Szobor, hej
Ha ilyen tehetséges fiatal szobrászművészeink vannak, miért van tele a város silány köztéri giccsekkel? – a költői kérdés a nemzeti gyásznapon fogalmazódott meg bennem, amikor Berze Imre szobrászművész egyszerű, de minimalizmusában is drámai installációját megláttam. Azt sem bántam: ideiglenes, mert köztudott: szoborból, köztéri alkotásból nincs hiány Székelyudvarhelyen, ki is érdemelte a Szoborheju Szekujeszk gúnynevet. Minap kollégámmal próbáltuk is összeszámolni, hány kőbe, bronzba, fába öntött, vésett szobor és egyéb mementónak nevezett akármi van a városban. A szejkei Orbán Balázs-emlékművet is sorolva összesen harminckettőt vettünk leltárba. Könnyen meglehet, tévedtünk, és ennél jóval több van. Mennyiségben több a soknál, s még ezzel sem lenne gond, ha valóban értékes lenne az összes. Ott van például a híres, hírhedt szoborpark, amivel a nemzet stratégájává előléptetett volt polgármesterünk lepett meg bennünket, s aminek selejtes mivoltán azóta sem tudunk eleget csodálkozni. Az már csak növeli a műélvezetet, hogy a „szoborturkáló”, vagy „szoborkomplexum”, ahogy frappánsan nevezi a nép, a városi közvécé és a szintén volt városvezetőnk által állíttatott fabódé szomszédságában áll. Ajándékszobornak nemzeti színű szalaggal kötik át a nyakát a messziről idetévedt, édes Erdélyért és a csodás Székelyföldért rajongó, tévedésből néha minket lerománozó nemzettársak. Mi is könnyezve gondolunk arra, hogy mennyire szeret bennünket az anyaország, még a pincék mélyéről is képesek voltak felhurcolni az eredeti másolatát. Ingyen adták, ne háborogjunk. De kaptunk mi grátisz műanyagból fröccsöntött huszárt is, lovastól. Fel volt avatva, átadva megőrzésre a hagyományőrző huszároknak, évekig volt kibiggyesztve a Székelytámadt vár fokára. Nemrég suttyomban levették, most egy napközi udvarán díszeleg a játékhuszárunk.
Van még jó pár félresikerült alkotás. Az egyik mindjárt a központban: sokba került, de legalább rondára, az eredetinek halovány másolatára sikerült Millenniumi emlékoszlop, tetején döglött turullal, oldalán műoroszlánokkal. Mellette, a szökőkút körül szerénykedik az egyik legszebb, legértékesebb, szocreál szoborcsoport – az udvarhelyi 56-osokat pár éve sikerült restaurálás címen tönkretenni. Hasonló sorsra jutott a Patkót vigyázó több mint 100 éves Krisztus-szobor is, homokfúvóval estek neki, megtisztítva minden díszétől. A másik borzalom a Bethlen lakónegyedi, csak hűtőmágnesnek becézett Bethlen Gábor – áldott szerencse, hogy csak domborműre futotta a költségvetésből. A Művelődési Ház mellett kis talpazaton hatalmas monstrumként réved gondolkodón a semmibe Sütő András mellszobra. A térhez viszonyított grandiózus arányait tekintve a szemközti tízemeletes tömbház tetejére kellett volna helyezni – van, amikor a művészet (?) távolról szép.
A Patkóban az ellenségre puskatussal lendületesen lesújtó Vasszékelyünk sem az igazi, hogy a Szentimre utcában árválkodó Imre herceget, vagy a Szász-éra másik gyöngyét, a Városháza előtti park végében álló Élet-szoborcsoportot ne is említsük.
A sok hitvány között természetesen vannak kiválók is, mint Orbán Balázs egész alakos szobra, kár, hogy Hunyadi László alkotását sűrű örökzöld takarja a szem elől. De szép a városi park dísze, Székely József szobra, és szép lenne, a miénk lenne az egyetlen Székely szék – ha néhai Gubis Mihály emlékezetét nem láncfűrésszel vágta volna derékba a vadakat szerető és beszélő ex-városvezetőnk. Ma sem értjük, miért?
Ahogy azt sem, miért kell minden térre szobrot állítani, de ha mégis kényszer, akkor mostanság miért csak egy, a „farkaslaki pléhbolyjal” nevét immár szó szerint is fémjelző szobrászművész nevét ismerik a megrendelők? Miért nem jut eszükbe például a szentegyházi Bodó Levente szobrászművész? Vagy miért nem elég jó nekünk az új generációt képviselő Berze Imre? Vannak változást jelző momentumok Udvarhelyen. Ilyen volt az október 6-i megemlékezés is. Méltó volt a Berze-installáció, nem volt sok, unalmas beszéd. Lássuk már be végre – nem kell több rossz szobor a népnek, sőt jó lenne, ha a meglévőkből is eltűnne néhány. Ám, ha mégis újabbra támad kedv, jó lenne, ha a kezdeményezők nem a meglévő giccsparádé gyarapítására, hanem az időtálló értékre áldoznának. Ehhez először a régi, poros értékítéletet kell jobbra váltani. Művészet az is. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)

Sepsiszentgyörgyön Écsi Gyöngyi
Angyalbárányok
A Cimborák Bábszínház meghívására újra Sepsiszentgyörgy vendége a felvidéki Écsi Gyöngyi Angyalbárányok című bábos meseelőadása. Azok a kicsik és felnőttek, akik a héten különböző elfoglaltságaik miatt nem tudták megtekinteni az előadást, ma és holnap még pótolhatják mulasztásukat.
Ma 10 és 12 órától szervezett csoportokat várnak, szombaton 11 órától szabadelőadásként lesz megtekinthető a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében. Az Angyalbárányok népmese a legkisebb, legszegényebb pásztorlegényről, aki bátorságának és nagylelkűségének köszönhetően olyan utakat is megjárhat, amelyeken nem emberi halandók járnak. Az előadásban ötvöződik a bábjátékos-népdalénekes-mesemondó szerep. A mese egyes elemeiből kirajzolódnak az évezredes magyar lelkiséget meghatározó irányvonalak, és képet festenek a keresztyén létformában máig életben maradó népi bölcsességről.
Écsi Gyöngyi 2000-ben Győrben a legjobb bábszínésznő díját kapta, 2003-ban Budapesten az elsőként kiosztott Michel Indali-díjjal, 2007-ben Pozsonyban a Mikola-díjjal, 2004-ben és 2014-ben a Kaposvári gyermekszínházi Biennálé különdíjával és Kovács Ildikó-díjjal jutalmazták, 2016-ban az „Égig érő fa” díjat kapta. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A parlamenttel végeztetnék el Tudorel Toader munkáját – Márton Árpád képviselőt kérdeztük
A PSD-ALDE koalíció megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását, ezért hozták létre a parlamenti bizottságot, amely célja hivatalosan „az igazságügyi törvények szisztematizálása, egységesítése és stabilitásának biztosítása”. A testület tagjával, Márton Árpád RMDSZ-es képviselővel interjúztunk.
Elkezdte működését az a parlamenti bizottság, amelynek feladata összehangolni az igazságügyi törvénykönyveket az alkotmánybíróság határozataival. A testület céljairól Márton Árpáddal, a bizottság RMDSZ-es tagjával beszélgettünk.
Főbb állításai:
Létezik egy „kommunikációs probléma” az igazságügyi miniszter és a kormánypártok között; a bizottság azért jött létre, mert a PSD megelégelte, hogy Tudorel Toader egyre halogatja a büntetőtörvények módosítását.
Módosításra szükség van, mert nap mint nap a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakait idéző visszaélésekre adnak lehetőséget.
Nem titok előtte, hogy a Btk. módosítását a közvélemény jelentős része összeköti Liviu Dragnea büntetőügyével. Megoldása: olyan küszöböt kell megállapítani a hivatali visszaélés kapcsán, amely nem alkalmazható a PSD elnökére.
– Mi lesz a feladata „az igazságügyi törvények szisztematizálására, egységesítésére és stabilitásának biztosítására” létrejött bizottságnak, amely a megnevezése alapján mintha az igazságügyet szabályozó törvényeket is célba venné?
– Két külön dologról van szó. Az Igazságügyi Minisztérium már dolgozik azon a három törvénytervezeten, amely az igazságügy működését szabályozza. A parlamenti bizottság az alap törvénykönyvek – nevezetesen a büntető törvénykönyv, a büntető eljárási törvénykönyv, a polgári törvénykönyv és a polgári eljárási törvénykönyv – módosításával foglalkozik, ezen belül is elsősorban az alkotmánybíróság döntéseivel. Több mint 100 cikkelyt vagy bekezdést találtak alkotmányellenesnek ezekben a törvénykönyvekben, illetve az ezekkel szoros összefüggésben álló más jogszabályokban.
– Hogyan fog dolgozni a testület?
– Két alegysége van a bizottságnak: az egyik a polgári résszel, a másik a büntető résszel foglalkozik. Az utóbbi a törvénykönyvek mellett az azokat módosító 2016. évi 18. számú sürgősségi kormányrendelettel foglalkozik.
– Milyen anyagból dolgoznak, mi a kiindulópont?
– A büntető törvénykönyvvel kezdjük, illetve a nyolc lényegi alkotmánybírósági döntéssel, amely a Btk.-ra vonatkozik. Ennél sokkal több alkotmányellenes cikkelyt találtak az eljárási törvénykönyvben – ott vették semmibe az emberi jogokat a legmesszemenőbben, amint tudjuk, és a 18-as sürgősségi rendelet még rátett egy lapáttal.
– Milyen értelemben?
– Például a rendelet megjelenéséig az eljárás az volt, hogy az őrizetbe vétel pillanatában közölték az illetővel, egy általa értett nyelven, miért foganatosítják ellene az ominózus intézkedést. Ezt a bekezdést hatályon kívül helyezte a Raluca Prună miniszter asszony. Amikor tehát egyesek azt állítják, hogy a tervezett módosítások visszavinnék Romániát a Ceauşescu-rezsimbe, a válaszom az, hogy már ott vagyunk. Annyi emberijog-tiprás, amennyi az elmúlt öt évben történt, csak a Ceauşescu-rezsim enyhébb időszakaiban volt. Nem mondom persze, hogy az ötvenes években vagy közvetlenül ’89 előtt nem volt rosszabb.
– Konkrétan milyen módosításokra volna szükség ön szerint?
– Mondok egy példát. Amikor valakit lehallgatnak, a bíróság előtt csak románul mutatják be a magyar nyelven lehallgatott párbeszédet, annak is csak azt a részét, amelyre a vádnak szüksége van, és hiába kéri a teljes felvétel meghallgatását, nemzetbiztonságra okokra hivatkozva megtagadják. Ez ma a gyakorlat Romániában. Ez ’89 előtti módszer. Egy másik dolog, amit szerintem sürgősen módosítani kell, hogy a bíró megakadályozhatja bármiféle bizonyíték perben való használatát. Például ha valakit gyilkossággal vádolnak, de ő bizonyítani tudná, hogy külföldön tartózkodott, a bíró mondhatja azt, hogy ez a bizonyíték nem érdekli, és nyugodtan el tudja ítélni gyilkosságért. A legnagyobb gond viszont az, hogy Romániában kizárólag feljelentések alapján el lehet ítélni valakit, holott még a jelenlegi törvénykönyvek is azt mondják, hogy szükség van más bizonyítékra is.
– Ez már az igazságszolgáltatás működéséhez tartozik. Amivel mellesleg ez a bizottság nem foglalkozik, holott mint az előbbi példa is mutatja, ezek a kérdések szervesen összefüggnek.
– Így van. Itt elsősorban két törvényt, a bírák és ügyészek jogállásáról, valamint a bíróságok és ügyészségek működéséről szólót kellene módosítani. Mondok egy másik példát, ami sehol másutt nem fordul elő: az ügyész a bíró mellett ül a tárgyalóteremben. Az ügyész mindenütt a világon szemben ül a bíróval, az ügyvéd mellett. Nálunk az ügyész nem az ügyvéddel egyenrangú, hanem a bíróval. Egy ajtón jönnek be és mennek ki, és olykor még beülnek a tanácsterembe is megbeszélni a dolgok menetét. Ilyesmi talán csak Oroszországban fordulhat elő, nem beszélve természetesen a diktatúrákról.
– Visszatérek az előbbi kérdésre. Ha valakit el lehet ítélni kizárólag tanúvallomások vagy akár egyetlen tanúvallomás alapján, miközben a törvény ezt elvileg nem teszi lehetővé, önök hiába módosítják a Btk.-t.
– Nálunk minduntalan rá kell erősíteni a törvényre, illetve arra, hogy a törvényt be kell tartani. A kérdés másik oldala pedig, ami ellen mindenki berzenkedik, az ügyészek és a bírák felelősségre vonása. Van ilyen, de kimerül egy „naná”-ban, már ha a kivizsgálás egy éven belül lezajlik. Ha három év múlva derül ki, hogy a bíró vagy az ügyész visszaélt a hatalmával, akkor elévül. Ez az egyetlen terület, ahol az elévülései idő a cselekmény elkövetésétől számított egy év. Ha valaki az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése nyomán mondjuk hat év múlva jelezné, hogy az ügyében hiba vagy éppen bűncselekmény történt, akkor az érintett ügyész vagy bíró tette már öt éve elévült.
– És a bizottság mégsem az igazságszolgáltatás működésével foglalkozik.
– Valóban volt olyan szenátor, aki a teljes jogrendre ki akarta terjeszteni a bizottság működését, de abban maradtunk, hogy a munkát a büntető törvényekkel, illetve legelőször is a Btk.-val kezdjük. A bizottság keddi ülésén az igazságügyi miniszter azt szorgalmazta, hogy csak a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított cikkellyel foglalkozzunk, a törvény egészére nézve ő majd bemutatja saját, komplex tervezetét. Amit senki sem látott! Lényegében azt mondta, hogy ne nagyon foglalkozzunk az egésszel, majd ő elintézi. Mi azon az álláspontunk vagyunk, hogy el kell kezdeni a munkát. Az a döntés született, hogy jövő hétig minden frakció benyújtja a cikkelyszerű javaslatait a Btk.-val, illetve a nyolc alkotmányellenesnek nyilvánított szakasszal kapcsolatosan.
– Az RMDSZ-nek van már egy megfogalmazott álláspontja?
– Van, de ne akarja most felolvastatni velem a szövegszerű javaslatainkat.
– Nem akarom, kérnék viszont példákat.
– Az egyik a halmazatban és folytatólagosan elkövetett bűncselekmények szabályozása, ami lehetővé teszi jelenleg, hogy valakit például egyszerű lopásért huszonnyolc évre ítéljenek. A másik a kedvezőbb elbírálás elvének a szabályozása, ahol a megfogalmazás értelmezhető. Ezekről is benyújtjuk a konkrét javaslatainkat.
– Mikor lesz ebből új törvény, és egyszerre készül-e el a Btk.-t és a perrendtartást módosító tervezet?
– A bizottságnak 150 napja van, hogy benyújtsa a törvénytervezetet vagy tervezeteket, amely aztán bejárja a szokásos parlamenti utat. Szerintem jobb lenne egyszerre tárgyalni az egészet, de erről a testület a későbbiekben fog dönteni.
– Visszatérnék az igazságügyi miniszter álláspontjára. Megindokolta valamivel Tudorel Toader, miért kérte a parlamentet, hogy ne foglalkozzon a Btk. módosításával, és inkább hagyja a dolgot a szaktárcára?
– Ez egy 27 éves gyakorlat. Valahányszor megjelenik egy parlamenti kezdeményezés, a kormány rögtön elkezdi bizonygatni, hogy éppen dolgozik egy hasonló tervezeten, és a parlamentnek meg kellene várnia, amíg elkészül.
– De mintha ezúttal többről lenne szó. Nem érzékel egy politikai problémát is?
– De, van egy politikai és, hogy többet ne mondjak, kommunikációs probléma az igazságügyi miniszter és a kormánykoalíció között. A bizottsági ülésen ez kitüremkedett. Nem nagyon, de azért érzékelhető volt, hogy gyakorlatilag ez a bizottság is azért jött létre, mert a minisztérium nem lépett előre. Ha mégis megjelenik majd egy tervezettel, vagy esetleg a kormány sürgősségi rendelettel – ez a rossz szokása minden kabinetnek megvolt –, azt a parlament meg fogja vitatni. Mi azt szeretnénk, ha készülne egy jó és tartós jogszabály, amelyet az újraközlés után áttekinthető anyagként kezelhet bármely bíróság vagy állampolgár.
– Ha már a kommunikációs problémáknál tartunk. A híres-hírhedt 13-as sürgősségi rendelet óta valahányszor szóba kerül a büntető törvény módosítása, az is felmerül, hogy a parlament menteni akarja valakinek a bőrét. Ennek fényében nem tartaná ésszerűnek különválasztani a hivatali visszaélésről szóló vitát az összes többitől?
– Nem, és megmondom, hogy miért. Először is a hivatali visszaélésről szóló 297-es cikkelyre vonatkozó alkotmánybírósági döntés óriási zavart okozott az igazságszolgáltatásban, nagyon sok bíróság úgy értelmezte, hogy a cikkely már nincs hatályban. Másodszor, amikor valakin semmilyen más fogást nem találnak, akkor előrángatják a hivatali visszaélést, ami úgy van megfogalmazva, hogy nemigen kell rá bizonyíték. Több száz ilyen per van terítéken, például a marosvásárhelyi római katolikus gimnáziumé. Itt nem arról van szó, hogy mi történik Dragneával, hanem hogy mi van ezzel a bűncselekménnyel, amely elsősorban a volt kommunista államokban létezik, és a zavaros megfogalmazása révén politikai leszámolásokra alkalmas.
– Mégiscsak fontos, hogy mi történik Liviu Dragneával, ha felmerülhet, hogy a hivatali visszaélés tényállásának módosításával megúszhat egy bírósági eljárást.
– A megoldás egyszerű: olyan küszöböt kell megállapítani, hogy a törvénymódosítás Liviu Dragnea ügyét ne befolyásolja. Szőcs Levente / maszol.ro

Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A diákokat is bevonták a perbe (Marosvásárhelyi iskolaügy)
Károsított felekké minősítette, és ilyen minőségben írta be a korrupcióellenes ügyészség a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium 445 diákját és szüleiket abba a büntetőperbe, amelyet az iskola volt igazgatója és Maros megye korábbi főtanfelügyelője ellen indított az iskolaalapítás körüli rendellenességek miatt.
Tamási Zsolt volt iskolaigazgató és Ştefan Someşan volt főtanfelügyelő ellen szeptember 21-én emeltek vádat. A per első tárgyalását még nem tűzték ki, de a romániai bíróságok portálján már megjelent az ügy kartotékja. Eszerint a katolikus gimnázium 445 diákja és szüleik sértett félként szerepelnek a perben, az Unirea Főgimnázium pedig polgári peres félként csatlakozott az eljáráshoz. Mindez arra utal, hogy a szülők egyike sem fogalmazott meg kárigényt a vádlottakkal szemben, a katolikus egyház iskolaépületeit a Római Katolikus Gimnáziummal megosztó román elitiskola viszont kártérítésre tart igényt. Csíky Csengele, a Civilek a Katolikus Iskoláért szülői csoport szóvivője elmondta: a szülők az elmúlt napokban kapták meg a bíróságról azt az átiratot, amelyben értesítik őket perbeli minőségükről. Hangsúlyozta: nem a szülők döntése volt, hogy részt vegyenek a perben, erről a korrupcióellenes ügyészség rendelkezett, a törvényszék pedig hivatalból minden gyermeknek ügyvédet jelölt ki, akikkel a szülőknek kell találkozniuk. A vádhatóság arra alapoz, hogy a két vádlott bűnösségének bizonyításához károsult félre is szükség van. Jelen esetben a gyerekeinket tartják károsultaknak. Mi is úgy tartjuk, hogy károsultak a gyermekeink, de nem az iskola létrehozása miatt, ahogy az ügyészség gondolja, hanem éppen az ügyészségi vizsgálat és az iskola bezárása miatt. Sőt, nemcsak az iskola diákjai károsultak, hanem azok a gyermekek és szüleik is, akik a zavaros helyzet és a tanfelügyelőségi tilalom miatt nem tudtak beiratkozni a Római Katolikus Gimnáziumba – magyarázta Csíky Csengele. Megjegyezte, hogy Tamási Zsolt volt igazgatót ugyanúgy az eljárás áldozatának tekintik, mint a gyermekeiket. A szülők és az RMDSZ panaszára korábban a Legfelsőbb Bírói Tanács keretében működő Igazságszolgáltatási Felügyelet is vizsgálta, hogy törvényes volt-e a szülők ügyészségi beidézése. A felügyelet nem találta törvénytelennek az eljárást. Szerinte ez azt a célt szolgálta, hogy tájékoztassák őket: sértett félként csatlakozhatnak a büntetőperhez, és kárigényt jelenthetnek be. A felügyelet szerint a kár abból származik, hogy az iskola diákjai „egy nem engedélyezett és nem akkreditált tanintézet képzését végezték el”. Ioan Macarie Maros megyei főtanfelügyelő viszont szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy a gyermekek nem felelősek a kialakult helyzetért, ezért nekik mindenképpen elismerik a Római Katolikus Gimnáziumban végzett tanulmányaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?
Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből.
Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként.
Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával.
A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében.
Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ.
Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO.
A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván.
Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről).
HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le.
Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850).
CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe.
Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850).
Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések
Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig.
Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról:
w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét).
Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz.
És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk.
Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíky Boldizsár – 80
Születésnapi beszélgetés az Erkel- és Enescu-díjas marosvásárhelyi zeneszerzővel
– Újabb kerek évforduló, újabb jelentős mű. Jótékonyak ezek a születésnapok a zeneszerző számára. Beszéljünk először az október 12-i ősbemutatóról. Obsessiones... Rögeszmére kell gondolnunk a cím olvastán?
– Nem annyira rögeszmére, ebben a latin szóban sok minden van. A fogalomnak azt az értelmezését vállalnám, amelyben benne vannak a múlt árnyai, minden, ami szép, csúnya, nyomasztó, felszabadult, kicsi örömök, nagy feszültségek, ilyesmik. Nem akar lélektani programzene lenni. Bizonyos korokhoz kötődő emlékeim, akkor megírt zeneművek tükröződnek benne. Nem jellemző rám, hogy ha egy nagy élmény ér, azonnal rohanok haza, hogy írjak belőle egy darabot. Ez olyan romantikus dolog, persze van ilyen. Feltételezem, hogy egy-egy Chopin-prelűd például így született. De inkább úgy alakul ez az egész, hogy felgyűlnek a dolgok s egy ilyen diszpozíciót hoznak létre az emberben. Az aztán valamilyen módon kijön belőle.
– Emlékszem, egy átfogó, régebbi interjúd élére címként azt a kijelentésedet ugrasztották ki, hogy irodalmi beállítottságú zeneszerző vagy.
– Ó, ez nagyon rég volt. Talán 1968-ban írta rólam Erdélyi Laló azt a cikket. Akkoriban voltak olyan bemutatóim, amelyek az első nagyobb sikereket hozták. Szimfonikus zenekarra írt darab, amit több filharmónia is átvett. A zenekari muzsika irányába tett lépteim itt igazolódtak vissza.
– A mostani Obsessionest megírhattad volna korábban is?
– Vissza lehet hallani benne bizonyos régebbi műveimből apró, kicsi mozdulatokat, dallamtöredékeket. Ez nem evokatív szándék, visszatérő gondolatok. Tudom, az obszesszió inkább nyomasztó gondolatot jelent, és lehet, hogy a művet ez uralja, de vannak benne fényteli pillanatok is. Amikor profi muzikológusok nézik a műveimet, az tűnik fel nekik, hogy nagyon sűrített az egész. Ez abból adódik, hogy el szeretném kerülni az unalmas, semmitmondó pillanatokat.
– Mindig történik benne valami.
– Sőt, egy időben több minden. Ezt úgy kell érteni, hogy egy ilyen polifonizált felfogásban, amikor az egyik zenekari részleg játszik egyféle dallamot, egy másik részleg ennek az ellenpontját adja. Az is egy önálló anyag, egymásra tevődnek ilyen pillanatok. De talán ne mélyedjünk annyira bele, ezek stiláris problémák.
– Amikor komponáltad, amikor dolgoztál rajta, figyelembe vetted, hogy milyen zenekar adja majd elő? A vásárhelyi szimfonikusokat nagyon jól ismered.
– Ilyesmi is felmerül időnként az emberben. Ennek a darabnak a megírásával úgy voltam, hogy hol elszakadtam a valóságtól, és egy ideális zenekarra gondoltam, arra, ahogy annak az előadásában fog szólni a mű, hol pedig visszatértem a földre, és számoltam azzal, hogy mondjuk, egy romániai vidéki, netalán fővárosi zenekar mit fog ehhez szólni. A klarinétos például hogy fog fintorogni, amikor ki kell gyakorolni az éppen rá háruló részt, a karmesternek pedig hogy fog rángatózni a jobb válla a sűrű partitúra miatt. Általában ezt szokták kiemelni a munkáim kapcsán. Van Bukarestben egy zenetudós, aki azt kérdezte: vajon nem azért írok ilyen egytételes zenekari darabokat, mert félek, nehogy ráunjon a közönség?! Mondtam az előbb, van ebben valami igazság. Nagyon nagy szerzőnek kell lenned ahhoz, hogy egyórás darabodat a közönség kibírja. Én hálás vagyok, hogyha egy negyedórás, húszperces darabom után a hallgatóság azt mondja, mégiscsak érdemes volt végighallgatni, ezt a mai zenét is ki lehet bírni.
– A vásárhelyi filharmónia közönsége eléggé felkészült, jól fogadja az úgynevezett „mai, nehéz műveket” is.
– Nem a közönségnek nehéz, hanem a „végrehajtóknak”. A közönségben kell legyen egy olyan reverberáció, ami megmarad, hogy elmondhassa, na, mégiscsak éreztem valamit.
– Nyolcvanéves lettél, fiatalos nyolcvanas, továbbra is tele vagy alkotó energiákkal, szűnni nem akaró feladatokkal. A zeneszerzőt mennyiben befolyásolja az életkora? Könnyíti a munkádat a felgyűlt tapasztalat?
– Talán észrevetted, lehet, hogy nem, de történt valami a világgal. Az idő felgyorsult. Persze megeshet, hogy szubjektív, amit mondok, de én úgy érzem, hogy ami a hatvanas-hetvenes években normálisnak tűnt, azt ma egész másképp érzékeljük. Sokkal gyorsabban telnek a hetek. Az ember mindegyre felszisszen, hogy „Jézusom, már megint hétfő van!” Repül az idő, és ez a „nyolcvanas állapot” lehet jó, lehet rossz. Ha az embernek elkopnak a professzionális készségei, akkor rossz. Hogyha arra való ez a kor, hogy önmagadat élesebben el tudjad bírálni, akkor jó. Nyilvánvaló, hogy nem sorolhatom magam a nagy szerzők vonulatához, de a jelenkori kollégáim között is megtalálható mind a két jelenség. Ha uralod a kifejezési eszközöket, akkor kétségtelen, hogy a felgyülemlett tapasztalatok megkönnyítik, hogy melyik pillanatban mit írhatsz meg. Hogy fog az megszólalni. És nem csak egy elképzelés, egy elméleti dolog, amit valaha megtanultál, hanem visszahallottad száz esetben azt, hogy ami így van leírva, hogy szól, s ami úgy van leírva, az miképpen hangzik. Ez egy tapasztalati gazdagodás, aminek komoly haszna van, főleg ha azt nézed, hogy a gyakorlati kivitelezés, a valódi effektus milyen. Van, aki úgy születik, hogy azonnal tudja, hogyan fog megszólalni az, amit leír. Nekem nehezebben megy, nagyon sokáig emésztem azt, amit végül is le merek írni, és utána is többször visszatérek rá. Vannak olyan pillanatok, amik töprengésre késztetnek előző műveimben. Most például egy kórusműkötetet akarok összeállítani, van vagy hetven darab, amiből gondolom, harminc megállja a helyét. Nézem, s néha fel-felszisszenek: mi az ördög történt, hogy lehetett ezt leírni! Nem szól sehogy. Ha leadom a szakmai komissziónak, mint egy dolgozatot, nem találnak benne semmi kivetnivalót, de amit ki szeretnék hozni belőle, az nem úgy szól, ahogy elvárnám. Ilyenkor aztán csodálkozhatom, miképpen voltam képes ezt így leírni. Ez időnként előfordul, főleg szöveges zenével. A magyar nyelv rendkívül bonyolult prozódiáját bizonyos idő teltével természetes módon tudod visszaadni. Nem keresed kínosan a jó megoldást, nem érzékelhető a görcsös igyekezet, amellyel a hibákat próbálod elkerülni. Amikor természetessé válik ez a folyamat, megszabadulsz a fenyegető veszélytől, hogy elnézel valamilyen prozódiai problémát, és akkor már felszabadultabban tudsz írni. Ebben a kor segít.
– Színdarabnál sűrűn előfordul, hogy átírják, átfésülik, modernizálják a szöveget. Egy ilyen zenei műbe utólag bele lehet nyúlni?
– Nekem igen. Ha valaki más nyúlna bele, nagyon bántana. Sajnos ilyesmi megtörténik Wagner-operák, vagy akár Mozart-operák rendezésénél is, ahol az előadó megpróbál előtérbe nyomulni, vagy színház esetében a rendező próbál erőszakot tenni a darabon. Ha ellenébe megy az eredeti üzenetnek, talán jó is lehet a kontrasztos felfogás, főleg egy ismert mű esetében, de amikor az illető megpróbál más értelmet adni neki, aktualizálni, ami a leggyakoribb, akkor megváltoztatja a mű szellemét. Vagy még rosszabb, elmossa az egészet, nem ad semmit, megszünteti a lehetséges kontaktust a szerző és a közönség között. Eltűnik a szerzői szándék. Éppen az, ami a műben művészi, szuggesztív.
– Gondolom, hogy a zenénél az is rendkívül fontos, hogy ki szólaltatja meg. Neked számos művedet kiváló egyéniségek, formációk tolmácsolták. Van kilátás arra, hogy ezt a mostani új szerzeményedet máshol is előadják?
– Be kell vallanom, hogy stresszes állapotot okozott ez az egész helyzet, amibe kerültem. Egyrészt készültem arra, hogy októberre fejezzem be a művet, legyen olyan állapotban, hogy le lehessen másolni, meg lehessen tanulni, a karmester ne rohammunkában nézze át, szóval legyen minden rendben, ahogy kell. De amikor Budapest kérte ezt a darabot, még a fele se volt kész. Azt kellett volna mondanom, hogy még bizonytalan ez az egész, mégis azt válaszoltam, hogy oké, rendben van. Mondtam, hogy még dolgozom rajta, de azt válaszolták, kész lesz az idejében, bíznak bennem. Tulajdonképp kettős felkérést kaptam, egy kiváló együttes, a Concerto kérte, novemberben játsszák ezt a művemet, és egy másikat a Nemzeti Filharmónia tűzte műsorára. Májusra programálták, de máris sürgetnek a darabomért. Érthető, hiszen ők két-három évadra előre tudják, mit fognak csinálni, előadni.
– Munka akad tehát ezután is. A Marosvásárhelyi Filharmónia két alkalmat is talált arra, hogy kellő súllyal emlékezzék meg a születésnapodról. A múlt vasárnap a Divertimento című szerzeményedet adták elő. Ez a mű mikor született?
– Ennek a keletkezése talán újságíróilag is érdekes. Emlékezhetsz, hogy 1989-ben milyen hangulat uralkodott itt, Marosvásárhelyen, de máshol is az országban. Körülöttem is annyira megsűrűsödött a levegő, hogy ha ott maradok a filharmóniánál, óhatatlanul beszennyezem magam. Ideiglenes áthelyezéssel átmentem a bábszínházhoz, és soha olyan dolgom nem volt, mint ott, mert abból éltem, amit írtam. Házi zeneszerző lettem. Azelőtt mindig kettős életet kellett élnem, helyt kellett állnom a filharmónia vezetésében, másrészt pedig amikor lehetett, írtam. A megszakítások nem tesznek jót az alkotómunkának. De a kérdésedre válaszolva, 89-ben kaptam egy felkérést egy nagyszerű budapesti fúvósegyüttestől, a Berkes Kálmán vezette Budapest Wind Ensemble-től. Azt mondtam magamnak, hogy én azért se vetem magam alá az akkori általános, nyomott romániai hangulatnak, úgy döntöttem, hogy divertimentót írok, ez hagyományosan szórakoztató zene. Na, de milyen legyen? Eszembe jutott, hogy Mozartnak van egy Gran Partita műve, egy olyan együttesre írt darabja, amit nyolc fúvós és egy nagybőgő szólaltat meg. Mindig csodálkoztam, miért tette bele a nagybőgőt, aztán amikor elkezdtem írni az enyémet, megértettem. Nagyszerűen passzol hozzá. Bizonyos pillanatokban a hangulat ellentétét képviseli, máskor teljesen belesimul abba. Sokoldalú módon fel lehet használni ezt a hangszert. A nyolc fúvós és a nagybőgős lett tehát a választott együttes, ez Berkeséknek pont jó volt. Valami módon kiengedtek akkor a próbára, bár már nagyon nehéz volt külföldre menni. Megkéstem persze, vittem a partitúrát, felkészülve arra, hogy számos problémával szembesülök majd, a klarinétos nem fogja tartani a magas trillát, a fagottos bele fog bőgni a pianóba, nem uralja a hangerőt, és feljegyeztem még pár esetleges hibalehetőséget, hogy aztán az első próbán teljesen megnémuljak. Annyira jó volt, hogy alig volt mit mondanom. Ilyennek kellene lennie az előadó együttes és a szerző viszonyának.
– A vásárhelyi előadóknak is komoly kihívás lehetett ez a mű.
– Ennek a darabnak az a nagy problémája, hogy állandóan, szeszélyesen változtatja a dinamikáját és a tempóját is. Egy időben az egyik részleg crescendót produkál, a másik decrescendót, amihez a zenészek általában nincsenek hozzászokva. Az ilyen rafinált, kicsi mozdulatok megnehezítik az előadást, főleg a karmesterét. A dirigens Gheorghe Costint jól ismerem, nagyon jól olvas partitúrát, a fúvós együttesnek a próbáján az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezt a stabil formációt megtartják, és évekig fognak így együtt dolgozni, nagyon sokra vihetik. Már most figyelemre méltó a Transylvanian Wind Ensemble teljesítménye.
– Két ilyen mű bemutatása igazán méltó egy szép, kerek évfordulóra. De már hangsúlyoztam, a tevékenységed nem merül ki ennyiben. Igyekeztél ugyan egyik-másik tehertől megválni, már nincs akkora részed a művészeti egyetemen folyó zenei oktatásban, mint korábban, de a Kemény Zsigmond Társaság, amelynek elnöke vagy, továbbra is számos tennivaló elé állít. Éppen tegnap kezdődött el a KZST új évada.
– Van abban igazság, hogy ha az ember hirtelen mindent abbahagy, nagyon hanyatlani kezd szellemileg. Én örvendek, hogy tovább tudok csinálni ezt-azt, kisebb fordulatszámmal, de csinálom. Persze amikor nyugdíjba mentem, arra gondoltam, hogy na, most aztán leülök, és írok rendületlenül. De gondolom, más is úgy van vele, amikor megnyílik előtte a lehetőség, ott áll és nézi a papírt: mit is írjak, hogy is írjam. Ez a mostani egy másfajta állapot, meg kell szokni. De amit csinálok, örömmel teszem. Az ilyesmi ébren tartja az embert.
– Kívánom, hogy legyen minél hosszabb ez az alkotó ébrenléted. Isten éltessen sokáig erőben, jó egészségben!
– Köszönöm szépen. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Bálint Zsigmond emberközelben
Igen, ez az emberközelség egyik fő jellemzője a 80 éves marosvásárhelyi fotóművésznek, Bálint Zsigmondnak. Ez a címe – Emberközelben – a Bernády Házban nyílt nagy sikerű jubileumi tárlatának és a Communitas Alapítvány támogatásával, a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában kiadott szép albumnak is. A kiállítás igen elismerő közönség- és sajtóvisszhangnak örvend, az ünnepelt könyve fotósként is jól ismert kollégája, Ádám Gyula gondos, ötletes műszaki „tálalásában” került az olvasók elé, egyelőre elég kis példányszámban. Rövidesen több is lesz belőle. A Bernády Galériában látható fotókról már többen írtak, lapunkban is jelent meg róluk méltatás. Ma a háromnyelvű, elegáns könyv előszavából közlünk részleteket. Az írás szerzője a Bálint Zsigmond munkásságát évtizedek óta nyomon követő Nagy Miklós Kund.
„A kötet olyan képeket kínál a könyvbarátoknak, amelyek 2011 és 2017 között készültek. Nagyközségek, kis települések, a nagyvilág nyüzsgésétől távol eső, eldugott helyek, tanyák, erdők, mezők, szántóföldek, legelők lakói, éltetői, kisközösségei, családok és magukra maradottak, idősek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok sorsa sejlik fel előttünk a kiadvány lapjain. Izgalmas, szép, drámai embermesék szólalnak meg bennünk, ha a fotókat szemlélve szabadjára engedjük a fantáziánkat. Hogy mondta József Attila Thomas Mann-nak? »mesélj arról, mi a szép, mi a baj,/ emelvén szívünk a gyásztól a vágyig». Olyan dolgokról regél, tudósít tehát, amik a Gyimesekben, a Csíki- vagy a Gyergyói-medencében, a Maros, a Nyárád, a Küküllők, a Homoród mentén, a Székely Mezőségen, Barcaságon, Kalotaszegen is évszázadok óta jelenvalók, ma is azok és remélhetőleg még sokáig ezután is nyomon követhetők. Az utóbbi hét esztendőben Bálint Zsigmond harminc táborban rögzítette a számára fontos látnivalót. Borospatakán, Makfalván, Zsobokon évente megfordult, a Hargita megyeiek szervezte fotótáborokban is vendégeskedett, Homoródalmáson, Homoródszentmártonban, Homoródkeményfalván, Gyergyóremetén, Csíkkarcfalván, Csíkszentgyörgyön, Székelyvarságon, Kőrispatakon. A Maros megyei Mezőbergenyét, a Brassó megyei Tatrangot is bejárta, körbegyalogolta kamerájával. Minden települést nem is tudunk felsorolni, az albumba válogatott fotók 38 helységben készültek. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a képanyagból meggyőzően kiviláglik: a fotós programszerűen, tudatosan kötelezte el magát e terület mellett. Dokumentálni is akar. A mai magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja, a Kossuth- és Pulitzer-emlékdíjas Korniss Péter, a falusi lét, a népszokások autentikus ábrázolója szerint »a képen annak lenyomatát őrizzük – ami volt«. És tovább: »Idő és fényképezés elválaszthatatlanok. Az exponálás egy pillanatot búcsúztat. A jelenből a gombnyomás pillanatában múlt lesz«. Igen, kétségtelen, hogy ez így van. Bálint Zsigmond is tisztában van vele. De azzal is, hogy a pillanatot, a cselekvést megragadva, felmutatva, talán sikerül marasztalnia is azt, ami fontos, ami hasznos. Sok egyéni sorsot, magatartást, alapállást láttat meg, könyvéből azonban közösségi létállapot és közérzet, közös emberi vonások is kirajzolódnak. Azonos helytállás, egyazon méltóság, amit népünk generációkon keresztül adott tovább nekünk, jelenkoriaknak a múltból, s amit talán mi is hagyatékul hagyhatunk az utánunk jövőknek. A megmaradásnak ez is egyfajta záloga.
A fotós, aki időről időre visszajár bizonyos helyekre, sok érdekesség tanúja lehet. Azt is észlelheti, hogy valami, amit megörökített, hamar eltűnik a múlt ködében, de azt is, hogy másvalami évek teltével is tetten érhető. Netán átalakul, más formát ölt. Bálint Zsigmond a »tett« színhelyére visszatérők csapatát erősíti. Az emberekhez, témákhoz, jelenségekhez való viszonyulásából is markánsan kiviláglik a hűsége. Az albumba emelt felvételek ezt is szemléltetik. Van például Borospatakán egy keményen dolgozó többgenerációs család, még az első művésztelepi ottlétekor ismerkedett meg velük. A rá következő őszi összejöveteleken mindig hozzájuk vezetett az első útja. Első alkalommal a kenyérsütést fotózta náluk. Ezt a szertartást utóbb is minduntalan lefényképezte. Az elkészült fotókat is eljuttatta nekik. De mind többet meg is tudott róluk. A nagymamákról, szülőkről, gyermekekről. A fiatalok iskoláztatásáról, sorsuk alakulásáról. Szinte mintha családtag lenne, annyi mindenről értesült. Ők is úgy tekintenek rá, mint valaki kedves, közeli hozzátartozójukra. Ez a viszonyulás másfelé is megteremtette azt a bizalmat az »idegen«, a kívülről érkezett iránt, ami ahhoz szükséges, hogy alanyai kinyíljanak, teljes őszinteséggel álljanak, üljenek a kamera elé, elfelejtsék, hogy pózolniuk illik a fényképezőgép előtt. Ennek köszönhető, hogy felvételei többségén kicsik és nagyok önmagukat felvállalva, zavar nélkül, bátran néznek szembe a fotóssal, s szemükből, arcukról személyiségük méltósága sugárzik. Az otthonos közeg, a ház, a porta, a megművelt föld, a jól kúrált állatok, a becsületes munka tudata, a megszokott környezet biztonsága is benne lehet ebben, és mindaz, amit elődeik a régi időkből rájuk testáltak, az érzelmi töltet azonban már egyénenként változó. Abban viszont, hogy ezt se akarják eltitkolni, ismét felfedezhetjük a fotós érdemeit is.
Ha valaki nem ismerné az erdélyi magyar falut, ebből a fényképalbumból nagyon sok mindent megtudhat róla. A munkafolyamatokat az évszakok változásában, a dolgos hétköznapokat, férfi, nő szerepét a családban, a ház körül, a fontos és kevésbé nélkülözhetetlen dolgokat, tárgyakat, a kihalóban lévő mesterségeket, szokásokat, az élet fényeit és árnyékait, az életörömöket s az ünnepi alkalmakat, sok egyebet. A lelkieket is, a szeretet, a ragaszkodás megnyilatkozásait. A kötet legszebb képei talán éppen ezek: a kettős portrék, melyeken nagymama – unoka, anya – lánya, apa – lánya, dédnagyapa – dédunoka, férj – feleség párosa hirdeti szemérmesen az emberi érzelem melegét és annak felvállalását a kamera előtt. Annál szomorúbb, lehangolóbb a magány, amelynek képi kivetülése ugyancsak érzelmi hozzáállásra késztetheti a kötet lapozóit. Öregedik, néptelenedik a falu, mind több bennvaló marad üresen. A gyermekek, unokák elmentek, a nagyszülők, özvegyek egymagukban tengődnek. Kegyetlen állapot. Sok költő megverselte. A képek sugallta dráma ihletett lírai húrokat pendít. Hallgassunk csak bele Pilinszky Apokrifjába: »Ismeritek az évek vonulását,/ az évekét a gyűrött földeken?/ És értitek a múlandóság ráncát,/ ismeritek törődött kézfejem?/ És tudjátok nevét az árvaságnak?« A könyvben több kép is rímel ezekre a sorokra. A bánatot, a nosztalgiákat szerencsésen ellensúlyozzák a vitalitás, a vidámság, az életöröm jegyében született képek. Ahol gyerek van, ott ének, tánc, nevetés is jogot kér magának a faluban. Bálint Zsigmond erre is rátalált, ezt is kereste. Sőt a harsányabb humortól se riadt vissza. Ezt a tájainkon évtizedek óta felújított és általa is régóta nyomon követett farsangtemetés szolgáltatja. Alsósófalváról, Mezősámsondról, Kibédről tálalt hozzá pajkos jeleneteket.” Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi pikareszk
Ne gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett.
Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük.
Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND
*Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely)

Havazás előtt Borospatakán
Az idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie.
Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre.
A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)

Írók, könyvek, „cenzorok”
Hozzájutok könyvekhez. Kapok ajándékba, vásárolok is. Figyelemmel kísérem a magyar memoárirodalmat. Főleg ezt olvasom. És az „aradi” könyveket. Recenziókat írok, részt veszek könyvbemutatókon is. Olyat is mondtam, jó lenne nem csak méltatni, bírálni is kellene a könyveket. Elkelne Aradon egy bátor ítész, aki figyel, olvas, s kellő bátorsággal bírál is.
Félreértettek. Úgy hallották, cenzorért kiáltok.
Kaján barátom, még nagyobbat lépett.
– Ez jó, ezzel nincs is semmi gond. A baj csak az, hogy Te írsz is könyveket.
Bízzuk talán rá a bátor kritikus szerepét? Nem ír, nem is olvas. Már nem is kap tőlem tiszteletpéldányt.
Pedig kellene valaki, aki nem fényez, világosan értékel, jobb irányba terel.
Ettől messze járunk. A bemutatót követően nem térünk vissza az alkotásokra. Jó esetben négyszemközt mondunk valamit a szerzőnek, de inkább csak kérdezzük őt.
Saját bőrömön is tapasztalom, nemcsak a könyvek vásárlása akadozik, „kiolvasásuk” is késik, el is marad. A példányszám szerény. Mégsem mondom, hogy mostoha sors vár a helyi kiadványokra. Vannak sikerkönyvek – helytörténeti munkák, városkalauzok, emlékezések, interjúkötetek, verseskönyvek is –, kialakulnak az olvasótáborok. Táborok? Inkább csak körök.
Ki mondja meg, mikor lesz a szorgalmasan írogató emberből, író, költő?
Amatőr – dilettáns – hivatásos? Elfogadott író?
Hát erre kellene vállalkoznia valakinek Aradon. Réhon József / Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Nők a magyar szabadságharcban
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 10-én, kedden délután tartotta soros munkaülését a Megyei Könyvtár Concordia Termében. Bevezetésképpen a kör elnöke Huszka Jenő és Szilágyi László Arad felöl c. szerzeményét énekelte el a magyar szabadságharc emlékére, majd Vajda Sándor, az orvostudományok doktora ismertette Nők, akik hazájuk iránti hűségüket 1848–49-ben tettekkel is bizonyították c. élvezetes, érdekfeszítő tanulmányát.
Az előadó mindenekelőtt kiemelte a nők fontos szerepét, hisz rájuk maradt a sok ápolásra szoruló öreg, gyerek, a gazdaság, a viszonylag békés hétköznapok megteremtése. Míg a férfiak politizáltak, harcoltak, szükség volt arra, hogy valaki otthon maradjon. A márciusi forradalom új utakat nyitott a nők előtt. A krónikák olyan honleányokról tudnak, akik már jóval korábban is segítettek a férfiaknak a törökök, majd a Habsburgok elleni küzdelemben (Rozgonyi Cicelle, Zrínyi Ilona, Dobó Katica, Cecey Éva, Kanizsai Dorottya). Mégis a 48-as forradalom volt az, ahol a csatatéren is kipróbálhatta adottságait néhány nő.
A hallgatóság megismerhette Pfiffner Paulina életét, aki férfiruhában jelentkezik az erdélyi hadseregbe és harcol Bem tábornok vezetése alatt. 1849-ben a szebeni kórházban ápolják, majd Galíciába toloncolják, visszatér Erdélybe, Pécskán dolgozik, Medgyesre menekül, majd Gyulára hozzák. 1853-ban szíven lőtte magát.
Lebstück Mária Zágrábban született gazdag családban. A bécsi forradalom leverése után a jeges Rábán átkelve Győrben jelentkezik a honvédeknál, onnan Pestre kerül. A kápolnai csatában megsebesült, hősiességéért hadnaggyá léptetik elő. A fegyverletétel után hat hónapig az aradi várban raboskodott, katonai őrizet alatt szülte fiát. Alakját Huszka Jenő és Szilágyi László örökítette meg a Mária főhadnagy c. operettben.
A hírszerzés terén kiemelkedik Bányai Júlia és Sorsich Júlia, de megtudhattuk, hogy a hölgyek külföldön is értékes szolgálatot tettek. (Beck Vilma).
Kimagasló szerepet vállalt Kossuth Zsuzsanna, ő szervezte meg a Fejér megyei honi védegyletet, megszervezte az önkéntes ápolónői szolgálatot. Kossuth 1849. április 16-án kinevezte az összes tábori korházak főápolónőjévé.
Gróf Teleki Blanka felvállalta a nők nevelését, 1846-ban magyar tannyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten. Önkéntes ápolónőnek jelentkezett, majd a szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében.
Leövey Klára a bujdosó honvédek megsegítésében is segítője volt Teleki Blankának. Miután a börtönből szabadult, Erdélyben nevelő. Ő indítja el a Máramarossziget c. folyóiratot. 1897. április 8-án egy omnibusz elgázolja.
A szabadságharc kiemelkedő egyénisége Bohusné Szögyény Antónia. A világosi kastélyban tábori kórházat hozott létre. Gazdag jótékonysági tevékenységet fejt ki, óvodát szervez, bölcsődét nyit a rászorulóknak, iskolát szervez a vakoknak. A helybeli lakosság emlékére szobrot emelt.
A vetítéssel egybekötött előadás után Kleits Zoltán olvasta fel Hetedhét hazugságc. versét, mely kapcsolódott a forradalom eszméjéhez, majd Bátkai Sándor ismertette Gárdonyi Géza Írás a Bibliában c. költeményét.
Az est agapéval és beszélgetéssel zárult. Regéczy Szabina Perle / Nyugati Jelen (Arad)

Restaurálják a kolozsvári evangélikus-lutheránus templom külsejét
Az Észak-Nyugati Regionális Fejlesztési Ügynökség (ADR Nord-Vest) közvetítésével, az Európai Uniótól is származó pénzalapokból restaurálják a kolozsvári evangélikus lutheránus templom külsejét – tájékoztat Fehér Attila, a felekezet főtanácsosa.
„Két év kemény munka után pénteken aláírtuk a szerződést” – közli az egyházi vezető a Facebook-oldalán.
A Fehér Attila által leírtakból megtudjuk, hogy a pályázatot a RegioConsult iroda állította össze és nyújtotta be az Észak-Nyugati Regionális Fejlesztési Ügynökséghez, a tervezéssel a Tektum és az Irod M iroda foglalkozott.
„Köszönöm a megelőlegezett bizalmat a kolozsvári egyházközség vezetőségének, Adorjáni Dezső Zoltán püspöknek, dr. Csutak Ibolya felügyelőnek és a presbitériumnak. Ugyanakkor mindazoknak is köszönet akik segítettek és megértéssel voltak irántam a projekt elkészítésének idősz Kiss Olivér / Szabadság (Kolozsvár)

Politika iránt érdeklők jelentkezhetnek
Erdélyi Politikai Iskola
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) és Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) – a Magyar Ifjúsági Értekezlettel partnerségben – Erdélyi Politikai Iskola címmel szervez képzést. Ennek célja, hogy praktikus politikai ismertekkel lásson el olyan érdeklődő fiatalokat, akik hosszú távon saját közösségük alakítói, véleményformálói kívánnak lenni.
Az Erdélyi Politikai Iskola létrehozása a 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiatalok oktatási palettáján mutatkozó hiányt pótol. A képzés neves hazai és külföldi előadók segítségével, a hagyományos eszmetörténeti és politikatudományi oktatáson túlmutatva, gyakorlati szemszögből közelít meg politikai intézmények, pártok működését, ezáltal hasznos ismereteket nyújt civil szervezetek, vállalkozások és pártok jelenlegi vagy jövőbeli tagjainak, vezetőinek.
A program nyelve magyar és angol. A szakmai program gerincét a vezetői készségek fejlesztése, illetve a politikai menedzsment ismeretek alkotják, de a felvételt nyert fiatalok egyedülálló háttérbeszélgetéseken és kapcsolatteremtő eseményeken is részt vesznek.
Az iskola tagjai a képzés során betekintést nyerhetnek a politikai pártok és kampányok működésébe, a közösségépítés folyamatába, a közvélemény-kutatás módszertanába, vezetői készségeiket pedig tárgyalástechnikai, retorikai és prezentációs tréningeinken fejlesztik. A program kiváló lehetőséget nyújt azok számára, akiknek a pártpolitika működésének megértését segíti közösségi tevékenységeik, vállalkozásuk vagy munkájuk kiteljesítésében, de azok számára is, akik politikusi karriert kívánnak befutni.
A program 2017 novembere és 2018 májusa között négy hétvégi képzési alkalmat (Kolozsvár, Bukarest, Budapest, Kolozsvár), valamint a képzési alkalmak között megoldandó feladatokat foglal magában. A program első hétvégéje 2017. november 3–5. között Kolozsváron lesz. Szabadság (Kolozsvár)

Teljesítetlen autonómiaigéretek
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Amire felesküdtünk isten s ember előtt címmel a romániai magyarság önrendelkezését szorgalmazó Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából rendezett konferenciát péntek délután a Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az emlékezés helyszíne jelképes volt: 1992-ben itt született meg a történelmi lépésnek számító RMDSZ-nyilatkozat a nemzeti kérdésről – az esemény ma már többféleképpen él az akkori főszereplők memóriájában.
Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, amit Bukarestből és Budapestről vezérelve akadályoztak meg. 1989 után az erdélyi magyarság vezetői elherdálták, aprópénzre váltották az addig felhalmozott politikai tőkét, így kerülhetett célkeresztjükbe Tőkés László is. A Kolozsvári Nyilatkozat megalkotói naívan nekik engedték át a terepet a brassói kongresszuson.
Tőkés László EMNT-elnök meggyőződése, hogy a Kolozsvári Nyilatkozatot tovább kell vinni, mert annak idején a felesküvéssel találtunk magunkra, és ez mindmáig kötelez. Aki elfogadja annak tartalmát, a nemzeti oldalon áll, aki pedig nem, az máshová tartozik. A tájbasimuló “neptuni” politika helyett a háromszintű autonómiát kell elérnünk, megszabadulva a balkánizálódástól, újragondolva politikánkat, szakítva a tisztességtelen nézetekkel. Életképes eredményt csak akkor érhetünk el, ha egységesen lépünk fel közösségi érdekeinkért, mondta.
A Kolozsvári Nyilatkozat egyik megfogalmazója, Bodó Barna politológus szerint ez ma is zsinórmérték, „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”.
Borbély Zsolt Attila EMNT-alelnök a nyilatkozat ellen viselt balliberális sajtóháborúról beszélt, amelynek célja a nemzeti gondolkodás kompromitttálása volt. Ennek fő szószólói Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor voltak, akik kozmopolitákként megelégedtek a román hatalom engedménymorzsáival, az autonómistákat párbeszédre képtelen voluntaristáknak bélyegezték meg.
Kónya Hamar Sándor húsz évnyi politikusi tapasztalata alapján kijelentette: manapság tizenhat uniós tagállam ismeri el az önrendelkezés valamelyik formáját, amelynek haszonélvezője ötven nemzeti kisebbség. „Huszonöt éve kimondtuk: a romániai magyarság államalkotó társnemzet. És hol tartunk most?”– tette fel a kérdést.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, aki a Kolozsvári Nyilatkozat előtt az RMDSZ ifjúsági szervezetének (MISZSZ) egyik vezetője volt, arra emlékezett, hogy Demény Lajos és Király Károly hasztalanul veszett össze Domokos Géza akkori elnökkel, az lett volna kedvező pillanat az autonómia követelésére. Az autonómisták hibája, hogy akkor nem voltak elég kemények. Szilágyi Zsolt szerint az akkori eskütétel ma is aktuális és kötelez.
Toró T. Tibor EMNP-ügyvezető elnök szerint a Kolozsvári Nyilatkozat után az autonómiatörekvést komolyan nem vevő RMDSZ-ben megindult a platformizálódás. Így alakult meg a Reform Tömörülés, amely Tőkés László politikai tőkéjét kívánta gyümölcsöztetni. És ezt a szellemiséget napjainkig megőrizte.
Katona Ádám, az egykori Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform elnöke sajnálja, hogy akkoriban „nem mondták keményebben az igazságot”. Szerinte Domokos Géza amilyen haszonos volt a letűnt korban a Kriterion Könyvkiadó vezetőjeként, annyira kártékonynak bizonyult az RMDSZ elnökeként.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azt hangsúlyozta, hogy a napjainkban mesterségesen gerjesztett magyarellenességet szívós diplomáciai munkával lehet csak kivédeni. Romániában a belső önrendelkezés tabuját a megfélemlítés és a félelem táplálja. Az autonómia nem román–magyar vita, hanem a demokrácia velejárója. Az RMDSZ azonban a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán azon ügyködött, hogy megnyugtassa a román hatalmat: „mi nem ezt akarjuk. Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk” – mondta.
A konferencia szervezője, Sándor Krisztina EMNT-ügyvezető elnök úgy összegezte az elhangzottakat, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat példa midenki, de főleg a fiatalok számára, mert bőven van még tennivalónk. Az egyik hozzászóló pedig így summázott: a romániai magyarság legnagyobb baja nem a széthúzás, hanem az apátia.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették, minderre Kolozsváron, a Szent Mihály plébániatemplomban került sor. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Szőcs Géza szerint aprópénzre váltották az autonómiaigény ideáját
Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett konferencián Szőcs Géza kormánybiztos, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára a „belülről vezérelt” RMDSZ kiemelkedő dokumentumának nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot. Megjegyezte, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Bukarest az RMDSZ külső vezérlésére törekszik, és a budapesti külső vezérlés jelei is megmutatkoztak.
Szőcs Géza szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, és az RMDSZ számára 1993-ban kialakított államstruktúra pedig ennek az ideálnak a megvalósítását szolgálta. A politikus naivitásnak minősítette, hogy az autonómianyilatkozatot és az államstruktúrát kidolgozó politikusok 1993-ban megelégedtek a gondolataik elfogadtatásával, és nem törekedtek vezető tisztségek elfoglalására. Hozzátette: azóta „megtörtént az ideák apró pénzre váltása, a közösségi ideálok felélése”.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az RMDSZ bukaresti politikai asszimilációja jelének tartotta, hogy a szövetség a 25. évfordulón nem emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáról.
Tőkés úgy vélte: felül kell vizsgálni az erdélyi magyarság eddigi asszimiláns politikáját, és meg kell szabadulni a politikai tisztességtelenség bármilyen formájától. Megjegyezte: az erdélyi magyarság csak akkor érhet el eredményeket, ha egységesen lép fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében.
Amint Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik megszövegezője fogalmazott: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat ma is zsinórmérték, és „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kijelentette: nem volt törvényszerű az autonómia elszabotálása. Az autonómiáért küzdő erdélyi magyar politikusoknak azonban sokkal állhatatosabbnak kellett volna lenniük. A politikus biztatónak tartotta, hogy az erdélyi magyar közéletben még ma sem mer senki nyíltan az autonómiatörekvések ellen beszélni.
„Megmaradt tehát a közösségben az a kollektív tudat, hogy az önigazgatásért harcolni kell, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés nem harcol ezért” – fogalmazott Szilágyi Zsolt. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a belső önrendelkezéshez való viszonyt a mai napig a megfélemlítés és a félelem határozza meg Romániában. Példaként hozta fel, hogy amikor az RMDSZ vezetői a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán megszólaltak, „az volt a legfontosabb céljuk, hogy megnyugtassák a román hatalmat, mi nem ezt akarjuk”. Izsák Balázs a katalóniai függetlenségi népszavazás elleni durva hatósági fellépésre utalva kijelentette: „Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk”. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a Szent László-örökség út, egyelőre negyvennégy helyszínnel
Kiépült a negyvennégy erdélyi és magyarországi települést tömörítő, a lovagkirályhoz kapcsolódó kulturális, természeti és építészeti értékeket egyaránt bemutató Szent László-örökség út, amit pénteken a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán nyitottak meg.
Az ünnepségen Kelemen Hunor, a programot elindító RMDSZ elnöke elmondta, a kezdeményezés Szent László örökségének megőrzésére és megerősítésére, legendájának továbbvitelére irányul. A cél, hogy a horvát és a lengyel, vagy - a lovagkirály elsőszülött lányán, Szent Piroska bizánci császárné örökségén keresztül - akár a román szálat felvéve, a kultúrák közötti értékek cseréjén keresztül közelítsük egymáshoz a nemzeteket - mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke kifejtette, az örökségút megnyitása csak az első lépés, a következő évekre több tematikus rendezvényt terveznek, a program segítségével pedig akár műemlékeket és Szent László-freskókat is helyre lehetne állítani. Azt a legendát kellene éltetni, amely évszázadokon keresztül kulturális, nemzeti és vallási örökségünknek része lett és amitől a 21. században nem szabad eltekinteni - mondta Kelemen Hunor. Navracsics Tibor, az Európai Bizottság kultúráért, oktatásért, ifjúságért és sportért felelős biztosa hangsúlyozta, Szent László és elődje, Szent István király munkája az, ami a mai napig megtartotta a magyarokat, vallási, tájegységi és hitközösségeit, illetve kultúráját. Az emlékév során saját magunknak is megfogalmazhatjuk a feladatainkat Európában és azon belül Magyarországon – jelentette ki Navracsics Tibor. Hozzátette: az ezeréves magyar államnak - miként Szent László idejében, úgy mai is – az a dolga, hogy a közép-európai térség békéjét, harmóniáját és prosperitását biztosítsa a gyengék védelmével és az erősek felelősségének érvényesítésével.
Az örökségút Erdélyben és Észak-Magyarországon negyvennégy helyszínt tartalmaz, Erdélyből egyelőre Bihar, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros és Szilágy megye harminckét települése, Magyarországról pedig tizenkét település, köztük Kisvárda tartozik bele. Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a programot ismertetve kifejtette, azok a települések kerülhettek be az örökségútba, ahol például épített vagy természeti örökség található, hozzájuk a Szent Lászlóról szóló mondavilág valamely eleme köthető, valamilyen formában a lovagkirály nevét viselik, illetve követelmény volt, hogy éljenek ott magyar emberek is. A kezdeményezés keretében interaktív honlap, mobilapplikáció és útvonaltervező készült, hogy a múlt értékeinek megismerése mellett az erdélyi magyar emberek is megmutathassák értékeiket, legyen szó akár pálinkafőzésről vagy lekvárkészítésről - mondta Hegedüs Csilla, hozzátéve, a tervek szerint az örökségutat a jövőben a teljes Kárpát-medencére kiterjesztenék.
Az ünnepség után egy alkalmi kiállítást nyitott meg Navracsics Tibor és Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter, ezen a szervezők lehetőséget biztosítottak az örökségút honlapjának kipróbálására. MTI; Krónika (Kolozsvár)

Újraválasztották Tőkés Lászlót az EMNT elnökének
Újraválasztották elnöknek Tőkés László európai parlamenti képviselőt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron rendezett küldöttgyűlésén. Az október 14-i, szombati rendezvényen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kapta a szervezet Kós Károly-díját.
A megjelent küldöttek áttekintették az elmúlt időszak főbb közéleti eseményeit, meghallgatták az elnöki, ügyvezető elnöki beszámolókat, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglalót. Ezt követően a jelenlévő 95 küldött megerősítette tisztségében – és a következő két évre is bizalmáról biztosította – Tőkés László volt királyhágómelléki püspököt. Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttgyűlés Sándor Krisztinát, a szervezet ügyvezető elnökét is megerősítette tisztségében, aki a következő két évben is ügyvezető alelnöki minőségében látja el feladatát.
A szervezet sajtóirodájának tájékoztatása szerint a szombati kincses városi küldöttgyűlésen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kapta az EMNT Kós Károly-díját. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke felvezetőjében elmondta: az első alkalommal 2013-ban átadott díjat olyan személyiségeknek és szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt években Kós Károly-díjat kapott Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Románai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának és a Háromszék napilap szerkesztősége, valamint post mortem megkapta az EMNT díját Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is.
Csinta Samu újságíró Izsák Balázsról írt laudációját Tőkés András, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei alelnöke olvasta fel, majd ezt követően a díjazott SZNT-elnök szólt a jelenlévőkhöz. Izsák elmondta: elválaszthatatlannak érzi személyét az általa képviselt szervezettől, melyet 2008 óta vezet, s amely megalakulásától következetesen felvállalja az autonómiatörekvések képviseletét helyi és nemzetközi fórumokon egyaránt. kronika.ro

Pettyén és a Böszörményiek
Egy nemesi család évszázadai - A Böszörményiek Szatmárban – ezzel a címmel jelent meg Fazekas Lóránd újabb kötete.
Péntek délután a Református Gimnázium épületében található esperesi hivatal termében mutatták be Fazekas Lóránd nyugalmazott földrajztanár, író és helytörténész legújabb kötetét, melyben a Böszörményi család történetével párhuzamosan Pettyén település történetét is összefoglalta. A könyvbemutatón előfohászt és imát mondott Genda Szabolcs, felszólalt Kiss Kálmán nyugalmazott irodalomtanár és iskolaigazgató, Elek György pettyéni születésű újságíró, Livintáné Böszörményi Magda, Dankú Júlia történelemtanár pedig a helytörténeti munkát értékelte.
Fazekas Lóránd életútját végigkísért az a szellem, amit a szülői háztól és iskoláitól kapott. Földrajz szakon végzett, de próbálkozott irodalommal, volt bányamérnök, végül a kökényesdi iskolának volt a tanára. Negyvennégy év tanári munkája során foglalkozott néprajzi gyűjtéssel, tanítványaival együtt hozta létre a megye első néprajzi múzeumát. Foglalkozott kutatásokkal, madár- és meteorológiai megfigyeléssel is.
Az Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című kötete a nyolcadik olyan könyv, ami helytörténeti kutatásainak az eredménye.
Az 1940-es években Szatmárnémetiben még volt Böszörményi Károly utca, ugyanis hosszú ideig ő volt a város polgármestere. Fazekas Lóránd az egykori polgármester sírját a vasút melletti temetőben találta meg, ezután kezdte el a levéltári kutatásokat, de a megye több településén is kutatott. Nagyon sok segítséget kapott a Pettyénben élő Böszörményi Magdától, aki a család utolsó élő sarja. A Böszörményiek mindig segítették a pettyéni református egyházat. szatmar.ro

Húsz éves a „másságot nem kiszorító” kolozsvári Tranzit Ház
A volt Poalei Tzedek zsinagóga épületét 1997 októberében nyitották meg újra a kolozsvári közönség előtt, amely azóta egy olyan közösségi térré nőtte ki magát, ahová „bármikor be lehet térni”, és egy olyan alternatív művészeti központtá, amely lehetőségei szerint minél több kulturális rendezvénynek próbál helyszínt biztosítani, és ahol a Tranzit Alapítvány olyan programokat kezdeményez, amelyek nem kirekesztőek a mássággal szemben – hangzott el a Tranzit Napok Fesztivál péntek esti megnyitóján.
Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány elnöke megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben hozzájárultak ahhoz, hogy „újra élőve varázsoljuk ezt a helyet”, ahol a „munka és a szenvedély együtt jár”.
Elmondta, az 1997-ben választott név nem véletlen, hiszen az első perctől azt próbálták művészi eszközökkel értelmezni, hogy „hogyan jutottunk oda mi, kolozsváriak, hogy ez a hely üresen maradt, és hogyan lehet újra betölteni”. A volt zsinagóga épületében létrejövő tevékenységeknek – koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, performanszok, vitaestek – az a másik fontos célja, hogy ne szorítsa ki a másságot, tette hozzá a Tranzit elnöke.
„A városnak szüksége van a Tranzit Házra, és a Tranzit Háznak is szüksége van a városra” – fogalmazta meg üzenetét Könczei Csilla.
Eugen Pănescu, a Tranzit Alapítvány kuratóriumi tagja arról beszélt, hogy öröm húsz év után is itt lenni, ahol nem csak sok pénzzel és intenzív reklámkampánnyal lehet a közösségnek valami értékeset nyújtani, fűzte hozzá. A Tranzit Háznak örülnünk kell, és megvédeni azt, mert „az elmúlt húsz év nem volt könnyű”, fogalmazott.
A péntek esti megnyitón továbbá az alapítvány partnerintézményeinek és támogatóinak képviselői szólaltak fel.
A Communitas Alapítvány a Tranzit Ház folyamatos támogatója. Szép Gyula, a Communitas művelődési bizottságának elnöke, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója emlékeztetett, hogy az elsők között használhatta a volt zsinagóga épületét, hiszen a hetven-nyolcvanas években itt volt az opera díszletraktára. Hozzátette: a Tranzit Kolozsvár egyike azon kevés tereinek, amelyek a „kulturális értékek megvalósítására adnak lehetőséget”, ahol „nyílt karokkal várnak minden típusú rendezvényt”.
Lucian Nastasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója többek között arról beszélt, hogy a Tranzithoz nagyon sok kellemes emlék köti, megemlítette például a számára legemlékezetesebb kiállítást, a Holokausztról megemlékező, Missing since 1944 – Tudsz róluk? című kiállítást.
Köszöntőt mondott a Német Kulturális Intézet, a Goethe Institut, valamint a Francia Kulturális Központ képviselője is. A két intézmény közösen szervezi évről évre a Clujotronic művészeti és elektronikus zenei fesztivált, amelynek a Tranzit Ház is otthont adott.
Jelen volt és beszédet mondott ugyanakkor Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke is, aki annak jelentőségét emelte ki, hogy a Tranzit Ház számos olyan rendezvényt karolt fel, amely támogatta és megmutatta a zsidó kultúrát. Tasi Annabella / maszol.ro

Katherine Verdery: nem volt könnyű a nacionalizmust kutatni a szocializmusban
Hogyan kerül egy amerikai antropológus Ceaușescu Romániájába kutatni a nemzeti ideológia torzulásait? A Doctor Honoris Causa díjat kapott Katherine Verdery életútjáról beszélt a Szociológia és Szociális Munka tanszéken.
Doctor Honoris Causa díjjal tüntették ki Katherine Verdery amerikai antropológust, aki azonban már 1973 óta Románia területén végez kutatásokat a társadalmi egyenlőtlenség politikai gazdaságtanáról, az etnikai viszonyokról, valamint a nacionalizmusok különböző formáiról. Ennek alkalmából tartott egy rövid előadást a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka karának Kulcsár Tibor amfiteátrumában. A rendszerváltás után a szocialistának mondott rendszerekről a maiakra való áttérés folyamatait kezdte kutatni, különösen a mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásait. Előadása egészen gyerekkorától indult, ugyanis az antropológia iránti érdeklődése elmondása szerint nyolc éves koráig nyúlik vissza. Édesanya általános antropológiát hallgatott, amikor Verdery kisgyerek volt és mivel nagyon szerette, amit tanul, egyfolytában boldognak tűnt. Verdery felidézi, hogy az édesanyja folyamatosan az olvasmányairól beszélt, amiket a nyolc éves lánya nyilvánvalóan nem ismert és még kevésbé értett, de összekapcsolta az anyja boldogságát az antropológiával. Verdery erre ugyan külön nem tért ki, de ebből is látszik, hogy mennyire lényeges és nagy hatást képes kifejteni egy olvasmányélmény a való világban is, minden tudásellenes cinizmus ellenére is.
Miért éppen Románia?
Verdery elmondása szerint erre mindössze szakmai érdeklődése vezette, semmiféle különleges kötődése nincs sem az országhoz, sem az itt élőkhöz. Legelőször is azért, mert mindenképp Kelet-Európában szeretett volna kutatást végezni. Erre az volt az indítéka, hogy szakmai szempontból mindig is érdekelték a bármiféle perifériák és az ezek közötti liminalitási zónák, szakaszok. Ezen túlmenően pedig érdekelte a kommunizmus, mert semmit nem tudott róla, azonban az amerikai médiában még a csapból is az ezzel való riogatás folyt.
Mint mondta: a korabeli amerikai források túlnyomó része megbízhatatlan volt bármi tekintetében is, ami a kommunizmust illeti a korabeli hidegháborús ideológia, mccarthyizmus, jingoizmus és amerikai exceptionalism okán (tekintetbe véve a Kommunizmus Fekete Könyve típusú anyagokat, amelytől több szerzője is elhatárolódott, sok minden nem változott e téren). Mindennek ellenére mégis igencsak inkonzisztensen használta a kommunizmus fogalmát.
Érkezése után az első kutatása azzal foglalkozott, hogy miként lehetséges, hogy egy olyan kis területű országon belül is kialakulnak még kisebb mikroetnikai zónák? Ezt a témát Hunyad megyében és azon belül Bencenc (ma Aurel Vlaicu) faluban kezdte, amely Geoagiu város része. Különböző objektív nehézségek – adminisztratív problémák, együttműködés megtagadása stb. – kénytelen volt többször is kutatást változtatni. Először Bencenc társadalomtörténetét akarta feltárni, amely feladatra a helyi vezetéstől kapott három diáksegédet is. Később a falusiak ajánlották, hogy dolgozza fel a földhöz való viszonyukat antropológiai szempontból, ám ez sem bizonyult véglegesnek. Ekkor kezdett az értelmiség és a nacionalizmus kapcsolatának kutatásába, amely máig a leghosszabb kutatása.
Ennek egyik legfontosabb eredménye, mint mondta az, hogy téves csak úgy általában nacionalizmusról beszélni: sokkal inkább nemzeti ideológiáról van szó, amit az is mutat, hogy noha a Ceaușescu rendszerben nemcsak azt állították, hogy a nacionalizmus „épp eltűnőben van”, hanem gőzerővel gyakorolták is minden kisebbség ellen a román nacionalizmus minden eljárását (és már csak ezért sem nevezhető kommunistának az a rendszer). Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az ilyen állami alkalmazás mellett a nemzeti ideológiát lehetséges teljesen személyi szinten is gyakorolni és komoly hatalomgyakorlási ászt adhat még ilyen helyzetben is a használó kezébe.
Verdery Max Weber axiómáját említette, amely szerint a nacionalizmus egyszerre nő a gazdasági problémák súlyosbodásával. Mint mondta: a mai Romániában ez abban látszik, hogy minél válságosabb itt a kapitalizmus, annál nacionalistább lesz az ország specifikusan vezetői és általánosan népi szinten is. Ez könnyen ahhoz vezet, hogy egy, a régi helyzethez hasonló álljon elő: amikor a hetvenes években megkezdte Romániában a kutatásait, aktív öncenzúrát kellett gyakorolnia egyrészt az alanyai személyi és sokszor egészen konkrét védelme érdekében, másrészt pedig azért, mert abban a korban épp a fenti bő használat, de ideológiai elkendőzés okán nem volt könnyű a nemzeti ideológia kutatása.
Azonban legalább ilyen nehézségeket okozott az, hogy nőként fogott hozzá ezekhez a kutatásokhoz, ráadásul férjetlen nőként. Mint mondta, némely otthoni és itteni tanára is tett megjegyzést arra, hogy „nem ártana” ha férjes asszony volna. Ebből kifolyólag egy idő után azt kezdte mondani magáról, hogy férjes, épp csak kutatni jött egyedül. Azt figyelte meg, hogy különösen a hivatalokban dolgozó férfiak sokkal komolyabban kezdték venni akkor, amikor azt hitték, hogy férjnél van, mint korábban. Rávilágított, hogy e téren Románia is sokat fejlődött, mert a mai helyzethez képest az akkori férfi-nő viszonyok egészen pontosan a „predatory” szóval írhatóak le, ami angolban azt jelzi, hogy a férfiak nemes egyszerűséggel a prédáiknak tekintettek minden nőt.
Előadása a közönség kérdései nélkül körülbelül harmincöt percet tartott, azonban így is volt néhány érdekes meglátása, amelyekre érdemes figyelni, még akkor is, ha helyenként enyhe reflektálatlanság volt érzékelhető. A közönség nagyrészt a nemzeti ideológiát – amelyet ellenkezése ellenére is folyamatosan nacionalizmusnak mondtak –, érintő kutatásai, a neméből származó kutatási hátrányai, valamint az országban eltöltött évtizedek benyomásai érdekelték. Mindezekre készséggel válaszolt, azonban elmondta, hogy sok minden már neki is összefolyik, különösen a múlt rendszeri eseményekből.
Az összességében egyórás előadás és beszélgetés érdekes és meghallgatásra érdemes volt. Annál is inkább, hogy mindvégig románul beszélt, mindössze néhány szót kellett megkérdezzen, hogy mi a román megfelelőjük. Ivácson András Áron / Transindex.ro

25 éves a Kolozsvári Nyilatkozat
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre.
Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek.
Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László.
Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban.
Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is.
Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.”
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus.
Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.”
A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag

Zilah református magyarsága hetven évvel a felépítése után vehette birtokba oktatási művelődési központját
Az erdélyi Zilah város református magyarsága hetven évvel a felépítése után vehette igazán birtokba a Kálvineum oktatási és művelődési központot és kollégiumot.
A második világháború idején nagy erőfeszítések árán, közadakozásból felépített épületet egy évvel az átadása után államosították, részleges visszaszolgáltatására és birtokba vételére a magyarságnak 2011-ig kellett várnia. A magyar állam támogatásával felújított épületet vasárnap avatták fel.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az épület felavatása alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten megrendítőnek, fájdalmasnak, de mégis örömtelinek nevezte a zilahi magyarság harcát. Hozzátette: „azért örömteli is, mert mégiscsak győztünk, a Kálvineum egy részét visszavettük”. Azt tartotta a történet tanulságának, hogy háborúban is lehet építkezni, csak sokkal nehezebben.
A miniszter úgy vélte, hogy a reformáció óta eltelt ötszáz év, de az utolsó száz év is arra tanít, hogy jobbnak kell lenni másoknál, és így közép távon győzelmeket lehet aratni. Mint pontosította a Németh László által meghirdetett „minőség forradalma” nem azt jelenti, hogy másokat legyőzünk, de „azt jelentheti, hogy felülmúljuk mások teljesítményét”. A gondolatot folytatva a miniszter kijelentette: az a legjobb, ha a tehetség és a magyarság összetartozik.
Balog Zoltán szerint a magyarságnak az a feladata, hogy minden erejét összeadja az újabb győzelmek érdekében. Elmondta: a magyar állam ez évtől két ütemben 40 milliárd forintot szán arra, hogy Magyarország határain kívül bölcsődéket, és óvodákat építsen. Hozzátette, olyan minőségi intézményeket létrehozását akarják támogatni, amelyek vegyes házasságban élő magyar szülők számára is vonzóak.
A miniszter arra is kitért, hogy 2018-tól a világ bármely pontján születő magyar gyermeket megilleti a magyar állam által biztosított babakötvény, és édesanyját az anyasági támogatás. Mint elmagyarázta, a babaköltvény értéke a gyermek felnőtté válására akár néhány százezer forintra is felduzzadhat.
Hozzátette: a kötvény pénzügyi fogalom, de egyben köteléket is jelent a felnövekvő gyermekek és a magyar állam között. A gyermekek és családjaik minden évben levélben fognak tájékoztatást kapni a kötvényük helyzetéről, és ezáltal is tudatosul bennük, hogy számon tartják őket Budapesten.
Megemlítvén, hogy Zilahon már a 2. századtól római őrtorony állt, Balog Zoltán annak a szükségességéről beszélt, hogy legyen a városban magyar őrtorony. „Ha a fiataljaink ott lesznek az őrtornyok körül, akkor lesz jövője mindenkinek aki a magyar életet óvja és gyarapítja” – fogalmazott a miniszter.
A központi református templomba gyűlt három zilahi gyülekezet hívei számára Szász Bálint Róbert esperes prédikált a vasárnapi hálaadó istentiszteleten, a Kálvineum történetét pedig Püsök Sándor Csaba lelkész elevenítette fel. Amint felidézte, az államosított épületet 1979-ben két részre osztotta, és külön-külön telekkönyveztette a román állam, a visszaszolgáltatás pedig csak a romos állapotba került kulturális központra vonatkozott.
A szolgálati lakásokból álló épületrészt továbbra sem vehette birtokba az egyház. A vissza nem adott épületrészt – a falán levő hirdetmény szerint – 550 ezer euróért (170 millió forint) árulja egy ingatlanügynökség. Amint a lelkész megjegyezte: megérett az idő arra, hogy perújrafelvételt kezdeményezzenek a maradék vagyon visszaszerzésére.
Az ingatlanfelújítás történetét ismertető Oláh Mihály lelkipásztor elmondta: 2014 óta az emberi erőforrások minisztériuma 194 millió forinttal támogatta a zilahi reformátusságot.
Ebből az összegből nemcsak felújították és korszerűsítették a kulturális központot, hanem 40 gyermek ellátására alkalmas szórványkollégiumot is létrehoztak mellette. Ebből a támogatásból épült orgona is az egyik zilahi református templomban.
Amint a templomi történeti áttekintésből kiderült, a zilahi református közösség öröme azért sem lehet teljes, mert a Református Wesselényi Kollégium épületét – melyben egykor Ady Endre tanult – továbbra sem szolgáltatta vissza az egyháznak a román állam.
A templomi beszédek után a mintegy ezer fős gyülekezet átvonult a Kálvineumba, ahol a szalagvágást követően kóruselőadást hallgathatott. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Újabb elnöki mandátumot kapott Tőkés László az EMNT élén
Újabb kétéves elnöki mandátumot kapott Tőkés László európai parlamenti képviselő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozsváron megszervezett küldöttgyűlésén szombaton.
A szervezet sajtóirodájának közleménye szerint az elnökségi beszámolók, valamint az EMNT Demokráciaközpontok honosítási munkájáról szóló összefoglaló ismertetése után a jelen lévő 95 küldött megerősítette elnöki tisztségében, és a következő két évre is bizalmáról biztosította Tőkés Lászlót.
Az EMNT elnökének jelölésére a küldöttek megerősítették tisztségében Sándor Krisztina ügyvezető elnököt is.
Elnöki beszámolójában Tőkés László a „posztkommunista visszarendeződésnek” és a teljes körű rendszerváltás elmaradásának tulajdonította azt, hogy nem valósultak meg az erdélyi magyarság autonómiaigényét először kinyilvánító, negyed évszázada elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat célkitűzései.
Úgy vélekedett: Nagy-Románia közelgő centenáriuma miatt az erdélyi magyar közéleti szereplőkre nagy felelősség hárul, hogy az egyre inkább kiélesedő kommunikációs háborúban ne hagyják magukat provokálni, és kellő higgadtsággal viszonyuljanak minden felmerülő kérdéshez.
„Továbbra is legfőbb célunk a nemzeti politizálás, mely során számítunk szövetségeseinkre is. A Kárpát-medencei Autonómiatanácsot erősítenünk kell, s az önrendelkezést össznemzeti ügyként kell kezelnünk. Továbbra is számítunk a magyar kormányra, támogatjuk küzdelmét a migrációs válság megoldásáért, s kivesszük a részünket az anyaországi választásokat megelőző regisztrációs kampányból is” – hangoztatta az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére vállalkozó szervezet elnöke.
Az EMNT küldöttgyűlését Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Szabolcs Attila parlamenti képviselő (FIDESZ), az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, valamint Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke is üdvözölte.
A kolozsvári tanácskozáson átadták az EMNT Kós Károly-díját is, amelyet idén Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének ítéltek oda.
A 2013 óta évente átadott kitüntetéseket olyan személyiségeknek, szervezeteknek adományozzák, akik az autonómiaformák eléréséért példás tevékenységet fejtettek ki.
Az elmúlt években Király Károly, a rendszerváltás időszakát meghatározó politikus, Juhos Gábor maratonfutó, Bakk Miklós politológus, Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora és a Háromszék napilap szerkesztősége részesült Kós Károly-díjban.
Az EMNT kitüntetését post mortem Birtalan Ákos egykori háromszéki parlamenti képviselő is megkapta. Baranyi László / MTI; Erdély.ma

Szent László alakja közép-európai ügy
Szombaton Rex Admirabilis – Szent László király műve és tisztelete címmel tudományos konferenciát szervezett a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség a Püspöki Palota dísztermében.
A magyar történeti és művészettörténeti kutatás öt meghatározó alakja vett részt a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség idei egyháztörténeti konferenciáján, melynek a Püspöki Palota díszterme biztosított helyszínt az elmúlt szombaton. Az előadások során új megközelítések, szempontok kerültek reflektorfénybe a Szent László művének és tiszteletének témakörben, akinek az alakja – ahogy az egyik neves meghívott fogalmazott - közép-európai ügy. A Váradról, Kolozsvárról és Gyulafehérvárról érkezett érdeklődők nem csupán ismeretekkel gazdagodtak, hanem az elhangzottak talán hozzájárultak ahhoz is, hogy olyan megőrizendő értékként tekintsenek a szent életű király örökségére, melyre alapozni lehet, ki kell állni érte és megvédeni szükségeltetik annak érdekében, hogy egy tartalmas jövőt tudjunk építeni.
A köszöntőbeszédében Böcskei László megyés püspök felidézte: a rendezvény egy 1999-ben útjára indított, később egyháztörténeti konferenciákká átalakult szép kezdeményezés folytatása, a Szent László jubileumi évben pedig reményeik szerint az élményszerű megközelítéseken túl amolyan szükséges kiegészítésként sikerül még jobban tudatosítani azt, hogy Szent Lászlónak az üzenete napjainkban is aktuális, mondanivalója van a mai ember számára is. Nekünk pedig nyitottaknak kell lennünk ennek befogadására: nem elég ha csak ösztönszerűen rácsodálkozunk, hanem konkrét cselekedetekkel és magatartásvállalással kell mi is a gyakorlatba ültetnünk.
Lakatos Attila, a püspökség kulturális referense, főszervező kifejtette: legutóbb 1878-ban volt együtt ennyi híres és elismert középkorkutató Nagyváradon, amikor Rómer Flóris kanonok szervezett egy régészeti konferenciát és kiállítást itt.
Öt előadás
Marosi Ernő professzor emeritus (ELTE), a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja arról értekezett, miként jelenik meg Szent László király alakja a művészettörténetben.
Solymosi László professzor emeritus (ELTE, Debreceni Egyetem), akadémikus az előadásában Szent László életére, uralkodására, és szentté avatására fókuszált. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: Szent László 1095-ben távozott az élők sorából, és sírhelyét a források egyértelműen meghatározták: az uralkodót az általa alapított váradi székesegyházban temették el. Mátyás Flórián (1818-1904) történész azonban 1900. június 11-én az MTA felolvasóülésén egy ettől eltérő, merőben új elképzelést ismertetett, miszerint először a szintén általa létrehozott somogyvári bencés apátságban temették el, ahonnan a földi maradványait később, valamikor 1192 előtt vitték Váradra. Ez a vélemény aztán gyorsan elterjedt, és állításának napjainkig csak kevesen mondtak ellent. A hibás nézet egy pápai bulla téves értelmezésére vezethető vissza – magyarázta a meghívott, aki később arról is beszélt, hogy valójában nem tudjuk, hol halt meg Szent László, a források szerinte bizonyára azért említik Nyitrát, mert ez a cseh határ közelében van, és a halálakor éppen azon a környéken tartózkodott Szent László.
Madas Edit egyetemi tanár, az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársától megtudtuk: a 13. század második felétől maradtak fel olyan beszédek, melyek tárgyát képezhetik a középkori prédikációirodalomnak és Szent Lászlóval kapcsolatosak. Ezekben mint egy Istentől rendelt, ideális uralkodó van bemutatva, aki értékes és tanulságos erényekkel rendelkezik, és királyként a cselekedeteivel Isten tervének és akaratának a megvalósítását szolgálta.
Klaniczay Gábor, a budapesti CEU Középkori Tanszékének oktatója Szent László kultuszát vázolta fel európai összehasonlításban. Kuriózumként megjegyezte: ötletként felmerült a hasonló hangzás miatt, hogy a legendás kerekasztal-lovag, Lancelot nevének és alakjának ihletője esetleg Szent László lehet, ami tényleg érdekes és furcsa, de bizonyára Szent László se tiltakozott volna ez ellen.
Jékely Zsombor, a Károli Gáspár Református Egyetem Művészeti Tanszékének vezetője, az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese a kerlési (cserhalmi) csata falképciklusairól tartott prezentációt. Mint elhangzott, ezek közül a legrégebbi évszámos emlék eddigi tudomásunk szerint a kakaslomnici – 1317, a bántornyai – 1389, a székelyderzsi – 1419 és a póniki – 1478.
A meghívottaknak emlékéremmel és különféle kiadványokkal köszönte meg a jelenlétet a váradi egyházmegye főpásztora. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Kálvin- és Károli-szobrot avattak (Reformáció 500)
A reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett ünnepséget Marosvásárhelyen a Marosi, Maros-mezőségi, Küküllői és Görgényi református egyházmegye. A rendezvény kora délután a vártemplomban kezdődött, ahol Henter György lelkipásztor felidézte: 460 évvel ezelőtt itt ülésezett az a zsinat, amely eldöntötte, hogy az erdélyiek Kálvin tanait követik. Az ünnepség keretében a vártemplom bejáratánál felavatták Kálvin János és Károli Gáspár reformátorok mellszobrát, előbbi Péterfy László, utóbbi Deák Árpád alkotása.
A templomban tartott beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elmondta, noha Kálvin és Károli nem ismerték egymást, az utókornak megvan a lehetősége arra, hogy egymás mellé helyezze őket. A bibliafordító Károliról Nemeskürty Istvánt idézte: meglehet, nélküle ma nem magyarul beszélnének Magyarországon. Grezsa István kormánybiztos úgy vélekedett, 500 éve a reformáció jelölte ki a magyarság számára a nemzeti megmaradás útját, így a reformáció öröksége ma a megmaradás felelősségét rója az utókorra. Hozzátette: akkor vagyunk hűek az örökséghez, ha Marosvásárhelyen is, Kárpátalján is megtartjuk iskoláinkat. A vártemplomból több ezer ember vonult át a városon a sportcsarnokba, ahol ünnepi istentiszteletet tartottak. Balog Zoltán a felvonulás örömét idézve kijelentette: Az a dolgunk, hogy betöltsük azt a teret, ami nekünk adatott, azt az otthont, ami nekünk a Mindenható által kijelöltetett. Mert ha mi nem töltjük be, akkor betöltik mások, és valami olyan fog hiányozni ebből az európai világból, amit csak mi tudunk adni. A miniszter szerint a magyarokat azért ragadta el egykor a reformáció, mert sokszor a nélkülözés tanította meg a népet arra, hogy hitből és kegyelemből éljen. Szerinte ezt azért kell megtanulni, hogy akkor is hitből és kegyelemből éljen a közösség, amikor látszólag másból is megélhetne. A miniszter bejelentette, 2018-tól a világ bármely pontján, így az Erdélyben született magyar gyermekeket is megilleti a babakötvény. Fontosnak tartotta azonban, hogy ne csak a pénztárca kösse össze a magyarországi és a határon túli magyarokat, hanem szívük, lelkük is. A mi dolgunk annyi, hogy bízzunk Istenben, és utána bízzunk egymásban is – tette hozzá. A sportcsarnoki istentiszteleten Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, ágendát mondott Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a gyülekezet számára pedig több asztalnál is kiszolgálták az úrvacsorát. Balog Zoltán tegnap délben a közeli Mezőpanitban felavatta II. Rákóczi Ferenc bronz mellszobrát, Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotását. Köszöntőbeszédében az utolsó erdélyi fejedelem Istennel a hazáért és a szabadságért jelmondatát idézte. Megemlítette: a fejedelem budapesti szobráról egykor tíz perc alatt verték le a latin jelmondat első szavát, és hetven évbe telt, míg az visszakerült a helyére. Hozzátette: pusztítani mindig könnyebb, de arra biztatta hallgatóságát, hogy legyenek az építés emberei. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság autonómiaigénye (A Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója)
Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett konferencián Szőcs Géza kormánybiztos, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára a belülről vezérelt RMDSZ kiemelkedő dokumentumának nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot. Megjegyezte, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Bukarest az RMDSZ külső vezérlésére törekszik, és a budapesti külső vezérlés jelei is megmutatkoztak. Szőcs Géza szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, az RMDSZ számára 1993-ban kialakított államstruktúra pedig ennek az ideálnak a megvalósítását szolgálta. A politikus naivitásnak minősítette, hogy az autonómianyilatkozatot és az államstruktúrát kidolgozó politikusok 1993-ban megelégedtek gondolataik elfogadtatásával, és nem törekedtek vezető tisztségek elfoglalására. Hozzátette: azóta megtörtént az ideák aprópénzre váltása, a közösségi ideálok felélése. Tőkés László, az EMNT elnöke az RMDSZ bukaresti politikai asszimilációja jelének tartotta, hogy a szövetség a 25. évfordulón nem emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáról. Úgy vélte: felül kell vizsgálni az erdélyi magyarság eddigi asszimiláns politikáját, és meg kell szabadulni a politikai tisztességtelenség bármilyen formájától. Megjegyezte: az erdélyi magyarság csak akkor érhet el eredményeket, ha egységesen lép fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében. Amint Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik megszövegezője fogalmazott: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat ma is zsinórmérték, és az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kijelentette: nem volt törvényszerű az autonómia elszabotálása. Az autonómiáért küzdő erdélyi magyar politikusoknak azonban sokkal állhatatosabbnak kellett volna lenniük. A politikus biztatónak tartotta, hogy az erdélyi magyar közéletben még ma sem mer senki nyíltan az autonómiatörekvések ellen beszélni. Megmaradt tehát a közösségben az a kollektív tudat, hogy az önigazgatásért harcolni kell, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés nem harcol ezért – fogalmazott. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke szerint a belső önrendelkezéshez való viszonyt a mai napig a megfélemlítés és a félelem határozza meg Romániában. Példaként hozta fel, hogy amikor az RMDSZ vezetői a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán megszólaltak, az volt a legfontosabb céljuk, hogy megnyugtassák a román hatalmat, mi nem ezt akarjuk. Izsák Balázs a katalóniai függetlenségi népszavazás elleni durva hatósági fellépésre utalva kijelentette: Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk.
Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa, és kinyilvánította, hogy a belső önrendelkezés útján kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Reformáció 500 Örökségünk a magyar nyelv
A reformátusság összetartozásának hatalmas erejét tapasztaltuk meg szombaton Marosvásárhelyen, amikor négy, a Marosi, a Maros-Mezőségi, a Görgényi és a Küküllői Református Egyházmegye, valamint az evangélikus és unitárius egyház képviselői a reformáció 500. évfordulójára szervezett hálaünnepsége zajlott. A Vártemplomtól a sportcsarnokig vonuló püspökök, esperesek, lelkészek, hívek, meghívottak végeláthatatlan, több ezer embert számláló, tömött sora igazolja: sokan vagyunk! A hitbéli összetartozás erejének megtapasztalása felemelő, biztató és reményt ad a megmaradásra a következő évszázadokra is.
Kálvin és Károli
A rendezvény az általunk is ismertetett gazdag forgatókönyv szerint zajlott. A hívek a Vártemplomban és a várban gyülekeztek, hogy felavassák két református személyiség: Károli Gáspár és Kálvin János szobrát. A Vártemplomban Henter György lelkipásztor ismertette, hogy a Kálvin-szobrot Péterffy László, marosvásárhelyi származású, Visegrádon élő szobrászművész ajándékba készítette el, míg Károli Gáspár magyar bibliafordító mellszobra ugyancsak marosvásárhelyi, Nagyváradon élő szobrászművész, Deák Árpád alkotása. A szobrok felállításával a templom előtti, melletti teret is felújították, ami nem volt zökkenőmentes, hiszen egy hétig feljelentés miatt le kellett állni a munkálatokkal. Hogy végül időben elkészültek, a kivitelezők munkájának és a polgármesteri hivatal támogatásának köszönhető. A lelkész külön megköszönte dr. Dorin Florea polgármester támogatását és jelenlétét az eseményen. A Vártemplomban Balog Zoltán, a emberi erőforrások minisztere Kálvin Jánosról, a francia származású svájci reformátorról szólva azt mondta, hogy Erdély-szerte talán több szó esik róla, jobban ismerik, mint Genfben. Mi, kálvinisták szobrot állítunk neki, hiszen tanai a mai napig megtartottak bennünket. Ő az, akiről sokan azt gondolják, hogy magyar volt. Károli Gáspárnak az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáról: ha ő nincs, akkor lehet, hogy ma nem beszélünk magyarul. Szobruk ott áll a Vártemplom előtt. Őrizzük ezeket, és azt a hitet, amit a nyugatiak elfelejtettek! Vigyázzunk arra, hogy templomaink ne váljanak múzeumokká, hiszen ezek azért épültek, hogy itt Isten igéjét olvassák, hallgassák – fogalmazott a miniszter. E gondolatsorhoz kapcsolódtak dr. Grezsa Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság kormánybiztosának szavai is, aki hangsúlyozta, a kereszténység összeköt, nem pedig elválaszt bennünket, magyarokat és a szomszédos népeket. A gyülekezet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke áldását követően vett részt a szobrok leleplezésén. Ezután indult el a menet a sportcsarnok felé. Isten nemzetsége vagyunk! A református világtalálkozó óta nem volt ilyen népes és ünnepélyes menetelés Marosvásárhelyen. Sem rendbontás, sem oda nem illő zászlólengetés, sem hangoskodás nem zavarta meg a vonulást. A nagysármási fúvószenekar, énekvezérek jó- voltából református énekek csendültek fel. Csak az tudja igazán, milyen érzés volt, aki átélte ezt a momentumot. A sportcsarnokban díszes színpad, a Ligetben óriássátor és kivetítő várta a több ezer résztvevőt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese szerint a százezer református lelket számláló négy egyházmegyéből sokkal többen eljöttek volna, ha nem lett volna korlátozott a keret. Az egyházmegyékből jelen voltak Lőrincz János, a Marosi, Szász Attila, a Görgényi és Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba unitárius esperes. Jelen volt továbbá dr. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának ügyvivő konzulja, dr. Csige Sándor vezető konzul, továbbá a megye magyar ajkú politikai elöljárói is. Beszédében Balog Zoltán miniszter hangsúlyozta, bízik benne, hogy Marosvásárhelyen többször fog előfordulni, hogy magyarok ilyen szépen, békében vonulhatnak és betölthetik a teret. Luther Márton szavait idézte: ha mindenki embertársáért élne, tele lenne a világ istentisztelettel! Marosvásárhely utcáin, a sportcsarnokban istentisztelet volt, hiszen szeretetben voltak együtt az emberek. Számba kell venni, hogy 500 év alatt milyen hatalmas értéket teremtettünk a Kárpát-medencében, s milyen hatalmas örökséget, magyar nyelvet, magyarul megszólaló igét hagytak ránk imádságos elődeink. A magyar emberek iránti gondoskodás jegyében a miniszter bejelentette, hogy január elsejétől a világ bármely sarkában megszülető magyar kisgyermek babakötvényt kap a magyar államtól. Az igét Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette, aki buzdított: hit által erősítsük egymást a Kárpát-medencében, hiszen Isten nemzetsége vagyunk. Az úrvacsorai ágendát Kató Béla püspök mondta, aki mindenekelőtt a hálaadásra szólította fel a gyülekezetet.
Úrvacsora, köszöntések és koncertek
A szép rendben folyó úrvacsoraosztást követően nemzeti imánk hangzott el, majd szeretetvendégségre hívták a gyülekezetet. Az ünnepség második részében köszöntőbeszédek hangzottak el. Szabó Ferenc, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője mondta el ünnepi beszédét, majd Péter Ferenc megyei tanácselnök foglalta össze az erdélyi reformáció fontosabb mozzanatait. Thomas Muggli-Stokholm svájci lelkipásztor pedig gyülekezete üdvözletét adta át, és felvázolta a svájci reformátusság jelenlegi helyzetét. Mint mondta, azért jönnek Erdélybe, többnyire Mezőbergenyébe, hogy itt töltekezzenek az erős és összetartó gyülekezetekben. Ezt követően Rákász Gergely rendkívüli orgonakoncertjére, majd estébe nyúlóan a FIKE-band ifjúsági zenekar koncertjére került sor. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)