésett évszámok és szimbólumok emlékeztetnek a magyarság történelmének fontosabb eseményeire. Az alkotás anyagi támogatója a békéscsabai Szent György Lovagrend, kivitelezője pedig annak priorja, Füredi Gábor képzőművész. Pünkösdkor az ezeréves határnál ünnepélyes keretek között felavatták a felújított vámházat, melyben végre a vasúttörténeti múzeum tárgyi emlékei is méltó helyiségre találtak, s ezt megelőzően pedig a nagy királyt ábrázoló szoboregyüttest szentelték fel, immár mementóként történelmi emlékhelyet is létesítettek az egykori román–magyar vámhatár szomszédságában. A gyimesbükki felújított vámházat mind többen keresik fel határon inneni és túlról érkezett vendégek. Szomszédságában pedig, a Deáky Panzió nyújtotta programok keretében szerezhetnek ismereteket az itt élő csángómagyarság életviteléről. /Kristó Tibor: Emlékhelyet avattak Gyimesbükkön. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 14./

A csíkszeredai református templomban ökumenikus istentisztelet keretében február 1-jén, vasárnap adták át a Németh Géza-emlékdíjakat. A Németh Géza Egyesület minden évben kitüntet egy pedagógust és az általa javasolt tanítványt, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárult a magyar kultúra ápolásához, megmaradásához. Az egyesület ebben az évben Nyisztor Ilona csángó óvónő-énekesnőnek ítélte a díjat, illetve az általa javasolt tanítvány, a pusztinai Tamás Júlia Roxána, hetedik osztályos tanuló kaphatta meg azt. Roxána több népdalvetélkedő díjazottja, legutóbb az V. Szeret menti népdalvetélkedő első helyezettje. Nyisztor Ilonáról a gyimesbükki Deáky András, nyugalmazott történelemtanár mondott laudációt. Nyisztor Ilona a Románia területén élő moldvai csángómagyarok egyik legismertebb énekese. A csángómagyar kultúra őrzőjeként, a csángó zenei kultúra követeként tartják számon. Nyisztor Ilona tánccsoportokat, énekkarokat szervez és vezet, népdalokat gyűjt, hangversenyeket ad Erdélyország-szerte és külföldön egyaránt. Eddig öt önálló lemeze jelent meg, rendszeres vendége a nagy magyarországi fesztiváloknak. /Deáky András: Némert Géza-emlékdíjjal tüntették ki Nyisztor Ilonát és tanítványát. = Erdely. ma, febr. 2./

Tőkés László püspök, a Magyar Összefogás listájának vezetője vendégével, Gál Kinga, Erdélyből elszármazott fideszes EP-képviselővel, képviselőjelölttel, Szilágyi Zsolt EMNT-alelnök, képviselőjelölt társaságában május 29-én a Gyimesekbe látogatott. Első állomásukon, Gyimesbükkön Deáky András fogadta őket. Szilágyi Zsolt Gál Kingát külön üdvözölve elmondta, hogy nagy elkötelezettséggel és szakértelemmel vitte az erdélyi magyarok képviseletét, Tőkés Lászlóval szövetségben együtt mutatják be a magyar ügyet az Európai Parlamentben. Gál Kinga elmondta: „Azért vagyunk itt, hogy a szövetséget erősítsük. ” /Tőkés László és Gál Kinga a Gyimesekben. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30./

Nehéz fizetett munkát találni a Gyimesekben, legtöbben az otthoni gazdaságban vagy napszámosként dolgoznak, még mindig a fakitermelés ad kenyeret a legtöbb embernek. „A háztartások itt még önellátóak, minden udvaron tartanak tehenet, disznót, tyúkot, s a falusiak burgonyát termelnek. Mivel hétszáz–ezer méterrel a tengerszint felett fekszik a vidék, a kukorica, paradicsom, paprika, szőlő nem terem meg” – mondta el Deáky András gyimesbükki tanár, panziótulajdonos. A falubéliek vasárnaponként lejárnak az öt kilométerre fekvő piacra, főképp fát és húst tudnak felkínálni a zöldségfélék fejében. „Dolgozni kell a csángóvidék felemelésén, hisz a turisták még mindig igen szép számban érkeznek Felvidékről, Budapestről, de még a tengerentúlról is” – vélekedett Deáky. Böjte Csaba Gyimesbükkön is – például Tusnádfürdő és Déva mellett – felépített egy árvaházat, amelynek lakóitól várják a település elöregedő lakosságának utánpótlását. A Gyimesek gazdasági felzárkóztatása és a munkahelyteremtés érdekében a Corvinus Zrt. pályázati formában biztosít pénzügyi keretet. /Nagy Vajda Zsuzsa: Ötven bani hátralék. Kevés a munka a Gyimesekben, legtöbben a háztájon dolgoznak. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 21./

Sok még a felújításra váró magyar emlék az ezeréves határon
Sok még a felújításra váró magyar emlék a Kelet-Erdély szélén húzódó egykori ezeréves határon, ezért a csíksomlyói pünkösdi zarándokoknak jövő évre is tartogatnak meglepetéseket a gyimesbükki programsorozat szervezői – nyilatkozott hétfőn az MTI-nek Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató.
Deáky
 volt az egyik szervezője a gyimesbükki programoknak, amelyeken részt vettek többek között a Székely gyors és Csíksomlyó expressz nevű vonatok által hozott magyarországi turisták. A két szerelvényen utazó mintegy 1800 személy jelen volt szombaton a csíksomlyói pünkösdi búcsún, majd vasárnap meglátogatták az egykori ezeréves határt, amely Gyimesbükknél húzódik.
A két vonat hétfő reggel indult vissza Magyarországra. A Budapest felé tartó Csíksomlyó expressz megállt egyebek közt Sepsiszentgyörgyön, ahol a helyi önkormányzati vezetők mellett körülbelül négyezer háromszéki várta a magyarországi zarándokokat. A nyugalmazott iskolaigazgató elmondta, hogy elérte célját az idei gyimesbükki rendezvénysorozat, hiszen sikerült igazi ünneppel meglepni a helyi gyimesi magyar közösséget, amely “együtt lehetett Erdély más területeiről érkező, valamint magyarországi nemzettestvéreivel”.
Jelenleg közigazgatásilag a moldvai Bákó megyéhez tartozó Gyimesbükkön két évvel ezelőtt újították fel helyi és magyarországi magánszemélyek, szervezetek segítségével a Magyar Királyi Államvasutak egykori legkeletibb vasúti őrházát, tavaly a gyimesbükki kápolnát hozták rendbe, az idén pedig leleplezték azt a katonai emlékművet, amely a két világháborúban elesett magyar katonáknak, valamint az 1848-as, az 1956-os és az 1989-es forradalmak gyimesbükki áldozatainak az emlékét őrzi.
Rámutatott: rendellenességek nélkül zajlott a rendezvénysorozat, amelynek során Gyimesbükkön a szervezők becslése szerint mintegy 60 ezer vendég fordult meg, vagyis kétszer többen, mint a tavaly. Hangsúlyozta, hogy míg a korábbi években a román hatóságok ellenségesen, bizalmatlanul viszonyultak a pünkösdi rendezvényekhez, az idén részükről nem tapasztaltak hasonlót. „Sőt, a rendőrök készségesen és eredményesen végezték feladatukat, hiszen a forgalom irányításával nagymértékben ők maguk is hozzájárultak a sikerhez, zavartalan közlekedést biztosítva a körülményekhez képest” – mondta Deáky András.
erdon.ro

Elkezdődött Trianon sebeinek gyógyítása
Kárpát-medence-szerte megemlékezéseket, emlékműavatásokat szerveztek a hétvégén a trianoni békediktátum aláírásának kilencvenedik évfordulóján. A rendezvényeket első ízben szervezték meg hivatalosan is a nemzet egységének jegyében, azt követően, hogy a magyar Országgyűlés az elmúlt héten a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánította a szerződés aláírásának napját, június 4-ét.
Erdély-szerte megemlékeztek a hétvégén a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulójáról. Tegnap mintegy ezer, Nagyváradról, Kolozsvárról és a Székelyföld különböző szegletéből érkezett személy válaszolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívására, és „zarándokolt” el Gyimesbükkbe. Az eseményen Tőkés László EP-képviselőn kívül jelen volt Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete is.
„A lelki határokat nem lehet felülírni”
A megemlékezés a katolikus templomban kezdődött, ahol Salamon József helyi plébános prédikációját hallgathatták végig a hívek és meghívottak. Az ünnepi szentmisét követően a résztvevők jelentős része a csíkszeredai huszárok vezetésével átvonult a tavaly felújított Kontumáci-kápolnához. Itt Deáky András nyugalmazott pedagógus, a határ „őrzője” ismertette a hely jellegzetességeit, beleértve a Rákóczi György építtette vár romjait, az egykori utolsó magyar vasúti őrházat, valamint a Mária Terézia támogatásával felépült kápolnát.
Füzes Oszkár felszólalásában a csíksomlyói búcsú példájából kiindulva, amikor „piros-fehér-zöld takaró borította dombokat”, rámutatott: az országhatárokat bármikor felülírhatja a nemzetközi jog, pontosabban a nemzetközi jogtalanság. A lelki határokat azonban az ellenfél nem tudja megváltoztatni, a nemzet határai ott húzódnak, ahol mi azokat meghúzzuk, mutatott rá. „Minden magyar gyereknek, anyának, férfinak és szónak megvan a maga helye ezeken a határokon belül, és én csak megköszönni tudom, hogy ez így van” – hangsúlyozta a nagykövet.
Tőkés László elsősorban lelkészként, egykori püspökként szólt a hallgatósághoz, hangsúlyozva: elérkezett az idő a trianoni korszak lezárására. Nincs már helye az önsajnálatnak, annak, hogy mindig másban keressük a kudarcok okát – figyelmeztette hallgatóságát az EP-képviselő. „Egy gyógyuló Magyarországból, gyógyító anyaország lesz lassanként” – mutatott rá Tőkés László, aki szerint ennek tudatában ideje felszámolnunk belső Trianonunkat.
A beszédeket a zágoni Mikes Kelemen vegyes kórus és a csíkszeredai Árvácska együttes előadásai tették színesebbé, a megemlékezés szeretetünnepséggel zárult.
Trianon-emlékművet avattak Farkaslakán
A trianoni szerződés aláírására emlékeztek tegnap a Székelyudvarhely melletti Farkaslakán is, ahol felavatták Erdély első Trianon-emlékművét. A Millenniumi emlékparkban tartott eseményen Albert Mátyás polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, majd leleplezték az Apostoli kettős kereszt nevű emlékművet. A Magyar Polgári Párt (MPP), a farkaslaki önkormányzat, valamint a Tamási Áron Kulturális Egyesület által szervezett ünnepségen jelen volt Kövér László fideszes országgyűlési képviselő is, aki beszédében a Trianon óta eltelt 90 év történéseit idézte fel.
„90 évvel ezelőtt a harangszó a darabokra tépett Magyarországon szólalt meg, ideje szembenézni a trianoni örökséggel, ideje észrevenni, hogy senki nem emel fel, és senki nem véd meg minket, ha mi nem becsüljük meg önmagunkat” – fejtette ki Kövér László, aki szerint a történelem nemcsak rombol, hanem időnként esélyt ad, így új reményekkel léphetünk tovább.
„Az emlékmű nemcsak a múlt, hanem a jövőbeli felemelkedés szimbóluma is” –mutatott rá az öt méter magas emlékmű avatóján Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kérdéssel fordult a hallgatósághoz: van-e küldetése annak az embernek, aki június 4-én, a magyar nemzet gyásznapján született.
„Az ember elvi és erkölcsi küldetését nem a születés dátuma határozza meg, azonban tennünk kell érte, hogy a mostani magyarországi változások mindenkinek új esélyt adjanak” – adta meg a választ a politikus. Az emlékművet – amely nemzeti összetartozásunkat szimbolizálja – a különböző egyházak képviselői áldották meg, a több mint kétórás rendezvényt a farkaslaki iskolások szereplése tette színesebbé, a rendezvény a magyar és székely himnusz eléneklésével zárult.
Nagy Demeter István, Dénes Emese
Pályázat Trianonról Szatmárnémetiben
A trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulója alkalmából az RMDSZ szatmárnémeti szervezete pályázatot hirdet a helyi iskolák diákjai számára Egy a nemzet címmel – jelentette be Kereskényi Gábor elnök. A fiatalabb generáció körében nincs kibeszélve, feldolgozva a téma, mert sok helyen még mindig tabunak számít, mutatott rá. Kereskényi szerint sokszor a nyugati vendégek sincsenek tisztában azzal, hogy nem homogén a lakosság összetétele, hanem itt 40 százalékos magyar közösség él.
Tíz évvel ezelőtt az RMDSZ egy könyvet jelentetett meg. 2010-ben már nem a múlttal szeretnének foglalkozni, hanem előretekinteni, ezért írnak ki pályázatot diákok számára. Két kategóriában lehet nevezni, az elsőben 1-12. osztályos tanulók számára hirdetnek rajz- és plakátversenyt, a másodikban az 5–12-esek esszéit fogadják. A verseny fődíja kategóriaként 300 lej, a második és harmadik helyezett 200, illetve 100 lejt vihet haza. A pályázat leadási határideje június 18., a beérkezett anyagokból novemberben kiállítást szerveznek, illetve egy kiadványt is megjelentetnek.
Gozner Gertrud
Krónika (Kolozsvár)

Trianoni Emlékév
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2010-et Trianoni Emlékévnek nyilvánította.
Célként azt tűzték ki, hogy nemzetünk szétszakításának 90. évfordulóján – végre – vessünk véget az önmagában meddő önsajnálatnak, és az elkövetkezendőkben – Trianongyógyításaképpen – a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesülésének programadó eszménye hassa át cselekedeteinket.
A Nemzeti Összetartozás Napja
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke a fenti gondolat jegyében 2010 június 4-én részt vett a Magyar Országgyűlés emlékülésén. A Trianon-emlékülés délután fél ötkor, a szerződés kilencven évvel ezelőtti aláírásának pontos időpontjában, a nemzeti zászló és a történelmi zászlók bevonulásával, harangzúgással, majd a Himnusszal vette kezdetét. Az ünnepségen részt vettek a diplomáciai testületek, a határon túli magyarok és a történelmi egyházak képviselői, Mádl Ferenc korábbi államfő és felesége, Antall József néhai miniszterelnök özvegye, Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Boross Péter és Medgyessy Péter korábbi kormányfők. Szili Katalin a szocialista frakció részéről egymagában vett részt az emlékülésén.
Sólyom László köztársasági elnök az emlékülésen úgy fogalmazott: ha Magyarország empátiával viseltet partnerei iránt, nyugodtan nézhetünk szemükbe, ragaszkodhatunk jogainkhoz, de a szomszéd népek magyarokkal kapcsolatos értékrendjének megváltozása nélkül nincs végleges megoldás. Az államfő szerint nélkülözhetetlen az anyaország segítsége a kisebbségi nemzetrészek számára, Magyarországnak is használnia kell a nemzetközi jog minden eszközét kisebbségeink védelmében. Az államfő hangsúlyozta: a nemzetpolitika csak akkor lehet hatékony, ha szakpolitikává válik. A köztársasági elnök kitért arra, hogy az emléknap akkor tölti be feladatát, ha valóban új korszakot nyit a nemzet egészéről való gondolkodásnak és cselekvésnek, és pozitív fordulatnak tartja, hogy a nemzeti összetartozásról szóló törvény nem a történelmi magyar államról szól, hanem a nemzet egységére helyezi a hangsúlyt.
Méltóképpen kell emlékezni a kilencven évvel ezelőtt történtekre és erőt kell meríteni a nemzet példamutató akaraterejéből – mondta Schmitt Pál, az Országgyűlés elnöke a Trianon-emlékülésen a parlamentben. Schmitt ünnepi beszédében kiemelte: nem revíziót, hanem békét és gyümölcsöt hozó együttműködést kínálunk szomszédainknak és Európának.
Az ünnepségen felolvasták a június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánító a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, amelyet a parlament hétfőn fogadott el.
Tőkés László EP-képviselő az emlékülés után a fővárosi Március 15. téren mondott ünnepi beszédet. Itt több száz ember részvételével tartott megemlékezést a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) a trianoni szerződés aláírása 90. évfordulójának napján. Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke külön köszöntve a 90 évvel ezelőtt elcsatolt részekről érkezett több tucatnyi, népviseletbe öltözött magyart, beszédében úgy fogalmazott: Trianonra emlékezni nemzeti ügy, mert ez a történelmi tény mindenki szívébe markol, de amíg Európa nem dolgozza fel ezt a gyalázatos eseményt, addig nem teremtődhet meg a kontinensi béke sem.
Erdélyi képviselőnk üdvözölte, hogy a kommunizmus évtizedei után végre nyíltan lehet megemlékezni az akkori eseményekről. A református püspök ugyanakkor nehezményezte, hogy míg a holokauszt tagadását lehet büntetni hazánkban, addig Trianon, valamint a békediktátum következményeinek tagadását nem. Tőkés László szerint erre szükség van, a nemzettagadás miatti eljárást pedig azokkal a parlamenti képviselőkkel, akik nemmel szavaztak a kettős állampolgárság megadásáról szóló törvényre. Véget ért a Kun Béla-, Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-korszak, az elhallgatás, a hazaárulás korszaka – jelentette ki az EMNT elnöke. „Szembe kell néznünk a 20. század két csapásával, Trianonnal és a kommunizmussal, de ez nem elég, szakítani kell ezek átkos örökségével is. Be kell fejezni a 20. századot, új történelmet kell írnunk, ez a mai nap üzenete.” Tőkés szerint már nem lehetünk revizionisták, de a területért kollektív és egyéni jogokat, ezzel együtt pedig autonómiát követelünk. A református püspök figyelmeztetett: a felszín alatt tovább folyik a határon túli magyarság pusztulása.
A Nemzeti Összetartozás Napján Budakalászon felavatták a Kárpátok őre trianoni emlékművet. Az esemény díszvendégei Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselő, Tőkés László EP-képviselő, valamint Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a Nemzeti Fórum elnöke voltak. A Kárpátok őrét Budakalász város önkormányzata állította, a polgárok adakozásából a békediktátum 90. évfordulóján. A szobor a magyar népfelkelőt formázza, aki ezer éven át védte Magyarországot. Az eredeti alkotást Kolozsváron állították 1915-ben, ezt a bevonuló románok 1918-ban elpusztították. A most felavatott emlékművet Szcuka Attila tervei alapján Horváth-Béres János faszobrász készítette, a követ a budakalászi mészkőbánya ajándékozta.
Az estet a Theatrum Hungaricum művészei és a Kamp János Kapelle fúvószenekar lélekemelő műsorszámai színesítették. Tőkés László a budakalásziaknak Erdély és Partium üdvözletét tolmácsolta. A püspök kolozsvári születésűként megidézte az elszakított nemzetrészek szenvedéseit, ugyanakkor hangsúlyozta: véget kell végre vetni a „fájdalom és önsajnálat-retorikának”, a Nemzeti Összetartozás Napja Trianon gyógyítását jelenti. Ezzel együtt az elszakított területeken élő magyarságra fokozottan oda kell figyelni, hiszen – a látszat ellenére – a huszonnegyedik órában vagyunk, az elszórványosodás és az asszimiláció reális veszélyek – fogalmazott. Az elszakított nemzetrészek is szeretnének tevőleges módon hozzájárulni az Orbán Viktor miniszterelnök által meghirdetett nemzeti együttműködés rendszerének éltetéséhez, mondotta az EMNT elnöke. Az erős Anyaország és az elszakított nemzetrészek különböző formájú autonómiáinak rendszere az egyesülő Európában a 20. század trianoni és kommunista örökségének lezárását, és a 21. századi egységes magyar nemzet újjászületését eredményezi – zárta beszédét az erdélyi képviselő.
Nemzeti Zarándoklat
Június 5-én, szombaton Tőkés László a hagyományos Trianoni zarándoklaton vett részt Zebegényben. A trianoni gyász 90. évfordulójára a Trianon Társaság által szervezett nemzeti zarándoklaton tiszteletüket tették: Dr. Beer Miklós római katolikus püspök, Csuka Tamás református püspök, Lakner Pál evangélikus püspök, Balázsi László unitárius püspökhelyettes, Kapás László és Forgách Alajos római katolikus kanonokok, Szeverényi János és Smidelius Zoltán evangélikus lelkészek, a Templomos Lovagok, a Szent György Lovagrend, a Szent Korona Társaság, a Horthy Miklós Társaság, a Vitézi Rendek, a Történelmi Családok, a Magyar Tengerészek Egyesülete, a Magyar Fiatalok Határok Nélkül Alapítvány, a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesület, a 832. Havas Boldogasszony Cserkészcsapat, az elszakított országrészek képviselői, valamint az emigráció képviselői.
A zarándoklat résztvevőit Pálmai Béla, a Nemzeti Emlékezés Harangja Alapítvány elnöke köszöntötte, az egyházi köszöntőt Kapás László, Zebegény plébánosa mondotta, a házigazdák részéről Sinkó Vilmosné, Zebegény polgármestere üdvözölte a résztvevőket, majd az elszakított nemzetrészek képviselői tolmácsolták az összetartozás üzenetét. Erdély és Partium életérzését és élni akarását Pálffy József lelkipásztor, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója fejtette ki – Kós Károly Kiáltó szó című röpiratát megidézve – a szépen kimunkált beszédében.
Tőkés László az ökumenikus istentisztelet után elmondott rövid beszédének elején az árvízkárosultak, illetve a most is gátakon lévők iránti szolidaritásra és együttérzésre kérte a jelenlévőket. A püspök kijelentette: az önsajnálat, a hibakeresés és az önviktimizálás ideje lejárt. „Fogjuk meg az eke szarvát”, fogalmazott képletesen a képviselő, a beszédek ideje lejárt. Trianon gyógyítása az igazság kimondásából is ered. Ezért vigyáznunk kell arra is, jelezte Tőkés László, hogy az „Erdély-romantika” ne fedje el valós problémáinkat. Nézzünk szembe őszintén múltunkkal, ugyanakkor vessünk véget a sérelmi politizálásnak.
Itt az ideje a gyógyulásnak
Trianon gyógyítása címmel szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megemlékezést Gyimesbükkön vasárnap, június 6-án. Jobb helyszínt keresve sem találhattak volna a szervezők, hiszen a többségében ma is magyarok lakta Gyimesbükk mindkét világégés alatt heves honvédő harcok tanúja volt, s mai napig kettősen szenvedi meg Trianon átkát: nemcsak az anyaországtól csatolták el, de az 1968-as megyésítéskor a zömében románok lakta Bákó megyéhez kapcsolták az addig Csík vármegyéhez tartozó települést.
Az EMNT központi rendezvénye szentmisével kezdődött, melyet Salamon József helyi plébános celebrált. A szentmise után a résztvevők az Ezeréves Határhoz, a kontumáci kápolnához vonultak. Itt, ahol a XVIII. századi kápolna mellett egy, Bethlen Gábor által a 17. században építtetett erődítmény romjai állnak, emlékparkot alakítottak ki, s az itt emelt színpadon Szilágyi Zsolt sepsiszentgyörgyi énekes hangja köszöntötte a résztvevőket, akiket a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület huszárai vezettek fel a helyszínre.
A huszárok sorfala előtt Deáky András, az „ezeréves határ őre” szólalt fel, aki több mint harminc esztendeje végez közösségépítő munkát Gyimesbükkön, és jórészt neki köszönhető, hogy az ezeréves határ tárgyi emlékei megmaradtak, és Gyimesbükk a turisták egyik kedvenc úticélja lett. Rövid köszöntő beszédében Deáky hangsúlyozta: „Jöhet ide bárki, ez mindig a mi földünk marad…” A zágoni Mikes Kelemen Vegyeskar „Magyar igazság” című összeállításának meghallgatása után Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete lépett a mikrofonhoz s az anyaország nevében arra kérte az itt lakókat, hogy „tartsanak ki sokáig, mindörökké.”
Tőkés László európai parlamenti képviselő új megközelítésben beszélt a trianoni traumáról. Itt az ideje a gyógyulásnak, véget kell vetni annak, hogy másokban keressük a szenvedés, a kudarcok okát – mondta az EMNT elnöke. „Fordulat állott be a trianoni szemléletünkben, a poszt-trianoni szindróma véget ért. Érjen véget a 20. századdal egyetemben Trianon és minden következménye, és kezdődjön egy új korszak. Ez a megbékélés korszaka, ahol nem a határok revíziója a járható út, hanem a nemzeti összefogás” – fogalmazott Tőkés László, aki az anyaországi politikai változásokról, annak erdélyi kihatásairól is szólt, hangsúlyozva: „A rendszerváltozás új fejezete kezdődött el, beérett ’89 decemberének gyümölcse”. Tőkés László figyelmeztette a jelenlevőket: „csak akkor vagyunk kisebbségben, ha kicsinynek érezzük magunkat”, és intő példaként említette Makfalva esetét, ahol a színmagyar falu magyar polgármestere levetette a székely zászlót a szintén magyar alpolgármesterrel…
Az EMNT elnöke kitért Gyimesbükk helyzetére is, nagy tapsot aratott kijelentése: a kormányon levő RMDSZ-nek „ezzel kell kezdenie, Gyimesbükköt visszahozni oda, ahova tartozik.”
Beszéde végén Tőkés László a magyarországi árvízkárosultak megsegítésére is kérte az embereket. A rendezvény a régi székely himnusz eléneklésével zárult.
erdon.ro

„Történelmi jelentőséggel bír az EMKE a magyarság életében”
Újraalapításának 20. évfordulóját ünnepelte az egyesület
Társszervezeteit, a 120 évvel ezelőtt alapított Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a 90 esztendeje létrehozott Romániai Magyar Dalosszövetséget is köszöntötte idei közgyűlésén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban szombaton tartott rendezvényen egyúttal az EMKE 1991-es újraalakításáról is megemlékeztek. Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke a román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájáról, Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője pedig a NEFMI Kárpát-medencei közművelődésre vonatkozó elképzeléseiről tartott előadást. A közgyűlést követően, a délutáni órákban adták át az erdélyi Oscarként is emlegetett EMKE-díjakat, valamint a tiszteletbeli és a posztumusz tiszteletbeli tagoknak járó okleveleket.
– Együtt ünnepelni és másokat is megünnepelni, ez a mostani, rendhagyó közgyűlés lényege – összegezte köszöntőjében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke. Utalt arra, hogy az egyesület megalapításának 125. évfordulóján, tavaly áprilisban szervezett nagyszabású program után idén valamivel visszafogottabban, ám mindenképpen ünnepélyes hangulatban emlékeznek: elsősorban arra, hogy 1991. április 20-án Brassóban újraalakult az EMKE. Tisztelegni kívánnak azon személyiségek emléke előtt – Domokos Géza, Balogh Ferenc, Laskay Sándor, Sárkány Ferenc –, akik az elmúlt húsz évben jelentősen hozzájárultak az EMKE hírnevének öregbítéséhez, ma viszont már nem lehetnek közöttünk, egyszersmind együtt ünnepelni társszervezeteikkel, a 120 éves Erdélyi Kárpát-Egyesülettel és a 90 esztendős Romániai Magyar Dalosszövetséggel.
Egyed Ákos akadémikus, az EMKE tiszteletbeli tagja kiemelte: a húsz évvel ezelőtt újraalakult egyesület sikeresen átmentette és megtartotta mindazokat az értékeket, amelyek 1885-ben életre hívták. Ugyanakkor az új történelmi kor elvárásainak megfelelő programokat sikerült megalkotnia a szervezetnek az elmúlt években. – Önmagában véve is történelmi jelentőségű, ami az erdélyi magyarság körében a rendszerváltás után történt, hogy a kommunista diktatúra idején betiltott, vagyonuktól megfosztott intézményeinket – EMKE, EKE, EME, EGE stb. – újra életre tudtuk kelteni. 1885-ben és 1991-ben egyaránt szükségünk volt egy olyan intézményre, amely vállalja a közművelődés hatalmas munkáját, ezáltal védelmébe veszi a közösségeket, s ha úgy adódik, új közösségek alkotására is vállalkozik – mondta Egyed Ákos. Hozzátette: ahogyan 126 évvel és 20 évvel ezelőtt, ma is különösen fontos a közgondolkodás alakítása, a párbeszédet és a tapasztalatcserét előtérbe állító közös kultúra alapjainak fejlesztése. – Az EMKE tevékenysége valamilyen szinten megnyilvánul a legtöbb kulturális rendezvényen: jelen van a kórustalálkozókon, a népfőiskolák működésében, műemlékeink védelmében, az emlékházakban, a könyvtárakban, kisebb és nagyobb régiókban. Korunk bonyolult, ellentmondásokkal teli változásai sem teszik, nem tehetik lehetetlenné az egyesület közösségi munkájának eredményességét, továbbra is erős összekötő kapocs marad. Történelmi jelentőségű szolgálatot tehet és tesz az erdélyi magyarságnak, az összmagyar nemzetnek – mondta az akadémikus.
Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke megjegyezte: amiként az alapítók 1885-ben felismerték, hogy magyarnak megmaradni Erdélyben csakis a kultúrára, az egyházra és az iskolára hangsúlyt fektetve lehet, a rendszerváltás után pedig az RMDSZ is belátta az EMKE létjogosultságát, úgy ma is szükség van a további támogatásra. – A közösségteremtés a lényege ennek a munkának és szerveződésnek, hiszen kisközösségeket kellett teremtenünk, felébresztve bennük a kultúra iránti igényt és a kultúra ápolásának fontosságát. Remélem, az RMDSZ azon az úton, amelyen most elindult, még nagyobb érdeklődést fog tanúsítani a kultúra iránt, annak a szerveződésnek, erőnek a támogatásával, amit a civil szervezetek működése jelent – tette hozzá Dávid Gyula.
Közművelődés támogatása román és magyar alapokból
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta: mindaz, ami a rendszerváltás óta kultúraszervezés terén végbement az erdélyi magyar társadalomban, szorosan összefügg az EMKE működésével. – A romániai magyar társadalom megszervezése, kulturális és civil szerveződések, egyesületek újraindítása és segítése révén az EMKE bebizonyította: hiánypótló intézménye az erdélyi magyar kulturális életnek – mondta a miniszter, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik ebbe a munkába nap mint nap bekapcsolódnak. A Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium közművelődéssel kapcsolatos stratégiájával kapcsolatban kiemelte: a 2000-től 2009-ig tartó időszakkal ellentétben, amikor a román állam a kulturális örökség védelmére szánt összegeknek mindössze a 0,9 százalékát fordította magyar vonatkozású épített örökség felújítására, 2011-re sikerült elérni, hogy ez az arány 20 százalékra emelkedjen.
Az elmúlt közel másfél évben, amióta Kelemen áll a tárca élén, igyekeztek csökkenteni a művészeti intézményeket – Kolozsvári Állami Magyar Színház, Kolozsvári Magyar Opera, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós és Liviu Rebreanu társulata – érintő hátrányos anyagi megkülönböztetést, a közművelődés különböző területein kiírt pályázatok esetében pedig olyan rendszert építettek ki, amely lehetővé teszi a magyar kultúrát művelő szervezetek anyagi támogatását. Kulturális napok, alkotótáborok, színházi- és filmfesztiválok, valamint egyéb nagyszabású események megszervezését támogatta ez idő alatt saját alapokból az RMDSZ, több mint félmillió lej értékben. Mint mondta, a magyar nyelvű folyóiratok normatív támogatása mellett a könyvtári állományok állami támogatással való bővítése is a célok között szerepel (ez utóbbi keretében, várhatóan május-júniusban közel hárommillió lej értékben kapnak könyveket a könyvtárak).
– Emellett pedig továbbra is azon munkálkodunk, hogy a kulturális autonómia intézményi formáit még ebben a kormányzati ciklusban megteremtsük – tette hozzá Kelemen. Az elmúlt húsz év megvalósításaihoz hasonlóan további sikereket kívánt az EMKÉ-nek, és megígérte: a normatív támogatások révén az RMDSZ továbbra is igyekszik hozzájárulni az egyesület működéséhez.
Lakatos Mihály, a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) Határon Túli Magyarok Kulturális Osztályának vezetője beszélt többek között a Márai-programról, amelynek célja az irodalmi művek könyvtárakba való eljuttatása. A program keretében a magyar állam egymilliárd forint értékben vásárol könyveket, amelyeket aztán 640 könyvtár között oszt szét (ebből 48 határon túli, amiből 24 erdélyi könyvtár részesül). Véleménye szerint a Szülőföld Alap általános jogutódjaként működő Bethlen Gábor Alap jelentős segítséget nyújthat a határon túli közművelődés támogatásában. A tavaly lebonyolított irodalmi és filmes karaván mintájára a NEFMI továbbra is fontosnak tartja a Kárpát-medence különböző térségeiben élő magyar művészek kapcsolatteremtését és együttműködését. Lakatos szerint a kultúra ápolása ügyében – a jól képzett szakemberek és a szakmai irányítás mellett – továbbra is nagy szükség van az amatőrök üdeségére és frissességre.
Középpontban az EKE és a dalosszövetség
A világ más tájain élőkhöz hasonlóan az erdélyiek is felismerték a 19. században, hogy „a legújabb technikai vívmányok és a modern politikai berendezkedések nem pótolhatják a természet nyújtotta örömöket”, magyarázta Dezső László, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) elnöke. 1890-ben ennek jegyében küldte az EMKE akkori vezetősége egyhónapos tanulmányútra a Magas-Tátrába Sándor József főtitkárt, a Magyarországi Kárpát-Egyesület létesítményeinek és szervezeti kérdéseinek tanulmányozására. – Nem volt menedékház, üdülőtelep, turistaösvény, pihenőhely vagy kilátótorony, amelyet az erdélyi küldött ne látogatott volna meg. A látottak alapján, valamint a turistalétesítmények szervezésének és működtetésének egyedi jellege miatt Sándor József arra a meggyőződésre jutott, hogy a megalakítandó EKÉ-nek önálló, független egyesületnek kell lennie. Így Sándor Józsefet tekinthetjük az EKE alapítójának – részletezte Dezső László. Az EKE 1891. május 12-én kezdte meg működését, a turistaság népszerűsítését, a természeti értékek óvását és megismertetését, valamint a hagyományok ápolását tűzve ki céljául. Hozzátette: az elődök által kitaposott ösvényen kell járnunk ma is, amikor „az ember hátat fordított a hegyeknek és a domboknak, sőt, még a természet rendjébe is beavatkozott”. Kiderült: a fennállásának 120. évfordulóját ünneplő EKE Sztánán szervezi meg „központi megemlékezését” május 13-a és 15-e között, ennek keretében pedig az egyesület jubileumi kötetét is bemutatják.
Guttmann Mihály a Romániai Magyar Dalosszövetség 90 évét tekintette át. – 1921. november 13-án 30 énekkar küldöttje mondta ki Brassóban a dalosszövetség létrehozásának szükségességét, élére pedig idős Szemlér Ferenc brassói tanárt nevezték ki – részletezte a tiszteletbeli elnök, majd a célokat is vázolta: a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítése révén a karének, a dal- és zeneirodalom ápolása, különböző versenyek, karmesteri tanfolyamok, ünnepségek, hangversenyek megszervezése, szaklapok, valamint zeneművek megjelentetése stb. 1930-ban már 130 egyesületet foglalt magába, s ez a szám 1938-ra már elérte a 228-at. A dalosszövetség 1949-ben bekövetkezett megszűnésének és 1994-es újraalakulásának ismertetése mellett Guttmann a zeneoktatás jelenlegi helyzetére is kitért: véleménye szerint ennek terén is elengedhetetlen a megfelelő zenei felkészültség, az a fajta szakértelem, amivel korábban a kántortanítók rendelkeztek. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy a dalosszövetség novemberben tartja ünnepi rendezvényét Kolozsváron.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, „felbecsülhetetlen természetvédő és honismereti munkássága elismeréseként” díszoklevelet adományozott az EKÉ-nek, majd a dalosszövetségnek „felbecsülhetetlen értékmentő és dalos kultúrát teremtő munkássága elismeréseként”. A folytatásban sor került az elnökségi beszámolóra: ennek keretében Dáné többek között a pusztinai Magyar Ház rehabilitációs munkálatairól és a farkaslaki Tamási-ház (Ágnes néni háza) sorsáról is szólt. Az elnöki jelentést és a pénzügyi beszámolót egyhangúlag elfogadta a közgyűlés, délután fél 3-tól pedig ünnepélyes keretek között adták át az idei EMKE-díjakat. A kitüntetettek: Székedi Ferenc (Spectator-díj), Szabó Éva (Kacsó András-díj), Szőcsné Gazda Enikő (Bányai János-díj), Dávid Lajos (Kun Kocsárd-díj), Gáspár Attila (Nagy István-díj), Tóth-Páll Miklós (Bánffy Miklós-díj), Veress Albert (Kovács György-díj), Halasi Erzsébet (Poór Lili-díj), Kardos Máriusz Róbert (Tompa Miklós-díj), Feszt László (Szolnay Sándor-díj), Hubbes Éva (Monoki István-díj), Asztalos Lajos (Kőváry László-díj), Székely Tibor (gróf Mikó Imre-díj). Posztumusz tiszteletbeli tagjává fogadta az EMKE Balogh Ferencet, Domokos Gézát, Laskay Sándort és Sárkány Ferencet. Tiszteletbeli tagja lett az egyesületnek Deáky András és Pillich László, díszoklevelet vehetett át Könczey Elemér és Máté András Levente (a díjak és az oklevelek indoklását lapunk április 6-i, szerdai számában közöltük).
FERENCZ ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár)

Gyimesbükk 2011 – Ünnep az ezeréves határon
Nagy hatalma van az Istennek, hogy megmentette nekünk ezt az őrházat – így fogalmazott egy helybéli idős férfi három évvel ezelőtt, a gyimesbükki kis bakterház megmentését ünneplő, csodaként emlegetett esemény után. Június 12-én, Pünkösd vasárnap bebizonyosodott, hogy a csoda azóta is tart, és a jó Isten hatalma minden nap megmutatkozik a gyimesbükkiek tenni akarásában, a terveik, álmaik megvalósítását segítő határtalan összefogásban. Zarándokhely lett az ezeréves határként emlegetett Gyimesbükk, és különösen Pünkösd idején érkeznek sokan a történelmi Erdély legkeletibb településére. Pünkösd vasárnapján nagy ünnep volt Gyimesbükkön, ezrek zarándokoltak el a hajdani román-magyar határ mellett álló Rákóczy-vár romjaihoz, a kontumáci kápolnához, és az egykori Magyar Királyi Államvasutak nemzeti összefogással felújított őrházához. A Budapestről és Sopronból a csíksomlyói búcsúra érkezett különvonatok a déli órákban futottak be a gyimesbükki állomásra, a zarándokokat csángó népviseletbe öltözött helybéliek várták zenével, énekkel, friss pogácsával. Hosszú idő, egészen pontosan 64 éven át tartó szünet után, három évvel ezelőtt gördült be újra magyar címeres mozdony a gyimesbükki állomásra. Azóta minden Pünkösdkor mozdonykürttől hangos a Gyimes- völgye, idén a Székely Gyors után egy másik, szintén magyarországi zarándokokat szállító szerelvény, a Csíksomlyó Expressz is befutott az állomásra, a két vonat összesen 1500 zarándokkal érkezett az ezer éves határhoz. A vendégeket Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, vállalkozó és Görbe Vilmos polgármester köszöntötte. A házigazdák arra kérték a zarándokokat, hogy vegyenek részt a település történelmi jelképeinek helyszínein szervezett ünnepi programokon. A kontumáci kápolna mellett felállított színpadon 11 órakor kezdődött a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium és a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola zenés-táncos előadása Antal Tibor karvezető és Sára Ferenc néptánc oktató irányításával. A gyimesbükki iskola igazgatónője elmondta, hogy jól halad az intézmény tetőszerkezetének felújítása. A tavaly leégett iskolarész újjáépítésében oroszlánrészt vállat a Budakeszi Kultúra Alapítvány is. Korábban az alapítvány kuratórium tagjai és támogatói segítették a kontumáci kápolna és a néhai Magyar Királyi Államvasutak 30-as számú őrházának felújítását, idén pedig a Tatros folyón átívelő, szegecselt fémszerkezetű híd rendbetételét támogatták.
A déli harangszót követően szabadtéri szentmise kezdődött a kontumáci kápolnánál, amelyet Salamon József atya, gyimesbükki plébános celebrált.
A gyimesi szorosra tekintő kápolna előtti romok között egy kereszt és több fekete gránittábla őrzi a háborúk és forradalmak gyimesbükki áldozatainak emlékét. Vasárnap itt helyezett el koszorút és mondott beszédet Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere. Hende Csaba a közösség erejének fontosságáról beszélve kiemelte: megragadta őt a Böjte atya nevéhez fűződő Szent István-tervben rejlő lehetőségek, és arra kért mindenkit, hogy támogassák ezt a kezdeményezést, vegyenek részt minden olyan közösségi munkában, amely a környezet, az öreg porták, parkok megőrzésére irányulnak. Kiemelte: a magyarság jövőjét nem a múltjából, hanem a jelenéből kell építeni.
A katonai emlékhelynél tartott beszédek után felavatták a Tatros folyón átívelő, a 20. század elején épült, mára gyimesbükki és magyarországi összefogással felújított hidat. A megszépült átkelőt a község előjárói adták át további szolgálatra. Időközben vonatkürtök hangja töltötte be a gyimesi-szorost, az őrházhoz befutott mindkét zarándokvonat, a magyar címeres Székely Gyors és a Liszt Ferenc emlékév tiszteletére, a zeneszerző portréjával díszített Csíksomlyó Express mozdonya is. A zarándokok a Székely Himnusszal, Antal Tibor zenetanár pedig csángó dalokkal köszöntötte a díszes mozdonyokat. A világ számos pontjáról érkezett zarándokok közül többen is így foglalták össze élményeiket: történelemből életre szóló leckét, közösségi összefogásból erőt, hitéhez pedig további kitartást kaphat mindenki, aki valaha is Gyimsbükkbe zarándokol.
A gyimesbükki ünnepségről két órás összeállítást készített a Duna Tv székelyföldi stúdiója, amely június 18-án, 10 óra 40 perctől kerül a képernyőre.
Erdély.ma

A honvédség csíkszeredai bevonulására emlékeztek
A Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 11-i dicsőséges csíkszeredai bevonulására emlékezett a Történelmi Vitézi Rend szerda este a csíksomlyói Fodor Házban, ahol egyúttal Deáky András bemutatta Szemben az árral című kötetét. A rendezvényen többek között jelen volt vitéz Orbán Ferenc és Szabó Ibolya, akik tizenévesen tanúi voltak a magyarság felszabadulását jelentő hetvenkét évvel ezelőtti eseményeknek. Akkori élményeikről leírhatatlan örömmel és lelkesedéssel meséltek a szép számban megjelent hallgatóságnak.
A megemlékezést vitéz Orbán Imre csíki székkapitány nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Rámutatott, hogy a magyar honvédség hetvenkét évvel ezelőtti bevonulása Csíkszeredába maradandó pillanat, felemelő érzés volt a helybéliek számára, és a felszabadulást jelentette. Ezért fontos emlékezni erre a jelentős történelmi eseményre.
A magyar Hiszekegy elmondását követően a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, vitéz Lázár Elemér rövid történelmi ismertetőjében kifejtette, hogy Észak-Erdély Székelyfölddel a második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-ben került vissza Magyarországhoz, melynek 1920-ban történt feldarabolása egy igazságtalan diktátum következménye volt. „Mi a trianoni diktátumot nem ismerjük el soha” – nyomatékosította a törzskapitány.
Deáky András magyar–német szakos nyugalmazott tanár elmesélte: magyar állampolgárként született 1941-ben Gyimesbükkön. Szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Horthy-korszak a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt. Horthy Miklós szerepéről a többi között kifejtette: tagadhatatlan, hogy országépítő és hongyarapító volt. Az első világháborút követően a kormányzónak nem volt könnyű dolga, mégis felvirágoztatta a magyar gazdaságot, és az akkori fizetőeszközt, a pengőt az akkori világ egyik legértékesebb valutájává tette.
„Olyan boldogok sose leszünk” – idézte fel a bevonulás emlékeit meghatódva Szabó Ibolya, akinek egyedi élettörténete akkor kapott nyilvánosságot, amikor 2011 január végén a magyar állampolgárságot igénylő dokumentumhoz egy olyan fényképet csatolt, amelyen ő látható tízéves korában egy magyar honvéd karjában. A fényképen lévő katona pedig nem más volt, mint a csíkszeredai konzulátuson Ibi néni papírjait átvevő konzul, Böhm Dávid nagyapja, Németh József. A megsárgult fényképet az előadásra is elhozta, megmutatva a közönségnek a híressé vált pillanatot. A Székely Gyula szakaszvezető által megörökített esemény a magyar honvédség bevonulásakor történt a Bereck közelében található Sósmezőn, az ezeréves határnál, ahol a katonák üdvözléseként az akkor tíz éves Ibi néni elszavalta P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A költeményt a szerdai megemlékezésen is elszavalta: „Drága, csonka Erdélyország, / Csókolom a könnyes orcád, / Hulló könnyed perzsel, éget, / Én is öntöm, ontva-ontom / Az enyémet... / Drága, csonka Erdélyország, / Csókoljuk a könnyes orcád. / Hittel vagyunk teles-tele: / Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”.
Vitéz Orbán Ferenc kívülről szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versét. A bevonulással kapcsolatban megjegyezte: „Azt az örömet, amit akkor az emberek megéltek, nem lehet szavakkal kifejezni. Mindenki boldog volt, hogy újra magyarok lettünk.”
Könyv a gyimesi életről
A csíksomlyói Fodor Házban került sor Deáky András Szemben az árral című kötetének bemutatására. „A könyv a harmadik kiadásánál tart, és a negyedik kiadás is meg van rendelve, viszont ez az első könyvbemutató” – jegyezte meg a mű alkotója. A kötet az író saját történetein keresztül a gyimesi emberek meseszép világát, a táj varázslatos szépségét tárja az olvasó elé, így egyfajta kordokumentumként is szolgál.
Deáky kifejtette: „A mű egy kiáltás minden magyar felé, hogy ne adjuk fel a megmaradásért folyatott küzdelmet. Kitartó munkával magunk építhetjük fel magyar jövőnket, mert ez a föld a mi lelkünkben magyar föld marad, erre köteleznek temetőinkben nyugvó őseink. Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki és semmi, de szülőföldünkön való megmaradásunk elsősorban tőlünk függ. Vállalnunk kell magyarságunkat, kultúránkat.”
Létai Tibor
Székelyhon.ro

A gyimesbükki létrehozó ember
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Szentmisét tartottak Dani Gergely plébános emlékére Gyimesbükkön
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),

Negyvenezer magyar zarándok Gyimesbükkben
Több mint negyvenezer magyar zarándok gyűlt össze vasárnap Gyimesbükkben. Az ünneplők felkeresték az ezer éves határt, a szentmisét követően pedig a történelmi Magyarország legkeletibb határállomására látogattak.
A zarándokvonatot több ezer ember várta, az anyaországból érkezők a fogadtatástól a könnyekig meghatódtak, azt mondták, nem lehet kifejezni ezt a fantasztikus érzést.
Deáky András nyugalmazott tanár, az esemény főszervezője az esemény céljáról így nyilatkozott: a leszakított nemzettesteken élő magyarok hitének, magyarságtudatának az erősítése, a Magyarországon élőket pedig rádöbbenteni arra, hogy mi is történt velünk itt magyarokkal az elmúlt szűk száz esztendőben.
Erdély.ma

A gyimesbükki példa
Már jó néhány esztendeje, hogy a pünkösdi székelyföldi ünnepkör legnagyobb „felfedezettje” számomra Gyimesbükk gyönyörű emberi közössége, az a tartás, ahogyan az ezeréves határon fekvő csángó nagyközség megőrizte hitét és magyarságát. Pedig ez a község és közösség „kettős Trianont” élt át, az elsőt, amikor Erdéllyel együtt elszakadt Magyarországtól, a másodikat már a dicső kommunizmus alatt, hiszen őket Erdélytől és az egykori Csík vármegyétől is elszakították, s megkérdezésük nélkül Bákó megyéhez, Moldvához csapták.
A kiötlők bizonyosan arra számítottak, ha már nem tartozik Székelyföldhöz, a moldvai csángómagyar testvérek sorsára jut, feladja önazonosságát, nyelvet vált. Egy dologban nem tudtak dönteni a fejük felett, jelesen abban, hogy hová is tartozzék egyházjogilag e népes gyimesbükki római katolikus magyar közösség. Néhány csángó tanyával együtt (Magyarcsügés, Kostelek stb.) megmaradt Gyulafehérvár oltalma és irányítása alatt, s ezzel megőrizte anyanyelvű szertartásrendjét, megmenekedett a janicsárkodó jászvásári püspökség beolvasztó politikájától.
Gyimesbükk nem adta meg magát, magyar tannyelvű iskoláit is megtartotta, de ehhez olyan kemény és elkötelezett emberek kellettek, mint Deáky András nyugalmazott tanár és iskolaigazgató, a véle szövetkező elkötelezett pedagógusok és a nagyközség plébánosa, Salamon József, aki töretlen hittel hirdette és hirdeti Isten igéjét magyar nyelven.
A gyimesbükki pünkösdi gyülekezés mára már a nagy csíksomlyói búcsú szerves részévé, annak „függelékévé” vált, különösen azóta, hogy az anyaországból is zarándokvonatok indulnak a nagy eseményre. Utolsó állomásuk Gyimesbükk, túl Hargita megye határán, de innen még az ezerévesen, s e tündéri vidéken arra is rácsodálkozhatnak, micsoda hűséges magyarok laknak a legvégső végeken. Gyimesbükk egyébként pünkösdről pünkösdre építkezik. Először a Kontumác-dombi kápolnát építették újjá az egykori romjain, aztán az utolsó erdélyi MÁV-őrházat, majd a gyimesbükki havasokon elesett világháborús magyar honvédek emlékhelyét teremtették meg, legújabban a székely-magyar hit és hitvallás kopjafás-székelykapus „golgotáját”, de terveik között van a Rákóczi-vár romjainak újjáépítése is. Hogy együvé gyűljön a múlt, jelen és jövendő. Mert lesz Gyimesbükknek jövője is: magyar jövője.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó

Erdély.ma

Németh Géza-emlékhely létesült Gyimesbükkön
Bővült a Deáky Panzió köré létesített történelmi emlékpark Gyimesbükkön. Az erdélyieket és a moldvai csángókat felpártoló református lelkész születésének 80. évfordulóján Németh Géza-emlékhelyet létesítettek az ezeréves határ közelében.
Németh Géza budapesti református lelkész volt, aki a nyolcvanas években kiállt az erdélyi menekültek mellett, megsegítésükre szervezte meg Budapesten az Erdélyi Gyülekezetet és a karitatív jellegű Reménység Szigete nevet viselő intézményrendszert. Németh Zsoltnak, a magyar külügyminisztérium államtitkárának édesapja sokszor járt Erdélyben, a Gyimesekben és a moldvai csángó falvakban.
A csíkszeredai pedagógusok egy csoportja Németh Géza 1995-ben bekövetkezett halála után – hálájuk jeléül – megalakította a Németh Géza Egyesületet. A Csikós Klára által vezetett egyesület 2003 óta évente kiosztja a Németh Géza Emlékdíjat, idén pedig emlékpadot, emlékhelyet létesített.
Deáky András gyimesbükki nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, a Bákó megyéhez csatolt település magyar nyelvű oktatását újraindító, a település számára minden téren maradandót alkotó, sikeres vállalkozó köszöntötte az emlékhelyavatóra egybegyűlt erdélyi, moldvai és anyaországi vendégeket, hangsúlyozva, hogy Németh Géza az 1980-as években sok erdélyi embernek adta vissza a hitet és a reményt.
Kisgyörgy Borbála az gyesület nevében ismertette röviden Németh Géza életpályáját, majd felolvasta Németh Géza A fehérvárcsurgói birkalegelőn című versét. Ennek egyik szakasza került fel az emlékpadra: "De annak, akit nyírnak / annak bőrébe valahogy/ mindig belebújok"/.
Csikós Klára, az egyesület elnöke Németh Gézával kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, ökumeniai nyitottságáról, munkásságáról, meghurcolásáról, illetve lelkészi és irodalmi és tevékenységéről beszélt. Megtudtuk, hogy Németh Géza elsőként foglalkozott Magyarországon kábítószeres fiatalok lelki gondozásával, börtönmisszióval, menekült magyarok felkarolásával, ifjúsági vezetők képzésével.
A csíkszeredai Magyar Főkonzulátus nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte az ünneplőket, majd felolvasta a Németh-család üzenetét. A levélben Németh Géza három fia, ifj. Géza, Zsolt és Áron az édesapjuktól kapott értékeket osztottak meg, emlékeztek arra a lelkészre, aki szinte mindvégig üldözött volt, de mégis részt vett a társadalom gondjainak megoldásában.
Az emlékhelyet Salamon József gyimesbükki plébános áldotta meg, mondott imát előtte, majd a padra leülve elmondta: „A padon ülve el tudunk gondolkodni a világ dolgain, születhetnek filozófiai gondolatok, de nagyon fontos, hogy a padra, embertársunk mellé leülve el tudunk beszélgetni, meg tudjuk beszélni fontos dolgainkat.”
A moldvai csángók legismertebb népdalénekese, a pusztinai Nyisztor Ilona, illetve Antal Tibor gyimesfelsőloki zenetanár szép népdalokat adott elő, majd a jelenlévők elénekelték a székely, a magyar és a csángó himnuszt. Ezt követően koszorúzásra került sor, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő nevében, Sógor Csaba koszorúját Lukács Borbála, a csíkszeredai Nagy Imre iskola tanárnője helyezte el. A gyimesi Németh Géza-emlékünnepség egy hársfa-, illetve két gesztenyefa-csemete elültetésével, illetve kerekasztal-megbeszéléssel zárult.
Dobos László
szekelyhon.ro

Anyanyelven tanulva is teljesítenek
A Bákó megyéhez tartozó gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola törekszik élni minden – a román megye kínálta – lehetőséggel. A tanárok meglátása szerint diákjaik nem egy esetben jobban teljesítenek, sőt toleránsabbak is román iskolába járó társaiknál.
megyésítés során Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön 1963-ban beszüntették a magyar nyelvű oktatást. Azt követően csak 1990 február elsejétől tanulhattak újra anyanyelvükön a gyimesbükki diákok Deáky András akkori iskolaigazgató jóvoltából, aki a szülők kérésére indítványozta a magyar nyelvű tanintézmények újraindítását. „Az akkor kiharcolt, a falubeliek által csak nagy és kicsi iskolaként ismert intézmények azóta is lehetővé teszik a magyar ajkúak anyanyelven való tanulását” – tudtuk meg Antal Etelkától, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónőjétől.
Minőségi az oktatás
Amíg a nagy iskolában az osztálylétszámok megfelelők, addig a kicsi iskolában összevont osztályokban tanulnak a gyermekek, mivel kevesen íratják oda gyermeküket. Ennek egyik oka, hogy a magyar anyanyelvű családok nem egy esetben a román tannyelvű iskolába járatják gyermekeiket, fejtette ki az igazgatónő. Hozzátette, nem tudja, miből ered a szülők ilyen jellegű hozzáállása, hiszen az intézményükben az oktatás – még a román is – magas színvonalú. Ezt bizonyítja, hogy a múlt évi román képességfelmérő vizsgán a legjobb eredményt magyar szakos lány írta.
„Mivel egyetlen magyar iskolaként működünk Bákó megyében, így az országos versenyeken részt tudunk venni, megvannak a helyeink. Mivel kolozsvári és váradi iskolákkal versenyzünk, a diákjaink által elért dobogós helyeket kitűnő eredményeknek látjuk” – mondta büszkén az intézményvezető. Az iskolán kívüli foglalkozásokon főszerepet kap a népviselet, a népzene, a néphagyomány, az iskola másként elnevezésű programot is rendszerint hagyományőrző foglalkozások köré építik fel – fejtette ki.
Különbségek gyermekek között
„Én tanítok román és magyar osztályban is, a gyermekek között különbséget nem teszek, viszont érzem a különbséget közöttük. Van olyan román tagozaton tanuló magyar diákom, aki érti a román nyelvű feladatot, jó logikával megoldja, azonban ha rákérdezek, nem tudja elmagyarázni, hogy hogyan sikerült. Mivel a családban magyarul beszélnek, számára nagyon nehéz megérteni és megtanulni azt, amit román szaknyelven magyarázok” – foglalta össze tapasztalatát Sárosi Mária kémiatanárnő.
Az iskolába egyaránt jár magyar, román és cigány szülő gyermeke, verekedésről, agresszióról, rongálásról mégsem kell soha jelentést írniuk. A diákokat elfogadásra nevelik, így azok bátran megfogják egymás kezét kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül, amihez hozzájárul a heti rendszerességű néptáncoktatás is – véli az igazgatónő. A vegyes házasságból származó gyermekeknek, habár otthon többnyire románul beszélnek, elmondásuk szerint nem okoz gondot nekik a magyar tanulása sem. Az egyik kislányt 5. osztálytól édesapja román iskolába szerette volna íratni, ő azonban ragaszkodott barátaihoz, tanáraihoz, a közösséghez, amelyet megszeretett.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

A megoldást keresve
Keresztény Hírnév címmel tartott közös kerekasztal-megbeszélést Kolozsváron a Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó. A baráti beszélgetésen az egyházi sajtó műveléséről és szerepéről, illetve az egyházi jellegű témáknak a közéleti újságírásban való tükrözéséről esett szó Kolozs, Maros és Hargita megyei újságírók részvételével. A találkozón a Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilonának, az RTV Kolozsvári Stúdiója munkatársának a katolikus lapban közölt meselélektani sorozatáért adta át dr. Bodó Márta főszerkesztő.
Ez alkalommal osztották ki a Fehér Holló Médiaklub Szórványhűség díját Főcze Jánosnak, a Transindex fiatal munkatársának. A díjat a médiaklub tagsága (Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Ötvös József – Üzenet, Szilágyi Szabolcs – Kolozsvári Rádió, Bodó Márta – Keresztény Szó, Lőwy Dániel – Amerikai Magyar Népszava, Benkő Levente – Művelődés, Szabó Csaba – RTV Kolozsvár, Bodolai Gyöngyi – Népújság) finanszírozta.
A történelem szakot végzett fiatal gyimesi (hidegségi) újságíró Hajnali ingázók – "Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért kapta az elismerést. A riportban a csíkszeredai szakközépiskolákba járó gyimesi gyermekek nehéz ingázási körülményeiről számolt be úgy, hogy egy nap végigkövette a diákok útvonalát. A tanyatelepeken, patakutcákban élő fiatalok hajnali négy óra körül kelnek, s indulnak el otthonról, a legtöbben gyalog, egyesek kerékpárral, s a gyimesközéploki állomáson gyülekeznek, ahol 5.07-kor indul a vonat. A negyven kilométeres távolságot egy óra tíz perc alatt teszi meg a szerelvény, s az ingázó gyermekek 6.17-kor már megérkeznek a csíkszeredai vonatállomásra, majd a legtöbbjük egy kávézóban tölti iskolakezdésig az időt. Az első tanórákon sokan majdnem elalszanak a fáradtságtól. A délutáni programokon nem vehetnek részt, mert 15 órakor kell induljanak az iskolából, hogy elérjék a 15.34-es vonatot. Öt órakor érnek haza, azt követően segítenek a szülőknek a ház körüli munkákban, tanulnak, majd le kell lefeküdjenek, hogy hajnalban fel tudjanak kelni. Akik lekésik a vonatot, alkalmi járművel próbálnak eljutni az iskolába.
Berszán Lajos esperes-plébános erőfeszítéseinek köszönhetően közel félezer gyimesi diák az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban folytathatja tanulmányait, de akik nem érik el az elméleti középiskolába való bejutáshoz szükséges átlagot, esetleg szakmát akarnak tanulni, azok kénytelenek Csíkszerdába ingázni. Bár a megyeközpontban tudnának bentlakást biztosítani számukra, ahogy Főcze János írja, a havi közel 400 lejes költséget (bentlakás, étkezés), a szülők nagy része nem tudja megengedni, ezenkívül szükség van – főleg a fiúgyermekek esetében – a segítségére. A következmény az ingázással töltött hosszú, nehéz napok, amelyekbe nagyon belefárad az, aki szeretne eljutni a szak- és az érettségi vizsgáig.
Az ingázó diákok népes táborát figyelembe véve, azt gondolná az ember, hogy a legtermészetesebb dolog iskolabuszt működtetni, amellyel a felére rövidülne az utazással, várakozással töltött idő. Csakhogy a romániai törvények pontosan szabályozzák, hogy az iskolabuszok egy településen belül járhatnak, a község egyik iskolájából a másikba szállítva a tanulókat.
– A legújabb ígéretek szerint júniustól továbbra is csak a vidéki iskoláknak jár iskolabusz – válaszolja kérdésünkre Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője. Ilyen körülmények között egyelőre nem tudjuk, hogyan segíthetünk a gyimesi ingázóknak. Hivatalosan az ötven kilométeren belüli távolságra a bérlet árát tudjuk elszámolni – tette hozzá.
Szavait azzal egészíthetjük ki, hogy az elszámolás a korábbi években nagyon rapszodikusan, megszakításokkal működött, majd kormányhatározattal szabályozták a bérletre kifizethető összeget, ami legtöbb 26 lej lehet három kilométeres távolságra, s kilométerenként két lejjel emelkedhet 50 kilométerig. Ami sajnos nem fedezi a bérlet költségeit olyan diákok esetében, akik nagyobb távolságokról ingáznak. A gyimesieken az sem segít, hogy az idén márciusra a szaktárca 76.000.000 lejt különített el iskolabuszokra, amit a helyhatóságok kapnak, hogy az elszigetelt településekről iskolába szállítsák a tanulókat.
A megoldás reményében telefonon kérdeztük meg Berszán Lajos esperes-plébánost, aki elmondta, hogy azoknak a diákoknak, akik vállalják a fegyelmet, az ellenőrzést, támogatást tudnak nyújtani a bentlakási költségek fedezésében. Ezt egy komoly beszélgetés kell megelőzze, de ilyen kéréssel még nem fordultak hozzá. Jó hírként közölte viszont, hogy a jövő tanévtől az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban egy agroturisztikai szakosztály beindítását tervezik, ami részben segítene azokon a diákokon, akik a nyolcadik elvégzése után szakmát szeretnének tanulni.
Megkerestük Deáky András nyugalmazott magyar–német szakos tanárt, volt iskolaigazgatót, aki a Deáky panziót működteti Gyimes-bükkön. Arról érdeklődtünk, hogy valóban nincs egy olyan élelmes vállalkozó, aki buszjáratot indítana Csíkszeredába, amivel az ingázó diákok a megfelelő időpontban utazhatnának ide-oda? Mint elmondta, ritkán járt autóbusz a Gyimesekben, s az is csak olyan időpontban, ami nem felel meg a fiataloknak.
Bár nem szeretnénk belenyugodni, hogy nincsen megoldás, egyelőre csak a remény marad, hogy valamilyen segítséggel mégiscsak elindulhat a rendszeres buszjárat a Gyimesekből Csíkszeredába, s talán az oktatás korifeusai is megértik, hogy az elnéptelenedő szakiskolák, szakközépiskolák csak úgy tarthatók fenn, ha a vidéki tanulók oda-vissza utazását lehetővé teszik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Erről jut eszembe
"Csángónak lenni állapot" – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András. A gyimesbükki nyugalmazott tanár, a gyimesi csángómagyarok mindenes vezéregyénisége a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívottjaként, Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolva beszélt e hányatott sorsú népcsoport egykori és mai helyzetéről, bizonytalan jövőjéről. Véletlen egybeesés, de mindenképpen érdekes, hogy rá két napra is a csángók váltak főszereplővé a népszerű kulturális központban. A Borospataki Művésztelep kiállítására gyűlt egybe Vásárhelyről és más helységekből is a népes közönség. Nyilván a művészet nyelve, eszköztára másképpen közelíti meg, más módon láttatja az életet és a sorskérdéseket. Az ilyen különleges, szép helyeken, mint a Gyimes-völgy és környéke, a rövid ideig vendégként jelen levő művészeket óhatatlanul megkísérti a látvány romantikája, befolyásolhatja az éppen akkor uralkodó hangulat, túlzásba is eshetnek ilyen vagy olyan vonatkozásban. A magyar iskolát és sok egyebet több évtizedes, kínkeserves harccal megteremtő legendás igazgató, aki akkor is mert és tudott szépeket álmodni, és elképzelései megvalósításáért tenni, küzdeni, amikor meghurcolták, közellenségként kezelték, és minden eszközzel megpróbálták elhallgattatni, izgalmas történeteit mesélve is a realitások talaján marad, elkerüli a múlt rendszerből átörökölt "lakkozást", nem azt mondja, amit manapság a divatos hazaffyas melldöngetés jegyében egyesek szívesebben hallanának. Ő bizony nem hallgatja el, hogy ha napirendre kerül a csángó probléma, sokkal több a szólam, mint a gyakorlati cselekvés, az illetékesek, a politikacsinálók Romániában és Magyarországon is inkább csak beszélnek, közben pedig vészesen fogynak a csángómagyarok, a moldvaiak különösképpen, hiszen az ottani katolikusoknak már csak egynegyede, nagyjából hatvankét-ezer ember beszéli magyar anyanyelvét is. Gyors és folyamatos a magyar identitás- és anyanyelvvesztés. És sajnos, kisebb mértékben ugyan, de a jelenség az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön is fennáll. Annak ellenére, hogy ott, akik mertek, mindenféle kockázatot vállalva, szembementek az árral. A hatalom ma is él és visszaél a megfélemlítés jól bevált eszközeivel, a bükki magyar lakosságot direkt vagy közvetett formában megpróbálják bizonytalanságban, félelemben tartani, azonosságtudatától megfosztani. Településükön is egyre könnyebb románná válni, mint megőrizniük magyarságukat azoknak, akik magyar gyökereikhez ragaszkodnak. Innen a jegyzet elején idézett mondat, amely egészében valahogy így hangzik: Csángónak lenni állapot – változó helyzet a magyarból románná válás útján. Lehangoló moldvai csángó jövőkép? Vagy inkább mai? Nyilván a folyamatot lassítani lehet. A Gyimesekben hatványozottan is. És tudjuk, Deáky András és a hozzá hasonló kitartó rettenthetetlenek ennek érdekében meg is tesznek mindent, amit megtehetnek. Közeledik pünkösd, amikor a gyimesbükki felújított vasúti őrházhoz, a kontumáci kápolnához, az ezeréves határ más jelképeihez, emlékműveihez is újra magyarok ezrei, tízezrei látogatnak el. Deákyéknak ilyesmik is köszönhetők. És most azt hallhattuk, hogy a Rákóczi-várat is szeretnék felújítani. Őt és eredményeit ismerve, hinnünk kell, hogy ez is sikerülni fog nekik. De ha a csángókérdés egészére gondolunk, egy másik, egy régebbi, de ugyancsak megszívlelendő mondás, Széchenyi István gondolatának igaza lebeghet előttünk: "Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen".
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Minden eddiginél többen zarándokoltak el az Ezer éves határra
Hetedik alkalommal vitték utasaikat a magyarországi zarándokvonatok az Erdély és Moldva határán lévő Gyimesbükkre. Az ezer éves határ Pünkösd vasárnapján idén is zarándokhellyé vált – székelyföldi településekről és az anyaországból is nagyon sokan érkeztek.
Idén négy különvonat hozta a magyar zarándokokat a Csíksomlyói búcsú után Gyimesbükkre. Az állomáson Deáky András tanár, a pünkösdi gyimesbükki zarándoklat egyik ötletgazdája fogadta az érkezőket a polgármesterrel és a helyi hagyományőrző csoporttal együtt.
A zarándokvonatok utasai és az autóval érkezők is a térség legrégebbi templomához, a Kontumáci kápolnához vonultak. A szabadtéri színpadon a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem idején menekülők leszármazottjait képviselők, a gyimesi és a moldvai csángók is tartottak előadást, majd – a szintén zarándokvonattal érkező – Sebő Együttes koncertezett.
A szabadtéri oltárnál tartott pünkösdi szentmisén Salamon József plébános azt mondta: Nagy öröm ennyi emberrel együtt ünnepelni, lélekben egynek lenni. Beszédében a gyimesiek jeles példaképeire, Márton Áron püspökre, a madéfalvi veszedelem menekültjeit segítő Zöld Péter plébánosra és a templomépíttető Dani Gergely plébánosra emlékezett.
Az ünnepség végén a zarándokvonatok Gábor Áron és a Mátyás király emlékére díszített mozdonyai az ezer éves határra vonultak fel, Magyarország egykor legkeletibb vasúti őrházához, amely hét éve vasúti múzeumnak ad otthont.
hirado.hu. Erdély.ma