"Verestóy Attila RMDSZ-szenátor Bukarestben szerezte meg a vegyészeti karon az oklevelet, majd 1980-ban visszahívták a bukaresti egyetemre, ahol 1989-ig dolgozott. Elena Ceausescu Verestóy több munkáját a saját neve alatt jelentette meg, egyszer-kétszer társszerzőnek vagy konzultánsnak feltüntette Verestóy nevét. Verestóy nem találkozott Elena Ceausescuval, a közelébe sem engedték. A lapok példányszáma jelenleg a következő, tájékoztatja az újvidéki lap munkatársát Verestóy: /napilapok/ Romániai Magyar Szó 20 ezer, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 25 ezer, Hargita Népe (Csíkszereda) 25 ezer, Népújság (Marosvásárhely) 20 ezer, Szabadság (Kolozsvár) 15 ezer, Bihari Napló (Nagyvárad) 10 ezer, Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 15 ezer, Jelen (Arad) 5000, /hetilapok/ Brassói Lapok 10 ezer, Erdélyi Napló (Nagyvárad) 30 ezer, A Hét (Bukarest) 5000, Orient Expressz (Bukarest) 5000, Szilágyság /Zilah/ 10 ezer, /folyóiratok/ Művelődés (Kolozsvár) 1000, Cimbora 40 ezer, Csángó Újság (Sepsiszentgyörgy) 5000, Kalotaszeg (Bánffyhunyad) 3000 példány. Verestóy több túlzó adatot is közöl: "Összesen 250 diáklapot tartunk nyilván Minden nagyobb városnak és községnek külön magyar nyelvű újsága van. Ezenkívül 150 egyházi kiadvány jelenik meg magyarul, igaz, nem rendszeresen." /Tóth László: Aki Elena Ceausescu tudományos dolgozatait írta. = Magyar Szó (Újvidék), máj. 5./ Megjegyzés: Verestóy adatai nem felelnek meg a valóságnak, nincs 250 diáklap, sem 150 egyházi kiadvány, nincs minden nagyobb városnak és községnek külön magyar nyelvű újsága."

Romániában a Máltai Lovagrendnek legalább három olyan képviselete is működik, melyeknek semmi közük az igazihoz. Mind a három lényegében gyanús ügyleteket bonyolít le, lehet, hogy közük van a hírhedt Propanda due szabadkőműves páholyhoz is, amelynek az olaszok szerint tagja volt Nicolae és Elena Ceausescu is. A három közül az egyik képviselője, Caiumi Serafino, aki magát a Máltai Lovagrend kelet-európai kancellárjának nevezi, azt állította, hogy a Jugoszlávia elleni embargó idején a titkosrendőrség /Romániai Hírszerző Szolgálat/ szervezte és irányította a Belgrádnak küldött szállítmányokat. /Gyarmath János: Magureanu és az embargó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./

Gedő István emlékezett múltjára. Az egyetemet 1954-ben Kolozsvárott végezte. 1957-ben jötte Marosvásárhelyre, ahol főmérnök lett, majd vezérigazgató. Tizenegy vállalat tartozott a hatáskörébe. Huszonötezer ember dolgozott az irányítása alatt. Vezetői beosztásban magyarként nehéz helyzete volt. Constantin Dascalescu miniszterelnök mindig azzal állította fel a gyűléseken: "Mai, bozgorule, pana cand mai sabotezi economia nationala?!" (Te, bozgor, meddig szabotálod még a nemzetgazdaságot?!)... A másik legnagyobb gazember Ion Dinca, Dascalesu első helyettese volt. Állandóan hívták a gyűlésekre, mert csak az igazgatókkal tárgyaltak senki mással nem álltak szóba. Mindenki hazudozott jobbra-balra a gyártásfolyamatot illetően. "Emlékszem, az 500-as Lastun Daciákhoz kezdtük el az alkatrészeket gyártani. Dinca is mérnök volt, így hát szóltam neki, hogy lehetetlen kézzel sorozatgyártásban autót előállítani. Behívatott akkor kilencünket, és csak öten jöttünk ki az irodából, négy társunkat agyonlőtte sajátkezűleg az irodában. Később az ügyet hivatalosan úgy állították be, hogy megtámadtuk Dincat, és kénytelen volt rálőni önvédelemből a négy emberre. De megtehette, mert Elena Ceausescu húga az ő felesége volt... Barbulescunak, a szervezési titkárnak meg Elena másik testvére volt a felesége. Ezek úgy beszéltek az emberekkel, mint a kapcával. Azt azért most is állítom, hogy azok jártak jobban, akiket lelőttek, mint azok, akiket sanyargattak egy életen kereszetül..." /Dancs Artúr: Társalgások az ezredfordulón. Emlékfoszlányok egy erdei séta során. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 8

"Petre Roman külügyminiszter, a Demokrata Párt államelnökjelöltje korteskörúton okt. 13-án Kolozsváron tartotta A szabadság mint kötelesség című önéletrajzi kötetének bemutatóját. Petre Roman elmondta, hogy könyve a franciaországi Éditions Payot 1992-ben született felkérésére született, és ugyanazon év szeptemberében jelent meg francia nyelven, Le devoir de liberté címmel. 1994-ben jelent meg, a kolozsvári Dacia Kiadó gondozásában a könyv román nyelvű változata. A Paideia Kiadónál idén megjelentetett, átdolgozott változatban Petre Roman leírta '89 decemberében játszott szerepét, majd miniszterelnökségét, és apjának, Valter Romannak is szán egy fejezetet. Petre Roman elmondta, annak idején Ion Iliescu, Dan Martian és Alexandru Barladeanu nem a rendszer megváltoztatásáért, hanem az "ésszerű szocializmus", a peresztrojka érdekében, a Ceausescu házaspár eltávolításáért és a Szovjetunióhoz való közeledésért szálltak síkra. A Szabadság kérdésére Petre Roman elmondta, az 1990. december 1-jei gyulafehérvári népgyűlésen tett gesztusáért /az RMDSZ és a magyarság ellen a szószékről bujtogatta a felbőszült tömeget/ vállalja a felelősséget, de nem táplál szégyenérzetet. Kijelentette, hogy akkor még nem volt érett politikus. "Nem saját szándékomból történt, én nem óhajtottam ezt tenni. Oda nem illő gesztusok mindkét részről voltak, és könnyen azzá alakult a párbaj, amivé nem kellett volna. Az, hogy ma eljutottunk addig, hogy az RMDSZ-szel közösen kormányzunk, mutatja, milyen hosszú utat sikerült megtennünk" - nyilatkozta Petre Roman, aki kihagyta önéletrajzi kötetéből a gyulafehérvári epizódot. A külügyminiszter kijelentette, nem tartja valószínűnek, hogy a Demokrata Párt a választások után az Iliescu vezette RTDP-vel szövetkezne. /Salamon Márton László: Petre Roman: Nem szégyellem 1990. december 1-jét! = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./ "

"Csatószeg és Barót után Tusnádfürdő lett a szolgálati helye 1980-ban Incze Dénes plébánosnak. Előzőleg szülőfaluja, Csíkcsatószeg középkori templomát restauráltatta, nekifogott a templomépítésnek Tusnádfürdőn. A nyolcvanas évek elején, a falurombolás kezdetekor veszedelmes volt akár két tégla egymásra helyezése is, ha templomról szó. Szükség volt a templomra, mert alig hatvan-hetven ember fér be a rozoga kápolnába. Incze Dénes bátor hívekre talált, még a megyei hivatalnokok között is. Kápolnajavítás ürügyén indultak a munkálatok, lebontották a kis imaházat, hogy helyébe új épületet húzzanak. A Székelyföld szívében, a főútvonal mentén ékeskedő új templom az ellenállás szimbólumává vált. A plébános szerint legnagyobb ellenségük Tankó Gyula volt, a Gyimesekből származó csángó néptanácselnök, aki folyton feljelentette a papot és gyülekezetét, de a kommunista párt jobbakaratú megyei vezetői mindig eltussolták az ügyet. Akkor lett baj, amikor a Ceausescu házaspár megszállt az üdülőbeli pártvillában. Egy délutáni sétájukon belebotlottak az építkezésbe, és megkérdezték, mi készül ott. A diktátor kikelt magából, ordított, hogy elég templomuk van a magyaroknak Erdélyben, rögvest bontsák ezt le. A megyei pártvezetés egy részét leváltották, mert nem jelentették az esetet, a plébánosra pénzbüntetést szabtak ki, gyóntatószékébe, hálószobájába poloskákat szereltek, és a saját hívei közül állítottak rá egy sereg besúgót. A templomhoz viszont senki sem nyúlt, a nép azt mondta, hogy az bontsa le, aki parancsot adott rá... Mindent elkövettek azért is, hogy Inczét Tusnádról elhelyezzék, viszont a főegyházmegye püspöke nyíltan kiállt mellette. A plébános megjegyezte: Hogy élve megúsztam, azt csak a 89-es események kitörésének köszönhetem. Incze János azóta újra építkezésbe kezdett, méghozzá léleképítésbe. Úgy érezte, hogy hiányzott a Székelyföldön egy egyszerű emberekhez szóló, a már elfeledett tanítást felfrissítő lap. Csíksomlyói paptársával, József páterrel indították a Krisztus Világossága folyóiratot. Incze János emellett évi kalendáriumot szerkeszt s vállalkozott a négykötetes Szentek élete megírására is. /Templom- és léleképítő szolgáló között. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 17./"

"Székelyudvarhelyen a szombatfalvi református egyházközség lelkésze, Hegyi Sándor minden év decemberében megszervezi a Csereháti Napot, arra emlékezve, hogy 1997. dec. 9-én hatalmi erőfitogtatással, csendőrök és páncélkocsik segítségével a városban, Csereháton félkész állapotban lévő épületet elfoglalták a görög katolikus apácák. - A csereháti iskola kérdése csak akkor fog megoldódni véglegesen, amikor az egész Székelyföld ügye rendeződött, amikor e területnek regionális parlamentje, kormánya lesz, svájci és dél-tiroli minta szerint - mondta egyebek között Szász Jenő polgármester az épület erőszakos elfoglalásának ötödik évfordulóján tartott istentisztelet utáni megemlékezésen. - Az az igazi zsidó, akinek fáj Auschwitz, az az igazi magyar, akinek fáj Trianon, az az igazi uvdarhelyi, akinek fáj a Cserehát - mondta Szakáts István Péter tanár, író. Kincses Előd ügyvéd a csereháti pereskedésekről számolt be, amelyek még nem értek véget. Hegyi Sándor kemény szavakkal bírálta az RMDSZ-t, mert "koalíciós párt lett" és a parlamenti képviselőket is, mert semmit sem tesznek, hogy kedvezően rendeződjön a csereháti iskola ügye, ahová most szép csendben az ország messzi tájairól gyermekeket telepítenek. Szász Jenő polgármester egyebek között elmondta: nem szűnt meg az esélye annak, hogy a helyi önkormányzat visszavásárolja az épületet, ha az új magyar kormány tiszteletben tartaná az Orbán-kormány ígéretét. Ez ügyben a közelmúltban levelet írt mind a négy parlamenti párt vezetőinek, Medgyessy Péter kormányfőnek és Mádl Ferenc köztársasági elnöknek is. "Árulók a határon innen és túl is vannak, s politikai cinizmus az, ahogyan a magyar miniszterelnök az RMDSZ-es csúcsvezetőséggel együtt ünnepelte december elsejét a román miniszterelnökkel" - mondta Szász Jenő. A baróti Márton György hazaárulónak nevezte Medgyessy Pétert, "akit olyan RMDSZ-esek vesznek körül, akik Elena Ceausescu vízhordói voltak". A részvevők többsége a rendezvény végén aláírta a Hegyi Sándor által felolvasott felhívást, amelyben tisztségükből való lemondásra szólították fel Borbáth István és Ladányi László helyi tanácsosokat. /Fülöp D. Dénes: Öt év alatt sem oldódott meg a csereháti ügy. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 11./"

"A Krónika munkatársa interjút készített Adrian Paunescu kormánypárti szenátorral, aki a Realitatea Tv által sugárzott Harc Romániáért című műsort vezeti. Borbély László felületessége és felindultsága rovására tudta be Adrian Paunescu kormánypárti szenátor, hogy az RMDSZ-es képviselő okt. 7-én a képviselőházban politikai nyilatkozatban ítélte el a szenátor vezette tévéműsorok magyarellenes hangvételét. Paunescu szerint nem nevezhető magyarellenességnek, hogy gyilkosoknak tartja az aradi tizenhárom vértanút, akik románokat öltek meg, román falvakat égettek fel. Szerinte nem összeférhetetlen a szenátusban betöltött kulturális bizottsági elnöki tisztség és a műsorvezetői beosztás. "Én könyveket írtam, a román és az európai kultúrában karriert értem el, és a második világháború utáni román irodalom - ha nem is egyetlen, de mindenképpen jelentős - képviselője vagyok." Borbély László képviselő felrótta, hogy a kommunista rezsim idején Paunescu a Ceausescu házaspár "udvari költője" volt. Erre Paunescu válasza: Borbély hülyeségeket beszél. /Salamon Márton László: "Gyilkosok voltak az aradi tábornokok". = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./"

A Trianon című film erdélyi bemutató sorozata miatt indított hatósági vizsgálódással kapcsolatban interpellál Somogyi Ferenc külügyminiszternél az Országgyűlésben Németh Zsolt fideszes képviselő. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség képviselőcsoportja nevében beterjesztett, Van-e véleménynyilvánítási szabadság az EU-csatlakozás küszöbén álló Romániában? című levélben a honatya arra vár választ, hogy milyen intézkedéseket tett vagy tervez a magyar diplomácia a román hatóságok eljárása nyomán. „Ezek a hatósági megnyilvánulások egyértelműen az egész magyar közösség megfélemlítését szolgálják, a véleménynyilvánítási szabadság súlyos megsértését jelentik, és elfogadhatatlanok egy demokratikus, az Európai Unióba igyekvő ország hivatalos szervei részétől.” – tartalmazza a Somogyi Ferenc tárcavezetőhöz címzett levél. Eckstein-Kovács Péter szenátor szerint Mona Musca jobban tette volna, ha nem nyilatkozik a Trianon film kapcsán. Az RMDSZ-es honatya Kolozsváron megdöbbenéssel értesült arról, hogy a tárcavezető figyelmét a Ceausescu házaspár egykori kiszolgálója, Hajdu Győző hívta fel az alkotás levetítésének „törvénytelenségére”. Eckstein élesen bírálta Mihail Hardau Kolozs megyei prefektusnak a filmvetítést követő feljelentését is. /Eckstein-Kovács Péter: Mona Musca jobban tette volna, ha hallgat. = Krónika (Kolozsvár), jan. 24./

A Magyar Nemzet cikkét vette át a Reggeli Újság. Cosmin Gusa, a Nemzeti Kezdeményezés Pártjának elnöke, „Románia bűneiről” írt könyvet. A könyvbemutatón az ellenzéki politikus azt nyilatkozta: őszig száznál is több román politikusról derül ki, hogy együttműködött a Securitatéval, és közöttük lesz az RMDSZ vezetőségének többsége. „A régi elitnek az állt és áll az érdekében, hogy a romániai magyarok vezetői zsarolható emberek legyenek, ezért az 1989-es államcsíny után – mert az volt, nem forradalom – az egykori kollaboránsokat segítették hatalomba. Nem véletlen, hogy kiszorították a szervezetből azokat – például Tőkés Lászlót vagy a fiatal politikusok jelentős részét –, akik nem voltak zsarolhatók, vagy nem tudták megvásárolni őket” – szögezte le Cosmin Gusa. „A Securitate a saját besúgóit is megfigyelte, hiszen így tudta ellenőrizni őket. Verestóy Elena Ceausescu kutatóintézetében dolgozott – gondolja, hogy oda beengedtek bárkit is, aki nem volt annak a rendszernek az embere?” – tette hozzá. /Lukács Csaba: Romániában a besúgókat is megfigyelték. A régi elitnek az állt és áll az érdekében, hogy a magyarok vezetői zsarolható emberek legyenek. = Reggeli Újság (Nagyvárad), aug. 11./

Az RMDSZ-ben a többségében férfi szövetségi képviselők sorozatosan elutasítják a nők számarányos képviseletének bevezetését. Ez a fajta magatartás nem csak az RMDSZ-re, hanem egész Romániára jellemző. Eckstein-Kovács Péter szenátor kifejtette, már hosszú ideje javasolja, állapítsanak meg egy kvótarendszert, azonban az RMDSZ különböző ürügyekkel elutasítja az ilyen kezdeményezéseket. A szenátor demagógiával vádolja mind Frunda Györgyöt, az SZKT elnökét, mind pedig Márton Árpád képviselőt, akik a javaslat elutasítása mellett érveltek. Böndi Gyöngyike jelenleg Máramaros megye prefektusa. 1996 és 2004 között két mandátumot is szerzett RMDSZ-es képviselőként. A prefektus elmondta: nem azért került a bukaresti parlamentbe, mert az RMDSZ-be „kellett volna néhány nő”, hanem munkája miatt. „Mindenért úgy küzdöttem meg, mint egy férfi” – vallja. Nem ért egyet a „kvóta-rendszerrel”: azért toborozzanak nőket a parlamentbe, hogy az arányok rendbe legyenek. Dr. Papp Kincses Emese író, egyetemi tanár, az RMDSZ Hargita megyei tanácsosa leszögezte, sohasem volt kisebbrendűségi érzése. Hozzátette: a középgenerációt még mindig elriasztja az „elvtársnők” pártutasításos előmenetele, Elena Ceausescu emléke, aki öt elemivel akadémikus volt és számos nyugati egyetem díszdoktorává választotta. A hagyományos magyar családmodell nem teszi lehetővé a nők politikai szerepvállalását. Dr. Papp Kincses Emese jelen volt azon a SZKT-n, ahol Eckstein javasolta, hogy minden listára tegyenek fel nőket is, és szégyellte magát, amikor Frunda György gúnyos kommentárja után a képviselők felszabadult nevetéssel leszavazták a javaslatot. Az RMDSZ-ből egyébként nemcsak a nők szorultak ki, hanem olyan kontraszelekció érvényesült, hogy számos, a jelenlegi vezetéssel szemben kritikát megfogalmazni merészelő, elkötelezett férfi is távozni kényszerült a politikai életből. Frunda György szenátor egyetért azzal, hogy az RMDSZ alapszabályzatában rögzíteni kell a nők kötelező jelenlétét, de nem harminc százalékban, ahogyan azt Eckstein-Kovács Péter javasolta. Szerinte tizenöt százalék lenne az elfogadható. /Kevés nő vállal szerepet a hazai közéletben. Az RMDSZ következetesen elutasítja a nők számarányos képviseletét. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./

Traian Basescu államfő a felfüggesztéséről szóló népszavazási kampányban több alkalommal is oligarchaként emlegette Verestóyt, aki törvénytelen erdőkitermelésből, feldolgozásból gazdagodott meg. A köztársasági elnök egyebek mellett azt állította, hogy az RMDSZ-szenátor tulajdonában lévő Hungastro cég korábban versenytárgyalás nélkül, politikai egyezkedés révén jutott az ebédjegyek forgalmazási jogához. Verestóy a vádakra kijelentette: Hungastro-részvényeit rég eladta, a többi üzlete törvényes és tisztességes. A Capital című román magazin által összeállított, a háromszáz leggazdagabb romániait rangsoroló tavalyi listán az előkelő 68. helyen található az RMDSZ székelyudvarhelyi szenátora. A Gandul napilap szerint az elmúlt tizenkét hónapban részvények eladásából és osztalékokból közel 45 millió lejjel (13 millió euróval) gyarapította vagyonát. Sajtóbeszámolók szerint Verestóy komoly részvénypakettel rendelkezik a bukaresti tőzsdén is, 32 cég értékpapírjaiból tudhat a magáénak. Az üzletember az osztalékokból 13,5 millió lejt (négymillió eurót) bevételezett tavaly, miközben portfóliójának értéke elérte a 61 millió lejt (18 millió eurót). Az MSZP-vel közismerten jó kapcsolatokat ápoló szenátor egyebek mellett öt földterülettel is rendelkezik (egy mezőgazdasági és négy erdő). Verestóyt tavaly tavasszal tanúként hallgatták ki a román főügyészségen a Rompetrol olajcég ügyében. A korrupt körülmények között történt privatizáció főszereplője a Calin Popescu-Tariceanu liberális miniszterelnök jó barátjaként ismert Dinu Patriciu, Románia második legnagyobb olajipari vállalatának vezetője és főrészvényese, aki ellen adócsalás és pénzmosás gyanúja miatt folyik eljárás. Verestóy RMDSZ-szenátor a Magyarországról érkező támogatásokból is hasznot húz. Az anyaországi juttatásokat kezelő erdélyi Communitas Alapítvány – amelynek egyik kurátora maga a székelyudvarhelyi politikus – 3,3 millió forintnyi lejt adott a Scripta Kiadó által megjelentetett Új Magyar Szó napilapnak és Erdélyi Riport hetilapnak. A szenátort egy évvel ezelőtt a román média Securitate-kapcsolatokkal hozta gyanúba. A Securitate Irattárát Tanulmányozó Tanács azonban úgy döntött, hogy a politikusról előkerült iratok nem jelentenek bizonyítékot arra, hogy együttműködött volna a kommunista hírszerzéssel. Verestóy 1978-ban Bukarestben szerzett diplomát a műszaki egyetem vegyészmérnöki karán, 1983-tól 1989-ig tudományos kutató az Elena Ceausescu által irányított Szervetlen Vegyipari Kutatóintézetben. A diktátor felesége a jelenlegi szenátor több munkáját a saját neve alatt jelentette meg, egyszer-kétszer társszerzőnek vagy konzultánsnak feltüntette Verestóy nevét. A politikus 1996 óta a Román Hírszerző Szolgálatot figyelő képviselőházi és szenátusi közös bizottságban tevékenykedik. /Pataky István: Vizsgálják az RMDSZ oligarcháját. = Magyar Nemzet, máj. 31./

Dr. Garda Dezsőt RMDSZ-politikusként és történészként ismerik Erdélyben. Politikusként az erdők visszaszolgáltatásában és a székelyföldi közbirtokosságok újraalakításában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Politikai pályafutása történészi szakmájához kötődik leginkább. Erdélyben aligha ismeri valaki jobban a székelyföldi közbirtokosságok történetét. Képviselőként bábáskodott az első erdélyi közbirtokosságok létrehozásánál. Garda Dezső magyar nemesi családból származik, 1951-ben lakoltatták ki családját nagyenyedi kúriájukból: édesapját Tövisre vitték kényszerlakhelyre, édesanyja Kolozsvárra került vele. Garda Dezső akkor három éves volt. „Kizsákmányoló” származása miatt anyja csak mosónőként talált munkát. Rettenetes körülmények között éltek. Végül Kolozsváron maradtak, itt végezte el a középiskolát, majd az egyetem történelemszakát. Amikor 1973-ban kikerült az egyetemről, turkológiával akart foglalkozni, érdekelte a magyar nép eredete. Akkoriban Imreh István tanára hívta fel a figyelmét arra, hogy ne kalandozzon olyan utakra, amelyek számára járhatatlanok. Így került Gyergyóremetére történelemtanárnak. Garda Dezsőt szakmailag Imreh István irányította. Szakmai előmenetelében nagy segítséget kapott Egyed Ákostól és Demény Lajostól is. Garda elsőként Gyergyóremete monográfiáját készítette el. A hetvenes években még hozzájuthatott levéltári dokumentumokhoz. Később egyre gyakrabban hangzott el: a kért levéltári anyag rendezés alatt áll, nem lehet hozzájutni. A csíkszeredai levéltár igazgatója, Boar Liviu bevallotta: felettesei megtiltották, hogy bizonyos iratokat kiadjon. Kezdő tanár kora óta figyelte őt a Szekuritate, a jelentésekben szerepelt, hogy a magyar történelem kutatása miatt veszélyt jelent a román állam számára. Akkoriban befejezte Gyergyószentmiklósról írt könyvét, melyet Imreh István professzor pozitívan véleményezett. Gyergyószentmiklós 1982-ben ünnepelte fennállásának 650 éves évfordulóját, ekkorra kellett volna a könyvet kiadni. A város vezetősége a fentről jött utasítások ellenére úgy döntött, hogy az évfordulóra kiadják a könyvét. A nyolcvanas évek, a legsötétebb időszak következett. Egyszerűen betiltották a magyar történelmet és néprajzot: ilyen témakörökben nem lehetett kutatni, szakkönyvet, tanulmányt írni. Gyergyószentmiklós történetével párhuzamosan elkészült közben a teljes Gyergyói-medence történetét átfogó kézirata is. Amikor a Kriterionnál megjelenés előtt állt, Domokos Géza jelezte: a könyv híre eljutott Elena Ceausescuhoz irodájához, aki a cenzorok révén letiltotta a kiadását. A Politikai Kiadónál felsőbb pártutasításra 14, frissen megjelent magyar könyvcímet zúztak be. Imreh István figyelmeztette Garda Dezsőt, vigyázzon, mert követik. Sokszor megkérdezték tőle, hogy a rendszerváltás után miként sikerült 14 könyvet publikálnia, amellett rengeteg tanulmányt, tudományos cikket. Ennek az a magyarázata, hogy a kommunista évekből rengeteg kézirat, gyűjtés, kutatási eredmény várt kiadásra. Erre csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. A rendszerváltás után a Babes–Bolyai Tudományegyetem két székelyföldi főiskolát hozott létre Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson. Gyergyószentmiklóson lett volna az első állami főiskola az országban, ahol csak magyarul folyik az oktatás. Szomorú történet: egy magyar emberen, jelesül Szilágyi Pál egykori rektor-helyettesen múlt, hogy ez a kezdeményezésük nem jött össze. Garda az RMDSZ parlamenti képviselőjeként akkoriban sokat kilincselt Bukarestben, hogy ez a székelyföldi főiskola magyar nyelvű legyen. A tanügyminiszter és a miniszterelnök is rábólintott, csak éppen az egyetem vezetőségének az aláírása kellett volna. Andrei Marga rektor nem volt kapható erre, viszont rövid ideig Szilágyi Pál helyettesítette őt. Ebben a minőségében aláírhatta volna főiskolánk új státusát, de sajnos nem tette meg. Végül is a multikulturalitás jegyében kétharmad magyar és egyharmad román nyelvű főiskola maradt a gyergyószentmiklósi, ahol turisztikát és földmérést lehet tanulni. /Makkay József: Magyar történész feketelistán. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jan. 30./

Politikai támadások kereszttüzébe került egy vitatott kiállítás miatt a Román Kulturális Intézet (ICR), és annak igazgatója, Horia-Roman Patapievici író, esszéíró és filozófus. A kortárs művészetet az utóbbi években felkaroló intézet a New York-i saját székhelyén rendezett egy kiállítást, amelyet antiszemitának minősítettek egyesek. A szemlére bocsátott tárgyak között volt egy rózsaszín játéktehén is, amelynek a fenekére horogkeresztet rajzoltak az alkotók. Nicolae Vacaroiu, a szenátus elnöke kérte a felsőház művelődésügyi bizottságát, hogy vizsgálja meg az ICR tevékenységét. Ennek a bizottságnak éppen az az Adrian Paunescu az elnöke, akit Patapievicihez hasonló jobboldali értelmiségiek számtalanszor támadtak múltja miatt. Paunescut Nicolae és Elena Ceausescu diktátor házaspár udvari költőjeként tartják számon. Patapievici hamisnak és minden valóságalapot nélkülözőnek nevezte a kiállítás ellen irányuló vádakat, az Antena 3 hírtelevízióban a kiállítással kapcsolatban elhangzott kommentárok kimerítették a gyűlöletbeszéd fogalmát. / -o-: Politikai támadások kereszttüzében az ICR. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 8./

„Az ország sorsát irányító Nicolae Ceausescunak köszönhetően Románia olyan erkölcsi magaslatra emelkedett, ami példátlan egész évezredes történetében. ” E sorokat az Olaszországban élő, évtizedeken át a leggazdagabb románnak számító vasgárdista, Ion Antonescu feltétetlen tisztelője, Iosif Constantin Dragan írta. A lugosi születésű, múlt héten, 91 éves korában elhunyt eurómilliárdos valóban csodálta a diktátort, akinek eszméi kiválóan beilleszkedtek a szélsőjobboldali üzletember gondolatvilágába. Dragan idegengyűlölő és antiszemita Noi, tracii /Mi, trákok/ című folyóirata a Szekuritáté támogatásával jelent meg. A negyvenes évek végén Ana Pauker kitiltotta Romániából, később azonban a trákok civilizációjával foglalkozó alapítványa, valamint a római székhelyű Európai Trákkutató Központ révén belopta magát a 2500 éves történelemről álmodozó Ceausescu szívébe. Dragan 1990 után Lugoson egyetemet, tévé- és rádióadót, illetve heti- és napilapot alapított, Corneliu Vadim Tudorral közösen pedig megalakította a Ion Antonescu Marsall Ligát. /Bogdán Tibor: Iosif Constantin Dragan halála. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./ Szülővárosában, Lugoson augusztus 25-én helyezik örök nyugalomra Josif Constantin Dragant, az egyik leggazdagabb román üzletembert. A 91 éves Dragant a spanyolországi Palma de Mallorcában, otthonában érte a halál. „Ma e nemes románnak a lelke felszáll azokéhoz, akiket oly nagyra tartott” – jelentette ki az elhunytat méltató Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke. A nagyok között pedig Mihai Eminescut, a nemzeti költőt, Ion Antonescu marsallt, Románia Hitler-barát kormányzóját és Stefan Gusa tábornokot említette. Utóbbi az 1989-es forradalom idején a Ceausescu főparancsnoksága alatt működő hadsereg vezérkarának volt a főnöke. Dragan 1995-ben 78 évesen éppen Gusa tábornok lányát, az akkor 22 éves Daniela Veronicát vette feleségül, aki azóta három gyermeket szült neki. Feltehetően ők lesznek az 1,6 milliárd dollárosra becsült vagyon örökösei. Dragan a második világháború elején a legionárius mozgalom tagjaként vált ismertté. Dragan később a Ceausescu házaspár kiszolgálójává vált. Ceausescu könyvei a Nagard (Dragan neve fordítva) kiadó gondozásában jelentek meg világnyelvekre lefordítva a nyugat-európai könyvpiacokon. A mindenkori román államfőhöz kötődő kiváló személyes kapcsolata túlélte a ’89-es forradalmat. Dragan Ion Iliescuval is gyakran fényképezkedett. Főként pénzadományaival érdemelte ki, hogy mind a Ion Antonescu Marsall Liga, mind a Vatra Romaneasca Egyesület tiszteletbeli elnökének választotta. 1993. október 22-én ő maga leplezte le Ion Antonescu sloboziai mellszobrát, melyet később a háborús bűnösök kultuszát tiltó jogszabály értelmében kellett eltávolítani a talapzatáról. Az üzletembert professzorként tisztelték a hívei. A második világháború előtt még Bukarestben szerzett jogászdiplomáját Olaszországban jogi doktorátussal toldotta meg. Mesés vagyonát még a negyvenes években alapozta meg a Romániában kitermelt kőolaj nyugat-európai forgalmazásával. Josif Constantin Dragan 1999-ben személyesen kérte Lugos önkormányzatától, hogy nevezzék el róla a város főterét, és engedélyezzék mellszobra felállítását a nevét viselő egyetem épülete előtti téren. Az önkormányzat ellenszavazat nélkül fogadta el a határozatot annak a támogatásnak az igézetében, amelyet a professzor a gesztusért cserében ígért. A főtér ma is az üzletember nevét viseli, a szoborállításról azonban egyelőre lemondott az üzletember nevét viselő alapítvány. Josif Constantin Dragan alakját így is megannyi műalkotás őrzi Lugoson. Az üzletembert templomalapítóként ábrázolja egy mozaik a város központi ortodox templomának a belső falán. Mozaik őrzi az alapító arcvonásait a Dragan Európai Egyetem lugosi székházának belső csarnokában is. /Gazda Árpád: Egy román krőzus arcai. = Krónika (Kolozsvár), aug. 25./

Sokan nem emlékeznek, ki hol volt az 1989-es változás előtt. Markó Béla a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt, itt érte őt a decemberi esemény. A lap akkori főszerkesztője Hajdu Győző, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a rezsim kiszolgálója. Markó ma az RMDSZ elnöke és szenátora. Verestóy Attila szenátor 1989 decemberéig az Elena Ceausescu elvtársnő által irányított kutatóintézetben dolgozott, ma Románia egyik leggazdagabb magyarja, évek óta a parlamenti titkosszolgálatokat felügyelő bizottságának tagja. Frunda György RMDSZ-szenátor 1989 előtt: ügyvéd, a marosvásárhelyi Ügyvédi Munkaközösség tagja, megtagadta Tőkés László református lelkipásztor jogi védelmét. 1989-ben Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke egyetemista Brassóban, Antal István mérnök a székelyudvarhelyi Matrica gyárban, Márton Árpád színész Sepsiszentgyörgyön. /Balázs Árpád: Ki hol volt 1989 decemberében??? = Polgári Élet (Székelyudvarhely), dec. 24./

Inkább lelkiismereti, mint történelmi drámának nevezi legfrissebb színpadi művét Székelyhidi Ágoston. Az ismert író, történész az 1989-es eseményekről Végítélet címmel írt színdarabot, melyet a rendszerváltás huszadik évfordulójára szervezett eseménysorozat keretében mutatnak be Debrecenben és Nagyváradon november 28-án, illetve 29-én. A drámát Nagyváradon Meleg Vilmos rendezésében mutatják be. A szerző szerint az 1956 utáni kommunista rezsim politikai értelmezésén túl az értékrombolás diktatúrájának nevezhető: az emberi, vallási, nemzeti és európai értékeket egyaránt a földdel igyekezett egyenlővé tenni. A 1989-es temesvári eseménysorozat tehát az értékmentés forradalma volt, vélte az író. „Szellemi, politikai, közéleti népmozgalmakról beszélhetünk 1989 kapcsán, ám ezeknek a gyökere legalább egy évvel korábbra nyúlik vissza” – fejtette ki. 1988 volt ugyanis a kommunista diktatúra falurombolási tervének éve. Ez a szisztematikus falupusztítás az egész kommunista birodalomban egyedülálló volt. Emiatt szerveztek Budapesten 1988. június 27-én Erdély-tüntetést, amely Székelyhidi meglátása szerint ‘56 óta a legnagyobb ilyen jellegű megmozdulás volt a magyar fővárosban – a nemzeti értékrend szerint ugyanis Magyarország Erdéllyel szerves egészet, „értékteret” alkot. Szeptember 6-án Tőkés László akkori temesvári lelkész aláírta az Aradi Nyilatkozat néven ismert dokumentumot, amelyben felszólította a református gyülekezeteket: akadályozzák meg a falurombolást, amellyel Ceausescu „a múltat semmisíti meg”. Akkoriban Tőkés már a nemzetbiztonság által elszigetelten élt. Különleges volt ez, mert mind Lech Walesának, mind Václav Havelnek politikai erő állt a háta mögött, Tőkésnek azonban az égvilágon semmi, csak az értékmentés szándéka és szerepvállalása, fejtegette Székelyhidi. Amikor 1989. december 15-én Tőkést elhurcolták, már románok és magyarok, vallásosak és nem vallásosak egyaránt melléálltak. Egy hét múlva, december 21-én a Ceausescu házaspárnak már menekülnie kellett. A Végítélet december 16-án játszódik, és cselekménye egy temesvári kocsmáros, besúgó és kettős ügynök története körül forog. /Nagy Orsolya: Színdarabot írt a ‘89-es rendszerváltásról Székelyhidi Ágoston. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

Tőkés: még kísért Ceauşescu
Temesvár a sokféleségben megvalósuló európai egység szellemét előlegezte meg, amikor mintegy tíz nemzeti és ugyanannyi vallási közössége összefogott a közös ellenség ellen, és elindítója lett a Bukarestben kiteljesedő romániai népfelkelésnek – mondta Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, volt erdélyi református püspök szerda este Brüsszelben, a Konrad Adenauer Alapítvány irodájában tartott megemlékező rendezvényen.
Húsz évvel a temesvári népfelkelés után – Románia útja a demokratizálódás felé címmel tartott előadásában felidézte, hogy „temesvári gyülekezetünk és testvéregyházai, a város magyarsága, többségi román lakossága és többi nemzeti közössége – hosszú adventi várakozás nyomán – 1989 szabadító karácsonyán tűrésének határára és megszólalásának küszöbére érkezett”.
Kitért arra, hogy „Ceauşescu szelleme változatos alakban és formában ma is visszakísért”, és hogy „a volt szovjet tábor országainak csatlakozásával az Európai Unió a posztkommunizmus erkölcsi válságát is megörökölte”.
„A vasfüggöny által elválasztott nemzetek és országok integrációja csak úgy valósulhat meg, ha a gyűlölet destruktív ellenkultúráját meghaladva, egy hitében és erkölcsi téren megújuló Európa spirituális egységét sikerül megteremtenünk” – fogalmazott Tőkés László.
Az MTI tudósítójának kérdésére, amely a Ceauşescu házaspár kivégzéséről szóló véleményét firtatta, Tőkés azt mondta, hogy az eljárás és a kivégzés nem felelt meg a jogállamiság követelményének, de olyan magyarázatokat hallott, hogy a bukott diktátor puszta életben maradása is bátorította volna híveit. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?
Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél
Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma

Păunescu: a disznótól a félistenig
Halála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék.
A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát.
Rossz cél szolgálatában
Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította.
A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést.
Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”.
A „romániai woodstock”
A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba.
Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait.
A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu.
A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált.
Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”.
Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut.
Következetesség – a rosszban
Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást.
A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért.
Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt.
A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”.
A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették.
Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Ceausescu életrajza román dokumentumfilmen
Andrei Ujica „Nicolae Ceausescu önéletrajza” című filmjét vetítették, majd kerekasztal-beszélgetést tartottak Szőcs Gézának, a NEFMI kultúráért felelős államtitkárának, marosvásárhelyi születésű költőnek a részvételével a „Románia román szemmel” című sorozat keretében csütörtökön a budapesti Terror Háza Múzeumban.
Budapesti Román Kulturális Intézettel közösen szervezett sorozat Ceasescuról szóló dokumentumfilmje többszörösen kitüntetett alkotás. 2010-ben készült, kizárólag a Román Nemzeti Filmarchívum és a Román Televízió archív felvételeiből állította össze a rendező végigvezetve a nézőt a Ceausescu házaspár 1989 decemberi hadbírósági tárgyalásáig. A film Titus Muntean kutatásai alapján készült, és olyan felvételeket is tartalmaz, amelyeket a cenzúra miatt soha nem vetítettek.
Szőcs Géza a beszélgetésen kiemelte, hogy Ceausescu Übü király volt egy kafkai világban, ez a furcsa világ volt Románia. Ami pedig őt magát mint erdélyi költőt, írót, lapszerkesztőt illeti, a rendszer célja az volt, hogy folyamatosan lejárassák.
Rámutatott, három nagy ellentmondás jellemezte a diktátort, először is rettegett, készült arra a pillanatra, amikor a nép ellene fordul. Ezért volt másfélmillió beszervezett ügynöke és erős cenzúra. Mégis fél óra alatt összeomlott a rendszere, ő és a felesége autóstoppal, menekült Bukarestből Ploiesti felé, de „elkapták” őket.
A második paradoxon, hogy a kelet-európai diktátorok között ő kapta a „balfácán” szerepét, hadbíróság ítélte halálra, míg a többiek „ágyban, párnák között” végezték be életüket.
A harmadik ellentmondás, hogy „tudtuk, láttuk, hogy a történelem legnagyobb gazemberéről van szó, mégis a vasfüggönyön túl, a józan ész és a jóízlés birodalmában a házaspárt kitüntető figyelemmel fogadták a nagyhatalmak vezetői, mint például Mao Ce-tung Pekingben, Carter amerikai elnök vagy II. Erzsébet angol királynő, egyetemek díszdoktorrá fogadták őket, s mindez mélyen demoralizálta a román értelmiséget” - fejtette ki Szőcs Géza.
Andrei Ujica, a karlsruhei egyetem tanára, aki 1981-ben, 30 évesen emigrált Németországba kifejtette, hogy Ceausescu műveletlen ember volt, de hatalomvágya óriási, született tehetsége volt a külpolitikához és 1968 és 1978 között ő volt a sztár a nemzetközi porondon.
„Pojáca volt, ravasz és érzéke volt a hatalom megtartásához” - jegyezte meg Szőcs Géza. Fölhozta a román és a kelet-európai művészek nagy adósságát, hogy megírják, filmre vigyék a súlyos igazságokat arról, hogy „mi történt velünk, mibe léptünk át a forradalmak és rendszerváltás után”.
Krónika (Kolozsvár)

A tizennyolc évi vakáció
Dörgedelmes felszólalások, ostoba viccek és izzadtságszagú poénok, majd szenzációsnak szánt sajtóbeszámolók követték Pelczné Gáll Ildikó Fidesz-alelnök beszédét, amit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagyváradi kongresszusán mondott el.
A küldöttek ilyetén reagálása várható volt. Ahhoz azonban, hogy a kifogásokat megfogalmazókról, illetve szavuk súlyáról is átfogóbb képet kapjunk, földrajzilag először messzire, a történelmi Dobrudzsába kell utaznunk, de az időben is vissza kell mennünk tizennyolc évet.
A Fekete-tenger partján, Neptunon vagyunk, ötszáz kilométerre a Székelyföld szívétől. Az autonómiáért, jogegyenlőségért, anyanyelvhasználatért könyörgő székelyek hangja elakad a Kárpátokon, s ha egy-egy fohász mégis átszüremlik a magas hegyvonulat sűrű erdőin, azt a hullámtörőkön megütköző tenger nyeli el.
1993-at írunk, június közepe van. Az agyonlőtt diktátor, Nicolae Ceausescu egykori, tengerparti villája előtt román és magyar politikusok paroláznak, majd eltűnnek a Bukaresttel forró telefonvonalon összekötött szocreál épületben. Az asztalnál Borbély László, Frunda György és Tokay György, az RMDSZ-ben januárban hatalomra került vonal emberei foglalnak helyet. Velük szemben a posztkommunista Ion Iliescu emberei, Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár és Traian Chebeleu elnöki szóvivő ül, akikkel a magyarok titkos alkut kötnek: különbejáratú előnyökért hosszú időre jegelik a programjukba foglalt autonómiaköveteléseket. (A későbbi, hivatalos RMDSZ-megfogalmazás szerint az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezet a tengerparti Neptun-fürdőn nem hivatalos találkozót szervez a román kormány és az RMDSZ részvételével.)
Neptunról most érdemes ugrani – időben is – egy nagyot Bukarestbe, ahol 2001 októberében Verestóy Attila RMDSZ-szenátor kiabálós vitába keveredik a Magyar Országgyűlés elnökével. Amikor Áder János az RMDSZ parlamenti frakciójával találkozik, a szenátor olyan hangnemben rója fel neki, hogy a Fidesz-vezette kormány elhanyagolja az RMDSZ-t, és az azon belül tevékenykedő Reform Tömörülést favorizálja, hogy azon a Markó–Verestóy csoportosuláshoz tartozó többség is felháborodik. Verestóy magából kikelve hányja a magyar politikus szemére, hogy őt az Orbán-kormány még nem hívta meg Budapestre. Elena Ceausescu egykori kutatója, aki román lapvélemények szerint Iliescu volt pártja és az MSZP összekötő embere, nem képes elviselni, hogy már nem ő a román–magyar kapcsolatok irányítója. Két évvel később – már Brassóban – Verestóy kivörösödött fejjel kiabál Répás Zsuzsával, a Fidesz külügyi tanácsadójával, hogy a Cenk alatti városban rendezett március 15-i ünnepségen ne olvassa fel az Erdélyben tartózkodó Németh Zsolt beszédét. (Az első Orbán-kormány politikai államtitkára romániai útján megbetegedik, ezért kéri a tanácsadót, helyettesítse őt a brassói színházban rendezett ünnepségen.) Verestóy kirohanásának hatására a Brassó megyei RMDSZ vezetői eldöntik: Németh beszédét nem lehet felolvasni, az ünneplő közönségnek pedig mintegy fele hallgatja végig, ahogy a szenátor kiabál a vendégként érkezett hölggyel.
Röpke kalandozásunk utolsó előtti állomása legyen Budapest, ahol a Fidesz mindeközben megalkotja a státustörvényt, majd második kormányzásának kezdetén lehetővé teszi a magyar állampolgárság könnyített megszerzését, elkezdve egy újfajta, a nemzet egyesítését célzó nemzetpolitika kimunkálását és megvalósítását is, amelytől az RMDSZ ismét csak eltérő hangot üt meg. Utolsó helyszínünkön, az RMDSZ nagyváradi kongresszusán Pelczné Gáll Ildikó ezért figyelmezteti a szövetséget, hogy 2011. február 26. korszakhatár lehet a RMDSZ életében, s a változás a szövetség politizálásában is beállhat. „Ha a változás mellett döntenek ma itt, akkor mi segítő kezet nyújtunk önöknek a kitűzött célok elérésében, és együttműködésünket ajánljuk fel, ahogy ezt tettük eddig is, és tesszük a jövőben is a Kárpát-medencei összefogás nevében” – mondja a Fidesz alelnöke. Nem sokkal később azonban felkapaszkodik a pulpitusra Borbély László, a neptuni szerencselovag, hogy szikrázó szemekkel vágja a magyar világ arcába: „Ne utasítgasson bennünket senki – sem Bukarestből, sem Budapestről – még akkor sem, ha kétharmados többsége van!”
Kalandozásunk itt elakad, happy end sincs. Sajnos, a Kárpátok visszafelé is elnyelnek minden, a tengerpart vagy Bukarest felől jövő hangot, így örök rejtély marad, hogy Borbély László – vagy később Verestóy – Neptunon is a nagyváradihoz hasonló karakán magatartást tanúsított-e az erdélyi magyarság érdekében.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap

Erdély, a tehertétel
Olvasom a neves kolozsvári helytörténész, Asztalos Lajos Nem ismernek bennünket a románok? című írását a Krónika március 11–13-i számában.
Néhány megdöbbentő bevezető példája azonban nem függ össze az ismertséggel, sokkal inkább az érzelmi, indulati, lelki gorombaság példái, amelynek nincs köze a magyar ember ismeretéhez vagy nem ismeretéhez. Én a magam példájával támasztanám alá a probléma valódi „helyét” románjaink értelmi-érzelmi világában.
1964 nyarán börtönbüntetésem – amelyet „sovinizmus-revizionizmus” (?) miatt kellett elviselnem a kommunista katonai „igazságszolgáltatás adományaként” – lejáróban volt, tekintettel az áprilisban meghirdetett közkegyelemre. Tudtuk és türelmesen vártuk, hogy rendre mindenkit elbocsássanak. Utolsó heteimet egy kb. 60 fős zsúfolt cellában töltöttem, ahol egyetlen román volt a magyarok között. Megtettek cellafőnöknek, és tudtunkra adták, hogy csak románul beszélhetünk egymás között is. Amikor a politikai tiszt ezt hangosan kijelentette, cellafelelősi minőségemben azt válaszoltam, hogy ezt nem vagyunk hajlandók betartani. Néhány nap után kiemeltek és a büntetőépületnek számító, egykor Martinuzzi-kastély boltíves cellájába zártak kiszabadulásomig.
A hangsúlyos magyarellenesség már 1963-tól megmérgezte az egyébként bajtársias magyar–román rabkapcsolatot. Emlékezzünk a KGST ésszerűsítő, ún. zöld tervére, amelyet két leningrádi (szentpétervári) közgazdász dolgozott ki, s amely meredeken ellentmondott a gheorghiu-deji iparosításnak. (Romániának e terv szerint más államokkal együtt a mezőgazdasági termelésre kellett volna átállnia.) Azonnal hűvössé vált a két tagállam kapcsolata, és fokozódott a román elem hangsúlyozása. Megkezdődött tehát a börtönünkben is a történelemoktatás. Ennek elfogult, nacionalista jellegét csak fokozta az akkoriban megjelent – sok európai tudós által szerkesztett – Historia mundi című történelemkönyv, amely elvetette a kontinuitás kiagyalt elméletét. Iszonyatos volt a felháborodás. És az oktatást egyre inkább a román felsőbbrendűség mítosza jellemezte. (Erre csak rátett a később, 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történelme.)
Csakugyan igaz lenne, miszerint az a baj, hogy nem ismerik a románok (mert nem hitelesen tanítják nekik) saját és a szomszéd népek történelmét? Asztalos természetesen tudva állítja, hogy a románság – a középosztály és attól lennebb – nem ismeri saját és Erdély valódi történelmét. Holott erre ma már van lehetőség! A fiatal történésznemzedék reménysége, Lucian Boia könyvében (Történelem és mítosz a román köztudatban, Humanitas, 1997, illetve Kriterion, 1999) a történelmi valóságról olvasunk. „A román történetírásban ma olyan kritikai felülvizsgálat szükséges, amely nem kerülheti meg a képzeletbeli és a történelem közti viszony kérdését” – írja, mintegy történészi hitvallásként.
Érdekes román nyelvű, román történész írta könyvet olvastam II. Rákóczi Györgyről, aki úgymond „Vitéz Mihály után másodszor egyesítette a három román tartományt”. Természetesen tudjuk, hogy a két román vajdaság fejedelmünk hűbérese volt, és valószínűleg senkinek meg sem fordult a fejében, miszerint román egyesülés történt volna (csakúgy, mint Vitéz Mihály, a császár zsoldosvezérének esetében sincs erről szó). Mátyás királyunk sem maradt folttalan, mivel a román származású királyunkat csak „népe”, a moldvaiak győzték le...
Erdély majd százéves birtoklás után is a román közgondolkodás tehertétele. A tanultabbak tudják, de ahhoz már több bátorság kellene, hogy be is ismerjék és tanítsák az igazságnak megfelelően történelmüket. Ehelyett a kiszorítás és a beolvasztás kettős stratégiáját emelték állami szintre. És sajnos olyan mértékadó személyiségek, mint a magyar apától származó francia államfő, Nicolas Sarkozy és a német kancellár asszony egyaránt kinyilvánítják, hogy a multikulturalizmus megbukott. Makacsul egybefogva az őshonosokat a frissen bevándoroltakkal. Nincs mit tennünk. A kollektív jogokról nem akar hallani Európa, csak olyan nyakatekert jogról, mint „valamely nemzetiséghez tartozó személyről”.
És gyakran idézik ezek a farizeusfajták az Amerikai Egyesült Államokat, mintha nem ismernék a két földrész merőben más történelmét. Az erdélyi román ember nem olvas számukra, okulásukra általunk szerkesztett lapot, könyvet, Erdély történelme sem érdekli. Egy törvénye van: „ez itt Románia, ehhez tartsd magad, te bozgor!” Jól kimunkált tervük megvalósítása már Gheorghiu-Dej idejében kivitelezésre került. Először a magyar határ menti területeket népesítették be, hogy még a részleges határmódosítás gondolata se lehessen indokolt.
Olvasom, hogy Bihar megye magyar lakossága már alig 25 százaléknyi, Szatmárnémetinek talán a fele még magyar (ezt és a szomszédos magyar területeket kérte a párizsi békeszerződés aláírása előtt Gyöngyösi külügyminiszter Magyarországnak). Miután ez az elrománosítás sikerrel járt, következtek a nagyobb városok (ún. „zárt városok”, mármint számunkra) Erdély központi részén, különösen Kolozsvár és Marosvásárhely. Sikerrel járt ez is.
Amikor a Ceauşescu házaspár a nyolcvanas évek közepén elvette tőlünk a város- és faluneveinket is, következett volna a benyomulás a Székelyföldre. Itt tartunk jelenleg. Óriási hiba volt, mondják ők, a Magyar Autonóm Tartomány. Bizony az volt, azt előbb darabokra kellett szedni, mert igencsak otthonosan érezték ott magukat a magyarok. Igen, de eközben megfordult (csak amúgy 45 fokos szögben) a világ. Most más a stratégia: gazdasági-közlekedési-foglalkoztatási „kiéheztetés”, ezzel párhuzamosan a hagymakupolás és anélküli honfoglalás és a mindenható globalizáció és liberalizmus, valamint a szabad letelepülés joga alapján, illetve a gyakran emlegetett és félelmetes hangzású diszkrimináció, természetesen az „elnyomott” románságról van szó. Itt tartunk jelenleg, s miközben mi, magyarok egymást marjuk, jelenlétünk százaléka lassan, de biztosan csökken. A Székelyföld elfoglalására tervezett stratégia bevált.
Puskás Attila (A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke)
Krónika (Kolozsvár)

WikiLeaks: Verestóy Attila a „helyi kiskirályok” között
Románia legerősebb oligarcháiról és helyi kiskirályairól szól az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének egy 2007-es bizalmas távirata a Hotnews szerint. A WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban többek között Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Verestóy Attila neve szerepel.
A bizalmas minősítésű távirat egy jelentést ismertet, amelynek címe: Pénz és politika. Valójában kié Románia?, Az elemzés rangsorolja az öt legfontosabbnak tartott romániai oligarchát: Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Ioan Niculae és Gigi Becali.
Helyi kiskirályokként mutatja be a dokumentum Verestóy Attilát, Viorel és Ioan Miculát, valamint Iulian Dascălut.
„A romániai rendszerváltásból, az azt követő vállalati privatizációból hatalmas hasznot húzott egy kis csoport, amely kapcsolatban állt a kommunista rendszer bukása után hatalomra került rezsimmel és/vagy a mindenhol jelen levő Szekuritátéval. E személyek egy része a szekuritátés karrierje során szerzett információkat és kapcsolatokat használta vagyonszerzésre, míg mások egykori szekustisztek szolgálataira támaszkodtak” – írja a távirat bevezetőjében Mark Taplin, aki 2007-ben a bukaresti amerikai nagykövetség helyettes vezetője volt.
„Miközben 1989 után több tucat helyi kiskirály jelent meg, nagyon befolyásos személyek kis csoportjának továbbra is jelentős hatása volt a romániai politikára. E személyek egyike sem kapcsolódik kizárólag egyetlen párthoz, akkor sem, ha ők maguk párttagok. Többen kapcsolatban állnak az egykori Szekuritátéval vagy titkosszolgálati emberekkel, és a tulajdonukban levő médiatrösztökön keresztül érvényesítik személyes érdekeiket” – folytatja Mark Taplin.
Taplin megjegyzi: a jelentést az amerikai Indiana Egyetem végzős hallgatója, Jeremy Stewart készítette, aki nyári gyakorlatát az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségén végezte.
A dokumentum a Rompetrol Group főrészvényeseként és elnökeként, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik prominens képviselőjeként beszél Dinu Patriciuról. Patriciu ellenőrzése alatt tartja a PNL felső vezetését, közel áll Tăriceanu miniszterelnökhöz és több szálon képes befolyásolni a kormányzatot. Patriciu egyike volt azoknak a politikusoknak, akik 2003-ban az összeférhetetlenség törvénye alapján az üzleti szférát választotta a parlamenti mandátum helyett. Több PNL-politikus Patriciu anyagi támogatásának köszönheti karrierjét. A 2004-es parlamenti választások idején Patriciu a PNL egyik fő anyagi támogatója, hivatalosan 23 ezer dollárt, valójában azonban sokkal több pénzt juttatott a pártnak, áll a jelentésben. Emellett a Szociáldemokrata Pártot (PSD) is legalább 60 ezer dollárral támogatta a kampányban, mivel szorgalmazta a liberálisok és a szociáldemokraták szövetségének létrehozását. Azt is megemlíti a jelentés, hogy Patriciut 2005-ben letartóztatták a Petromidia kőolajfinomító privatizációja ügyében.
Dan Voiculescu szenátor a Konzervatív Pártot (PC) vezeti, a Grivco cégcsoport többségi tulajdonosa, ellenőrzése alatt áll az Intact Media Group. 2006-ban hivatalosan szekus-kollaboránssá nyilvánították, fedőneve Felix volt, írja a jelentés. 1989 előtti pozíciója azt sugallja, hogy magas rangú szekustisztként dolgozott. Băsescu ellenfele, az államfő tisztségből való felfüggesztésének egyik kezdeményezője. 2007-ben pénzmosással vádolták meg. Voiculescu pártjának legfőbb feladata a jelentés szerint az, hogy saját üzleti érdekeit védelmezze.
Sorin Ovidiu Vântu, noha állítása szerint jobboldali meggyőződésű, nincs közvetlen kapcsolatban egy bizonyos párttal, ehelyett minden alakulatot befolyásolni kíván. Vântu privatizációs jegyekkel üzletelve tett szert vagyonára, az ehhez szükséges információkat szekustisztek hálózata szállította neki. 2000-ben az általa irányított befektetési alap – egy piramisjáték – összeomlott, 400 millió dolláros kárt okozva mintegy 300 ezer embernek. Tanácsadója volt Mircea Geoanănak, de kapcsolatban áll Sebastian Vlădescuval, Varujan Vosganiannal, barátságot ápolt Radu Timofte időközben elhunyt titkosszolgálati vezetővel. Liviu Luca szakszervezeti vezetőn keresztül a romániai szakszervezetekre is befolyása van. Hatalma a tulajdonában levő Realitatea hírtelevíziónak is köszönhető, állítja a jelentés.
Ioan Niculae, az ASIROM biztosítótársaság és az Astra kőolajfinomító tulajdonosa a dokumentum szerint minden nagyobb párttal és minden kormányzattal jó viszonyt ápolt, korábban a PSD egyik fő anyagi támogatójaként tartották számon, 840 ezer dollárt juttatott a szociáldemokratáknak. Kapcsolatban áll magas rangú SRI-tisztekkel is.
Gigi Becali vagyona apja kétes juh-üzleteiből származik, a nevéhez fűződik egy számára hatalmas hasznot hozó, rendkívül vitatott telekcsere a védelmi minisztériummal. Kapcsolatban áll a szociáldemokrata Viorel Hrebenciuc-kal, de Traian Băsescu államfővel is
A helyi kiskirályok között említi az amerikai jelentés Verestóy Attila RMDSZ-szenátort, a szövetség „fő anyagi támogatóját”. Verestóy az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője és a SRI tevékenységét felügyelő parlamenti bizottság alelnöke. 1989 előtt a vegyészi végzettségű Verestóy egy Elena Ceauşescu által vezetett kutatóintézetben dolgozott. 2007-ben az Atac című lap egy egykori szekustisztet idézett, aki szerint Verestóyt szülővárosában, Székelyudvarhelyen beszervezte a Szekuritáté, noha az átvilágító testület 2006-ban közölte: a politikus nem működött együtt a Szekuritátéval. Vagyona 1990-től a Hargita megyei fűrészáru-iparból és tőzsdei portfóliójából táplálkozik. Megemlíti a jelentés azt is, hogy Verestóy volt a fő tulajdonosa annak a Hungastro társaságnak, amellyel az egészségügyi minisztérium 7 millió dolláros, kórházi szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződést ajánlott, miután a közbeszerzési eljárás legfontosabb ajánlattevőjét technikai alapon kizárták. Arról is szól a dokumentum, hogy Verestóy vélhetően részt vett egy „insider trading” típusú spekulációban a tőzsdén, mivel olyan részvényekkel folytatott tranzakciókat, amelyekre egy elfogadás előtt álló törvény vonatkozott. A távirat megjegyzi, hogy a helyi kiskirályok befolyása megváltozott a 2004-es parlamenti választások után, valamint a 2007-es kormányváltást követően.
Verestóy Attila hétfőn újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: semmi újdonság nincs a WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban, amely az akkori sajtócikkekből szemléz. Krónika (Kolozsvár)

Aszfaltország szórványmagyarjai
Pusztaújlaknál balra letérve kanyarodunk a Réz-hegységet átszelő mellékútra. A szelíd emelkedőn fölfelé kapaszkodtunkban mögöttünk fokozatosan kibomlik a Sebes-Körös völgye a víztározó hosszan elnyúló, csillogó tükrével, a lankás hátakon erdők, kaszálók szegélyezik az utat, a dombbordák felől szénaillat fogad, végigkíséri utunkat a száradó fű szaga. „Mintha a Székelyföldön járnánk, olyan a tájhangulat” – mondogatja kollégám óvatosan kerülgetve a kátyúkat. Óvatossága elnyeri méltó jutalmát, mire lakott helyre érünk, az úttest tükörsimává nemesedik a hajdan fél Európát aszfalttal ellátó vidék felé igyekeztünkben. A tágabb kishazát, Rézalját, ahová ereszkedünk, a Berettyó felé igyekvő patakok szabdalják változatossá. Cigányfalva peremén kijutva érkezünk falvak hosszan elnyúló, egymással összeérő sorába. A Gyepes és a Görbed völgyébe ereszkedő, a Telegdiek birtokára a 14. század derekán telepített vlach pásztorok megülte Lakság volt egykoron gyűjtőneve a Cigányfalva–Szóvárhegy–Tataros–Felsőtótfalu alkotta, több kilométeres faluláncnak. Szalárdi János 17. századi Siralmas magyar krónikája már „sűrű oláh falukkal ültetett hosszú völgy”-ként említi. A 19. század második felében vált szerves részévé a derna–tatarosi, főleg szenet és aszfaltot termelő bányavidéknek, amelynek fellendülése jelentősebb számú szlovák és magyar népelemmel tarkította a környező településeket. Etnoszportyánk első állomására, Kövesegyházára a kettős állampolgárság ügyében fáradozó „RMDSZ-különítményt” kísérve érkezünk.
Közös szórványmentés. 1851-ben Fényes Elek még ezt írta a helységről: „oláhul Szelistye, oláh falu, Bihar vmegyében, Váradhoz éjszak-keletnek 4 órányira, hegyektől övedzett völgyben: 326 g. kath. lak., s anyatemplommal”. Az apró településnek 1880-ban mindössze 114 – 97 román és 17 magyar – lakója volt. Fénykorában, 1941-ben sem haladta meg a félezret, amikor 228 román, 170 magyar, 48 cigány és 37 szlovák lakta. Ennek a bécsi döntést követő „fénykornak” az idején, 1943-ban épült a falu református temploma. Mialatt Grim András szórványokért felelős RMDSZ-alelnök csapata a parókián fogadja az ügyfeleket, Lukács András Levente lelkipásztor és Balogh Károly kurátor, helybeli RMDSZ-elnök kíséretében megtekintjük a jókora gyümölcsössel körülvett, szénaboglyák övezte templomot. Belvilágát szépen rendbe tették, a külseje szorul alapos renoválásra. Lukács tiszteletes várad-olaszi, majd zilahi segédlelkészkedés után lett 2008-ban a szórványközösség lelkipásztora. Helyben 35, Dernán 40, Tataroson 15, Varaszón 11, összesen 101 tagja van a gyülekezetnek. A templomépítés óta, több mint hat évtizedig nem volt saját lelkészük, a pusztaújlaki szolgált be ide. Nem csoda hát, hogy Lukács tiszteletes nagyon rossz körülmények között vette át a hivatalát, minden épület le volt romolva, a lakatlan papi lak éppúgy, mint a jószerével alig használt istentiszteleti hely. Szinte veszélyes volt az egyház portájára bejutniuk a templomba igyekvő híveknek, hiszen csak egy billegő, korhadt fapalló hidalta át a patakot. Nemcsak kőhíd került a Gyepes fölé 2009-ben RMDSZ-es segédlettel, hanem végre bevezethették minden épületbe a villanyvilágítást is, a hagymádfalvai önkormányzat, illetve az esperesi hivatal támogatásával. A teljes tetőzetet lecserélték állami pályázat révén, hiszen esőzések alkalmával gyakran beázott a templomhajó, és ugyancsak tavaly ablakokat, ajtókat cseréltek a megyei tanács költségvetéséből juttatott anyagi támogatással.
Két magyar intézmény: a református egyház és az érdekvédelmi szervezet szinte egyszerre indította el szórványmentési tevékenységét. Gyakorlatilag egy-két esztendőnyi fáziseltolódással, vagy éppen egy időben alapítottak megyeszerte szórvány-egyházközségeket, illetve helyi RMDSZ-szervezeteket az igen kis lélekszámú közösségekben. Ennek a hatékony szinkronicitásnak szép példája riportutunk mostani első helyszíne…
A gyülekezet hetven százaléka idős ember, a fiatalabbak jó része vegyes házasságban él. „Három esztendeje, mióta itt szolgálok, a négy helységben összesen hét temetés volt, keresztelő egy sem – mondja a lelkipásztor (képünkön). – Kövesegyházán egyetlen református gyereket tartunk számon, 2009-ben két leánykát konfirmáltunk. Esküvő 2010-ben volt, dernai fiatalok jöttek ide hűséget fogadni egymásnak. Ott van egy imaházunk, a többi helyen magánházaknál tartjuk az istentiszteletet. Egyik vasárnap Kövesegyházán és Dernán szolgálok, a másikon Tataroson és Varaszóban.” A faluban összevont négyosztályos román iskola működik, mindössze 12 tanulóval, nyolcosztályos tanintézmény csupán a gyakorlatilag színromán községközpontban, Hagymádfalván van. A helybeliek emlékezete szerint régente az iskola épületében tartották az istentiszteleteket. Az apró közösség összefogásából előbb csak egy haranglábra tellett, majd 1938-ban kezdték el építeni a templomot. Akkoriban néhány évig saját lelkipásztoruk is volt, aki a tanítóságot is elvállalta. Az istentiszteleti hely felépülte után néhány esztendővel, a negyvenes évek végén összegyűjtötték a fiatalok több nemzedékét, ilyenformán az első konfirmáció alkalmával tizennyolc taggal gyarapodott a gyülekezet. Még egy hasonló „akció” zajlott le az ötvenes évek elején, tíz konfirmáló gyerekkel. Akkoriban mindenki Kövesegyházán végezte el a négy osztályt román nyelven, ötödikesekként Tataroson folytatták, ahol viszont a varaszótanyaiakkal együtt elegen lettek egy magyar tannyelvű osztály beindításához. Később a magyar felső tagozat Felsődernára került, ott a hatvanas években szűnt meg a magyar nyelvű oktatás.
Fatolvajok és vaddisznók prédája. Fényes Elek százhatvan évvel ezelőtti statisztikája szerint Kövesegyháza „határa 416 hold, mellyből urb. szántó 42, rét 14, majorsági rét 80, erdő 200, közlegelő 40, szőlő 40 hold. Földe sovány; esőzéskor a tengerit jól megteremné, de a közel levő Réz-hegyben tanyázó vadsertések pusztítják”. A falu határa az erdőirtások ellenére napjainkban sem sokkal terjedelmesebb, bizony, a kétszázvalahány helybeli számára nem nyújt megélhetést. Amióta a bányákat bezárták, a környéken minden munkalehetőség megszűnt, sokan Nagyváradra, Margittára ingáznak, a fél határ parlagon maradt.
Hogy „vadsertés ügyben” mennyire nincs új a nap alatt, az a parókián megtartott rögtönzött falugyűlésen is elhangzik, amikor a Grim Andrással és csapatával ide látogató Szíjjártó Zoltán, az Erdészeti Hivatal gazdasági igazgatója tart tájékoztatót az állami és magánerdők helyzetéről. Mindenkinek van egy kis erdeje, bár nem az eredeti részüket kapták vissza. A főleg helybeli, az erdőszéli dombon lakó romák űzte falopás megakadályozása egyetlen, a faluközösség által felfogadott erdőőr tiszte volna, de ennél nagyobb gond, hogy nemcsak az erdőgazdálkodásnak, hanem a vadállomány szabályozásának sincs gazdája. Annyira elszaporodtak a vaddisznók, hogy nemcsak az erdőszéli földekre járnak rá, hanem szerte a határban már vetés után feltúrják a szántókat, nyár végére nem sok kukorica marad, hiszen betakarítás előtt felprédálják a földeket, még a faluba is lejárnak, túrják a kerteket. (Később egy vadszakértőtől tudom meg: az idei, szinte példa nélküli inváziónak az a magyarázata, hogy a bükkösökben-tölgyesekben igen csekély a makktermés, emiatt az állatok – nemcsak a vaddisznók, de az őzek, a szarvasok is – állandóan fosztogatják a termőföldeket.) Az erdészeti vezető szorgalmasan jegyzetel, megígéri, hogy felveszi a kapcsolatot az illetékes vadásztársasággal, amelyikhez Rézalja tartozik. Nemcsak a segítséget kínálja fel, hanem tanácsokkal is szolgál a vonatkozó törvényeket, a fakitermelést és az erdők újratelepítését illetően.
Grim András sem jött üres kézzel, a szórványprogram keretében a falugondok vizsgálata, az egyszerűsített honosítási eljárásról tartott tájékoztatók mellett, munkatársai az érdeklődőknek összeállítják a dokumentációt. A megyei alelnök a beszélgetés során kiemelten foglalkozik az őszi népszámlálással kapcsolatos kérdésekkel is. Nem csupán megszólítani igyekeznek a szórványmagyarságot, hanem felkutatni és megtartani is. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki, a vegyes házasságban élő magyarok is vállalják az identitásukat, és ellenőrizzék, hogy nemzetiségüket helyesen tüntetik-e fel a számlálóbiztosok. Szó esik a 2012-ben esedékes önkormányzati választásokról is. Egyöntetű vélemény, hogy ha jövő nyáron összefognak, akár egy tanácsosi helyet is megszerezhetnek. Balogh Károly, a kurátori tisztséget is betöltő helybeli RMDSZ-elnök ambiciózus fiatalember, szívesen elvállalná a kihívást… A falu dolgait már a parókián várakozó helybeliekkel hányjuk-vetjük meg. A fiatalabb nemzedéket a gondnok mellett az egy szem kövesegyházi gyermek édesanyja, Megyeri Mónika képviseli. Nagyváradról jött ide férjhez, az egyik helybeli ABC-ben dolgozik. Kozma Bálint 84 éves, Balogh Jenő 69 éves nyugdíjas bányász és négy nagymama korú, fürge asszony, Bokra Erzsébet, Balogh Karolina, Kovács Erzsébet és Kovács Klára vesz részt a tanácskozáson, s annak befejeztével jó hangulatban búcsúzunk el a kövesegyháziaktól, hiszen Balogh Karolina, „mindenki Kara nénije” legendás fánkjával kínál meg bennünket, mielőtt útra kelnénk.
Népesedési hullámvölgy. Felsődernára tartva kapaszkodunk a múlt század harmincas éveiben még közel ezer szlovák, feleannyi román lakta (az oklevelekben először 1406-ban „posessio walachalis”-ként emlegetett) Sástelek, egy mára alig félezer lelkes falu felé. Akár a környék megannyi településén, a 18–19. század fordulója után több hullámban ide érkező derék tótok előbb az erdőirtással, hegyi gazdálkodással, majd bányászattal, keletebbre, Almaszeghuta és Feketeerdő környékén pedig üveggyártással is foglalatoskodtak. Napjainkra főleg a ki- és elvándorlásnak s a külhoni munkavállalásnak betudhatóan megharmadolódott a lélekszámuk a Réz-hegység két oldalának erdőségeiben megbúvó „Kis-Szlovákiában.”
A községszékhely felé ereszkedő szerpentinút szokatlanul jó minőségű, jószerével nyoma sincs a néhány esztendeje még oly sokszor felpanaszolt rombolásnak, amit a Sebes-Körös és a Berettyó közötti vízválasztón átrobogó autósztráda-építők nehézjárművei okoztak. Felsőderna hajdani híres bányászközpont és ipartelep voltát immár csak néhány elhanyagolt épület és egy magányos gyárkémény jelzi. Az 1880-ban egy híján kétszáz lelkes apró település két-három évtized alatt hatalmasat fejlődött az előző századforduló táján, amikor elkezdődött az aszfalt, a szén és kisebb mértékben a kőolaj bányászata és feldolgozása. Magyar szempontból az utolsó Trianon előtti népszámlálás jelentette a csúcsot, 1910-ben immár 1302 lakosa volt a településnek, melyből 826 magyar (63,4 százalék!), 347 román, 44 német, 31 szlovák és 54 cigány volt. A magyarok száma tíz év múltán 383, újabb tíz év elteltével 201 lélekre csökkent. A kommunista érában bekövetkezett második fellendülés nagyjából ugyanolyan mértékű lakosságnövekedést eredményezett, csakhogy 1960-ban már a román elem dominált: a többségi nemzethez tartozónak 832-en, magyarnak 450-en, szlováknak 21-en vallották magukat. A legutóbbi összeíráskor a község a hozzá tartozó falvakkal együtt 3021 lelket számlált, fölényes, 2180 főnyi román többséggel, 183 főre apadt magyarsággal, és akkor még életerősnek tűnő, 629 léleknyi szlovák közösséggel.
Felsődernán is Lukács tiszteletes biztosít az „RMDSZ-különítmény” számára spáciumot, a kicsiny református imaházban. Régente – akár Tataroson vagy Varaszótanyán – itt is egy-egy családi házban tartották az istentiszteleteket. A dernai hívek áldozatkészségéből nem tellett templomra, mint Kövesegyházán. Igaz, már a nyolcvanas években kibérelhették a magyar iskola községi tulajdonban és rossz állapotban lévő bentlakását. Teljesen rendbe tették, most afféle alkalmi közösségi házként is működik. Az önkormányzat annyiban segíti őket, hogy ingyen használhatják. Célul tűzték ki, hogy ha meglesz rá a pénz, megvásárolják az épületet. Bár az itteni magyar közösség népesebb volna, mint a kövesegyházi, kevesebben várakoznak a hajdani magyar iskola leányinternátusának helyiségében.
Az utca másik oldalán, ferdén átellenben ott árválkodik a magyarok iskolájának lakatlan, kihasználatlan épülete. (Egy 1910-es keltezésű feljegyzés szerint fénykorában 163 tanulója volt az intézménynek.) Amíg működött, a bentlakásnak köszönhetően összegyűjthették a környező falvak magyar gyermekeit is, „tellett” a magyar nyelvű oktatásra – magyarázza Udvari Sándor presbiter, helybeli RMDSZ-elnök. Presbitertársa, Kovács István a szlovákokat emlegeti. Igaz, ők többen vannak, és igénylik az anyanyelvük fakultatív oktatását a nyolcosztályos román iskolában. Nem úgy, mint a magyarok, de hát nem is lenne széles e vidéken, ki tanítson magyarul. Nemrégiben egy életerősebb hegyközi magyar település, a közeli Micske pedagógusai jártak itt gyerekeket toborozni az iskolájukba. Bentlakást ajánlottak, teljes ellátással, iskolabuszt, mely minden hétvégén hozta-vitte volna a tanulókat, de a szülők nem álltak kötélnek. Mind a húsz dernai magyar gyermek román iskolába jár. Egyébként szinte mindenki vegyes házasságból született. Udvari Sándor bevallja, hogy náluk odahaza is inkább a román szó járja. Bár a veje, Szentgyörgyi Péter is magyar, a szülei reformátusok voltak, de román faluban nőtt fel, emiatt nem is töri a magyar nyelvet, s az unokákat ortodoxnak keresztelte. Igaz, a tízéves leányzó „eljár ide, a reformátusokhoz”, ő jobban, a hétesztendős fiú unoka kevésbé beszél magyarul, az apjukra is „ragadt valami”… Beszélgetőpartnerem még jobban elkomorodik, amikor megpendítem, hogy a lélekszám alapján akár magyar tanácsosa is lehetne Felsődernának. A kilencvenes években volt is egy képviselőjük a helyi tanácsban. Aztán elsorvadt az RMDSZ-fiókszervezet. 2008-ban újraalapították, de a legutóbbi önkormányzati választásokon a mintegy 160 magyarból csupán 18-an szavaztak az RMDSZ jelöltjére. „Az egyik román párt pálinkát osztogatott meg üdítőt, a másik pedig rizset meg cukrot – mentegetőzik –, többen nyíltan a szemembe mondták: ti nem adtatok semmit, ugyan miért szavaztunk volna rátok?” Néhány magyar családot, akár román vagy szlovák falusfeleik egy részét, elhódítottak a gyarapodó „hívők” – a neoprotestáns felekezetek. Ezek a famíliák teljesen elkülönültek, nem vesznek részt a közösségi életben, annyira nem, hogy például választások alkalmával sem lehet rájuk számítani, el se mennek szavazni.
Vakációban felpezsdül az élet. A dernai asszonyok (képünkön) elmondása szerint, ha az utánuk következő nemzedék helyben maradt volna, sokkal erősebb lenne a helybeli magyar közösség. Kovács Ilona például, akárcsak Udvari Anna, három gyereket szült, és mind a két nagymamának hét-hét unokája van. Ha hozzájuk számláljuk Kovács Irénkének, Bödör Erzsébetnek és Szilágyi Dalmának, a beszélgetés további résztvevőinek a leszármazottait is, csupán a megjelentek ivadékaiból kitelne egy kisebb iskolára való létszám. De hát szétszóródtak az országban, a nagyvilágban, csupán nagy ünnepek alkalmával, meg ilyenkor, vakáció idején támad élénkség a nagyszülők portáján.
Ismét előkerül a szlovákok példája. Jobbára római katolikusok, nincs saját papjuk, a bodonosi plébános jár át szentmisét tartani a templomukba. De náluk nyaranta még jobban megpezsdül az élet, hiszen az anyaországba költözöttek és a Szlovákiában csak vendégmunkát vállaló helybeliek szinte mind egyszerre térnek haza olyankor. Sok fiatal értelmiségi is vállal itt „missziós” munkát, a közeli Sástelken működtetnek ifjúsági és gyermektábort vakáció idején. Mialatt az RMDSZ csapata bent, az imateremben ugyanazokban az ügyekben fáradozik, mint Kövesegyházán, beszélgetésünk során itt is hasonló gondok merülnek fel, mint riportutunk előző állomásán. Parlagon marad a földek nagyobb része, nem érdemes gazdálkodni, nem is bírja a korosodó maradék. Ami az erdőket illeti, talán még rosszabb a helyzet, mint Kövesegyházán. Senki se vállalja az erdőőri megbízatást, a faállomány pusztul, szabad prédája mindenkinek. Senki nem vigyáz az erdőre, az egymásét is lopják, olyan tulajdonosok is vannak, akik fűtéssegélyt kapnak az államtól, miközben eladják a fájukat. Itt sincs senkinek vadászengedélye, vaddisznó, őz, szarvas szabadon ga(rá)zdálkodik a még megművelt szántóföldeken.
Persze itt is a legnagyobb gondot a bányák, a gyárak bezárása jelenti. Amikor erről kezdek faggatózni, bár egyik beszélgetőpartnerem, Kovács István húsz évig dolgozott a tárnákban, arra biztatnak, hogy bányaügyekről inkább a szemközti porta kapujában állingáló Kolozsvári Sándort faggassam. Sándor 24 évet húzott le gépészként a szénbányában. Emlékezete szerint a szén- és aszfaltbányászat fénykorában a kitermelőhelyeken, a felszíni kiszolgálóüzemekben és a karbantartóműhelyekben több mint hatezren keresték meg a kenyerüket.
Kis bányatörténeti trakta. A szakirodalomban először Francois-Sulpice Beudant francia tudós említi a derna–tatarosi aszfaltot. Az 1800-as évek elején a kor nagy tekintélyű természettudósa XVIII. Lajos megbízásából és támogatásával rótta az akkori Magyarország úttalan útjait. Az első részletes geológiai leírás 1822-ben készült el – francia nyelven. Beudant így fogalmaz terjedelmes munkája előszavában: „Egy ország, amelyre a természet minden kegyét pazarolta, amelynek éghajlata félgömbünkön a legkedvezőbb, földjét hatalmas folyók öntözik, síkságai csodálatosan termékenyek, a hegyei pedig – amelyeken a földmivelés már lehetetlen – ásványokban gazdagok. Az ilyen ország felébreszti az utazó kíváncsiságát és a természetbúvár figyelmét.” A reformkorban nemcsak közútjaink voltak burkolatlanok, hanem a városi utak nagy része is. Széchenyi István magáévá téve azt a latin mondást, hogy „via vita”, azaz: út az élet, rámutatott, hogy az utak hiánya az ország fejlődésének legnagyobb kerékkötője. Felhívása pusztába kiáltott szó maradt. Hogy a század második felében mégis megindult az útépítés, sőt, az aszfaltútépítés, az többé-kevésbé a véletlen műve. Egy Kovács Mihály nevű inzsellér 1858 tavaszán kirándult Bihar megyébe, Nagyvárad környékére. Feltűnt neki, hogy néhány faluban – Alsó- és Felsődernán, Tataroson – a házak falának legalsó részét mintegy 40-50 centiméternyi magasságban feketére festik. Érdeklődésére a falu lakosai elmondták neki, nem festék ez, hanem a falu határában található szurokszerű anyag, amely megvédi a falat az átázástól. Kovács a helyszínre sietett, és megállapította, hogy amire első pillanatban gyanakodott, az valóság. Ez az anyag a szakkönyveiből már jól ismert bitumen. Laboratóriumi vizsgálatokkal ugyanerre az eredményre jutott. Azonnal társat keresett – és talált is – a nagyüzemi kitermeléshez, s 1863-ban Popper Istvánnal megkezdték a bányászást. Ez a bitumen igen jó minőségű volt, s nagy tömegben fordult elő a földfelszín alatt mintegy 150 méter mélységig.
A társvállalkozó fia – szintén képzett mérnök – már olvasott a bitumen felhasználásával kialakított zajtalan, egységes burkolatról, az aszfaltról, ezért 1864-ben kiutazott Párizsba, hogy idevágó tapasztalatokat szerezzen. Hazautazása után azonnal hozzákezdtek az aszfalt gyártásához és bedolgozásához. Az első magyarországi aszfaltburkolatot Budapesten a Palatinus (ma Nádor) utca 21. számú épülete előtti járdaszakaszon készítették. Hogy a magyar aszfalt kiváló minőségű volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1878-ban, a párizsi világkiállításon a mintadarabok díszoklevelet és aranyérmet nyertek. A fővárosi sikerek után keverőtelepeket hoztak létre szinte minden nagyobb városban, így Nagyváradon, Pécsett, Szegeden, Győrött, Aradon. További előrelépést jelentett a hengereltaszfalt-burkolat meghonosítása. Igaz, a kísérletek először kudarccal végződtek. Az első ilyen burkolatot – egy amerikai szakértő bevonásával – 1906-ban, Nagyváradon építették. Ez azonban egyetlen hét alatt tönkrement. Kiderült, hogy a „szakértő” szélhámos volt… Az első szakszerű leírás Szontagh Tamás érdeme. 1886-ban megjelent tanulmányában közölte, hogy a Réz-hegység északnyugati oldalán neogén lerakódások vannak, gazdag aszfalt- és lignittelepekkel. Tataros, Felsőderna és Bodonos határában az aszfaltot a diluviális agyag alatt fekvő pontusi homok tartalmazza, nagy kiterjedésű lencsékben. Közel 8 km hosszan aszfalttal impregnált homokkő van a Derna-patak felső völgyében. A másfél méternyi agyagos termőföld alatt sovány aszfaltréteg fekszik, alatta művelésre érdemes, fekete aszfaltréteg, legalul pedig lignitréteg húzódik.
Egy tudósítás szerint, melyet a millennium korában írtak, Európában a 19. században csupán két jelentősebb aszfalt-előfordulást találtak: 1849-ben a svájci Val de Travers-i, majd 1864-ben Biharországban a felsődernai és tatarosi „aszfalthegyeket.” 1864-ben jegyezték be Nagyváradon a „Magyar asphalt vállalat” nevű céget, mely később részvénytársasággá alakult. Ezekben a bányákban a természetes aszfaltot – ahogy egyszerűbben nevezték: a földszurkot – tárnákban bányászták. A leírások szerint 60–100 méter mélységig öt réteg-előfordulás volt, és a természetes aszfaltrétegek alatt mintegy 1 méter vastagságban lévő lignitet is kibányászták. Leggazdagabbak lignitben (fiatal képződésű barnaszénben) és aszfaltban a Réz-hegység nyugati homlokán elterülő pontusi rétegek, úgyhogy a Czigányfalva, Tataros, Derna és Bodonos közt fekvő alacsony hegységet Aszfalt-hegyeknek nevezték el.
Európában a századforduló táján csak Angliában és Magyarországon építettek hengerelt aszfaltokat. Vidéky László mérnök már 1873-ban szorgalmazta ezt a technológiát. Egy német útépítő cég a Magyar Asphalt Részvénytársasággal közösen Stuttgartban építette az első aszfaltburkolatot, éppen Vidéky irányításával. A millenniumi kiállítás riportere szerint: „Aszfaltot egy cég állított ki, még pedig a hazai aszfaltipari részvénytársaság (Budapesten, gyárak Tataroson, Mezőtelegden). E cég kiállítása részint a bányászati, részint a vegyipari pavilonban volt látható. Mindenek előtt ki volt állítva azon pontusi korú, nyers aszfaltos homok, amelyből a gyár az aszfaltot nyeri. Magát az aszfalttelepet fotográfiák illusztrálták. Meglepő volt a készítmények sokasága, amelyek közül felsoroljuk az aszfalt briquetteket, aszfalt fedőlemezeket, isolálásra szolgáló lemezeket, nyers olajat, gépolajakat, sárga bőrkenőcsöt, vörös tetőmázt, fekete kocsikenőcsöt, aszfaltlakkot stb. A Magyar Asphalt Részvénytársaság felsődernai és tatarosi telepe nemcsak Magyarországon, de külföldön is, különösen a Keleten, egyre nagyobb tért hódít, a miben az anyag kitűnő minőségén kívül a tulajdonos részvénytársaság vezetőinek is nagy részük van. Bihar vármegye aszfalt-ipara nemcsak a bánya-termelésnek egyre fokozódó emelkedése által tanúsítja a fejlődés jeleit, hanem az által is, hogy mellékiparágak keletkezését és fejlődését tette lehetővé.”
Az aszfaltbányászat és -gyártás bihari úttörői (inkább „útépítői”), Kovács Mihály, Popper István és Vidéky László nyomában haladva, a múlt század második felében mind műszaki, mind tudományos szempontból igen jelentős szerepet vállalt Váradi Ernő vegyészmérnök és mineralógus. Beszélgetéseim során többször is emlegetik a hajdani bányászok a vidék legendák övezte, rejtélyes kutatóját. 1910-ben született Nagyváradon, Váradi Ödön, az Ady-kortárs neves jogász és publicista fiaként. 1935-ben fejezte be vegyészeti és ásványtani tanulmányait Drezdában. Hazatérve előbb a Rézbánya környéki molibdén- és uránlelőhelyeket kutatta, majd az 1940-es évek elejétől a derna–tatarosi bányavidék kísérleti központját vezette. Nevéhez több mint 70 találmány kötődik. Legnagyobb sikerét a dernai bitumenből általa előállított termék, az úgynevezett poláris olaj előállításával aratta. A szovjet légiflotta gépei ennek a különleges, mínusz 63 fokig fagyálló ásványi olajnak a felhasználásával repülték át 1952 telén az Északi-sarkot. Váradi Ernő a legmagasabb állami kitüntetésekben részesült, s a fáma úgy tartja, hogy (íme, a nevéhez fűződő legendák egyike…) Sztálin – közvetlenül rejtélyes halála előtt! – Moszkvába hívatta, és tudományos érdemeit elismerve, egy halom arany ékszerrel jutalmazta meg őt. Számos legendás elem fűződik az időközben akadémikusi címet elnyerő kutató titokzatos bukaresti és jászvásári útjaihoz is. Sokan tudni vélik, hogy néhány havi németországi szimatolás után, ezen eltűnései alkalmával alapozta meg a polimerek kutatását, mellyel Elena Ceauşescu tudományos hírnevét „öregbítette”. Házvezetőjének visszaemlékezései szerint még idős korában is, ha éjszaka „megálmodott valamit”, felkelt, fel se öltözött, hanem pizsamában a laboratóriumába sietett, és azon frissiben kísérletekbe fogott. A közelmúlt krónikája. A Magyar Asphalt Rt. a saját szükségletére kezdett lignitet bányászni, először a Felsődernával szomszédos Bodonoson. Az első szénbányászok a Baranyiak által erdőirtás végett a Réz-hegységbe telepített szlovákok leszármazottai voltak. Bodonosról alagúton keresztül lóvontatta csillékkel szállították az üzemanyagot Dernára. A fél évszázadig kitermelést folytató magyar részvénytársaság vagyonát, tizenegy aszfalt- és szénbányájával, ipartelepeivel, épületeivel együtt Trianon után 1922-ben „vette át” – minden kártérítés nélkül! – a Román Kőolajipari Vállalat. A bécsi döntést követő négyesztendős „magyar közjáték” alatti fellendülés után a bányavidéken az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején kezdődött az egyre nagyobb iramú fejlesztés. Az „almaszegi szénmedence”-ként emlegetett kisrégió az ipar, elsősorban az erőművek fokozódó, csillapíthatatlan lignitigényének köszönhetően mintegy hatezer bányásznak biztosított az országos átlagnál „több”, „jobb” kenyeret. Bár – mint azt nyugdíjas riportalanyaimtól megtudom – a Zsil-völgyi bányászok az ottani nagyobb fűtőértékű feketeszén miatt mindig sokkal többet kerestek, mint ők. Az almaszegi bányát műszaki fejlesztés révén 1975-ben – elsőként az országban – teljes mértékben gépesítették. Ennek eredményeként 1985 és 1988 között a munkaversenyben elnyerték az országos első helyet. Románia kőszénellátásának 10 százalékát adva többször kiérdemelték a „Szocialista Munka Hőse” kitüntetést…
Ebek harmincadján. Kolozsvári Sándor nyugalmazott bányagépész véleménye szerint barnaszén még akár évtizedekre elegendő volna a közel száz kilométer hosszan elnyúló tárókban, de csak egyetlen vállalkozó próbálkozik a bányászat felélesztésével a közeli verzár–bodonosi bányavidéken. A tárnákat a rendszerváltozás után fokozatosan zárták be, úgymond konzerválták, szerre nyilvánították „nem rentábilissá” őket. Sándor máig nem érti, kinek, kiknek az érdeke volt a teljes leállás. Mint megannyi ebek harmincadjára ítélt üzem esetében, a „konzerválás” itt sem jelentett egyebet, mint mindennek a szétverését, minden elmozdítható széthordását. Sándor több mint két évtizedig bányakombájnok kezelőjeként dolgozott. A fejtés előkészítése nyomán két fronton haladtak előre, akár nyolcvan-száz méter szélesen. A kitermelt lignitet futószalagon hozták ki, apró villanymozdonyok vontatta csillékkel, billenőkocsikkal szállították az almaszegi szénsilókig, ahol vagonokba rakták át, s főleg a nagyváradi hőerőművet táplálták ezzel a fűtőanyaggal. Kolozsvári Sándor emlékezete szerint a középesi bányában, ahol ő dolgozott, hét halálos baleset történt. A frontfejtésben dolgozók közül szinte mindenkit értek kisebb-nagyobb sérülések, őt magát is. Bányalégrobbanás csak a bodonosi fejtésnél fenyegetett, csak ott keletkezett metángáz a tárnákban. A szolidaritás viszont sok életet mentett meg. Egyszer Sándorék brigádja mögött kigyulladt egy frontfejtés. Egyetlen bányásznak sem volt kötelező védőmaszkja, s a nagy füst teljesen elzárta a visszautat, nem tudtak kimenekülni. Az egyik igazgató – a főnökök mind el voltak látva komplett, oxigénpalackos védőfelszereléssel – mentette ki őket, annyi maszkot hozott magával, ahányan bent rekedtek. Az egyik maszk meghibásodott, s megmentőjük váltakozva hol a pórul járt bányász, hol a saját szájába dugdosta az életet jelentő oxigén forrását. Amikor megszűnt a bányászat, sokan elköltöztek, másfelé próbáltak szerencsét. Sándor egyik cimborája meg sem állt Kanadáig. Mivel jóval kevesebbet kerestek, mint a feketeszenet bányászó Zsil-völgyiek, a nyugdíjuk is jóval kevesebb lett. Debreceni Sándornak huszonnégy esztendei föld alatti munka után 1370 lejjel kell beérnie. Sándor egyébként újságolvasó ember, beszélgetésünk során tájékozottnak bizonyul az ország-világ dolgaiban. Bevallja őszintén: „a politika nem érdekli”, az elvonások és a megígért, de elmaradt nyugdíjemelések miatt „nem ért egyet az RMDSZ politikájával”. Emiatt leskelődött át „közömbösen” a kapujában álldogálva, emiatt nem kelt át az úton, hogy részt vegyen az imaházban tartott megbeszélésen. Szerinte a Szövetségnek nem kellett volna belépnie a demokrata-liberálisok vezette kormánykoalícióba. Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, az iránt érdeklődöm: az ő ifjúsága idején milyen volt Felsődernán és széles e vidéken az élet. „A bányászok nagyobb része áttelepedett a vidék falvaiba, de sokan ingáztak, akár hatvan kilométerről is. Autóbuszkonvojok hozták-vitték naponta háromszor a váltásokat. Sok-sok magyar élt itt – kapom a választ. – Volt egy jó focicsapatunk, bányásznapi rendezvényeken nagy ünnepségek zajlottak, a prémiumokból bőven futotta miccsre, sörre. Akár hiszi, akár nem, itt fent a gyártelepen szinte csak magyar szót lehetett hallani az én gyerekkoromban, a románok meg a szlovákok lejjebb laktak, a faluban, de sokan közülük beszéltek magyarul. Csupa magyar szomszédunk volt, ez véges-végig magyar utca volt, én még magyar iskolában végeztem a hét elemit. Amikor Nagykágyán beiratkoztam a gépészeti szakközépiskolába, nagy gondom támadt abból, hogy jószerével egy szót sem értettem románul.” Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fábián Ernő arcai
Fábián Mártával, Fábián Ernő özvegyével néhány nappal a férje emlékére állított szobor leleplezése előtt ültünk le beszélgetni. Ernő bácsiról érdeklődöm, próbálok minél többet megtudni. Hamar rájövök: nagy fába vágtam fejszémet. Fábián Ernőről írni nagy feladat, fel kell nőni hozzá, nem könnyű összegezni munkásságát, megmutatni emberi magatartását, eszmei kitartását.
Márta néni rajongással beszél férjéről. A közös múlt mozzanatai, az emlékek idézése pillanatokra ellágyítja. A szoboravató körüli zűrzavar, a történések sűrű forgataga is dúlja. De mesél, rendületlenül, s közben látom, férje szellemi örökségét viszi tovább – most már biztosan tudom azt is, miért érdemelte ki Kovászna város Pro Urbe-díját. Amit a beszélgetésből leszűrök: Fábián Ernő egymagában sok Ember volt. Sok arccal, melyek közül jó néhányat kevesen ismernek. A látó ember. Gazda József tanár 2001-ben Fábián Ernő nekrológjában a látó embertől búcsúzik: "látott, mérlegelt, következtetéseket vont le, és ítéleteket alkotott". A meghurcolt. A kommunista rezsim politikájával való első nyilvános ütközése házassága miatt következett be. Csupán azért, mert 1958-ban feleségével a házasság egyházi ceremóniáját is merték vállalni. Büntetésként Illyefalváról – ahol iskolaigazgató is volt – Lisznyóba helyezik. A faluban akkoriban még csak lámpással világítottak. Kitartásának köszönhetően visszakerül szülővárosába, 1961-ben ott lesz iskolaigazgató. 1971. november elsejéig, amikor minden magyarázat nélkül leváltják. Menesztése a közösség felháborodását hozza. A kovásznaiak 57 személy aláírásával – köztük pártaktivisták, milíciaparancsnok, kórházigazgató, román értelmiségi is – levélben kérnek magyarázatot a rezsimtől leváltása okáról. Választ soha nem kaptak, Fábián Ernő sem tudhatta meg, miért kellett elhagynia az igazgatói széket. Nem vádolták nyilvánosan, így védekezni sem tudott. Sokszor bírálta a rendszer intézkedéseit, de igazgatói munkásságával csak előrelendítette a kovásznai tanodát – melyik lehetett a bűne? A 80-as években doktori disszertációját visszautasítják azzal az érvvel, hogy nem emlegeti benne elégszer Elena Ceauşescut. Nem javít dolgozatán, inkább lemond a doktori címről. A rendszerváltás után hívják (ugyanazok, akik korábban kifogásolták dolgozatát): jöjjön, védje meg disszertációját, már nincs gond vele. A meghívást visszautasította, emberi méltósága kérte így. 1984-ben a Kriterion Kiadónál adták ki A példaadás erkölcse című kötetét. A könyvet megjelenése után két nappal visszavonták, az író neve feketelistára került a rendszerváltásig. A szerkesztő. 1990 áprilisában látott napvilágot Kovásznán Az Ige című református hetilap, főszerkesztője Fábián Ernő. Hollandiai segélyből kapott nyomdagépen sokszorosítják az újságot, melyet egyszerű egyházi lapnak nevezni vétek lenne. Fábián Ernő egyik interjújában a transzszilvanizmus felkarolójának nevezte a hetilapot, amely az összmagyarságon belül egy sajátos entitástudatot próbál képviselni. Kovászna szellemisége mellett a polgárság önszerveződési képessége is benne volt a lapban, éppúgy, mint az akkoriban alakult Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületben is. A lap volt az a hely, ahol a kovásznaiak otthon érezhették magukat, megvitathatták problémáikat. Olyan lapnak indult, melyet a főszerkesztő véleménye szerint Orbaiszék fenn tud tartani (meglátására ma is alapozni lehet). A szerkesztőbizottság névsora volt a tartalmi érték garanciája: Kónya Ádám, Gazda József, Gazdáné Olosz Ella, Kusztos Tibor. Márta néni szinte babusgatva mutatja Az Ige megjelent számait, főképp az elsőt, melyen a címet ünnepélyes piros színnel nyomtatták. 1993-ban meg is szűnt a lap – többek között azért, mert elkerült Kovásznáról az újságot sokszorosító nyomdagép. Szavaiban ott a meglátás: Kovászna, Orbaiszék ma is megérdemelné saját lapját. A politikus. Az aktív politizálás gondolatával csak érintőleg foglalkozott. "egy pillanatig az is megfogalmazódott benne, hogy szenátor legyen az RMDSz listáján... de a törtetők, a csörtetők félrelökték, visszavonult sebeivel" – írja Gazda József. A magyar kisebbség rendszerváltás utáni sorsáról, szerepéről, az RMDSZ-ről sajátos fogalmazású véleménye volt. "Ha a képviselő-testület teljesen szakít a múlttal (...), akkor hosszú évek múlva jogállammá alakulna Románia, amelyben mi, erdélyi magyarok is elnyernénk megérdemelt jogainkat. Az RMDSZ első programnyilatkozata nem volt elég merész, elég forradalmi, többnyire a diktatúra alatt papíron kért jogainkat kérte, elevenítette fel" – mondta Horváth Aranynak adott egyik interjújában. Erdély jövőjét illetően optimista? – kérdezte akkor Horváth. "Nem, mert nincs rá alapom. De a mester, Németh László írja, hogy Marathónnál a reménytelenség győzött" – válaszolta Fábián Ernő. Változott valami azóta? – tehetjük fel neki a következő kérdést. A példakép. Fábián Ernő tanári példaképét újból felállítani nem kell. Annál fontosabb a kérdés: az új generációk követik Fábián Ernő szellemiségét? Márta néni válaszol a kérdésre, s amit mond, elgondolkodtató. Nem általános érvényű kritikája: a mai pedagógus megszűnt a gyerekek nevelőjének is lenni. Kevés kivétellel ugyan, de nem vesznek részt a közösségi életben, a diákokat nem irányítják tudatosan a helyi társadalom közeseményei felé – lásd a Fábián Ernő Népfőiskola előadásait. A megkeseredett lelkű ember. Állandó nyomás alatt élt, ez csupán ’90 után változott, közben éveken át, heti rendszerességgel írta radikális, övéiért dühöngő vezércikkeit a függetlenné vált Háromszékben. Megkeseredett lelkű emberként távozott – húzza meg a vonalat Márta néni.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szépréti Lilla évfordulói
Március 14-én lenne 75 éves. Idén lesz halálának 20. évfordulója is.
Íróként, újságíróként élt a köztudatban. Népszerű tollforgatónk volt. Manapság ritkán írnak, beszélnek róla. Pedig többet érdemelne. Bőven van mit felidéznünk életművéből. Ebben segít ma a szeretteitől érkezett pályarajz.
Szépréthy Lilla újságíró, író (írói nevén Szépréti) 1937. március 14-én Brassóban született, ahol 1954-ben a mostani Áprily Lajos líceumban érettségizett. 1959-ben Kolozsváron a Bolyai Egyetemen szerzett magyartanári diplomát. Ezután mindvégig Marosvásárhelyen dolgozott riporterként az akkoriban egyetlen magyar nyelvű országos képeslapnál, az Új Életnél (1989 után Erdélyi Figyelő). Későbbi legismertebb riportjait az erdélyi magyar és szász műemlékekről írta. Legnépszerűbb könyve, a Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről 1981-ben jelent meg Kolozsváron. Olthévíz és Kőhalom között 1992. május 15-én közlekedési balesetben halt meg, amikor Brassóba vezetett az Áprily Lajos gimnáziumi végzősök világtalálkozójára.
Az első könyve 1965-ben jelent meg: Egy szál svéd gyufa, kisregény; 1968-ban a Páhuzamos vonatok című (elbeszélések); 1969-ben kiadták a Zöld mécses című kisregényét; 1971-ben megjelent a Zsuzsu Seremberekben meseregénye; 1974-ben novelláskötet, Utazás anyámmal; 1975-ben A család reménysége című kisregény, a Napot járó pillangó c. meseregény; 1981-ben Régi és új világ. Képes levelezőlapok erdélyi műemlékekről; 1996-ban a Családregény. Ez halála után látott napvilágot Marosvásárhelyen.
Hogy miket írt a lapokban? Először is miket nem írt: nem méltatta a Ceausescu házaspárt és “pártunkat”. De rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút. Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is.
De ami főként érdekelte, azok a műemlékek voltak. Ezekről főleg azért közölt sok-sok cikket, hogy az eseményeket felelevenítse, és ezáltal erdélyi magyar múltunkat is megismerjük. Szépréti Lilla megpróbálta az erdélyi fejedelmek, jelentős személyiségek munkásságát, koruk eseményeit a műemléki leírásba becsempészni.
A műemlékekről írt cikkek képezik az 1981-ben megjelent Régi és új világ című kötetének az anyagát. A könyv nagy siker volt, sokat jelentett Szépréti Lilla és Marx József fotóművész számára, akivel nagyon szívesen járt terepre. A könyvet, ami akkori viszonylatban csak kis példányszámban jelenhetett meg (5000), nem is vitték a könyvesboltokba. Vásárhelyen az Eminescu könyvesboltban, ahol a könyvbemutatón Oláh Tibor beszélt, pár óra alatt, amíg a szerző dedikált, a több ezer példány elkelt. Kint a lépcsőkön sorban álltak az emberek, hogy hozzájussanak. Sütő András a következőt írta a kötetről: “Ez a könyv, Szépréti Lilla kitartó barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai, tornyai felé mutat, s nem azért, hogy a jövendő felé fordított arcunkat visszafordítsa, hanem éppenséggel a jövőnek jobb megtervezése végett. Történelmi műemlékeinkről van szó. És arról, hogy aki nem ismeri a múltját, nem érti világosan a jelenét sem…”
Akár írói, szerkesztői hitvallásaként tarthatta volna sajátjának e sorokat Szépréti Lilla. Ő azonban ritkán nyilatkozott. “Csak” tette, amit kell, írta, amire közösségének oly nagy szüksége volt. És van ma is. Ezért is lenne érdemes újra elérhetővé tenni alkotásait.
Népújság (Marosvásárhely)

K Ö Z L E M É N Y
A nagyváradi születésű Wágner Nándor örökségét felelevenítő, első napi ünnepélyes program nyomán Tőkés László EP-képviselő útja Tokyóba vezetett, ahol 2012. május elsején erdélyi képviselőnket Ebata Takako alsóházi képviselőasszony parlamenti hivatalában fogadta. A képviselőnőt 2009-ben választották meg, - egyebek mellett - a japán-EU kapcsolatoknak is cselekvő részese, és a kölcsönös látogatások szervezése is a feladatkörébe tartozik. Tőkés László őszinte együttérzését fejezte ki az Észak-Kelet Japánt sújtotta földrengés károsultjai és az áldozatok hozzátartozóikért, és sok sikert kívánt az újjáépítő munkához.
Ebata asszony külön köszönetet mondott az Európai Unió és Magyarország nyújtotta támogatásért a szerencsétlenség idején, továbbá azokról a különleges nehézségekről szólt, amelyekkel jelenleg kell megbirkóznia országának. Kérdésére válaszolva, az egykori temesvári lelkipásztor felidézte az 1989-es romániai eseményeket, megemlítve, hogy Ceauşescu-rezsim bukását követően az NHK japán televízió volt egyike az elsőknek, amelyek interjút készítettek vele a történtekről. A kelet-közép-európai rendszerváltozás, valamint Japán és az Unió országai viszonylatában sajnálattal állapították meg, hogy milyen súlyos gondot jelent a népességfogyás, a társadalom elöregedése és az ezzel járó szociális gondok. A középréteg gyengülésével együtt egyre nagyobb szakadék keletkezik a gazdagok és a szegények között. A társadalmi-gazdasági válság ezen kihívásaira együtt kell keresni a megoldást – hangsúlyozták mindketten.
Az európai parlamenti képviselő következő útja az Európai Unió japán külképviseletére vezetett, ahol Maeve Collins helyettes delegációvezető fogadta.
Az Unió 1974-ben alakított ki diplomáciai kapcsolatot Japánnal. Az Európai Parlament japán kapcsolatokban illetékes Delegációja 1979-ben alakult meg. Az Unió és a Parlament találkozóira váltakozó helyszínen, évenkénti gyakorisággal kerül sor. Az EU és Japán kapcsolatainak stratégiai szintű megalapítása az 1991-es csúcstalálkozón, majd a 2001-ben elfogadott közös Akció-Terv révén történt. A legutóbbi, sorrendben immár 32. parlamentközi találkozót tavaly ősszel, Tokyóban tartották.
Collins asszony az európai-japán kapcsolatok kedvező alakulásáról számolt be vendégének. Ázsiában az EU számára Japán kiemelkedő fontosságú partner, a történelmileg kialakult demokratikus és alkotmányos rendszere, valamint közös értékeik okán – mondta az írországi politikusnő. A kommunista Kína előretörése miatti japán aggodalmak, valamint az Észak-Korea-i diktatúra jelentette biztonságpolitikai veszélyek kapcsán Tőkés László Tibet és a kelet-turkesztáni ujgurok tarthatatlan helyzetére mutatott rá, kelet-közép-európai viszonylatban pedig az EU emberi és kisebbségi jogok terén viselt felelősségét hangsúlyozta. Egyetértettek abban, hogy az Uniónak további erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Japánban végképp eltöröljék a halálbüntetést.
A május elsejei politikai program következő eseménye az a munkaebéd volt, melyet Ryuji Yamane helyettes külügyminiszter adott Tőkés László tiszteletére. Az ebéden részt vettek Jiro Kodera, az európai ügyek külügyi hivatalának főigazgatója, Maeve Collins, az EU képviseletében, valamint Szerdahelyi István, magyar és Radu Şerban román nagykövetek. Tőkés László köszöntő beszédében kiemelte, hogy milyen nagy benyomást tett rá Japán hagyományőrzésre irányuló törekvése, mely példás összhangban áll az ország rendkívüli mértékű modernizációjával.
Bemutatkozásképpen felidézte az 1989-es kelet- és közép-európai változásokat, ezen belül pedig a temesvári forradalmi eseményeket, melyek a Ceauşecu-diktatúra bukásához vezettek. Romániai kisebbségi magyarként és egyházi emberként Isten iránt hálaadással értékelte azt, hogy egykori elnyomott ellenállóból európai képviselő lett, aki Japánban is egyszerre képviselheti a román és a magyar érdekeket, valamint az európai közösséget. Ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy a volt szovjet tömb országaiban tovább kísért a kommunizmus – erre vallanak egyebek mellett a legutóbbi szlovákiai választások eredményei, valamint a posztkommunista erők romániai előretörése. Nem utolsó sorban erdélyi képviselőnk azért a támogatásért is köszönetet mondott, melyet az 1989-es rendszerváltozás nyomán nyújtott Japán Magyarország számára, a reformok megvalósítása érdekében. Ugyanakkor azokra a méltánytalan támadásokra is felhívta a figyelmet, melyek az Orbán Viktor vezette magyar kormányt érik, a kommunizmus visszahúzó örökségének a felszámolásáért vívott küzdelmében.
Yamane külügyminiszter-helyettes saját emlékeit felidézve arról érdeklődött, hogy – a valóságban – a volt diktátor feleségét, Elena Ceauşecu asszonyt mekkora felelősség terheli az egykori romániai állapotok kialakulásában. Válaszában Tőkés László „a jóságos férj és a gonosz feleség” általánosan elterjedt előítéletes hiedelmét cáfolta és azt, a sajátos román „kirakatpolitikát” jellemezte, mely Ceauşescu ex-elnököt „a béke nemzetközi bajnokaként” igyekezett a világ előtt bemutatni.
Ryuji Yamane – elmondása szerint – több ízben járt Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a Közel-Kelet térségében és ennek rendjén a kisebbségi ügyek terén széleskörű tapasztalatokra tett szert. A kis lélekszámú kisebbségek autonómiáját nem támogató, pragmatikus véleményének hangot adva kérdezett rá az Unió kisebbségi politikájára. Válaszában Tőkés László elmondta, hogy sajnos az EU ezen a téren nem mutat kellő érzékenységet. Annak ellenére, hogy az EU 500 milliónyi polgára közül minden hetedik valamely etnikai közösség tagja, Európában változatlanul csak az egyéni emberi jogokat ismerik el, a kisebbségi kollektív jogokról pedig hallani sem akarnak. Emiatt nem lehet megnyugtató megoldást találni – példának okáért – a határon túli magyarok vagy románok ügyében – jelentette ki EP-képviselőnk.
Az EU halálbüntetéssel kapcsolatos bírálataira reagálva, Yamane helyettes külügyminiszter abba a sajátos megvilágításba helyezte a japán igazságszolgáltatás gyakorlatát, miszerint végrehajtható halálos ítéletet csakis teljesen bizonyított esetekben, a bűntettüket beismerő elítéltek vagy az önszántukból halálbüntetést kérő elítéltek kaphatnak. A japán állásponttal szemben Tőkés László a mózesi törvényeken és a krisztusi szereteten alapuló keresztény lelkiismeretre hivatkozott, mely feltétel nélkül visszautasít bármiféle emberölést.
Tőkés László programja 2012. május 2-án a japán főváros Nakano kerületében folytatódott, ahol Daisuke Tanaka polgármester meghívására a helybéli Filozófiai Parkban tett látogatást. A rendhagyó létesítmény alapítója Inoue Enryo japán filozófus volt (1903), aki egész életét és munkásságát a keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás szintézisére szentelte. Egzotikus parkjában ekképpen kaptak helyet Buddha és Konfúciusz, valamint Szókratész és Kant, és ugyanezen vallástörténeti és szellemfilozófiai felfogásnak megfelelően került ide Wágner Nándor Filozófiai kert elnevezésű szoborcsoportja, melynek másával, illetve nagy alakjaival – köztük Ábrahámmal, Jézussal és Buddhával, továbbá Mahatma Gandhival és Assziszi Szent Ferenccel – a budapesti Gellért-hegyen is találkozhatunk. A nagyváradi születésű jeles szobrász alkotását a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének kettős jubileuma (1869, 1959) alkalmából megrendezett Magyar-Japán Emlékév keretében, 2009-ben avatták fel, hogy a művész eredeti szándéka szerint „ez a mű egymás jobb megértését szolgálja a világban”.
A Wágner Nándor művészeti hagyatékának továbbadásával foglalkozó japán és magyarországi alapítványok képviselőinek – köztük Chiyo Wágner asszony és Kiss Sándor alapítványi elnök – részvételével zajló, jelképes erejű tisztelgés után a vendégeket Nakano városrész önkormányzatának vezetői fogadták a városházán. A magyarországi, romániai és japán viszonyokról, a társadalmaikat próbára tevő gazdasági, szociális, erkölcsi válságról, a magyar-japán kapcsolatokról, valamint a közös japán és európai értékekről folytatott elmélyült beszélgetés jól szolgálta egymás kölcsönös megismerését és megértését, a távoli országaink közötti hídépítést – állapította meg Tőkés László, erdélyi látogatásra híva meg vendéglátóit.
Erdélyi EP-képviselőnk utolsó politikai találkozójára a japán külügyminisztériumban került sor, ahol Jiro Kodera, az európai ügyek hivatalának főigazgatójával folytatott megbeszélést.
A főigazgató a Japán-EU kapcsolatok jelenlegi állásáról nyújtott időszerű tájékoztatást, külön hangsúlyt fektetve az idén ősszel sorra kerülő, újabb japán-EU csúcstalálkozó előkészítésére, ezen belül is pedig az európai részről akadályokba ütköző Gazdasági Partneri Egyezményre. Szintén kiemelt témaként került előtérbe az ázsiai biztonságpolitika kérdése – elsőrenden Kína és Észak-Korea viszonylatában. A globális biztonság összefüggésében Japán nem csupán legfőbb szövetségesére, az Egyesült Államokra, hanem minden bizonnyal az Európai Unió föltétlen támogatására is számíthat – fejtette ki véleményét erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban a magyar-japán és a román-japán kapcsolatok kérdése vetődött fel. Tőkés László elismerését fejezte ki Japán Visegrádi Négyekhez (V4) fűződő kapcsolatainak a fejlődése iránt. Romániai vonatkozásban Jiro Kodera a vízummentesség végleges megítélésének az akadályairól számolt be. Hogyha ezen a téren a román fél javulást tud felmutatni, valamint a schengeni rendszerbe is felvételt nyer, akkor elhárul az akadálya annak, hogy az EU többi tagországához hasonlóan Románia is megszerezze a vízummentességet – mondotta a főigazgató.
Délután Tőkés László Radu Şerban román nagykövetnél tett tisztelgő látogatást. A nagykövet elismeréssel szólt az előző napi munkaebéden folytatott megbeszélésről, a magyar, a román és japán kapcsolatok viszonylatában. Erdélyi képviselőnk első kézből nyújtott számára tájékoztatást Kodera főigazgatónak a román vízumkérdéssel kapcsolatos álláspontjáról.
Este Szerdahelyi István, Magyarország tokyói nagykövete adott díszvacsorát Erdély európai képviselője tiszteletére, melynek meghívottai zömmel a japán akadémiai élet hungarológiával foglalkozó – magyarul is beszélő – jeles képviselői voltak. A nagykövet az egykori temesvári lelkipásztort köszöntötte első Japánba vezető útja alkalmából és az erdélyi magyarságról, valamint a szűkkörű, de igen intenzív japán-magyar kapcsolatokról szólt pohárköszöntőjében. Válaszában Tőkés László – egyebek mellett – elismeréssel szólt arról a „japán modellről”, mely meglátása szerint harmonikus módon ötvözi a hagyományt és a haladást. Köszönetet mondva a japán tudós személyiségek magyarságunk ügyében végzett szolgálatáért, őket is Erdélybe, Nagyváradra hívta meg.
Nagyvárad, 2012. május 3.
Tőkés László
EP-alelnök Sajtóirodája.
Transindex.ro

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

Ellopott forradalom
Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások között a legvéresebb volt. Az ország diktátorát, Nicolae Ceauşescut és feleségét, Elena Ceauşescut elűzték és kivégezték. Ezer ember fizetett életével a szabadságért, mégis úgy érezzük, valami nem volt rendben körülötte.
Ion Caramitruék, a bukaresti események akkori irányítói évek múltán, amikor a december 21–22-i emlékeiket csokorba gyűjtötték, azt állították, hogy a decemberi román forradalom valóban csak hat órát tartott, utána amolyan államcsínnyé alakultak a történések, a régi hatalom második vonalának emberei és a mindig éber és bevetésre kész szekusok magukhoz ragadták a hatalmat meg az események irányítását. Meglehet az is, hogy valójában a világpolitikát uraló nagyhatalmak buktatták meg a Ceauşescu-rezsimet, mégis, ha e nap eseményeit huszonhárom éves távlatból felidézzük, a szabadság édes érzése legyint meg. A végtelen, százezres tömeg erejére emlékszünk Temesvár után Bukarest, Brassó, más nagyvárosok vagy Sepsiszentgyörgy utcáin, a pártszékház előtt álló kiskatonákra, kik fegyvereiket lábhoz eresztették, jelezve, a hadsereg a nép mellé állt. S elevenen él mindenkiben, aki akkor felnőtt fejjel élte át az eseményeket, az emberek féktelen öröme, a büszkeség is, hisz az egész világ tudta: a forradalom szikrája egy magyar ember, Tőkés László temesvári református lelkész volt. Aztán jórészt ezzel az örömmel és büszkeséggel maradtunk, mert az elmúlt több mint két évtized során kiderült, a román társadalom rosszul él visszanyert szabadságával. Hol a jobb-, hol a baloldal kerekedett felül, és vezette hosszabb-rövidebb ideig az országot, de csak a vak nem látta, valamennyiüknek saját boldogulásuk és vagyonosodásuk a céljuk, s két évtized és három esztendő után is csak annyira jutottak, hogy országunkat ma is az Európai Unió egyik legszegényebb államaként tartják számon. Románia megszabadult ugyan a diktátortól, de máig birkózik a pluralista államberendezkedés és a kapitalizmus kőkemény törvényeivel. Sokan rosszabbul élnek, nagyobb bizonytalanságban, mint korábban, de szabadságban. Szabad véleményt nyilvánítaniuk, szabad kiabálniuk, szabad éhezniük, szabad az újgazdagok gátlástalan pénzszerzési akaratának áldozataivá válniuk, szabad szegénynek lenniük, vagy mértéktelen luxusban élniük, szabad féktelen nacionalista érzelmeiket világgá kiáltaniuk, szabad jobb élet reményében külföldre távozniuk. S mi, magyarok sem vagyunk szabadabbak a többségi nemzetnél. Vezetőink ugyanúgy becsaptak, megloptak, félrevezettek, korrupciógyanúba keveredtek, meggazdagodtak, ráadásul az 1989 decemberében a szabadság jegyében megalakult RMDSZ kisajátította a hazai magyar politizálást, elvert maga mellől mindenkit, aki másként gondolkodott. Mi sem voltunk, vagyunk képesek, hogy a nyakunkra ült, kétes múltú és jövőjű, bábként mozgatott, a megalkuvás nagymestereivé vált vezetőinktől megszabaduljunk. Pedig úgymond szabadok vagyunk, amit ha az igazságba és erkölcsbe vetett hittel élnénk, sikerülne emberhez méltóbbá tenni, megújítani saját kis világunkat.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)