Ellopott erdők nyomában
Történelmi családhoz fűződő múltját letagadva végezhetett középiskolát, majd egyetemet. A székely közbirtokosság történetének megírója és a közbirtokossági javak visszaszerzésének vezéralakja, Garda Dezső szerint képtelenek vagyunk tanulni múltunk hibáiból.
– Mennyire határozza meg pályája alakulását, ha valaki történelmi családból származik? Ösztönösen jobban vonzódik a történelem iránt?
– A hatvanas évekbeli gyerekkoromban ez az örökség súlyos koloncnak számított, apám legszívesebben titkolta volna, hogy ne hozzon nehéz helyzetbe. Dédnagyapám, Garda József az 1848-as forradalom szabadságharcosa volt, majd külföldről való hazatérte után a nagyenyedi kollégiumban tanított. Az 1899-es nyugdíjazásakor ő volt a kollégium utolsó teológiai tanára, ekkor szűnt meg ugyanis a tanintézet egyetemi rangja. Nagyapámat, Garda Kálmánt az erdélyi hangyaszövetkezeti mozgalom egyik vezéregyéniségeként tartották számon. A családi múltat leginkább apám szenvedte meg 1948 után: politikai okokból, koholt vádak alapján többször is börtönre ítélték, 1961-ben pedig gyanús körülmények között halt meg.
– Megbélyegzett család sarjaként hogyan lett történész?
– Úgy is fogalmazhatnék: sok szerencsével. Édesanyám Kolozsváron szült meg, ott állították ki a születési bizonyítványom, így sikerült „letagadnom” a nagyenyedi múltamat. Egy kevésbé ismert kolozsvári középiskolába írattak, hogy ne szúrjak szemet senkinek, majd bejutottam a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelemszakára, amelyet 1973-ban végeztem el.
– Milyen volt a Ceauşescu-korszak kezdetén történelmet tanulni Kolozsváron? Egyáltalán: lehetett-e elfogulatlanul beszélni a román, illetve a magyar történelemről?
– Kedvenc tanárom és szellemi mentorom, Imre István jeles történészünk kivételével alig tudok olyan embert említeni, akire fel tudtam nézni egyetemi éveim során. A tanárok többsége belesimult a tájba, lojálisak voltak a rendszerhez. Diákként legtöbben Imre Istvánnál találtunk „menedéket”, ő vezetett rá a történészi munka igazi kihívásaira. Sem a román, sem a magyar történetírással szemben nem volt elfogult. Amikor egyetem után megkerestem, hogy foglalkozzam-e magyar őstörténettel, turkológiával, óva intett tőle, nehogy elcsússzak ezen a pászmán. Külföldön akkor már megjelentek történelmi legendák a 30-40 ezer éves székely népről, meg arról, hogy Hannibál is székely volt, így nekem is felcsigázta a fantáziámat. Imre István négyszemközt azt mondta: ez a fajta magyar őstörténet és a dákó-római kontinuitáselmélet között az a hasonlóság, hogy mindkettő mese.
– A székely közbirtokosság erdélyi szakértőjeként tartják számon. Hogyan lelt erre az útra?
– A történetíráshoz szóló első fogódzót Imre Istvántól kaptam, aki a Változó valóság című tanulmánykötet összeállításakor beajánlott a Kriterion Könyvkiadóhoz. Ezt követően folyamatosan jelentek meg hazai lapokban a székely történelemmel kapcsolatos írásaim. Miközben Gyergyóremetén, majd Gyergyószentmiklóson tanítottam történelmet, levéltárakban kutattam a székely múltat. Helyi ismertségemnek köszönhetően az akkori városvezetőség engem kért fel Gyergyószentmiklós történetének megírására. És ez lett a vesztem.
– Ezt hogyan értsük?
– Fiatal történészként nem voltam tisztában azzal, hogy egy ilyen munkának milyen politikai feltételeknek kell megfelelnie. Kutattam az elérhető levéltári forrásokat, hónapokon át dolgoztam keményen, közben innen is, onnan is érkeztek a furcsábbnál furcsább kérések. Az egyik pártvezető azt követelte, hogy külön fejezetet szenteljek Mihai Viteazul gyergyói látogatásának, és írjam meg, mekkora lelkesedéssel fogadták a székelyek a román vajdát. Amikor értetlenkedve visszakérdeztem, hogy ezt honnan veszi, rám mordult, hogy e nélkül nem fog a könyv megjelenni. Nem adtam be a derekam, a könyvet mégis kinyomtatták. Az öröm azonban nem sokáig tartott, mert a Szekuritáté már a nyomdából elkobozta a teljes tételt.
– Bezúzták?
– Annál is szörnyűbb dolog történt: elégették. Ezt a szekusdossziémból tudom: az a Rab István adott parancsot a könyv elhamvasztására, akit éberségéért Gyergyószentmiklósról Kovászna megye első titkárává avanzsáltak. De más is történt akkor, amiről szintén a rendszerváltás után szerezhettem tudomást. Imre Istvánt, mint egykori tanáromat a Szekuritáté arra akarta rákényszeríteni, hogy írjon elítélő jelentést a könyvről, amely alapján eljárást kezdeményezhettek volna ellenem. A dossziém tanúsága szerint ezt Imre István a fenyegetőzések ellenére megtagadta.
– Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
– Több száz oldalas szekusdossziém szerint minden lépésemet követték, de nem távolítottak el a tanügyből. Talán elmagyarázta valaki nekik, hogy mégsem államellenes tevékenység, ha saját történelméről ír a történész. Tény, hogy több könyvem nem jelenhetett meg: a Kriterionnál két kötetem állt várólistán 1989 decemberéig. Az akkori híres cenzor, Koppándi Sándor egyenesen Elena Ceauşescunak írt levelet az egyik kéziratom ügyében, nehogy megjelenhessen a székelyek cenzúrázatlan története. Öröm az ürömben, hogy mindeközben a román történészek körében is többen kezdtek érdeklődni a székelyek történetéről. Demény Lajosnak köszönhetem, hogy 1984–85-ben a Román Akadémián román történészek előtt több részből álló előadássorozatot tarthattam a székelység történetéről. A román és magyar pártfőtitkár, Ceauşescu és Grósz Károly találkozása alkalmával a Scânteia írt részletes beszámolót az akadémián tartott előadásaimról, a cikk szerint az erdélyi magyar történészek szabadon tanulmányozhatják saját történelmüket. Kapóra jöttem.
– A székely közbirtokosságról akkoriban még aligha eshetett szó...
– Ennek a története már átnyúlik a rendszerváltás utáni évekre. Egy svédországi magyar keresett meg, akinek édesapja a gyergyószentmiklósi közbirtokosság menedékházát bérelte. Arra kért, írjam meg a székely közbirtokosság történetét, mert nem jutnak adatokhoz. Kötélnek álltam, a teljes mű azonban csak tíz év múlva, 2002-ben készült el. A munka óriási levéltári kutatást igényelt, Csíkszeredától Kolozsváron át Budapestig minden fellelhető forrást megkerestem. A közbirtokosságért vállaltam 1996-ban a parlamenti képviselőséget is.
– Pedig akkor még szó sem volt a közbirtokossági javak visszaszolgáltatásáról. A dokumentáció birtokában erre nagyobb esélyt látott?
– Amikor az RMDSZ színeiben bejutottam a parlamentbe, román körökben is felfedeztek közbirtokossági szakértőként. Beválasztottak a Román Erdőbirtokosok Szövetségének vezetőségébe, elkezdtük a tájékozódást. Tudtam, hogy az erdélyi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonforma létezett Moldvában és Olténiában is. Azzal is tisztában voltam, hogy az akció csak akkor lehet sikeres, ha nem csak a magyarok kérik vissza jussukat, hanem a román közbirtokosok is. Vasile Lupu parasztpárti képviselővel közösen mozgósítottuk a Vrancea megyei közbirtokosokat, velük együtt más moldvai, olténiai és erdélyi közbirtokosok is tüntettek Bukarestben, sőt, a parlamentben is rendeztünk egyféle közmeghallgatást. A román politikumnak lépnie kellett, annak ellenére, hogy a Demokrata Konvenció egyetlen pártja sem akarta igazán rendezni ezt a kényes ügyet.
– Mitől volt ez kényesebb téma, mint másféle tulajdon visszaszolgáltatás?
– A parlament folyosóin elkezdődött a suttogó propaganda, hogy a székelyeket akarjuk helyzetbe hozni. A román politikát nem az érdekelte, hogy több százezer hektár moldvai közbirtokossági erdő kerül vissza a románok tulajdonába, hanem az zavarta őket, hogy a székelység túlságosan megerősödik gazdaságilag. Hosszú és gyötrelmes időszak volt, saját törvénykezdeményezésemet a parlamentben lesöpörték az asztalról. Kompromisszumos megoldásként Vasile Lupu a 2000/1-es földtörvénybe rejtette el a közbirtokossági erdők visszaadását, ez ment át a törvényhozáson.
– Mondhatnánk: minden jó, ha a vége jó. Az elmúlt tíz évben sikerült visszaszerezni a teljes közbirtokossági vagyont?
– Ez sem ment könnyen. A hatalomra kerülő Szociáldemokrata Párt egyik első lépése a visszaszolgáltatás leállítása volt. Az RMDSZ és a PSD közötti egyezség nyomán született meg a 120-as sürgősségi kormányrendelet, amely a törvény alkalmazását szabályozta. Ez kimozdította ügyünket a holtpontról, mára visszaszereztük a teljes közbirtokossági vagyont, az új rendelet alkalmazási módszertanát viszont úgy alkották meg, hogy idegen elemek dönthessenek az igazi tulajdonosok feje fölött. Ebben az RMDSZ is érdekelt volt, hiszen soraiban foglalt helyet a székelyföldi famaffia jelentős része. Érdekes módon azonban az első években a magyar polgármesterek, és egyéb tisztségviselők hátráltatták legvehemensebben a törvény alkalmazását, olyan emberek, akik közvetlen hasznot húztak az illegális fakitermelésből. Nagyon nehezen lehetett visszaszolgáltatni a magán- és a közbirtokossági erdőket. Parlamenti mandátumaim erre a harcra mentek rá.
– RMDSZ-képviselőként harcolt az RMDSZ-es famaffia ellen?
– Egyértelművé vált, hogy ez a harc nem lehet hosszú távú, ki is utáltak a szervezetből, kényszerpályára kerültem, politikai pályafutásom véget ért. Az első székelyföldi közbirtokosságokat magam alapítottam még a törvény megjelenése előtt. Akkoriban mögöttünk álltak a teljes faluközösségek, míg ezek vezetőit ellenem nem fordították. A közbirtokossági vezetők a legtöbb helyen nem akarták megérteni, hogy a közbirtokosság közösségi tulajdon, ami iránt közösségi felelősséggel tartozunk. Ennek a folyamatnak lett az áldozata a gyergyóalfalui alpolgármester is. Székelyföld szomorú helyzetben van: erdeinek kiirtásával saját jövőjét lopja el.
– Önt hallgatva, az az érzésünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
– Egyik új könyvem a két világháború közötti Gyergyói-medence közéletéről szól. Megdöbbentő felismerés, hogy mekkora a hasonlóság a korabeli magyar párt és az RMDSZ között. A politikum akkor sem, most sem ismeri fel az egyszerű emberek boldogulásának fontosságát. Nem tudunk, vagy nem akarunk hibáinkból tanulni.
Garda Dezső
Szociográfus, történész, politikus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója. 1948-ban született, 1973-ban szerzett történész diplomát a kolozsvári egyetemen, a rendszerváltásig Gyergyóremetén és Gyergyószentmiklóson tanított történelmet. 1996-2008 között az RMDSZ Hargita megyei képviselője volt a román parlamentben, a közbirtokossági törvény megalkotója, a közbirtokossági erdők visszaszerzésének kezdeményezője. 2002-ben jelent meg A székely közbirtokosság című, két kötetes történelmi munkája. A rendszerváltás óta mintegy húsz, a székely történelemmel kapcsolatos könyvet, tanulmányt publikált.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Adják Ceauşescuéknak?
A legjobb az lesz, ha visszavonják Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga Érdemrendet, és post mortem a Ceauşescu házaspárnak adják. De talán még jobb lenne – hogy ne kelljen a plecsnit kétfelé vágni –, ha a Tőkését adnák a kárpátok géniuszának, és feleségének egy másikat, esetleg nagyobb fokozatút. Több lehetőség is kínálkozik, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül visszavonják.
Először is, hogy jó román vagy sztálini szokás szerint át kellene írni a történelmet. Egyszerűen ki kellene hagyni a temesvári történéseket. Sok olyan nagyváros volt az országban, mint Iaşi, Galac, Piteşti, ahol a jó nép kigyúródott a terekre, miután a diktátor elfutott. Egyet forradalmaztak. Bevertek néhány ablakot, összetörték a pártbizottság berendezését. Ezekben a városokban aztán, mint eső után a gomba, úgy jelentek meg a forradalmárok, akik ma szintén forradalmárok, és akkori hőstettükből élnek. Temesvárt meg el kell felejteni! Az akkori hivatalos verziót kell ismét ismételgetni: Temesváron társadalomellenes elemek huligánakciókat hajtottak végre külföldi segédlettel, Románia szuverenitására törtek. Ebben nagy szerepe volt Tőkés Lászlónak, aki azóta is ezen ügyködik. Most is Románia területi egységének a megszüntetésére tör, amikor véleményét hangoztatja, és Magyarországtól védhatalmi státust kér. Mivel sok történelemkönyvet kellene átírni, rengeteg akkoriban megjelent sajtóterméket kell megsemmisíteni idehaza vagy kilopni a külföldi könyvtárakból, lehetséges, hogy nem ez a legcélravezetőbb módszer az érdem- és éremtelenítésre. Lenne egy másik mód is leakasztani a plecsnit Tőkés melléről. Az a helyzet, sokan visszasírják a villanyelvevést, a fűtéshiányt, az élelmiszeradag-rendszert, a közlekedés vasárnapi korlátozását, amikor egyik vasárnap a páros, másikon a páratlan rendszámú autók közlekedtek. Vagy azt is, hogy ha Bukarestben hó esett, az egész országban leállították egész télre a személygépkocsik közlekedését. A szocialista országokba kétévente lehetett utazni, Nyugatra meg egyenesen kiváltságként. Tiltott volt a szabad véleménynyilvánítás. (Akár most Tőkésnek.) E paradicsomi állapotoknak többek közt azért kellett megszűnniük, mert Tőkés Temesvárott felszikráztatta a forradalmat. A becsületbíróság, ha már nem tudja eltüntetni a történelemből, büntethetné az aranykor eltüntetésében játszott szerepéért. Ami késik, nem múlik. Még lenne egy harmadik lehetőség is arra, hogy csillagtalan maradjon Tőkés. Mégpedig: ha ő maga mondana le róla. Lehet, azért nem engedték, hogy ügyvéddel jelenjen meg, mert inkvizíciós vagy szekus módszerekkel erre akarták rávenni. Hátha visszatérnek a régi szép idők, amikor a vádlott egy kis testi fenyítés vagy kényszerítő körülmények hatására bármiről lemond vagy bármit bevall, amit tőle kérnek?
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Ortodox térhódítás Kovásznán
A kormány karácsonyi ajándékaként a román ortodox egyház Hargita–Kovászna püspökségének tulajdonába került a kovásznai Tündérvölgyben levő Fenyő Szálloda.
A korábban az állami protokollalap tulajdonát képező, tízmillió lej leltári értékű ingatlan odaítélése azóta is borzolja a kedélyeket: tiltakoznak a magyar történelmi egyházak, melyek hasonló ajándékban soha nem részesülnek, mi több, a kommunista rezsim által elvett ingatlanjaikat sem tudják visszaszerezni – ráadásul azt is el akarják venni tőlük, amit visszakaptak. Tiltakoznak a hazai magyar politikai alakulatok, szervezetek is, és aggódnak a kovásznai magyar lakosok: úgy tűnik, az ortodoxia székelyföldi térhódításának helyőrsége lett a Fenyő Szálloda is.
Aggódik a lakosság
A Fenyő Szálló tulajdonoscseréjének esetleges következményeit a kovásznai lakosság is csak találgatja – van, aki úgy tudja, Moldova Köztársaságból érkezők laknak majd ott, akiket honosítanak, később pedig kovásznai polgárokká válnak, így akarják a románság javára billenteni a lakosság etnikai arányának mérlegét. Mások állítják, a jelenlegi személyzetet elbocsátják, helyüket apácák és szerzetesek veszik át, de még olyan híresztelés is felröppent, miszerint a szálloda mellett impozáns kolostor épül, mely a görögkeletiek egyik fellegvára lesz.
Eme találgatások közös eleme az etnikai arányok megváltoztatása, a görögkeleti egyház térnyerése miatti aggodalom. Hogy a jobbára aggodalom szülte szóbeszéd mellett hiteles forrásból tájékozódjunk, megkerestük a szálloda igazgatóját, Paul Vișinescut, aki Gheorghe Onea adminisztrátorral együtt állítja: semmit nem tudnak a Fenyő Szálló jövőjéről. Ők is csak az ominózus kormányhatározatot ismerik, de hivatalos értesítést a tulajdonosváltásról nem kaptak. Ha többet akarunk tudni, próbálkozzunk az állami protokollalap sinaiai kirendeltségén – ott viszont csak a telefax hangja válaszolt telefonos megkeresésünkre.
A Fenyő Szálló most csendes. Az egységvezetők szerint az év végi ünnepek alatt sok vendéget fogadtak. Jelenleg 58 alkalmazottat foglalkoztatnak, 65 százalékuk magyar nemzetiségű. Nem tartanak a leépítésektől, az ortodox egyház az alkalmazottakkal együtt kapta meg a szállodát – hangsúlyozták. Pártszállónak építették
Amennyire bizarr a mostani tulajdonoscsere, legalább annyira különös a szálló története is. A Román Kommunista Párt Kovászna város tulajdonából kapta/vette ingyen használatba a több mint két és fél hektáros területet, ahová később a szálloda épült. A nyolcvanas évek elején kezdett működni, kizárólag a párttagok (leginkább „főelvtársak”) üdülőhelyeként. A telekkönyv szerint a terület 1999. május 18-ig volt Kovászna tulajdona, akkor a 834-es kormányhatározattal állami tulajdonba sorolták. A szálloda alegységeként tartották nyilván a közelben lévő, korábban a Ceaușescu házaspár által használt vendégházat. Ezt az épületet nem az egyház kapta meg decemberben: az új tulajdonosa a román hadsereg.
A szálloda gazdaságosságáról sokan értekeztek. A legtöbb vélemény szerint jelenlegi működési formájában nem jövedelmező, kizárólag az állam által finanszírozott kezelő- és üdülőjegyekkel érkezők teszik ki látogatóközönségét. Semmi jel nem utal arra, hogy a vendégforgalmi szabadpiacon is labdába szeretne rúgni az egység, pedig felszereltsége nem mindennapi. 186 személyt tudnak elszállásolni 87 kétágyas, két egyágyas szobában és öt lakrészben (melyek nappaliból és hálószobából állnak). Kezelési potenciálja is jelentős, meleg borvízfürdőt, mofettát, borvizes ívókúrát, aeroszolos és inhalációs kezelést, elektro-, fizio- és hidroterápiát biztosítanak.
Jobb lenne a Ceaușescu-villa
Kovászna önkormányzata számára kihívás lenne, ha a kormány esetleges ajándékaként szállodával gazdagodna. Magyarországon találunk példát önkormányzati cégek által működtetett szállodákra, például Zalakaroson – mondta érdeklődésünkre Thiesz János polgármester. A működtetéshez szükséges jogi keretet ugyan nem ismeri, de meg lehetne találni a járható utat. Ám a szállodánál több hasznot hozna, ha az önkormányzat a volt Ceaușescu-vadászházat kapná meg. Vendégforgalmi látványosság lenne, hazai és külföldi turistákat vonzana az érdekes múltú épület.
Sokan kíváncsiak lennének, hol és milyen volt egykoron a Ceaușescu házaspár kéthelyes moziterme, háló- vagy dolgozószobája. A látogatók belépti díja mellett jövedelmet hozhatna a termek vagy az egész épület bérbeadása különböző eseményekre – véli Thiesz János.
A szálloda amúgy most sem hajt nagy hasznot a városnak. Tavaly épületadóként 150 ezer, területadóként 4200, tűzoltósági illetékként 350 és cégérilletékként 28 lejt fizettek be a város kasszájába. A Fenyő Szálló befizeti a fürdővárosi illetéket is (szállóvendégenként napi egy lej). A 2013-as összesítés – amely az összes vendégfogadó egység hozzájárulását jelenti – még nem készült el, de 2012-ben az illetékből 820 ezer lejes bevétele származott a városnak. A Fenyő szálloda alkalmazottjai által befizetett jövedelmi adó 41,75 százaléka is a városhoz kerül vissza – mondta el érdeklődésünkre Bagoly Zsolt, a városháza gazdasági igazgatója.
Görögkeleti templomok
A vajnafalvi ortodox nagytemplom
A Fenyő Szálloda birtoklásával nőtt a görögkeleti egyház súlya Kovásznán. A fürdővárosban ezenkívül három templomuk és egy kápolnájuk áll. Utóbbit tavaly szentelték a Benedek Géza Szívkórházban, és ökumenikusnak nevezik – eddig azonban történelmi magyar egyház lelkésze nem kapott oda meghívást istentiszteletre, misére. Ha hívnának, szívesen tennénk eleget a kérésnek – jelentette ki Balogh Zoltán, a Kovászna-belvárosi egyházközség lelkésze.
A kovásznai – pontosabban vajnafalvi – görögkeleti izmosodáshoz és történetíráshoz ugyancsak jól jön a kormány ajándéka. A Crestinortodox.ro honlapon a Kovásznát tárgyaló fejezetben (az alábbi adatok is innen származnak) kijelentik: „jelen pillanatig nem ismeretesek dokumentumok a XVIII. század előtt létező ortodox templomot illetően.
Információk vannak 1777-ből, amikor megépült a Szent Miklósnak szentelt fatemplomocska.” A fatemplomot 1800-ban lebontották, helyét egy tölgyfából készült kereszt jelzi. Ugyanabban az évben fejezték be egy másik templom építését. 1794-ben 130 forinttal vásároltak telket, „melyen ma is templom és temető áll”, az új templom felhúzását 1794. július 17-én kezdték el. (Orbán Balázs írta: „A kovásznai ref. egyházközség birtokában van egy igen szép fedeles kehely, melynek oldalán minuskel betükkel ez van irva: »Hoc est corpus meum VI. XIII.« A betűk idoma mutatja, hogy a XV. században készült.” A vajnafalvi református hívekről az első lényegesebb híradást egy 1762-ből származó jegyzőkönyvben találni, melyben az áll, hogy az 1762-es kovásznai esperesi vizitáció során derült ki az egyházi hatóságok előtt, hogy a vajnafalvi hívek egy temetőben lévő színben tartották az istentiszteleteket.)
1940 nyarán a nagyszebeni ortodox érsekség jóváhagyta egy Kovásznára tervezett új templom tervét – ám a bécsi döntés keresztülhúzta elképzeléseiket. Jóval később, 1992-ben kezdte el a kovásznai ortodox közösség gyűjteni az anyagot egy új templom építésére. Erre többek között a megnövekedett turistaforgalom miatt volt szükség – írja a honlap. Az építkezést 1993-ban kezdték el – a helyi tanács engedélye nélkül. Az új templom harangjai 1995. november 5-én – Iustinian Teculescu püspök születésének 130. évfordulóján – szólaltak meg először. 2002. június 16-án, három nappal a hősök napja után szentelték fel (az egyház Szent Zsinatja június 13-át nemzeti egyházi ünneppé, valamint a 2003/379-es számú törvény a Hősök Napjává, román nemzeti ünnepé nyilvánította). 2006. november 12-én tették le egy újabb ortodox templom alapkövét. 2008 februárjában Traian Băsescu államfő jelenlétében szentelték fel a Montana Szálloda mellett épülő máramarosi stílusú ortodox fatemplom keresztjét, és helyezték a toronyra. A templomot félkész állapotban is használták, 2012. november negyedikén szentelték. Az újabb templom építése akkoriban ugyancsak kiütötte a biztosítékot: sokan megkérdőjelezték, miért épp oda – a város magyar részébe – építik, egyáltalán szükség van-e rá.
Máramarosi stílusú templom
Nemrég a szívkórházban szenteltek kápolnát az intézményt látogató betegek kérésére, Monica Sporea akkori menedzser és Ioan Sălăjan, Kovászna és Hargita ortodox püspöke közbenjárására készülhetett el. A kórház régi épületében korábban gyűlésteremnek használt részt rendeztek be kápolnának, mely ortodox rítusú, de nem zsúfolták tele görögkeleti jelképekkel, azt akarják, hogy minden felekezet használhassa imádkozásra. A szentelésre nem hívták meg a római katolikus és a református egyház papjait, de készen állnak a velük való együttműködésre – mondta akkor a menedzser asszony. Az alapvető intézmények és a nemzeti identitás
A Fenyő Szálloda ortodox egyházi tulajdonba utalásának célját maga a kormány határozta meg: az állam alapvető intézménye, a nemzeti identitás megőrzésében fontos szereppel bíró Román Ortodox Egyház tevékenységének segítésére. Az állam más „alapvető intézményei” is részesültek a kormány nagylelkűségében. A december 18-án kelt 2013/114-es sürgősségi kormányrendelettel (a Hivatalos Közlönyben december 24-én jelent meg) az ortodox egyház mellett a Román Hírszerző Szolgálatnak adták az Olănești fürdői protokollpalotát („a szolgálat specifikus tevékenységéhez szükséges optimális körülmények biztosítására”), és a védelmi minisztériumnak ítélték oda a tündérvölgyi Ceaușescu-villát. Az átadásokat a kormányhatározat Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított harminc napon belül megejtik.
* * * Támogatás szentkeresztre
Háromszéken a megyeháza a maga során támogatja az egyházakat. A megyei tanács honlapja szerint a kovásznai magyar baptista gyülekezet 2012-ben és 2013-ban is 3000 lejes támogatásban részesült, a belvárosi reformátusokat tavaly 2000 lejjel, a vajnafalviakat szintén 2000 lejjel támogatta a megyeháza. Ugyanakkor a zágonbárkányi ortodox felekezet szentkeresztállítását 2012-ben 80 000 lejjel, 2013-ban 10 000 lejjel támogatták – ekkora összeget más egyházközösség nem kapott. Ismeretünk szerint a megyei tanács eddig minden – a követelményeknek eleget tevő – pályázatra nyújtott támogatást.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

„Legyen Kolozsvár-Napoca újból Kolozsvár!”
Állampolgári törvénykezdeményezéssel szeretné elérni Györke Zoltán, hogy Kolozsvári szabaduljon meg a Napoca elnevezéstől, amelyet Nicolae Ceaușescu kommunista pártfőtitkár aggatott rá a kincses városra negyven évvel ezelőtt.
A volt Kolozs megyei alprefektus ezért a Facebook-oldalán felhívással fordult – elsősorban – a kolozsváriakhoz, hogy kérjék a parlamenttől annak az 1974. október 15-i államtanácsi dekrétumnak a hatályon kívül helyezését, amellyel Kolozsvár (Cluj) nevét Kolozsvár-Napocára (Cluj Napoca) változtatták.
Györke emlékeztet arra, hogy az alkotmány értelmében legkevesebb 100 ezer szavazókorú állampolgár törvénytervezetet kezdeményezhet a parlamentben. Ezért arra kéri a kolozsváriakat, hogy gyűjtsenek támogató aláírásokat a tervezethez.
A volt alprefektus csütörtök este posztolta a Román Kommunista Párt Központi Végrehajtó Bizottsága 1974. október 15-i ülésének jegyzőkönyvét. Ceaușescu ekkor jelentette be névváltoztatási szándékát a pártvezetőségnek. A diktátor közölte az RKP KB tagjaival, hogy másnap, október 16-án lesz 1850 éve annak, hogy Napocát Hadrianus császár municípumi rangra emelte, és ebből az alkalomból Kolozsváron nagy szabású ünnepséget tartanak, és ennek keretében keresztelik át a várost.
A döntéssel a jegyzőkönyv szerint az RKP vezető testületének tagjai végül természetesen egyetértettek. Azért akadtak okvetlenkedők is. A diktátor felesége, Elena Ceaușescu azt javasolta, hogy Kolozsvárt egyszerűen Napocára kereszteljék át. Azzal érvelt, hogy a Cluj is római név, és fölösleges, hogy a város egyszerre két római nevet vegyen fel. Leonte Răutu, a Ștefan Gheorghiu Akadémia rektora kijelentette: nem érti, miért kell felvennie Kolozsvárnak egy új nevet, hiszen Párizst sem keresztelték át történelmi római nevére, Lutetiára.
maszol.ro,

Elvetélt merényletek Ceauşescu ellen
A diktatúra idején hallgattak róla, de Ceauşescu uralkodásának csaknem 25 esztendeje alatt több merényletet is megkíséreltek a nemzeti kommunista diktátor ellen.
Túlélte a repülőbalesetet
Az első merényletre állítólag még 1957-ben került sor, amikor az ország Gheorghe Gheorghiu-Dej kezében volt, bár a történteket a hatalom igyekezett repülőgép-balesetnek feltüntetni. 1957. november 4-én román pártküldöttség utazott Moszkvába, november 7-e, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésére. A román küldöttek közül betegségére hivatkozva hiányzott a Gheorghe Gheorghiu-Dej, így a delegációt Chivu Stoica, a minisztertanács elnöke vezette, rangban a második Nicolae Ceauşescu volt, aki akkor a párt központi bizottságának szervezési titkára volt.
Az orosz pilóták által vezetett gép a vnukovói röptér előtt a rossz látási viszonyok miatt beleütközött a fákba és lezuhant, majd kigyulladt. Az utasoknak sikerült még időben elhagyhatták a gépet, csupán Grigore Preoteasa, a központi bizottság propagandatitkára, külügyminiszter, illetve a személyzet egyik orosz tagja veszítette életét. Nicolae Ceauşescu megúszta mellkas- és lábszárzúzódással.
A baleset kapcsán több kérdés is felmerül. Mindenekelőtt az, hogy az orosz röptéri hatóságok miért engedték meg a leszállást a gépnek, miután a magyar küldöttséggel érkező repülőgépet visszafordították. Mennyire voltak kiképezve az orosz pilóták az IL-14-es gép kezelésére, mivel korábban a szovjet kormány által Romániának adományozott IL-12-es gépet vezették. A pilóták egyébként Bukarest protokollnegyedében laktak, a balesetet követően családtagjaikat azonnal kihozatták Romániából. A pilóták a szovjet védelmi minisztériumhoz tartoztak, ám főnökeik ellenőrzése nélkül Bukarestben gyakran megszegték a rendszabályokat. Így például az IL-14-es gép november 2-án végzett próbarepülésnél nem volt jelen sem a másodpilóta, sem a navigátor. A hibák ellenére a moszkvai hatóságok engedélyezték a november 4-i felszállást. A szovjet kormánybizottság jelentése szerint a balesetért a pilóták voltak a felelősök. Ezzel az ügy lezárult.
Két géppisztoly, 500 töltény
Ceauşescu ellen 1973-ban Bukarestben kíséreltek meg állítólag merényletet. Erről Dumitru Burlan tartalékos ezredes, a diktátor hasonmása számolt be – aki éppen azért kapta a fizetését, mert kísértetiesen hasonlított a pártfőtitkárhoz. Burlannal felettesei csak annyit közöltek, hogy a pártfőtitkár elleni merényletről kaptak információt.
Az ezredes azt a parancsot kapta, üljön be a Ceauşescut szállító gépkocsiba, a pártfőtitkár helyére. A gépkocsi pontosan olyan kíséretet kapott, mintha Ceauşescu ült volna benne: elől két rendőrkocsi haladt, kettő oldalt, hátul pedig egy mentőkocsi. Burlannak 10 napon át kellett játszania Ceauşescu szerepét, ugyanolyan ruhákat viselt, mint a diktátor, minden reggel fodrász bodorította a haját „ceauşescusra” – merényletre azonban nem került sor. Azt már nem lehet pontosan tudni, hogy elkapták-e a merénylet tervezőit, vagy pedig csak hamis hír volt az egész.
1983-ban azonban már valóban megtervezték Ceauşescu és felesége meggyilkolását. Az 1981-ben szerveződött, három értelmiségiből álló merénylőcsoportot a kolozsvári Raul Volcinschi, volt politikai fogoly vezette, akinek sikerült még három hivatásos sofőrt, Petre Nastasét, Viorel Rovenţiut és Nicolae Stanciut is bevonnia az akcióba.
Az eredeti terv szerint az akcióra 1983. szeptember 17-én került volna sor, amikor is a diktátor a Giurgiu megyei Gostinu község mezőgazdasági termelőszövetkezetébe tervezett munkalátogatást. Az akcióhoz fegyverre volt szükségük, ezért szeptember elején feltörték az Olt megyei Osica de Sus milícia őrsét, ahonnan két géppisztolyt és 500 töltényt loptak el.
A Securitate megrémült a fegyverlopástól, ezért rábeszélték Ceauşescut, a fegyverek megtalálásáig halassza el a munkalátogatást.
Három hetes nyomozás után megtalálták a merénylőket. Egyiküket halálra ítélték, a csoport többi tagja 20 év börtönbüntetést kapott minősített lopás, rablás, a fegyvertartási szabályok be nem tartása miatt. A börtönbüntetéseket később enyhítették.
Magyar puccsista
Egy évvel később ugyan nem merényletet, de puccsot terveztek Ceauşescu ellen. A terv szerint akkor távolították volna el a hatalomból a pátfőtitkárt, amikor hivatalos látogatást tett a Német Szövetségi Köztársaságban.
Az akciót vezető Ion Ioniţă tábornok Kostyál István tábornokkal és több, más katonával együtt azt tervezte, hogy a diktátor távollétét felhasználva páncélosokkal körbeveszik a párt központi bizottságának épületet és letartóztatják a Nicolae Ceauşescuhoz hű pártvezetőket.
Az akciót végül egy évvel későbbre halasztották, akkorra, amikor Ceauşescu 1985 áprilisában Kanadába látogat. A merénylőket azonban leleplezték. Jóllehet nem sikerült bebizonyítani vétkességüket, néhányan közülük börtönbe kerültek, így Kostyál István is, akit mondvacsinált vádak alapján – valuta tartásért és villamosáram lopásáért – ítéltek el.
Elena is veszélyben volt
A rendszerváltás előtt utolsó merényletre 1988-ban került sor – ekkor a Ceauşescu rossz szellemének tartott Elena Ceauşescut akarták megölni.
Az esetről a diktátor feleségét megmentő Eugen Arsenie tartalékos őrnagy számolt be, aki a kérdéses napon gépkocsijával Elena Ceauşescu autója mögött haladt. A Szovjetunió akkori volt nagykövetsége előtt hirtelen feltűnt egy hatalmas sebességgel száguldó fekete Mercedes, amely Elena Ceauşescu autójának tartott. Arsenie gépkocsijával nyomban a célbavett autó mellé hajtott, így a Mercedes őt találta el. Az őrnagy megsérült, de Elena Ceauşescu is kisebb sérülést szenvedett.
A diktáror pár ellen a végső ítélet 1989. karácsonyán született meg, amikor sorsukról a hatalom új birtokosai döntöttek – a Honvédelmi Minisztérium mellékhelyiségében.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Meghalt Emil Bobu
Július 12-én, szombaton Bukarestben, az Egyetemi Kórház intenzív osztályán 87 éves korában agyvérzésben elhunyt Emil Bobu, volt magas rangú kommunista tisztségviselő, a Ceauşescu házaspár egyik leghűségesebb embere. 1989 decemberében helikopteren együtt menekült el bálványaival, majd a temesvári vérengzésben játszott szerepéért népirtás vádjával előbb életfogytiglani börtönbüntetésre, utóbb 10 évre ítélték, de, betegségére való tekintettel, azt se töltötte le egészen.
Nyugati Jelen (Arad)

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre (1.)
A ’80-as évek derekán olyan mély nyomor uralkodott Romániában, hogy azt gondoltuk, lejjebb már nem süllyedhetünk, de tévedtünk. Kiderült ugyanis, hogy a földi pokolnak vannak mélyebb bugyrai is, hiszen a román hatalom beolvasztási törekvései egyre erőszakosabbak lettek, így puszta nemzeti létünk is veszélybe került. Napról napra jobban dühöngött a kommunista diktatúra, fokozódott az elnyomás. Éhezés, nélkülözés és nincstelenség uralkodott országszerte, félelemben és rettegésben éltünk, terror alatt. Történt mindez a 20. század végén, Európa közepén, és történhetett a helyzet fölött bűnösen szemet hunyó nyugati világ örök szégyenére.
Ilyen körülmények és állapotok közepette szállt szembe az elnyomókkal Tőkés László temesvári református lelkész 1989 nyarán, és vált ezáltal a romániai ellenzék vezéregyéniségévé. A hónapokon át tartó bátor kiállása következtében a decemberben Temesváron kibontakozott és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott. Esténként a Szabad Európa Rádió román és magyar nyelvű adásából próbáltunk tudomást szerezni a legfrissebb fejleményekről, melyek december 16-án tragikus fordulatot vettek: a szekusok (államvédelmi titkosrendőrség) belelőttek a tüntetőkbe, Temesvár utcáit ártatlanul legyilkolt emberek holtteste borította.
Magyarországgal ijesztgették a románságot
Elborzadtunk e döbbenetes gaztett hallatán, de ugyanakkor az is tudatosult bennünk, hogy ezt már nem lehet tovább tűrni, megérett az idő a változásra. Körültekintően és megfontoltan kellett cselekedni, mert az erdélyi magyarságra ezekben a napokban óriási veszély leselkedett. A diktátor és környezete ugyanis idegen hatalmak zsoldjába szegődött hazaárulók felforgató tevékenységeként bélyegezte meg a Temesváron zajló eseményeket, kezdetben csak sugallva, majd nyíltan ki is mondva, hogy az ellenséges cselekedetek hátterében Magyarország áll. Éppen ezért félő volt, ha a továbbiakban is csak Temesvárra korlátozódnak a tüntetések, és ha netalán a székely megyék mozdulnak elsőként, revizionizmussal vádolnak meg minket, ekképpen egymásra uszítják az ország román és magyar lakosságát. Sátáni tervük meghiúsításának csak egy módja volt: kivárni, hogy a főváros is felemelje sárba tiport fejét, mert akkor pillanatok alatt lángra lobbanhat az egész ország, és a diktatúra elkerülhetetlenül megbukik.
Bukarestre várva
Várnunk kellett tehát, és ezt összebeszélés nélkül megértette mindenki. Csigalassúsággal vánszorogtak a feszültséggel telített percek és órák. Reggelente szárnyait bontogatta a remény, de esténként, begubózva a fűtetlen és áram nélkül hagyott lakásokba, újra és újra megkeseredett lélekkel kellett megállapítanunk, még mindig nem fogyott el a románok birkatürelme, mert a fővárosban továbbra is csend honol. Pedig Temesvárról tömegesen elhurcolt, megkínzott, agyonlőtt emberekről tudósítottak a külföldi adók, melyeket lehalkítva, titokban mindenki hallgatott.
December 21-én azonban a temesvári megmozdulások elítélésére és a diktátor dicsőítésére Bukarestben összeterelt több százezres tömeg végre megszűnt engedelmes juhseregként viselkedni, s az ilyenkor megszokott taps és válogatott jelmondatok skandálása helyett kifütyülte a szónoki emelvényen megjelenő vezért. Ezzel a mozzanattal vette kezdetét a bukaresti népfelkelés, melynek híre futótűzként terjedt, és hatására valóban lángra lobbant Románia. Székely népünk bebizonyítván, hogy a több évtizedes elnyomás ellenére még mindig képes bölcs döntéseket hozni, csak másnap, december 22- én mozdult, amikor már forrongott az egész ország.
Egymást bátorítva
Sepsiszentgyörgyön a nehézgépgyáriak indultak el elsőként, s mivel a többi üzem és intézmény dolgozóit is csatlakozásra szólították, az Olt hídján már több ezres tömeg hömpölygött a városközpont felé. Tömött sorokban, összeszorított fogakkal meneteltek a kérges tenyerű, villogó tekintetű székelyek, őseink földjének konok gyermekei.
Az események résztvevőjeként bevallom, kezdetben minden megtett lépéssel fennebb ágaskodott bennünk a félelem, ezért csak kellő akarattal és egymást bátorítva tudtuk magunkat az út folytatására kényszeríteni, de sikerült.
Le a diktatúrával! Szabadságot! Szabadságot! Éljen Tőkés László! – hallatszott itt-ott egy-egy bátortalan próbálkozás, mert idő kellett hozzá, hogy a folyamatosan duzzadó emberáradat is átvegye a jelmondatokat, hangot adva követeléseinek. Hiszen oly sok keserves éven át vártunk arra a pillanatra, hogy amikor ütött a cselekvés órája, hihetetlennek tűnt, hogy valóban bekövetkezett. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban elérkezett a mi időnk. A kisemmizettek, üldözöttek, megalázottak, megfélemlítettek és félreállítottak ideje. 
Szekusok a háztetőkön
A központba érve megállapítottuk, hogy a pártszékház előtti teret hatalmas billenőkocsikkal vették körül, ily módon eltorlaszolva a gyűlölt épület felé vezető utat. A kocsik előtt állig felfegyverzett, de halálsápadt kiskatonák. Kutató tekintetünk a szekusokat kereste, hiszen ők jelentették az igazi veszélyt, és nemsokára fel is fedeztük őket a környező épületek tetején sebtében álcázott géppuskaállásokban.
Szokásukhoz híven ezúttal sem vállalták a nyílt szembenállást, hanem aljas módon, a népharagnak közvetlenül kitett katonaság háta mögé bújva készültek a velünk való leszámolásra.
A közvetlenül érzékelhető veszély hatására hirtelen megszűnt a zsigereinkbe eddig befészkelődött, agyat-izmot bénító félelem. A halál árnyékában gondolataink letisztultak, s tudatosult bennünk, hogy számunkra nincs visszaút.
Vagy győzünk és megbuktatjuk a diktatúrát, vagy elpusztulunk mindannyian! De éreztük, győzni fogunk, mert egy álnokságra és hazugságra épült, embertelen rendszer ellenében indultunk! Győzni fogunk, mert miénk az igazság, mely hatalmas, és félelmetes fegyver azok kezében, akik élni tudnak vele! Győzni fogunk, mert magmaradásunkért és fennmaradásunkért, az ősök vérével megszentelt szülőföld megtartásáért harcolunk! Győznünk kellett, mert hittünk a győzelem lehetőségében!
„A hadsereg velünk van!”
Közben a megjelenését sürgető folyamatos követelés ellenére is késlekedő megyei pártfőtitkár fennhéjázása miatt a percről percre dühösebb tömeg egyre közelebb nyomult a fegyvereiket kétségbeesetten szorongató katonákhoz.
A pattanásig feszült helyzetben bármikor kirobbanható összecsapás megakadályozása érdekében páran „a hadsereg velünk van” jelmondatot kezdtük kiabálni, a katonák nemzetiségére való tekintettel románul. Ezt némi ízlelgetés után a sokaság is magáévá tette, és hamarosan több ezer torokból szólt, jótékony hatást gyakorolva a szembenálló felekre. Végül pedig a pártszékház erkélyén kíséretével mégiscsak felbukkanó, megszeppent párttitkárba belefojtottuk a szót, mikor tőle szokatlan módon magyarul próbált minket lecsillapítani.
Rab István, a Kovászna megyei pártbizottság első titkára a tömeget próbálta csitítani
Néhányan a birtokunkba került készülék segítségével fél füllel a bukaresti rádió adását hallgattuk, hátha sikerül megtudni valamit az ottani eseményekről, de csak hazafias zene szólt belőle. Hosszú percek vagy órák teltek el így, míg egyszer csak a zeneközvetítés megszakadt, s a „Szabad Román Rádió” nevében bejelentették, hogy a Ceaușescu házaspár egy helikopter fedélzetén ismeretlen helyre távozott. Elcsukló hangon továbbítottuk az emberek felé a hírt, melynek hallatára először döbbent csend, majd hatalmas hangzavar keletkezett.
Pusztított a népharag
Elsőként a katonák vágták földhöz a sapkájukat, s összeölelkeztek az eddig velük farkasszemet néző tüntetőkkel, majd a tömeg szabad utat engedve az addig visszafojtott haragnak, behatolt a zsarnokság helyi székházába, összetörve, zúzva mindent, ami a keze ügyébe került. Az indulatokat lehetetlen volt megfékezni, mert a történtek hatására egyszerre mindenkiből felfakadt az elmúlt évek során felgyülemlett harag, s vele együtt tönkretett életünk, megpecsételt jelenünk és bizonytalan jövőnk minden keserve. Le Ceaușescuval! Vesszen a kommunizmus! – üvöltöttük torkunk szakadtából.
Pillanatok alatt bútordarabok, különböző kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek és az őket ábrázoló fotók, plakátok ezrei borították a teret. Ezekből raktunk máglyát mi, a visszaszerzett szabadság tudatától megmámorosodott lázadók. A székely hegyek alatt pedig fekete füst gomolygott az ólomszürke ég felé. A Ceaușescu-diktatúra hamvai füstölögtek.
Bedő Zoltán
(folytatjuk)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Brassóban 21-én kezdődött (Ezerkilencszáznyolcvankilenc)
Az üvöltésre ébredtünk kora délután. Van stadion a közelben? – kérdezte későbbi férjem, akivel egyetemisták voltunk Brassóban. 1989. december 21-e volt, a központi áruház mellett. Szürke, borús hétköznap. Kinyitottuk az ablakot, és még hangosabb lett a zúgás. Kinyitottuk az ajtót, és a mindig éber szomszéd néni jelentette, hogy valami huligánok rendetlenkednek. Jobb, ha nem megyünk ki!
De kimentünk. Az áruház túlsó oldalán, a Cenk alatti sétányhoz vezető utca aljában több száz ember állt szorosan egymás mellett, szemben – az Unirea Líceum és a megyei pártszékház között – pár sor felfegyverkezett katona, mögöttük harckocsik látszottak. Hujjogás, ütemes skandálás az egyik oldalon, néma csend a másikon. Később került egy hangosbemondó, a katonák mögül valaki próbálta csillapítani a népet, hazaküldeni a tüntetőket, év végi élelmiszer-ráadást és nagyobb fizetést ígért, amit szinte őrjöngő düh és füttyorkán fogadott a civil oldalon. Tisztán ki lehetett venni a Le a kommunizmussal!, Le a diktátorral!, Le Ceauşescuval! kiáltásokat, de más is volt: Ne lőjetek a testvéreitekre! A hadsereg velünk van!
Csak álltunk és bámultunk. Szerettünk volna odamenni és elfutni is, hiszen már hallottunk egyet-mást suttogni az 1987. november 15-ei munkáslázadás utáni megtorlásokról. A politika – amit a nyolcvanas években már az óvodások torkán is nyomtak le hazafias dalok és versek tömegével, a nagyobbaknak pedig végeérhetetlen, dagályos beszédekkel és zord ünnepségekkel – annyira visszataszító volt, hogy megpróbáltuk kizárni az életünkből. A marxista ideológia és gyakorlati következményei elől az irodalomba, filozófiába, természetjárásba menekültünk, de ezúttal nem tudtuk kihúzni magunkat: ott maradtunk, és lassan bekapcsolódtunk a kórusba. Megjelent néhány közelben lakó ismerős is, valaki mondta, hogy Temesváron napok óta tüntetnek, és lőnek is. Sötétedéskor bementünk melegedni és telefonálni, akkor derült ki, hogy a városi buszok nem járnak, távolabb lakó barátaink nem tudnak bejönni a központba. Volt, akit a szülei nem engedtek, mert „nem a mi ügyünk”, hívtak minket is hozzájuk, a saját szüleink pedig haza Sepsiszentgyörgyre. Megígértük, hogy másnap megyünk, és visszatértünk a szemünkben eszeveszetten bátornak látszó tüntetőkhöz. Pár százan, legtöbb kétezren lehettünk (utólag sokkal több „forradalmárdiplomát” adtak ki, de közülünk senki sem kért), amikor lövések dördültek. A már katonaviselt fiúk ismerték fel a ropogást, de akkor még nem az emberekre céloztak: másnap, harmadnap jelentek meg az azóta is azonosítatlan „terroristák”, akik több súlyos sebesülés és haláleset okozói voltak, már a diktátor házaspár megfutamodása után... 21-én este még csak világító lövedékekkel és vízágyúval védekezett a hatalom, de éjféltájban magától feloszlott a tüntetés. Utoljára egy fiatal sorkatona rémült arcát láttuk: rá volt írva, hogy ugyanúgy fél a tűzparancstól, mint azok, akik a puskája előtt álltak. Dehogyis akart beléjük lőni, ő is az embertelen rendszer áldozata volt...
Másnap, 22-én reggel az állomásra menet már szervezetten szembejövő, diktatúraellenes jelszavakat skandáló menetoszlopokkal találkoztam. A Ceauşescu házaspár menekülésének híre ablakpucolás közben ért: édesanyám telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét. Kifutottam az utcára, és eljártunk egy örömtáncot a szomszédokkal, majd visszafordultunk szépen a karácsonyi előkészületekhez. Barátom egy későbbi vonattal jött haza Sepsiszentgyörgyre, még látta, ahogy a brassói állomáson hóráznak az örömmámorban úszó utasok; este lementünk a központba, a megyeháza elé, ahol a kidobált papírokból, könyvekből rakott tűznél melegedve beszélgettünk az ott levőkkel. Egy fiatal asztalos arról próbálta meggyőzni a tűzrakókat, hogy a hajlított karfájú bútort kíméljék meg, sok munka van benne, de lehurrogták. Akkor már kezdtek terjedni a rémhírek mérgezett vízről és terroristákról...
23-án közúti szűrőket állítottak a – néhol igencsak vitatható fellépésű, fegyveres – polgárok, és megkezdődött a magyar érdekvédelem megszervezése. Édesapám is ott volt, aggódva vártuk haza a szokatlanul zajos éjszakában. Karácsonykor a közszolgálati televízió több nyelven, köztük magyarul és németül is kellemes ünnepeket kívánt, és nem felülről jött parancsra, hiszen az első napokban számtalan jele volt annak, hogy a románok elismerik a magyar közösség fokozott és igazságtalan elnyomását; ez a kölcsönös jóindulat két és fél hónapig, Marosvásárhely fekete márciusáig tartott. 
December végén azonban korlátlan volt az egymás iránti bizalom. Pár nap múlva ismét Brassóban voltunk, a pártszékházat még őrizték a katonák, akiket a lakosság szendvicsekkel, forró teával traktált. A szomszédos parkban friss sírok jelezték, hogy nincs minden rendben. De hogy mennyire nincs, az is csak később tudatosult: huszonöt évvel a rendszerváltás után sem tudni, hogy ki lövetett Brassóban december 22-e után.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Afrikanisztikától a sci-fin át a rovásírásig
Mandics György temesvári származású író állítja, hogy a világon minden matematikailag kiszámítható törvényszerűségek alapján történik – például az 1989-es forradalom is, amelyben ő érte el, hogy Tőkés László háza körül románok is gyülekezzenek. Erről és sok minden másról is beszélt a maszol.ro-nak adott interjúban. Irodalmi pályafutását versekkel kezdte, ám mégis reálszakra, matematikára felvételizett. Miért?
Már azelőtt írtam verseket, mielőtt a matematika egyetemre kerültem. Számomra a költészet nem jelentette azt, hogy feltétlenül nyelvészetet kell tanulnom. Az, hogy matematikára mentem, kizárólag a világpolitikának, közelebbről Hruscsov cipőjének volt köszönhető, amivel az ENSZ-ben verte az asztalt. Az amerikai és a szovjet rakéták már egymásra voltak irányítva, amikor a hatóságok bejelentették, hogy mindazok, akik nem felvételiznek, illetve nem jutnak be az egyetemre, rövidesen megkapják a behívót, s mennek Kubába „önkéntesnek”. Korábban úgy gondoltam, hogy egyetem nélkül is mindenkinél okosabb vagyok, ám ekkor úgy döntöttem, hogy a kubai önkénteskedés helyett inkább felvételizek. Négy nap volt hátra a felvételiig, s mivel általában a matematikán volt a legkevesebb jelentkező, oda jelentkeztem. A líra után az etnográfia következett. Elég éles kanyar volt. Kolozsváron találkoztam Kányádival és Farkas Árpival, akik panaszkodtak, hogy nem lehet írni, minden könyvet visszadobnak. Erre én írtam egy román nyelvű etnográfiai könyvet Afrikáról, amiben ugyanazt mondtam el, amit versben is leírtam volna, hogy utálom a rendszert és hogy a zsarnokság egy rohadt dolog. Versben ezt nem lehetett elmondani, azt ellenben le lehetett írni, hogy a bantuknak milyen jó dolguk volt régen főnök, elnök nélkül. A könyvtől el voltak ragadtatva azok is, akiket nem érdekelt az etnográfia, de értették a mondanivalót, még az etnográfusok is. Ennek köszönhetően, ‘89 után meg is hívtak a Bukaresti Egyetemre, hogy tanítsak afrikanisztikát. Mindig univerzális ember voltam, bárhol találtam olyan témákat, amiket még nem írt meg senki. A körülményekből fakadóan, kénytelen voltam lavírozni a lehetőségek mezején, olyan műfajban írni, amit éppen megengedtek.
Ennek a lavírozási kényszernek a következménye volt, hogy az etnográfia után a tudományos-fantasztikus irodalom területén is kipróbálta magát?
Pontosan. A második Afrika-kötetet, amelyben arról írtam, miként kényszerítik rá az embereket, hogy elfogadják a zsarnokságot, már nem adták ki. Nem baj, mondtam, akkor írok sci-fit. Így született meg a Vasvilágok, amiben leírtam, hogyan zajlik majd a forradalom, még a jelszavakat is megjósoltam. Innen már csak egy kis ugrás kellett, hogy eljusson az ufókig. Erről a témáról a diákjaim szerettek volna olvasni, de nem jutottak hozzá a szakirodalomhoz. Beleástam tehát magam a témába, s ennek eredményeként jelent meg a Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek című kötetem. Később ugyanebben a témában publikáltam egy román nyelvű könyvet is. Aztán írtam egy monográfiát a Tunguzka meteoritról is, amely azonban már nem jelent meg, mert Elena Ceaușescu épp akkoriban számolt le a parapszichológiai társaságokkal, s mindennek a kiadását, ami ufókról és hasonló dolgokról szólt, leállítottak.
Temesváriként hogyan élte meg a forradalmat?
Azon kevesek egyike voltam, akik tudták, hogy jön a forradalom, azt is, hogyan fog lezajlani, s nem fűztem túlzottan nagy reményeket hozzá, mert tudtam, hogy kik állnak mögötte. A „tudtam” túl erősnek tűnik ebben a szövegkörnyezetben. Nem az, mert tagja voltam annak az Iliescu-féle körnek, amelyik az összeesküvést szervezte, melyből végül a forradalom lett (Ion Iliescu négy éven át pártvezető volt Temes megyében - sz.m.). ´84-ben döntötték el, hogy Ceaușescut félreállítják, s csak arra vártak, hogy az amerikaiak és az oroszok megegyezzenek egymással. Ceaușescu megtudta ezt, s meg akarta akadályozni, csak hibát követett el, mert Temesvárra, s nem Marosvásárhelyre tette a Securitate koreográfiája szerint megrendezett revizionista lázadás helyszínét. Azért választotta Temesvárt, mert itt volt Tőkés, neki pedig szüksége volt egy balfácánra, akinek a nyakába varrhatja, hogy el akarja szakítani Erdélyt Romániától. Erre a koreográfiára volt kinyomtatva a propagandaanyag, erre volt beetetve a katonaság. Egy dolgot azonban rosszul mértek fel, ugyanis ők arra számítottak, hogy Tőkés háza körül magyarok lesznek, akiket majd begyűjtenek, s kirakatpert rendeznek velük. Én azonban már egy nappal korábban tudtam, hogy mi fog következni, s szóltam a román barátaimnak, hogy vigyék az embereiket Tőkés háza elé, a magyarokat meg hazaküldtem. Így aztán másnap, mikor begyűjtötték a tüntetőket, a nyolcszáz ember között három vagy négy magyar volt, a forgatókönyv nem működött. Ha jól belegondolunk, az, hogy kisakkozzuk, hogyan zajlik le egy forradalom, hogyan működik egy idegen világ vagy az ufók, mind-mind egyfajta társadalmi matematika.
Könyvet írt a titokzatos írásokról is. Ez a téma is kapcsolódik a matematikához?
Ebben is nagyon érdekes matematikai törvényszerűségek működnek, melyek arról szólnak, hogy mikor lesz egy jelrendszerből írás, illetve ez hogyan alakul át az idők folyamán. Mindezek pontosan leírható törvényszerűségek szerint történnek, mint minden más az életben.
Legutóbbi munkájának témája a rovásírás. Hogyan kezdett el érdeklődni iránta?
2007-ben keresett meg a Gondolat Kiadó azzal, hogy 2009-re írjak egy könyvet a rovásírásról. Felvettem a kapcsolatot az összes rovásírásos szervezettel, megnéztem mit kutattak, meddig jutottak, gyűjtöttem az anyagot. A könyvtárakat járva döbbentem rá, hogy a létező anyagoknak mintegy fele korábban nem volt kutatva. Az akadémia végül nem finanszírozta a kötet megjelenését, ami így Aradon jelent meg. A kutatás során jöttem rá, hogy a magyar történelemnek van egy rovásírásos krónikája, eldugva könyvtárakban, amiről az embereknek fogalmuk sincs.
Milyen tematikájú az ön által feldolgozott rovásírásos anyag, s hol található?
Egy része népköltészet, illetve irodalom, s vannak történelmi tárgyú írások, egy csomó ének Attiláról, akit közeli rokonként, elődünkként említenek. Ezen források szerint nem a Káma vidékéről, hanem a Kaukázus déli részéről, a jelenlegi Azerbajdzsán területéről jöttünk, a honfoglalás pedig már Árpád előtt megkezdődött, Erdély irányából. Tizenegy kötetben van ez az anyag, javarészt a szegedi könyvtárban és az Országos Széchényi Könyvtárban.
Mi az oka annak, hogy amint említette, ez az anyag korábban nem képezte tudományos kutatás tárgyát?
Ennek a fő oka az, hogy a rovásírásos rendszer ellentmond a magyar nyelv finnugor eredetének, ugyanis nincs olyan finnugor nép, melynek rovásírása van. Ebben az esetben két dolog lehetséges: vagy nem az illető nyelvcsaládhoz tartozunk, vagy a rovásírás egy kései jövevény, melyet átvettünk. Az akadémia ez utóbbit vallja, és próbálja elhitetni a közvéleménnyel. Az akadémia álláspontja szerint a rovásírás olyan dolog, ami egyszerűen nem létezhet, s mint ilyet, nem kell kutatni, vitázni sem hajlandóak róla.
Mi lesz a következő tematika, amit körül fog járni?
A rovásírásos anyagból eddig három kötet jelent meg, ezeket további négy követi majd.
Eddigi munkássága elképesztő mennyiségű ismeretet feltételez. Hogy néz ki egy napja, mennyi időt fordít dokumentálódásra, írásra?
24 órából napi 17-18-at tanulással, munkával töltök el. Ez így megy, mióta az eszemet tudom. Nem azt a modellt követem, hogy megtanulok egy tudományt, s aztán a kijelölt ösvényen battyogok. Ehelyett én találok egy megoldásra váró problémát, s megtanulom, ami ahhoz kell. A biokémiától kezdve a szeggyártásig mindent meg lehet tanulni, csak akaraterő és nyelvtudás kell hozzá. Én mindig az aktuális feladathoz szabom az időm, az életem. Ameddig feladat van, mindig meg kell újulni.
Mandics György 1943-ban született Temesváron. 1966-ban diplomázott a Temesvári Egyetem matematika-fizika szakán. Újváron, majd Zsombolyán tanított. A temesvári Új Szó, majd a Temesvári Szabad Szó munkatársa. Majd kéttucat kötete jelent meg magyarul, románul és németül: Gyönyörű gyökerek (versek, 1968), Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek (1977), A rejtélyes írások könyve. Az írás kialakulásának rejtélye (1981), Vasvilágok (sci-fi, 1986), Gubólakók (sci-fi, 1988), Temesvári Golgota (regénytrilógia, 1981), Az ufók formavilága (1992), A dromosz (sci-fi, 1993), A manipulált forradalom (2009), Róvott múltunk (2010) stb. 1977-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Bukaresti hatalomváltás a börtönök árnyékában
Erőteljes jelei látszanak annak, hogy Bukarestben hatalomváltást készítenek elő: sajtópletykák szerint a kártyákat már leosztották, csupán a részleteket kell még kidolgozni. A legintenzívebb jeladás Sorin Oprescu főpolgármester letartóztatása volt, ami csak a kívülálló amatőrök számára meglepetés. Köztudott: a román elnöki palotába vezető úton a főváros polgármesteri székének a megszerzése az első stáció.
A bukaresti politikai maffia planetáriumában az egykori szekuritátés tábornok fia, Sorin látszott a megingathatatlan állócsillagnak. Pedig aki valamennyire is jártas a fővárosi közigazgatás zegzugos berkeiben, tudhatta, hogy lopnak. Sorin Oprescunak a civilben matematikus kihívója, Nicuşor Dan nagy nyilvánosság előtt elmondta: a főpolgármester mandátumai idején elköltött hétmilliárd eurónyi összegből az egyiptomiak kibővítették a Szuezi-csatornát, miközben Bukarestben alig látszik valami változás. Oprescu letartóztatásakor a főváros az éves költségvetésének megegyező összeggel, mintegy 900 millió euróval tartozott a Bukarestet fűtéssel és meleg vízzel ellátó távfűtési vállalatnak, a RADET-nek. Az elfolyt eurómilliárdok ellenére a fővárosban állandósult a közlekedési káosz: csúcsforgalomban lehetetlen megpróbáltatás a város egyik végéből a másikba gépkocsival eljutni.
A közpénz pazarlását csúcsra járatták. Az Adrian Videanu főpolgármestersége idején elkezdett Nemzeti Arénának csak a tervei 16 millió euróba kerültek, majd Oprescu idején kezdték kamionnal beletolni a pénzt. Az 55 ezer férőhelyes létesítményt rekord nagyságú összegért, 234 millió euróért sikerült befejezni. A mérhetetlenül drága beruházás mégsem lett minőségi stadion: a tetőteret 8 Celsius foknál alacsonyabb hőmérsékleten nem lehet mozgatni, a pálya szintjén megoldatlan a szellőzés, ennek következtében az elmúlt három évben a gyepszőnyeget hatszor kellett cserélni, minden alkalommal 100 ezer eurós költségből.
Bukaresti oknyomozó újságírók szerint gyakorlatilag minden önkormányzati megrendelésből megkapta a maga kenőpénz-százalékát a Sorin Oprescu által vezetett bűnszövetkezet. Évek óta sokan tudtak ezekről az üzelmekről, mégis most lett valamiért sürgős a főpolgármester lekapcsolása. A bukaresti választók körében továbbra is 65 százalékos támogatottságnak örvendő városvezetőt egyes újságírói vélemények szerint most hirtelen nem közismert korrupciós ügyletei miatt távolították el, hanem a főpolgármesteri szék kell éppen a felállni kész, új hatalomnak. A romániai korrupcióellenes harc „spontán” időzítései már csak azért is megkérdőjelezhetőek, mert Sorin Oprescu nevéhez az első hangzatos botrányok 2008-ban kötődtek: Nicuşor Dan szerint a bukaresti orvosi egyetemen fehéren-feketén kiderült, hogy professzori kinevezéséhez Oprescu egy meghamisított dossziét nyújtott be, amire akkor a vádhatóság nem kapta fel a fejét. A későbbi városvezető egy illegálisan megszerzett doktori fokozattal kapott hosszú éveken át 15 százalékkal több fizetést, ami persze aprópénznek számított a befolyt csúszópénzek mellett. „Ezek a korrupt, középszerű vezetők Elena Ceauşescu-szindrómában szenvednek: a doktori címek megszerzésével hamis képet alakítanak ki magukról, amivel felborítják a román társadalom értékrendjét” – fogalmaz Nicuşor Dan matematikus.
Érdekes módon a különböző bűnügyekbe belekeveredő román politikai elit tagjai rendszerint doktorátushamisítással kezdték. Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes – aki saját anyanyelvén, románul is helytelenül beszél – nemcsak saját doktori disszertációjáról nem tud megnyugtatóan beszámolni, hanem hasonló „szakértelemmel” ügyeli fel mások doktorátusát is. Pletykák szerint már nem elégedne meg a titkosszolgálati főnöki poszttal, hanem államelnök akar lenni. A kormányfőhelyettesnek a sajtó által nyilvánosságra hozott „briliáns” mondásai közül elég egyet kiemelnünk: „A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a polgárok biztonságban vannak”.
A politikai karrierjét szintén doktori plagizálással kezdő Victor Ponta kormányfőről a román sajtó beszámolója szerint bukaresti jogászkörökben az a hír járja, hogy alapfokon 3 év letöltendő börtönbüntetést sóz rá a bíróság, amit másodfokon 2 év felfüggesztettre változtatnának. S ha már jól értesült bennfentesek megkérdőjelezik a román korrupcióellenes harc spontaneitását, arra a sajtópletykára is érdemes figyelni, hogy Victor Ponta első bírósági tárgyalása az ajándék a frissen kinevezett bukaresti amerikai nagykövet számára.
És még egy biztos jel a hatalomváltásra: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szeptember 23-án azt közölte, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség valószínűleg megszavazza a jobbközép ellenzék bizalmatlansági indítványát, amelyet Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök kormánya ellen terjesztettek be. A Szociáldemokrata Párt és koalíciós partnerei hiába állnak ki Ponta mellett, mert úgy tűnik, hogy a kulisszák mögött már az új hatalom alapköveit fektetik le.
Willman Walter
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hogyan épült a Nép Háza?
Egy „koncsentrás” emlékei
Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza.
Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza.
Ötletadó földrengés
Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is.
A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást.
Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni.
A legnagyobb titokban
A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket.
Rekordok könyve
A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól.
A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága.
Felrobbantani vagy tovább építeni
Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik.
Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is.
Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez.
(folytatjuk)
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepi parlamenti ülés a forradalom emlékére
Ünnepi ülésen emlékezett meg hétfőn a parlament két háza arról, hogy 1989-ben december 21-én gyűrűztek át Bukarestbe is a Temesváron még 15-én, Tőkés László védelmében kitört rendszerellenes megmozdulások.
A nap folyamán számos rendezvényt tartottak, mintegy háromszáz egykori forradalmár az Egyetem téren tartott megemlékezést. Az eseményen Teodor Mărieş, az 1989 december 21. forradalmárszervezet elnöke adott hangot a forradalmárok felháborodásának, amiért a legfőbb ügyészség lezárta a forradalom során a hatóságok által elkövetett atrocitások kivizsgálását.
1989. december 21-én az Iránból egy nappal korábban hazatért kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu nagygyűlést hívott össze, amelynek célja az volt, hogy elítélje „a szocialista forradalmat fenyegető” temesvári eseményeket. A tömeg azonban egy idő után már nem volt hajlandó a kommunista párt központi bizottságának erkélyéről szónokló diktátort hallgatni, és rendszerellenes jelszavakat kezdett kiabálni.
A szemlátomást megdöbbent Ceaușescu ekkor már hiába ígért százlejes béremelést, a nélkülözéseket, áramszünetek miatt feldühödött emberek nem hallgattak rá, ezért kimenekítették az épületből. A tömeg a bukaresti Egyetem térre vonult át, ahol barikádokat építettek. Ceaușescu kivezényelte a hadsereg és a terrorellenes erők páncélosokkal megerősített egységeit, és vérfürdő kezdődött a bukaresti utcákon. A hivatalos adatok szerint ekkor 49 személy vesztette életét, több mint ötszázan megsérültek, és több mint ezer személyt vettek őrizetbe, és vittek a zsilávai börtönbe.
A forradalom győzelmét másnap jelentették be, miután az utcai megmozdulások folytatódtak, a tüntetők megostromolták a központi bizottság épületét, és a Ceaușescu házaspárt helikopterrel menekítették ki a központi bizottság épületének tetejéről.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színház kiterjedése
A színház kiterjedése. Tanulmány, esszé, párbeszéd. Ez a címe, illetve alcíme Gáspárik Attila frissen megjelent kötetének. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának könyve többek között a diktatúra idejére jellemző színházi cenzúráról, besúgásról (is) szól, a kötetet a Pont Kiadó jelentette meg. Ismertetésére a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében került sor csütörtök délután a Bernády Házban, telt házas közönség előtt.
A megjelenteket a Pont Kiadó főszerkesztője, Szávai Géza író üdvözölte: – A szerzőt ketten – Novák Csaba Zoltán történész és jómagam – fogjuk faggatni, a kérdések között részleteket hallhatnak a kötetből Illés Alexa és Kozma Gábor Viktor egyetemi hallgatók tolmácsolásában. A könyvnek nagyon örülök, nem voltunk biztosak abban, hogy erre a vásárra elkészül, de időben megérkezett. Mindez a kiadó életében is újabb fontos epizód – a könyv egy olyan nemzetközi sorozat része, amelynek köteteit több nyelven készítjük elő. Nyitunk a színház világa felé is. Bizonyos korszakokban elkerüljük azt, ami a mélyben az ember színházteremtő képességét a néző felé közvetíti. De a színház kiterjedésével számolni kell, ennek Erdélyben van egy történelmi vonulata. A könyv nem csak olvasmány, hanem az egyetemes magyar kulturális érdeklődés egy fontos epizódja.
– A ma esti beszélgetésben a társadalomkutató énem fog előtörni. A színház társadalmi szerepéről is fogunk beszélgetni. Létezik-e színháztörténet és ha igen, akkor hogy állunk? – tette fel első kérdését Novák Csaba Zoltán.
– Köszönöm, hogy Géza kiverte belőlem ezt a könyvet – válaszolta Gáspárik Attila. – Ez a kötet határozottan nem a színházi szakemberek számára, hanem a színházszeretők, a nézők számára készült. Alapvetően az erdélyi magyar közgondolkodásban a színház mint szórakoztatóipari jelenség van jelen. Pedig jóval több annál. Szimbólumokat keresünk, de közben megfeledkezünk a múltunkról. Rájöttem, hogy Erdélyben nincs színházirodalom, nem írnak a színészek. Színháztörténet van, csak nincsen megírva. Színháztörténetek vannak. Ezeket is meg kellene írni, kritikával ellátni, de vissza kéne hozni a köztudatba az olyan embereket is, akik támpontokat tudnának adni. A hazai magyar színjátszás olyan művészeti forma, amellyel egész Európában többet tudunk mondani magunkról, mint több száz székely zászlóval a brüsszeli főtéren – a magyar identitást Erdélyben a színház kezdte el.
– Az identitáskeresés fontos alapköve volt a színház, ugyanakkor a huszadik század több korszakában meg is kellett felelnie az éppen aktuális hatalomnak. Mik voltak ezek az elvárások, illetve ezeket milyen technikával játszotta ki?
– Ezt a részt soha nem kutatta senki. 1948 után rengeteg lehetőség nyílt a színházak számára. A hatalom egyrészt meg akarta nyugtatni az itteni, többmilliós magyarságot. Másrészt nagyszerű propagandaeszköznek bizonyult, amely kollektív élményt nyújtott. Ne feledjük, nem volt sem televízió, sem mozi. Később, 1988-ban Vásárhelyen 200.000 jegyet adott el a színház, ami azt jelenti, hogy átlagosan minden ember háromszor ment el évente a színházba. Arról megint nem kutattunk semmit, hogy az amatőr színjátszó mozgalmak milyen erősek voltak. Minden gyárnak, vállalatnak kellett legyen saját színjátszó csoportja. A színészek kötelező módon el kellett vállaljanak egy gyárat. Ez kötelező munka volt, és ők két színházi próba között az ottani csoporttal próbáltak. Fizetség pedig nem járt érte.
– Ugyanakkor a színháznak volt egy hihetetlenül erős közösségépítő jellege is.
– Igen, mert az ember szeret felnézni valakire. Akkor fel lehetett nézni a sportolókra és a művészekre. A "Fogyasszunk hazait!" jelszó alatt itthoni sztárokat tettek a címlapokra. Inkább őket szerettük, mint Elena Ceausescut egy másik címlapon.
– Tetten tudsz-e érni olyan technikákat, amelyek segítségével a színház kereste a kiutat mindebből?
– A mi generációnkat úgy nevelték, olyan korszakban éltünk, hogy egyfolytában kerestünk egy hátsó gondolatot minden mögött. Ilyen volt az akkori színházi emberek gondolkodása is. Sokan az útkeresésben zsákutcába futottak, mint például Méhes György, aki bírálta ugyan a rendszert, de minden konklúziója az volt, hogy a rendszer egyéni mulasztás következtében nem működik. Pedig maga a rendszer volt hamis. Nagyszerű volt ellenben Harag György, aki rendezéseiben folyamatosan az embert, az emberi szituációkat kereste. Cseresznyéskertje még mindig nagyon érvényes, olyan helyzeteket vázolt fel, amelyek teljesen rendszerfüggetlenek. A művészetet nagyon nehéz meghatározni – szerintem a világ megismerésének egyik formája, és azon óhajé, hogy hátha nem követjük el még egyszer ugyanazt a hibát.
– A néző perspektívájából kérdem: meddig lehet játszani ezzel a színházi formával?
– Addig, ameddig van mit közölnöd vele. A néző is mérce. A mi művészetünk háromdimenziós, élő művészet: amelyik pillanatban befejezed, abban a pillanatban véget ér. Lehet dokumentálni, lehet rögzíteni, de akkor is vége van – hallottuk a Pont Kiadó könyvbemutatóján.
(menyhárt)
Népújság (Marosvásárhely)

Hamis forradalom, hamis forradalmárok
Egy volt államtitkár és több állami hivatalnok is előzetes letartóztatásba került tegnap a hamis forradalmári oklevelek miatt. Az ügyészek szerint legalább 3500-an vásároltak maguknak – a tisztviselők megvesztegetésével, egyenként kétezer euróért – különféle előjogokat és tisztes jövedelmet biztosító diplomákat, és ennek a botránynak különös visszhangot ad, hogy a már elsüllyesztett 1989-es aktákat nemrég újra elővették, átfésülték, és eddig elhallgatott tanúvallomások, bizonyítékok kerülnek nyilvánosságra a máig tisztázatlan decemberi eseményekről.
A két ügy összefügg, s bár a hamis papíroké pitiáner csencselésnek tűnik az ezernél több erőszakos halál és háromezernél több sebesülés mellett (ezek többsége már a Ceauşescu házaspár elmenekülése után történt!), ugyanolyan régóta borzolja a kedélyeket. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a diktatúrával szembeszálló bátrakat megilleti az elismerés, de Romániában ez is nagyon eredeti módon sikerült. A kommunizmus alatt (sokszor koholt vádak alapján vagy egy gyertyagyújtás miatt) sokévi börtönre, kényszermunkára ítélt, kitelepített, meghurcolt, megbetegített, leszegényített, kivégzett vagy a kegyetlen bánásmód következtében elhunyt áldozatok és családjaik ma sem részesülnek annyi kiváltságban, mint a diplomás forradalmárok. Akik között szép számban – némelyek szerint többségben – vannak azok, akik csata után, elsősorban anyagi megfontolásból lettek hősök olyan településeken is, ahol mindenki a tévéből értesült az új világ beköszöntéséről. A forradalmár-egyesületeknek se szeri, se száma, és már kevesen ismerik ki magukat a megszolgált és a megvett érdemek piacán. Az viszont elgondolkodtató, hogy azok közül igen kevesen váltották ki a forradalmár-igazolványt, akik életüket kockáztatva kiálltak fütyülni a kivezényelt fegyveres erőkkel szemben; még a tiltakozást Temesváron kirobbantó Tőkés Lászlónak sincs ilyen. Alig húsz év múlva jutott eszébe valakinek, hogy (sok más valódi és álhős után, még csak nem is elsőként!) illene őt is kitüntetni az elnyomó rendszer megbuktatásában játszott szerepéért – és most ezt az érdemrendet is elvitatják tőle azok, akik neki és a hozzá csatlakozóknak köszönhetik jelenlegi pozícióikat... Rég ideje lett volna rendet teremteni ebben a zűrzavarban is, de 1990 óta egyik kormányunk sem akarta lemosni magáról a forradalom bemocskolásának vádját. Sőt: ez az újabb korrupciós botrány a vonatkozó jogszabályok alig két éve, 2014-ben történt módosításának köszönhető. Ahelyett, hogy eltörölte volna ezeket a vitatott kiváltságokat, a Ponta-kormány bevezette a „meghatározó szerepű” forradalmári minősítést, és újabb lendületet adott az ügyeskedő haszonélvezőknek. Most, a 27. évforduló előtt elindult valami. Valóban tisztázni akarják-e a történteket, és megbüntetni a bűnösöket, vagy csak porhintés ez is? Megtudjuk, ha megérjük.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vörös évtizedek Nagyváradon
Nagyvárad felújított várának épületében egyre nő az állandó kiállítások száma, melyek a Városi és Vártörténeti Múzeum termeiben, a hajdani fejedelmi palotában, illetve más épületrészekben kapnak hely. A tárlatok közül kettő is a kommunista éra Bihar megyei vonatkozásainak állít emléket.
A nagyváradi várban jelenleg két kiállítás őrzi a kommunista periódus emlékeit: egyrészt a jelenleg bővítés miatt zárva tartó, a kommunista terror áldozatainak emléket állító állandó tárlat, másrészt a kommunista vezérek látogatásairól szóló, vándorkiállítás, amely jövőre kibővül és egy másik terembe kerül állandó kiállításként.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájának A szárnyában, a földszinten Vörös évtizedek Nagyváradon – Gheorghiu Dej és Ceauşescu látogatásai Biharban címmel nyílt kiállítás több mint 100 fotográfiából, amelyek Románia kommunista vezetőinek a Körös-parti városban tett látogatásait örökítik meg. Cristina Puşcaş, Az Ellenállás Emlékezete – 40 Vértanú Egyesület alelnöke, a kiállítás megálmodója és felelőse elárulta, hogy a 2017. január 31-ig megtekinthető tárlat anyagát egy szeptember végén meghirdetett , Ne dobd ki a múltat! Hozd el a múzeumba! című akció révén sikerült összegyűjteni A megnyitóra, november 22-re, az adakozók jóvoltából sikerült több termeti is megtölteni, nem csupán fényképekkel, hanem az adományozók által a múzeum gondjaira bízott személyes tárgyakkal (pártkiadványok, igazolványok, kitüntetések, uniformisok, rádiók, szódásüvegek, stb.) is.
A kiállított képek első csoportján Gheorghe Gheorghiu-Dej nagyváradi látogatásainak néhány momentuma látható, amelyeket a Román Nemzeti Levéltár Bihar Megyei Fiókjának állományából sikerült megszerezni, míg a többi képanyag a Ceauşescu házaspár nyolc nagyváradi vizitjének egyes állomásait mutatják be. A város különböző helyszínein örökítették meg az államfőt és feleségét, a képek különlegesse az, hogy a diktátor hivatalos fotográfusa, Nicolae Meseşan készítette őket, aki maga is jelen volt a novemberi megnyitón.
A jelenleg a földszinten helyet kapó, a kommunista évtizedeket megjelenítő kiállítás jövőre a második emeletre költözik, ahol Mindennapi élet a kommunizmusban címmel állandó kiállításként, családiasabb jelleggel, és még több használati tárggyal kibővülve várja majd a látogatókat. Ez természetesen azt jelenti, hogy továbbra is lehet adakozni, különös tekintettel uniformisokat várnak: „Nagyon szépen köszönjük mindenkinek az adományokat, és szeretnénk közölni, hogy továbbra is mindenféle tárgyi emléket szívesen fogadunk. Ezeket este nyolc óráig bármikor le lehet adni nálunk, a karácsonyi vásár ideje alatt minden nap itt vagyunk. Egy Haza Sólymai egyenruhának különösen örülnénk.” – mondta Cristina Puşcaş.
Szamos Mariann Reggeli Újság (Nagyvárad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

A romániai titkosszolgálatokról (III.)
Az előző részben a Román Hírszerző Szolgálatról (SRI) beszéltünk, amely a romániai titkosszolgálatok közül a legismertebb, de korántsem az egyedüli. A SRI mellett, amint azt már említettük, létezik még a Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE – Serviciul de Informaţii Externe), a kormányzati Őrző és Védő Szolgálat (Serviciul de Pază şi Protecţie – SPP), a Speciális Távközlési Szolgálat (Serviciul de Telecomunicaţii Speciale – STS), a Honvédelmi Hírszerző Igazgatóság (Direcţia Generală de Informaţii a Apărării – DGIA), a rendőrség Különleges Ügyek Osztálya (Direcţia de Operaţiuni Speciale), az Államtitkok Nemzeti Hivatala (Oficiul Registrului Naţional al Informaţiilor Secrete de Stat – ORNISS), valamint a múltban és a jelenben is ellentmondásos megítélésű Belső Védelmi és Információs Osztály (Departamentul de Informaţii şi Protecţie Internă – DIPI). A Külügyi Hírszerző Szolgálat (SIE – Serviciul de Informaţii Externe) tevékenysége, amint azt elnevezése is mutatja, a Románia nemzetbiztonságával, védelmével és érdekeivel kapcsolatos külföldi információk beszerzése és elemzése. A SIE feladata a nemzetközi térből jövő, Románia biztonságát fenyegető információk begyűjtése és az ezzel kapcsolatos elemzések alapján az illetékes hatóságok értesítése, illetve akár konkrét nemzetbiztonsági műveletek végrehajtása. A SIE története is – akárcsak a SRI-é – már az 1800-as évekre nyúlik vissza, a legérdekesebb momentum az volt, amikor 1978-ban, a kommunizmus idején, a SIE vezetőhelyettese, Ion Mihai Pacepa generális 1978 júliusában dezertált Romániából és politikai menedékjogot kért az Amerikai Egyesült Államokban. A titkosszolgálat életéről és bizonyos nemzetközi kérdésekről könyvet is írt Vörös horizontok címmel. A generális dezertálása óriási sebet ütött a szervezeten, amely elvesztette a Ceauşescu házaspár bizalmát, ennek következtében teljesen átszervezték, és nagyon sok külföldi és belföldi dolgozóját visszahívták, áthelyezték, sokukat aktív titkosszolgálati funkciójukból leváltották és más szakmák felé „irányították”. Így például nyílt titok volt az ügyvédek között, hogy sok korábbi titkosszolga az ügyvédi kamarákban kapott „új állást”, ez alól amúgy Marosvásárhely sem volt kivétel. A SIE a román nemzetbiztonsági rendszer része, független állami jogi személyiséggel rendelkező intézmény, amelynek működését a Legfelsőbb Védelmi Tanács koordinálja és hangolja össze a többi nemzetbiztonsági intézménnyel, valamint a Románia belföldi és külföldi biztonságát biztosító többi állami intézménnyel, mint a SRI-vel kapcsolatosan, ugyanis tevékenysége amellett, hogy nem nyilvános, elsősorban a külföldi és nemzetközi szférára koncentrálódik. Ugyanúgy, mint a SRI tevékenysége esetén, a SIE tevékenységét is egy parlamenti bizottság ügyeli fel, amelynek feladata, hogy a szolgálat tevékenysége összhangban legyen az Alkotmány által biztosított alapvető emberi és állampolgári jogokkal és szabadságjogokkal. A SIE dolgozóinak a katonai tevékenységet folytató személyekre vonatkozó korlátozások mellett kell kifejteniük tevékenységüket, ennek értelmében több restriktív feltételnek is eleget kell tenniük, ezért például nem lehetnek semmilyen politikai szervezet tagjai, nem indulhatnak a közigazgatási, parlamenti vagy államelnöki választásokon, nem tüntethetnek, illetve nem lehetnek érdekvédelmi (szakszervezeti) tagok, nem vehetnek részt érdekvédelmi vagy politikai megmozdulásokon, gyűléseken, mítingeken, politikai álláspontjukat munkahelyükön nem hangoztathatják, illetve Románia érdekeivel ellenkező álláspontjukat, véleményüket nyilvánosan sem hangoztathatják. A szolgálat dolgozói nem lehetnek olyan vallásos szervezetek tagjai, amelyek a közrend és a jó erkölcs szabályaival ellentétesek vagy megakadályozzák őket tevékenységük gyakorlásában. Ugyanakkor a katonai intézményekre jellemző korlátozások mellett bizonyos specifikus szabályoknak is eleget kell tenniük, így például nem fedhetik fel és nem hozhatják nyilvánosságra a szolgálati minőségüket. Az egyetlen személy, aki erről a minőségről tudomást szerezhet, az az illető házastársa vagy élettársa. A tevékenységük során megszerzett információkat természetesen titkosan kell kezelniük. Külföldi utazásaik előtt a vezetőség előzetes engedélyét kell kérniük, valamint külföldi személyekkel kapcsolatos bármilyen kapcsolatukról ugyancsak értesíteni kell a vezetőséget. A szolgálat dolgozóinak szolgálati minősége államtitoknak minősül, amelynek felfedése bűncselekmény. A Külügyi Hírszerző Szolgálat jelenlegi vezetője Silviu Predoiu generális. Habár első hallásra a szolgálat tevékenyége valami izgalmas kémfilmre emlékeztet, a valóságban ennek tevékenysége elsősorban a sokszor nyilvánosan is beszerezhető információk nemzetbiztonsági és stratégiai elemzésében merül ki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem léteznek titkosan, akár kémek által beszerzett információk. A szolgálat dolgozói alapvetően négy kategóriába sorolhatók: azok, akik a tulajdonképpeni operatív adatgyűjtő munkát végzik (ide sorolhatók a kémek), az információkat elemző dolgozók, a bizonyos területeken specializálódott személyek, valamint a szolgálat egységeiben őrző- védő és biztonsági feladatokat ellátó dolgozók. (Folytatjuk)
Gogolák H. Csongor ügyvéd Népújság (Marosvásárhely)

Forradalmi áthallások
1989. december 21-én Bukarestben a diktátor hatalmas tömeghez intézte beszédét. Az elvtársakhoz és elvtársnőkhöz intézett patetikus szózatában a december 16 és 17-i temesvári eseményeket pocskondiázta, előszeretettel használva a fél évszázad távlatából már aligha félelmetes fasiszta jelzőt. Azokat a fiatalokat alázta porig, akiknek társai, barátai és rokonai ott álltak Bukarestben is. A felhevült tömeg a beszéd közepén morajlani kezdett, a diktátorba ölve a szót. Ekkor hangzott el a mellette álló feleség, a nép akadémikusának világsajtót járt mondata: „ígérj nekik több pénzt, fizetést!”. Ez a mondat azóta is Damoklész kardjaként lóg felettünk és csepegteti ránk a forradalomban elhunytak megfakított vérét.
Elena Ceaușescu 1989. december 21-én azt hitte, hogy meg lehet győzni pénzzel és üres ígérgetésekkel egy generációt, amely már évek óta ahhoz volt szoktatva, hogy órákon át állt sorba kenyérért, húsért és alapvető élelmiszerekért, és életmódjuk oly távol állt a külföldről látott modelltől, hogy elégedetlenségük már velejéig hatott. 1989 forradalma egy túl sokáig tartogatott, fojtogatott érzés vulkanikus robajával söpört el egy diktatúrát, legalábbis annak szimbolikus alakjait. Ellenben a diktatúra alapvonásait és mozgatórugóit – a pártuniverzum vezető rétegét és pszeudo-metamorfózison áteső oligarcháit, a félelemben, megalázottságban, sunyiságban élők millióit – nem lehet eltávolítani a néplélek kifakadt fájdalmában sem. Ötven év szolgasága úgy marad egy nép mentalitásában, már-már kulturális mémként élve tovább, mint a mózesi generáció hasonlata: Kánaán nem lehetett Mózes és szolgaságban élt generációjának privilégiuma. Csak az Egyiptomon kívül, a szabadságban születettek érhettek el az ígéret mitizált földjére.
Ez lett sajnos a forgatókönyve az emlékéiben és egykori hőseiben is megfakult forradalomnak. A diktatúrát hamar átváltotta az a politikus-generáció, aki éveken keresztül némán szolgálta másodvonalban a pártideológiát és kapva az alkalmon, hamar megvetette annak a politikai és gazdasági rendszernek a mozgatórugóit, amelynek eredménye a ma ismert Románia. Az az ország, amelyben utcára menni, véleményt mondani hangosan, bátran és karakánul, vadul és fiatalos hévvel még mindig valahogy félelemmel, lassan, nyafogva jön és nem zsigerből, ahogy ennek lennie kellene. Amikor mégis megtörténik, mint tavaly ősszel a Colectiv tragédiája után, amikor az én generációm, a 80-as évek végén születettek százezrei mentek utcára országszerte, mégis újraszületik a 89-es forradalom hőseinek szelleme. Ott él, lebeg a levegőben, de nem bír, nem tud erőre, vezető hatalomra kapni az új generáció, egy új világ, hiszen az országot vezető politika továbbra is a 89 előtti generációból vagy azok csatlósaiból áll. Az új kezdeményezések és fiatal, karizmatikus politikusok – legyen szó egy magyar alpolgármester-helyettesről, egy a kisebbségeket védő ateista képviselőről vagy egy hat hónapja létező román pártról – nem tudnak a román gépezetben fennmaradni. Ledarálják őket, kicsinálják, kifacsarják – és megannyi más igét használhatnánk. Ugyanúgy, ahogy a ritkán feléledő 1989-es forradalom szálingózó szellemét is: a Colectiv tragédia utáni mozgalom úgy holt el, mint a 2011-es szíriai arab tavasz Assad féle eltiprása. Itt nem fegyverekkel, városi ostrommal, hanem manipulációval, agymosással és Ceausescu talán legmaradandóbb hagyatékának tekinthető szerénységre, hallgatásra, nyugalomra intéssel történt. Úgy mozgatja a kortárs vezető politikai réteg láthatatlan, „hallgassra” intő kezét, ahogy az egykori diktátor utolsó beszédében intette csendre forrongó népét.
A forradalom szelleme, ami néha lángra kap az én generációm körében, olyan hangok próbálják leverni és megalázni – ahogy megtették ezt már az 1989-es hősökkel is – mint a Román Ortodox Egyház, amelynek néhány tagja például sátánista bűneik következményeként értelmezte a Colectiv tragédiában elhunyt fiatalok halálát, vagy olyan politikusok és nemegyszer díszértelmiségiek, egyetemi rektorok, akik szerint az én generációm, az ország egyre fogyó vagy külföld felé tendáló fiataljai buták, neveletlenek vagy analfabéták. Meglehet, minden hasonlítás és analógia kérdése, de ha egy ország vezetői nem a fiatalokban látják az építendő örökséget és a társadalom motorját, az jövő nélküli ország lesz. Márpedig 1989-ben a forradalomban pontosan a jövőért, a változásért harcoltak és haltak meg. A mi jövőnkért, értünk.
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba.  Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Illúziók ideje
Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal.
Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár.
A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5]
A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe:
azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget,
azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve
azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét).
Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor.
A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus.
Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához).
A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira.
A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette.
A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben.
A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7]
A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is.
A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait.
Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte.
A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli.
A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában.
A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre.
Jegyzetek
[1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006.
[2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009.
[3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása.
[4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706
[5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.
[6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111.
[7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak.
[8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382.
[9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak.
[10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés.
Fodor János
erdelyikronika.net

Ki vezeti Romániát?
Iohannis, Dragnea, Tăriceanu, Grindeanu, a SRI (Román Hírszerző Szolgálat), a DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság), az Antena 3, a SIE (Külügyi Hírszerző Szolgálat), a szabadkőművesek, az EU, a „Szolgálatok”, Oroszország, az USA, a Parlament. Ki vezeti Romániát?
Íme, egy újabb kérdés a „kába polgár” életéből! Azért alakult ki bennünk ez a tanácstalanság, mert mindenféle „gondokkal”, „riadóztatásokkal”, „leleplezésekkel”, „kampányokkal”, „sajtóbombákkal” bombáztak, mérgeztek és manipuláltak minket, melyek kikergettek bennünket az odúnkból. Már csak az érdekel minket, hogy megjelenjen a bankkártyánkon a bérünk, hogy idejében megkapjuk a nyugdíjunkat, meghozza a postás a gyermeknevelési segélyt, megtartsuk az állásunkat, milyen akció van a szupermarketben, legyen mit az asztalra tennünk, majd boldoguljunk! Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy tudjuk, ki vezeti Romániát. És még ha keresnénk is a választ, ebben az életben nem fogjuk megtudni. A tévéinkben nincs egyetlen megbízható és ép elméjű ember, aki megmondhatná, ki vezet vagy legalábbis kik osztoznak a hatalmon (és a pénzen). Az – unalmas és középszerű – politikai színpadról csak annyit tudunk felfogni, hogy a PSD (Szociáldemokrata Párt) majd felemeli a béreket és a nyugdíjakat, méltányos módon, és ennyi. Az internetről még ennyit sem, túl nagy a nyüzsgés, túl nagy a zűrzavar, egy csomó „fake” (trükk, csinálmány) van.
„Ceauşescu idejében jobb volt”, mert pontosan tudni lehetett, ki vezeti Románia Szocialista Köztársaságot: Nicolae Ceauşescu. Persze, voltak olyan elméletek, melyek szerint állítólag Elena Ceauşescu, a Securitate vagy Moszkva vezetnek, de ezek szintén csak az elménket megzavaró hazugságok, tehát nincs értelme gyötrődnünk.
Amíg választ találunk egy ennyire nehéz kérdésre, hogy ki vezeti Romániát, talán azt kellene tudnunk, hogy ki vezeti azt az osztályt, részleget, céget, intézményt, vállalatot, multit, minisztériumot, közösséget, melyben dolgozunk. Azért, hogy tudjuk, ki irányítja a munkánkat és végső soron az életünket. Sőt, azt is, hogy kik irányítják a gyógyszer-, fegyver-, energia-, olajügyleteket, ahol a legtöbb pénz forog. Aztán azt is, hogy ki áll ezek mögött. Igen, ez egy bombakérdés egy összezavart, elködösített, agymosott, manipulált, felmosóronggyá tett polgár számára! Ki áll ezek mögött? Ki áll a tévé mögött, melyet estéről estére nézünk? Ki áll a kedvenc híroldal mögött? Ki áll a bérünket kifizető cégtulajdonos mögött? Ezt akkor sem tudnánk meg, ha kilenc életünk lenne.
Lehet, hogy a bizalom érzését kellene terjeszteni a polgárok tömegében. A bizalmat abban, hogy Romániát becsületesen, intelligensen, elképzelések (nagyon fontos az elképzelés!) alapján, profin vezetik. És akkor a legkevésbé sem érdekelne minket, hogy ki vezeti Romániát. De ki építhetné ki ezt a bizalmat? Ki? Azok, akik most vezetnek minket? A választottaink részéről kevés bizonyíték (tény) van arra, hogy ők vezetik Romániát. Annak alapján, amit ezekben az években láttunk, az egész inkább csak egy folyamatos verekedésnek tűnik a hatalomért.
Polgári minőségünkben mi is biztosak szeretnénk lenni abban, hogy valaki vezeti Romániát. Nem feltétlenül a neve érdekel minket, csak teljesen biztosak akarunk lenni abban, hogy Romániát vezetik. Jól.
(Petre Barbu / Adevarul.ro; Eurocom.wordpress.com; itthon.ma/szerintunk

CLUJ ÉS NAPOCA: EGY NÉVCSERE TÖRTÉNETE
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)