Dombormű Csiha Kálmán emlékére
„És mégis fennmaradtunk”
Tíz éve, 2007 novemberében hunyt el Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület 44. püspöke, a marosvásárhelyi Kistemplom egykori lelkipásztora. Tíz év hosszú idő, de a néhai egyházfő áldott emlékezete sokakban megmaradt, és nem véletlenül.
Sokatmondó, lélekhez szóló és tömör igehirdetései mögött egy mély hitű, mégis nagyon világi, igen széles látókörrel rendelkező ember állt, akit az élet nehézségei – a nemesi származása miatt az őt és családját ért kitelepítés, majd fel-nem-jelentés miatt ártatlanul bebörtönzés, politikai fogság, diktatúra – nem elkeserítettek, hanem még erősebbé tettek. Sokak példaképévé vált: tízévnyi püspöki szolgálata alatt neki volt köszönhető a felekezeti oktatás újraindítása, több mint száz egyházi épület felépítése, nyugdíjazása után pedig vándorprédikátorként járta a magyarlakta vidékeket. Több kötet – közöttük három önéletrajzi jellegű regény – szerzőjeként azok is megismerkedhettek vele, oszthatták világlátását, akik személyesen nem ismerték. Emlékezetét jelzi, hogy többek között a családi kúria szomszédságában, Érsemjénben szobrot állítottak neki, további szobra a Vártemplom gótikus termében látható, és immár emlékplakettek is hirdetik egykori szolgálatát. Ezek közül kettőt a hét végén állítottak: egyet Nyíregyházán, a magyarországi igehirdetések és evangelizációs körutak emlékére, egyet pedig Kolozsváron, az általa újraindított Református Kollégium udvarán.
Az utóbbi domborműavatásra a reformáció 500. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat keretében került sor múlt szombaton, a Farkas utcai templomban szervezett kórustalálkozón. Délelőtt 11 órakor kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyen a zászlós bevonulást követően Nagy Tibor Sándor lelkipásztor és tanár hirdetett igét, majd dr. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója köszöntötte a szép számban megjelent gyülekezetet. A fellépő énekkarok – a Szatmárnémeti Református Kollégium, a Marosvásárhelyi Református Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium – műsorát követően könyvbemutatóra került sor: a Magyarországon élő Heumann Erzsébet Katalin, Csiha Kálmán távoli unokatestvére, jó barátja, emlékének szorgos ápolója írta és szerkesztette az És mégis fennmaradtunk című kötetet, amelynek esztétikai minősége és tartalma egyaránt példamutató. A könyvet dr. Ősz Sándor Előd egyháztörténész mutatta be, aki elmondta: a kötet három részből áll. Az első rész a család történetét és családfáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy Csiha Kálmán anyai ágon a sokáig kihaltnak hitt, de a legutóbbi történészi kutatások egyöntetű eredménye szerint mégis tovább élő Horogszegi Szilágyi ház – Horogszegi Szilágyi Erzsébet, Mátyás király édesanyja családjának – egyenes ágú leszármazottja. A második részben olvashatjuk a család tagjainak – közöttük a származása miatt szintén kitelepített Heumann Erzsébetnek – a visszaemlékezéseit, míg a harmadik rész Csiha Kálmán szolgálatairól, életének különböző eseményeiről szól, riportköteti jelleggel, főként a prédikációk és korabeli beszámolók, interjúk szövegének tükrében, azok közlése által. A kötetet gazdag képanyag, minőségi nyomdai munka és szerkesztési koncepció jellemzi.
A könyvbemutatót Varga Balázs színművész, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, a Kolozsvári Református Kollégium egykori diákja szavalatai színesítették – Csiha Kálmán pár versét mondta el –, majd az ünneplő gyülekezet a Református Kollégium épületébe vonult. Az iskola udvarán – ugyancsak Varga Balázs szavalatát követően – a részt vevő énekkarok, diákok gyűrűjében leplezték le D. Dr. Csiha Kálmán emlékplakettjét, a kolozsvári Nemes Csaba képzőművész alkotását. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Akikre felnézni mindig érdemes
Kettős könyvbemutató
Két új kötettel gazdagabb a hazai könyvek tárháza: Deé Nagy Anikó Báró hadadi Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony című kötetével, valamint A Telekiek és a kultúra című tanulmánykötetével, melyeket szombaton délelőtt a Kultúrpalota kistermében mutattak be számos érdeklődő jelenlétében.
Bár a könyvek bemutatásának bejelentett sorrendje megváltozott, mégis Deé Nagy Anikó igényes, szépen szerkesztett, gazdagon illusztrált kötetének bemutatásával kezdenénk, melyet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, valamint dr. Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora és maga a szerző ismertetett.
Wesselényi Kata, a hitben élő református nagyasszony
Rendhagyó kötetről van szó, amely lényegében a könyv kissé eklektikus felépítéséből adódik. Ennek oka a kötet létrejöttének körülményeiben rejlik, hiszen a szerző, Deé Nagy Anikó évtizedeken át foglalkozott a Teleki Téka alapítójával, Teleki Sámuellel. A levéltári búvárkodások alkalmával folyamatosan előkerült egy asszony neve, a báró hadadi Wesselényi Katáé. Teleki feleségének, iktári Bethlen Zsuzsannának a nagynénje volt, aki fontos szerepet játszott a Teleki család életében. Miközben egyre több adat került elő az addig ismeretlen, mélyen vallásos, dolgos és bőkezű mecénásról, a szerző úgy döntött, könyvet szentel neki.
Feldolgozta az életrajzi vonásokat tartalmazó verses imádságait, áttekintette könyvgyűjtő szenvedélyét, s átírta szakácskönyvét, amely az ételreceptek mellett a XVIII. századi erdélyi háztartásban folyó munkák sokaságát sorakoztatja fel.
Tehát verses imádságok, konyhai dolgok leírását böngészheti a régi szövegek megfejtésére is hajlandó olvasó. Ezzel a kötettel teljesebb lesz a XVIII. századi református nagyasszonyról alkotott kép.
A reformáció 500. évfordulóján számvetés készül az elmúlt öt évszázad szellemi értékeiről. Felmérhető, hogy a lelki megújulás milyen értékeket teremtett magyar vonatkozásban is. A művelődéstörténetünkben maradandót alkotó férfiak mellett az asszonyok szerepét is vizsgálják. A kötet azzal a céllal született, hogy az olvasóközönség megismerkedjen a XVIII. század második felében élő erdélyi főrangú nagyasszonnyal, özvegy gróf Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Katával. A kötet bepillantást nyújt a főúri élet mindennapjaiba. A Wesselényi Katáról szóló könyv hiányt pótol az erdélyi művelődéstörténetben – fogalmazott a szerző, aki leszögezte, hogy nem egyedi életútról van szó, a művelődéstörténet sok hasonló nőalakot ismer és ismertet, valamennyien megtestesítői a Kálvin János által megrajzolt keresztyén embertípusnak, aki életét egyháza, közössége s mindenekelőtt Isten szolgálatába állította.
Wesselényi Katáról nem maradt fenn portré, bár Kelemen Márton könyvtáros 1826-os lajstromában még szerepelt a Teleki Téka előterét díszítő portréja, aztán nyoma veszett. Rettegi György feljegyzéseiben szép ábrázatú asszonyként szerepel.
Az 1735-ben Hadadban született bárónő életrajzi adatai megtalálhatók a kötetben, báró Wesselényi Ferenc és Rhédei Zsuzsanna lánya, 16 évesen megy férjhez gróf Rhédei Zsigmondhoz, aki az erdőszentgyörgyi kúriába viszi fiatal feleségét. Hétévi házasság után, 23 évesen egy fiúgyermekkel megözvegyül.
A főúri kastélyban fiatalokat nevel, verseket, imádságokat, naplót ír, sokat tesz Erdőszentgyörgyért, 1758-ban kőkápolnát építtet, 1760-ban felújíttatja a templomot, ezt a faragott kő szószéken a Wesselényiek címere mellett felirat örökíti meg. Építkezett Malomfalván, megújította a veresegyházi (Szolnok-Doboda vm.) templomot, kő szószéket építtetett a bánffyhunyadi református templomban.
Legjelentősebb a marosvásárhelyi Wesselényi–Rhédei-ház építése a Szent Miklós utcai telken. Ezt a házat Wesselényi Kata Teleki Sámuel feleségére, iktári Bethlen Zsuzsannára testálta, s ezzel részese lett a XVIII. századi legnagyobb jelentőségű erdélyi közkönyvtár létrejöttének. De nemcsak ezzel járult hozzá a könyvtárteremtéshez, hanem azzal is, hogy saját könyvtárát is unokahúgának adományozta.
A kötet a Kriterion kiadónál jelent meg, a fényképeket J. Márton Krisztina, Kovács Mária Márta, Márton Imre és T. Horváth Iringó készítette. A textíliák T. Horváth Iringó gyűjtéséből valók.
A bemutatón dr. Buzogány Dezső beszélt a református nagyasszonyról, s ajánlotta a kötetet az olvasóknak. Mivel a könyv recepteket is tartalmaz, a teológiai professzor felesége ki is próbált egy mandulás süteményt, amelyet a professzor jó szívvel kínált a hallgatóságnak. Ilyesmi ritkán fordul elő mifelénk, ezért köszönet jár mindannyiunk nevében.
A Telekiek és a kultúra
A második, a Telekiekről szóló tanulmánykötet Haller Béla, a Teleki Téka Alapítvány elnöke és Bányai Réka szerkesztő ismertette.
A Teleki Téka könyves műhelyének negyedik tanulmánykötete ez, amely a Teleki család kultúrapártoló munkálkodása jegyében szervezett tavalyi konferencia tudományos anyagait tartalmazza, s amely Bányai Réka gondos szerkesztésében jelenhetett meg.
– A teljesség áttekintése nem adatik meg egyetlen nemzedéknek, de egyre több pászmára vetül fény, s láthatóvá válnak nagy elszánások, kivételes küldetések és teljesítmények. Régen volt nemes szándékok felmutatása már önmagában is nemes szándék. Isten támaszokat állít a nemzetnek egyes fiakban, ezek közé sorolandó a Telekiek fényes háza is. Ez a nemes sarjadékokat nevelt régi törzs, a Teleki család, a kultúraápolás, a mecénáskodás és a könyvgyűjtés bűvkörében élt. A XVII. században élt Teleki Mihály erdélyi kancellár gernyeszegi könyvtára jelentős volt, fiai pedig tovább fejlesztették… A kötet olvasói számos ponton kapcsolhatják majd a tanulmányokban felbukkanó eseményeket a város mai valóságához. Szó van a református kollégium építési szándékáról, az építkezés megvalósulásáról, annak a szárnynak a felépítéséről, amely ma újra átépítés előtt áll – fogalmazott Haller Béla, aki ismertette a kötetet közzétevő alapítványt is.
A könyvek bemutatását követően dedikáltak a szerzők. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Arad megye református templomai
A reformáció kezdete 500. évének megünneplése Aradon egy különlegesebb mozzanatot is tartalmazott: kora délután a Jelen Ház nagytermében felavatták Brittich Erzsébetnek a megye református templomait ábrázoló linómetszeteiből készült kiállítását.
Először a Csiky Gergely Főgimnázium énekkara adott műsort Vékony Zsolt tiszteletes-vallástanár vezetésével, Tóbiás Tibor kisperegi lelkész, egyházmegyei missziós előadó mondott beszédet. „Kell egy hely, ahol el tudunk csendesíteni. Egy templomot nem lehet szív nélkül, lélek nélkül elképzelni – Brittich Erzsébet szívét-lelkét odateszi Isten földi sátorának ábrázolásába” – mondta a tiszteletes, majd köszönetet mondott a mai – sok viszontagságot átélt, sokszori hányattatást megért – egyházmegye valamennyi (szám szerint 25) református templomát megörökítő művésznőnek.
Valóban, teszi hozzá immár az alulírott: nagyszerű, dicséretes vállalkozás.
Ódry Mária, a pályatárs a bemutatott munkákról szólva aláhúzta: „Aki szakrális épületeket ábrázol, az többszörösen imádkozik”, majd a metszetek művészi kivitelezését méltatta. A metszetek alkotója – a kivitelezés technikai részleteinek ismertetésén kívül – aláhúzta: „Türelem ahhoz kell, amit nem szeretünk csinálni” – jelezvén, hogy számára öröm volt ezeket az alkotásokat viszonylag rövid időn belül (2017-ben) megalkotni.
(Csak zárójelben: a művésznő elkészítette néhány megyebeli evangélikus és katolikus templomról készült metszetét is – nagyon reméljük, hogy ezek is, belátható időn belül, teljessé válnak. Az utókor számára ezek nemcsak művészi alkotások, hanem dokumentumok is.)
A kiállítás-megnyitót a kórus szolgálatán kívül Naschauer Kinga és Kis Zsuzsa szavalatai tették még ünnepélyesebbé. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar
Az elmúl 24 órában tizenhét megye negyven településén okozott kárt a vihar, elsősorban az erős szél – tájékoztat a belügyminisztérium közleménye. Az idézett forrás szerint, a kedvezőtlen időjárás miatt továbbra sem lehet közlekedni a DN12C úton Gyergyószentmiklós és Almásmező (Bicaz-Chei), valamint a DN13B úton, Parajd és Gyergyóalfalu között. Lezárták a DN 67C (Transzalpina) országutat Rânca és Obârșia Lotrului között, és a DN7C (Transzfogaras) országutat, Piscu Negru – Bâlea-vízesés között (ezt eredetileg november 1-jén tervezték lezárni). A vihar a következő megyékben okozott kárt: Fehér, Arad, Bákó, Bihar, Botoșani, Krassó-Szörény, Kolozs, Konstanca, Giurgiu, Hargita, Máramaros, Neamț, Prahova, Szeben, Suceava, Teleorman és Tulcea. A belügyminisztérium azt ajánlja a gépkocsivezetőknek, hogy a DSU applikáción tájékozódjanak az útviszonyok felől. Nyugati Jelen (Arad)

Új sáncokat és bástyákat építünk, mert új keretek között kell megmaradnunk
Kató Béla református püspökkel egyházról, közösségről, jövőről.
Az erdélyi református egyház számára az elkövetkező időszak nagy kihívása, hogy megtalálja az utat az elkerülhetetlen és a megváltoztatható dolgok között, azonosítsa feladatait, megfelelő választ adjon az igényekre és problémákra. A meglévő közösséget össze kell fogni, hálózatba kell szervezni, amelynek pilléreit, csomópontjait képezhetik az egyház által fenntartott, működtetett intézmények. A református hitvallás alapelvei a ma emberének is biztos fogódzókat kínálnak, amelyekre felépítheti életét. Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével a Reformáció 500. évfordulója alkalmából egyházról és közösségről, jelenről és jövőképről, feladatokról és lehetőségekről beszélgettünk.
– Mi a reformáció ünnepének üzenete, milyen központi gondolat köré szerveződik ez az ünnepség?
– A reformáció 500. évfordulója lehetőséget nyújt arra, hogy újra megfogalmazzuk azokat a gondolatokat, amelyek mindig is foglalkoztattak, vagy amelyek szerint éltünk és élünk. A legfontosabb ezek közül, hogy az emberi élet nem az ember akarásától függ, hanem Isten kegyelmétől. Erre vonatkozóan a Rómabeliekhez írt levél 9. részének a 16. verse örökérvényű; az egész ünnepségünket tulajdonképpen erre tudnám felépíteni: „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené.” Határmezsgyéhez érkezve és mérleget vonva elmondhatjuk: az elmúlt 500 év alatt – az emberek és a református egyház életében egyaránt – rendkívül sok vágy és akarat fogalmazódott meg, de a törekvések ellenére sem mindig az elvárások szerint alakult és alakul az élet.
Kisebbségi sorsunkban különösen tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kipótolja mindazt, amit az ember akarása és „futása” ellenére sem tud megtenni. Ezt ígéri, ezt mondja az ige, és el kell fogadnunk, hogy mindaz, ami velünk történik, vagy bármi, ami az 500 év alatt történt, a javunkat szolgálta.
Isten nem vonta meg a szeretetét tőlünk, ezáltal bizakodva tekintünk az elkövetkező időszakra; minden úgy fog történni, minden emberi munka és akarat mellett, ahogy Isten akarja. Ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, hogy nincs többé feladatunk. A kiábrándultságot, reménytelenséget lerázva azt mondjuk: igen, mi megtettünk és megteszünk mindent, vannak álmaink, vannak terveink, de Istennél van tulajdonképpen letéve üdvösségünk, és mindaz, ami az emberi élet lényege.
– Mit jelent reformátusnak lenni manapság, hogyan tudja egy mai református ember megőrizni a reformáció értékeit, miként tudja továbbadni a következő generációknak?
– Nem könnyű ma reformátusnak, egyáltalán hívő keresztyénnek lenni; az egyház maga is egyre inkább kiszorul a közéletből, az élet színtereiről.
Látni azt is, hogy kevés ember látogatja az istentiszteleteket; nem járja át a teljes közösséget az ige üzenete, és az egyház által küldött üzenetek nem jutnak el sok emberhez.
Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja élni a hitét, tudatosítania kell azt is, hogy az nem a tömegek hite és vallása, nem a tömegek mozgalma, hanem egy kisebb közösségé, amelynek a léte és befolyása fontos lehet számára. Látjuk viszont azt is, hogy a keresés a fiatalok körében is megnyilvánul, és nagyon nagy igény van arra, hogy hitelesen képviseljük mindazt, amit a reformáció tanított.
– Ha csak a bioetikai vonatkozásait nézzük a mi református egyházunknak, ezek olyan segítséget nyújtó, „útjelző táblák”, amelyek szerint igenis lehet élni; nem tudjuk eleget hangsúlyozni:
a mi hitünk immár egy kipróbált hit;
Húsz generáció vallotta ezt és élte meg ennek alapján a maga életét. És nem is akárhogyan, hiszen mindaz, ami mögöttünk van, kultúra, gazdaság, társadalmi felépítés, egyaránt ebből gyökerezik. A hit volt az éltető erő, ennek alapján tudott mindennap elindulni az ember, aki alkotni akart, aki gyermeket akart nevelni, aki gazdaságot épített. A törekvés és akarat hit nélkül nem működik. Évszázadok óta minden református ember legalább az első kérdését és feleletét megtanulta a Heidelbergi Káténak; „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy […] akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem […] Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. […] mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le fejemről. […]” Ez egy olyan bizonyságtétel, amelyre a mai ember is tud életet építeni, és minden külső körülmény ellenére érezheti, hogy meg tud maradni.
– 500 éve alakítanak át, építenek, restaurálnak templomokat. Milyen hangsúlyt fektetnek ma Erdélyben a templomok építésére, ezek felújítására?
– A napokban kapom kézhez a kötetet, amit most adtunk ki, és amelyben ötven, épített örökségünkre jellemző templomot mutatunk be. Jelképesen minden évszázadból tíz templomot választottunk. Az első évszázadnak a templomai nyilván azok, amelyeket a katolikus korból vettünk át, a továbbiak az erdélyi egyházi építészet különböző korszakaiban épültek, és az idén befejezett öt templom is benne van a kötetben. Különböző korokban különböző lehetőségek voltak: a kommunizmus időszakában például alig épült egy-két templom, egy évszázaddal ezelőtt, Szász Domokos püspöksége idején viszont százvalahány istenházát emeltek.
Ma már nincs kifejezett terjeszkedés az építkezések tekintetében, hiszen egy zsugorodott létszámú erdélyi református magyar közösségnek nem szükséges újabb és újabb templomokat építeni; ha építünk, azzal a vándorlás, elvándorlás, letelepedés révén kialakult új helyzetekre adunk választ.
Új templomokat kell kialakítani például a nagyvárosok perifériáján kialakult új negyedekben, ahova még költöznek fiatalok, tehát ahol van jövendő.
Ők ugyan szórványban élnek azon a területen, de a templom válik a gyűjtőhellyé, központtá, ahol megélhetik a magyarságukat, reformátusságukat. Ezeket már úgy építjük, hogy melléjük óvodát, bölcsődét is tervezünk, hogy a fiatal család egésze kötődhessen az intézményhez. Az idén épült templomok között a szászfenesi például a fenti törekvésnek megfelelően épült.
Másrészt olyan helyen építettünk templomot, ahol teljesen tönkrement az istenháza, vagy pedig az ott élő kis közösségek vágytak rá, de az elmúlt évtizedekben nem tudták felépíteni. Ezek az építkezések egyébként jelképezik azt is, hogy hol is áll a gyülekezet-szervezésünk; a kihívásokkal számolnunk kell, és az erőt oda kell küldenünk, ahol van még kinek és van miért. Érdekes volt például a sándorfalvi templom építése, szentelése nyomán kialakult helyzet is; ott egészen kicsi közösség van, az emberek elvándoroltak a településről, a korábbi templom megcsúszott, szinte összeomlott, ennek helyére építettünk egy kicsi templomot. Amint megépült, a gyülekezet lélekszáma hetven százalékkal megnövekedett. Többen hazaköltöztek, elkezdték régi házaikat felújítani, és oda jelentkeztek be.
A templom egyértelműen gyűjtőerőt képvisel, és amíg áll, istentisztelet és közösség van, addig erős kohéziós hatással bír. Vannak vidékek, ahol romos állapotban van a templom, teljesen kihalt a közösség; ezek ma már emlékművek. Lehetőségeink nem engedik meg, hogy ezeket a romos templomokat gyülekezet nélkül felújítsuk; mindamellett egy-egy nagyon szimbolikus helyen, ahol érdemes és meg is lehet a templomépületet menteni, vannak felújítási terveink, amelyeket az anyaország támogatásával próbálunk megvalósítani. Az előző uniós pályázati ciklusban a Kolozsvár-belvárosi és a széki templomot sikerült felújítani, most újabb reprezentatív műemléktemplomok, nyertek pályázatot, a bánffyhunyadi, dési, nagyenyedi és a tordai.
– Az erdélyi magyar közösség lélekszáma egyre csökken. Ennek folytán, miközben templomok újulnak meg, adott esetben épülnek is, más istenházák gazdátlanná válnak, vagy már azzá is váltak, hiszen bizonyos településeken már csak néhány magyar ember él. Van-e stratégia ilyen esetekben a református jelenlét erősítésére, a szellemi és az anyagi, tehát az épített örökség megtartására?
– Az, hogy egy településről a gazdasági és társadalmi körülmények miatt elvándorolnak emberek, elkerülhetetlen. Ezek a folyamatok nem tőlünk függenek. Az egyháznak ugyanakkor mindig az új kihívásokra választ kell adnia.
Elképzelhető, hogy az elkövetkező évtizedekben falvak fognak eltűnni, hiszen nemcsak a magyar, a román lakosság is fogy; négy és fél millió ember, zömében fiatal, már elhagyta az országot.
Bármennyire is fájdalmas, nekünk is lesznek olyan falvaink, amelyeket el kell búcsúztatni, amelyekről le kell mondani.
Mindenkit el kell kísérni tisztességesen a földi útján, így ilyen esetekben missziós lelkészi szolgálatok, körlelkészségek alakulnak; ez azt jelenti, hogy egy-egy lelkipásztor lát el majd több falut, beosztva magának, hogy mikor megy el falvanként ahhoz a néhány emberhez, hogy velük legyen, velük imádkozzon, a szent kegyekben részesítse őket. Ilyen helyekre nem lehet jövőt építeni. Másrészt, ha van ezekben a falvakban akár egy-két gyermek is, ezeknek az anyanyelvi oktatása rendkívül fontos, különben az asszimiláció akkora nyomással hat rájuk, hogy ők is el fog veszni egyházunk és magyar közösségünk számára. Ezeket a gyermekeket egyenként számon kell tartani, szórványkollégiumokban összegyűjteni, amelyek fenntartása szükségszerű és megoldható.
Vannak az életben elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan dolgok, de vannak olyanok, amelyek megváltoztathatók. Az egyház számára az igazi kihívás az, hogy képes-e a kettőt megkülönböztetni egymástól; nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot. E kettő között kell az utat megtalálni, mi sem tehetünk egyebet, mint hogy felmérjük a feladatokat, és nem mondunk le se a jövőről, sem az életünkről. Új sáncokat és bástyákat építünk, ami azt jelenti, hogy az új keretek között akarunk megmaradni. Ha már nem vagyunk kétmillióan, az nem azt jelenti, hogy az egymilliónak már nincs feladata; ez még mindig nagyon nagy közösség, és még mindig nagyon sok feladat van. A közösséget azonban meg kell szervezni, a szigeteket hálózatba kapcsolni. Kolozsvári létünk példázza a legjobban azt, hogy tulajdonképpen mi itt az intézményeinkben élünk; az utcán vagy a hivatalokban, munkahelyeinken nem vagyunk ugyan többségben, nem tudjuk úgy megélni identitásunkat, ahogyan szeretnénk, de intézményeinkben teljes értékűnek érezhetjük magunkat. Fontos törekvés ezért a következő időre nézve az is, hogy minél több ilyen intézményünk, körünk legyen, ahol gyülekezhetünk. Kolozsváron immár, Szászfenessel együtt 13 református egyházközségünk van, mindenütt infrastruktúra áll rendelkezésre, templomok, lelkipásztorok vannak, gyakorlatilag átfogják a város református közösségét.
Nem lehet kardunkba dőlve elpusztulni, sem ideális álmokat kergetni, amelyek rózsaszínre festenék a világot
– Milyen más típusú épületek, intézmények felújítására, rendbetételére fordítanak figyelmet?
– Idén különösen, de korábban is nagyon odafigyeltünk a jövendőre, ami az ifjúságban, a nevelésügyben van. Egyházunk a reformáció óta támogatta az oktatást. Az állam hozzáállása ambivalens ebben a kérdésben: ad is, nem is.
Nem tudtuk azt elérni, hogy úgy neveljünk, ahogy mi szeretnénk, de a visszakapott kollégiumaink erős bástyái az oktatásnak.
A legtöbb visszakapott épületünk azonban leromlott állapotban van, és ahogy visszaadták, az állam azonnal meg is vonta a támogatást ezektől. Vannak barátságos és barátságtalan önkormányzatok – bizonyos esetekben sikerült is az önkormányzattal együttműködve uniós pályázatokat szerezni ezek felújítására. Ahol erre nincs mód, ott saját erőnkből kell az épület felújítását megoldanunk.
Bölcsődei, óvodai programban veszünk részt, fontosnak tartjuk és támogatni kívánjuk az anyanyelvi közegben való nevelésnek a legkisebb korban való elkezdését. Nem akarunk versenyre kelni az állam által ajánlott anyanyelvű oktatással, de vannak helyek, ahol nekünk kell a hiányt pótolnunk. Második ütemben nemcsak a szórványban, de a tömbmagyar területeken is lesznek az oktatás körülményeit minőségileg javító beruházásaink.
Folyamatosan alakul a szociális, diakóniai tervezés is: több öregotthonunk van már, de újabb kettőt építünk, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön. Ezek az intézmények nagyon fontosak, hiszen egyre több idősödő, beteg embertársunk van, akik várják a segítséget, és ha azt nem kapják meg az államtól, nekünk kell megpróbálnunk helyzetükön valamilyen módon enyhíteni.
– Mennyire vonzó pálya a lelkészség, igaz-e, hogy lelkészhiány van?
– 15 évvel ezelőtt a nyugdíjkorhatárt 65 évben szabtuk meg a lelkészek számára, mivel akkor lelkipásztor-többletünk volt, és arra törekedtünk, hogy a helyeket átadjuk a fiataloknak. Mára már odajutottunk, hogy 50 gyülekezetünk üres; ezeknek körülbelül a fele el is tudna tartani még lelkipásztort, viszont nincs, kit küldjünk, a teológián sem tudjuk a meghirdetett helyeket betölteni. Ennek több magyarázata is van; mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy 1990 óta egyharmadát elveszítettük az erdélyi reformátusságnak, ez a megfogyatkozott lélekszám látszik a teológiai képzésre jelentkezők számának apadásán is. Tény, hogy nem a Bethlen Gábor korabeli időket éljük, amikor a lelkészi pálya nagyon vonzó volt; egy parasztgyereknek a felemelkedés magas fokát jelentette, elvégezhette a teológiát, majd a fejedelem nemesi levelet adományozott a lelkésznek és családjának.
A lelkészutánpótlás és értelmiségképzés ragyogó korszaka volt ez. Ma már nem ugyanezt jelenti lelkésznek lenni –a szolgálat sok lemondást, megkötést jelent, megoldásra váró kihívással jár.
Ilyenképpen, aki nem hivatásból választja ezt a pályát, az csak a nehézségeket láthatja benne. Mindamellett állítom, hogy ma is ez a legszebb hivatás: nincs az életnek olyan területe, amelyiket ne fogná át, és ahol ne segíthetne. Aki viszont szereti a népét, az embereket, az bizonyosan ezentúl is felvállalja majd ezt a hivatást. Eddig úgymond maguktól történtek a dolgok, ma már azonban a gyülekezeteknek tudatosan kell lelkipásztorokat nevelniük.
– A protestáns egyházak együtt ünneplik a reformáció 500. évfordulóját. Miért tartják ezt fontosnak? Hogyan viszonyul a katolikus egyház ehhez az ünnephez?
– A mi erdélyi helyzetünkben megtanultuk, hogy csak akkor maradunk meg, úgy lehetünk erősek, ha összefogunk. Egy ilyen ünnepet többféle módon meg lehet ülni; mindig a nagyobb közösségnek kell kinyújtania úgymond a kezét a kisebbek felé, ezzel is igazolva, hogy szeretjük őket, együvé tartozunk, fontosnak tekintjük őket. Másrészt, a mi szempontunkból is fontos az együttműködés, hiszen a kerítést ki kell tolni, az elzárkózás sehova nem vezet. Úgy kell egymás mellett élnünk, hogy mindenki megtarthassa a saját identitását. 1568 után továbbra is valljuk, hirdetjük, a tolerancia fontos erdélyi sajátosság.
A katolikus egyház rendkívül barátságosan vett részt az ünneplésben; ők is, mi is kifejeztük azt egymás felé, hogy ami az 1500-as években történt, megtörtént. Mindannyian örökösei vagyunk ezeknek a történéseknek, viszont elég idő telt már el egymás közösségeiben ahhoz, hogy azt mondjuk, a másiknak is van létjogosultsága. Nem azt a kort éljük, amikor dogmatikai, vallási kérdéseken vitatkozzunk; közösségeink évszázadokon át egy élhető vallást gyakoroltak, színesítették az erdélyi lét palettáját.
Közös anyanyelvünk és kultúránk olyan erős kötelék, amely sokszor felülírja a felekezeti hovatartozást.
A felekezeteink tagjai közötti házasságok szinte napirenden vannak, és van egyfajta konszenzus a jó erdélyi szokásban is, miszerint a „fiú az apáét, a leány az anyáét” örökli. Egyházi vezetőkként gyakran kifejezzük egymás kölcsönös elfogadását azzal is, hogy részt veszünk egymás ünnepeiben, küzdelmeiben. A történelmi egyházak többi püspökével rendszeresen találkozunk, megtárgyaljuk közösségeink ügyeit, problémáit.
– Mit jelent a semper reformanda elve ma?
– A reformációt egy folyamatnak tekintjük; nem dőlhetünk hátra, azt képzelve, hogy ami egyszer megtörtént, az úgy is marad. Ma különösen a globalizációnak a térhódítását látjuk; olyan külső szabályokat, életformát próbálnak ránk kényszeríteni, amelyek pontosan ellentétesek az igével, annak üzenetével. Erre ma nagyon oda kell figyelnünk, mert ha mindent elfogadunk, és a világ áramlatával haladunk, akkor megtagadjuk a mi református hitünket; megtagadjuk azt, hogy csak az Isten igéje igazíthat el bennünket, és hogy semmilyen emberi kívánság, vágy vagy hozzáadás nem írhatja felül a szentírás üzenetét. Ehhez a forráshoz újra és újra vissza kell térnünk és ennek megfelelően rendeznünk sorainkat. Szabadság (Kolozsvár)

Refo1000: mi szükséges ahhoz, hogy legyen jövője az egyháznak
Soha nem ér véget a reformáció, kell a befogadó egyház
A protestantizmusnak már maga a megszületése korszakalkotó változás akkor is, ha a gyökerekhez való visszatérés törekvéséből teremtődött. Tekintsünk egy 19. században épült templomra, és vegyünk szemügyre egy tegnap felavatottat. Amilyen természetes, hogy a kettő között nagy különbséggel látszik az eltelt több mint száz év, a „belső” újítás, változás már nehezebb. Sokan nem is akarnak változtatni, attól tartanak, a megmaradt híveket is elveszítik. Mások úgy vélik, gyökeresen meg kell változnia a protestantizmusnak, hogy templomai ne váljanak pusztán üres műemlék épületekké. A reformáció óta eltelt 500 esztendő belopózott a templomokba, nem zárhattuk ki. Erdélyben száz évvel ezelőtt az egyháznak azért is meg kellett változnia, hogy kovásza legyen a kisebbségbe szakadtaknak. Ma már előfordul, hogy nem templomban, hanem egy kertben celebrálnak esketést. Lelkészeket kérdeztünk, kell-e változás az egyházban a megmaradáshoz.
Templomban nem tapsolunk – pedig Erdélyben a körülmények sokszor kényszerítenek műsorokat a templomokba, ahol nagyon tapsolna a közönség. Néhány éve Zsobokon találkoztam a jelenséggel: taps helyett a hívek a padot kopogtatva fejezték ki tetszésüket, aztán néhány hónapja már Kolozsváron is, egy templomban tartott iskolai ünnepségen. Gyerekkorunkban az istentisztelet keretén belül a hívek nem „beszélgettek” Istennel, de ma már van egy csendes perc, amikor ki-ki tetszése szerint megszólíthatja az Urat. Csak néhány apróság az utóbbi évtizedekben észlelhető változások közül. Nem egyszerű megtalálni az arany középutat a hagyományok átmentése és az újítás, modernitás között – mindkettő megtartó, közösségformáló erejű, és bármelyiknek a kategorikus megtagadása romboló hatást gyakorolhat az egyházi közösségekre is.
Most, a reformáció 500. évfordulóján időszerűbb, mint valaha a kérdés: miben kellene változniuk a protestáns egyházaknak, hogyan kellene változtatniuk a hitgyakorlatukon ahhoz, hogy a következő 500 évet is megéljék, az egyre inkább szekularizálódó világban tudják érdemben megszólítani az embereket, érthető és érvényes üzenetet tudjanak megfogalmazni, hogy ne ürüljenek ki a templomok? És mindezt úgy, hogy lehetőleg a gyökerektől se távolodjanak el lényegesen.
Kell-e, szabad-e mindenáron ragaszkodni a hittudománynak a gyakorlat milyenségét is nagyban meghatározó elméleti téziseihez? Egyáltalán elképzelhető-e – lassúbb vagy látványosabb – megújulás az egyházon belül, kiszakadás nélkül? Magyar nyelvterületen, ezen belül kisebbségi helyzetben megférhet-e többféle, egymástól akár jelentősen különböző irányvonal egyazon egyházon belül? Ma, amikor a szekularizáció már-már lecsengett, az ateizmus tény, a közérthetően tálalt tudomány már-már vallás, most mindenekfelett időszerű lenne-e emlékeztetnünk magunkat a vallási türelemre nemcsak a többi egyház irányába, hanem a saját egyházunkon belül megmutatkozó különbözőségek irányába is?
Négy lelkészt kérdeztünk meg: Bibza Gábort, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperesét, Kerékgyártó Imola kolozsvári evangélikus lelkészt, Rácz Norbertet, a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkészét és Pádár Zoltán magyarországi református lelkészt. Ugyanakkor erről szól A mai 95 tétel című dokumentum is. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Bibza Gábor: nagy szükség van a befogadó egyházra
Nem szabad a letisztult teológiai alapot feladni, ugyanakkor az egyházi „kommunikáció” változására, a lelkipásztor megújulására lenne szükség Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese szerint. A Kolozsvár-Törökvágási gyülekezet lelkipásztora úgy véli, a legnehezebb feladat a fiatalok és középkorúak integrálása az egyházközség életébe.
– Az elkövetkező 500 évben is az alapokhoz való ragaszkodás marad a legfontosabb a keresztyén egyház életében. Bibliai alapok nélkül nincs egyház. Ma tiszta teológiai alapon áll a református egyház, soha nem volt ilyen letisztult a teológiai tanítás. Ennek ellenére, vagy pont ezért unalmas sokak számára az egyház élete? A tiszta alapot nem szabad feladni. A reformációnak és az azt követő 500 évnek köszönhető mindez.
A megváltozott társadalmat figyelembe kellene venni. Az üzenetet modern formában kell, lehet eljuttatni a hívekhez. Ez volt a reformáció hatalmas előnye is. Ezen a területen kellene javítanunk, a „kommunikációnk” változására lenne szükség.
Mindenkori kérdés a papság lelkiállapota. Elengedhetetlen a lelkipásztori kar megtisztulása. A demokratikus berendezkedés hazai formái között keresi a lelkipásztor is a társadalmi helyét. A reformáció hatalmas hozadéka volt a megtisztult klérus. Időről időre az elmúlt 500 évben ez megtörtént, ma is szükség lenne erre. A lelkipásztor megújulása fontos tényező az egyházi társadalom megelevenedésében. Az sem mindegy, hogy miként történik meg ez a folyamat. Az elmúlt évtizedekben elsősorban a külső látványos formákban merült ki a lelkipásztor és olykor a hívek megújulása. Háttérbe szorult az a tény, hogy ez elsősorban lelki folyamat, és az eredménye fontos hozadék az egyház számára, nem pedig a látványos, olykor botrányos vagy szelíd formája.
Ma is több irányzat él egymás mellett a történelmi egyházakban. Erdélyben a kiszakadás pusztulással egyenlő. Csak az eszmeáramlatok toleráns egymás melletti élése adhat pezsgést az egyháznak. Nem eltörölni kell a nemtetsző irányzatot – eben szinte hagyományunk van –, hanem szembesülni az irányzat lényegével és különösen a szükséggel, ami egy-egy irányzatnak életteret biztosít. A kirekesztő egyház helyett nagy szükség van a befogadó egyházra. A befogadás nem történhet minden áron, nem önmagáért van, hanem az Istenhez vágyó személyért.
A Kolozsvár-Törökvágási egyházközség manapság szívesen kísérletező közösség, mégis életformájában konzervatív. A fiatalok és a középkorúak integrálása az egyházközség életébe a legnehezebb feladat. Két éve családi bibliaórát szervezünk egyre nagyobb sikerrel. A gyermekes családok havonta egyszer, péntek este imádsággal zárják a hetet. A gyermekek vallásórán vesznek részt ez alatt, a szülők kötetlen formában osztják meg egymással gondjaikat és keresik ezekre Istennél a megoldást.
Egészen új program a baba-mama bibliaóra. Tekintettel arra, hogy a kismamák nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak részt venni az istentiszteleten, ezért olyan keretre van szükség, ahol ők is találkoznak Isten igéjével. Így született meg az ötlet, hogy szerdán de. a kismamák gyermekeikkel együtt találkozzanak a templom előterében, ahol bibliaórán vesznek részt, és a gyermekek ezalatt kedvükre alakíthatják a templomteret. Sokkal többre lenne szükség. Számos hasonló kisközösséget kellene létrehozni az egyházközségen belül. Talán kialakul lassan ennek is a fizikai és lelki kerete. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Kerékgyártó Imola: jelen kell lenni az emberek életében
Nem az embereknek, hanem Istennek kell engedelmeskednünk, ha nem akarjuk, hogy az egyház elsorvadjon, a templomok bezárjanak – fogalmazta meg Kerékgyártó Imola, a kolozsvári evangélikus egyház ifjú lelkésze.
– Az egyház megtartója minden időben maga Isten volt, minden emberi erőfeszítés mellett, vagy épp a kudarcok, tévelygések, bukások ellenére. Az egyház csupán munkatárs, eszköz Isten ügyének, az evangéliumnak a szolgálatában. Feladatunk mindig is az volt, hogy a magvetés, az igehirdetés munkáját végezzük, hogy ennek gyümölcseként Isten és ember között személyes kapcsolat jöhessen létre. A legnagyobb kihívásunk, hogy miközben azon fáradozunk, hogy Isten igéjét az emberek közé vigyük, érthetővé tegyük, ne alkudjunk meg és ne mondjunk le a bibliai igazságokról azért, hogy emészthetőbbé, tetszetősebbé tegyük azt. Ne felejtsük el, hogy nem az embereknek kell engedelmeskednünk, hanem Istennek. Azokban az országokban, ahol lemondtak a bibliai igazságokról, a hitvallásról, az egyház elsorvadt, óriási visszaszorulás tapasztalható meg, gyülekezetek megszűntek, templomok bezártak. Mi nem ezt akarjuk a következő 500 évre nézve.
Amit tehetünk, hogy hűek maradunk reformátoraink örökségéhez, a semper reformanda elvéhez. Mindig számot kell vetnünk, az ige tükrében és fényében kell értelmezzük valóságunkat és megválaszoljuk azt a kérdést, hogy mi akadályozza a mindenkori ember és Isten kapcsolatát. A reformáció korában az eltorzult hitigazságok, az anyanyelvűség hiánya volt az akadály. Ezt elhárítva az Isten igéje teret nyert, embereket nyert meg magának. Ha felismerjük, hogy ma mi jelent akadályt, akkor tenni is tudunk.
Hogyan ismerhetjük fel az akadályokat? Ha belelátok a mindenkori ember mindennapjaiba. Isten az emberrel mindig ennek hétköznapjaiban találkozott, Mózest a nyáj őrzése közben szólította meg, Mária esküvőre készülve értesült kiválasztottságáról, a tanítványokat Jézus halászás közben hívta el, Pál apostol szolgálata közben hallotta meg a hívó hangot. Egyházként jelen kell lenni az emberek életében, hétköznapjaiban, hogy az ő nyelvén, számára érthető módon tudjam közölni Isten szavát és megteremtsem a személyes kapcsolat lehetőségét. Mert ahol kapcsolat van, ott a beszélgetésre, a kapcsolattartásra is igény van, ott az istentiszteletre és Isten igéjének hallgatására is igény lesz.
Mindezt azonban csak Istenre hagyatkozva, ígéreteiben bízva tehetjük meg. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Pádár Zoltán: nem működnek a globális megoldás-receptek
Tudományos pályáról váltott szakmát már a krisztusi koron túl Pádár Zoltán, aki jellemzően katolikus északkelet-magyarországi vidék kisebb településeinek református lelkésze, tulajdonképpen vallási szórványterületen szolgál. Az egyház mai céljai között tartja számon társadalmunk közös szükségleteinek meghatározását, a Szentlélekre való odafigyelést, a munkálkodni kívánó egyháztagokkal való együttműködést, a gyülekezeti tagokkal kialakított személyes kapcsolatokat.
– A lutheri reformáció 500. évfordulója kapcsán időszerű és releváns téma az aktuális állapotunkkal való szembenézés, a múlt és a jelen értékelése, valamint a jövőre való tervezés. A kérdés az összes keresztyén felekezetre érvényes, hiszen a statisztikák mindenhol létszámcsökkenésekről számolnak be. A nagy múltú Milánóban – saját katolikus hívei önvallomása szerint – a keresztyének zöme egész életében 3 alkalommal tartózkodik templomban: amikor megkeresztelik, amikor megházasodik és amikor eltemetik. Napjaink Genfje büszkén vállalja és óriásplakátokon hirdeti ateizmusát, mondván, ez azért jó nekik, mert így nem tartoznak senkihez. Kálvin templomában ma 40–50 fő jár az istentiszteletekre.
A következő 500 évre való tervezés alapja a reformátorok által megfogalmazott állítás kell hogy legyen: „Ecclesia semper reformari debet” (Az egyházat mindig reformálni kell). Az egyháznak – bármilyen egyháznak – időről időre szüksége van szembenéznie önmagával, a társadalomban betöltött helyzetével és szerepével, erősségeivel és gyengeségeivel. Ezt az igényt a lehető legtökéletesebben a Szentlélekre való figyeléssel lehet megvalósítani; amire Ő elvezet bennünket, azt érdemes megvalósítani, vagy elvetni hitgyakorlatunk vizsgálatakor. Ha nem így kezdünk hozzá a reformálásnak, csupán emberi erőlködés marad, és sok kudarcot él át Isten népe.
Sok esetben már a kiindulási alappal is baj van: Nincs vagy nem megfelelő a kapcsolat a Szentlélekkel. Liturgiánkban említjük, megnevezzük Őt, énekeinkben hívjuk Őt, de valójában nem mindenki hallgat Rá. A Lélek ajándékait (1Kor 12,4-11) is sokan negligálják, mondván, a bibliai korokban működtek, de napjainkban nem. Pedig nem ártana jobban odafigyelni a Lélek vezette emberekre, mert rajtuk keresztül – csakúgy, mint régen – ma is tud üzenni az Úr. A prófécia Isten kijelentése az ember számára az elkövetkezendőkről. Nem jelent ki újat Krisztusról, sem a végidőkről, de az előttünk álló évekről, korszakokról, teendőkről van üzenete. Gondoljunk csak Pál apostol missziói útjaira, amikor „irányt váltott” (ApCsel 16,9), vagy meglepő dolgokat javasolt (ApCsel 27,21-26) a Léleknek engedelmeskedve! Az evangélium eljutott Európába, illetve az akkori Birodalom központjába, Rómába! Ha tehát vágyunk az, hogy a protestáns egyházak fennmaradjanak, Istenre kell hagyatkoznunk, Tőle kell útmutatást kérnünk.
Nem járható út az az emberi törekvés sem, miszerint globális megoldás-recepteket akarunk megvalósítani. A különböző közösségeknek, társadalmi egységeknek különbözőek az igényeik és a szükségleteik. Vannak ugyan „közös pontok”, hasonló váradalmak, de ezekre veszélyes „általános megoldás-receptet” ráhúzni. Krisztus váltságműve ugyanazt kell, hogy jelentse mindenki számára, de nem mindenkinek ugyanúgy közvetíthető. Maga Jézus Urunk sem egysíkúan munkálkodott az emberek között. Volt, akit elhívott követőjének (Páter, Máté stb.), volt akiket tanított, voltak, akiket szeretetével rehabilitált (Zákeus, Bartimeus, bénák, leprások stb.). Pál apostol ugyanazt, de nem ugyanúgy hirdette pl. Lisztrában, mint Korinthusban vagy Athénban. Kellő alázattal és türelemmel kell tehát az adott közösség felé szolgálnunk. Ebben is segítségünkre adatott a Szentlélek.
Személyesebb kapcsolatokon át gyümölcsözőbb a Krisztushoz vezetés
A reformátoroknak, bár más-más helyen éltek és tevékenykedtek, voltak közös hitújító céljaik (bibliafordítások, közművelődés, anyanyelvi kommunikáció az egyházban és a világban, diakónia, hitvallási iratok stb.). Az ő példájuk arra sarkallhat minket, ma élőket, hogy meghatározzuk napjaink társadalmainak közös szükségleteit. Erre a feladatra igénybe vehetők hívő szakemberek.
Nehézségként fogalmazódik meg sokakban az, hogy ma hogyan lehet az evangéliummal érdemben és érthetően megszólítani az embereket. Úgy gondolom, az apostoli korban sem volt egyszerűbb Jézus Krisztus üzenetét eljuttatni az emberek szívéig. Sőt, sok hasonlóság fedezhető fel azzal a korral. Például ma – úgy tűnik – hatásosabb az egyéni megtapasztalás („Jöjj és lásd meg!”) elősegítése, és a személyes vagy kiscsoportos evangelizáció, mint a nagy tömegek előtti megtérésre hívó beszéd. A nyilvános alkalmakra is nagy szükség van, de az igazán hatékony Krisztushoz vezetést én a személyesebb szintű kapcsolatokon keresztül látom gyümölcsözőbbnek.
Éppen az individualizáció felerősödése indukál sok gyülekezetben szolgálni vágyó egyháztagokat. Nagy kincs az ilyen hívő, sok terhet hordozhat együtt a lelkészekkel vagy vállalhat át tőlük, és nem utolsósorban erős kötődést munkál a hívőben a közösség felé azáltal, hogy értékesnek, hasznosnak éli meg önmagát a gyülekezetben. Számos kiégés, öngyilkosság, kiábrándulás (lelkészi szolgálat elhagyása) fémjelzi a lelkészi szolgálattevők terheltségét. Ezt okozhatja a lelkész tévképzete (csak akkor működnek a dolgok a gyülekezetben, ha ő ott van, ha ő végzi azokat), illetve a hívek helytelen elvárása („csináljon mindent a lelkész, az a dolga”).
A fiatalokra, mint a jövő generációjára különösen oda kell figyelni. Az ő igényeik merőben eltérőek szüleik, nagyszüleik generációiétól. Rugalmasan kezelve, szolgálni engedve őket el lehet fogadtatni velük az idősebbek másságát, a „régi” protestáns szokásokat, hagyományokat.
A hittudomány fontos. A bibliai kijelentéshez ragaszkodó tézisek szintúgy. Lényegi kérdés abban van, hogyan valósítjuk meg, hogyan visszük át a gyakorlatba hittételeinket. Az egymástól különböző irányvonalak már az apostoli korban is nyilvánvalóak voltak a keresztyénségen belül. Más volt a lelkülete pl. az efezusiaknak, mint a korinthusiaknak stb. Napjainkban is megjelenik és egymás mellett él – különösebb szakadástól mentesen – több, különböző kegyességi irányzat (pl. tradicionális, karizmatikus). A szakadás akkor következik be, ha rideg elhatárolódás mutatkozik az egyes irányzatok képviselői között. Ennek be nem következtéért küzdenünk kell, nem kétséges. Ha megértjük és elfogadjuk Pál tanítását a „Krisztus testéről” (1Kor 12,12-31), megóvhatjuk felekezeteinket a szakadásoktól. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Rácz Norbert: a reformáció soha nem ér véget
Rácz Norbert Kolozsvár belvárosi unitárius gyülekezetének lelkésze. Nem félnek a formabontóbb megoldásoktól, nyitott kapukkal, játékosan megmutatkozni a városnak, így átadni a bibliai üzenetet. Rácz Norbert akár a dombtetőn is esket, és úgy véli, a jó prédikáció nem axiomatikus igazságokat mond ki, hanem inkább gondolatébresztő kell hogy legyen.
Luther „slágereket” énekelt, mi meg Luther énekeit énekeljük
– A reformáció egyik sajátossága, hogy nem egy lezárható folyamat. Ez sosem ér véget úgy, hogy akkor borítékoltuk és eltettük. Maga az időszak, a 16-17. század, amely elvezetett a protestáns felekezetek megszületéséhez, az nyilván lejárt, de a reformáció mint eszmerendszer nem egy lezárható folyamat, hanem az egy olyan eszmei munka, meghívás, hogy a különböző közösségek és egyházak folyamatosan kétfelé vizsgálják meg magukat. Az egyik megvizsgálás a hagyománnyal, a szentírással, alapigazságokkal szembesíti a mindenkori jelenben élő embert, a másik pedig a jelen, a környező világ, amelyben él, és lényegében ezt a két dimenziót, ezt a két oldalt az életnek kell valamilyen szinten összhangba hoznia, a mindenkori jelennek. Láthatjuk tehát, hogy vannak olyan alapvető igazságok, amelyek nem változhatnak, mert abban a pillanatban elveszítené az adott közösség a saját arcélét. Például az istenben való hit, vagy a szentírás fontossága vagy keresztény közösségben a keresztény múlt, mint egy hagyomány, amihez tartozunk – ez képezi a hittani vasmagját minden egyes keresztény közösségnek. Viszont vannak olyan kihívások a mindenkori jelenben, amelyek arra buzdítják a keresztény gyülekezetet, hogy átgondolja a saját életformáját. Mondok egy példát. Luther Márton annakidején amikor a reformációt elindította, akkor a korában énekelt dalok dallamára írt keresztény protestáns szöveget. Azokra a dalokra ma azt mondanánk, hogy slágerek. Ez már-már közhelyes megállapítássá vált, sokszor mondtuk, hogy Luther a nép énekeit énekelte, mi meg Luther énekeit énekeljük. Miközben a zenei világ körülöttünk teljesen megváltozott. A megkérdőjelezhetetlen nagy értéket képviselő énekeskönyvi, egyházi éneklés ki kell egészüljön valami fajta párbeszéddel a jelennel.
Egyházunk egyik előadótanácsosa kezdeményezésére zenéhez értő unitárius papok Daltutajok gyűjtőnév alatt írtak dalokat, dvd is lett ebből az anyagból. Így mai hangzású, szövegükben is maibb jellegű egyházi énekek születtek, amelyeket ifjúsági körökben, de nemcsak ifjúsági tevékenységeken lehet énekelni. Próbáljuk más felekezetek zenei kínálatából is megtalálni azokat, amelyek teológiailag a mi meglátásainkkal is találnak, és most már bő kínálatot nyújt a világi zene, amely tartalmában nagyon sokszor egészen spirituális jellegű szövegeket produkál, és mi nem félünk attól, hogy ezeket a szövegeket és dalokat istentiszteleti környezetbe helyezzük.
Megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel
A gyülekezet ne csak vasárnapi közösség legyen
– Az alapelképzelésünk itt a belvárosban, hogy a gyülekezet nemcsak egy vasárnapi közösség kell legyen, hanem az egyháznak a társadalom egészében van szerepe. Minden korosztály és érdeklődési kör számára kívánunk nyújtani valamit, amitől otthon érezze magát. Egy családban megtalálhatjuk azt az alapegységet, ami összekapcsolja a családtagokat még akkor is, hogy ha az érdeklődési körök, az életszakaszok, munkahelyi helyzetek, a pszichológiai állapota az adott személyeknek változó. Mi úgy képzeljük el ezt az egyházközséget, mint egy kibővített családot, akként szeretnénk élni, azaz a különböző életkorú, érdeklődésű, igényű emberek különféle igényeire, problémáira kívánunk választ adni. Éppen ezelőtt egy órával ért véget az idősek számára szervezett tornatevékenység, amikor itt a tanácsteremben 20-30 idős személy tornászik. Bár nem tartozik feltétlenül a klasszikus egyházi jellegű rendezvényekhez, az egészség megőrzésénél kevés vallásosabb téma van, az élettisztelet az egészség megőrzésével is összefüggésben van. Ez a tevékenység jó lehet arra, hogy ezt az ember tettel megélje.
Folyamatosan próbálunk kísérletezni
– Istentiszteleti jellegében is változik az egyház, megannyi forma van a mi egyházközségünkben és itt Kolozsváron az egyetemistáknál, folyamatosan próbálunk jó értelemben vett módon kísérletezni. Nem azt jelenti, hogy jó dolgunkban már nem tudjuk, mit csináljunk és kezdünk ilyen-olyan elemeket beemelni, hanem pontosan arról szól ez kísérletezés, hogy hogyan lehet megélni a vallásosságot úgy, hogy az rezonáljon a most élő emberrel. Van aki kedveli a templomi környezetet, egy klasszikus vasárnap délelőtti istentiszteletnek a hangulatát, szerkezetét, stílusát szereti, van viszont, akinek ez már nem mond sokat, aki másképp közelít a vallásos élményhez, nyilván vallási igénye neki is van, mindenkinek van, ez egy egyetemes igény. Az ahogyan válaszolunk erre az igényre, korról korszakra változik. Segítséget nyújtunk a szegények, idősek, rászorulók felé, hajléktalanokat ebédeltetünk, a Gondviselés Segélyszervezettel házi betegellátást végző alkalmazottat foglalkoztatunk, két ifjúsági csoportunk van, a harmadik pedig a visszajáró, már-már végzős egyetemistáké. Házassági felkészítőt tartunk, kiállításokat, koncerteket, előadásokat, gyermek- és családi programokat szervezünk, az a lényeg, hogy minél gazdagabb kínálatunk legyen, ami az ember érdeklődését kielégíti, problémáit, élethelyzetét valamilyen szinten javítja. És közben az egész, ahogy a szőlőszemek a gerezdet alkotják, úgy formálja azt, mit egyházközségnek nevezünk.
Pezsgő, galambok, papi áldás
– Az idei az első esztendő, amikor több esketési szertartást végeztem templomon kívül, mint a templomban. Nem vagyok ellene annak, hogy ne a templomban végezzem a szertartást, de valahogy meg kell találni a módját, hogy az első pohár pezsgő és a galamberegetés között a pap ne csak az a személy legyen, aki a hoppmester mellett a kicsit komolyabb szöveget mondja, hanem annak azért meglegyen a maga vallási szertartás jellege is, amit a templom eleve megteremt. Volt, amikor úgy éreztem, hogy ez az egész nem pont arról szól, hogy itt házasságkötési szertartás zajlik, hanem éppen elkoccintották az első pohár pezsgőt, utána a ceremóniamester mondja, hogy na most akkor jön az egyházi megáldás, utána a galambok, a fotó s az előétel. Tehát úgy ebben az egész menüben ott vagyunk mi is valamilyen szinten. Egy házasságkötés nemcsak az eszem-iszomról és meghatódottságról szól, ennek van egy vallási dimenziója, ami nemcsak érzelem, nemcsak Chopin muzsika és kaja meg ellopott menyasszony, hanem ugyanakkor ott van egy nagyon kemény hűségfogadalom, amit azért az ember talán végig kellene gondoljon legalább, amikor elmondja. De nem zárkózom el tőle, volt már hegytetőn is, eskettünk, kereszteltünk vendéglőben, házban, dombon, udvaron, utcán.
– Van-e abban szabadsága a lelkészeknek, hogy „mai” nyelvezetben prédikáljanak?
– Egy falusi környezetben vagy kisvárosban az ember nagyon pontosan tudja, hogy kikhez beszél, pl. Kolozsváron viszont a gyülekezet nagyon tág skálán mozog, a fiataloktól a nagyon idősekig, a kétkezi munkásoktól a csúcsértelmiségekig mindenféle ember van itt, és az szinte lehetetlen, hogy egy beszédben az ember mindenkihez szóljon. Ez a kunszt, hogy úgy fogalmazódjon meg az a prédikáció, hogy lehetőleg minél több személyt megszólítson, mindenki kapjon a maga számára gondolkodni valót. A prédikáció nem egy diktum, legalábbis a mi értelmezésünkben az nem azt jelenti, hogy megszólal egyfajta isteni kinyilatkoztatás úgy ahogy van, és attól függetlenül, hogy a pap mit mond, az igaz. A prédikáció inkább meghívás egy értelmezésre. A pap vázol egy gondolatsort, ami arra invitálja a hallgatót, hogy gondolkozzon el rajta, egyetért, nem ért egyet, vitatja, de még ha a papnak egyetlen szavával sem ért egyet, ő kapott valamit, esetleg megerősödött abban, amit az adott témában igaznak tart, és ez már hozzájárult ahhoz, hogy ő fejlődjön. A lelkészen múlik, hogy megtalálja azt a nyelvezetet, amivel a mondanivalóját el tudja juttatni a gyülekezethez.
A bibliai ódon hangzású Károli-féle „kánaáni” nyelv, amikor a pap felmegy a szószékre és Mezopotámiát és Ahasvérust emleget, és vala és nem vala – ehhez képest a lelkésznek van arra nézve szabadsága, hogy a bibliai üzenetet mai nyelven fogalmazza meg a hallgatóság számára. A kilencvenes években elkészült az új fordítású biblia, ezt 2-3 éve újra átfésülték és átdolgozták. Ez némileg szakít a Károli-féle vonallal, de a szöveg adott, az ókori szöveget nyilván az ember csiszolja, a nyelvezetet próbálja a maihoz közelíteni, de a tartalmat nem lehet megváltoztatni, mert akkor az már nem lenne ugyanaz. Ha jól emlékszem Luthernek van ez a gyönyörű mondása, hogy a szentírás olyan, mint a tokba behelyezett kard. Amikor az ember elkezdi olvasni és magyarázni, akkor kiveszi az ember a kardot a tokból, és akkor válik annak a kardnak értelme. Ez a prédikációnak a lényege. Ott van ez az ókori szöveg a maga stiláris helyzetével, a maga különböző műfaji egyediségével, a jellemzően közel-keleti képies beszéddel, és ott van ezzel szemben a prédikáció, ami egy mai dolog, és az a szerepe, hogy azt a textust, nem föltétlenül a képet, hanem a mondanivalót kibontsa ma és alkalmazza a mostani helyzetre, ez már a lelkész vágott dohányától függ. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Izsák Balázs: Európában megmozdult a föld
Az önrendelkezési jogok bővítését ellenző európai államok ijedezhetnek vagy fenyegetőzhetnek, de akkor is kötelesek tudomást venni a területükön élő nép- vagy lakossági csoportok követeléseiről – véli interjúnkban Izsák Balázs, aki harmadik alkalommal is elnyerte a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét.
– Újraválasztása a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) élére nem sikerült olyan simán, mint az várható lett volna. Meglepték a bírálatok, illetve a kihívójára és önre adott voksok közötti minimális eltérés?
– Nem lepett meg, hiszen az elmúlt évek során több belső ellenzéki csoporttal is nézetkülönbségbe kerültem. Számos vitát folytattam, és kiderült, hogy egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat. Innen erednek az ellenszavazatok. Ha az ember ragaszkodik alapvető elveihez, rendelkeznie kell annyi méltósággal, hogy vállalja a kudarc kockázatát, azt, hogy elveiért akár meg is bukhat.
– Miként lehet vállalni egy új mandátumot olyan körülmények között, hogy a tisztújításon szavazók 46 százaléka nem áll ön mögé?
– Lehet vállalni, ugyanis megint azokra az elvekre és erkölcsi tartásra hivatkozok, amelyek az SZNT több tagjának – mondjam azt, hogy a rám szavazóknak – az elvi alapállása. Amíg a szervezet elnöke vagyok, ezeket az elveket védeni fogjuk. Itt elsősorban arra az egyértelmű és világos jövőképre gondolok, amelyet a dr. Csapó József által kidolgozott tervezet jelent, és amely az SZNT alapdokumentuma. Ha valaki ma azt állítja, hogy a Székely Nemzeti Tanács ezt is újratárgyalhatja, mert semmi nincs kőbe vésve, annak üzenem, hogy vannak dolgok, amelyek igenis kőbe vannak vésve. Az SZNT megalakulásakor, amikor a kezdeményező testület munkadokumentumként kiküldte az alakuló helyi székely tanácsoknak a Csapó-féle tervezetet, akkor annak elfogadásával és megszavazásával alakultak a települési szervezetek. Erre az alapdokumentumra épült a Székely Nemzeti Tanács.
– Fennáll akár a szakadás lehetősége is, amelynek következtében a belső ellenzék létrehozhat egy újabb szervezetet?
– Erre már többször volt próbálkozás. Az évek során több belső szervezet is alakult, egy időben megjelent a széki tanácsok szövetsége, aztán eltűnt, volt egy önrendelkezési tanács, arról sem hallani ma már semmit. Azt hiszem, tiszta és világos jövőkép nélkül lehetetlen felépíteni egy mozgalmat. Az említett szervezkedések jobbára alkalmi ötletek alapján jelentek meg, de lehet, hogy születésükhöz hozzájárultak az elégedetlenségek is, mert ilyenek is voltak. Némelyeket indokoltnak tartom, és megpróbálom orvosolni. De ismétlem, a 93 ellenszavazat mögött elvi ellentétek voltak, ezekből pedig nem engedek.
– Inkább személyes ellentétet érzek ki abból a nyilatkozatból, miszerint az elmúlt években az elnöknek volt SZNT-je, de az SZNT-nek nem volt elnöke.
– Ez nem egyéb, mint tartalom nélküli, hangzatos parabola. Jellemző módon olyan ember fogalmazott meg ilyen kritikát, aki még a belső levelezési listánkon sincs jelen, hisz nem rendelkezik elektronikus postafiókkal. Aki aktívan részt vett a kommunikációban, tudja, hogy az elnökségem alatt elfogadott közel hatvan dokumentumot nem egy szűk vezetőségi kör szavazta meg, hanem azokról vitázni lehetett. Elismerem, elhangzottak megalapozott kritikák is, éppen ezért a közeljövőben végig szeretném járni a széki tanácsokat, meg akarom beszélni, mi az, amin tudok javítani, és melyek azok a kérdések, amelyekben nem vagyok hajlandó engedni.
– Lát-e esélyt arra, hogy az év utolsó két hónapjában az RMDSZ ernyője alatt politizálók közül valaki a parlament elé terjessze az SZNT legfontosabb határozatát, az autonómiatervezetet?
– Reménykedem.
– Azt is reméli, hogy az egyre fokozódó magyarellenes hangulatban a román politikum hajlandó lesz vitát kezdeményezni erről?
– A magyarellenes hangulat nem új keletű Romániában, a politikumban, sajtóban egyaránt immár huszonhét éve, a rendszerváltás óta tetten érhető. Nem most kezdődött, és a gyulafehérvári népgyűlés centenáriumának megünneplésével nem is fog véget érni. Két nyomós okot látok arra, hogy követelésünkkel mind a parlamentnek, mind a kormánynak foglalkoznia kell. Először is: az ország állampolgárainak egy népes közössége áll mögötte. A székelység is román személyi igazolvánnyal rendelkezik, Romániában fizet adót, ezért úgy gondoljuk, az államnak velünk szemben is vannak kötelességei. Másodjára a jogállamiság kérdését hoznám fel, és itt akár román politikusok támogatására is számítok. Ha áttekintjük a költségevetésnek azt a részét, amely valamilyen módon magyar intézményeket támogat, könnyen megállapíthatjuk, azon túl, hogy messzemenően nem arányos a befizetésekkel, preferenciális módon van elosztva. Egy parlamenti párt, jelen esetben az RMDSZ rendelkezik egy törvényben nem rögzített, csupán háttéralkukban egyeztetett közhatalmi hatáskörökkel, amilyenekkel más pártok nem. Márpedig, ha törvények és intézmények nélkül közösségi dolgokban lehet dönteni csak azért, mert egy párt bejutott a parlamentbe, az nem jogállam. A törvényesség útja, a jogállam útja a Székely Nemzeti Tanács megítélésében az autonómia – és ezt kívánja a közösségi akarat is.
– Mondhatnánk azt is, hogy talán még mindig a kisebbik rossz, ha a közpénzeket és a vezetői tisztségeket az RMDSZ osztogatja, és nem a román állam próbál a magyar intézmények és emberek fölött bábáskodni, pénzeket osztogatni, vezetőket meneszteni és felkenni.
– Lehet, hogy valóban a kisebbik rossz, de mi tudjuk, mi az, ami jobb ennél. Lényegében erre vonatkozik a javaslat. Az említett szerepet nem egy pártnak, hanem az autonómia közintézményeinek kell betölteniük. Törvény alapján létre kell hozni a székelyföldi önkormányzati tanácsot, az önkormányzati bizottságot, Székelyföld döntéshozó és végrehajtó szerveit, és azoknak a kezébe kell tenni a döntési jogot.
– Mennyire tesz keresztbe Székelyföld ügyének a katalán helyzet, melynek analógiájából a román politikum, a véleményformálók és a központi média a területi autonómiában az elszakadás előszobáját véli felfedezni?
– Európában megmozdult a föld. Volt egy olyan korszak, amely az 1990-es évek elejéig, talán a közepéig tartott, amikor az önrendelkezési jogot csak a létező államok népességére vonatkoztatták. Ez egy rendkívül merev, megkövesedett nézőpont volt, amely az évezred vége felé omladozni kezdett. Emlékezzünk Koszovóra, s arra, hogy a román sajtó és politikai elit akkor is párhuzamot vizionált Székelyföld és a Szerbiából kiszakadt, újonnan létrejött állam között. Aztán megint megszólaltak az önrendelkezés ultrakonzervatív értelmezői, mondván, Koszovó az utolsó eset. Ez már csak azért is nevetséges, mert nem egy bizottság állapítja meg, hogy a történelemben egy esemény lehet-e utolsó, vagy sem. Vagy Orbán Viktor szavaival élve: a történelem nem járt iskolába. A katalánok nem akarnak egyebet, mint érvényt szerezni az önrendelkezési jognak. De a skótok sem mondtak le a függetlenség megszerzéséről, Lombardia és Venetó megmozdult. Mindez iránt az európai államok nem lehetnek közömbösek. Ijedezhetnek, fenyegetőzhetnek, de akkor is érdemben kell foglalkozniuk a kérdéssel. És el kell ismerni azoknak a népeknek, közösségeknek is az önrendelkezéshez való jogát, akik erről népszavazást szerveztek. A sorból nem hagynám ki a Székelyföldet sem, amely évekkel ezelőtt szintén megszervezte a referendumot. Mielőbb követelnünk kell, hogy a hivatalos népszavazás lebonyolítását is tegyék lehetővé. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Antal Imrétől
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
... (Kányádi Sándor)
Vajon Antal Imre földi – élő óhaja – alkotói lelke, szelleme kívánt-e éltében mást, mint a Tatros-völgyében, a Gyimesek földjében az örök nyugodalmat.
Ki volt Ő?
Egy kor áldozata? Egy igazságtalan elbírálás sunyítása? Igen, ez egy kor értelmezése nem a tehetségről, a tudásról, hanem a hovátartozásról.
Egy serdülő ifjú lelke és jövője!?
Veszítettem, de az élet földhöz vágott labdája mindig felém pattant.
Szembenéztem a holnappal, és mi maradt: a hit, az élni és alkotni akarás.
Vállaltam mindazt, amivel a túlélést és a mindennapokat megéltem. Dolgoztam, és valami belső sugallat azt diktálta: a tied lesz a holnap. Ez az üzenet átsegített, és egy új világot, az én világomat tárta elém.
A végtelen hegyek csendje-morajának örök visszacsengő mondáiban-meséiben kialakult lelkemben a saját Énem.
Feltettem sokszor magamban: Antal Imre, Te végül is ki vagy?
Most, hogy Imre barátunk átlépted a végtelent és a Gyimesi-havasok horizontvonalát, bizonyságul a kék égre íródik neved: „a Gyimesek festője és grafikusa”, a csodálatos nevelő, a vidék nemzetközi zászlótartója.
A csend, a nyugalom példája voltál. Isten nyugalma és a szeretet áldja lelkedet, lényedet és az egész munkásságodat!
Isten veled!
Márton Árpád
[Antal Imre /Gyimesfelsőlok, 1944. febr. 24. – Gyimesfelsőlok, 2017. október 29./] Hargita Népe (Csíkszereda)

Könyvek a kommunista munkatáborok borzalmairól
Október 26-án 17 órától a Polgári esték rendezvénysorozat keretében az 1956-os forradalomra emlékezve három könyvet mutattak be, amelyek a kommunista rezsim embertelen munkatáborait mutatják be.
A könyvek szerzőit és a megjelent közönséget Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke szólalt fel, rámutatva: a bűntettek nem évülnek el, a fasizmus, kommunizmus kegyetlenségei pedig az emberi kultúrtörténet olyan szégyenfoltjai, amelyeket mai napig nem dolgoztak fel teljes egészében. Hóhér és áldozat pedig nem szerepelhet egy lapon, ez ellen pedig tenni kell, fogalmazott.
Elsőként Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszélt, amely a tavalyi Gulág-év és 56-os emlékévi konferencián elhangzottak gyűjteményes kötete. A munkatáborok szélesen elterjedt „módszereknek” számítottak, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is egyaránt megtalálhatóak voltak. A bírósági ítélet nélkül meghurcolt, koholt vádak alapján háborús bűnösöknek nyilvánított, vagy utólag annak bélyegzett embereket végeztek ki, ezek a rémtettek pedig igazságért kiáltanak.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsági tag könyvének címe csupán egy szóból áll, ám ez napjainkra egy hívó szóvá vált: Recsk. A bemutatott könyv egy 15 éves munka első kötete, 1945 – 1953 közötti anyagokat tartalmaz, a dokumentumok a visszaemlékezések tükrében vannak bemutatva, és a szovjet típusú kényszermunkatáborokba való internálás rendszerét tárja az olvasó elé. Magyarországon 1945–1946 között 200 munkatábor létesült, a rendszerellenségeseket gyárakban, földeken dolgoztatták, anélkül, hogy munkájukért bért kaptak volna, holott az állam a vállalatoktól pénzt kapott értük. Egyes táborokat idővel megsemmisítettek, a földdel tettek egyenlővé, így az emlékezés, az utókornak való szemléltető bemutatása szinte lehetetlen, a szerző elképzelése szerint a táborok számítógépes rekonstruálása által lehetne megismertetni a fiatal generációt a történelem e sötét szeletével.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című könyvében Goli Otok („kopár sziget”), Tito halálszigetének ismert 1948 – 1988 működő börtönszigetét mutatta be, amely a „tájékoztató irodások” gyűjtőhelye volt, mindazoké, akik a Tito-féle kommunista vezetésre veszélyt jelentettek, de voltaképpen akárkié, akik valamilyen okból gyanúsak voltak. Ahogy a neve is jelzi, a sziget kopár, az életfeltételek csekélyek rajta, növényzete is alig van, az erős szél pedig szinte egész évben fúj. Ilyen körülmények között kellett az első raboknak felépíteniük az épületeket, amelyek mára romokká váltak, manapság a szigetet turistacsoportok látogatják. erdon.ro

Ülésezett a Magyar Unitárius Egyház Zsinata
A Magyar Unitárius Egyház törvényhozó főhatósága, a Zsinat 2017. október 28-án a Brassó megyei Ürmösön ülésezett.
A napirenden lelkészszentelés, ünnepi megemlékezés és nyilatkozat elfogadása a reformáció 500. évfordulóján, püspöki helyzetértékelés, állásfoglalás elfogadása a házasság és család tárgyában, lelkészszentelés, továbbá a Felsőfokú Fegyelmi Bíróság testületében megüresedett hely betöltése szerepelt.
A Zsinat ülése 11 órakor áhítattal kezdődött. A jelenlét számbavétele és a Zsinat határozatképességének megállapítása után dr. Balázs Mihály szegedi irodalomtörténész professzor tartott előadást a radikális reformáció örökségéről. Ezt követően a Zsinat ünnepi nyilatkozatot fogadott el a reformáció 500. évfordulója alkalmából.
Bálint Benczédi Ferenc püspök az Egyház 2015–2017 közötti tevékenységéről nyújtott helyzetértékelést, majd a Zsinat állásfoglalást fogadott el a házasság és a család tárgyában. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság megüresedett helyére a zsinati tagok többsége Bán Endre ügyvédet választotta.
Az ünnepi istentiszteleten a szószéki szolgálatot dr. Czire Szabolcs teológiai tanár végezte, a lelkészszentelési beszédet Bálint Benczédi Ferenc püspök mondta, majd Molnár Imola lelkésznő úrvacsorai beszédet tartott.
A Zsinat felszentelte Bartha Alpár kökösi, Gyerő Attila homoródújfalvi, Györgyilyés Izolda sepsiszentkirály–botfalusi, Jobbágy Júlia Mária kolozsvári, Péterfi Zita Ágnes sepsiszentgyörgyi, Szabó Csengele budapesti, Szász Tünde szőkefalvi és Tőkés-Bencze Zsuzsánna gyergyószentmiklósi lelkészeket. A Magyar Unitárius Egyház Főhatósági Hivatala / erdon.ro

Több mint harmincezer háromszéki támogatta aláírásával a Minority SafePack kezdeményezést
Három széken a vállalt aláíráson felül teljesítettek az Európai kisebbségi kezdeményezés – Minority SafePack székelyföldi aláírásgyűjtési kampányban. Egy hónap alatt több mint 30 ezer aláírást gyűjtöttek a megyében az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének munkatársai. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 250 ezer aláírást vállalt, amelyből Háromszék az erdélyi magyar közösségen belül betöltött arányon felül végezte el a munkát. „Mi Székelyföldön itthon vagyunk. Romániai kisebbségként helyünk van Európában, és minket is megilletnek ugyanazok a jogok, mint az unió tagállamaiban élő más nemzetiségeket. Brüsszelnek meg kell mutatnunk azt, hogy az Európai Unión belül több mint 60 millió olyan személy, Európán belül pedig több mint 100 millió személy van, akik különböző országokban, más nemzeti közösségekhez tartoznak, mint az ország többsége” – fogalmazott Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének elnöke. Hozzátette: „a mi ügyeinkkel is foglalkozni kell. Azt szeretnénk, hogy időben lehessen korrigálni azokat a félreértéseket, meg nem értéseket, ellenkezéseket, amit a mi esetünkben a magyar közösség a bukaresti központi kormányzat részéről tapasztal. Az is mindenki számára világos kell legyen, hogy minden ügyünk intézése során először Bukaresthez fordultunk, azonban az esetek többségében sajnos nem találtunk megértésre. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy a kisebbségi ügyek rendezése tekintetében az Európai Unióhoz forduljunk.” Az elnök megköszönte annak az ötszáz önkéntesnek a munkáját: polgármestereknek, tanácsosoknak, fiataloknak és mindazoknak, akik aláírásukkal támogatták a kezdeményezést. (Közlemény) Transindex.ro

Szégyen: az RMDSZ támogatta, hogy büntetett előéletű is lehessen elnökjelölt
Leszavazta hétfőn a PSD, az ALDE és az RMDSZ a szenátus jogi bizottságában a PNL és az USR javaslatát, amely megtiltotta volna a büntetett előéletű személyeknek, hogy induljanak az államfőválasztáson.
A tervezet az államfő megválasztását szabályozó 2004/370-es törvényt módosítaná és kimondja, hogy nem indulhatnak az elnökválasztáson olyan személyek, akik a jelöltség benyújtásáig jogerősen elítéltek egy büntetőperben.
A testület hét nem és négy igen szavazattal utasította el a kezdeményezést, amelyet csak a két ellenzéki párt szenátorai támogattak.
A tervezetet a szenátus közigazgatási szakbizottságában is leszavazták. Következik a vita a felsőház plénumában, majd a javaslat átkerül a képviselőházhoz.
Jelenleg a legmagasabb tisztségben levő büntetett előéletű személy Liviu Dragnea PSD-elnök, akit 2015 áprilisában két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték Traian Băsescu államfői tisztségből való felfüggesztésére kiírt 2012-es népszavazáson elkövetett választási csalás miatt. Dragnea ellen egy másik ügyben is bűnvádi eljárás folyik: a DNA azzal vádolja, hogy még a Teleorman megyei tanács elnökeként befolyását latba vetve közbenjárt a megyei PSD-szervezet két alkalmazottja munkaviszonyának meghosszabbításáért. Főtér; itthon.ma/erdelyorszag

Katalónia ürügyén riogatnak a románok Székelyfölddel
Miközben erdélyi magyar politikusok szerint semmi összefüggés nincs a két mozgalom között, román politikusok és véleményformálók jól megfontoltan összemossák a katalánok függetlenségi, valamint a székelyek autonómiatörekvéseit. A katalóniai népszavazás, majd az azt követő válság kapcsán számos bukaresti elemző azzal riogat, hogy Székelyföld önrendelkezése a függetlenség „előszobája” lenne.
Bogdan Chirieac külpolitikai elemző a bukaresti Dcnews.ro portál hasábjain megjelent vezércikkében – párhuzamot vonva a katalán népszavazás és a székely autonómiaigény között – nem kevesebbet állít, mint hogy a „Berlin–Budapest–Moszkva-tengely mentén politizáló” Orbán Viktor magyar miniszterelnök befolyása révén 2018-ban népszavazást fognak rendezni Romániában Székelyföld autonómiájáról. De a szerző szerint az is megtörténhet, hogy a tömbmagyar régió függetlenségéről tartanak majd referendumot. Miközben Chirieac szerint „tudományos szempontból” Székelyföld nem létezik, az általa vizionált referendum időpontját március 15-ére, az összmagyarság ünnepére tűzhetik ki. Hasonló eszmefuttatás látott napvilágot a legnagyobb példányszámban megjelenő központi napilap, az Adevărul honlapján Lulea Marius Dorin tollából. Az építőmérnökként tevékenykedő publicista szerint az autonómia – ahogy azt szerinte éppen Katalónia esete bizonyítja – az első lépést jelenti a függetlenség kinyilvánítása felé. „A katalán helyzet világosan mutatja, hogy Romániában miért nem fogadható el semmilyen autonómiakövetelés, mert az végül alkotmánysértéshez fog vezetni” – vonja le a következtetést a nem mellesleg Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését szorgalmazó aktivistaként ismert Dorin. Amúgy a román kormány képviselői – a magyar hatóságokhoz hasonlóan – csupán arra szorítkoznak a katalán helyzet kapcsán, hogy spanyol belügynek nevezik a történteket.
Miközben elismerik, hogy Székelyföld számára nagy vonalakban azt az autonómiát akarják, amivel Katalónia jelenleg rendelkezik, romániai magyar politikusok szerint kizárólag egyetlen vonatkozásban, az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglaltak mentén lehet párhuzamot vonni a két régió között: hogy minden népnek joga van szabadon élni és szabadon dönteni a sorsáról. – Aki olvasott életében, az tudja, hogy Székelyföld esetében nem függetlenségről, hanem területi autonómiáról van szó, aminek semmi köze például a határmódosításhoz – szögezte le kérdésünkre Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő. Az erdélyi Magyar Polgári Párt (MPP) alelnöke – aki a tavalyi választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetség listáján szerzett törvényhozói mandátumot – valótlanságnak nevezte, hogy a székely önrendelkezés a függetlenség „előszobája” lenne. Szerinte a románok ürügyként állítják ezt a valótlanságot, hogy ne is tárgyaljanak az autonómiáról, mivel nem akarják megadni Székelyföldnek ezt a jogot. A székelyföldi politikus úgy véli, a székelyeknek a Katalóniában zajló eseményektől függetlenül harcolniuk kell a jogaikért, egyedül azt kell figyelembe venniük, hogy az önrendelkezés jár a tömbmagyar régiónak, és nem szabad hagyniuk, hogy egyesek arról győzködjék őket, miszerint a katalán helyzet miatt „csendben kell maradniuk”. Kulcsár-Terza hozzátette: a magyarok nem kérnek mást, mint az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlésen elfogadott, az összes együtt élő népnek teljes nemzeti szabadságot ígérő nyilatkozat betartását, ami szerinte Székelyföld viszonylatában területi autonómiát jelent. A politikus arra is felhívta a figyelmet, hogy ha bekövetkezne a bukaresti és chisinaui revizionisták álma, Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülése, akkor a moldovai gagauzok önrendelkezése révén precedens teremtődne Románia területén egy területi autonómiára. Kulcsár-Terza kérdésünkre elmondta, alakulata még ebben az évben be fogja terjeszteni a bukaresti parlamentben az RMDSZ-szel közösen kidolgozott, a székelyföldi területi autonómiát célzó törvénytervezetet, amely nem mellesleg nem Katalóniát, hanem a dél-tiroli autonómiát veszi mintának. A politikus szerint a statútum előterjesztésével nem szabad megvárni 2018-at, az egyesülés centenáriumának apropóján ugyanis a románok provokációnak tekinthetik a kezdeményezést.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke nemrég úgy nyilatkozott: a katalánok és a székelyek között a legszembeötlőbb különbség az, hogy Székelyföld autonómiát akar, ami épp ellentéte a függetlenségnek. Hasonlóképpen vélekedett Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is, leszögezve: nincs semmilyen hasonlóság a két régió között, az erdélyi magyarok nem akarnak elszakadni Romániától. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Katonai hagyományőrzés a Tekse alatt
Nem volt könnyű az élet, de könnyen viseltük – fogalmazta meg a zalánpataki Farkas József, amikor a régmúlt időkről és unokájáról, Préda Barnáról kérdeztük.
Azt mondta, amit lehetett, mindent elmesélt unokájának, ennek köszönhető, hogy már gyermekként érdeklődött a régi katonai egyenruhák iránt, és húszévesen úgy ismerte a hadtörténet helyi vonatkozásait, mintha maga is részt vett volna valamilyen hadi eseményben.
Tavaly avatott kis helyi múzeumában a népi hagyományok tárgyi emlékei mellett kiállította a zalánpataki családoktól összegyűjtött katonai emlékeket is, és büszke arra, hogy ősei között voltak magas rangú tisztek és hősök is. Préda Barnának közel háromszáz katonai fényképből álló gyűjteménye van, amelyet a faluban talált házról házra járva. A családok ragaszkodtak a fotókhoz, az eredetit megőrizték, de megengedték, hogy a fiatal gyűjtő lefotózza. Ezeket elektronikus formában tárolja, amit kinyomtatott, abból album készült, és megtekinthető a helyi múzeumban.
Elmondta, hogy a nagytatájától kapta az ilyen irányú indíttatást, aki sokat mesélt neki. „Kezdtem a legendákat meseszerűen elmondani, valósággal beleöröklődött, amit mondtam” – fűzi hozzá Farkas József.
– Üknagymamám testvére, Kasléder János főtörzsőrmester volt az Osztrák–Magyar Monarchiában Fogarason – meséli Préda Barna. – Részt vett a háborúban, kikerült Magyarországra, az őszirózsás forradalom is ott érte, és onnan hazajött Erdélybe. A felszerelése egy része Magyarországon maradt, itt négy kitüntetése és a kalapcímer látható. Nagyon sok kitüntetést vásároltam itt, Székelyföldön és Magyarországról, olyanokat, amelyeket megkaphattak idevaló katonák is. Dédnagytatám őrvezető volt mindkét világháborúban. Galíciában megsebesült, hazahozták és itthon, Erdélyben ápolták. Aztán 1916-ban betörtek a románok, és a sebesültekből létrehozták az erdélyi portyázó különítményt. Sebesültként ismét felvette a harcot a románokkal, 1917-ben Olaszországba került és ott fogságba esett. Aztán szabadult, a négyéves magyar időben ismét behívták, leventeoktató volt, harcolt Csobánosban mint 13-as székely határőr, és ott vesztette el hősi halált halt fiát. Haladt a csapatokkal, Idecs pataka előtt az ötven év fölöttieket elengedték és hazajött.
Hősök emlékezete
Zalánpatak nem felejti el hőseit, bizonyíték rá, hogy nemcsak Préda Barna könyvében és múzeumában lelhetőek fel a helyi háborús emlékek, hanem az elmúlt években maradandó jeleket is állított a falu. 2013-ban avatták fel annak a zászlónak a talapzatát az iskola udvarán, amelyet 1942-ben állítottak és a román megszállás után, 1947-ben bontottak le, az avató alkalmából a zászlót ezúttal is a felvidéki lévaiak adományozták, mint a négyéves magyar időben. 2016 novemberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világháború zalánpataki elesettei előtt tisztelgő emléktáblákat helyeztek el a római katolikus templom falára, idén pedig, Kisboldogasszony napján (szeptember 8-án) kopjafát állítottak Bedő László tanító, magyar királyi zászlós emlékére. – Bedő László zászlóstiszt volt, ő szervezte meg a falu védelmét hetvenhárom esztendővel ezelőtt. Mozgósították a huszonhármas korosztályt, amely kimaradt a sorozásból, és ekkor ő már megfelelő katonai kiképzést kapott a leventeoktatás során – eleveníti fel a múltat Préda Barna. – Hazafutott Barótról, ott volt tiszt, és értesítette az embereket, hogy Köpecnél betörtek a románok. Fegyver volt, mert a háború alatt mindig volt, és megszervezte a védelmet. Eldöntötték, ha jönnek a vasgárdisták, akkor felveszik a harcot. Végül a vasgárdisták nem jutottak el Zalánpatakig, a román csapatok pedig békésen vonultak át a településen, viszont a német és a magyar katonák összecsaptak velük, és akkor jutottak nagy tömegek fegyverhez, mert a románok menekülés közben elhagyták a fegyvert. Szárazajtáról jöttek be román érzelmű fiatalok, és éjjelenként rettegésben tartották a zalánpatakiakat. Lövöldöztek a levegőbe, és a helyiek velük vették fel a harcot, egészen Szárazajtáig kergették őket.
Egyenruhában megváltozik az ember
A Csíkmadarasról vásárolt második világháborús zászlósegyenruha Préda Barna kis múzeumának egyik különleges darabja. Új tulajdonosa csak néhányszor viselte, mintájára saját egyenruhát készíttetett, és abban jelenik meg a különböző történelmi megemlékezéseken. Úgy tartja, az egyenruha tartást ad az embernek, nemcsak külsőleg, de lelkileg is. Két barátjával, a kézdivásárhelyi Szima Csabával és a gelencei Kerekes Áronnal szervezik a 24-es kézdivásárhelyi határvadász hagyományőrző zászlóaljat, közelebbről szeretnének toborzót tartani és az állományt feltölteni:
– Fontosnak tartom a katonai hagyományőrzést, hisz székelyek vagyunk, a székely ősi katonanemzet. Fontos, hogy ezeket a hagyományokat is továbbvigyük, szemléltessük, hogy milyen volt az akkori katonaélet és a felszerelés. Törekszünk ezt minél korhűbben átadni, és úgy tűnik, a gyermekek is szeretik. A hagyományőrző táborok után a szülők elmondják, a gyermek rendben tartja a ruháját, mind megeszi az ételt, amelyet eléje tesznek, nem válogat, sokkal fegyelmezettebb. Ezt az örökséget kötelességünk őrizni és továbbadni, ebben látom a hagyományőrzés lényegét. Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma

A táncoló topánka Nagyszebenben
2017. október 29-én lépett színpadra Nagyszebenben a Medgyesi Gyöngyvirág Néptánccsoport apraja nagyja. Az előadás a XIX. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat utolsó előtti programja volt.
A táncoló topánka című néptánc előadást a Gong Színházban láthatta a nagyérdemű, ahol Szombatfalvi Török Ferenc köszöntötte a vendégeket, és a megjelent közönséget.
A szemünk előtt elevenedtek meg a felnőtté válás, a kirekesztődés, a párválasztási folyamat, végül a beteljesedett szerelem néha nagyon is fájdalmas, de ugyanakkor szép, és örömteli pillanatai, amelyet a medgyesi csoport a tánc nemzetközi nyelvén adott elő számunkra. A gyermekektől az idősebb korosztályig mindenki képviseltette magát a színpadon. A történet bemutatása során láttunk és hallhattunk legényest, körtáncot, csárdást, csúfolkodást, szívhez szóló népi éneket.
Ami nézőként megfogott engem, az a jól átgondolt koreográfia, valamint a fellépők arcán sugárzó öröm, amit a közös tánc, az együvé tartozás érzése váltott ki.
A nagyszebeni közönség felállva tapsolva köszönte meg az élményt. Simon Andrea / Szeben.ro; Erdély.ma

56-os könyvbemutató-sorozat
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) által rendezett 56-os könyvbemutató-sorozat a tegnapi napon Marosvásárhelyen zárult. Az érdeklődők ezen kívül Baróton, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen nyerhettek betekintést az 1956-os szabadságharc olyan mozzanataiba, amelyeket nem tanítanak az iskolákban.
Kedd este 19 órától Baróton vette kezdetét az az erdélyi körút, amelyen összesen négy 1956-hoz kapcsolódó könyvet mutatnak be szerzőik.
Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár termében Demeter Zoltán művelődésszervező köszöntötte a szép számú közönséget, két szál gyertyával, és egy perces néma csenddel emlékezve a forradalom áldozataira.
Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly termében ugyancsak népes nézőközönség előtt mutathatták be szerzőik a műveiket. Kézdivásárhelyen a lélek hangján mutatták be hogyan vívta ki a magyar nép alig néhány napot tartó függetlenségét, hogy 1956 gyermekeinek, fiataljainak, öregjeinek a szabadság puszta szeretete elég volt fegyverként a hatalmas szovjet birodalom ellen, hogy példát mutattak az emberiségnek szabadságszeretetből, hazaszeretetből amit még a történelem kereke sem tud megismételni! Köszönjük az érdeklődést, hisszük, hogy nem bánják akik eljöttek!
Székelyudvarhelyen hangulatos környezetben, a Városi könyvtár olvasótermében került sor október 27-én a hármas könyvbemutatóra 1956. október 23. kapcsán. Öröm volt kézbe fogni Tercsi néni eredeti naplóját, melyen megfigyelhetőek voltak a szegek által ütött lyukak, melyekkel a padlás gerendájára szegezték, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe a nehéz időkben. A tizenéves közönség tagjaihoz úgy szólt Tercsi néni, mint egykori önmagához és bajtársaihoz, nagyon megható volt ezt nézni.
A körút Marosvásárhelyen zárult, ahol a Deus Providebit Tanulmányi Ház nagytermébe szép számban érkeztek érdeklődők,köztük Marosvásárhely alpolgármestere, a Bolyai Farkas Gimnázium igazgatója és olyanok is, akik az előadás során bemutatott egyik könyv főszereplőjének közeli ismerősei, osztálytársai voltak. A könyveket az Enyingen élő Vajda Jenőné Németh Terézia, a marosvásárhelyi történész , közíró és 56-kutató Tófalvi Zoltán és a kiskunmajsai Nahimi Péter történész, a Pongrácz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány elnöke mutatta be, mindnyájukat pedig a közönségnek a Budapestről érkezett Pataki Barbara. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom sajtóközleménye; Erdély.ma

Díjazott életalapítás
Természetes anyagból épült házban lakik, hagyományos életet él, őshonos állatokat tenyészt Dobos Atilla és családja. A hagyományos gazdálkodásban eddig kifejtett több éves munkájukat elismerő oklevéllel jutalmazta a magyar Földművelésügyi Minisztérium.
A természetközeli gazdálkodásban, a hagyományos növénytermesztésben, a tájjellegű, őshonos állatfajták visszahonosításában, a táj ökológiai egyensúlyának megtartásában, illetve a genetikai sokféleség megőrzésében végzett tevékenységéért a budapesti Fölművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel jutalmazta Dobos Atilla csobotfalvi gazdát. A rangos elismerést Fazakas Sándor földművelésügyi miniszter adta át az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából Budapesten.
A múlt héten kapott elismerés kapcsán felkerestük a fiatal gazdát, aki érdeklődésünkre elmondta, az elmúlt években kifejtett munkájukat értékelte ilyen formában a magyar kormány, amely a Földművelésügyi Minisztérium Nemzetközi és Kárpát-medencei Kapcsolatok Főosztályának révén ismeri tevékenységüket. Egy egyesülettel ugyanis már nyolc éve keresik a haszonállatokból – többek között tehenekből, lovakból, bivalyokból, juhokból, háziszárnyasokból – a régi fajtákat. Saját gazdaságukban a legértékesebb genetikai állományt a mokány marhák és régi erdélyi tarkák, illetve a székely lovak jelentik, emellett tartanak saját nemesítésű szürkemarhát, régi fajta tyúkokat, pulykákat is – avatott be.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan is fogtak hozzá az őshonos állatok megmentéséhez, Dobos Atilla tisztázta, régen nem gazdaságnak vagy farmnak hívták a kerítésen belül lévő környezetet – benne az embereket, állatokat, növényzetet –, hanem életnek. Ők tíz éve fogtak életalapításhoz, természetes anyagból házat építettek, berendezték az udvart, elkezdték gyűjteni a régi fajta állatokat.
Mivel a társadalomban inkább a modern fajtákat, a legújabb technológiaikkal tenyésztik, elhatározásuk megvalósítása nem volt egyszerű. Az életalapítás végül kinőtte magát, és egy nagyobb gazdaságot tartottak fent őshonos fajtákból az elmúlt években. A gazda tisztázta azt is, hogy ők nincsenek a fejlődés, a modern eljárások, életvitel ellen, csupán szeretnének felmutatni egy másik lehetőséget is.
A Miercurius Mezőgazdászok Egyesületét is azért hozták létre, hogy a hagyományos életvitelt folytató családok tevékenységét könnyebben összehangolhassák. Tapasztalatuk szerint ugyanis, ha egy tájban megjelenik több hagyományos gazdaság, az a tájban nyomot hagy, a hagyományos fajtákkal való gazdálkodás pedig megerősíti a táj harmóniáját. Ezt ők felismerték, ezért dolgoznak. Rámutatott arra is, hogy a mai modern fajták, amelyeknek nagy a termelése, azokat régi fajták keresztezésével tenyésztik ki, de azok előbb utóbb hibridizálódnak, így újra a régi fajták kellenek a vérfrissítéshez – ezért sem szabadna kiveszni hagyni azokat. Kömény Kamilla Székelyhon.ro

Nem vállal felelősséget a prefektus
Nem vállalhat felelősséget Sebastian Cucu prefektus, hogy magyarellenes megnyilvánulások nélkül zajlik le a december elsejei nemzeti ünnep, de igyekeznek biztosítani a rendezvények törvényes lebonyolítását. Mint tegnapi sajtótájékoztatóján fogalmazott, sem ő, sem más nem lehet felelős az elhangzó beszédekért, hozzászólásokért, ám bíznak benne, nem ismétlődnek meg az előző évek történései.
A prefektus Tamás Sándor múlt heti felvetésére válaszolt. A megyei tanácselnök azt követően, hogy megszavazták 30 ezer lej kiutalását a nemzeti ünnepre, felhívta a figyelmet: a rendezvény tartalmáért a prefektus felel. Jelezte azt is, a mai napig nem határolódott el senki a tavalyi incidenstől, amikor az egyik szónok Ázsiába küldte a magyarokat, és elfogadhatatlannak nevezte, hogy más megyékből hozott fiatalok Sepsiszentgyörgy központjában azt ordibálják: Kifelé a magyarokkal az országból! Tamás Sándor azt is felvetette, hogy mindmáig nem kerültek elő a tettesek, akik 2015-ben a román katona állomási szobránál állítólag székely zászlóra cserélték a román lobogót, illetve máig nem azonosították, ki hasította el 2013 januárjában a park sarkára kitett román zászlót, de Sebastian Cucu ismét hárított: nem az ő hatásköre az elkövetők kiderítése, és mint fogalmazott, ő az első, aki tudni szeretné. Farkas Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Isten, áldd meg a magyart (A reformáció központi ünnepsége)
Ha meg akarjuk tartani és gyarapítani akarjuk a magyar világot, akkor a 21. században is szükség lesz arra az erőre, amelyet a reformációban kaptunk – mondta az emberi erőforrások minisztere tegnap a reformáció emlékévének központi ünnepségén a Papp László Budapest Sportarénában.
Balog Zoltán kiemelte: Európa a posztkrisztiánus korba kíván lépni, mi pedig Közép-Európában, a Kárpát-medencében újra felfedezzük a keresztény hit gazdagságát. Szobrokat állítunk Luthernek, Kálvinnak, Bocskainak, miközben Kálvin városában, Genfben elfogynak a reformátusok, Németországban pedig tucatjával zárják be a templomokat – tette hozzá. A miniszter rámutatott: a hit, a vallás nem magánügy, hanem az egyik legszemélyesebb közügy, amely a publikus térbe tör, nyilvánosságot akar, közösségi, társadalmi, nemzeti következménye van. Úgy fogalmazott, az igaz hit sosem marad meg az egyes ember lelkének belsejében, nem marad a templom négy fala között, hanem kiárad, formálja, alakítja, gazdagítja maga körül a világot. Az igaz hit mindig kultúrát teremt, az igaz kultúrában pedig mindig benne lakik a hit – mondta. Ne engedjük privatizálni a hitünket, mintha az másra nem tartozna, inkább részesítsünk belőle másokat. Ne engedjük, hogy kiszorítsák a családok életéből, az iskolából, a média világából, az országok, a települések vezetéséből, a házasság intézményéből, a közterekről, a közösségi szimbólumok közül, Európából – szólított fel Balog Zoltán. A központi ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelynek kezdetén Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke arról beszélt: a reformáció lényegét tekintve nem más, mint megtérési, ébredési mozgalom, lelki forradalom. Igazi Krisztus-ünnep, amelyen Isten bűnbánatra és megtérésre szólít, és egész életünket átfogó megújulásra hív. Steinbach József református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke igehirdetésében kiemelte: az élő Isten mindig az élet, pontosabban az örök élet pártján áll. Isten örök, maradandó tágasságba helyezte az ember életét, és ez az a bizonyosság, amely egyedül képes rendezni a földi életet. Ez a bizonyosság képes értelmet, célt, erőt adni és örömöt ajándékozni az embernek, megszabadítva bennünket a hiábavalóság átkától. Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke hálaadó imádságában kiemelte: Hálát adni az tud, akinek a jövője Jézus Krisztusban biztosan meg van alapozva. Magyarországnak a keresztényellenes, internacionalista erők kormányzása után egy keresztény értékeket követni igyekvő kormányzásra van szüksége – mondta Orbán Viktor miniszterelnök, aki egyben a reformáció emlékbizottság elnöke. Szavai szerint nem véletlen, hanem Isten kegyelmének megnyilvánulása, hogy Magyarország élén ma keresztény, hitvalló kormány áll. Orbán Viktor kormánya kötelességének nevezte a kereszténységből kisarjadt létformák, az emberi méltóság, a család, a nemzet és a hitbéli közösségek megvédését, valamint annak az életszemléletnek a megőrzését, amely a krisztusi tanítások alapján Európát és a magyarságot naggyá tette. Mi nemcsak olyan jövőt akarunk, ahol mindenkinek lesz munkája, de olyat is, ahol a munka minden formája az Isten dicsőségét is szolgálja – fogalmazott a kormányfő. Szerinte a körvonalak már látszanak: hidak épülnek a Dunán, magyar egyetemek Erdélyben, több száz óvoda a Kárpát-medencében, és ma is együtt ünnepel Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély. Látszik a békés, határok feletti nemzetegyesítés valósága – mondta. Úgy fogalmazott: azt már tudjuk, hogy a felismert igazság szabaddá tesz, azonban a végső és nagy nemzetegyesítéshez szükség lesz arra az igazságra, amely nemcsak megszabadít, hanem egyben is tart bennünket, és nemcsak a nemzetrészeket köti össze, hanem a magyar lelkeket is. Együtt harcolunk és együtt imádkozunk azért, hogy Isten, áldd meg a magyart. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás egykori tanítók előtt (Zalánpatak nem felejt)
Másfél évtizedes eredményes oktatói és nevelői, közösségépítő és közösségfejlesztő munkájuk elismeréseképpen Zalánpatak díszpolgára címet adományozott Málnás önkormányzata és Zalánpatak faluközössége a jelenleg Uzonban élő Ráduly József nyugalmazott tanítónak és Ráduly Irénke óvónőnek. Az elismerést Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének október 26-i uzoni bemutatóján adták át a nyugdíjas pedagógus házaspárnak.
Péter Sándor, a zalánpataki „érzelmes monográfia” lektora Zalánpatakról azt mondta, nehéz oda eljutni, de még nehezebb onnan eljönni. A szinte járhatatlan útra utalt, és arra a vendégszeretetre, amellyel a kis település lakói fogadják a látogatót, de a falu értékei is ott marasztalják a vendéget. Kiemelte Zalánpatak egykori szerepét a környék kulturális életében, amelynek a hatvanas-hetvenes években a Ráduly tanító házaspár volt a mozgatója. Amikor máshol nem volt műkedvelő csoport, Zalánpatakon kettő-három is működött – mondta. Ráduly Irénke nyugdíjas óvónő felelevenítette, hogy amikor fiatal pedagógusként oda helyezték, azt gondolta, „a zalánpatakiak olyan maradiak lehetnek ott a világ végén. De nagyot csalódtam, mert amikor a zalánpataki emberek kimentek a faluból, mindig könyvet vásároltak. Rengeteget olvastak, tájékozottak voltak. Volt két-három családnál rádió, hallgattuk a híreket, esténként összegyűltünk, megbeszéltük a dolgainkat, énekeket tanultunk.” A zalánpataki évekre négy évtized távlatából is jól emlékszik Ráduly József. Elmondta, oroszt tanított Kökösben és Mikóújfaluban, és amikor Zalánpatakra helyezték, semmiképpen nem akarta elfogadni. Meggyőzték, és tizenhat évig tanított ott. Családot alapított, két fiuk született, egyikük, Ráduly István jelenleg Uzon polgármestere. „Amikor oda helyeztek, csak szekérrel és gyalog lehetett járni, nem volt villany se. Ha valaki súlyos beteg volt, át kellett menni gyalog Málnásfürdőre, és onnan telefonáltunk. Szekérrel vittük a beteget a falu végéig, mert a mentő csak odáig tudott jönni. Karácsony Zoli bácsi működtette az áramfejlesztőt, mozit is tartottunk, a filmeket a hátamon hordtam Málnásfürdőről, Mikóújfaluból, hogy az emberek művelődhessenek. A feleségemmel együtt színdarabokat tanítottunk be a gyermekeknek és a fiataloknak, de az idősek sem akartak kimaradni semmiből. Jártuk a környéket az előadásokkal, nagy fegyelem volt, jól ment a munka. Préda Jenő bácsiék zenéltek a műsorokon, szépen muzsikáltak. Néhai Gál Sámuel segített abban, hogy a zalánpataki gyermekek bentlakásba mehettek Málnásra ingyen. Egy szekér fát vittek télen, ennyi volt a fizetség. Ott elvégezték a nyolc osztályt, jól haladtak a gyermekek. Őszintén mondom, mindent megtettünk Zalánpatakért. Egyedül plébános nem voltam, egyéb minden.”
Farkas József, aki jelenleg is kiveszi a részét a zalánpataki közösségi munkából, egyfajta őre az unokája, Préda Barna által létrehozott helyi néprajzi múzeumnak. Az uzoni könyvbemutatón azt mondta: „Ráduly tanító bácsiék nemcsak oktattak, hanem neveltek is, sok kultúrmunkát elvégeztek, és mellette lent termeltek, disznót, juhot tartottak, soha semmilyen munkát panasszal nem csináltak.”
A pedagógus házaspárt méltatta a 89 éves Préda Jenő is, aki az egykor híres zalánpataki zenekar prímása volt, és az alkalomból tanítványával, Préda Barnával együtt muzsikával köszöntötték Zalánpatak frissen kitüntetett két díszpolgárát. Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere is elismeréssel beszélt Ráduly Józsefről és feleségéről, Irénkéről, hangsúlyozva: sok olyan pedagógusra lenne szükség jelenleg is, amilyenek aktív korukban ők voltak. Az immár több helyszínen, így Uzonban is bemutatott zalánpataki monográfia nem csak falutörténet, egyfajta főhajtás is azok előtt, akiknek köszönhető, hogy Zalánpatak ma is él, lakói most is szorgos, becsületes emberek. A Ráduly házaspár Préda Barna könyvében is kiemelt szerepet kapott. A kulturális életről szóló fejezetben a szerző azt írja: „a település nemcsak üveggyáráról, hanem kulturális életéről is híres volt. Ez a hírnév az 1960-as években teljesedett ki Ráduly József tanító és felesége, Ráduly Irénke óvónő vezetésével.” A zalánpatakiak ragaszkodását múltjukhoz és a sok nehézséget átélt falu jelenéhez Préda Barna a könyv bevezetőjében fogalmazza meg igen találóan: „Legyen e könyv emlékül mindazokért, akik a történelem folyamán a kizsákmányolások, az azt követő zsarnokoskodások, a háborúk utáni borzalmas idők és a kommunizmus ellenére, valamint a Nyugat csábításának ellenállva itthon maradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy felépüljön, megmaradjon és fejlődjék Zalánpatak. Ha itthon nehezebb is a munka, ha a szerszámok nyele jobban feltöri is a tenyeret, de sokkal édesebb a kenyér, szebben énekelnek a madarak, és van-e a világon bármely katedrálisnak a tornyában olyan szépen hívogató harang, mint Zalánpatak kicsiny templomocskájának?” Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lélekmentő Szivárvány Ház
Szórványmisszió Magyarfülpösön
„Aki megmenti egy ember életét, az egy egész világot ment meg” – ez a Talmud-idézet jut eszembe, valahányszor betérek a magyarfülpösi Szivárvány Házba, ahol a református egyház, Ady István lelkipásztor áldásos munkájával immár 15 éve lélekmentő missziós tevékenységet folytatnak.
Magyarfülpösön 16 óvodást és kisiskolásokat gondoznak, míg Szászrégenben 25 olyan középiskolást látnak el bentlakásban, akik anyanyelven tanulnak a város középiskolájában, így összesen 41 gyerek fölött bábáskodik a Szivárvány Házat működtető alapítvány. A gyerekek a Görgény völgyéből, a környékbeli farmokról, a Mezőségről származnak, elképzelhetetlen családi körülmények között nevelkedő szegény magyar családokból.
– Olyan helyekről származnak ezek a gyerekek, ahol a szülők egész héten dolgoznak, és nincs idejük foglalkozni velük. Sok esetben még ételt se tudnak biztosítani számukra, így egyáltalán nem tulajdonítanak fontosságot az iskolának, a nevelésnek, hiszen jóval a létminimum alatt élnek. Van olyan család, amelynek négy év alatt kilenc lakhelye volt. Egy hétgyermekes családnak házat béreltünk Magyarfülpösön, hogy helyhez kössük őket, és a gyerekeket tudjuk nevelni. Olyan esettel is találkoztunk, amikor a gyerek nem igazán tudta, hogy ki az édesapja, mert „több is volt neki” – mondja a lelkipásztor.
Közben egy szomszédos teremben angolóra zajlik, Székely Szilárd szászrégeni tanár tanítja a kicsiket, akik a közelgő halloweenre készülve sorolják el angolul a nálunk is meghonosított angolszász ünnep ismertebb figuráit. A gyerekek mosolyognak, illemtudóak és szeretetre éhesek.
– Sokan kérik tőlünk számon a tanulmányi eredményeket. A sérült családi környezetből származó gyerekekkel azonban nem lehet úgy haladni, mint a rendes körülmények között nevelkedettekkel. Sokszor hétfőnként újra kell kezdeni a munkát, miután a gyerekek hétvégeken hazakerülnek. Az is eredmény, ha ezek a gyerekek rendesen öltözködnek, naponta háromszor étkeznek, csillog a tekintetük, boldogok és szépen, magyarul beszélnek – mondja a lelkész, majd hozzáteszi, van már egy lány, akit itt gondoztak, és az idén pedagógiát végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Egy másik fiú, akit egyedül nevelt az édesapja, nemrég ballagott a református kollégiumban, víz-gáz szerelő lett, és Kolozsváron munkahelyet talált. Megmentettük őket az életnek – mondja Ady István.
A Szivárvány Alapítvány a hazerwoudei reformátusokkal való együttműködésnek köszönhetően jött létre és működik. A lelkes holland barátok nevét viselik az emeleti hálószobák. Ezenkívül a Bethlen Gábor Alaptól (ELTE) és a Communitas Alapítványtól, a magyar kormány határon túliak hivatalától, a Szórványmagyarság Gyerekeiért Alapítványtól kapnak ma is jelentős támogatást, s meg kell említeni, hogy a marosvásárhelyi Tim-Ko pékség hetente egyszer kiflivel támogatja az alapítványt.
Az idén a marosvásárhelyi származású Bálint László által igazgatott Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványnak köszönhetően sikerült kapcsolatba kerülni Varga Zoltán magyarországi vállalkozóval, akinek a segítségével újrafedték a Szivárvány Ház tetejét. Ugyanakkor holland önkéntesek játszóteret építettek a ház udvarában. Ugyancsak az idén a Bethlen Gábor Alap és a határon túli magyarok hivatalának támogatásával nyílászárókat és tetőt javítottak a szászrégeni kollégiumban is.
S bár több díjjal is kitüntették a lelkipásztort, szerényen megjegyzi, mindez nemcsak az ő munkájának az eredménye, hanem az óvónőké, a tanítóké és mindazoké is, akik az alapítványnál önzetlenül dolgoznak. Mert felbecsülhetetlen érték, ha embertársunkat, a gyerekeket mentik meg közösségünk számára. A szórványvidéken minden magyar lélek számít! – fogalmazza meg küldetésének lényegét Ady István, s megfogadjuk, annak ellenére, hogy többször írtunk a Szivárvány Házról, valahányszor Magyarfülpösön járunk, betérünk hozzájuk. Mert jó látni mindazt, ami e falak között történik. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Újabb szakmai elismerések a temesvári magyar színtársulatnak
Három újabb szakmai elismeréssel gazdagodott október végén a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata. A fesztiválszereplések zárásaként a társulat Shakespeare-adaptációja és nonverbális gyerekelőadása, a Piroska is szakmai különdíjat érdemelt ki.
Október 27-én este, a mostanra már többszörösen díjazott Shakespeare, Sonnet 66 című előadás a verseci „Színházi Ősz” klasszikus színházi fesztiválon szerepelt sikerrel, ahol röviddel a szakmai kiértékelő után a társulat átvehette a zsűri különdíját, melyet az előadás üzenetének aktualitása, a klasszikus Shakespeare-motívumok és -szövegek újraértelmezéséért ítéltek oda a csapatnak.
Október 28-án, az idén második alkalommal megrendezésre került Merlin Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztiválon szerepelt sikerrel a Bereczki Csilla rendezte nonverbális, klasszikus és népzenei alapok mentén újraértelmezett Piroska című gyerekelőadás. Az esti díjátadón a szakmai zsűri két különdíját is átvehették az alkotók. Egyet Bereczki Csilla rendezőnek ítéltek oda a szöveg színpadra alkalmazásának újszerűségéért és eredetiségéért, a másikat meg a társulat öt bábszínészének (Nagy Dóra, Szilasi Eszter Júlia, Mihály Csongor, Lukács Szilárd, Vass Richárd) játékáért, az előadásban használt összetett és magas művészi értékeket képviselő színpadi nyelvezetért. Gratulálunk az alkotóknak! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„Nagyon egyedi” szobrokat avattak az irisztelepiek
Kós Károly és Bartha Miklós fogadják a templomba érkezőket
Két mellszoborral gazdagodott az irisztelepi református templom kertje: Bartha Miklós és Kós Károly emlékműveit október 20-án leplezték le a gyülekezet tagjai, illetve számos világi és egyházi elöljáró jelenlétében. Az ünnepi hangulat már a villamosmegállóból tapintható: Blaskó János szobrászművész alkotásai, a fehér lepellel letakart mellszobrok csalogatóak, a templomajtóban álló férfiak pedig még a késő újságírókat is szeretettel fogadják.
A templomban ünneplőbe öltözött kisebb csoport ül: a férfiak a bejárat jobb oldalán, öltönyösen, nyakkendővel, a nők, picit kevesebben, a bal oldalon foglalnak helyet, természetesen ők is elővették ruhásszekrényeikből a szebb felöltőiket. Péntek délután van, még szinte véget sem ért a dolgozók szokásos munkaideje, hát a kettős szoboravató különlegessége ellenére is akadnak üres padok a templomban. Síri csendben ülnek a gyülekezet tagjai, várnak türelmesen, csak mi sajtósok lábatlankodunk, recsegnek a jegyzetfüzetek, sétafikál az operatőr, kattog a fényképezőgép. Szerencsére a munkánk zaját elnyomja az orgona hangja.
Az ünnepi istentiszteletet Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartja, prédikációjában arra figyelmezteti a gyülekezet tagjait, hogy vasárnaponként, ahogy a templomba mennek, mindig el kell haladniuk a két mellszobor között, amelyek majd emlékeztetik őket arra, hogy „az az ember, aki a múltban gyökerezik, de a mában él, az tud jövőt, holnapot építeni”.
– A múlt eseményei meghatározzák az életünket, ezért nagyon fontos az, hogy mi hogyan viszonyulunk a múltunkhoz: büszkék vagyunk arra, vagy úgy gondoljuk, hogy a múltunk szégyellnivaló? – hangsúlyozta az esperes. Ezt követően kiemelte, az ilyen emlékművekre szükség van, „azért mert nekünk is időnként jó, ha visszaemlékezünk elődeinkre-nagyjainkra, azokra, akik itt ebben a térségben, városban meghatározóak voltak, akiknek köszönhetően ma itt vagyunk”.
Amikor annyian mentek, ő maradt, és épített házat–hazát
Bartha Miklós jogászt, publicistát, parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyik előfutárát Széman Péter EMKE-elnök méltatta. Az elnök elmondta, Bartha Miklósról kevesen hallottak, akik mégis, azok Bartha Miklóst politikusként ismerik, újságírói, közösségszervezői tevékenységét kevésbé. Pedig ezek a tevékenységek voltak azok, amelyek megalapozták az EMKÉ-t.
– Az 1870-es évek végén, 1880-as évek elején egyre-másra alakultak a magyar közművelődési egyesületek. Az erdélyi magyarok szórványhelyzete kétségtelenül indokolta egy nemzetépítő és -megtartó egyesület létrehozását. Bartha Miklós tevékenysége minden bizonnyal előrevetítette az EMKE megalakulását. Ezt elismerendő a szervezet 1885-ben, már alakulásakor alelnökévé választotta őt – mondta el a méltató, hogyan járult hozzá Bartha Miklós a 137 éves egyesület létrejöttéhez.
„Kós Károly életének bő kilenc évtizede itt zajlott közöttünk”, kezdte a méltatást Vincze László irisztelepi gondnok elmondva, nehéz valakiről úgy beszélni, hogy az „sokunknak kortársa volt, akit a jelenlevők közül többen személyesen ismerhettek”. Az se utolsó szempont, hogy az az Isten háza, amelyben ő az építészről beszél, Kós Károly munkája.
A méltató elmondta, Kós Károly egyfajta polihisztorként, reneszánsz inasként is jellemezhető a mai ember számára, hisz író, grafikus, könyvkészítő, politikus, példamutató földműves és építész is volt egy személyben. Olyan ember, aki látta a követendő utat és cselekedett, amikor Erdélyt lecsatolták. „Amikor annyian mentek, ő maradt, és épített házat–hazát: templomot, magánépületet, múzeumot, könyvet, közösséget, igényt, transzilván gondolatot.” Vincze László szerint a Kós Károlyi transzilván elvek ma, amikor a többségi nemzet is kezd transzilvanizmusban gondolkodni, újra elő fognak kerülni, mivel „azok erős fundamentumai lehetnek egy közéleti diskurzusnak, hisz ő (Kós Károly) tudta, egy erős közéleti építmény erős alappal kezdődik.”
A gyülekezet tagjai gyermeki kíváncsisággal hallgatták a méltatásokat és az esperes intő szavait, egyesek még belebólogattak a hallottakba, „milyen igaza van”, helyeslésüket egyesek a padszomszédjukkal is megosztották.
Lesznek-e új Bartha Miklósok és Kós Károlyok?
Az ünnepséget levezető Farkas László irisztelepi református lelkipásztor a méltatásokat követően röviden elmesélte, hogyan is került a két mellszobor a templom elé.
– Valamikor 2014-ben, a kolozsvári gyülekezetek közös gyűlésén röppent fel a hír, hogy a magyar Országgyűlés elnöke részéről egy mellszobrot szeretnének ajándékozni Kolozsvár magyarságának. Bartha Miklósról volt szó. A kérdés az volt: hol találunk ennek helyet? Akkor kérték fel az irisztelepi református egyházközséget, hisz szép a hely, a templom előtt sok terület van, hogy adjunk helyet ennek – osztotta meg Farkas László lelkipásztor Bartha Miklós szobrának történetét. Ám kifejtette: úgy érezte, egyházközösségük nem kapcsolódik közvetlenül az EMKE-alapítóhoz, hisz ő más egyházkerülethez tartozott, de van „saját” fontos személyiségük is, Kós Károly. Így született az ötlet, hogy egy szoborból kettő legyen, amelyet végül sikerült véghezvinniük
– Két hazafi előtt hajtunk ma fejet, akik sokszínű gazdag életművet hagytak maguk után, amelyek kibogozására, teljes megértésére kutatói életpályák is kevésnek bizonyultak. – kezdte szoboravató beszédét Grezsa István kormánybiztos. – Teljesítményük egyszerre tükrözi a zseni nagy alakításának mítoszát, de ott van benne a történelmi kor lenyomata is, hisz identitásukat meghatározták társadalmi viszonyaik, nemzeti hagyományaink. A kormánybiztos beszédében kiemelte, fontos az, hogy a Bartha, Kós és más fontos történelmi személyek által írt történetet, építő, közösségformáló munkát folytatni tudjuk, ám az már kérdéses, hogy a „mai társadalmunk ki tud-e nevelni soraiból Bartha Miklósokat vagy Kós Károlyokat?”
Nem akarózik hazamenni
Bár egyesek továbbra is bólogatnak, helyeselnek, erre az utolsó beszédre már nem figyelt mindenki, igaz, a közelben elhaladó forgalmas út autózúgásától a hangosítás ellenére sem lehetett mindent rendesen hallani. Az udvar sarkában két néni hevesen beszélget, nevetgélnek, gesztikulálnák, de elbújtak, nem zavarnak senkit. Egy kislány virágcsokrokkal a kezében édesapja ölébe kérezkedik fel, majd bújik bele szégyenlősen az ölelésbe. A csokrokat azért magasan tartva kimenti a szorításból. A gyermeki kíváncsiság helyett inkább gyermeki türelmetlenség a jellemző, az izgatottság és büszkeség. Kukucskálnak egymás feje mellett a gyülekezet tagjai, lesik a még letakart szobrokat, mikor leplezik már le őket...?!
Egy férfi másokkal is megosztaná az emlékét, hatalmas táblagéppel videózza az eseményt, különböző szemszögekből veszi ő is a történéseket, sétál az emberek között, emeli a gépet, hogy minél jobb minőségben megőrizze az eseményt. Megörökíti a kormánybiztos beszédét, az emberek arcait.
Aztán végre elérkezik a nagy pillanat, lehullnak a leplek, akárha valami titkos ajándékról, ami mától már mindig hozzájuk fog tartozni, egy kicsit mindenkihez, aki ide majd betér.
Ahogy felszabadul a frissen felavatott szobrok előtt a hely, sorba mennek a gyülekezet tagjai megnézni azokat, megismerik a két alakot, akik majd figyelmeztetik, emlékeztetik őket minden alkalommal, amikor istentiszteletre jönnek, hogy ne feledjék múltjukat, építsék örökségüket. A férfi továbbra is magasba tartott táblagéppel fényképezi a szobrokat, és az eléjük járuló embereket, a kislány pedig kimászik az apai ölelésből, a mászkálástól, játszástól már megviselt csokrait leteszi a két szobor elé. Még lehajolva hatalmas mosollyal fordul vissza apjához, elismerést, visszaigazolást várva. Az apa mellett idős nénik mosolyát is kapja megnyugtatásként: jól csinálta, futhat vissza játszani. A leplek lehullása után egy férfi siet vissza barátjához, miután megcsodálta Blaskó János szobrászművész alkotásait: „Nagyon egyediek” – közli vele rövid-tömör véleményét.
A szobrok hivatalos átadását követően senki sem siet haza: majszolják a finom reszelt-tojásos szendvicseket, házi gombás-sonkás csavart tésztát, süteményt és kalácsot. Harsányan beszélgetnek, sztorizgatnak, csak az ételt kínáló, tálcával rohangáló nénik harsogják túl őket: „Nem kell szégyenlősnek lenni, tessék venni bátran.” Örömmel tölti el őket a találkozás, de a megtiszteltetés is, hogy ennek a két személynek a szobra az ő kis templomuk előtt kapott helyet. Talán nem is volt szükség az esperes figyelmeztetésére, intésére: büszkén fognak ők minden alkalommal elsétálni a szobrok között. Szabadság (Kolozsvár)

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

„Sínre tennék” a többnyelvűséget: magyar és német feliratot kérnek a CFR-től Kolozsváron
A kolozsvári és kelet-kolozsvári vasútállomásokról hiányzó többnyelvű városnévfeliratok kihelyezését sürgeti a CFR-hez küldött beadványában a Musai–Muszáj. A tervek szerint ma helyezik ki a Házsongárdi temető bejáratánál látható turistatáblák háromnyelvű változatát.
Kérvényt iktatott a Román Vasúttársaságnál (CFR) a kolozsvári többnyelvű helységnévtáblák ügyét felkaroló Musai–Muszáj civil kezdeményező csoport, amelyben a kolozsvári és kelet-kolozsvári vasútállomásokról hiányzó többnyelvű városnévfeliratok kihelyezését sürgetik. A szervezet keddi Facebook-bejegyzése szerint a Musai–Muszáj és az AGFI (Advocacy Group for Freedom of Identity/Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért) azt szeretné elérni, hogy a megyeszékhely mindkét állomásán három nyelven – románul, magyarul és németül – tüntessék fel a város nevét. Tekintettel arra, hogy Kolozsváron, a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére csak az elmúlt hat hónapban került sor, bízunk benne, hogy a vállalat mulasztásával állunk szemben és kérvényünk nyomán, rövid időn belül pótolni fogják a hiányzó feliratokat, ahogy azt más települések esetében is tették, például Nagyváradon, Szatmárnémetiben vagy Marosvásárhelyen” – jegyzi meg bejegyzésében a Musai–Muszáj. Kihelyezték a második többnyelvű kolozsvári helységnévtáblát Kikerült a román, magyar és német megnevezést tartalmazó többnyelvű helységnévtábla Kolozsvár apahidai – reptér felőli – be- és kijáratához.
Amint arról beszámoltunk, a kolozsvári bejegyzésű Minority Rights Egyesület pere következtében Emil Boc polgármestert a bíróság kötelezte a háromnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére. A városvezető úgy döntött, nem fellebbezi meg az alapfokon megszületett döntést, s április 7-én bejelentette: a bírósági ítélet értelmében egy hónapon belül ki kell helyeznie a helységnévtáblákat.
Azóta négy helyszínen helyezték ki a háromnyelvű – a román, a magyar és a német megnevezést, illetve egy latin szöveget tartalmazó – helységnévtáblákat: a Nagyvárad, az Apahida a Torda felé vezető ki- és bejáratnál, illetve Kisbács felől.
A Musai–Muszáj civil kezdeményező csoport képviselőitől egyébként kedden úgy értesültünk, várhatóan szerdán helyezik ki a kolozsvári Házsongárdi temető bejáratánál látható, a neves közéleti személyiségeket foglalkozásonként felsoroló, térképpel ellátott román nyelvű táblának a magyar és német nyelvű változatát.
A turistáknak szánt táblát egy évvel ezelőtt a Scena Urbană projektsorozat keretében állították fel, amelyet az építészek rendje mellett a kolozsvári önkormányzat is támogatott. Akkor a kezdeményezők azt ígérték, a fordítások elkészülte után háromnyelvű táblákat helyeznek ki. Gyergyai Csaba Krónika (Kolozsvár)

Újabb szász erődtemplom tetőzete omlott be, adománygyűjtés indult
Újabb, a 13. században épített erdélyi szász erődtemplom tetőzete omlott be: az értékes falfestményekkel rendelkező doborkai istenháza megmentéséért adománygyűjtés indult.
Adománygyűjtés indult a Szeben megyei Doborka evangélikus templomának megmentéséért, miután nemrég beomlott a 13. században épült istenháza tetőzete. Az erődtemplomokért felelős alapítvány több számlára várja az egyedi falfreskókkal díszített műemlék épület megmentéséhez szükséges támogatásokat.
A romániai szász evangélikus egyház templomainak megmentése és restaurálása céljából létrehozott civil szervezet honlapján arról számolt be, hogy két hete omlott be a doborkai templom tetőzetének egy része, a tartószerkezet a karzat fölött mondta fel a szolgálatot, a leeső gerendák a sekrestye tetőzetét is maguk alá temették.
Ehhez az utóbbi időszak viharos időjárása mellett az is hozzájárulhatott, hogy az épületen régóta nem végeztek karbantartási munkálatokat, így annak érdekében, hogy a téli időjárás ne tegyen további kárt, az alapítvány adományokat gyűjt. Rámutatnak, a Szászsebes és Nagyszeben közötti főút közelében található Doborka evangélikus temploma egyike a legértékesebbeknek. Az istenháza a 13. században épült román stílusban, háromhajós szerkezetét később gótikus stílusban egyhajóssá alakították. Románkori tornya is megmaradt, és gótikus külsőt kapott. Értékét a 14–18. században készült egyedi falfestményei növelik, amelyek most veszélybe kerültek.
A hatóságok nem mutattak érdeklődést a műemlék iránt, nemtörődömségüket legjobban az illusztrálja, hogy a templom környéke és a hozzá tartozó temető évek óta legelőként szolgál, mutat rá a közlemény. Az alapítvány kezébe veszi a sorsát, és a szászsebesi esperességgel közösen ideiglenes tetőt épít a karzat és a sekrestye fölé, rendszeres karbantartási munkálatokat tervez az épületen, és figyelemmel követi állapotát. Egyre világosabb, hogy az egyháznak partnerekre van szüksége templomai megőrzése és restaurálása érdekében, ahogy az is, hogy a 250 istenháza megmentése nem valósítható meg állandó megfigyelés és karbantartási munkálatok nélkül, hangsúlyozza a közlemény. Az adományokat az alapítvány honlapján (Kirchenburgen.org) közzétett számlákon fogadják.
Nem a doborkai az első erdélyi szász evangélikus templom, amelynek az évtizedek óta tartó elhanyagoltság miatt beomlott a tetőzete. Tavaly februárban a Brassó megyei Szászveresmart erődtemplomának tornya és a hajó egy része omlott le. A templom egyike a legrégebbi barcasági szász templomoknak, építése 1250-ben kezdődött. Szintén tavaly omlott le a Brassó megyei Rádos templomtornya is, mivel a hatóságok nem javították ki időben a tornyon keletkezett hatalmas repedést.
Néhány hónapja a román sajtó arról cikkezett, hogy hívek és pénzügyi erőforrások hiányában a romániai szász evangélikus egyház túladna Medgyes környéki 16 templomán, de az egyház cáfolta ezt az információt, rámutatva: nem eladja ingatlanjait, hanem különböző együttműködési formák felajánlásával partnereket keres megmentésükhöz. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)