Az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából kitüntetett erdélyi személyiségek
Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulós ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adtak át pénteken Kolozsváron. A Magyar Főkonzulátus által szervezett megemlékező ünnepség házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul volt. Olyan neves erdélyi magyar személyiségeket is kitüntet a magyar állam minden évben, akik a kultúra, a művészet, a magyarság megőrzéséért tevékenykednek, alkotnak, küzdenek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést vehette át Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend KözéPKEresztje kitüntetést vehette át: Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója; Péntek János nyelvész, egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át: Boros Zoltán újságíró, a Román Televízió magyar adásának volt főszerkesztője, Dr. Bura László szatmárnémeti egyetemi tanár, nyelvtörténész, illetve Toró Tibor temesvári atomfizikus, aki sajnos nem érhette meg a díjátadó ünnepséget, pár nappal ezelőtt hunyt el.
A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben részesült: Rus Fodor Dóra, a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatónője.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Kusztos Endre festő- és grafikusművész vehette át az erdélyi sors kitűnő ábrázolásáért. Népújság (Marosvásárhely)

Az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából kitüntetett erdélyi személyiségek
Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulós ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adtak át pénteken Kolozsváron. A Magyar Főkonzulátus által szervezett megemlékező ünnepség házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul volt. Olyan neves erdélyi magyar személyiségeket is kitüntet a magyar állam minden évben, akik a kultúra, a művészet, a magyarság megőrzéséért tevékenykednek, alkotnak, küzdenek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést vehette át Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést vehette át: Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója; Péntek János nyelvész, egyetemi tanár, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át: Boros Zoltán újságíró, a Román Televízió magyar adásának volt főszerkesztője, Dr. Bura László szatmárnémeti egyetemi tanár, nyelvtörténész, illetve Toró Tibor temesvári atomfizikus, aki sajnos nem érhette meg a díjátadó ünnepséget, pár nappal ezelőtt hunyt el.
A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetésben részesült: Rus Fodor Dóra, a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatónője.
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Kusztos Endre festő- és grafikusművész vehette át az erdélyi sors kitűnő ábrázolásáért. Népújság (Marosvásárhely)

Leleplezték Kiss Gedeon szobrát
Tegnap leleplezték a szatmárnémeti Kossuth-kertben Kiss Gedeon volt városkapitány mellszobrát. Az ünnepséget Barakonyi Gergő vezényelte, az első szónok pedig Dr. Bura László helytörténész volt, aki néhány szóban felelevenítette a fák ezredesének is hívott hajdani városvezető életét és munkásságát. Kihangsúlyozta: az esemény legnagyobb jelentősége az ismétlésben lelhető fel – 107 évvel ezelőtt ugyanis, akárcsak most, szintén közadakozásból állítottak emléket a szatmáriak Gida bácsijának. Az 1823-as születésű Kiss Gedeon a szabadságharc alatt nemzetőr főhadnagyként szolgált, majd számos városi, illetve megyei tisztséget töltött be. 1872-től foglalkozott közrendészettel városkapitányként, többek között megalapította és vezette az önkéntes tűzoltó egyesületet, de a városi múzeum, valamint a Kossuth-kerti közfürdő megalapítása is az ő nevéhez fűződik. A 19. század végi rohamosan fejlődő városban szintén ő volt az, aki felfedezte a parkok, a zöldövezetek létrehozásának szükségességét. Bura László szerint a ma emberének nemcsak a természet erői ellen, de saját, romboló hajlamú természete ellen is küzdenie kell, hisz saját életterét veszélyezteti mohóságával. Ezért irányadó jel kell hogy legyen számunkra Kiss Gedeon: a közösségért élő és dolgozó, ugyanakkor a természetet szerető és óvó ember értékrendjét kell megismernünk és magunkévá tennünk példája nyomán. Felician Pop, a megyei hagyományőrző központ vezetője ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a jelenlegi Kossuth-kert helyén Kiss Gedeon idejében egy elhanyagolt, mocsaras külvárosi telep volt, melyet az ő törekvései nyomán változtattak át a lakosság által igen kedvelt zöldövezetté, ahová a szatmáriak szívesen jártak sétálgatni, kerékpározni. Mint elmondta, egy, a Kossuth-kertet bemutató filmen dolgozott korábban, ennek során ismerte meg Kiss Gedeon munkásságát, ekkor értette meg, hogy egy olyan közéleti személyiséggel van dolga, aki „szerelmes a természetbe“. Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, a szobor újbóli felállításának kezdeményezője a jól ismert Tamási Áron-idézettel kezdte mondandóját: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Elmondta: Kiss Gedeon – bár nem ismerhette Tamási írását, hisz korban megelőzte őt – ebben a szellemben élt és dolgozott, ugyanis minden erejével azon volt, hogy a természettel is összhangban lévő, élhető környezetet teremtsen a szatmáriak számára. Kifejtette, úgy érzi, hogy erkölcsi adósságot sikerült törlesztenünk a volt városkapitány irányába, hisz az emlékét őrző szobor egyszer már állt a lakosság közös akaratából – ez azonban a történelem zavaros sodrában eltűnt. Megköszönte továbbá mindenkinek a hozzájárulást, a támogató cégektől kezdődően a szobrot újból megformáló Szodoray-Parádi Hajnalkán át a pénzgyűjtésben oroszlánrészt vállaló egyházakig. Mint elmondta, több mint kétezer ember adakozott az öntési költségekre. Mivel több gyűlt össze a szükségesnél, jut 20 állami gondozásban élő gyerek karácsonyi ajándékára is. Két civil szervezetet is kiemelt az adományozók sorából, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, valamint a Román Madártani Egyesület szatmári szervezetét. Ezt követően Ilyés Gyula polgármester fejezte ki örömét a szoborállítással kapcsolatosan, majd Geszti Tímea és Carol Erdős szavalatai hangzottak el, Koncz Kriszta, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja pedig egy népdalt énekelt. Az ünnepségen megjelent Kiss Gedeon egyik leszármazottja, Meleg Enikő is, aki szintén adakozott a szoborállításra. Az ünnepség koszorúzással ért véget.
Babos Krisztina, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szatmári Kiadói Év 2010
Tizenkettedjére díjazta az előző esztendőben a megyében megjelent kiadványokat a Szatmár Megyei Tanács, a megyei művelődési igazgatóság és a megyei könyvtár. Az ünnepséget tegnap délben tartották a szatmárnémeti Poesis Multikulturális Központban, a felsorolt intézmények vezetői, intézményvezetők, valamint a szerzők részvétele mellett. A 2010-es Szatmári Kiadói Év keretében kiállítás nyílt a tavalyi év kiadói terméséből. Az eseményt a könyvtár igazgatója, Ioan Mircea Ardelean nyitotta meg, akitől a résztvevők megtudhatták, hogy a tavalyi év volt eddig a legtermékenyebb a kiadványokat illetően, ugyanis a megyében 263 könyvet, 33 időközi kiadványt, 119 tanulmányt és az idén újdonságnak számító, 23 audió-vizuális anyagot adtak ki. „Az írás egy vagyon“ - mondta a könyvtárigazgató, aki egyúttal megköszönte a megyei tanács segítségét és támogatását, és reménykedik abban, hogy hamarosan a könyvtár egy saját épülettel büszkélkedhet, hiszen ennek hiányát tartja az egyik legnagyobb problémának. Az ünnepség díszvendége Kelemen Hunor, kulturális és örökségvédelmi miniszter volt, aki kijelentette: „A gazdag felhozatal annak a bizonyítéka, hogy a gazdasági válság nem szorította vissza az alkotási kedvet és ihletet. A miniszter ugyanakkor hálás volt, hogy kétnyelvű verseskötetével ő is hozzájárulhatott a tavalyi szatmári könyvterméshez és egyúttal megígérte, hogy a kulturális minisztérium pénzügyi lehetőségeinek megfelelően támogatni fogja a kulturális projekteket, valamint, hogy a megyei könyvtár helyzetére is megoldást találnak majd. Csehi Árpád, a Megyei Tanács elnöke a kultúra szempontjából sikeresnek ítélte a 2010-es esztendőt, hiszen ahogy ő mondta, a könyvek az igazi értékek, melyek minden korszakot túlélnek. A ceremónián ugyanakkor dr. George Vulturescu, a Kulturális Igazgatóság igazgatója, Mircea Govor, a Megyei Tanács alelnöke és Ilyés Gyula polgármester is gratulált a szerzőknek. A kiadványokért kategóriánként járó díjakat dr. Bura László (zsűrielnök), dr. George Vulturescu, Mircea Ardelean, Muzsnay Árpád, Pop Aurel, dr. Kiss Imola, Voicu D. Rusu, Viorel Câmpean ítélte oda.
A szervezők vers kategóriában többek között Török József „A magány délkörei“ című kötetét díjazták, prózában Gúzs Imre írót, újságírót a Hírlap Könyvek sorozatban megjelent „Megszólítani a reményt“ című kötetéért, valamint díjat kapott a Szamos kulturális folyóirat is, melyet Veres István újságíró, a Szamos szerkesztője vehetett át.
Az eseményen nyolc kategóriában, összesen tizenhárom díjat adtak át.
A 2010-ben megjelent kiadványok mindegyike szerepel a hagyományosan minden évben kinyomtatott a Szatmári Kiadói Év 2010-es katalógusában. A díjkiosztó gálán megjelent szerzők és a díjazottak okleveleket vehettek át.
György Brigitta. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Bemutatták a Meszlényi-filmet
Tegnap, 16 órai kezdettel, a Szatmári Római Katolikus Püspökség konferenciatermében került sor „Meszlényi Gyula, az alkotó püspök“ című dokumentumfilm bemutatására. A Meszlényi Gyula életéről és munkásságáról szóló film egyórás változatát ünnepélyes keretek között mutatták be. A vetítés előtt Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök köszöntötte a teremben szép számban egybegyűlteket, majd a film készítői, Józsa János rendező és Bence Csaba operatőr-vágó beszéltek röviden a film elkészítésének indítóokairól, a forgatásról és az elkészült filmről. Schönberger püspök elmondta, hogy bár Meszlényi nem volt sok ideig püspök, csupán nyolc évig, munkássága alatt mégis sokat tett a városért, az egyházért és lakosságért. Ezt követően a jelenlévők közösen tekintették meg a filmet, melynek végén a nézők is elmondhatták véleményüket. A filmet egy első kezdeményezésnek nevezte, megköszönte a közreműködők és alkotók munkáját, reménykedve abban, hogy a többi nagyérdemű elődje is egyszer sorra kerül. Józsa János, a film rendezője beszédében rámutatott arra, hogy Meszlényi Gyula a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye azon püspöke, akinek a városépítésben, művészetekben, irodalomban, sajtóban, oktatásban, közművelődésben, szegények támogatásában egyaránt érdemei vannak. 1887. és 1905. között volt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ez idő alatt pedig nem kis fejlődést vitt végbe környezetében. „A szatmáriak ma is nap mint nap találkozhatnak épített örökségével, ha a Tűzoltótoronyra néznek, a Székesegyház márványoltárára tekintenek, az egyházmegye templomait látogatják, vagy a róla elnevezett egyházművészeti gyűjteménybe térnek be“ – fejtette ki Józsa. Ennek ellenére, a szatmáriak keveset tudnak a püspökről, aki egykor nyomdát hozott létre, újságot indított, elhozta a nyugati művészetet vidékünkre. Az alkotók fontosnak tartották, hogy a 2008-ban megjelent könyv mellett egy filmmel is tisztelegjenek emléke előtt. 2010-ben a Szatmári Római Katolikus Püspökség Média Irodája pályázott és nyert a Szülőföld Alapnál, mely részben fedezte az elkészítés költségeit, az előkészületek után pedig szeptembertől elkezdődött a forgatás. A film lépésről lépésre bontja ki Meszlényi Gyula személyének alapvonásait, miközben megismerjük tevékenységének sokszínűségét. Olyan kutatók, szakértők szólalnak meg a felvételeken, akik hitelesen és pontosan számolnak be a területekről, melyekben a püspök alkotó munkája megnyilvánult: dr. Bura László, Muhi Sándor, dr. Schupler Tibor, Terdik Szilveszter, Puskás Éva, Schmidt Dániel mutatják be Meszlényi Gyula tevékenységét, de Nm. Ft. Schönberger Jenő is méltatja nagy püspök elődjét.
Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Tovább hordozzuk örökségét
Szimpózium Scheffler János emlékére 
A szatmári püspökség és a Vasile Goldiş Egyetem tanárainak közös szervezésében május 6-án Scheffler János – hűség és áldozat címmel tartott szimpózium Scheffler János püspök személyét és mártíromságát volt hivatott bemutatni, ismertetve a kor sajátosságait, illetve a kommunista béklyó szorításában szenvedő egyház és egyházfik megalkuvás nélküli lelkületét.
A rendezvény Schönberger Jenő püspök köszöntőjével vette kezdetét a Dinu Lipatti Filharmóniában, amelyben az egyházmegye örömének és büszkeségének adott hangot, hogy egy ilyen kis közösség a világegyháznak tudott adni egy olyan embert, aki a huszonegyedik század keresztényei számára örök példa tud lenni tiszta jellemével, hűségével, hitével és engedelmességével. Csehi Árpád megyei tanácselnök beszédében a boldoggá avatás eseményének fontosságát emelte ki: „Napjainkban különösen fontos, hogy áldozatos munkája és élete példaértékűvé váljon mindannyiunk számára a szeretet önzetlen megélésében és a hit buzgó gyakorlásában egyaránt. Éppen ezért Scheffler János boldoggá avatása az egyik legjelentősebb esemény Szatmár megye történelmében. Olyan jelentőségteljes esemény, amelynek során óhatatlanul emlékezetünkbe véssük, hogy a történelmünk jeles eseményeinek nem szabad a feledés homályába veszniük, ezeket lelkületünkben őrizve a jövő nemzedékek számára is tovább kell örökítenünk.”
A rendezvény további részében előadások következtek, így dr. Mircea Teodoru egyetemi tanár a huszadik század vértanúiról, a kommunista elnyomásról; Román János, a Kálvária-templom román közösségének plébánosa a boldoggá avatás fogalmáról és lefolyásáról; Maria Reiz, a Johann Ettinger német tannyelvű elméleti líceum igazgatója pedig a püspök példamutató tanító és tanár jelleméről beszélt.
A szimpózium második felében Reszler Mihály nagykárolyi főesperes Scheffler János életét mutatta be; dr. Gheorghe Toduţ a Kulturális Örökség Igazgatóságának részéről a vértanú hősiességét emelte ki és mutatott rá példaként a jelenlegi és eljövő generációknak; dr. Claudiu Porumbăcean egyetemi tanár a kommunista elnyomás alatti egyházüldözés módszereire és áldozatainak lelkületére hívta fel a figyelmet; dr. Bura László történész pedig Scheffler János egyenes jellemét emelte ki, amely nem tűrte a megalkuvást, hanem inkább a mártírhalált választotta.
Ilyés Gyula polgármester a szimpózium végén szólt a hallgatósághoz. Hangsúlyozta, a közelgő boldoggá avatással Scheffler János áldozatára emlékezünk, aki személyében egy egész közösség szenvedését hordozta és vitte mártírhalálig. Az ő és a sorsában osztozó sokak hősies magatartása nem volt hiábavaló, hiszen a későbbi nemzedékek lelkületükben, jellemükben hordozzák tovább örökségüket és adják át gyermekeiknek.
A rendezvény elején, a szünetben és a szimpózium végén is komolyzenei pillanatokkal örvendeztette meg a közönséget Marius Boroş tenor és a Kálvária-templom Adoremus kórusa Balaskó Balázs zongorista közreműködésével és Kuki Zsolt vezényletével.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)

Tempfli József nevét vette fel az iskola
Az enyhe májusi szellő megoldotta az iskola falára helyezett névadó tábla leleplezését. Az eseményen az iskola névadója, Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök is jelen volt.
Neves megyei és országos közéleti, illetve egyházi személyiségek gyűltek össze Csanáloson, a helyi általános iskola névadó ünnepségén. Mint arról lapunkban már több alkalommal is beszámoltunk, a helyi tanintézmény Tempfli József Általános Iskola néven kezdi meg a 2011–2012–es tanévet, a névadó ünnepségen maga a nyugalmazott püspök is részt vett
Szentmisével kezdődött
Az ünnepség szentmisével kezdődött a helyi római katolikus templomban, amelyet az iskola névadójaként ünnepelt Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök celebrált. A nyugalmazott püspökön kívül pedig Heinrich Antal helyi plébános is szólt az egybegyűltekhez. A szertartást követően a jelenlévők átvonultak a templom mellett található iskola udvarába, ahol megkezdődött a névadási ünnepség. Először Mellau József polgármester beszélt Ft. Tempfli Józsefről, akit nemrégiben Csanálos díszpolgárává avattak. A községvezető igaz emberként jellemezte a nyugalmazott püspököt, aki sohasem felejtette el honnan indult, távolléte során többször is segítette a helyi lakosságot: két harangot adományozott az egyházközségnek, hozzájárult a súlyos betegségben szenvedők orvosi ellátásához, támogatta és támogatja az iskolát, tanulmányi kirándulásokat szervezett a tanulók számára. A polgármester beszéde után Bura László nyelvész röviden bemutatta a nyugalmazott püspök életútját, majd Ludescher János iskolaigazgató ismertette a jelenlévőkkel az iskola névadására vonatkozó határozatot. Ezt követően Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke szólalt fel. Beszédében kiemelte, hogy Ft. Tempfli József nemcsak egyházi, hanem közéleti személyiségként is sokat tett az erdélyi magyarságért. Végül Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is csatlakozott a méltatók sorába, majd a nyugalmazott püspök megáldotta a róla elnevezett iskolát. A hivatalos leleplezésre nem került sor. Ahogyan az iskolaigazgató mondta, ezt megoldotta a természet, ugyanis az ünnepi beszédek közben az enyhe májusi szellő lefújta a lepelt a felavatásra váró új iskolatábláról.
Ft. Tempfli József áldását követően az iskola diákjaiból álló ének– és furulyacsoport előadását, szavalatokat, valamint a csanálosi, mezőfényi és csomaközi egyesített fúvószenekar műsorát láthatta, hallhatta a nagyérdemű. Az ünnepség egy fogadással zárult a helyi kultúrotthonban.
erdon.ro

Hőssé, vértanúvá, Isten bajnokává lett
A Hám János Római Katolikus Iskolaközpont dísztermében tartották a Scheffler Jánosról szóló, könyv- és filmbemutatóval egybekötött szimpóziumot.
Nm. Ft. Schönberger Jenő szatmári- és Nm. Ft. Böcskei László nagyváradi megyéspüspök, Ft. Johann Dirschl temesvári általános helynök, Nt. Kovács Sándor szatmári református esperes, a szatmári egyházmegye papsága, megyei és városi elöljárók, valamint a hívek jelenlétében tartották szombaton délelőtt tizenegy órától a Scheffler János vértanú püspökről szóló szimpóziumot. A rendezvény két most elkészült könyv, valamint egy, a püspökről szóló film bemutatására is lehetőséget adott.
A szimpózium kezdéseként Schönberger Jenő püspök köszöntötte az egybegyűlteket és emlékezett nagy elődjére. Mint elmondta, kimondhatatlan nagy öröm és büszkeség, hogy olyan valakire emlékezhetünk, akit a világegyház méltónak talált arra, hogy a boldogok sorába iktassa és példaképként állítsa a huszonegyedik század keresztényei elé. „Isten Szolgája Dr. Scheffler János, Szatmár vértanú püspöke és Nagyvárad apostoli kormányzója rendkívül nehéz időben volt egyházmegyénk rendkívüli adottságokkal megáldott püspöke. Nagy tehetség, hatalmas munkabírás, következetesség, szilárd jellem, imádságos hit, és az Isten iránti feltétlen hűség, bizalom és engedelmesség jellemezte. (…) Háború, deportálás, ínség, üldözés volt a mindennapi gondja, pedig többre lett volna hivatott. De ő éppen ezek között tudott a legnagyobbá lenni: hőssé, vértanúvá, Isten bajnokává.”
A rendezvényen Dr. Bura László tartott előadást Scheffler János életéről, mártíromságáról. Ebben, a vértanúság tudatos vállalását emelte ki: „A szabadságától hitéért, a hitéhez való hűségéért fosztották meg. Tudatosan vállalta a kényszerlakhelyen, majd a börtönben elszenvedett fizikai és lelki szenvedéseket. A börtön embertelen körülményei között bekövetkezett halálát az egyház vérontás nélkül elszenvedett vértanúságnak tekintette. (…) János püspök nem alkudozott, álláspontját világosan, tömören közölte: ‚Szívesen feláldozom az életem is, de a hitemet nem adom.’ Kényszerlakhelyre internálták, eltiltották az emberekkel való minden kapcsolattól, majd letartóztatták, s a politikai rendőrség hónapokon keresztül vallatta, szövögetve a zsarolását, megtörését célzó koncepciós pert. Párt- és állami vezetők próbálták meggyőzni, azonnali kiszabadulását ígérték, ha elvállalja a gyulafehérvári püspöki hivatalt és olyan egyházat vezet, amilyet a hatalom kíván.
Türelemmel, alázatos fejhajtással fogadta és viselte el a szenvedéseket. Isten pedig elfogadta áldozatát, megkapta cserében a legnagyobb adományt, az egészen elégő áldozattá válás, a vértanúság adományát.”
Az előadást követően Ft. Ilyés Csaba ugocsai esperes mutatta be a két újonnan megjelent könyvet, így a Dr. Bura László által írt „Boldog Scheffler János” című könyvet és a püspök utazásainak élményeit rögzítő „Szatmártól Chicagóig – Barangolásaim a szatmári svábok őshazájában” című útirajzot.
Visszaemlékezett az eddig megjelent, Scheffler János által írt és róla szóló könyvekre, majd az újak jelentőségét tárgyalta. Mint mondta, a „Boldog Scheffler János” című könyv folytatja a 2004-ben megjelent könyv gondolatszerkesztését, többször idéz a leendő boldog soraiból, külön kiemeli, hogy Scheffler János folytonosan Isten akaratának megismerését kereste életében. „A könyv rámutat: vértanúságát tudatosan vállalta, hogy életáldozata a hithez és a Szentszékhez kitartó hűségre és bátorságra ösztönözze a híveket és a papságot. Reméljük, hogy a könyv eléri célját, minél ismertebbé teszi Scheffer püspök életét, lelkiségét és tanítását.”
A „Szatmártól Chicagóig – Barangolásaim a szatmári svábok őshazájában” című, Scheffler János által írt útirajzzal kapcsolatban kiemelte, ez két különböző írásnak egy kötetben való megjelentetése. „Scheffler püspök úr a nemzetközi eukarisztikus kongresszus rendszeres résztvevője volt, így jelen volt Chicagoban, Bécsben, Chartagoban, Dublinban, Budapesten. A most megjelent könyv amerikai útjának a beszámolója, illetve a sváb őshazában tett látogatásának az emlékeit örökíti meg. Ezen utak csaknem száz évvel ezelőtt voltak, 1926-ban és 1927-ben, a kiadványnak mégis van időszerűsége, hiszen az olvasó megtapasztalja boldogemlékű püspökünk írói képességét, közvetlenségét és hitéletét.”
Ilyés Csaba kiemelte, a most megjelent könyvek is rámutatnak, hogy vannak a mi korunknak, városunknak és egyházmegyénknek is szentjei, mártírjai. „Hiszen nem csak Scheffler püspök egykori nagyságát mutatják be, hanem a vele kapcsolatban levő paptársai, sőt hívei helytállását, emberi nagyságukat. A püspök nagysága nem csupán a meghurcoltatások bátor vállalásában mutatkozik meg, hanem a tőle származó írásokból sokszor sugárzó közvetlenségéből is.”
 A könyvek bemutatása után vetítették le a Püspökség megrendelésére 2011-ben forgatott „Estote perfecti, Estote perfectores” című filmet. A Lakatos Attila, Balla Tünde, Villányi Zoltán és Kirsch Norbert által készített kétórás dokumentumfilm Scheffler János életének bemutatásán túl lelkigyakorlataiból, leveleiből is idéz. Alakjának megjelentetése mellett feltárja a püspök gondolatait, szándékát, hogy papjait és híveit a tökéletesség – Isten keresésére vezesse.
Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök a filmbemutató után szólt újra a jelenlevőkhöz, amikor a közelgő Pünkösd aktualitásában tekintett Scheffler püspökre: „Pünkösd a Szentlélek Úristen kiáradása, ami annak a csodának a megtörténését eredményezte, hogy Krisztus már nem olyan formában van köztünk, mint annak idején életében. Isten a Lelke által tesz alkalmassá embereket, a hozzá hasonlóvá válásra, valamint annak bizonyítására, hogy Jézus köztünk él. Így vált Scheffler püspök is Jézushoz hasonlóvá.”
erdon.ro

Könyvek íródtak, és film is készült Scheffler Jánosról
Könyv- és filmbemutatóval egybekötött szimpóziumot tartottak a júliusban boldoggá avatandó volt szatmári püspök, Scheffler János életéről és munkásságáról.
A múlt szombati rendezvényen a Hám János Római Katolikus Iskolaközpont dísztermében Schönberger Jenő szatmári püspök mellett megjelent Böcskei László nagyváradi megyéspüspök, valamint Johann Dirschl temesvári általános helynök. A jelenlévőket Schönberger Jenő köszöntötte, néhány szóban méltatva elődje tevékenységét. Kifejtette: Scheffler János egy rendkívül nehéz időszakban volt a szatmári egyházmegye püspöke, akit tehetség, hatalmas munkabírás, következetesség, imádságos hit és az Isten iránti feltétlen hűség jellemzett.
Bura László helytörténész Scheffler János mártíromságáról beszélt, hangsúlyozva, hogy a vértanúságot tudatosan vállalta. Elmondta: a börtön embertelen körülményei között bekövetkezett halálát az egyház vérontás nélkül elszenvedett vértanúságnak tekinti. Bura László beszélt a kényszerlakhelyen eltöltött időszakról, arról, amikor eltiltották az emberekkel való érintkezéstől, a letartóztatásról, a politikai rendőrség vallatásáról, kínzásairól, a koncepciós perről. Ezt követően Ilyés Csaba ugocsai esperes mutatott be két közelmúltban megjelent könyvet. Bura László Boldog Scheffler János című munkájában a vértanú püspök életét, lelkiségét és tanítását kívánja jobban megismertetni a közönséggel. A másik kötet, melynek címe Szatmártól Chicagóig – Barangolásaim a szatmári svábok őshazájában lényegében a püspök élményeit rögzítő útirajz, mely Scheffler János néhány írását tartalmazza. A könyvbemutatók után levetítették a szatmári püspökség megrendelésére 2011-ben forgatott Estote perfecti, Estote perfectores című filmet. A Lakatos Attila, Balla Tünde, Villányi Zoltán és Kirsch Norbert által készített kétórás dokumentumfilm Scheffler János életét mutatja be. A szimpózium agapéval ért véget a püspöki palota dísztermében.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Scheffler János püspök boldoggá avatására készülve
A szatmárnémeti római katolikus székesegyház előtti téren július 3-án 10 órától kerül sor Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatására. Az esemény kapcsán a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal Bura László szatmári egyháztörténészt kérte fel, hogy a Római Katolikus Nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartson előadást a vértanú püspök életéről, illetve mutassa be az általa írt Boldog Scheffler János című könyvet, amely már a harmadik Bura-könyv a vértanú püspökről. Ez a legutolsó kiadvány a szatmárnémeti Idea Studió és a kolozsvári Gloria nyomda (vezető Nagy Péter) közti együttműködés következtében látott napvilágot.
Fábián Mária, a nőszövetség elnöke köszöntőjében örömmel tért ki arra, hogy a római katolikus egyház újabb erdélyi főpapot avat boldoggá. – Vajon hány embernek lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy a kommunista diktatúra éveiben életét áldozza Krisztusért és hitéért? – tette fel a kérdést Fábián Mária.
Kovács Sándor főesperes-plébános beszédében hangsúlyozta: Scheffler János életszentségéhez nem fér kétség. – Nekünk is készek kell lennünk arra, hogy lemondjunk egyes dolgokról, illetve, hogy ne magunkért, hanem másokért éljünk – nyomatékosított a főesperes, majd rámutatott az előadó és Scheffler János vértanú püspök életútjának hasonlóságára: mindkettőjüknek „kijutott” a Securitate börtönéből.
Bura László szatmárnémeti egyháztörténész Scheffler János életpályájának ismertetése előtt elmondta: Scheffler már a harmadik XX. századi magyar vértanú püspök, akit boldoggá avatnak.
– Isten általuk üzen a Kárpát-medencei magyarságnak. A három püspök példaértékű élete nem csak kapaszkodót nyújthat számunkra, hanem személyiségalakító hatással is bírhat ránk nézve – hangsúlyozta.
Megtudtuk: Bura László már 1990-ben, amikor elkezdődött Scheffler János boldoggá avatásának az eljárása, felkérésre írt egy részletes dokumentumot – amelyet a római katolikus szentté avatási kongregáció pozíciónak nevez –, ez Scheffler kritikai életrajzát és személyiségének történeti értékelését tartalmazta. – Amikor ez a pozíció elkészült, rájöttem, hogy Scheffler életpályája és személyisége mindenki számára példaértékű lehet. A második Scheffler-könyvem 2004-ben jelent meg. Ez már nem csak a szűk egyházi kör számára íródott, hanem mindenki részére tanulságos és érdekes olvasmány lehet. A harmadik Scheffler-könyv megírásának előzménye az, hogy a Szentatya jóváhagyta a kongregáció arra vonatkozó döntését, hogy Scheffler Jánost boldoggá avassák – mondta Bura László.
– Scheffler Jánost életének eseményei arra késztették, hogy azokban ismerje fel és fogadja el Isten akaratát. A tízgyerekes zsellércsalád egyik gyermekeként a sváb ősöktől hitet, vallásosságot, rendszerességet és gyakorlatiasságot örökölt. Több nyelven beszélt: a magyar mellett németül, latinul, görögül, franciául, angolul, olaszul, románul és szlovákul is megtanult. Hatodik gimnazistaként ismerte fel a hivatást a papi pályára. Tanulmányai megkoronázásaként dogmatikából és egyházjogból doktorált. Plébánosi teendői mellett egy évtizedet tanított a Hittudományi Főiskolán, továbbá rendszeresen lelkigyakorlatot tartott a szerzeteseknek. Scheffler cselekvő életmódja mellett tervszerűségre és kitartásra törekedett – ismertette Bura László.
Scheffler Jánost 1942-ben szentelték a Szatmárnémeti Egyházmegye püspökévé, amelyet Bura László szerint azért fogadott el, hogy püspökként még több jót tegyen. A második világháború közepette Scheffler azt vallotta: a történelmi eseményeket el kell fogadni, mi több, szembe kell nézni a történeti valósággal, a múltat pedig nem szabad siratni. A második világháborút követő kommunista rendszerről pedig megállapította: téves eszméken alapszik, ezért bukása elkerülhetetlen. „Pusztulásunk az új világ termékeny áldozatává válik” – hangoztatta a főpásztor, mintegy előrevetítve későbbi vértanúságát is.
Scheffler János püspököt 1948-ban függesztették fel egyházi vezetői tisztségéből, majd 1950-ben az állambiztonsági erők felkérték, hogy vegyen részt a marosvásárhelyi békepapi mozgalomban, illetve, hogy vállalja el a gyulafehérvári püspökséget olyan körülmények között, hogy az már nem Róma és a Vatikán fennhatósága alatt álljon – ám ezt a püspök határozottan visszautasította. 1950. márciusában letartóztatták, kémkedéssel és hazaárulással vádolták az ellene indított koncepciós perben. A jilavai földalatti börtönben több hónapon át raboskodott, míg 1952. december 6-án elhunyt. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy zsidó vallású zeneszerző egy Ave Mariát komponált, amelyet később, Szatmárnémetiben járva mindig eldúdolt – és amely első ízben most hangzott el Kolozsváron.
Fodor György piarista konfráter, a rendezvény egyik szervezője kérdésünkre elmondta: Scheffler János Kolozsváron is megcsillogtatta istenáldotta személyét és tudását, hiszen 1940 őszén őt nevezték ki a kolozsvári tudományegyetem egyházjogi tanárává. Néhány nappal később, október 24-én itt érte a rangos megtiszteltetés, hogy irodalmi és tudományos munkásságának elismeréseként az akkori magyar kormány rangos Corvin-díjjal tüntette ki.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: ez után az előadás után felkészültebb lelkülettel mennek a kolozsvári hívek a boldoggá avatásra, majd Bura Lászlónak két Sas Péter-könyvet ajándékozott.
Az eseményen közreműködött a Szent Mihály-templom kamarakórusa (karnagy: Potyó István), szólót énekelt György Róbert, zongorán közreműködött Oana Maria Bran.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll”
Dr. Lovas János magyartanár, kutató gazdag életpályájáról, tanári és szaktanfelügyelői tapasztalatairól, a tanári hivatás írott és íratlan szabályairól mesél. Az elismert tanár ősztől nyugdíjba vonul, de a katedra mellől nem távozik végleg.
Lovas János 1946. november 17–én született a Temes megyei Szapáryfalván. A falu helyén a XIX. század hetvenes–nyolcvanas éveiig erdő volt, azt kiirtották, hogy vasútvonalakat építsenek. A megmaradt területet mezőgazdasági területté nyilvánították, majd arra tizenöt településről hoztak lakosokat. Lovas János ebben a faluban született, itt járt iskolába 1953–60 között, középiskoláit a Lugosi Coriolan Brădiceanu Líceumban végezte, majd sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia szakára. Sok évig volt magyartanár, magyar szaktanfelügyelő és a BBTE adjunktusa.
Reggel kilenc órára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kirendeltségének tanári szobájába rögzítettük a beszélgetés időpontját. A tanár úrnak már az asztalán volt a kávé, igazán még nem tudta, hogy miről fog beszélni, annyi tény, hogy egy nagyon hosszú életpályára tud visszatekinteni, melyről akár napokig is tudna mesélni.
„Ez már egy más világ, mint amelyikben én életem nagyobb részét leéltem — tűnődik el Lovas János tanár úr. — Nem rosszabb, de valahogy más… Szülőfalum, a Temes megyei Szapáryfalva, már csak emlék számomra, hiszen olyan átalakulásokon ment át, hogy lehet meg se ismerném. De a megmaradt emlékek tökéletesek. A szabályosan elrendezett utcák, a faluközpontban lévő községháza, a templom és az iskola, ahol tanulmányaimat kezdtem. Negyedik osztály után bevittek bennünket a lugosi 3–as Számú Magyar Középiskolába. Az osztály nagy része nem akart ott maradni, mert túl nagy volt a szigor. Az osztálytársaim visszamentek a faluba, engem apám nem engedett vissza, azt akarta, hogy városon tanuljak. Hatodikba muszáj volt visszamenni. Nyolcadikba ugyancsak Lugoson folytattam tanulmányaim. Akkor már Coriolan Brădiceanu Líceumnak nevezték, de már összevont iskola volt, melyben működött magyar tagozat is. Érettségi után felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filológia karára. Nem volt könnyű, hiszen hatan voltunk egy helyre. Előbb azt gondoltam, hogy román–magyar szakra íratkozok, de erről lebeszéltek. Annyit kellett volna tanuljak, mintha két egyetemet végeztem volna egyszerre. Amúgy is nagyon hálátlan dolog az, ha magyar gyerekek számára kell románt tanítani. A gyerek számára nehezen megy, a tanár pedig úgy érzi, nem végzi jól a munkáját. Harmadéven szakosodni kellett: irodalom vagy nyelvészet? Húsz hallgató közül hárman választottuk a nyelvészetet. Államvizsga dolgozatom témája Szapáryfalva teljes tulajdonnév rendszerének (személynevek, állatnevek, földrajzi nevek) bemutatása volt.” 
Sárközújlaki évek 
„Az egyetem elvégzése után Bukarestben történt a kihelyezés — folytatja Lovas János. — Mivel nekem volt a legjobb médiám, én választhattam elsőként. Reméltem, hogy kapok egy helyet Temesvár vagy Arad környékén, de ez nem jött össze. Legmegfelelőbbnek Sárközújlakot tartottam. Minőségi magyar iskola volt, közel a városhoz. Az iskolában csak szakképzett tanárok voltak. Még a rajzot is olyan személyek tanították, mint Fodor Kálmán és Szilágyi Béla. A magyar katedráról Terdik Ilona bement a városra, én az ő helyét foglaltam el. Nagy szeretettel fogadott a tanári kar. Közben hat hónapra elvittek katonának. Miután visszajöttem, megismerkedtem egy sárközújlaki lánnyal, akivel mindmáig házasságban élek és van egy fiúnk… Egy nap megjelent az iskolában a káderes, és közölte, hogy engem szeretnének bevinni Szatmárnémetibe magyar szaktanfelügyelőnek, ugyanis Murvai László addigi szaktanfelügyelőt Bukarestbe helyezték. Nem akartam elfogadni a megbízatást, de meg kellett tennem. Beláttam azt, hogy minden hatalom elvár egy bizonyos lojalitást az alkalmazottaitól. A pártba is beléptem, bár sohasem hittem abban a társadalomban. Nekem nagy kétségeim voltak a szovjet hatalommal szemben is. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy véres polgárháborúval fog feloszlani. Szerencsére ez nem így történt… 1972 szeptemberében, amikor már kezdtem sárközújlakinak érezni magam, elhagytam Sárközújlakot.” 
A szaktanfelügyelő 
„Abban az időben nem olyan volt a szaktanfelügyelő élete, mint most. Autóbuszokkal vagy akár gyalog, többször egy hétre ki kellett menni egy–egy eldugott településre, ahol fűtetlen vendégszobákban kellett lakni. Ezekből az évekből maradtak jó és rossz emlékeim is. A jó az volt, hogy volt időm és lehetőségem gyűjtésekre. Már abban az időben is szokás volt megünnepelni az inspekciókat, én sohasem mentem kocsmázni vagy protokollokra, hanem gyűjtöttem. Tanfelügyelőként viszont kellemetlen dolgokkal találkoztam. Nagyon le volt züllesztve a megye magyar nyelvű oktatása. Akkor még nagyon sok tanító tanított magyartanárként. Ők végeztek ugyan egy gyorstalpalót, de a maguk klasszikus módszereiket használták, mi pedig az egyetemről hoztuk az új szellemet. Amit szerettem ezekben a tanítókból lett magyartanárokban, hogy következetesek és precízek voltak, mindenáron — akár pálcával vagy vonalzóval — megtanították a gyerekeknek az anyagot és megkövetelték a fegyelmet. Ezekkel az elavult, sulykoló módszerekkel unalmasakká tették a nyelvórákat. Sokszor órákat töltöttem el azzal, hogy rávezessem őket: mit kell tenni azért, hogy az óra ne legyen nyűg a tanulók számára. Nagy hangsúlyt fektettem a fegyelemre is. Akik nem voltak felkészülve, nem engedtem őket véglegesítő vizsgára. Emiatt félelmetes vaddisznó hírében álltam.”
A nyelvészdoktor
„Különös története van az én doktori címem megszerzésének is. 1972–ben kezdtem el a gyűjtést. A szamosháti magyar tulajdonnevek, becenevek és ragadványnevek gyűjtése volt a témám. Harmincnyolc falu, negyvenezer lakosát kellett felkeresnem. Márton Gyula professzor már akkor meghívott a doktorira, amikor olvasta az államvizsga dolgozatomat. Halála után Szabó T. Attila lett az irányítóm. A gyűjtéssel elkészültem, de a doktori disszertációm nem tudtam megírni, mert az abban az időben nem lehetett több mint száz oldal, annak megvédésére pedig a megyei pártbizottság kellett ajánlást tegyen. Ezzel a témával nem volt esélyem. A gyűjtés során is gyakran figyelt fel rám a Szekuritáté. Kíváncsiak voltak rá, hogy milyen adatokat gyűjtök. A doktori címet végül akkor kaptam meg, amikor Péntek János lett az irányítóm.” 2000 májusában védtem meg a disszertációmat. 
Ismét a katedrán 
„1983–ban jött a magyarságot sújtó hullám. Mivel kezdték megszüntetni a magyar iskolákat, a tanfelügyelőségen megszűnt a magyar szaktanfelügyelői állás. Én tizenkét év után felemelt fővel mentem vissza a katedrára, mivel kezdett teher lenni számomra ez a munka. Eredménytelennek láttam a küzdelmeimet. Képtelen voltam engedni az igazamból, de egy olyan világ kezdett kialakulni, amelyben nem sok helye volt a jó szándéknak. A sok terepút, a rossz körülmények miatt megbetegedett a lábam is. Az 1989–es változásokig általános iskolákban tanítottam. A változás félig az ágyban, félig lábon ért. Jöttek az átszervezések, a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolában megválasztottak aligazgatónak, de nem szerettem azt a munkát. Továbbra is arra törekedtem, hogy fegyelem és minőségi oktatás legyen az iskolában. Ebben az iskola volt vezetősége igyekezett fékezni, ahol lehetett keresztbe tenni. A Ceauşescu diktatúra legszörnyebb éveiben, amikor minden este elvették az áramot, gyertyafénynél tanítottam — olyan volt az osztály, mint kivilágításkor a temető —, mert tudtam, hogy a tanuló érettségin és felvételin nem mondhatja azt, hogy azért nem tud, mert nem volt áram. Amikor megalakult a Kölcsey Ferenc Főgimnázium, Bura László megpróbálta összeszedni a városból azokat a tanárokat, akik meg tudtak felelni az akkori kihívásoknak. Nagyon sok tanuló tizenegyedik osztályból jött át román tagozatról, és úgy kellett érettségizniük, mint aki első osztálytól magyar tagozaton tanult. Tizenkét évet töltöttem a Kölcseyben. Nagyon sok tanítványom kollégám lett. Kollégaként kezeltem őket és büszke voltam rájuk. Mindig azt vallottam, hogy a tanár és a diák között meg kell legyen a három lépés távolság, a diák fel kell nézzen a tanárra, a tanár pedig úgy kell viselkedjen, hogy a diák szülőnek nézze. 2002–től vagyok a BBTE adjunktusa. Ősztől innen vonulok nyugdíjba, de ha lehetőséget kapok, óraadó tanárként tovább fogok dolgozni.”
Új idők örvényében
„A tanügyben a több mint húsz év alatt a lényeges dolgok nem változtak sokat. Ha változott, inkább rossz irányba. Pedig a világ és benne az emberek nagyon megváltoztak. A mai diákság már egy más világban nőtt fel. Egy olyan világban, ami számomra már kezd idegen lenni. Nem rosszabb ez a nemzedék mint a régi, de más. Nekem sohasem voltak konfliktusaim a tanulókkal. A diák sokszor ki akarja kezdeni a tanárt, de ez mindig feltűnési viszketegségből, polgárpukkasztó hajlamból történik. Ha a diák látja, hogy nem pukkad a polgár, akkor leereszt, nem próbálkozik tovább. A tanár feladata meggyőzni a diákot arról, hogy mennyire fontos megtanulni a feladatot. Én ha akarom, ha nem, ott állok a diák előtt. Példakép kell legyek. Rám a diák, mint hiteles emberre kell nézzen. Mint ahogy mondani szokás: a tanár legyen tudós, színész és szőlő. A szemléletváltás, ami a pedagógusokat illeti, az óvodában átment, az I–IV. osztályban sincsenek problémák, a gondok a felsőbb osztályokban jelentkeznek. A tanárok egy részéből hiányzik a szakmai hozzáállás, a módszertani tudás, ami nélkül nem lehet tanítani. A témát módszertanilag úgy kell közel vinni a diákhoz, hogy az értse, szeresse meg rajtam keresztül. De döntő szerepe van annak is, hogy a diák mit hoz otthonról. Nagyon sok szempontból még mindig mélyponton vagyunk.” erdon.ro

Helytörténeti konferencia és Bem megemlékezés
A Szent István Kör megalakulásának 20. évfordulója alkalmából helytörténeti konferencia lesz szeptember 3–án, szombaton a Szatmár Megyei Múzeum (Árpád u. 21) nagytermében.
Szeptember 4–én, vasárnap pedig a Szent István Kör, Kolcs Község Polgármesteri Hivatala és a Szamoskrassói Református Egyházközség szervezésében a hagyományos Bem-megemlékezésre kerül sor Szamoskrassón. A rendezvényt a Communitas Alapvítvány, az Identitas Alapítvány, valamint a Szatmárnémeti RMDSZ támogatja.
Előadások
„Húsz év helytörténeti kutatásai Szatmárban” címmel szerveznek konferenciát szombaton. 11 órakor a megjelenteket köszönti és a konferenciát megnyitja Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke, majd a következő előadások hangzanak el: 11.20 órakor Istvánovits Eszter, nyíregyházi régész Szatmár vidéke a honfoglalás korában; 11.40 órakor Németi János kutató (Nagykároly) és Romát Sándor tanár (Csanálos): Honfoglalás kori és kora-Árpád kori leletek Nagykároly környékéről; 12 órakor Szőcs Péter régész: Szatmár középkori műemlékei. Újabb kutatások és eredmények; 12.20 órakor Boór Béla tanár: Kalandos és temetkezési egyesületek Németiben; 12.40 órakor Bura László tanár: Szatmári iskolatörténeti kutatások húsz éve; 15 órakor Fazekas Rózsa nyíregyházi levéltáros: Források a Károlyi család történetének kutatásához; 15.20 órakor Bara Júlia kolozsvári művészettörténész: A Károlyi család építkezései Szatmár megyében a 18. században; 15.40 órakor Terdik Szilveszter budapesti művészettörténész: Görög katolikus művészet a 18. századi Partiumban; 16 órakor Gottfried Barna: A Székely Hadosztály szatmári tevékenysége (1918/1919); 16.20 órakor Sárándi Tamás muzeológus: Szatmár 20. századi történetének forrásairól. A magyar katonai közigazgatás 1940 őszén Szatmár vármegyében; 16.40 órakor Thoroczkay Sándor tanár: A szatmárnémeti Szent István Kör húsz éve. 17 órától vita és kerekasztal beszélgetés zárja a tanácskozást.
Vasárnap 11 órakor ünnepi istentisztelet lesz a szamoskrassói református templomban, igét hirdet Sipos László helyi lelkipásztor, beszédet mond Pék József, a Magyar–Lengyel Baráti Társaság elnöke és Varga Attila országgyűlési képviselő; 12 órakor megkoszorúzzák a Bem–szobrot, köszöntőt mond Domokos Sándor polgármester. A szamoskrassói gyerekek emlékműsorát követően nyílik meg a „Bem József hazatérése” című kiállítás. erdon.ro

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

A kétezredik lapszámot ünnepelte a Hírlap
Bensőséges rendezvény keretében ünnepelték meg a Szatmári Magyar Hírlap 2000. lapszámának megjelenését.
A jelenlegi szerkesztőség tagjain kívül jelen voltak a Hírlap régebbi munkatársai, valamint meghívott vendégek. A szerkesztőségi ünnepet megtisztelte jelenlétével Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere, Kereskényi Gábor alpolgármester, megyei intézményvezetők, valamint a lap külső munkatársai. Megjelent Fodor Lajos halmi református lelkipásztor, a tavaly elhunyt Fodor István újságíró édesapja. A jelenlevők egy perces néma csenddel emlékeztek meg a tavaly elhunyt Debreczeni Éva és Fodor István szerkesztőségi tagokról.
Jelen volt Bereczky Zsolt, a Szatmári Friss Újság kiadóvezetője is, továbbá Florin Rachitan, a satumareonline internetes hírportál főszerkesztője, továbbá Czinzel László, egykori Hírlap-munkatárs, a Szatmár.ro hírportál jelenlegi főszerkesztője. A vendégeket Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő köszöntötte, ünnepi beszédet mondott Bura László, a Szatmári Magyar Hírlap egykori tiszteletbeli főszerkesztője, köszöntötte a lapot Csehi Árpád Szabolcs, Ilyés Gyula, valamint Kereskényi Gábor. Az Informatia Zilei napilap nevében Gruita Ienasoiu köszöntötte a jubiláló lapot.
Ilyés Gyula polgármester rámutatott arra, hogy példa nélküli az a kezdeményezés, amelyet Szilágyi Ferenc vállalkozó vitt véghez a Szatmári Magyar Hírlap megalapításával és finanszírozásával, ugyanis egyelőre elég kevés az olyan magyar vállalkozó tájainkon, aki a magyar kultúra fejlesztésére is áldoz.
Valamennyi szónok kiemelte a Szatmári Magyar Hírlap szerepét a Szatmár megyei magyarság identitástudatának megőrzésében, ugyanakkor a hiteles tájékoztatás területén szerzett érdemeit is méltatva. A szónokok megemlékeztek Szilágyi Ferenc vállalkozó érdemeiről, aki 2005-ben hozta létre a Szatmári Magyar Hírlapot. Kiemelték a Szamos kulturális szemle szerepét is a szatmári magyar kultúra ápolásában, mondván, hogy jóformán ez az egyedüli magyar nyelvű írott és nyomtatott kulturális fórum a megyében.
Szilágyi Ferenc alapító laptulajdonos arról beszélt egyebek mellett, hogy továbbra is az RMDSZ-ben látja azt a politikai-szellemi erőt, amely képes a magyarság jövőjét biztosítani a szülőföldön.
Szatmár.ro

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Bemutatják dr. Bura László könyvét
Könyvbemutató és történelmi előadás Scheffler János és Bogdánffy Szilárd püspökök koncepciós peréről.
A Szent István Kör történelmi előadás keretében mutatja be dr. Bura László idén, Sakkfigurák címmel megjelent könyvét. A szerző a két boldoggá avatatott mártír püspök meghurcoltatásáról gyűjtötte össze a levéltárak hozzáférhető anyagát. Az egyházak megtörése az elnyomó kommunista államhatalom kiemelt célja volt és elérése érdekében minden eszközt felhasznált.
A könyvet bemutató dr. Nagy Mihály levéltáros előadásában mintegy keretként szól a korszak egyházi politikájáról és a koncepciós perek anatómiájáról. A szerző, dr. Bura László szerint, a könyvben bemutatott iratok pontosan bemutatják, „... hogy milyen is az, amikor a semmiből csinálnak valamit, színtiszta kitaláció volt minden. A könyv maga azért is érdekes, mert ez egy társadalomrajz, egy jogi ügynek a bemutatása, ami arra való, hogy az ember, ha elolvassa, látja, hogy tulajdonképpen mi is volt a háttérben. (...) A címet sokáig nem adtam meg, aztán ráakadtam egy részre, ahol teljesen világossá vált, hogy hogyan is néztek ki előre maguknak embereket, és hogyan is mozgatták őket, pont úgy, mint egy sakkjátszmában."
Az előadására és könyvbemutatóra 2012. november 29.-én, csütörtökön, 17.00 órakor kerül sor, a szatmárnémeti római katolikus püspökség konferencia termében.
szatmar.ro

Az Apáczai-díj tíz éve
Éppen évtizede annak, hogy a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) egyik országos elnökségi ülésén elfogadták a Tudományos Tanács felállítására vonatkozó előterjesztést, s pályázatot írtak ki az Apáczai-díj elnyerésére. E lépés megtételének szükségességét és hasznosságát ma már senki meg nem kérdőjelezheti, az azóta eltelt tíz év mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a pedagógusok közül nagyon sokan figyelmet érdemlő tudományos munkát is folytatnak szabad idejükben, iskolai kötelezettségeiken túl.
A kérdés akkor úgy merült fel, hogy a tudományos kutatást végző tanítók, tanárok hajlandóak lesznek-e megméretkezni, érdemesnek tartják-e egy-két éves munkájuk gyümölcsét mással is megízleltetni, elbírálás végett mérlegre tenni verejtékes tevékenységük termékét. Valamikor 2002-ben egy elnökségi ülésen magam vetettem fel az ötletet Szovátán, akkor úgy éreztem, nem sok sikerrel. Később, egy újabb ülés alkalmával, az előzőleg tapasztalt tartózkodás dacára, ott helyben, szállodai szobámban összeállítottam a bennem már régóta érlelődő, tíz pontból álló alapszabály-tervezetnek csak jóindulattal nevezhető vázlatát, és segítségül hívtam az éppen jelen lévő dr. Péntek János egyetemi tanárt, egykori egyetemi társamat, aki nálam jóval jártasabb az ilyen köziratok elkészítésében. Elmondtam neki elképzelésemet. Felette hasznosnak és szükségesnek vélte indítványomat, s némi korrigálás után át is nyújtottam a szöveget az RMPSZ vezetőinek. Nem is gondoltam, hogy kisebb átrendezés után ez lesz a Tudományos Tanács alapító okmánya. És ennek alapján készültek el az Apáczai-díj pályázatának részletei. Ezzel ugyancsak engem bíztak meg, s Burus-Siklodi Botond akkori főtitkár, a mai szövetségi elnök javításaival kiegészítve az országos elnökség el is fogadta javaslatunkat. Ebben szögeztük le, hogy már 2004 őszén kiosztjuk az első Apáczai-díjakat. Létrejött a Tudományos Tanács, amelybe minden megyei RMPSZ-szervezet egy-egy olyan pedagógust jelölt, aki szakterületén kiemelkedő tudással rendelkezik, s e testület feladata kiválasztani a beérkezett pályamunkák közül a díjazásra érdemesülőket. A pályázat meghirdetésével azt a célt követtük, hogy jutalmazzuk azokat a közoktatásban dolgozó vagy onnan nyugdíjba vonult pedagógusokat, akik iskolai teendőik mellett vagy nyugdíjba lépésük után sikeres tudományos kutatást végeztek, végeznek, annak eredményeit könyv formájában, folyóiratban, tanulmánykötetben közkinccsé is tették. Ez a kezdeményezés arra is lehetőséget nyújt, hogy felmérjük az erdélyi magyar pedagógusok magas szintű szakmai munkásságát, nyilvántartásba vegyük és népszerűsítsük kollégáink ilyen téren elért megvalósításait, s másokat is erre ösztönözzünk. A díjat kétévente ítéli oda a Tudományos Tanács, pályázni tehát az előző díjátadás utáni két esztendőben megjelent munkákkal lehet, akár többel is. Ebben az évben az októberi elnökségi ülésen adják át az esedékes díjakat, várjuk a pályamunkákat tehát az Rmpsz.ro honlapon megtalálható felhívásban közölteknek megfelelően szeptember 16-ig. Az érdekeltek bővebb felvilágosításért, a pályamunka közvetítéséért megkereshetik a szervezet megyei elnökét. A felhívásban három szakmai területet jelöltünk meg (természettudomány, humán tudományok, pszichopedagógia), de szívesen fogadunk más, kutatói munkát igénylő alkotást is, iskola- és településmonográfiákat, önvallomásokat, pedagógusi pályafelmérőket, helynév- és személynévgyűjteményeket abból kiindulva, hogy sokfelé nem csupán iskoláinkat számolták fel, hanem eltűnőben neveink, s talán ez az utolsó lehetőség, hogy megmentsük a még menthetőt. Számos esetben, sajnos, ez már szinte lehetetlen. És továbbra is fogadjuk a munkafüzeteket, kisegítő didaktikai anyagokat, ezeket viszont nem díjazzuk, de elismerésben részesítjük. Az előző kiírásokon, az eddigi öt alkalommal összesen 18 Apáczai-díjat nyújtottunk át 19 szerzőnek (volt egy szerzőpáros is). Közülük ketten – a brassói Bencze Mihály és a kolozsvári Gaal György Elemér – elnyerték a díj ezüst- és aranyfokozatát is, mellettük négyen még ezüstfokozatosak: Fazakas István, Muhi Sándor, Olosz Ferenc, József Álmos.
Az eltelt tíz esztendő alatt 124 beérkezett pályamunkáról döntött a Tudományos Tanács, volt olyan év, hogy csak két mű érdemelte ki a legrangosabb elismerést, ezzel szemben legutóbb hat Apáczai-díjat ítéltek oda hét kutatónak (egy szerzőpáros). Örvendetes, hogy egyre több fiatalabb korosztályokhoz tartozó pedagógus igyekszik a tudományos kutatás terén is kiemelkedni. Az eddig kiosztott 18 Apáczai-díj megoszlása megyénként így mutat: Hargita 6 díj (7 díjazott), Kovászna 4, Szatmár 4, Kolozs 2, Maros 1, Brassó 1.
Felfigyelhettünk a beküldött munkák tematikájának rendkívüli változatosságára. Ösztönzésként hadd írjam ide a szerzők sokirányú kalandozását: bölcsészet, lélektan, szociológia, irodalomtörténet, esztétika, nyelvészet, történelem, matematika, fizika, hely- és iskolatörténet, falu- és várostörténet, egyháztörténet, néprajz, oktatástörténet, geoökológia, településföldrajz, ipartörténet, turisztika, állat- és növényvilág, tanári életutak, szakszótárak, népi gyógyászat, híres emberek, sport, környezetvédelem, munkafüzetek, segédkönyvek.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg ez a legrangosabb díj, amit pedagógusok elnyerhetnek tudományos munkásságukért. Ezt alátámaszthatjuk olyan kutatók nevével is, akik nem csupán hazai, de akár nemzetközi szinten is ismertek, elismertek, s akik fontosnak tartották, hogy pályamunkával-munkákkal jelentkezzenek az RMPSZ pályázatán is: dr. Balázs Lajos, dr. Gaal György Elemér, dr. Muhi Sándor, dr. Vofkori László, József Álmos, dr. Szőcs Géza, dr. Borcsa János, Bencze Mihály, Fazakas István, Olosz Ferenc, Szabó K. Attila, Hochbauer Gyula, dr. Bura László. És ami ugyancsak megemlítendő: a díjazás a magyar iskolák legjelesebb tanulóinak jelenlétében, a Mákvirág-díj átnyújtásakor történik.
PÉTER SÁNDOR,
a Tudományos Tanács elnöke
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

82 éves korában elhunyt Dr. Bura László
Dr. Bura László helytörténész, néprajzkutató, pedagógus, újságíró, nyelvész, pedagógiai szakíró 2008 óta Szatmárnémeti díszpolgára volt. Élete során több szatmári oktatási intézmény létrehozásában vett részt, alapító tagja volt a Szatmárnémeti RMDSZ-nek és ott bábáskodott a nemrég megszüntetett Szatmári Magyar Hírlap születésénél is. Számos helytörténeti írás, tanulmány szerzője volt, szombat éjszakai halálával hatalmas űrt hagyott a megye kulturális életében. Életútja ismertetésében Kaiser Ernő laudációjából idézünk.
Szatmárnémetiben született 1932. március 31-én; Szülővárosában végezte a középiskolát, 1950-ben érettségizett az Állami Magyar Fiúlíceumban. A Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalom szakot végzett 1950-1954 között, magyartanári oklevelet szerzett. IV. éves korában gyakornoknak nevezték ki az egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékére, az államvizsga után ugyanott dolgozott főgyakornokként. 1955. március 26-án letartóztatták, a Nagyváradi Katonai Törvényszék 6 év börtönbüntetésre ítélte államellenes szervezkedésért. Ügye újratárgyalásakor (1956. június végén) megszüntették ezt a vádpontot, de megmaradt az 5 év büntetés tiltott kiadvány terjesztéséért, amelynek letöltése alól azonban az 1955. évi kegyelmi Dekrétum felmentette.
1956. szeptember 1-től Mezőpetriben majd Szatmárnémetiben általános iskolában tanított, megnősült, mind a négy gyermeke egyetemet végzett. 1971-től az akkor létesített Magyar Líceum tanára 1990 januárjáig (az iskola neve közben többször megváltozott), 1987-1989 között fél katedrája a Mihai Eminescu Líceumban volt (az oda helyezett magyar osztályokat tanította).
1968-ban beiratkozott a Babes-Bolyai Tudományegyetem filológiai karára doktori képzésre, 1972-ben megszerezte a filológia doktora tudományos címet. Nyelvészeti tárgyú doktori értekezést írt, témája a faipari kismesterségek szakszókincsének kutatása.
Az 1989. december 26-án az akkor megalakult RMDSZ alapító tagja, négy éven át a Szatmár megyei vezetőségének tagja. 1990 januárjában megválasztották az akkor vegyes tannyelvű gimnázium 5-ös számú Ipari Líceum igazgatójává.
1990. január végén kezdődött Bura László iskolaszervezői munkássága. A kétnyelvű líceumból a II. félévben 10 párhuzamos magyar tannyelvű osztállyal plusz esti tagozattal működő líceum lett, és 1990 őszétől visszaszerezte a Kölcsey Ferenc Líceum nevet. 1991-ben hozzájárult ahhoz, hogy a líceum épületében annak tanáraival meginduljon az ún. Református Szemináriumi Líceum, és a Római Katolikus Szemináriumi (későbbi nevén Hám János) Líceum.
1994. augusztus 31-én nyugdíjba ment, a megyei tanfelügyelőség azonban kinevezte a Hám János Líceum igazgatójává, melyet a következő tanévtől 3 éves egészségügyi posztszekunder tagozattal kiegészítve Hám János Iskolaközponttá alakított. 65. életéve betöltésekor 1997. november 30-tól végleg nyugdíjba ment.
A Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara 1999. október 1-től Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző Főiskolai Tagozatot indított. Az egyetem Szenátusa Bura Lászlót adjunktusi beosztásban előadóvá nevezte ki, egyúttal a Főiskola helyi tanulmányi igazgatójává. Az intézmény működését irányította 2004-ig, azóta a Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara kihelyezett (bolognai típusú) egyetemi tagozatán óraadó tanár volt.
Munkáját számos díjjal ismerték el: 1996-ban Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Életmű-díjjal tüntette ki, 2004-ben kapta meg az Identitas-díjat, 2005-ben nyelvészeti és néprajzi munkákért a Szatmár Megyei Tanács kulturális díjával tüntették ki, 2008-ban Szatmárnémeti díszpolgára lett - hogy csak néhányat soroljunk fel a rengeteg elismerésből.
Dr. Bura László halálával pótolhatatlan veszteség érte a szatmári, erdélyi tudományos és kulturális életet.
Nyugodj békében, Laci bácsi.
Bura László (Szatmárnémeti, 1932. március 31. − Szatmárnémeti, 2014. augusztus 31.)
szatmar.ro

Szombaton örök nyugalomra helyezték Dr. Bura Lászlót
Szeptember 6-án, szombaton tizenegy órától temette Dr. Bura Lászlót Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök a szatmárnémeti, híd melletti temetőben. A gyászoló család és rokonok, az egyházmegye papjai, barátok, tisztelők jelenlétében Ft. Hankovszky Ferenc püspöki helynök mondott szentbeszédet, melyben a feltámadás reményével vigasztalt, az igazi jutalomról beszélt, méltatta a kedves barátot. Az elhangzott szentbeszéd gondolataiból szemlézünk.
Jó embernek lenni: „A halálról voltaképpen nincs is mit mondanunk. Csak arra gondolhatunk, ami előtte volt, vagy ami hitünk szerint utána történik. Ami elhunyt testvérünkkel halála előtt történt, az minden kedves gyászoló családtag és ismerős előtt tudott és ismert dolog. Főleg Laci bácsi esetében, akinek termékeny élete itt zajlott mindenki szeme előtt és mindenki gazdagodására. (...) A felolvasott evangélium Jézus feltámadásáról szólt. A halál inkább csak fájdalommal tölt el, és nem szeretünk vele foglalkozni, a feltámadás kérdése viszont, a halál utáni élet már sokkal jobban izgat bennünket. Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ám Krisztus feltámadt - vallja szent Pál. Ezt figyelembe kell vennünk.
Ha csak ebben az életben reménykedtünk Krisztusban, szánalomra vagyunk méltóbbak minden embernél. Ez azt jelenti, hogy nekünk Krisztus nem csak azért fontos, mert szép dolgokat hirdetett, ami szerint élnünk kell. Ez fontos, erre figyelnünk kell, és eszerint kell alakítanunk az életünket. De az a legfontosabb, hogy mi lesz ennek az életnek a kimenetele. Ha Jézus tanítása csak annyit volt, hogy jók legyünk itt a földön s jóságunkért úgy, ahogy jutalmat kapjunk, szerintem kevés. Kétségtelen, jó embernek lenni nagy jutalom már itt a földön is, de minden jót elsöpör a halál. Nem is beszélve arról, hogy a jóság legtöbbször nem is talál viszonzásra itt a földön.
Akkor tehát a jó élet nem mindig sikeres, nem mindig kapja meg a földön jutalmát. Ezért kevés, ha Jézusban csak erre az életre vonatkozóan remélünk. Hiszen erre az életre vonatkozóan ő szintén nem a legjobb példa, mert ő sem kapta meg evilági életének jóságáért a jutalmat. A kereszten halt meg. De ezután feltámadt. Tehát Istentől kapta meg jutalmát mindenért.
Elhunyt testvérünk életében is ez a legnagyobb dolog, a legnagyobb siker, hogy fel fog támadni. A jóságáért reméljük egy örökké boldog életre. Ez fog tehát történni a halál után."
Minden erejét az örömhírnek áldozta: „Jól tudjuk, hogy Pál apostol számára az egész Evangélium összefoglalható volt egyetlen mondatban: 'Krisztus meghalt érettünk.' Önmagában véve megdöbbentő tény, amit ez a mondat megállapít. De Pál apostol szemében világraszóló örömüzenet forrásává és tartalmává lett azóta, hogy a damaszkuszi úton találkozott a feltámadt Krisztussal. Ettől kezdve nem akart másról tudni és mást hirdetni, mint a megfeszítet és feltámadt Krisztust. Úgy érzem, kedves elhunytunk a maga területén és tehetségével Szent Pálhoz hasonlóan apostola volt ennek az örömhírnek. Erre áldozta minden erejét.
Laci bácsi mindig számba vette erejét. Nem is a haláltól félt, hanem a rá váró, magának betervezett sok tennivaló miatt aggódott az utóbbi időben. Halála előtt pár órával még arról beszélt nekem, mi lesz annak a cikksorozatnak a címe és tartalma Hám Jánosról, amire az Egyházmegye megbízásából kértem, hogy írjon majd. De néhány héttel ezelőtt - talán megérezve valamit - alázattal beszélt arról is, ha Isten úgy látja jónak, várja a „behívót".
Erőink számbavételében példaként járt tehát előttünk. Sokszor beszélt arról, hogy meddig futja ereje. Teste meggyengült motorja meddig engedi. Laci bácsi már évek óta tudta, hogy súlyos beteg. Amikor elkezdődött ez a folyamat, akkor mindjárt vége is lehetett volna. De mivel nem így volt, mindig azt mondta, hogy minden órát, akár évet úgy tekint, ajándék arra, hogy dolgozzon, és feladatát végezze.
Furcsa lenne, ha valaki 50-60 évesen is még csak készülne élete feladatára. Erre az időre már ki kell adnunk magunkból azt az erőt, amit mások szolgálatára kaptunk. Erre az időre már jócskán és bőven mások hasznára és boldogságára kell élnünk. Ha Laci bácsira gondolunk, mondhatjuk, hogy bármilyen kényszerű volt életének befejezése, halála pillanatáig, 83 évesen is példaértékűen teljesítette Istentől kapott feladatát, melyet állandóan kutatott."
Mindent, ami vele történt, Isten akaratának tudott: „Általában az emberi életnek egyes mozzanatait külön-külön szemlélve úgy tűnik, mintha esetleges, külső hatások idéznék elő. Mintha egymástól független epizódok volnának, mindössze az fűzi össze egybe, hogy időben egymás után történnek és ugyanazzal a személlyel esnek meg.
Laci bácsi életét ismerve azt merem mondani, hogy nem összefüggéstelenül egymásután következő mozzanatokból állt élete, hanem fellelhető benne egy vonalvezetés. Az epizódok életében olyanok, mint a jó színdarabban: nem véletlenül kerülnek bele, hanem az egész cselekménnyel összefüggésben vannak. Ezért mindent, ami vele történt, Isten akaratának tudott be és hitte, hogy mindez a javára válik, még ha szenvedés is érte.
Azt hiszem, hogy alig akad olyan hívő, aki még ne mondta volna valakinek, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik. Erről sokszor beszélgettünk egymással. Valóban így van ez? Nos, hogy is van ezzel a szent páli üzenettel?
Kétszer van ebben a kis szentírási részben az a szó, hogy „azoknak". Az egyik után következik ez a kiegészítés: akiket Isten elhívott. Itt az ekleo szó áll: azt jelenti, hogy a kihívottak közössége. Tehát a kihívottaknak szól ez a rész. Azaz, akik megtudták, hogy Isten őket úgy szereti, hogy egyszülött Fiát adta értünk és ezért viszontszerethetik Istent. Isten kezdte el a nagy szeretet irántunk; akik átélték, hogy ez a megpróbáló, néha lesújtó Isten lényegében szerető Isten, azoknak szól ez a rész. Azoknak minden a javukra szolgál. De - nem tüstént. És itt van az alapvető tévedésünk, valahogy úgy gondoljuk, ha az egyik kezével megpróbál, akkor a másik kezével rögtön tegyen csodát, simogasson. Nem, Isten órája nem a mi óránk szerint ketyeg. Isten óráját nem tudjuk befolyásolni. Tehát, akik Istent szeretik és az Ő kiválasztottai, azoknak előbb-utóbb minden a javukra szolgál."
Isten vonzása: „Mi más lehetne a kívánságunk, minthogy László testvérünk elnyerje az üdvösséget, és Istenhez kerüljön. Laci bácsi küzdelmes keresztény életet élő férfi volt. Nehéz időben is kitartott a Krisztus-követés mellett. Fontosnak tartotta az eszményképeket, ezért szorgalmazta a szent elődök, Hám János és Scheffler János példaképeit. Jól tudta a maga életéből, hogy egészen Isten akarata szerint élni nem könnyű dolog. Hitvallóan élt. Templomban meg volt a maga helye. Legalábbis én őrzök ilyen emléket. Isten nagy szeretetének jele, hogy pár órával halála előtt tiszta öntudattal gyónt és áldozott.
Laci bácsi. Te Isten felé tartasz, nem a magad erejéből, hanem Isten vonzása miatt. Amit csak tudtál, összegyűjtöttél életedben erre a találkozásra. Mi imánkkal támogatunk, hogy Isten tetszésére és örök üdvödre szolgáljon ez a találkozás. Mindezt húsvéti hittel, a feltámadás hitével mondom és tárom Isten elé."
Bura László (Szatmárnémeti, 1932. március 31. − Szatmárnémeti, 2014. augusztus 31.)

Az autonómiáról is egyeztetett erdélyi magyar pártokkal Kövér
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekkel kapcsolatos együttműködési szándékukról és a román alkotmánymódosítást célzó javaslataikról is tájékoztatta Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét Bíró Zsolt, a romániai Magyar Polgári Párt elnöke.
Az Országgyűlés Sajtóirodájának az MTI-hez szombaton eljuttatott közleménye szerint a házelnök hivatalában fogadta a Magyar Polgári Párt elnökét.
Széles együttműködés a cél
Bíró Zsolt tájékoztatta az Országgyűlés elnökét a Magyar Polgári Párt azon szándékáról, hogy az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára a romániai magyar politikában a lehető legszélesebb együttműködést teremtsen, valamint a pártnak a román alkotmánymódosítást célzó javaslatairól.
„A felek a Kárpát-medencei magyarság közös sikereként értékelték és nemzetközi vonatkozásban is példaértékűnek tartják az elmúlt négy esztendő magyar nemzetpolitikáját, amely egyaránt erősítette a magyar emberek nemzeti összetartozását, valamint a térség biztonságát és politikai stabilitását” – áll a közleményben.
Az Országgyűlés Sajtóirodája hozzátette: e felelős nemzetpolitika folytatásának érdekében Kövér László házelnök további támogatásáról biztosította a Magyar Polgári Párt elnökét.
Toróék is jártak Kövérnél
A sajtóiroda előzőleg azt közölte, hogy a házelnök fogadta az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit, Toró T. Tibor pártelnököt és Szilágyi Zsolt alelnököt, a néppárt államfőjelöltjét, akik a romániai elnökválasztás fejleményeiről, a támogató aláírások összegyűjtésének üteméről, az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok alakulásáról és az autonómiatörekvések helyzetéről tájékoztatták.
Bura László /Szatmárnémeti, 1932. március 31. − Szatmárnémeti, 2014. augusztus 31./
MNO

In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)

Szótárrá szerkesztett, eltűnő nyelvi kincs
Napvilágot látott a Péntek János nyelvész által szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára első kötetének első része, amely megvásárolható a szerdán kezdődő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.
A „csángó”–magyar szótárnak is nevezett kiadvány megjelenése igazi szenzáció – közölte a kiadó Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Péntek János, aki több mint 15 éve dolgozik a kiadványon, elmondta, remélhetőleg már a jövő évben megjelenik az első kötet második része és talán a második kötet is. A kiadvány jórészt abból a nyelvi anyagból készült, amelyet a kolozsvári nyelvészek és néprajzkutatók kiterjedt nyelvföldrajzi kutatásaik során jegyeztek le a huszadik század közepén.
„A magyar nyelvnek ebben a táji változatában ott a nagyon távoli múlt, a mezőségi és a székely nyelvjárás nyelvtörténete, és ott az újabb kor erősödő román nyelvűsége az átvett szavakban, magyar szavak román minta szerint alakuló jelentéseiben, román szerkezetek magyar megfelelőiben. Ebből nem lehetett és nem is kellett kiszűrni a „vegytiszta” magyart. A szótárnak azt a nyelvváltozatot kell tükröznie és megörökítenie, amelyet a lejegyzés pillanatában a gyűjtők rögzíthettek” – írta Péntek János nyelvész a szótár fülszövegében.
A nyelvész kifejti, az 1949–1962 közötti gyűjtések tetemes nyelvi anyaga egyre gyarapodott az újabb kutatásokkal és publikációkkal, egyre több lett a tanszéki archívumban őrzött cédula és szöveg, és egyre nyomasztóbbá és sürgetőbbé vált a feladat, hogy a nagy elődök (Yrjö Wichmann, Csűry Bálint, Szabó T. Attila és Márton Gyula) szándékának megfelelően munkatársai közreműködésével szótárrá szerkessze ezt a nyelvi kincset. „Ehhez nekem már nem kellett „csángókutatóvá” lennem, a feldolgozásban nyugodtan támaszkodhattam az elődöknél nemkülönben jeles tanítványaimra” – teszi hozzá Péntek János.
A magyar nyelvterületen kívüli nyelvi sziget
A moldvai magyar tájnyelv katolikus vallású beszélői, akikre az elmúlt kétszázötven évben a „csángó” név ragadt, közel nyolcszáz éve élnek Moldvában. A nyelvész rámutat, a Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívül fekvő nyelvi sziget mint zárvány őrizte a múlt nyelvi kincseit, örökölt mezőségi és székely jellegét, és közben az ott beszélt román nyelv egyre erőteljesebb hatása alá került.
„A felgyorsult nyelvi folyamatokban a régió nagymértékben szórványosodott, keveredett és változott, különösen a 20. században a nyelvcsere és a fokozódó asszimilációs nyomás révén a magyarul beszélők száma rohamosan fogyatkozott, így attól lehet tartani, hogy ez a szótár egy eltűnő magyar nyelvváltozat szókincsét örökíti meg. És ugyancsak ez a nagy fokú rétegzettség és heterogenitás tette szükségessé, hogy a kétkötetes első résznek, amelyben a moldvai szavak értelmezését magyar, román és angol nyelven adjuk meg, harmadik kötetként legyen egy fordított, „közmagyar–moldvai magyar” része, amely az elsőre visszautalva azt tartalmazza, hogy köznyelvi szavainknak milyen szavak, kifejezések felelnek meg a moldvaiban” – fejti ki Péntek János.
Időben és jellegében is rétegzett moldvai tájnyelv
Mint a könyv előszavában olvasható, mivel a régió nagymértékben szórványosodott, földrajzilag és tipológiailag is tagolt külső nyelvjárásszigetnek tekinthető, a szótár lényegesen különbözik az eddig megjelent regionális szótáraktól, amelyek egy-egy homogén régió vagy éppen csak egyetlen település szókincsét dolgozták föl a teljesség igényével. A moldvai tájnyelv időben és jellegében is rétegzett, a beszélők, a települések, a kisebb-nagyobb csoportok nyelvhasználata gyorsuló ütemű nyelvi folyamatok eltérő fázisait képviselik.
„Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem – mindez különlegessé tette a szótár szerkesztését, kényszerűvé az eltérést az ismert lexikográfiai mintáktól” – írja a szerkesztő. A szótárban többek között Márton Gyula, Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Vámszer Márta, Balogh Dezső, Bura László, Gazda Ferenc, Murádin László, Nagy Jenő, Teiszler Pál, Gazda Klára, Nyisztor Tinka, Pálfalvi Pál, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és Virt István gyűjtései szerepelnek.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Dr. Bura Lászlóra emlékeznek csütörtökön
A 2014-ben, 82 éves korában elhunyt kultúremberre emlékeznek.
Március 30-án 16 órai kezdettel a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató központ kiállítótermében a 2014-ben elhunyt Dr. Bura Lászlóra emlékeznek.
Az esemény keretében felszólal Pop Felician, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Szőcs Péter, a múzeum aligazgatója, az Identitas Alapítvány elnöke, Muhi Sándor helytörténész és Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A helytörténész, néprajzkutató, pedagógus, újságíró, nyelvész, pedagógiai szakíró 2008 óta Szatmárnémeti díszpolgára volt. Élete során több szatmári oktatási intézmény létrehozásában vett részt, alapító tagja volt a Szatmárnémeti RMDSZ-nek és ott bábáskodott a nemrég megszüntetett Szatmári Magyar Hírlap születésénél is. Számos helytörténeti írás, tanulmány szerzője volt, halálával hatalmas űrt hagyott a megye kulturális életében.
szatmar.ro