Nagy István karnagyra emlékezett a kolozsvári zeneszerető közönség egy része június 2-án. Jelen volt a karnagy Németországban élő fia, Nagy István is családjával. A Házsongárdi temetőben a Romániai Magyar Dalosszövetség nevében Tóth-Guttman Emese és Kállay-Miklós Tünde, az EMKE nevében pedig Dáné Tibor-Kálmán helyezte el a kegyelet virágait. A Marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Vegyeskar és Kovács András együttesvezető énekkel és virággal áldozott a híres karnagy emlékének. A Báthory István Líceumban hangversenyre került sor. Guttman Mihály bevezetőjében vázolta Nagy István életútját. /Nagy-Hintós Diana: Nagy Istvánra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

A néhány napja Kolozsváron elhunyt gróf Béldi Miklósra /sz. Dicsőszentmárton, 1925. ápr. 9. – Kolozsvár. 2007. aug. / természettudományi szakíróra emlékezett Fodor Sándor, akit a Bolyai Tudományegyetemen még hallgató korában gyakornokká nevezte ki professzora. Béldi Miklós Szucságon tanított, onnan ment nyugdíjba. A madártannal foglalkozott és még diktatúra éveiben három könyve jelent meg: a 60-as évek elején az Ismerjük meg a madarakat című, tudománynépszerűsítő könyve az Ifjúsági Kiadónál (Dáné Tibor szerkesztői jóvoltából), a Madarász szemmel a Kárpátokban, amelyet 1970-ben adott ki a kolozsvári Dacia Kiadó. Ezt tíz év múlva, 1980-ban követte szintén a Dacia gondozásában a Madárhatározó, majd pedig 1989-ben a Kriterionnál az Élet az erdőben című kötet. 1995-ben a kolozsvári Studium Kiadó jóvoltából megjelent az Egy esztendő a madarak világában című könyve, majd pedig a Kriterion kiadásában, 1999-ben az Európa vízimadarai, végül az ugyancsak kolozsvári Tinivár Kiadó gondozásában Az erdélyi havasok ösvényein című munkája 2005-ben. Összesen tehát nyolc könyvet írt Béldi Miklós. A román kommunista rezsim a magyar nyelvű tudományos jellegű könyvek kiadását rossz szemmel nézte, mert hangoztatta, hogy a tudomány nyelve ebben az országban nem a magyar. Így Béldi Miklós könyvei is csak egyes szerkesztők ügyes politizálása nyomán láthattak napvilágot. Béldi Miklós származása miatt az egyetemen nem folytathatta kutatói munkáját, doktorálni se hagyták. Nemcsak egyetemi állásából távolították el, de az elemi iskolában sem dolgozhatott: Szucságról is eltávolították mintegy négy-öt évre, hogy üzemi munkásként dolgozzon. Béldi nem panaszkodott az őt ért méltatlanságok miatt. /Fodor Sándor: Tiszteletadás. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Az évad utolsó bemutatójaként Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka című darabját adja elő június 9-én a sepsiszentgyörgyi M Stúdió. A Zakariás Zalán rendezésében színre állított komédia egyben a mozgásszínházi társulat első szöveges előadása is. Az előadás szövegkönyvét három fordítás, Szász János, Dáné Tibor és Kacsir Mária drámaváltozatai alapján írta és a saját fordításával, illetve ötleteivel is kiegészítette, így a játszott szöveget inkább a székely humor hatja át – nyilatkozta Zakariás Zalán. /Bonczidai Éva: Székely humorú Zűrzavaros éjszaka. = Krónika (Kolozsvár), jún. 9./

Újat kezdés a nemzetpolitikában
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője, a Magyar Országgyűlés Igazságért felelős államtitkár-helyettese volt a vendége a nemrégiben megrendezésre került EMNT-beszélgetésnek Kolozsváron. Azt est folyamán az új magyar kormány nemzetpolitikai újításiról, a változás jegyében kieszközölt intézkedésekről beszélgettek. Mátis Jenő, az EMNT jegyzője, az est moderátora a nemzetösszetartozás kérdésére, valamint a határon túli magyarok állampolgárságára vonatkozó jogokra, az ezzel kapcsolatos intézkedésre reflektált elsősorban.
Az elmúlt húsz évben olyan jelentős politikai és közéleti elemek valósultak térségünkben, amelyek óriási jelentőséggel bírnak, hiszen a 2010- es magyarországi választások maga után vonta a nemzetösszetartozás, a magyar állampolgárság kivitelezését. A nyár folyamán megrendezésre került Kolozsvári Magyar Napok is egy egyedi, változásra utaló rendezvénynek számít- vezette fel Mátis az est fontosabb témáit. Utalva ezzel az előadás címére: Újrakezdés helyett, újat kezdés – új irány a nemzetpolitikában. „El kellett teljen húsz- huszonegy év a jelentős nemzetpolitikai változáshoz”- összegzett.
A meghívott egyetértett a Mátis által fölvetett megállapításokra, hozzátéve azt is, hogy az új kormány új nemzetpolitikai alapokra kell építkezzen, ahhoz, hogy a magyar nemzeti összetartozás meg tudjon reálisan valósulni. Kiemelte: nem lehet úgy folytatni, azokkal a metódusokkal politikai, közéleti problémáink megoldását, mint amit a FIDESZ kormány nyolc évvel ezelőtt elkezdett, hiszen most már más idők járnak.
Az új alap legfontosabb pillére: a magyar nemzet egységes volta és a nemzet állampolgárainak egyenrangúsága. Tehát a határon túli fogalmat, mint olyat lassan- lassan el kellene feledni. A bizalomra, a múltból tanulásra kell alapoznunk és képviselnünk értékeinket - taglalta.
A konkrét intézkedésekre kitérve Répás hangsúlyozta: a könnyített honosítás az egyik ilyen nagyon fontos intézkedés, hiszen a magyarság kulturális, történelmi egysége ez által közjogilag is kifejezésre jut. A másik nagyon fontos megvalósulás: a határon túli településekre való tanulmányi kirándulások szervezése az anyaországi diákok számára. Kiderült: az anyaországi iskolákban nem kaphatnak a diákok kellő tájékoztatást más magyar lakta régiók történelméről, kultúrájáról, építészetéről.
Az iskolások kétharmada nem járt még az országhatáron kívül. Ezen belül is fontosnak találta a szórványtelepülések megismertetését a fiatalokkal, hiszen ott is vannak kuriózum jellegű építészeti csodák, kulturális jelenségek.
Egyelőre ez a kezdeményezés az iskolák számára pályáztatásos rendszer alapján működik, így azon intézmények, akik a szórvány látványosságait néznék meg élveznek elsősorban előnyt.
Répás a jövőre nézve hangsúlyozta: ez a projekt csereprogramokkal folytatódik, amikor is testvériskolák, települések révén a határon túli magyarok is lehetőséget kapnak az anyaországi tanulmányi kirándulásokra.
A kiemelten fontosnak tartja a szórvány és a Nyugaton élő magyarság felkarolását. Úgy véli, akik itt élnek egy plusz tudással rendelkeznek magyarságuk elnyerését illetően, hiszen nekik még inkább törekedniük kell az identitás megőrzésére, mint a tömbmagyarságnak.
A már sokszor terítékre került magyar állampolgárság téma boncolgat fontos kérdéseket: mint a határon túli magyarok esetleges szavazati joga. Ez kapcsán Répás biztosította az egybegyűlteket, találnak erre is operatív megoldást. Az állampolgársági kérvényezés kapcsán is optimista volt. Demokrácia központokban lehet majd információkat beszerezni, okiratokkal kapcsolatos kérdésekre választ kapni, valamint kihelyezett konzulátusok is segíteni fogják a gyakorlati oldal megoldását. A beszélt továbbá a jogsegély irodák felállításáról is, amelyek azt a célt szolgálják majd, hogy a határon túli magyarságot érintő jogsértéseket, esetleges bántalmazásokat is orvosolja.
Dáné Tibor, az EMKE elnöke a magyar házak jelentőségét is hangsúlyozta a tekintetben, hogy a szórvány és nyugati magyarság lakóinak is adódhat tér, lehetőség bárminemű tevékenységre, ami identitásuk megőrzésében előrevihet, ezek „továbbhasználását” nagyon fontosnak tartotta, hiszen most is valóságos kulturális szigetekként működnek.
Az est további részében Vadas László, rendező épített örökségeink helyzetére is kitért. Vadas szerint jobban oda kellene ezek gondozására, restaurálására figyelni, főként az eldugott, régi kastélyok épületek tekintetében kellene megoldást találni.
A meghívott sajnálattal fejezte ki, hogy az épített örökség problémájának megoldását egyelőre anyagi gátak is szegik. Viszont biztatott, a szórvány települések értékeinek ápolásával foglalkozó programokkal, ami keretén belül az itt található kastélyok, műemlék értékű épültek sorsa is terítékre kerül. A továbbiakban még a média fontos szerepére a diákság, a magyar nemzet nevelését illetően, a felnőtt képzések megvalósítására, a tehetséges, határon túl élő fiatalok képzésére, a támogatás-rendszer leegyszerűsítésére is tettek kitérőt.
Megtudhattuk azt is, az EMNT Kolozs- megyei szervezete és az Evangélikus- Lutheránus Püspökség által rendezett beszélgetések keretén belül több érdekes programra kerül majd sor a közeljövőben: meghívottak között európai politikusokra is számíthatnak az érdeklődők.
Varga Melinda, Erdély.ma

Összerdélyi ünnepség a szórványban
Roppant gazdag és színvonalas ünnepségen vett részt szombat délután a dévai magyarság. A református templomban szervezett gálán a közönség helyi volt, az előadók viszont Erdély különböző tájairól érkeztek, mindenekelőtt Kolozs és Maros megyékből.
Az ünnepség Lovász János lelkipásztor áhítatával kezdődött, majd Jancsó Miklós kolozsvári színész elszavalta a Himnuszt, annak valamennyi versszakát, nemcsak az elénekelni szokott elsőt. Barabás Kásler Magda közkedvelt népdalénekes előadta az Ó Szent István című moldvai csángó népdalt.
Deák Piroska dévai magyartanár a magyar irodalom legnagyobb szókincsű íróját, Arany Jánost mutatta be, pontosabban Arany és szülővárosa, Nagyszalonta életre szóló hosszú és érzelem teli kapcsolatát. Az irodalmi művében kb. 24 000 szót használó Arany János 130 évvel ezelőtt, 1882-ben hunyt el, Deák tanárnő ezért választotta őt a Magyar Kultúra Napja idei megünnepléséhez.
Guttman Mihály kolozsvári tanár viszont az 1882-ben született Kodály Zoltánt, a nagy hazafi zeneszerzőt, a legnagyobb magyar zenepedagógust méltatta. Az idei kultúra-ünnepségét a két kiemelkedő személyiségnek szentelték. Kodály többször járt Erdélyben – népzene-gyűjtő munkásságát még 1910-ben kezdte el Székelyföldön –, utoljára 1944-ben, amikor a kolozsvári magyar egyetem díszdoktorrá avatta.
A színvonalas ünnepség azonban nemcsak a magyar kultúra nagy alkotóira való megemlékezésből állt, hanem élő előadásokból is. A népviseletbe öltözött magyarfenesi (Kolozs megye) vegyes kar magyar zeneszerzők műveit adta elő, majd a kolozsvári magyar pedagógusok vegyes kara Kodály-darabokat énekelt, felemelően szép előadásban. Kodály ünnepségéről lévén szó, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás ifjú kolozsvári művészek cselló- és zongoradarabbal örvendeztették meg az egybegyűlteket, majd a marosvásárhelyi Psalmus énekkar kórusa magyar zenei remekművekkel lépett fel. A Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE által szervezett, közel 3 órás felemelően szép ünnepség Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma-val végződött, melyet a kolozsvári pedagógusok kórusa és a marosvásárhelyi Psalmus együttesen adott elő.
Történelmi kulturális látogatás Vajdahunyadra
A dévai ünnepség előtt a három kórus százvalahány tagja, valamint Dáné Tibor országos EMKE-elnök a vajdahunyadi kastélyt látogatta meg, ahol a helyi EMKE képviselői voltak az idegenvezetők, a kastély történtét, kultúrtörténeti jelentőségét, restaurálási munkálatokat ismertetve. Meghallgatták Petőfi Vajdahunyadon című versét Kofity Magdolna előadásában, azt a verset, amelyet Bem apóval és kíséretével 1849 április 14-én tett látogatásakor írt. A kolozsvári kórus a jó akusztikájú (bár télen nagyon hideg) Országház termében két dalt énekelt el, a Lovagteremben pedig házigazdák és vendégek közösen énekelték el a Boldog asszony anyánk, égi nagy patrónánk kezdetű, régi magyar himnusznak számító dalt. A termek gótikus monumentalitása feledhetetlen élménnyé varázsolta az imaként felszálló kristálytiszta éneket.
Ezután a Kolozs és Maros megyei vendégek a távolból pillantást vetettek a várra néző, 10 éve felállított Petőfi-szoborra és a műemlék-református templomra is, illetve a vaskohászat még álló, romos emlékeire.
Nyugati Jelen

A Magyar Kultúra Napja Déván
Összerdélyi ünnepség a szórványban
Roppant gazdag és színvonalas ünnepségen vett részt szombat délután a dévai magyarság. A református templomban szervezett gálán a közönség helyi volt, az előadók viszont Erdély különböző tájairól érkeztek, mindenekelőtt Kolozs és Maros megyékből.
Az ünnepség Lovász János lelkipásztor áhítatával kezdődött, majd Jancsó Miklós kolozsvári színész elszavalta a Himnuszt, annak valamennyi versszakát, nemcsak az elénekelni szokott elsőt. Barabás Kásler Magda közkedvelt népdalénekes előadta az Ó Szent István című moldvai csángó népdalt.
Deák Piroska dévai magyartanár a magyar irodalom legnagyobb szókincsű íróját, Arany Jánost mutatta be, pontosabban Arany és szülővárosa, Nagyszalonta életre szóló hosszú és érzelem teli kapcsolatát.
Az irodalmi művében kb. 24 000 szót használó Arany János 130 évvel ezelőtt, 1882-ben hunyt el, Deák tanárnő ezért választotta őt a Magyar Kultúra Napja idei megünnepléséhez.
Guttman Mihály kolozsvári tanár viszont az 1882-ben született Kodály Zoltánt, a nagy hazafi zeneszerzőt, a legnagyobb magyar zenepedagógust méltatta. Az idei kultúra-ünnepségét a két kiemelkedő személyiségnek szentelték. Kodály többször járt Erdélyben – népzene-gyűjtő munkásságát még 1910-ben kezdte el Székelyföldön –, utoljára 1944-ben, amikor a kolozsvári magyar egyetem díszdoktorrá avatta.
A színvonalas ünnepség azonban nemcsak a magyar kultúra nagy alkotóira való megemlékezésből állt, hanem élő előadásokból is. A népviseletbe öltözött magyarfenesi (Kolozs megye) vegyes kar magyar zeneszerzők műveit adta elő, majd a kolozsvári magyar pedagógusok vegyes kara Kodály-darabokat énekelt, felemelően szép előadásban. Kodály ünnepségéről lévén szó, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás ifjú kolozsvári művészek cselló- és zongoradarabbal örvendeztették meg az egybegyűlteket, majd a marosvásárhelyi Psalmus énekkar kórusa magyar zenei remekművekkel lépett fel. A Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE által szervezett, közel 3 órás felemelően szép ünnepség Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma-val végződött, melyet a kolozsvári pedagógusok kórusa és a marosvásárhelyi Psalmus együttesen adott elő.
Történelmi kulturális látogatás Vajdahunyadra
A dévai ünnepség előtt a három kórus százvalahány tagja, valamint Dáné Tibor országos EMKE-elnök a vajdahunyadi kastélyt látogatta meg, ahol a helyi EMKE képviselői voltak az idegenvezetők, a kastély történtét, kultúrtörténeti jelentőségét, restaurálási munkálatokat ismertetve. Meghallgatták Petőfi Vajdahunyadon című versét Kofity Magdolna előadásában, azt a verset, amelyet Bem apóval és kíséretével 1849 április 14-én tett látogatásakor írt. A kolozsvári kórus a jó akusztikájú (bár télen nagyon hideg) Országház termében két dalt énekelt el, a Lovagteremben pedig házigazdák és vendégek közösen énekelték el a Boldogasszony anyánk, égi nagy patrónánk kezdetű, régi magyar himnusznak számító dalt. A termek gótikus monumentalitása feledhetetlen élménnyé varázsolta az imaként felszálló kristálytiszta éneket.
Ezután a Kolozs és Maros megyei vendégek a távolból pillantást vetettek a várra néző, 10 éve felállított Petőfi-szoborra és a műemlék-református templomra is, illetve a vaskohászat még álló, romos emlékeire.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A múlt tükörcserepei – Húsz esztendeje történt
Miért állította 1996-ban Adrian Năstase, hogy az RMDSZ-ben „szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók”.
A rágalom és annak forrásvidéke
A román kormánypropaganda –s nem ritkán az ellenzéki–mindig is előszeretettel rágalmazta a magyarságot. A szomorú az, amikor ehhez a magyar oldalról kap az ellenfél muníciót. 1996 júniusában a Romániai Magyar Szó hasábjain megjelent egy interjú Adrian Năstase-val, melyben azt a kérdést is körbejárták a riporterrel, hogy lehetséges-e kormányzati együttműködés az RMDSZ-szel. Annál is inkább, hogy ezt az RMDSZ volt elnöke, Markó Béla nem zárta ki akkori nyilatkozataiban. Năstase egy nem teljesen határozott nemmel felelt, indoklásul pedig azt hozta fel, hogy az RMDSZ-ben "szélsőséges, egészen a rasszizmusig menő áramlatok találhatók. Nem én találtam ki Katona Ádámot és az Erdélyi Magyar Kezdeményezést." "RMDSZ megtűr soraiban egy románellenes platformot.”
Íme, hogy lehet pár sorban valótlanságot valótlanságra halmozni. Románellenes platform soha nem volt az RMDSZ-en belül s vélhető, hogy nem is lesz. Mi több, érdemleges társadalmi támogatottsággal bíró, valóban románellenes politikai erő sem működött az elmúlt évszázadban Erdélyben, a jövőről nem lehet teljes biztonsággal nyilatkozni, de vélhető, hogy egyhamar nem jön létre ilyen szervezet. Az erdélyi autonomisták mindig is valamiért és nem valami ellen szálltak síkra, a románok jogait pedig nem kívánták soha csorbítani még ott sem, ahol a magyarság mindmáig többen él.
De hogy juthatott eszébe ilyesmi Năstase-nak?
A válasz nagyon egyszerű. Midőn Katona Ádám polémiába keveredett a Szociáldemokrata Platform prominensével, Dáné Tiborral, le merte írni, hogy nem szeretne az RMDSZ vezetőségében olyan embereket látni, akiknek fogyatékos a magyar identitása, ami abban érhető tetten, hogy román házastársat választanak, román iskolába íratják a gyermekeiket és románul beszélnek velük, akkor magyar oldalról indítottak ellene szabályos sajtóvadászatot. Szavait úgy próbálták értelmezni, mintha a származásról beszélt volna, holott világos volt a megfogalmazás, Katona Ádám a magyarság vállalásáról beszélt és nem a származásról.
Tokay György odáig ment, hogy a III. birodalom eszmeiségével hozta kapcsolatba Katonát, Markó Béla Petőfivel példálózott, holott Petőfi pont a Katona által említett asszimilációs folyamat fordítottjára, a magyarrá válásra példa, Magyari Lajos pedig kiállt az ügyet tárgyaló SZKT mikrofonja elé és azt indítványozta, hogy döntse el a testület, hogy demokratikus vagy fasiszta szervezet legyen-e az RMDSZ.
Nem kétséges, hogy Katona Ádám érzékeny kérdést érintett meg, de amit írt, az vállalható, politikailag abszolút belefér a legszigorúbb szalonképességi szabályokba és semmi köze nincs semmiféle ordas eszméhez. Ő saját véleményét mondta el arról, hogy kit látna szívesen egy magyar szervezet vezetőségében. Ebben vélhetően nem kevés magyar egyetért vele. A Romániai Magyar Szó egyik olvasója például levélben kelt Katona Ádám védelmére, ilyenformán: „igaz ugyan, hogy a házastárs milyensége nem feltétlenül határoz meg egy embert, de azért fanyalogva bíznánk magunkat olyan orvosra, kinek a neje temetkezési vállalkozó.”
A mi kultúrkörünkben a legtermészetesebb dolog, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, és ahhoz, hogy eldöntse, milyen jövőt szán gyermekeinek. Ebbe, bármennyire fáj is ez a magyar sors alakulását szívükön viselőknek, belefér az asszimiláció, a románná válás joga is. Viszont a másik oldalról a választónak is joga van tudni, hogy olyan embert küld-e Bukarestbe a magyar iskolákért harcolni, aki saját maga román nyelvű oktatási intézménybe íratja a gyermekét.
Katona Ádám voltaképpen a közélet transzparenciájáért szállt síkra, ezért kellett kipellengérezni, ezért kellett leszélsőségesezni, lerasszistázni és lefasisztázni. S miután ezt megtették RMDSZ politikusai, csoda-e, ha a rágalmat örömmel karolja fel egy vezető román politikus, és fordítja azt az egész szervezet ellen?
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

Szilágysági barangolások
A maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség.
A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum  igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen  hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők.
A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles  népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat.
Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában.
A  tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot.
Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye  tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők,  vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb.
Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett  Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és  készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost.
Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című,  a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona).
Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska.
Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a  nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg  ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű,  szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos  templommal.
A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik  közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar  népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok.   
Mivel  Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által  „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról,  hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt.
A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. 
László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó  által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén  történő felállítása ügyéhez.
Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...!
A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a  Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád.
A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint  előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is  érdemes lesz majd bemutatni.
(A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között.
SZÉKELY GÉZA
Szabadság (Kolozsvár)

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

Beszélgetés Pálfalvi Pál nyugalmazott tanárral – A világ felfedezésének szépségéről
Hetven évet töltött március 4-én Pálfalvi Pál tekerőpataki születésű, Csíkban nevelkedett, székelyudvarhelyi botanikus, vagy ahogyan magamagát szerényen megfogalmazta: átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai tanár. Volt tanárommal Csíkszeredában, egy-két csésze kávé mellett beszélgettünk életéről, növényekről, gyerekekről, gyűjtésről és hivatásról – az elhangzottaknak töredékét közöljük.
– Nem vagyok csíki, de mindenki annak tart. Miért? Édesapám jegyző volt, helyezték egyik helyről a másikra. 1947-ben, Gyergyótekerőpatakon születtem, édesapám Szárhegyen volt magyar királyi jegyző, féléves voltam, amikor Gyimesbükkbe helyezték, kétéves koromban Tusnádfürdőre került, majd Csekefalvára/Csíkszentmártonba, s végül az 1950-es évek elején Csíkszeredába. Csíkszeredában nőttem fel, így én is csíkinak tartom magam.
– Melyik iskolába járt?
– Én elsőtől tizenegy osztályig, az érettségiig, 1965-ig a gimnáziumban jártam. A Fürdő utcában laktunk.
– Milyen városnak látta akkor Csíkszeredát?
– Gyermekek voltunk, város szélén, Lipovánban laktunk. Ha tehettük, az Olt mellett játszottunk, s erdők, hegyek, patakok között. Futball- és hokimeccsekre jártunk. Édesapám rendszeresen elvitt moziba, tudományos filmekre. Ezeknek is szerepe volt az életemben. Jól éreztük magunkat gyermekként, mit tudtuk, hogy mi megy végbe a világban. (…) Negyedikes voltam, amikor azzal kezdtük mindig a hétfőt, hogy a tanítónő megkérdezte, voltunk-e templomban? Hát mi, a ligatiak és a lipovániak közel laktunk a templomhoz, mentünk általában, s olyan is volt, hogy csak melléje, gyermekek lévén. De amikor rájöttünk, hogy amelyikünk felállt, hogy volt templomban, azt megpofozta, akkor, ha nem is voltunk, akkor is felálltunk, a ligatiak is és a lipovániak is, ilyen volt a gyermeki összetartás. Aztán belegondoltam, hogy a tanító néni volt akkor a legnagyobb nyomás alatt, nem volt mit tennie… Eszembe jut, nem is nosztalgia, de gyermeki lélekkel valami szép dolognak láttam, amikor felvonultattak május 1-jén. Rendezettséget sugárzott, most pedig belegondolok abba is, hogy tönkre van téve a munkásság, a szakszervezet... Majális volt, rendszeresen jártunk a családdal vasárnapokként a Szeredai-fürdőhöz, Zsögödbe, ez volt az élet. Egyébként pártista nem voltam soha, s úr sem lettem. Nem vagyok most sem.
– Hogyan talált rá a hivatására?
– Én szerencsésnek tartom magamat, mert a hivatásomat és a biológiát/botanikát is jól rendelte a jó Isten. Szerencse-e vagy a jó Istennek a dolga… Úgy érzem, ilyen szempontból szerencsés találkozás volt a tanárság és a növényismeret. Az iskolában is jól éreztem magam a zsivajgó gyermekek, fiatalok között. De még visszatérve a szerencsére: amikor születtem, akkor a fejemen burok volt. Na, az asszonyok – mert háznál születtem, nagyapámék házánál Tekerőpatakon – siránkoztak, hogy jaj, nincs feje a gyermeknek! A bábasszony szépen a burkot felvágta, s a fejem kibuggyant belőle. Ez szerencsét vagy valami jót jelent édesanyám megfejtésében. A botanika iránti érdeklődés is egy jó adomány volt, mert abban ki lehetett élni a lelkemet – egyébként is szeretetre méltó, kedves tudománynak mondják a botanikát, a füvészetet: scientia amabilis, így nevezik. Édesanyám, az elfogult anyai szeretetéből eredően mesélte, hogy kétéves lehettem, amikor a margarétának a szirmait kiszedtem, s próbáltam visszarakni. Ő ebből azt jósolta, hogy híres, nagy ember leszek. Reálisabb volt édesapám hatása, akinek természetrajzi műveltsége is volt. Ő vette az első könyveket nekem: a Xántus János írta A természet kalendáriumát, a Szárnyas barátainkat, a Dáné Tibor kedves könyvecskéjét, a Vadvirág szelídítőt és a Román Népköztársaság kis növényhatározóját. Hatodik osztálytól természetrajzi naplót írtam, madárfészkelési és fenológiai megfigyeléseket végeztem, kis herbáriumot készítettem. Mindezek együtt indítottak el a természet ösvényein. Talán a magányosság is… És persze a tanáraim is szerepet játszottak a pályaválasztásomban. (...) Elmentem felvételizni 1966-ban. 229-en voltunk, abból 25-öt vettek fel a növénytan szakra... Jó teljesítménnyel bejutottam, végig ösztöndíjam volt, élvezettel tanultam. Az első két év rettentő nehéz volt, mert a román nyelvet nem tudtam, de a tudomány, a tudás ragadt rám. Öt román társsal jó egyetértésben egy szobában laktam. Két évig Kolozsváron a vasútállomáson, a tanulószobán, a hálószobán, az előadótermeken és a magyar színházon kívül máshol nem jártam. Emlékszem: az első éven a 99-es szobában laktam, álltam az ablaknál s néztem kelet felé, hazafelé arra gondolva, hogy Csíkban fogok szolgálni … Diplomadolgozatomat a Tatros forrásvidékének flórájáról-növénytakarójáról írtam szeretett egyetemi mentoraim, Csűrös Káptalan Margit és Csűrös István irányításával.
– Hazatérve egy ideig Csíkszentdomokoson tanított, ugyanakkor kezdett botanikai tárgyú cikkeket is közölni, majd a székelyudvarhelyi tanítóképző tanára lett. Miért döntött így?
– Csíkszentdomokoson nagyon jó éreztem magam, lehetett jól dolgozni. Középkorú és fiatal, lelkes tantestületbe kerültem. Közel volt a Nagyhagymás is… Személyes vonatkozásban is fontos hely Csíkszentdomokos: itt nősültem meg. Feleségem Búzás Zsófia, tanítónő, két leányom – Boróka (1978) és Gyopárka (1980), két fiam – Jácint (1982) és Avar (1985) – édesanyja és öt unokám nagyanyja. Szeretettel, nemes lélekkel és odaadással tartja össze a családot. De 1981-ben meghalt apósom – a feleségem szülei ekkor már Székelyudvarhelyen laktak – és Vinczeffy Endre, a tanítóképző biológiatanára nyugdíjba ment, Fülöp Zoltán tanfelügyelő pedig noszogatott, hogy vállaljam el a helyét. Őszintén megvallom, nehezen vállalkoztam rá. Amikor a versenyvizsgára indultam, néztem ezeket a hegyeket Csíkszereda fölött, s arra gondoltam, hogy nem akarom én ezt elhagyni, de aztán a vizsgán mégsem vallhattam szégyent... Végül mindenféleképpen jobb volt, mert kvártély helyett saját lakásunk lett, értelmes helyre kerültem, érdekes kihívásoknak kellett megfelelnem. Körülbelül kétezer tanítványom volt, többnemzedéknyi tanítót oktattam. Sok volt a pedagyakorlat, sok szép élményt, elégtételt nyújtott a tanítójelöltekkel végzett munka. Beleírattam a biológiafüzetükbe elöl: „Tanulni tisztességesen – becsületesen viselkedni és hitemet gyakorolni küldött ide édesanyám, édesapám.” Alája odaírattam: Copyright Pálfalvi Pál. Aláírtam. Aláírattam a tanítványokkal is, a dátumot és még a másodpercet is. A lányok kacagták. Mondtam, ügyeljetek, tudjátok-e mit írtatok alá? Soha nem hivatkoztam erre, nem gyötörtem ezzel, de jó pedagógiai fogás volt. Munkaszerződés. Nem tanulsz, számon kérhetlek-e? Aláírtad-e? Igen.
– Kedvenc növénye?
– Nehéz megmondani, mindegyik szép… Gyermekkorom szép tavaszi virága a harangvirág/kakukkvirág – kockás liliom (lepelleveleit csemegéztük). A cserevirág – henye boroszlán csábító illatával fogott meg. A Jézus tenyere – fehér pimpó a somlyói búcsúsok szent növénye. Az egyik fontos felfedezésem a Römer-csűdfű (Astragalus roemeri). A Nagyhagymásban találtam 1977-ben. Vagy a fiókás tyúktaréj (Gagea spathacea) a Kalondáról, amelynek a belső erdélyi/székelyföldi előfordulása szintén érdekes adat. Az özönnövény Matild nenyúljhozzám (Impatiens balfouri)-ot jómagam jelzem először az országban (Csíkszentsimon 2005, Farcád 2009), de még lenne jó néhány...
– Mi a kedvenc időtöltése?
– Én azt szeretem, ha kint vagyok a szabad természetben. Vágásban van egy kicsi kertünk, állandóan tatarozom a kerítést, nyáron kétszer-háromszor lekaszálom, gombászunk, gyógynövényeket gyűjtünk. Egy-egy jó filmet is szívesen megnézek. Különleges hobbim nincs. Szeretem olvasni a falusi, a paraszti életrajzokat. Szeretek gyűjteni, terepezni. Egyébként régi vágású, amolyan romantikus füvész volnék, az isteni teremtést – a természetet érzelmileg, alázattal megközelítő, szemlélődő – rácsodálkozó naiv gyermek és tanult, képzett tanár keveréke. Ki tudja… Van olyan öregasszony, akivel három hetet beszéltem összesen… Kedvenc emlékem, este 9 óra felé, nyáron, amikor éppen csak lebukik a Kakukkhegy mögött a nap, Tusnádfalu és Csatószeg között egy keresztnél leülni, imádkozni. Olyan jó nyári, finom illat van, idealizált helyzet, lenyugvás, megnyugvás... Spontánul jön. Járni a hegyeket, be-benézni valamelyik gyimesi patakban egy-egy tudós öregasszonyhoz, megenni egy gombolyag pityókát az üstből túróval. Belelátni abba, hogy mi van a fazékban, az üstben, nem beszélve a lélekről – mert az embernek ilyenkor megnyilatkoznak, ezek is olyan jó, lélekmelegítő dolgok.
– Melyik a kedvenc vidéke, a kedvenc helye?
– A Pogányhavas, a Naskalat, a Szellő, a Bárányhavas, a Hargita tetején az a sok szép virág, jó csend, s nyugodtság a levegőben, egyszóval: szűkebb szülőföldem a Székelyföld legendás vidéke.
– Kedvenc társasága?
– Kedvenc társaságom az volt, amivel terepen jártam/járok. Hátizsák, vonalas füzetlapok terepi jegyzeteknek, egy keményebb lap (amelyen lehet írni), írószer, iránytű, a vidék térképe, fényképezőgép és egy herbárium. A gyűjtőutaknak 85-90 százalékát egyedül jártam be. Kinek lett volna türelme, hogy órákig egy-egy adatközlő öregasszonnyal vagy öregemberrel a beszélgetést végigvárja? Vagy azt, hogy elpepecselek egy-egy vázlatrajzzal, vagy cönológiai felvételezéssel? Vagy vállalja, hogy reggel korán eszik az ember, majd egész nap űzi magát, és esetleg este kerül oda, hogy egyen. Ezt nem kívántam senkitől, hogy megossza velem, de közben kerültek tanítványok, kollégák, akik mellém szegődtek. 1989 előtt nem tartottam medvétől, senkitől, semmitől. 1990 után igen, s egyre jobban. Egy kedves társaságom négy-öt éve alakult ki egy hivatalos tánctábori túra után: Ádám Gyula, Rácz Árpád, Antal Tibor s jómagam minden évben egyszer elmegyünk Gyimes valamelyik patakára, tájára (Rakottyásra, Kostelekre, Háromkútra stb.) fényképezünk, beszélgetünk. Egyébként járunk a feleségemmel is Udvarhelyen a magyar-örmény társaságba. Jól telik ott is. Legalább valahová tartozunk és kimozdulunk a házból.
– Elégedett?
– Minek kell hogy örvendjen az ember? Amit tényleg elvégzett. Nem azt mondom, hogy elégedett volnék, nagyon sok dolog, a legfontosabb dolgok nincsenek megírva, nagyon sok a halogatás részemről, mondván, hogy még egy kicsit ott körülnézek, kiegészítem egyik-másik témát stb. Mindent a tövéről indítok … A mai fiatalok egyből a legaktuálisabb nyugati könyvészettel kezdik, de itt is van felhalmozott tudás Erdélyben, Székelyföldön, amit fel kell tárni, számbavenni... Nem mentem bele olyan dolgokba, amihez képzettségem nincs. Azt mondják, hogy botanikus vagyok, de talán helyesebb megfogalmazás az átlagon felüli terepbotanikai ismeretekkel rendelkező nyugdíjazott középiskolai biológiatanár, a sciencia amabilis kissé elfogult művelője.
– Ha jól értelmeztem, még sok feldolgoznivalója lenne…
– Valóban, hosszan sorolhatnám, hogy mi van félkész állapotban vagy nincs megírva. Csak a legfontosabbakat említem: Felcsík paszulyfajtái (1978–1979: 1250 magpróba, 90-95 tájfajta, 196 népi tájfajta elnevezés); Az alakor (Triticum monococcum) – ősi búzafaj székelyföldi történeti és aktuális termesztése (1994–1995: 21 aktuális termesztési helye, az erdélyi génerózió cáfolata); Gönczi Lajos (1852–1929) herbáriumának leírása, valamint a két legfontosabb gyűjtés: Gyimes etnobotanikája (1981–2000), illetve Csík, Gyimes és Kászon temetőinek flórája (2000–2015) – hogy csak néhányat említsek.
– Úgy tűnik, a tanár úr jobban szeret terepezni, mint írni…
– Van abban szépség, hogy felfedezem a világot... Mindig vonzott a felfedezés öröme, a növények érdekes, változatos és színes, illatos világában való elmerülés. Ez a szenvedélyem ma is éltet…
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)