Ezüst Akadémia Kézdivásárhelyen
A nagy sikerű, ötven év fölöttiek számára meghirdetett Ezüst Akadémia Oktatási Program hamarosan Kézdivásárhelyen is elérhetővé válik, február 16-áig lehet jelentkezni az ingyenes előadássorozatra – hangzott el tegnap a sajtótájékoztatón, amelyen dr. Makó Zoltán dékán, Bakk-Vitális Mária Kinga, a Pro Sanitate Alapítvány elnöke, Bokor Tibor polgármester, Ráduly Attila, a Zöld Nap Egyesület elnöke, dr. Kósa István dékánhelyettes és Tamás Zsuzsa főtitkár volt jelen.
Bokor Tibor elöljáróban elmondta, hogy a közelmúltban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karával együttműködési szerződést írt alá. A céhes város polgármesteri hivatala, látva a csíkszeredai program sikerességét, felkérte az egyetemet, hogy lehetőségeihez mérten valósítsa meg a programot Kézdivásárhelyen is.  Makó Zoltán dékán arról számolt be, hogy Csíkszeredában a 2015/2016-os tanévben indították el magyarországi mintára az Ezüst Akadémia Oktatási Programot. A nyugat-európai, illetve magyarországi partneregyetem példáját követve, 2015-től új előadás-sorozatot indítottak, amelynek célközönsége Csíkszereda és a környékbeli települések 50 év fölötti korosztálya volt. A 2015/2016-os tanévben több mint 250 jelentkezővel indult a program, majd hatalmas meglepetésükre a 2016/2017-es tanévben a jelentkezők száma elérte a 600-at, ami nagy kihívás elé állította az intézményt. Így jelenleg Csíkszeredában két csoportban, közel 600 résztvevővel zajlik az Ezüst Akadémia. Sikertörténet – hangsúlyozta a dékán  –, mivel segítségével az ötven év fölötti korosztályt kimozdították otthonról, új barátságok születtek, osztálytalálkozókat szerveztek. A program számos közérthető előadást foglal magába. Nagy tudományterületet fognak át, ugyanakkor hasznos tanácsokkal látják el a résztvevőket. Az előadók között szerepelnek mind hazai, mind külföldi nevek, hogy minél színvonalasabb programot kínálhassanak az érdeklődőknek. Az előadásokat hatvanpercesre tervezik, a végén van lehetőség a kérdések feltevésére és megvitatására. 
Tamás Zsuzsa főtitkár, a projekt szervezője elmondta: a 2016/2017-es tanév második félévében, február 23-tól minden második hét csütörtökén 16.30-tól tervezik az előadásokat, összesen hetet, a Vigadó színháztermében. Az előadások hetven százalékán részt vevő Ezüst Akadémia-hallgatók év végén tanúsítványt kapnak. Az ünnepélyes megnyitót az első előadással kötik össze. A február 23-i előadó dr. Kádár Annamária, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, aki Én, mint a saját mesém hőse címmel tart előadást. A további előadók: Mara Gyöngyvér, Gundel János, Szántó Zoltán, Bakk Miklós és Tapodi Zsuzsa. Az Ezüst Akadémia program keretében szervezett előadás-sorozat térítésmentes, a jelentkezők ingyenesen és önkéntesen vehetnek részt rajta. Részvételi szándékukat  a jelentkezési lap kitöltésével jelezhetik 2017. február 16-ig. A jelentkezési űrlap megtalálható az egyetem honlapján (csik.sapientia.ro) is, valamint a Vigadó Művelődési Ház portáján és a partnerintézményeknél. A kitöltött jelentkezési lapokat a Vigadó portájára kérik letenni, az erre kijelölt gyűjtődobozban. 
Bakk-Vitális Mária Kinga, az oktatási program főtámogatója arról beszélt, hogy az Ezüst Akadémia már első hallásra nagyon megtetszett neki. Bakk Miklós politológustól értesült a programról, a részletekről Kósa István dékánhelyettessel levélben egyeztetett, és örömét fejezte ki, hogy ilyen nagyszerű kezdeményezést támogathatnak. „Az Ezüst Akadémia több mint egy jó cél, hallgatói végzettségüktől függetlenül tanulhatnak az előadásokból, aktuális témákban informálódhatnak, sokkal személyesebb formában, mint a világháló. A Pro Sanitate Alapítvány besegít a kezdeményezés kivitelezésébe és szervezésébe, valamint anyagiakban is támogatja. Örvendek, hogy itt van Ráduly Attila is, hisz egységben az erő, és ahányszor mi összefogtunk a Zöld Nap Egyesülettel, mindig  hasznos és jó dolgok születtek. Mindazok nevében, akik majd beiratkoznak az Ezüst Akadémiára  – magamat is  beleértve –, köszönöm a dékán úrnak, hogy választásuk Kézdivásárhelyre esett, és nagy érdeklődéssel várom az első előadást” – mondotta többek között a Pro Sanitate Alapítvány vezetője. A projekt harmadik partnere, a Zöld Nap Egyesület szakmai tapasztalattal járul hozzá a megvalósuláshoz.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatják a felmérés eredményeit (Háromszéki közösségi alapítvány)
Pénteken mutatják be az érdeklődőknek a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) felkérésére a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karának kutatói által készített felmérést a háromszéki vásárlói szokásokról. A Helyi termékekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos preferenciák Háromszéken című jelentés az alapítvány készülő kampányát alapozza meg, célja a közösség gazdasági megerősítése.
A 2016 novemberében és decemberében készült felmérés célja, hogy feltárja a helyi termékekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos fogyasztói tapasztalatokat és elvárásokat a háromszéki fogyasztók körében. Amint a kutatás kivitelezői, dr. Nistor Laura és dr. Telegdy Balázs, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának oktatói az előszóban fogalmaznak: a kutatás kvantitatív és kvalitatív módszerrel készült, előbbi egy standardizált online kérdőíven keresztül vizsgálta a fogyasztók preferenciáit, utóbbi a fókuszcsoport módszerével a fogyasztói preferenciák mélyebb megértését, a helyi termékek tágabb kontextusokba való helyezését tűzte ki célul. A kutatási jelentés két részre oszlik, első része a kérdőíves felmérés eredményeit ismerteti, míg a második a fókuszcsoportos vizsgálat fontosabb következtetéseit összegzi. Amint Bereczki Kinga, az alapítvány ügyvezető igazgatója lapunknak elmondta, a pénteki bemutató elsősorban az érintett, vagyis helyi terméket és szolgáltatást előállító/nyújtó vállalkozóknak szól, hiszen ők azok, akik munkájukban hasznosíthatják az eredményeket. Ugyanakkor a helyi vállalkozók segítségével a Sapientia szakemberei kidolgozhatják azt a marketingstratégiát, amely az alapítvány hatékony kampányát segíti sikerre. A felmérés alapján ugyanis az alapítvány széles körű kampányt bonyolít le a helyi vállalkozások, termékek és szolgáltatások népszerűsítése érdekében – mondta az igazgató. A HKA akciója az első olyan előzetes felmérésen alapuló, átfogó, a helyi vállalkozókat, szakembereket is bevonó kezdeményezés vidékünkön, amely a helyi termékek és szolgáltatások ügyét, általánosabban fogalmazva a gazdasági patriotizmust kívánja erősíteni.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dózsa György Temesvárott
„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt.
Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták.
A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok.
Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János.
Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János.
Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot.
Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük.
Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.”
(Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tankönyv-, taneszköz- és hallgatói támogatás Szülőföldön magyarul
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. meghirdeti a Szülőföldön magyarul című program felhívását a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatás, illetve hallgatói támogatás igénylésére a 2016/2017-es tan- évre. Benyújtási határidő: március 17. A vissza nem térítendő támogatásra jogosultak: óvodáskorú gyerekek, akik a 2016/2017-es tanév kezdetétől Romániában működő akkreditált óvodában magyar nyelvű nevelésben vesznek részt; azok az általános és középiskolás tanulók, akik az 1998. augusztus 31-ét követő időszakban születtek, és Romániában működő akkreditált oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányaikat magyar nyelven folytatják; egyedi elbírálással részesülhetnek támogatásban: azok a tanulók, akik az 1998. augusztus 31-ét meg- előző időszakban születtek és Romániában működő akkreditált oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányaikat magyar nyelven folytatják; vagy fakultatív magyar nyelvű oktatásban részesülnek, mivel a lakóhelyükön napi bejárással elérhető távolságon belül nem működik magyar nyelvű oktatási intézmény vagy magyar nyelvű tagozat; illetve választható tantárgyként magyar nyelvű oktatásban részesülnek; az a sérült vagy halmozottan sérült magyar nemzetiségű kiskorú, aki nem akkreditált nevelési és oktatási intézményben folytat magyar nyelvű tanulmányokat vagy egyéb magyar nyelvű nevelésben részesül; vagy az a kiskorú, aki sajátos nevelési igényeinek megfelelő – részben vagy teljesen magyar nyelvű – nevelésben és oktatásban vesz részt az adott államban működő akkreditált nevelési és oktatási intézményben. Hallgatói támogatásban részesülhet az a nappali tagozatos hallgató, aki Romániában működő felsőoktatási intézményben alap- vagy magiszteri tanulmányait teljesen vagy részben magyar nyelven folytatja. A támogatásokra nem jogosultak, akik a 2016/2017-es tanév első félévében több mint 50 óráról igazolatlanul hiányoztak; az a fakultatív vagy opcionális magyar nyelvű oktatásban részesülő tanuló, aki a 2016/2017-es tanév első félévében a magyarórák több mint 10%-áról igazolatlanul hiányzott; az az igénylő, aki az igénylést (adatlap + mellékletek) a megadott határidőn túl, illetve hiányosan nyújtja be, és a felszólításban szereplő határidőn belül sem pótolja a hiányosságokat; az a sajátos nevelési igényeinek megfelelő nevelésben és oktatásban részt vevő kiskorú, aki nem magyar nyelven folytatja tanulmányait; az a hallgató, aki nem nappali tagozaton folytatja tanulmányait; az a hallgató, aki nem az adott államban működő felsőoktatási intézményben folytatja tanulmányait. A nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköztámogatás összege 22.400 Ft-nak megfelelő lej. A hallgatói támogatás 2.800 Ft-nak megfelelő lej. A támogatás a 2016/2017-es tanévre egy alkalommal igényelhető, benyújtási határidő március 17.(postázási dátum). Ajánlott küldeményként egy eredeti példányban, zárt borítékban az alábbi címre kell küldeni: U.C.D.M.R. – RMPSZ, „Szülőföldön magyarul” – Pályázati Iroda, 530300 Miercurea Ciuc, Oficiul Postal nr. 1., C.P. nr. 19. Jud. Harghita Az adatlapot, a válaszborítékot és az útmutatót tartalmazó igénylési csomagokat át lehet venni: a gyerek által látogatott oktatási intézmény- ben, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) területi oktatási központjai irodáiban, az RMPSZ megyei/területi/körzeti képviselőinél, illetve letölthetők a www.szulofoldonmagyarul.ro honlapról. Az igényléssel kapcsolatosan az alábbi elérhetőségen kérhető tájékoztatás: Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tel.: 0266/244-450, e-mail: info@szulofoldonmagyarul.ro
Népújság (Marosvásárhely)

Egy új Erdély története – román szemmel
Történészként az ember sok könyvbemutatón megfordul. Legtöbbször az ilyen eseményeken a bemutatandó kötet szerzője, családja, barátai, kollégái és egy szűkebb, a sajtóból értesülő értelmiségi csoport vesz részt. Néhány tucat ember általában, akik az adott téma iránt különös érdeklődést tanúsítanak. Ellenben január végén a Néprajzi Múzeum impozáns nagytermében mintegy négyszáz résztvevő gyűlt össze egyetlen kötet miatt: Ioan Aurel Pop történész, akadémikus és Ioan Bolovan rektorhelyettes a Scoala Ardeleana (Erdélyi Iskola) kiadónál megjelent Erdély története című legújabb, bővített és javított kiadását mutatták be. Nemcsak a kötet, de az esemény maga is eléggé érdekes volt ahhoz, hogy ezzel egy kicsit részletesebben foglalkozzunk.
Erdély története – a kötet címe értelemszerűen nagyon fülbemászó és a téma monumentalitásához illően nagy tömegekhez szól. Az elsősorban történelmi könyvek kiadására szakosodott román kiadó honlapján talán pont ezért jelenik meg ez a kötet úgy, mint „bestseller”. A sikere borítékolható. Ez nemcsak azért szükséges, mert a Román Tudományos Akadémia és a Banca Transilvania által támogatott kötet költségei az egeket verik (színes fotók, krétalap, keményfedeles kötés), de a két szerző neve már eleve biztosíték a sikerhez. Ioan Aurel Pop az elmúlt években a román sajtóban egyre gyakrabban a Lucian Boia-féle kritikai történetírás és nemzetmítoszokat romboló historiográfia legnagyobb élharcosaként jelenik meg. Nemcsak kiváló rétori tehetsége, de címei és akadémiai státusza is legitimálja őt arra, hogy egy újfajta román történetírást vezessen be. Ez a történetírás a 19. századi buzgó romantikus nacionalizmus és a Lucian Boia-féle nehezen megfogható, negatív és nemegyszer olcsó mítoszromboló historiográfia közzé helyezhető. Az új Erdély története előtt már Pop tavaly kiadta az Erdély, öntudati állapotunk (Transilvania, starea noastra de veghe), enyhén patetikusra sikeredett című kötetét, amelyben megelőlegezte a jelenlegi kötet ideológiai hátterét. Ugyancsak érzékelhető a Ioan Aurel Pop-féle történetírás szelleme a Lucian Boiának írt válaszkötetében, ahol élesen bírálja a bukaresti történészt és a nemzetromboló gondolatok  helyett a nemzeti identitás megerősítését, az „egészséges” románságtudatot népszerűsíti.
Ez a jelenség volt érzékelhető a hétvégi könyvbemutatón is. Volt ott román pópa, polgármester, egy sor akadémikus is és olyan óriási tömeg, amelyhez hasonlót magyar nyelvű könyv bemutatóján jómagam még nem láttam. A jászvásári egyetem rektorhelyettese által tartott könyvbemutatón is kiderült, hogy a Nagy Egyesülés közeledte új fordulatot fog hozni a hivatalos román történetírásban. Óriási hangsúlyt fog kapni a román nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség fiatalos lendületű megerősítése és egy új nemzetprojekt kidolgozása, melynek legfőbb célja az, hogy a románok ne szégyenkezve éljék meg kulturális és nemzeti identitásukat itthon és különösen külföldön, hanem büszkeséggel és öntudattal. Ez a jelenség jól illeszkedik az Európában és a tengerentúlon is jelentkező újfajta nacionalizmus hullámához is, ahol az értékvesztett, dekadens, ultraliberálisnak mondott, önön vesztébe rohanó Nyugat-Európa morálja kerül kissé megerőszakolt kontrasztba a tradicionális, régi elveire büszke és saját identitását, nemzeti múltját újrafelfedező társadalmakkal.
Ioan Aurel Pop rövid, de szép beszédében kiemelte, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. A kötetben a románság szemszögéből láttatja azt az európai régiót, amelyet ma egy mini-Európának is tekinthetünk. Hangsúlyozta, hogy bár a két szerző igyekezett „objektív történetírásra”, ez egy ilyen téma esetén aligha érhető el. Ellensúlyként ajánlotta a néhány éve megjelent háromkötetes, 1600 oldalas Erdély történetét, amelyet német és magyar szerzőkkel együtt szerkesztettek és írtak, és amelyik sokkal részletesebb, árnyaltabb, az objektív történetíráshoz közelebb álló művet ad az olvasók kezébe.
Az, hogy egy történész elismeri, nem tud objektív történetírást írni még nem is túl nagy baj. Persze, akkor kérdés, hogy miért kell olyan hevesen bírálni az ugyancsak elfogultságáról ismert Lucian Boiát. Az már kevésbé örömteli azonban, hogy az eseményen egyetlen magyar történész sem vett részt, és ahogy ez lenni szokott, a párhuzamos történetírás úgy tűnik, továbbra is létezik Erdélyben.  A kötet tehát a Nagy Egyesülés centenáriumának egyik előszavaként jelent meg és egy újfajta román történetírás mintapéldányaként, amelyre érdemes lesz majd az elkövetkezőben jobban figyelni. Az esemény pozitív jellegéről talán annyi emelendő ki, hogy az internetes médiák és a jó marketing valóban képes ma is több száz embert vasárnap délben is egy könyvbemutatóra vonzani. A kötetben a magyarok, szászok és zsidók története is viszonylag objektív arányban jelenik meg. A gazdagon illusztrált kötetben ott találjuk a magyar királyok és erdélyi fejedelmek portréi mellett az erdélyi magyar kultúra nagy alakjait is, Brassaitól, Szilágyi Sándor történészen át egészen Bartók Béláig, aki legfeljebb gyűjtései és koncertjei révén kötődik a történelmi Erdélyhez.
Csak reménykedni tudunk abban, hogy az 1986-os monumentális, három kötetes Erdély története és az annak rövidebb, egykötetes 1989-es és 1993-as Erdély rövid története után megjelenik majd magyarul is egy új szintézis Erdélyről, lehetőleg román és magyar történészek közreműködésével. A nemrég megjelent monumentális Székelyföld története ugyan visszhangra talált a magyar értelmiség körében, az továbbra is kérdés, milyen fogadtatása lesz a román történészek és érdeklődő nagyközönség körében. Az a magyar történetírás szerepe is lenne, hogy a román kollegákkal összefogva az „új nemzet-projekt” fogalmába és az új történetírás ideológiájába megfelelő helyett biztosítsanak az erdélyi magyarság, szászság, zsidóság vagy örménység történetének és múltjának is.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Szeleink lingvisztikája
Ahogy én a mai Kolozsvárt elnézem, itt nekünk lassan befellegzett.
Háromszéken kiadott hajtási jogosítványomat (a szomszédba költöztem, tehát az eljárás természetes, de érzékelnem kell, hogy korántsem mindegy, bár végülis annak kellene lennie) kolozsvárira kellett felcserélnem. Ott állok a sorban. Előttem egy fiatalember, kezében a jól olvashatóan címezet dosszié, név szerint (itt most tapintatos leszek, hamis, de ékezetileg maradéktalanul precíz nevet adok meg) Mészáros Győző. Az ember (a világ minden táján) főként a hivatalok környezetében társakat keres (egy magyar fokozottan is lehetne), hát én is megszólítom, hadd viseljük együtt a tartós, és kiterjedésében aligha indokolt várakozást. A válasz megdöbbentő: Nu vă supărați, dar nu știu ungurește. Aztán hibátlan románsággal azt is elmeséli, hogy miért. A szülei (mindketten magyarok) gyári munkások voltak, reggel 6-ra indultak munkába, és a bevásárlásokat, meg egyebeket követően, késő délután hulla fáradtan kerültek haza.  A házasságuk sem volt éppen ideális.  Oda ültek a tévé elé, akkor csak román adás volt, s végül az ágyaikban kötöttek ki. Ő reggelente – kulccsal a nyakában – egymaga ment el a közeli iskolába. Magyar csak a központban lett volna, szülei tehát – takarékossági okokból is – a román elemibe íratták, oda buszozás nélkül is elmehetett. S a román iskola az érvényesülés szempontjából is több eséllyel kecsegtetett. Aztán azt is megtudom, hogy mindhiába, nem csinált „karriert”, árumozgató az egyik szupermarketben.  Megbecsülik, de ezért többet kell teljesítenie, mint a román nevűeknek. „Nem szeretem a nevemet, maga igen?”
Bánthattam volna? Ezt Sepsiszentgyörgyön gondolkodás nélkül megteszem. Érzem, hogy itt nem illene. Mindazonáltal élvezetesen elcsevegünk. Vistaiként (itt csaknem mindenki magyar) nekem is jól esett egy kis román beszéd. (Arról nem is beszélve, hogy ebből Sepsiszentgyörgyön – néhány román ismerőstől eltekintve, akikkel ingázóként meglehetősen ritkán találkozhattam – viszonylag kevés részem lehetett.)
Másik.
Orvosnál vagyok. A rokonszenves fiatalembert Ambaruși-nak hívják (a név ismét eufemizmus).  A háziorvos azért küldött hozzá, mert úgymond magyar. Kissé még meg is bántott, hiszen – akkor még úgy gondoltam – nem lenne szükségem efféle diszkriminációra, de megszokta, hogy az én korombeli falubelieket, akik még ma sem mind tudnak igazán jól (!) románul, úgymond, segíteni kell.  Az asszisztensnőnek (rögtön érzékelem, ő kezeli az irataimat) nem vagyok éppen rokonszenves. Leckéztetget. Effélét már (echt székely) diákjaimtól is tapasztaltam, szemrebbenés nélkül viselem.  De mint a világ minden – az egészségügy ítélőszéke elé került – embere, én is zavarban vagyok. Ráadásul – román tudás ide vagy oda – (az egyetemen is oktattam románul) zavaromban a szél (mármint a fing) általam is jól ismert terminusa (bășină meg társai) az irodalomban, melyet – főként szemináriumaimon – kifejezettem román irodalmi anyagon szemléltettem, eléggé el nem ítélhető módon egyetlen egyszer sem fordult elő, aernek fordítottam. Rögtön le is esett a tantusz, hogy a posztmodernben bizony – bășină és egyebek gyanánt vagy még nyersebb alakzatokban – sűrűn találkoztam vele, de ezek nem illettek volna az egészségügyben honos fennköltebb román irodalmi nyelvbe. S akkor csapott belém a villám, hiszen mégiscsak tudogatok románul, hogy az általam kimondott mondat, „am aere” fatálisan más jelent. S még csak nem is a megbocsátható (bășină, purț és egyéb) értelmében, hanem – egy egyetemi tanártól még szánalmasabb – nagyzolás értelmében.  Hogy – itt és most – magyarul is illendő zavarban legyek, „meg voltam semmisülve”, hiszen a munkaadó igazolásomból kiderült, hogy egy Sapientia nevezetű egyetem román-angol szakán oktatok. (Arról már nem kell beszélnem, hogy annak a gyalázatos légnemű dolognak a román neve, mármint a „gaz” is rögtön eszembe jutott. De már a felismerést is okosabb volt visszatartanom.)
Nos, a magyar orvos, aki nyilván érzékelte mind kínosabbá fajuló zavaromat, nem lépett közbe. Persze a szigorú asszisztensnő társaságában (ma már mindinkább tudom) kockázatos is lehetett volna. Szomorú, de soha nem voltam (főként, ha a karrieremre ment volna ki a játék) túlságosan elvetemült „emberjogi” harcos. Feltehetőleg én sem szólalok meg magyarul. (Bár – mint sok minden egyébben – ma már ebben is vannak kétségeim. Nyugdíjasként nyilván.)
Tudom mindez lehet merő véletlen (egyedi eset, ahogy mondani szokták), de élek a gyanúperrel, hogy sajnos nem így van. Sőt, egy kolozsvári magyar épp annyira meg lehet döbbenve, mint a fentebb említettek: Mi van itt, amin meg lehetne döbbeni? És mintha továbbra is érteném a hiányt.
Mégis: döbbenetes, hogy itt állunk, szelektől feszülő beleinkkel egy multikulturálisnak aposztrofált Európa közepén, és másként nem tehetünk.
Bíró Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Kelemen: a kérdés igazából nem az, hogy mi lesz a kormány sorsa
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 8-án, szerdán, a bizalmatlansági indítvány parlamenti vitáján úgy fogalmazott, hogy a kérdés igazából nem az, hogy mi lesz a kormány sorsa, hanem hogy Romániában van-e jogállamiság vagy nincs.
„Számunkra jelen pillanatban nem a Grindeanu-kormány sorsa a legfontosabb, mint ahogy az sem, hogy két hónappal a parlamenti választások után még megvan-e a többsége vagy nincs. Minket az érdekel, és így tevődik fel a kérdés: 2017 Romániájában valóban szét vannak-e választva a hatalmi ágak, vagy ez a szétválasztás csak egy fikció” – fogalmazott a szövetség elnöke.
„Az én válaszom világos, és mélységes szomorúsággal mondom: Romániában egyre nehezebb azt mondani, hogy létezik a jogállamiság. Évek óta nem beszélhetünk jogállamiságról” – tette hozzá.
Megjegyezte, megalapozott a gyanú, hogy az igazságszolgáltatási intézmények döntéseit bizonyos esetekben befolyásolták, mint ahogy az is bizonyos, hogy az intézmények átláthatatlansága miatt sérülnek az alapvető emberi jogok.
Kelemen közölte, az RMDSZ képviselői és szenátorai tartózkodnak a szavazástól.
„Annak, hogy mi történik a Grindeanu-kormánnyal, már nincs különösebb fontossága. A kormány tévedései nyomán nem lehet jó lelkiismerettel sem a bizalmatlansági indítvány ellen szavazni, de ellene sem” – szögezte le Kelemen Hunor.
szabadsag.ro

Laura Kövesi a fabrikált dossziékról terjesztett mítoszról
Nevetséges azt állítani, hogy a teljes igazságszolgáltatási rendszer összeszövetkezett, és bűnügyi dossziékat gyárt – nyilatkozta kedden este az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) főügyésze, Laura Codruţa Kövesi.
A román közszolgálati rádiónak adott interjúban a főügyész hangsúlyozta, amíg a feljelentéstől a jogerős bírósági ítélet kimondásáig jut egy ügy, több, esetenként akár 10-15 ügyész és bíró kezén megy át. „Az ügyészek által a bűnügyi eljárás során gyűjtött bizonyítékokat ellenőrzik a bírák. Nevetséges azt állítani, hogy a teljes igazságszolgáltatási rendszer összeszövetkezett, és bűnügyi dossziékat gyárt. (...) Teljesen kizárt, hogy lennének ilyen fabrikált dossziék, ez hazugság" – idézte az Agerpres hírügynökség Kövesit.
A korrupcióellenes főügyész szerint azt a „mítoszt" is, miszerint bárkit bármikor elvihet a „politikai rendőrség", csak a DNA által vizsgált személyek terjesztik és táplálják. Kövesi emlékeztetett, hogy a nyomozó hatóság tevékenységét két irányból is ellenőrizni lehet. Egyrészt ha egy ügyész törvényt sért vagy átlépi a hatáskörét, ezt jelezni lehet a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsnál (CSM), és ennek nyomán a bírósági felügyelet ellenőrzi, hogyan látta el feladatkörét az illető. „Másrészt a bírák is ellenőrzik az általunk folytatott bűnügyi eljárás minden részletét, az elrendelt intézkedéseket, a gyűjtött bizonyítékokat. Az ügyész által elrendelt bármilyen intézkedés ellen óvást nyújthatnak be az érintettek, és ilyenkor is a bíró dönti el, hogy az ügyész jól alkalmazta-e a törvényt vagy sem" – szögezte le Kövesi.
Azt is megkérdezték a főügyésztől, előfordulhat-e Romániában, hogy bűnügyi eljárást indítsanak valaki ellen, aki nem követett el törvénytelenséget. „Én ezt nem hiszem. Ez is a DNA elleni szisztematikus támadás része, célja a DNA hiteltelenítése, megfélemlítése, az ügyészek és általában véve a igazságszolgáltatás meghurcolása. Nincs olyan, hogy valaki ellen csak úgy eljárás indul" – tette hozzá Laura Codruţa Kövesi.
Krónika (Kolozsvár)

Illyés: egyik oldalnak sincs szüksége az RMDSZ-re
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet elemzője szerint helyén marad a román kormány, ugyanakkor a jövőben is konfliktusos helyzetre kell számítani, az RMDSZ pedig a parlamenti erőviszonyok alapján meglehetősen kellemetlen helyzetben van, egyik oldalnak sincs rá igazán szüksége.
Illyés Gergely a romániai belpolitikai helyzetet kedden az MTI-nek úgy értékelte: a bizalmatlansági indítvány megszavazására nincs esély, az meg fog bukni, és a kormánykoalíció maradni fog. Emlékeztetett arra, hogy a jelenlegi kormánypártok mintegy 54 százalékos többséget tudhatnak magukénak a román törvényhozásban.
Az elemző kitért arra is: bár a vitatott kormányrendeletet visszavonták, jelezték, hogy parlamenti eljárással szeretnék a büntető törvénykönyvet módosítani. Ennek tartalmáról még semmit nem tudni, annyit közöltek, hogy széles körű, akár több hónapos konzultáción vitatnák meg, s ebbe a szakmai szervezeteket, valamint akár a Velencei Bizottságot is bevonnák. A kutató szerint a módosításra valóban szükség van, hiszen az alkotmánybíróság számos ponton kifogásolta a jelenlegi törvényt, és több cikkelyt fel is függesztettek.
Megjegyezte: a parlament előtt van a közkegyelmi törvénytervezet is, ezt nem kormányrendelettel kívánták módosítani. Ez is rendkívül vitatott, bár az elmúlt napokban már kevesebb szó esik róla. Illyés Gergely szólt az államfő által várhatóan a közeljövőben, a korrupcióellenes küzdelemről kiírandó népszavazásról is. Kiemelte: a téma továbbra is nagyon erőteljesen szerepel majd a politika napirendjét, viták ezentúl is várhatóak.
Illyés szerint a jobboldali román ellenzék szempontjából probléma, hogy két hónappal ezelőtt voltak a választások, s demokratikus úton ezt a kormányt leváltani nem lehet. Elmondta, nagyon nehéz előrehozott választásokat „kierőszakolni" az alkotmány miatt. Hozzátette: az államfőnek sincs olyan jogköre, hogy a miniszterelnököt visszahívja. Az elemző arra számít, hogy a tüntetések intenzitása csökkenni fog, már a rendelet visszavonása is csökkentette az indulatokat. Ugyanakkor ha népszavazás lesz, akkor ehhez kampány is kapcsolódni fog, és ha nem is több százezres nagyságrendben, de a bukaresti Győzelem téren gyakran lesznek tömegtüntetések.
Illyés Gergely az RMDSZ helyzetéről szólva rámutatott: a kormányoldalnak kényelmes többsége van, az ellenzék megosztott. Valójában egyik oldalnak sincs szüksége a szövetségre, a kormányoldalnak nem kell a többséghez, az ellenzék pedig velük sem tud kormányt buktatni. „A kormány és az RMDSZ közötti parlamenti együttműködési megállapodásnak pedig nem igazán van alternatívája" – mondta. Szerinte rossz helyzetben van az RMDSZ, mert hiába volt jó a választási eredmény, a parlamenti aritmetika úgy alakult, hogy nincs rá szükség, és az alakulat súlya jelenleg csekély a bukaresti politikában. Illyés Gergely hozzátette: a szövetség rá van utalva a kormánypártok párbeszédkészségére és jóindulatára.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Johannis a parlamentben: mindenért a PSD a felelős
Klaus Johannis államfő a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Pártot (PSD) tette felelőssé az országban kialakult válságért, és a PSD-től vár megoldást – derült ki abból a beszédből, amelyet alkotmányos jogaival élve az elnök a parlamenthez intézett február 7-én, kedden.
Úgy értékelte, hogy az ország válságban van, több százezer ember tüntet, a nemzet elégedetlen. Az elnök szerint a PSD decemberi választási sikere után furcsa „kamikaze stratégiával” frontális összeütközésbe került a társadalom jelentős részével. Johannis szerint joggal háborította fel a tüntetőket az, hogy választási győzelme után a PSD az ország érdekeivel szemben „fontosabbnak tartotta néhány korrupt politikus érdekeit”.
„A kialakult helyzetben a vitatott rendelet hatálytalanítása és egy miniszter kínkeserves leváltása kevés, előre hozott választások kiírása pedig túl sok” – jelentette ki az államfő. Tagadta, hogy ne ismerné el a választások eredményét, és a legitim kormány megdöntésének szándéka vezérelné. Hozzátette: a PSD-nek, miután megnyerte a választásokat, kormányoznia kell, de nem „akárhogy”.
„Romániának erős kormányra van szüksége, nem olyanra, amely félénken végrehajtja a párttól érkező parancsokat. Olyan kormányra, amely átláthatóan, hitelesen, nappal dolgozik, nem titokban, éjszaka” – jelentette ki az államfő. Felszólította a kormánytöbbséget, hogy tartsa be ígéreteit, amelyekkel megnyerte a választásokat, ne sodorja veszélybe Románia felfelé ívelő gazdasági mutatóit, ne okozzon csalódást Románia külföldi partnereinek.
Ha a PSD nem oldja meg sürgősen a helyzetet, maga kezdeményez konzultációkat a lehetséges megoldások feltérképezésére – jelentette be az államfő. „A románságnak választania kell, hogy egy erős, virágzó, független igazságszolgáltatással rendelkező jogállamot akar-e, erős parlamenttel, hatékony kormánnyal, vagy egy megvetett, gyenge nemzet akar-e lenni, amely mindent kockára tesz, hogy néhány bajba jutott politikust megmentsen. Vajon megéri Romániát feláldozni néhány politikusért?” – tette fel a kérdést az államfő, rámutatva, ezért döntött úgy, hogy népszavazást ír ki a korrupcióellenes harc folytatásáról.
Johannis csodálatosnak nevezte azt a pillanatot, amikor a kormány székháza előtt tüntető százezrek telefonjukkal világítva „visszahozták a fényt az utcára, mikor a politikusok megpróbálták a demokráciát sötét folyosókba vezetni”, és felhívta a figyelmet arra, hogy a demokrácia sohasem magától értetődő, azt „naponta meg kell védeni” ahhoz, hogy életben maradjon. Johannis gratulált azoknak a szülőknek, akik egy valódi „demokrácialeckére” kivitték gyerekeiket a kormányszékház előtti térre tüntetni. „Tartsuk életben a demokráciát és tisztán az országot – szó szerint és átvitt értelemben is – az utánunk jövő nemzedékek számára" - zárta beszédét Johannis.
A PSD-frakció sértésként értékelte az elnök beszédét, és kivonult a teremből, amikor Johannis a pártot tette felelőssé a válságért. Sorin Grindeanu miniszterelnök nem vett részt a parlament ülésén, elmondása szerint azért, mert nem is kapott meghívót a kétkamarás parlament házelnökeitől. Călin Popescu/Tăriceanu szenátusi elnök, a kisebbik kormánypárt, a liberális ALDE elnöke csalódottan nyilatkozott az államfő beszéde után, rámutatva, hogy nem kioktatást, hanem békítő üzenetet várt volna tőle.
Liviu Dragnea, a képviselőház és a PSD elnöke sajnálatát fejezte ki, hogy az elnök – nézete szerint – a nemzet egységének helyreállítása helyett „megosztó, részrehajló” beszédet mondott. Üdvözölte ugyanakkor, hogy az államfő nem akar előre hozott választásokat, és erős kormányt szeretne. Dragnea szerint ezt úgy érheti el, ha „békén hagyja” a kormányt. Az egy hónapja beiktatott Grindeanu-kormány ellen a jobbközép ellenzék bizalmatlansági indítványt terjesztett be, amelyről szerdán szavaz a bukaresti törvényhozás.
MTI 
Krónika (Kolozsvár)

UNESCO-várólistára javasolták a székely kaput
Az UNESCO-várólistára javasolta a székely kaput az RMDSZ, a dokumentáció benyújtása óta azonban nem született döntés ebben a kérdésben. A szövetség szerint a teljes folyamatot újra kellene kezdeni.
Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) várólistájára javasolta a székely kaput az RMDSZ. Hegedüs Csilla, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta, ezzel a lépéssel szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy Romániában az erdélyi magyarság kiemelkedő kulturális, szellemi értékekkel rendelkezik.
A szövetség politikusától megtudtuk, az elmúlt év végén a szakértői kormány „suttyomban” eldöntötte, hogy változtat a várólistán: a művelődési minisztérium feltett a honlapjára egy erre vonatkozó hírt, amely szerint december végéig fogadnak újabb javaslatokat. Hegedüs Csilla rámutatott, a javaslatok benyújtásának határideje előtt négy nappal tudták meg, hogy a kormány módosítani akarja ezt a listát, és utolsó percben küldték el a székely kapura vonatkozó kész dokumentációt a kulturális örökségvédelmi hivatalnak. A politikus azonban úgy tudja, ebben a kérdésben azóta sem történt előrelépés, az újabb lista nem készült el.
Kérdésünkre elmondta továbbá, a várólista azt tartalmazza, amiről a kormány, a kulturális minisztérium vezetői úgy vélik, hogy különleges értéke miatt helye van az UNESCO világörökség-lajstromában, és amiről záros határidőn belül el is készítik a dokumentációt, hogy a világörökség részévé válhasson.
„Újra kellene kezdeni a teljes folyamatot”
„A jelenlegi romániai várólista is egy saláta – fogalmazott Hegedüs Csilla. – Sokan sok mindent javasoltak a módosítás bejelentése után. Ezután következik a konzultáció, majd el kell döntsék, hogy a javaslatok közül mi az, amit felvesznek, és mit nem. Bármennyire fontos ez a kérdés, az ország és a kormány ebben a pillanatban ezt nem kezeli prioritásként.” A szövetség politikusa úgy véli, az egész folyamatot újra kellene kezdeni, s széles körű konzultáció kellene megelőzze már a javaslatok beküldését is. A kulturális minisztérium országos műemlékbizottságának és az országos szellemiörökség-bizottságnak csak ezt követően kellene eldöntenie, hogy mi kerüljön fel a várólistára – tette hozzá.
Hegedüs Csilla leszögezte: a szövetség folyamatosan lobbizni fog majd a székely kapuért.  A dokumentáció összeállításában egyébként a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzszakértői is segítettek – mondta el lapunknak Vargha Mihály múzeumigazgató. Hangsúlyozta, az anyagban nem arra törekedtek, hogy felsorolják a fellelhető székely kapukat, de tucatnyi példával illusztrálták, hogy mekkora kulturális és szellemi értéket jelentenek. Elmondta továbbá, azért, hogy még jobban ráirányítsák a figyelmet az erdélyi építészet, épített örökség szimbolikus elemére, a székely kapura, március 3-án a múzeum bemutatja Balassa M. Iván A székely kapu című kötetét, és konferenciát is szerveznek ebben a témában.
Mentik a népművészeti értéket
Hargita és Kovászna megyében egyébként már több éve elkezdődött a székely kapuk megmentésére irányuló program. Kovács Piroska elhunyt máréfalvi néprajzkutató Europa Nostra Nagydíjat is kapott a székely kapuk mentéséért, népszerűsítéséért. Hargita megyében a program 2009-ben kezdődött, amikor a megyei önkormányzat betársult a Kőlik Egyesület munkájába, hogy megyei szintre terjeszthesse Kovács Piroska több évtizedes munkáját, megmentve az értékes székely kapukat.
A megyében működő múzeumok néprajzosai, illetve hagyományőrző egyesületek bevonásával indították el a megye székely kapuinak a felleltározását. 2009 óta a megyei önkormányzat restaurálási tervek elkészítését is finanszírozta műemlékvédelmi közszolgálata révén, ugyanakkor számos népművészeti remekművet sikerült megmenteni a pusztulástól. Kovászna megyében pedig a Kovászna Megyei Tanács fenntartásában működő Székely Nemzeti Múzeum megbízásából tucatnyi székely kaput restauráltak. Vargha Mihály igazgató úgy vélekedett, ebben a kérdésben nagy a felelőssége a falusi értelmiségnek, akiknek feladata lenne, hogy a falu vezetőségével együttműködve segítsenek az értékmentésben.
Amint arról beszámoltunk, az UNESCO közgyűlése tavaly decemberben nem sorolta a védett szellemi kulturális örökségek listájára a csíksomlyói búcsút. A búcsút Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kulturális minisztersége idején, 2011-ben terjesztették fel az örökségi listára. Kelemen egyébként a döntés kapcsán úgy nyilatkozott, a minisztérium képviselői nemcsak hogy nem tartották fenn a kezdeményezést, hanem még meg is köszönték az elutasítást az említett UNESCO-közgyűlésen, semmibe véve közel száz szakember munkáját és az erdélyi magyarság óhaját. A művelődési minisztérium közölte, a dokumentáció kiegészítésre szorul, de nincs szó arról, hogy végleg lemondtak a projektről.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Sodort az élet a normális mederben
Makai Zoltán Ferdinánd 1936. július 21-én született Nagyváradon. A család elsőszülött fiaként elemi iskolai tanulmányait Székelyhídon végezte (1942–1949), ahol a sakk iránt meggyökereztek az édesapja által elültetett érdeklődés magvai. A középiskolát a nagyváradi 2-es számú Magyar Fiúlíceumban végezte, ahol 1953-ban érettségizett. A temesvári Műszaki Egyetem Elektrotechnikai Fakultásán szerzett villamosmérnöki diplomát 1958-ban. A Nagyváradi Áramszolgáltató Vállalatnál kapott állást fiatal mérnökként, ahol az akkori vezetőség egyik kedves tagja ismertette meg vele a köznyelvben villanytelepként emlegetett intézmény történetét. A későbbi évek másik kedves elfoglaltsága – a sakktörténeti kutatások mellett – a nagyváradi és a Bihar megyei villamosság- és ipartörténet még megfogható részeinek feltárása és átörökítése.
 „Családi háttérnek köszönhető, hogy most itt ülhetek”
Makai Zoltán a műszaki egyetem elvégzése után fiatal mérnökként került a Nagyváradi Áramszolgáltató Vállalathoz, ahol nyugdíjazásáig, 1998-ig dolgozott. Ezt követően, a helyi Proenerg villamossági cég szaktanácsadójaként tevékenykedett 2013-ig, ahol a kutatásai számára fenntartott egykori irodájában fogadott. Az aprócska helyiség egyszerű berendezési tárgyaival és a falakat borító, a nagyváradi villanytelep történetét bemutató képekkel egy kiállításra emlékeztet, ahol a látogató a tavaly 80. életévét betöltő Makai Zoltán tárlatvezetésében részesül.
„Az, hogy én nyugodtan itt ülhetek, és foglalkozhatok ezekkel a dolgokkal, a családi háttérnek is köszönhető. Feleségemmel, Judittal, aki német szakos tanárként oktatott az Ady Endre Líceumban, két fiút neveltünk fel, akik öt unokát adtak nekünk. Kíváncsiak, érdeklődők, és még egyetemista korúak, de nem valószínű, hogy technika- vagy sakktörténeti kutatásokra adják majd a fejüket. A tenni akarás azonban mindannyiuknál érvényesül, hiszen szorgalmasak, tanulnak, képzik magukat. Nagyon hálás vagyok nekik” – meséli büszkén családjáról.
„Nagyváradon az áramszolgáltató vállalatnál kezdtem el dolgozni különböző munkakörökben, amit mindenki villanytelepnek hívott – kezd el mesélni. – A fiatalokat mindig nagyon nagy szeretettel fogadta a vezetőség, és mindent kipróbálhattunk. Ez azt jelentette, hogy félévenként voltam karbantartó, művezető, laboratóriumi vezető. Mondhatni, sodort az élet a normális mederben. 1960-ban kaptam aztán egy nagyobb feladatot az akkori főmérnöktől, Andrássy Gyula bácsitól. Akkoriban nem voltak bürokratikus kinevezések, a főmérnök egyszerűen behívott, és azt mondta: »Zoli! Holnaptól kezdve te felügyeled majd az első 110 kV-os vonal építését!« A megye ezzel csatlakozott az országos villamosenergiai rendszerhez, tudniillik itt akkoriban egy hőerőmű és egy diesel-erőmű volt, amely elszigetelődve működött. Akkor még nem megyékről beszéltünk, hanem a Crişana tartományról, hiszen szovjet mintára tizenhat tartománya volt Romániának – 1968-ig. Ez az ún. 110 kV-os vonal Vaskohról indult, és nagyjából 78 kilométer volt Váradig. A munka felügyeletét eleinte két kollégával, aztán egyedül végeztem és nagyon sokat tanultam. 1961 februárjában helyeztük üzembe a rendszert. Számomra ez egy jelentős feladat volt.”
A villanytelep mint közösség
Ma már jóformán elképzelhetetlen a sok frissen egyetemet végzett számára, hogy hosszú évtizedekre elkötelezzék magukat egy-egy cégnél vagy intézménynél. Makai Zoltánt valóban az élet sodorta választott pályáján, és ő engedte is, hogy sodorja.
„Ez a villanytelep egy óriási közösség volt – folytatja a mérnök. – Sporttevékenység is működött itt, sőt több dolgozó híres futballista volt, például Ion Vasile mérnök. Tudni kell, hogy 1948-ban az úgynevezett ICO (Întreprindere Comunală Oradea) futballcsapat román bajnok volt! Én azonban a családi hagyományt követve, a sportegyesületünk sakkszakosztályában tevékenykedtem. Hamarosan aztán felelősségteljesebb feladatot kaptam: osztályvezető, majd szekcióvezető lettem, és a legnagyobb megtiszteltetés 1990-ben ért: műszaki igazgatóvá léptettek elő. Ami talán érdekesnek tűnhet, hogy fokozatosan engem is megismertek országos szinten az akkori Villamossági Minisztériumban, és több munkabizottságba bevontak. Nekünk, fiatal mérnököknek, egy nagyon kedves mentorunk volt Bolcaş Victor főmérnök, aki tíz évvel volt idősebb nálunk, és bevezetett minket a villanytelep történetébe: hogyan is született meg Nagyváradon a villanytelep, beszélt a kezdeményezőkről, például a híres fizikusról, Károly Iréneusz Józsefről. Ahogy szétnéz ezeken a falakon, a születő villanytelep életképeit láthatja: csoportképek, berendezések, egy generátor, portrék, például a villanytelep első igazgatójáé, Belányi Imréé; az elosztó-kapcsoló tábla ma is megvan, jóllehet a rendeltetése ma már más. Nekem nagy fényképgyűjteményem van ezekből az időkből, és jólesik ezekre ránézni, amikor hetente háromszor bejövök ide dolgozgatni.”
Ipar- és technikatörténeti kutatások
„A nyugdíjazásom után még több idő állt rendelkezésemre, hogy az ipar- és technikatörténetben kutakodjam. 1990 után pedig különböző civil szervezetek alakultak, amelyekhez jómagam is csatlakoztam, például a Román Energetikusok Társasága, amelyen belül igyekeztünk jó kapcsolatot kiépíteni a román és magyar elektrotechnikusok között. Tagja lettem továbbá az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaságnak (EMT), aztán Váradon a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak (PBMET) és a Premontrei Öregdiákok Egyesületének” – magyarázza Makai Zoltán.
A mérnök tudatja: „A 90-es évektől kezdtem el ipartörténettel foglalkozni. Az EMT, PBMET és a premontreiek nagy hangsúlyt fektetnek műszaki múltunk megismerésére, főleg a magyar értelmiség szerepének népszerűsítésére. Egy nagyon komoly műszaki értelmiség nőtte ki magát Nagyváradon, és ez nagyon fontos. Komoly ipari szakiskolák működtek, és nagyon sok jó technikus került ki belőlük, akik alapemberekké váltak ezekben a gyárakban. Nagyváradnak jelentős műszaki és közgazdasági értelmisége volt, akik a közéletben, a kultúrában is jeleskedtek. Látva azt, hogy ennek a múltnak a darabjai egymás után tűnnek el, tizenhárom helytörténész kollégával összefogtunk, és megírtuk Nagyvárad ipartörténetét, amely a Partiumi Füzetek-sorozatban jelent meg, majd egy pár év múlva megjelent a Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből című kötet is. Nem kimerítő cikkek szerepelnek benne, de mindent megemlítettünk, ami 1990-ig működött Nagyváradon és a megyében.”
Az ipartörténethez szervesen kapcsolódnak iparoscsaládok történetei is, amelyeket szintén szívesen kutat, például a Medra családé, amelynek az államosításkor hat vízimalma volt a megyében, és apáról fiúra adták át a molnármesterséget.
Az anyaggyűjtés nem csupán levéltárakban történik, mint meséli, hanem egy annál sokkal izgalmasabb és szerencsésebb úton is: beszéltető módszerrel, azaz a korabeli szemtanúk, leszármazottak megszólaltatásával.
„Nem lehet állandóan lapátolni egy témában”
„Annak dacára, hogy villamosmérnök vagyok, számomra nem idegen különböző ipari létesítményekről vagy szakágakról írni. Kedvencem a bányaipar, és aztán egyre jobban kezdett érdekelni az uránbányászat. Nem árt tudni, hogy Románia első komoly uránbányája Vaskohszikláson volt. Összeszedtem azokat az információkat, amelyek a rendelkezésemre álltak, de ma persze sok témával már nem foglalkozom, igyekszem új ötletekkel előállni, mert nem lehet állandóan lapátolni egy témában. Évek óta együttműködöm például a Román Televízió magyar adásának belső munkatársával, Miholcsa Gyulával, akinek csapata évek óta sok jó dokumentumfilmet készített. Az első ilyen film Károly Iréneusz Józsefről szólt, amelyhez én szolgáltattam néhány fotográfiát, a legutóbbi együttműködésünk tavaly októberben volt, egy Irinyi Jánosról, a zajtalan gyufa feltalálójáról szóló kisfilm kapcsán. Most egy másik kedvenc témán dolgozom: egy családtörténeten, amely szamosújvári születésű feleségem egyik nagybátyjához, Bocsánczy Jánoshoz kötődik, aki jelentős bányamérnöki és tanári karriert futott be Magyarországon a múlt században. Másfelől az én nagyapámat Miokovichnak hívták, bunyevác gyökerekkel is rendelkezem ily módon, és nemrég felvettem a kapcsolatot a szabadkai leszármazottakkal, akikre tavaly bukkantam egy helyi újságcikkben. Szóval az újabb témák sok esetben adják magukat, és nem is kell messzire menni értük.”
Makai Zoltán tiszteletbeli tagja a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek és a Magyar Mérnöki Kamarának, valamint kitüntetett tagja az Erdélyi Magyar Műszaki Társaságnak (EMT). Ipartörténeti kutatásainak fő területei a villamosítás kezdetei megyénkben, a megye ipari létesítményei és a vízenergia hasznosítása. Aktív és nyugdíjas kollégákkal rendszeresen vesznek részt kerekasztal-beszélgetéseken, megemlékezéseken, amelyek például a villamosközlekedés beindulásának évfordulóit is számon tartják. Cikkei, írásai hazai és magyarországi szaklapokban és folyóiratokban jelennek meg. Számos kitüntetés és díj tulajdonosa, legutóbb, idén január 22-én Életműdíjban részesült. „Hogy az élet mit hoz, és hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk megjósolni. Egyet tudunk: dolgozunk továbbra is a magyar kultúra érdekében. Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégek, kívánok mindannyiunknak jó egészséget, derűs napokat és örüljünk az életnek!” – ezekkel a szavakkal köszönte meg a magyar kultúra napján átvett Életműdíjat a nagyváradi mérnök.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Intézmény van születőben
Korszerű látványraktár kialakítását tervezik 
Kovászna Megye Tanácsa 2012 októberében szavazta meg az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) létrehozását, mely 2014 májusában vette birtokba Sepsiszentgyörgyön a felújított egykori postaépületet. Az intézményt azzal a céllal hozták létre, hogy összegyűjtse, megőrizze és bemutassa az 1945 utáni erdélyi magyar modern, valamint kortárs képzőművészeti alkotásokat, különös tekintettel azokra a hagyatékokra, amelyeket szétforgácsolás vagy elkallódás fenyeget. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, az EMÜK vezetőjét a vállalt célok megvalósításáról, tervekről kérdeztük, és az intézmény múlt évi tevékenységeit idéztük fel.
– Mára kikristályosodott az a szerep és feladat, melyet az EMÜK-nek szántak, ezért arra kérem, hogy fogalmazza ezt meg.
– Már a két világháború között felvetődött egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozásának a gondolata, azonban a körülmények csak az elmúlt években tették lehetővé, hogy Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala, Kovászna Megye Tanácsa és az anyaország támogatásával hozzálássunk a megvalósításához. E folyamat elindítója és mozgatórugója Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész volt, azonban ilyen irányú törekvését az erdélyi magyar képzőművész-társadalom egésze felkarolta. A múzeumnak intézményes keretet ugyan még nem sikerült biztosítani, viszont létrejöttének a megalapozása, és az ide vezető program végrehajtása évek óta sikeresen zajlik egy civil egyesületen keresztül. 
– Mit tudtak mostanig megvalósítani? 
– Rendelkezésünkre bocsátották ezt a korszerű kiállítótermekkel, megfelelő raktárhelyiségekkel és irodákkal ellátott épületet, melyben egymás után nyílnak az általunk szervezett tárlatok, és folyamatosan bővül a gyűjteményünk, valamint a munkatársaink köre. 
– Működésük szempontjából milyen volt a mögöttünk hagyott esztendő? 
– Sikeresnek ítélem, ugyanis a kitűzött céljainkat meg tudtuk valósítani. Tizenöt kiállítást szerveztünk, melyből tizenegyhez katalógust is tudtunk csatolni, illetve 54 nagy értékű műtárgy került be a gyűjteményünkbe. Ez utóbbiakat a nálunk kiállító művészek, vagy a hagyatékaik őrzői adományozták. Kiemelkedő esemény volt továbbá a Székelyföldi Grafikai Biennále, és Székelyudvarhelyen bemutattuk az eddig összegyűlt műalkotásainkat, illetve néhányat a birtokunkba csak ezután kerülők közül is. 
– Mi az, amire büszke az elmúlt év rendezvényei közül?
– A még mindig látogatható Jakobovits-kiállítás, melyet nem véletlenül rendeztünk be a földszinti és emeleti termekbe is. Azon kívül ugyanis, hogy amint már említettem, ő a leendő Erdélyi Képzőművészeti Múzeum szellemi szülőatyja, de kiemelkedő kortárs művészeink egyike is. Egy olyan alkotó, akinek életműve, bár helyi sajátosságokkal tűzdelt, nemzetközi viszonylatban is bemutatható. Ugyanakkor megelégedéssel tölt el növekvő hírnevünk is, melynek hozadéka a minket felkereső művészek vagy örököseik, illetve a hozzánk látogatók számának állandó gyarapodásában is lemérhető. 
– Maradtak megvalósítatlan célkitűzések?
– Igen, éspedig egy olyan korszerű, úgynevezett látványraktár kialakítása, melyben a művek gördíthető falakon vannak elhelyezve, és így a szakmai érdeklődőknek könnyedén megmutathatók.
– A Lábas Házban található felületekkel bővült a kiállítóterük. Ennek milyen hatása van a működésükre?
– Itt a még be nem érkezett, de ígéretes művészek alkotásait tervezzük bemutatni. 
– Melyek az idei tervek és célkitűzések?
– Megközelítőleg 20 kiállítást tervezünk, melyből tízhez katalógust, a közönségszervezés terén pedig aktívabbá szeretnénk válni, és főleg a diákok köréből még több látogatót bevonzani. Éppen ezért ez úton is arra biztatjuk az érdeklődőket, hogy keressenek fel minket, hiszen ezt ingyenesen megtehetik.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Ne törvényesítsétek a lopást” – a bizalmatlansági indítványról szavaz a parlament
Elutasította szeptember 8-án a parlament az ellenzék bizalmatlansági indítványát, amelyet azért terjesztettek be a kormány ellen, mert az sürgősségi rendelettel módosította a büntető törvénykönyvet és a perrendtartást. Grindeanu-kabinet megbuktatása mellett 163-an szavaztak, az indítvány sikeréhez 233 szavazatra lett volna szükség. Az RMDSZ nem vett részt a szavzáson. Felszólalásában Kelemen Hunor szövetségi elnök arról beszélt, hogy Romániát egyre nehezebb jogállamnak nevezni. 
maszol.ro

Tamás Sándor: furcsa esetekből tényleg nem volt hiány a megyei önkormányzatnál
Az elmúlt négy évben 104 nyelv- és szimbólumhasználati ügyben léptek fel Kovászna megye önkormányzatai ellen a megye prefektusai. A kormány helyi képviselőinek a fellépéseiről Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke tartott szerdán sajtótájékoztatót Sepsiszentgyörgyön. A politikus cáfolta Sebastian Cucu prefektus január végi állítását, amely szerint csupán 38 ilyen eset lenne. Tamás szerint a kormány helyi képviselőjének a számítása "páratlan, de nem hibátlan". Tamás Sándor elmondta, összesen 98 iratcsomót sikerült azonosítani, amelyek 104 esetet tartalmaznak (olyan iratcsomók is vannak, amelyekben több esetet kifogásol a prefektus), de hozzátette: lehet, hogy nem teljes a lista. A tanácselnök rámutatott: „2012-2016 közt, ahogy mi számoltuk, hiszen mi járunk a bíróságra, összesen 104 esetben volt, hogy a prefektus valamit megtámadott. Összesen 96 iratcsomó van, 2 büntetési jegyzőkönyvvel, 44 felszólítással, 50 bírósági üggyel. Persze volt olyan helyzet, amikor az észrevétel jogos volt, olyankor módosítottunk határozatainkon.” Mindezek mellett, csupán Dan Tănasă leveleiből tekintélyes méretű dosszié gyűlt össze – a vastag, 190 levelet tartalmazó gyűjteményt Tamás Sándor be is mutatta a sajtó képviselőinek, hozzátéve, hogy furcsa esetekből tényleg nem volt hiány a megyei önkormányzatnál. Ilyen volt, amikor a Filon Aurel, a Călărași megyében levő Sărulești Gară településről a Székely Nemzeti Múzeum által rendezett Gomba Nap plakátjait kifogásolta, mivel azok külön készültek román, illetve magyar nyelven. „Az országban minden probléma meg volt már oldva akkor is, amikor a kökösi önkéntes tűzoltók szertáránál az egymás mellett elhelyezett magyar és a román felirat esetében merült fel probléma, nevezetesen fontosabb lett volna, hogy a román a magyar fölé kerüljön. Vannak közérdekű dolgok, hiába” – fogalmazott ironikusan az elnök. Tamás Sándor hangsúlyozta: azt szeretné, hogy a mindenkori prefektus hozzájáruljon a megye ügyeihez, ne legyen közömbös azokkal szemben. „Ahhoz képest, hogy több prefektusunk volt Kovászna városából, például az arrafelé vezető országút felújításáért egyikük sem lobbizott, holott ráférne a javítás. Ha már itt tartunk, van jó hírem is: az Országutakat Kezelő Társaság, a CNADR számára jóváhagytak 200 000 lejt tervezésre, illetve 8,5 milliót kivitelezésre: ezt a Bükszád, Bálványos, Torja szakaszra fordítják, a munkálatok még idén megkezdődnek. Ilyen ügyekben várnánk a prefektusok együttműködését” - mondta. (mti, közlemény)
Transindex.ro

Fordulatra várva III.
Azt kérdeztem legutóbb, milyen belső átrendeződés, koncepcióváltás zajlik érdekvédelmi szervezetünk berkeiben, s a nyilvánosságra jutott hírek alapján bajos lenne kielégítően válaszolnom rá, ezért inkább az általam kívánatosnak tartott irányokról írnék. 
Az anyaország határok fölötti nemzetegyesítési törekvése felerősödőben, ez szavatolna egy olyan új helyzetet, melyben a belső érdekvédelemnek is váltania kellene, hogy megfeleljen küldetésének. Pillanatnyilag ígéret van – hányadszor már? – a meglehetősen kilúgozott kisebbségi törvénytervezet naprendre tűzésére és elfogadására, s az a kulturális önigazgatás némi előképével kecsegtet. Székelyföldön nyilvánvalóan távolról sem lenne elegendő, itt ugyanis kollektíve nagyobb a mozgástér, s éppen ez ütközik állandóan, már rendszeres vegzálásnak minősíthetően, korlátokba. 
Mert mi ma a Székelyföld és rajta a mi 80 százalékos többségünk, a legutóbb összeszámolt közel hétszázezer lélek, aki szinte ötszáz településén éli ezeréves hagyományra visszamenően a maga tömbszerűen szervezett és megalapozott, nagy arányban még mindig öntörvényű, bár jogilag nem kellőképpen kanonizált életét? E szinte 13 ezer négyzetkilométer sajnos máig kibocsátó területnek számít, ami magyarán azt jelenti, hogy különben évszázadok óta több itt az ember, mint akit e terület társadalma eltartani tud. Most nem Pesten és Kolozsváron cselédkednek, napszámoskodnak kivándorlói, a Regátban sem, inkább Magyarországon, illetve annak érintésével vagy a románság különben ijesztő exodusától is sodortatva, még nyugatabbra keresi e sajnálatosan felesleges többletnek minősülő tömeg a maga boldogulását. Kelet-Európában persze általános jelenség, legfeljebb fékezni lehet, s még közép távon sem felszámolható. Lassítani és megfordítására törekedni viszont kötelesség, mert gyengíti az itthoniak helyzetét, bár időszakosan hasznát is láthatják az itthoniak. A folyamat kimeneteléről jósolni még korai, de a belső munkahelyteremtés és életnívó emelés annál parancsolóbb követelmény. Kellő ütemben és források birtokában folyik-e ez? Erről a vélemények nagyon eltérőek, de hogy többet is tehetnénk, mindenki elismeri. Hát még ha átfogó társadalomépítés is kezdetét vette volna?
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A prefektusok a fejlődés kerékkötői
Ahelyett, hogy a térség fejlesztésében lenne partnere a megyei és helyi önkormányzatoknak, a prefektúra pereket zúdít a nyakukba. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke tegnapi sajtótájékoztatóján Sebastian Cucu kormánymegbízottnak egy korábbi nyilatkozatára reagált. Idézte Codrin Munteanu korábbi prefektust, miszerint az a feladatuk, hogy a kézifék szerepét töltsék be a helyi közigazgatásban.
Tamás Sándor a megyei tanács januári soros ülésén kitört zászlóvita során említette, hogy 2012 óta a prefektusok több mint száz eljárást indítottak a megyében anyanyelv- és jelképhasználat okán. Sebastian Cucu évértékelőjén erre reagálva közölte, nem tudja, az elnök honnan vette a számot, mert adataik szerint csupán 38 ilyen bírósági eljárás volt, és ezek közül csak ötben érintett a megyei önkormányzat. Tamás Sándor most viszontreagált: „a prefektus matekje páratlan, de nem hibátlan”. Kifejtette, 2012 és 2016 között 104 esetről van szó, ezek 96 iratcsomót jelentenek. Ezekből 2 büntető jegyzőkönyv, 44 felszólítás és 50 bírósági ügy. És ezeken kívül ott van a hivatásos feljelentő, aki 16 pert indított. A Dan Tanasă megyeházának címzett 190 beadványából összeállított iratcsomót felmutatta az elnök.
A felszólításokból többnyire bírósági eljárás következett. Arra is volt példa, hogy a felszólítás a bírósági idézéssel egy napon érkezett meg. Sok esetben a felszólítás is elmaradt, a Kovászna Megyei Törvényszék idézéséből tudták meg, hogy keresetet nyújtott be az éppen aktuális prefektus. A jóindulat hiányáról árulkodik az említett 50 bírsági ügy, mely a megye közigazgatási egységeire vonatkozik. Kovászna Megye Tanácsát hét felszólítás és tíz bírósági kereset érinti, pontosított az elnök, aki idézett egyes esetekből.
Néhai Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester ellen azért indítottak eljárást, mert nem viselte a kék-sárga-piros keretszalagot a Kőrösi Csoma Sándor Líceum fennállásának 55 éves évfordulóján. Olyan kereset is volt, hogy kötelezzék az alperes önkormányzatot Sepsibodok község bejáratánál felállított „kézműves” helységnévtábla kicserélésére. A községben a hivatalos bejárati tábla – fent Bodoc, alatta Sepsibodok – mögött, a hídon túl állítottak egy köszöntő táblát: Isten hozott Bodokon/Bine aţi venit în Bodoc felirattal. Egy másik keresetben a kökösi önkéntes tűzoltó-alakulat székházának feliratába kötöttek bele, nem tetszett, hogy a román és a magyar szöveg egymás mellett van, kérték, hogy a románt a magyar fölé helyezzék. Az elnök kedvence az, amikor a megyeháza iratainak háromnyelvű fejlécét kifogásolták. Két prefektus is felszólítást küldött, végül beperelte Dan Tanasă, ám elveszítette a pert a táblabíróságon. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét tízezer lejre bírságolták, mert nem voltak megelégedve a visszaszolgáltatás ütemével. Tamás Sándor hozzátette, Romániában nem itt kellene keresni a visszaszolgáltatás lassúságát, hanem egész más helyen, mint az elmúlt időszak bizonyította. S ezt az esetet nem is számolták bele a közölt adatba. Azt viszont igen, hogy Bokor Tibort, Kézdivásárhely polgármesterét ötezer lejre bírságolták, mert 2014-ben Románia nemzeti ünnepén „nem volt elég zászló kitűzve”.
Az elnök elmesélte, egy Aurel Filon nevű állampolgár a Călăraş megyei Săruleşti Gară nevű településről észrevette és kifogásolta, hogy Sepsiszentgyörgyön az önkormányzat által támogatott, a László Kálmán Gombászegyesület által a Székely Nemzeti Múzeumban szervezett Gombanap plakátja nem kétnyelvű, hanem külön volt magyar és külön román nyelvű plakát. Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult. Érdekes módon, szóról szóra ugyanazt a beadványt, ugyanazokkal a hibákkal, elírásokkal nyújtotta be a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma is ebben a kérdésben.
Tamás Sándor ironikusan kifakadt: az országban minden probléma meg volt oldva, már csak a kökösi önkéntes tűzoltók tábláján levő sorrend és a megyeháza fejlécének kérdése maradt. Az a gond, hogy amíg az önkormányzatok konkrét gondok megoldásával foglalkoznak, a prefektusoknak – amint azt Codrin Munteanu megfogalmazta az akkori belügyminiszter jelenlétében – a helyi közigazgatás kézifékének szerepét kell betölteniük, mondotta Tamás Sándor. Hozzátette, sajnos nagyon sokszor igaz is, hogy a prefektusok Székelyföldön kézifékként működnek. 2012 óta Codrin Munteanu, Dumitru Marinescu, Marius Popică és Sebastian Cucu volt prefektus. A legtöbb támadás – 44 eset – a legrövidebb ideig regnáló Marius Popică idejében született. A kormánymegbízottak többségéről elmondható, hogy egy gyufásdoboznyi fejlesztési értéket nem hoztak a megyébe.
Szekeres Attila
Háromszék
Erdély.ma

Hírsaláta
TILTOTT IGAZI SÖR. Az Igazi Csíki Sör Manufaktúra Facebookon jelentette be, hogy átmenetileg Tiltott Igazi Sörre változtatja az Igazi Csíki Sör nevet, a rövid bejegyzés szerint „az üveg tartalma változatlan marad”. A Marosvásárhelyi Táblabíróság január végén jogerősen helyt adott a Heineken Románia keresetének, és az Igazi Csíki Sört gyártó vállalatnak megtiltotta a Csíki Sör márkanév használatát. A döntés értelmében többek között arra is kényszerítik a vállalatot, hogy az ítélet közlésétől számított 30 napon belül semmisítsék meg az összes Csíki Sör elnevezésű terméket. A döntésnek Magyarországon is rendkívül nagy visszhangja volt, Hódmezővásárhely önkormányzata például bojkottra hívta az embereket, és azt javasolta a lakosságnak, hogy ne fogyasszák a Heineken által gyártott termékeket. A felszólításra a magyarországi holland nagykövetség is reagált, aki jelentést készít az esetről a holland hatóságoknak. (Transindex)
OLCSÓN ÉTKEZÜNK. Az uniós statisztikai hivatal 440, valamennyi tagországban kapható élelmiszer árát hasonlította össze, s az eredmény azt mutatja, hogy csak Lengyelországban lehet olcsóbban étkezni, mint nálunk. Mivel a tanulmány 2015-ös adatokon alapszik, szinte biztos, hogy időközben a romániai árak kisebbek lettek mint a lengyelek, az áfacsökkenéseknek köszönhetően. Az élelmiszerek mellett szeszes italt és dohánytermékeket is tartalmazó árukosarat nálunk az EU-s átlag 64 százalékáért lehetett megvásárolni, Lengyelország 1 százalékkal volt olcsóbb. Jövedelmek tekintetében a bolgárok kullognak leghátul az unióban, miközben bevásárlásra többet költenek nálunk, a kosár értéke náluk az átlag 70 százaléka. Magyarország szintén az olcsó tagállamok közé tartozik, ott a termékkosár 21 százalékkal kerül kevesebbe az uniós átlagnál. A legdrágábban a dánok vásárolnak, az uniós átlagérték 145 százalékáért, tehát náluk az árak több mint kétszer nagyobbak a mieinknél. Sajnálni azért nem kell őket, mivel az átlagkeresetük 3100 euró, vagyis hat és félszer annyi, mint egy romániainak. (Maszol)
UNESCO-LISTÁRA JAVASOLTÁK A SZÉKELY KAPUT. Az UNESCO-várólistára javasolta a székely kaput az RMDSZ, a dokumentáció benyújtása óta azonban nem született döntés ebben a kérdésben. A szövetség szerint a teljes folyamatot újra kellene kezdeni. Hegedüs Csilla, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke szerint ezzel a javaslattal szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy Romániában az erdélyi magyarság kiemelkedő kulturális, szellemi értékekkel rendelkezik. A politikus elmondta: az elmúlt év végén a szakértői kormány „suttyomban” eldöntötte, hogy változtat a várólistán, a művelődési minisztérium feltett a honlapjára egy erre vonatkozó hírt, amely szerint december végéig fogadnak újabb javaslatokat. Hegedüs Csilla azt állítja, a javaslatok benyújtásának határideje előtt négy nappal értesültek a lista módosításáról, így utolsó percben küldték el a székely kapura vonatkozó dokumentációt a kulturális örökségvédelmi hivatalnak. A politikus azonban úgy tudja, a kérdésben azóta sem történt előrelépés, az újabb lista nem készült el. (Krónika)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ugron Zsolna sikerei
Hollóasszony – Libri Kiadó, 2016
Néhány éve már, hogy a pesti metró legmélyebb részén lefelé vitt a mozgólépcső, amikor megpillantottam a reklámok közt többször is előforduló Úrilányok Erdélyben címlapját. Örömmel konstatáltam, hogy én már olvastam a könyvet (írni szerettem volna róla). 
Lektűrújdonságnak, kitűnőnek tartottam arra, hogy az olvasót közel vigye Erdélyhez, a szokásokhoz, a nyelvi gazdagsághoz. 
Azóta Ugron Zsolna sokat dolgozott, megjelent a trilógia két része Báthory Annáról, az erdélyi fejedelmi udvarok, paloták asszonyainak titkairól, most pedig (úgy közben) egy olyan nagyasszonyról írta Hollóasszony című könyvét, aki talán mindenki másnál jobban él a szívünkben, mert Arany János csodálatos balladájából jobban megismertük, mintha hosszú történeteket olvastunk volna róla. 
A Mátyás anyja az anyai szeretet, a messzeségben raboskodó fiához csoda módra közelítő anya olyan valósághű drámai pillanatainak megjelenítése, hogy soha ki nem megy az eszünkből, nemegyszer ismételgetve magunkban: – ki kopog, mi kopog? 
A drámai pillanatok közepette egyszerre megnyugszunk, megérkezett az üzenet, az anyai ösztön, a szívszeretet legyőzi a távolságot, aggódást, igaz, ehhez a legendás holló kellett, a Hunyadiak hollója, aki a vadászó Mátyás gyűrűjét lopta el valaha. 
Ugron Zsolna Szilágyi Erzsébetet nem az érzelmek világában látja és láttatja, hanem a valós, igazi nagyasszonyt, nagy tervek szövőjét, a Hunyadiak felemelkedésének előmozdítóját, ha úgy tetszik, megalapozóját. A regény címe találó, hiszen a Hunyadiak hollós címerében a legendás „gyűrűtolvaj” és Arany eszes madara szimbóluma a mondáknak, meséknek. Legenda és valóság, egy asszony mi mindent tehet ügyességgel, ravaszsággal, éleslátással, bár olykor ő a legtragikusabb hős, amikor nagyobbik fiát nem mentheti meg a bakó pallosától.
Az író megint rátalált egy kiváló asszonyhősére, közben adós maradt Báthory Anna történetének harmadik kötetével. Tudatosnak érzem viszont, hogy ezt meg kellett írnia, és nem meglepőnek. A nagy király szobrának árnyékában gyermekeskedni, eljárni szülőháza mellett, a Gyalui-havasok frissítő szelét mindennap érezni, a bástyákra tekinteni, csoda-e, hogy Kolozsvár, az erdélyi történelem, annak is asszonyvilága fő témája lett az íróvá növekedett Ugron Zsolnának?
Képzelete és a sok fellelt rokoni elbeszélés a Szilágyiak és anyai ágon a Bellyéniek nyomán döbbenetes az a rész, amikor a gyermek Erzsébet visszatér a halálból. Az anyja erős akarata hozza vissza, és erről mondja Simon deák, Szilágyi László írástudó deákja: „Aki kicsit is járatos az Úristen útjainak tanulmányozásában, mint jómagam, tudhatta már akkor, kivételesen adakozóan áldja majd meg az Úr ezt a páratlan lelket. Nagy dolgokra hivatott, isteni küldetéssel felruházott volt Erzsébet”.
Az egyes fejezetekben a környezetében élők, testvére, Szilágyi Mihály, a nádor felesége, tescheni hercegnő és Zsófia, saját húga mondják el Erzsébetről a legkülönösebb történeteket, de megérzik, megértik a csodát, amiért érdemes volt mindent latba vetnie, hogy azon a fagyos februári napon, a Duna jegén az addig széthúzó, hatalomért mindent elkövető urak egyszerre kiáltsák ki Mátyást, Szilágyi Erzsébet fiát, magyar királlyá. Szép, megható jelenet, amikor a szikár, istenfélő, magától mindent megtagadó asszony ennek a látványnak az igézetében mosolyog. 
„A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a szélben. Ott állt diadalának teljes glóriájában, rendíthetetlenül.”
Amint egyik interjúbeszélgetéséből kitűnik, akárcsak a Báthory Anna-képben és környezetében az írónő nem riadozik a történelmi személyek, bárók, főurak, királyok gyarlóságainak hatalmi vágyból vagy botorságból eredő „barbár” szokásainak érzékletes leírásától, az egyébként vallásos, istenfélő asszony borzalmas dühkitöréseinek jeleneteitől.
Milyen is volt, hogy öltözött, mennyire volt szerethető (mert Hunyadi János valóban szerette) ez a nem mindennapi asszony? Ismerjük Józsa Juditnak Szilágyi Erzsébetet ábrázoló kerámiaszobrát, nem tudom, mi ihlette a megmintázásra, mivel korabeli festmény vagy rajzolat a krónikákból, levelekből származó leírásokon kívül nem maradt róla. 1846-ban előkerült egy olajfestmény, amelyet többen elfogadtak volna Erzsébet portréjaként, mivel egy holló is látható volt a képen, és egy gyűrűt tartott a csőrében.
Az pedig mindennél meggyőzőbb, hiszen a Hunyadi család címerének egyik alakja, és innen ered a Hunyadiak latin neve (Corvin – corvus – holló). Nagy volt a híre, hogy előkerült egy 500 éves portré Erzsébetről. Sajnos, a későbbi elemzések megállapították, hogy a portré egy szentté avatott angol királyt ábrázol (Falvai Róbert a Hunyadiak asszonyai c. könyve nyomán). 
Így a képzeletre, a róla szóló leírások, levelek, itt-ott fellelhető családi megjegyzések utalásaira bízhatjuk a nagyasszony ábrázolását. Ugron Zsolna könyve mindenképpen egy kivételes asszonyról szól, a magyar történelem legtöbbet emlegetett, legnagyobb költőink soraiban felidézett királyasszonyáról, hiszen Mátyás királynénak őt tekintette később. Egy hatalmas földes-úri birodalmat gyarapító, megtartó, éles eszű, nagyon szigorú asszony, erről tanúságot tesz a könyv fejezeteiben első személyben mesélő testvérhúga, anyja és nagynénje, vagy éppen a Szilágyi-ágból származó közeli rokonok. Lehet, hogy ily módon a Szilágyiakat, a Hunyadiakat, az egyezkedő Garákat, a vad, barbár harcokat és az esetlen királyt, Lászlót jobban megismerjük, hogy eljussunk a Bécsből győztesen hazatérő nagy király látványához, ha bármikor megállunk a kolozsvári szobor előtt. Olyankor Vörösmartyt idézve:
„S felrobognak hadvész-ülte képpel 
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.”
Ugron Zsolna az erdélyi nagyasszonyok sorsának olykor regényes, ebben az esetben valószerű dokumentumaiban történelmet idéz, de érdekes tévéműsoraiban megismerteti a nemzet élő nagyjait, és sikerül közelhoznia a nagy színészt, a nagy építészt, a nagy rendezőt, akikről elmondja a leglényegesebbeket. Van, akiktől kérdésekkel, de nem ostromló módon, hanem könnyed társalgással, érdeklődő modorban tudja meg és tudjuk meg, mi volt sorsdöntő az életükben, hogy küzdöttek meg ezernyi nehézséggel, miért volt szép a munkájuk, az életük, hogy máig is – fizikai értelemben is – szépet, jót mutatnak nekünk. 
Nem fogott rajtuk az idő, bár a sors nemegyszer megpróbálta őket. Példájuk olykor derűs, sokszor elszomorító, ha éppen a Szervátiusz Tiborral készült műsorra gondolunk, de mindannyian művészetük, hazaszeretetük őszinte kitartásával Nagyok lettek, mellettük, velük élünk, ők jelentik a Szépet és a Jót. 
Ugron Zsolna bizalmukat elnyerte, és ne nehezteljen rám senki, ha azt mondom: erdélyisége, közvetlen kedvessége, mosolya, nem kevésbé ismeretei jól eligazítják a Nagyok közt. Tehetsége egy irányból jött, de sokfelé mutat. Sikere pedig megérdemelt.
A könyvet édesanyjának és édesapja emlékének ajánlja. 
Végh Júlia színes illusztrációi megtalálják a könyv hangulatának, múltidézésének igézetes jeleneteit, ezzel is gazdagítják a Hollóasszony világát.
RÓZSA MÁRIA
Népújság (Marosvásárhely)

„Esélyünk sem volt a túlerővel szemben!”
– Kali Sándor visszaemlékezései –
1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, csaknem 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Az alábbiakban néhai id. Kali Sándor világháborús visszaemlékezéseit olvashatják, amelyet 2003-ban osztott meg a szerzővel.
Több mint kétéves sorkatonai szolgálatot teljesítettem Magyarország háborúba lépése előtt. Sepsiszentgyörgyön rukkoltam be 1940. december 2-án a 27. gyalogezred 1. zászlóaljához, később Madéfalván folytatódott a kiképzésem. De a várva várt leszerelés elmaradt.
A 2. magyar hadsereg 1942 októberében a Don partjához ért, de igencsak megfogyatkozott létszámban. Szükség volt az utánpótlásra... Tisztjeink azt mondták nekünk, hogy gyakorlatozni visznek egy távolabbi helyre. Ha jól emlékszem, november végén indultunk útnak, nem többen, mint százan, de lehet, hogy valamivel kevesebben (az 1. zászlóalj 3. százada). Sejtettük, hogy a frontra visznek, de azt nem gondoltuk, hogy napokig utazunk, majd hetekig gyalogolunk. Puskás honvéd voltam az ezredben, fiatal és vakmerő. Nádasi Oszkár ezredes volt az ezredparancsnokom, Fehér Kálmán százados a századparancsnokom. Alig tettük a lábunkat orosz földre, máris támadás ért. A golyózápor után a mellettem lévő bajtársam ki akart lépni a lövészárokból, de amikor megmozdult, gránáttalálat érte. Akkor éreztem először, hogy ez már nem gyakorlatozás, hanem élet-halál játék.
Oroszország belseje felé haladva, egyre nagyobb volt a hideg. Az év utolsó napjaiban csattogó hidegben mentünk előre, nagy távolságokat megtéve. Talán még mínusz 35 C-fokos hideg is volt. Egyik bajtársam figyelmeztetni akarta a századost, hogy fehér a füle a hidegtől. A tiszt odanyúlt, megtapogatta, és leszakadt a füle. Ijesztő látvány volt…
Január első napjaiban értünk a Don-kanyarhoz. Nappal fehér köpennyel álcáztuk magunkat, éjszaka beástuk magunkat a hóba. Nem tudtunk aludni a hideg miatt, csak pihentünk, összebújva, mint a juhok. Hideg ételt kaptunk, konzervekkel vertük el az éhségünket. Éjjel-nappal ropogtak a fegyverek. Gyengén felszerelt hadseregünk csak 5-6 napig bírt ellenállni az orosz túlerőnek. Sík területen ütköztünk meg az oroszokkal, az sem volt ahová elbújjunk. Az orosz tankok ellen nem lehetett puskával harcolni. A páncélosok agyontemették a lövészárkokban állást foglaló honvédeket. Nagyobb aknavetőnk nem volt, kevés volt a gépfegyveresek száma. Vécsey-puskának nevezték fegyvereinket, melyeket minden lövés után tölteni kellett. A muszkák annyian voltak, mint a hangyák. Nagy veszteségek értek, megkezdtük a visszavonulást. Tudtuk, éreztük, hogy értelmetlen a harc. Ha azt mondanám, hogy nem féltünk, hazudnék. Mindenki félt. Mindenki tudta, hogy itt már csak a visszavonulás, a menekülés segíthet. Nem akartunk meghalni. A századosunk azt mondta: „Nincs esélyünk, rengetegen vannak és jól felszereltek”. Az orosz katonákat leitatták, vodkával bátorították a tisztek. Másfél méteres hó volt, s annak a tetején jöttek. Rengetegen voltak, azóta mondjuk, hogy annyian vannak, mint az oroszok. Tele voltak szesszel, nem törődtek a halállal.
Vorodkába értünk, aztán Ukrajna Zabi nevű városába. Itt rajtunk ütött az ellenség. Kiszálltunk a vagonokból, és egy jeges vizű patakba ugrottunk. Sokáig nem mozdulhattunk, mert megállás nélkül lőttek a muszkák. Felbomlott a rend, a tisztek hiába próbáltak védőállásba állítani bennünket. Folytatni kellett a visszavonulást. Az oroszok még zavartak egy ideig, de aztán a tüzérségnek sikerült visszaverni őket. Közben súlyosan megsebesültem, gránátszilánk került a hátgerincembe. Egerbe vittek, kórházba. Édesanyám megtudta, hogy találat ért, utánam jött és hazahozatott Marosvásárhelyre. A falumbeli Szabó Mihály is velem jött, Ukrajnában találkoztunk, ő is megsebesült. Néhány hónap után lábadozni kezdtem. Menekülni kellett, mert közeledett az orosz. Szabó Mihály biztatott, hogy szökjünk haza. A kórházparancsnok nem egyezett bele, hogy hazamenjünk. Mihálynak mégis sikerült meglépni, engem feltettek egy vöröskeresztes kocsira, és Zalaegerszegre vittek. Ez 1944 októberében történt…
A zalai kórházból Brünnbe szállítottak, ahol április elején fogságba estem. Akkor már eldobtam a mankót, s pálcával jártam. Különben ez az oroszokat cseppet sem érdekelte. Aki még szuszogott, magukkal vitték. Gyalog kísértek Székesfehérvárra, néha erőltetett menetben. Hét-nyolc nap alatt tettük meg az utat. Ott bevagoníroztak, nem tudtuk, hogy hová megyünk. Sós halat adtak – mikor eszükbe jutott –, de vizet nem. Sokat gyötört a szomjúság, volt aki belehalt. Egyikünk javasolta, hogy igyuk meg a vizeletünket. Aki így tett, életben maradt. 
Útban Oroszország felé Marosvásárhelyen, majd Sáromberkén is áthaladtunk. Az állomásban torkomszakadtából kiabáltam: „Kali Sándor vagyok Sárpatakról. Adják hírül a családomnak, hogy élek, de elfogtak az oroszok!” Egy papírdarabkára is ráírtam mindezt, és kidobtam a vonatból. Később megtudtam, hogy egy sáromberki ember megtalálta, és áthozta édesanyámnak.
Rîmnicu Săraton kiparancsoltak a vagonokból. Találgattuk, hogy mi lesz velünk. Azt hallottuk, hogy az amerikaiak nem engednek ki Oroszországba. De nem így történt…
Leningrádot elhagyva már-már biztosak voltunk, hogy Szibéria a végállomás. Tbiliszitől nem messze, Karajasban szállítottak le. Egy óriási lágerbe kerültünk, ahol 32 ezer ember tengette napjait. Nemcsak hadifoglyokat őriztek ott, hanem orosz elítélteket is, akiknek zöme lopásért „ült”. Érkezésünk után füstre lettem figyelmes. Gondoltam, odamegyek megnézni, mi történik. Konyhát sejtettem, rettentő éhes voltam, így nagy öröm volt, mikor meggyőződtem, hogy valóban onnan jön a füst. Kiderült, hogy a konyhafőnök román. Törni kezdtem én is a nyelvet, mire ő a testvérének nevezett, és maga mellé vett a konyhára. Ételt osztottam a foglyoknak. Örvendtem, hogy melegben vagyok és van mit ennem. Egyszer egy ismerős arcot fedeztem fel a sorban álló foglyok között. A sárpataki Lakó Sanyi barátom volt, akivel a Don-kanyarnál is együtt voltunk, de később elváltak útjaink. Felkiáltottam örömömben, megöleltük, megcsókoltuk egymást. A konyhafőnök róla is gondoskodott, őt a szabóműhelybe tette be dolgozni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok. Sokat gondoltunk haza, reménykedtünk, hogy nemsokára ismét szabadok leszünk. Sok foglyot foglalkoztatott a szökés gondolata. Fegyveres őrök százai vigyáztak ránk, lehetetlennek tűnt meglógni. Néhány fogolynak mégis sikerült…
A lágerben volt egy villanyoszlop. Egyik éjszaka két elszánt bajtársunk felmászott reá. Megpróbáltak végigmenni a dróton, de egyikük odaragadt. A másik Törökországba szökött, ahonnan biztató, vigasztaló leveleket írt nekünk.
Egyszer hírét vettem, hogy Lakó Sanyi barátom nagyon beteg. Gyorsan hozzá siettem, majd román szakács barátom közbenjárására átvittem magamhoz a konyhára, hogy gondját viseljem. Csak pirítós kenyeret ehetett, néha egy kis vajjal, amit a rántáshoz adtak a konyhára. Szódavizet is szereztem neki. Istennek hála talpra állt. 
Később elhelyeztek a konyháról, átkerültem az asztalosműhelybe. Itt nemsokára műhelyfőnökké léptettek elő. Egy kis könyvecskét kaptam a lágerparancsnoktól, amely feljogosított arra, hogy elhagyjam a láger területét. Bárhová mehettem, de nem nagyobb távolságra, mint 70 kilométer. Egy dicsőszentmártoni fogolytársam is hasonló kedvezményben részesült, így együtt jártuk be a környéket. A közeli településeken megrendelőkre akadtunk, akik bútorokat kértek tőlünk. Főleg asztalokat és székeket árusítottunk, gyűjtögetve a rubeleket. Moszkvában is jártunk (igaz, kísérettel), ahol egy gazdag embernek dolgoztunk. Itt kifogástalan ellátásban volt részünk, a finom ételeket pezsgővel nyomtattuk le. Úgy éreztük, mintha egyik napról a másikra a pokolból a mennyországba kerültünk volna. 
1948 augusztusában közölte a lágerparancsnok, hogy hazamegyünk. Időközben többen szereztek közülünk pénzt és ékszereket. Egyesek az ételüket adták el, hogy pénzt vigyenek haza. Bevarrtuk szerény vagyonunkat a ruhánkba, de pórul jártunk. A román határ közelében leszállították és fertőtlenítették a foglyokat. A fürdő előtt levetkőztettek, tisztálkodás után jobb ruhákat kaptunk. Volt aki beleőrült a váratlan ruhacserébe, mert összekuporgatott vagyona orosz kézre került. A kapzsi muszkák valósággal marakodtak a zsákmányon, darabokra tépve levetett ruháinkat.
A focşani-i lágerbe hoztak, innen Marosvásárhelyre utaztunk, és nemsokára szeretteim között lehettem. Október 17-én értem haza.
BEREKMÉRI EDMOND
Népújság (Marosvásárhely)

Szegedi tárgyalásokon Kocsik József AMMGE-elnök
Feltérképeznék a gazdák helyzetét
Kocsik József AMMGE-elnök, Nagy Zsolt Arad megyei falugazda társaságában kedden Szegedre utazott. Út közben megálltak Nagylakon, ahol Varga István agronómussal, mezőgazdasági vállalkozóval, valamint Zahar Péter mezőgazdásszal találkoztak. Az említett vállalkozókat ugyanis a Szegedi Gabonakutató Nonprofit Kft. által előállított vetőmagoknak kísérleti parcellákon történő termesztése érdekelné. Zahar Péter már sikerrel vett részt az AMMGE által szervezett hajtatott fűszerpaprika termesztésben. A nagylaki gazdálkodóknak ígéretet tettek, hogy Szegeden egyeztetik az általuk igényelt vetőmagoknak a jelzett parcellákon történő termesztési feltételeit. Azokat Szegeden le is tárgyalták dr. Pauk Jánossal, a Szegedi Gabonakutató Nonprofit Kft. aligazgatójával és Riczu István osztályvezetővel. Tekintve, hogy hasonló parcelláknak a bevetését Majláthfalván, Pécskán, de Kisiratoson is igényelnék, az AMMGE, az RMGE közreműködésével felvállalta a jelzett vetőmagoknak Erdély és a Bánság egész területén történő terjesztését. A vetőmagokkal kapcsolatban, az Intézettől megkapják, majd a gazdák felé továbbítják az összes, szükséges tudnivalókat, beleértve a felvásárlási árakat is.
Kocsik József fontosnak tartja a másodvetésként is alkalmazható vetőmagfajtáknak a kipróbálását, a terjesztését nemcsak az Arad megyei, hanem az RMGE hatáskörébe tartozó összes gazdálkodó körében. Tavaszra ugyanis, különös fontosságot kapnak a másodvetések, hiszen a száraz fagyok valószínűleg sok őszi gabonavetést tönkre tettek, ezért a helyükbe rövid termésidejű gabonafajtákat kell majd vetni. Ugyanakkor egy gazdálkodónak a bevételeit nagyon meglendítheti, ha a kalászosok után még idejében beérő kukoricát vethet. A vetőmagokkal kapcsolatos összes tájékoztatót megkapják, amelyeket továbbítani szándékoznak a gazdálkodók felé nemcsak Arad megyében, hanem igazodva az új RMGE-ügyvezető elnök, ifj. Zágoni Szabó András elképzeléseihez, azokban a szórványmagyar megyékben is, ahol a Nyugati Jelent olvassák.
A továbbiakban a Szegedi Agráripari Kamarában jártak, ahol Nagy Zsolt külön tárgyalásokat folytatott a falugazdász kollégákkal, míg Kocsik József Kovács Ferencné Marika főosztályvezetővel tárgyalt, aki pályázati támogatásokkal működő termesztésekkel foglalkozik. Ebbe a kategóriába nem szabvány, de jól fizetett kultúráknak a termesztése tartozik. Velük kapcsolatban az összes tájékoztatót megkapják, amit a gazdálkodók rendelkezésére bocsátanak.
Ugyanaznap, a Paprika Kutató Intézetben is jártak, ahol Bráj Róbert és dr. Somogyi György fogadta őket. A szakemberek ugyanis elégedettek az Arad megyében termesztett, hajtatott fűszerpaprika minőségével, az teljesen megfelel a Hungarikum elvárásoknak. Éppen ezért, olyan szabványméretű fóliasátrakat akarnak hivatalossá tenni, amelyeket majd pályázati támogatással lehet megépíteni. Az agrártámogatásoknak a kibővítése érdekében feltérképezik az Arad megyei magyar gazdáknak a helyzetét, amely alapján megvitatják a támogatási lehetőségeket – mondta el érdeklődésünkre Kocsik József AMMGE-elnök.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Áder János is jelen lesz az Arany-emlékév nagyszalontai nyitóünnepségén
Az Arany János születésének bicentenáriuma apropóján szervezendő emlékév nyitónapján, március 2-án Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is jelen lesz a költő szülővárosában, Nagyszalontán – közölte a Krónikával Patócs Júlia, a hajdúvárosi Arany János Közművelődési Egyesület elnöke. 
Mint rámutatott, az emlékév nyitányaként Szalontán tartandó eseményeket a hajdúváros önkormányzata közösen szervezi az egyesülettel. Március 2-án a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) főtitkára, Török Ádám is ellátogat a költő szülővárosába, ahol ünnepi istentisztelet, tudományos előadások, könyvbemutató, megemlékezés, koszorúzás és színházi előadás is várja a közönséget.
A tudományos konferencián irodalomtörténészek, zenészek, helytörténészek szakmai előadásai járják körül a kétszáz éve született költő szellemiségét, életművét. Dánielisz Endre Az Arany-ősok letelepedése Szalontára, Korompay H. János Az Arany János által 1834-ben készített prédikáció, Hász-Fehér Katalin pedig Az Arany-arcképek ikonográfiája, Szörényi László Arany János kiadatlan jegyzetei címmel tart előadást. A városháza nagytermében Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész mutatja be az Arany Szalontája, Szalonta Aranya című albumot. Az emlékév keretében Nagyszalonta egyébként egész éves programsorozatot tervez, amelyről korábban már beszámolt Patócs Júlia a Krónikának.
Az 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költő szülőhelye már 2014-ben elkezdett készülni a jubileum megünneplésére, amelybe bekapcsolódik a hajdúváros önkormányzatán és különféle szervezeteken, intézményeken kívül egy helyi emlékbizottság is. A bicentenárium alkalmából számos erdélyi és magyarországi helyszínen megemlékeznek a költőről. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) életre hívott egy országos Emlékbizottságot, amely már tavaly november 23-án megtartotta első találkozóját, feladata a tudományos rendezvények megszervezése, a különböző megemlékezések figyelemmel kísérése és információinak közvetítése. A magyar Országgyűlés és az MTA 2017-et Arany János-emlékévvé nyilvánította tavaly márciusban, az emlékév fővédnöke Lovász László, az Akadémia elnöke.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Fordulatra várva IV.
Mit szeretünk a Székelyföldben? Sokféle válasz adható rá, én a magamét úgy fogalmaznám meg: teljes értékű emberi és magyar életet szeretnék itt élni minden minőségemben. Az egyén a viszonylag szerény életfeltételekkel, a polgárosodás alacsonyabb fokával is megbékél, ha alapvető emberi igényei bár részben vagy belátható jövőben, vagy akár valós remények formájában kielégülnek, ha nem a maga, legalább közvetlen utódai életében.
Nem dicsekedhetek páli fordulattal, nem Damaszkusz felé tartva tértem meg a Székelyföldre, ugyanis sosem kerültem, mi több, riporterként kimondottam kerestem a székely témákat és helyszíneket, és egyre közelebb sodródtam hozzájuk. Szárhegyről és Bözödújfaluból elszármazott székely őseim azonban Kolozsváron keresték a maguk megélhetését, szüleim itt találtak egymásra, én Kolozsvárott nőttem fel, s az ántivilág kihelyezési körhintájáról pottyantam le Brassóba tanári pályámat elkezdendő. Riporterként már Bukarestből utaztam Szatmártól Udvarhelyig végig Erdélyt, s amikor tíz év után ismét választani kellett, nem akaratom ellenére döntöttem Sepsiszentgyörgy mellett, ahol családalapítási terveim valóra is váltak a szakmaiakkal egyetemben. Nem bántam meg, most azonban azzal szembesülök, hogy itt nevelt fiaim esetleg másutt telepednek meg, a székely vándorsors mintegy folytatódik bennük. No de annál székelyebbek leszünk, vigasztalom majd magam, ha valóban úgy lesz. Én, miután végiglaktam az ország pár vidékét, állítom: magyarnak még mindig itt érdemes a leginkább élni. A székely tömb ugyanis mindenképpen marad, és számára új reményt kellene nyújtani. 
Ez lenne a  következő évtizedek nemzeti és székely feladata, egy intenzívebb gazdaságfejlesztési gyakorlattal megtámogatva, melyet összhangba kell majd hozni az etnikai arányok megtartásának feladatával, mert ha azok ellenünkre alakulnak e többségi, egyelőre fölöttébb tökéletlen demokráciában, az jogfosztáshoz vezetne, márpedig itt joggyarapításra, sőt ún. pozitív diszkriminációra van szükség, pontosan a teljes értékű, asszimilációmentes emberi lét megélése érdekében. 
B. Kovács András 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Románia területi épségéért aggódnak akadémikusok
Az ország szuverenitása és a nemzeti egység mellett állt ki csütörtökön közzétett felhívásában 84 romániai akadémikus, köztük egy ismert magyar fizikus is. Akárcsak néhány kormánypárti politikus, Románia területi egységét féltik az utóbbi napok hatalmas utcai megmozdulásaitól.
„Aggodalommal töltenek el bennünket a Románia régiósítására és az etnikai alapú enklávék (utalás a székelyföldi autonómiára - szerk. megj.) létrehozására tett kísérletek, amelyek ellentétesek az alkotmánnyal, az európai integrációs folyamatokkal” – írják felhívásukban az akadémikusok. Az aláírók felszólítják az illetékes romániai intézményeket, hogy lépjenek fel a Románia szuverenitása és területi épsége ellen irányuló „diverzió és agresszió” ellen, és hárítsák el a nemzeti egység és a jogállamiság elleni támadásokat.
Az akadémikusok – köztük egy ismert magyar fizikus, a temesvári Vékás László – ugyanakkor azt kérik Románia lakóitól, az értelmiségiektől és a politikusoktól, hogy „felelősséggel és hazafias módon” működjenek együtt Románia javára.
A felhívást idéző román lapok emlékeztetnek, hogy korábban a Szociáldemokrata Párt (PSD) politikusai is Románia feldarabolásának veszélyéről beszéltek a kormányellenes tüntetések kapcsán. A titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottság elnöke, Adrian Țuțuianu szerint hasonló demonstrációk vezettek Ukrajna szétszakadásához is. Ismert az is, hogy a PSD elnöke, Liviu Dragnea korábban felvetette: a kormányellenes tüntetéseket külföldről irányítják.
maszol.ro

Makettekbe átmentett épített örökség – T. Kovács Áron építésszel beszélgettünk
A háromszéki T. Kovács Áron építészként évek óta foglalkozik népi- és műemléképületek makettjeinek elkészítésével. Nemcsak örökségünkre hívja fel a figyelmet így, de az épületek fenntartását is segítik a fejlesztett termékek. Miután Kászonban lakva azt tapasztalta, hogy a helybéliek nem őrzik meg a hagyományos épületeket, eldöntötte, hogy a lebontásra kerülő házakat legalább makett formájában megmenti az utókornak. Így jutott el a gondolatig, hogy számos más épületet megörökítsen – mondta el a Maszolnak adott interjúban.
Az első makettek lebontott épületeket őriznek, később azonban arra fókuszáltál, hogy megőrzendő épületeket népszerűsíts és támogass. Miért?
Az első makettekből egy hagyományos porta állt össze, tornácos házzal, nyárikonyhával, istállóval, csűrrel, kúttal, kemencével, méhessel és kapuval. Ezeket az elveszett épületeket a valóságban is szeretnénk visszaépíteni, egy ökofalu formájában. A következő makett a széphavasi kápolna volt, amit adományokból építettek fel. Azért készítettük el a makettjét, hogy segítsük a gyűjtést, és az árának egy részét a támogatásra tettük félre, így alakult ki ez a koncepció. Ezt követően több tájháznak elküldtem az ajánlatom, végül a kászoni tájházzal sikerült megegyeznünk egy hasonló együttműködésben. Egy másik makett az Ika-vára, amely a vár tövében megtartott tábor alkalmával készült, a gyerekekkel helyben össze is állítottuk. Időközben készült egy makett egy parajdi tájházról és több apró épületé is. Az atyhai leégett templomnak is gyűjtünk, például hűtőmágnesekkel segítünk, és a makett is el fog készülni hamarosan. A leégett állapotáról már készítettem egy makettet, ez jelenleg egy székelyudvarhelyi üzletben található meg, ahol szintén pénzt gyűjtenek a templom javára.
Hogyan néz ki egy makett?
Ez tulajdonképpen egy füzet, aminek a részeit ki kell vágni és össze kell ragasztani. A maketthez társul egy leírás is az épület történetéről, illetve három nyelvű útmutató az összerakásához. Vannak egyszerűbb makettek is, három-négy éveseknek, például székelykapu vagy egy képeslap, amelyen egy pillangó található. Egy nehezebb makett összeállítása akár több mint tíz órába is telhet, attól függően, hogy mennyire bonyolult. Pontos munkát kell végezni, és ha figyelmesen dolgozunk, akkor abból sokat lehet tanulni. A munkafolyamat türelem és kézügyesség fejlesztő, és lehetőséget ad a szülőknek, hogy együtt játsszanak a gyermekeikkel.
Emellett készítettünk 3D-képeslapokat, hűtőmágneseket és kirakósokat, továbbá társasjátékokon is dolgozunk. A makettek iránt nagy az érdeklődés, de nem mindenki vállalja, hogy összerakjon egyet: nincs idő, nincs türelem, nincs hely – sok kifogást lehet hallani. Több szülő elmeséli, hogy a gyerekkorában milyen szívesen rakott össze egy ilyent, és ezért a gyermekének is vásárol, mások viszont a gyereküket tovább ráncigálják a dioráma elől. Szerencsére tartunk műhelymunkákat, foglalkozásokat is, ahol az egy-másfél órát igénylő maketteket összerakhatják a gyerekek.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum makettje igazán impozáns. Honnan jött az ötlet, hogy ez is elkészüljön?
Varga Mihály igazgatóval beszélgettünk arról, hogy elkészítsem – gondolkodtam azon, hogy melyik szentgyörgyi épületekkel foglalkozzam, és ez volt az első választásom. Megegyeztünk, szerződést kötöttünk és nekiláttam a munkának, ami hónapokat vett fel. A makett hatvanhat elemből áll, amelyeknek fele a fő tömeget képezi, a többi pedig adalék részleteket tartalmaz. Ez a legnehezebb kihívás az eddigi termékeink közül. A makett árának egy része – harminc százalék – ezúttal is az épület támogatására van félretéve.
Nemrég volt a nyilvános bemutatója, ahol tanulmányokat, tervrajzokat is bemutattunk, illetve egy nagyított, egyméteres példányt is, amely a múzeum tulajdonába került, hogy a helyszínen vagy akár expókon bemutathassák.
Milyen módszerrel dolgozol?
Van egy listám, amelyeken különböző népi házak, kastélyok, templomok, várak szerepelnek, mint például a gyimesi vár is, amelynek az újraépítését tervezik. A makettek mindig hitelesek, tervrajzok és felmérések alapján dolgozom, a helyszínre személyesen megyek ki, fényképezek, történeti leírásokat olvasok, hogy az épület múltját is ismertethessem. A termékeket manuálisan készítem, tehát kézzel szerkesztem, rajzolom át és színezem, ezután számítógépen rakom össze az anyagot, majd géppel nyomtatom. Így áll össze a füzet anyaga, amely speciális kartonból készül, Bécsből rendelve – ehhez a munkához ez a legmegfelelőbb. A terméket többször teszteljük, a végső termék egy garantáltan összerakható makett, amely általában húsz-harminc centiméteres méretű, éppen azért, hogy otthon a polcon is elférjen. A folyamatba besegít a feleségem, és néha a gyermekeink is, így lassan családi vállalkozássá fejlődik a történet.
A maketteket vásárokon szoktuk bemutatni, és tervezünk egy kiállítást is. Aki kíváncsi ezekre és az újdonságokra, az megkereshet minket az interneten Házacska néven, innen elérhető egy webshop is. Tervezzük a jövőben a szélesebb körű forgalmazást, könyves- és játéküzletekben, szuvenír boltokban. Szívesen kiszolgálunk minden érdeklődőt, mert tudjuk, hogy ezzel a híres épületeink megismerését és megőrzését szolgáljuk. További épületek makettjeinek megszerkesztésére is nyitottak vagyunk.
 Ez a munka viszont akkor éri meg, hogyha az épület fenntartóját is érdekli a lehetőség, hogy együttműködjünk. Elvégre elsősorban az épület javáról van szó. 
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

„Mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike”
Láng Orsolya két éven belül két kötettel jelentkezett, egy kisregénnyel és egy versessel. Az utóbbiról beszélgettünk.
Nemrég arról beszélgettünk, hogy nem tudod, egyáltalán miért érdekled az embereket, honnan tudják, hogy te ki vagy, miért jelennek meg sokan egy kötetbemutatódon. Én is úgy gondolom, hogy valamiképpen furcsa, hogy annak ellenére, hogy a mostanság annyira fontosnak tartott önmarketinget mellőzve ilyen erős a jelenléted az irodalmi életben, ennyien tudnak rólad Erdélyben, ennyire várják a szövegeidet. Bárkivel beszélgettem az elmúlt években, hogy kitől várnának mostanság verseskötetet, a te neved mindig felmerült, ehhez képest elég sokat kellett rá várni. Miért most jött meg? Láng Orsolya: – Ez a történet Gáll Attilához kapcsolódik, tavalyelőtt kért kéziratot, akkor volt körülbelül négyszer ennyi verses anyagom, de úgy éreztem, hogy ezt még alaposan meg kell rostálni, és még nem volt kész, amikor kérte. Viszont volt már egy olyan elindított munkám, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy ha nem szorít valamilyen határidő, akkor sosem fogom kiadni, ez volt a Tejszobor, ami végül az első kötetem lett. Ez körülbelül egy fél év alatt készült el, mert ez nagyon prés alatt levő szöveg volt, a határidő mellett belső prés alatt is, és úgy éreztem, hogy jó dobbantó lenne. Sokan kérdezték ezután, hogy miért nem verseskötetem jelent meg, mert többen olvastak verseket tőlem, mint amennyien prózát. Tulajdonképpen ez valamiféle demonstráció volt, vagy valamiféle ellenállás, hogy ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem. Utána már egy jól működő együttműködés jött létre a kiadóval, és Attila kérdezte, hogy „na de most akkor már jöhetnének a versek?” Körülbelül így jött össze ez a kötet, már én magam is jobban szelektáltam, párat kidobtunk útközben, de nem volt „verekedés” belőle, hogy mondjuk ő akart volna, én meg nem, eléggé konszenzuálisan jött létre. A címen vacilláltunk kicsit többet. 
És végül ki választotta azt? – Én, de már nem tudom, hogy hogyan, lehet, hogy megálmodtam, egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy akkor ez a Bordaköz legyen a cím, valamilyen anatómiai kifejezést kerestem, és úgy gondoltam, úgyis annyi versemben szerepel a szív szó. Sokszor volt az, hogy éreztem, hogy fáj a szívem tájékán, és mondtam édesanyámnak, aki orvos, hogy fáj a szívem, mire ő rendszerint azzal válaszolt, hogy biztos csak egy bordaközi ideg, így adta magát ez a szekularizáltabb eufemizmus. Attila ugyan ajánlott másokat, de ezt találóbbnak éreztem. Kicsit olyan, mintha helységnév lenne, találtam hozzá egy fotót, amit nagyon szeretek, és ami a címoldalra került. Amikor kézbe vettem a kötetet, akkor láttam, hogy Kovács András Ferenc írta a fülszöveget, ezen azért lepődtem meg kicsit, mert úgy gondolom, hogy versnyelvben és stílusban is távol állsz tőle. Miért őt kérted fel erre? – Többek között Kovács András Ferenc volt az, aki szorgalmazta ennek a kötetnek a megjelenését, Ő nagyon régen elmondta már, hogy kellene foglalkozni ezekkel a versekkel, össze kellene szedni őket, azt mondta, hogy minden más, amit a versíráson kívül csinálok, az időpocsékolás. Gondoltam, akkor visszafordítom ezt rá, és megkérem, írjon egy fülszöveget, amit meg is tett, sőt, ő vezette a marosvásárhelyi könyvbemutatómat is. 
Érdekelne, hogyan érzed, ez hányadik köteted? – Ez a második kötetem. Jó, de ez ilyen egyszerű? A kérdésem számomra úgy értelmezhető, hogy te azért sok dologban "önkifejezel", nem tudom hogyan működteted ezt, van-e valamiféle elsődleges forma számodra? – Ezek az érzékelési területek, amikről beszélsz, valahogy teljesen párhuzamosan történnek bennem, és azért merem bátran kijelenteni, hogy ez a második kötetem, mert így érzem. Az első kötetemmel az olyanféle számonkéréseket, amik arra vonatkoztak, hogy miért nem verseket adtam ki, azért nem érzem megalapozottnak, mert sokan azt kifogásolták a prózakötettel kapcsolatban, hogy nagyon lírai. Ez a fajta sok síkon való mozgás nekem egyszerre rejtőzködés és kitárulkozás, voltak olyan versek, amikről úgy éreztem, hogy versekként nem fogják megállni a helyüket, ezeket meghúzva és sorvégig kitolva prózává alakítottam. Viszont akik lírainak nevezték a Tejszobrot, arra ráéreztek, hogy el lehetne különíteni tőle egy verseskötetet. Ebben a kötetben szintén vannak olyan versek, amelyekből lehetne rövidprózát csinálni, de úgy érzem, hogy szükségem van ezekre a párhuzamosan futó síkokra. Nem érzem azért ezeket a síkokat egymástól távolinak, végül is ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom lírában, prózában, filmben, animációban, és saját magamat szórakoztatom azzal, hogy különböző testet adok a bennem megfogalmazódó kérdéseknek. Ezek az emberi történetek, a tájban történő átalakulások nagyon foglalkoztatnak. Szerintem mindenen nyomon követhető ez az egységes nézőpont. A kötet tematikailag nagyon változatos, miből gondoltad, hogy "szerelmi",öregség- és "térversek" kell egymás mellé kerüljenek? – Az volt az érdekes, hogy próbáltunk mindenféle koncepciót ráerőltetni erre az anyagra, próbáltuk azt is, hogy fejezetekre osszuk, de végül is ezeket ledobta magáról. Először megpróbáltam kronologikusan összeállítani a szöveget, de ez nem nagyon működött, tematikusan csoportosítva pedig nagyon elhatárolódtak egymástól a szövegek, ez sem működött, aztán próbáltunk egy ívet kialakítani hozzá, de aztán azt láttuk, hogy megképződik magától egy ilyen ív, tényleg sok vers kirostálódott, de az már eleve. Az a furcsa, hogy amikor ír az ember, akkor az aktuális szövegről nem tudja eldönteni, hogy az most jó-e. Nem tudja, hogy öt év múlva az egy nagyon fontos mérföldkő lesz-e az életében, vagy elmulasztható dolog. Végül azok a szövegek maradtak ki, amelyek nagyon emlékezetesek voltak, ez a markáns vonulat maradt ki az anyagból, mintha egy megműtött betegben benne maradt volna a szike, valahogy kivetette magából ez a közeg azokat a verseket, amiket felindultságból írtam. Kellett ez a távolság, az idő, amíg lesz elég önuralmam kihagyni őket, mondhatnám azt is, hogy a "hisztérikus versek" kimaradtak a kötetből. 
A kötetben sok a "térvers", amelyekben a versbeszélő részéről nagyon kevés reflexió érkezik a tájra nézve, mintha fotografikus, vagy operatőri szerkesztés történne. Mit gondolsz, mennyire képezik az identitás részét az általunk belakott, beélt terek, illetve a tárgyak, amelyek körülvesznek minket? Van olyan szöveged, amikor egy szoba tárgyaiból rekonstruálsz életeket, képzel erős hangulatokat. – Sokféle térben, emberek által elhagyott, és emberek által betöltött terekben mozogtam, mindig is foglalkoztatott az, hogy milyen nyomot hagy az ember maga után, a jelenlévők is hogyan töltik be a tereket, hogyan tölti ki az emberi kommunikáció a teret, milyen jelek maradnak a halott emberek után. Úgy gondolom, ezek a térversek erőteljesen én-versek is, nagyon meghatározó, hogy ugyanazt a látványt ki hogyan fogalmazza meg, érzi otthon magát benne. Ez az objektivitás-szubjektivitáskérdés mindig nagyon eldöntetlen, hogy az emberben éppen melyik kerekedik fölül. Most eszembe jut Mészöly Miklósnak az a mondata, hogy "az objektív igazán, akinek nagy oka lenne a szubjektivitásra". Van így, amikor önmagunkat rákényszerítjük a távolságtartásra, ez nagyon sokat elmond arról, hogy mennyire implikálódunk egy helyzetben, például amiben nagyon is érintettek vagyunk, abból megpróbálunk sokszor kívül keveredni ahhoz, hogy lássuk a saját helyzetünket, hogy megoldást találjunk egy problémára; szerintem a terek nagyon jó fogódzók ehhez. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az ember bárhová megy, ugyanazok a dolgok kezdik érdekelni, ugyanazokat a dolgokat gyűjti, ugyanolyan típusú kapcsolatai alakulnak ki, a szubjektum nem tud szabadulni önmagától, mégis érdekes játék ez, hogy egy teljesen idegen térben hogyan találja föl magát az ember. A vásárhelyi novemberi könyvbemutatón hangzott el, hogy gyakran azt csinálod, hogy közel kerülj egy szöveghez, hogy újrafordítod magadnak, például Rilkét. Sok ilyen szöveg van,illetve akkor miért nem közlöd ezeket az újrafordításokat? – Ritkán szoktam, Rilkével az volt, hogy volt egy ilyen Őszi nap című kétnyelvű kötet, valamikor a nyolcvanas években jelent meg, nagyon vékonyka kötet, Kányádi Sándor fordította, ez nekem ilyen nyári vakációs projekt volt, azaz egyszerűen elvettem a könyvespolcról és elkezdtem lefordítani, mert úgy láttam, hogy Kányádi néhány sorban a rímek kedvéért teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Rilke mit is akart közölni. Aztán Stănescut is elkezdtem fordítani, pont amiatt, mert meg akartam érteni. Amikor az ember műfordítást olvas,akkor eleve olvassa a fordítónak is a versét, ez már egy ráncba szedett szöveg, ami sokszor mást mond, mint az eredeti, így néha szükségem van ezekre az egyszerű ujjgyakorlatokra. Van-e valami, amit hamarosan láthatunk tőled így egy kisregény és egy verseskötet után? Láttam már novelládat is nemrég, esetleg egy novelláskötetet? – A diplomafilmemet kellene befejeznem. Ez egy emberi kapcsolatról szól, egy szezon utáni tengerpart a helyszíne, ahonnan már minden turista elment, és a helyi lakosok a szereplők. Két főszereplő van, egy munkájába belefáradt bódés néni és egy tinédzser fiú kapcsolata, egy tíz perces animációban. Láng Orsolya 1987-ben született Szatmárnémetiben. Filmrendezésből diplomázott, jelenleg animáció szakon mesterképzős hallgató. Kötetei: Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015), Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016) 
"Ahogy elomlani tűnnek, habár kíméletlenül pontosra húzva megfeszülnek a sorok, ahogy a képsorok, képvesztések, az apró képek rejtett balladái hosszú versekké állanak össze, mintha történésekké válnának, ahogy megtörténnek a szavak, szerelmek és egyéb szerepcserék nyitott könyvben, szemekben, felnézett világban, ahogy a pillantás, a figyelem közelre távolítja, vágja, tagolja versek beláthatatlan anyagát – szép billegtetésben, titkos lebegtetésben, ahogy a lét szürrealista kamerái pásztáznak hűvös posztokat, tájat, játékot, arcokat, megosztott hiányt, félmosolyt, beszédbe foszló dallamot, ahogy szín és hang földereng, hordozható lesz, hallható, ahogy Láng Orsolya, és amiképpen verseket ír." (Kovács András Ferenc fülszövege)
Kulcsár Árpád
Transindex.ro

Biró Zsolt: most esélytelen az autonómiastatútumról szóló vita
A Magyar Polgári Pártnak az RMDSZ listáján tisztséget nyert két parlamenti képviselője hat irodát nyit Székelyföldön. Továbbá lapunk azt is megtudta, hogy az autonómia kérdését érdemben szeretnék tárgyalni, amire a mostani helyzetet nem tartják alkalmasnak.
Mindhárom székelyföldi megyében két-két parlamenti képviselői irodát tervez nyitni a Magyar Polgári Párt. Erről Biró Zsolt pártelnök számolt be lapunk érdeklődésére. Megtudtuk, Kulcsár-Terza József Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Csíkszeredában, míg Biró Zsolt Marosvásárhelyen, Makfalván és Székelyudvarhelyen fogadja majd a lakosság észrevételeit, javaslatait.
„Marosvásárhelyen a prefektúra, azaz a régi városháza épületének 82-es szobájában lesz az irodám. Emellett Makfalván is főleg a Küküllő-mentiek rendelkezésére állunk, a településen eddig Borbély László működtetett képviselői irodát. Továbbá fontosnak tartom, hogy az MPP fellegvárának számító Székelyudvarhelyen is legyen a pártelnöknek irodája. Mindezek hamarosan megnyílnak” – mondta érdeklődésünkre a képviselőház oktatási bizottságában tevékenykedő Biró Zsolt.
Lapunk továbbá arra is kíváncsi volt, hogy mikor várható az RMDSZ-MPP autonómiatervezet benyújtása a parlamentbe, illetve az önrendelkezés témáját mikor tervezik a képviselők elé vinni. „Az autonómiát sosem tehetjük zárójelbe. Minden lépés, amely a valós decentralizációt szolgálja, az az önrendelkezés irányába is elmozdulást jelent. Emellett kétség nem férhet hozzá, hogy az autonómiastatútumot is iktatni kell, de annak nincs sok értelme, hogy az MPP képviselői akár naponta iktassák és minden alkalommal vita nélkül lesöpörjék az asztalról. Akkor kell ezt letenni, amikor valamennyi esély mutatkozik arra, hogy erről valós politikai vitát folytassunk, legalább a szakbizottságokban, de miért ne, a plénumban is. Így elmondhatnánk, hogy mit értünk kulturális autonómia alatt, mit jelentene a területi autonómia, és mindezt miért tartjuk fontosnak” – fogalmazott a Vásárhelyi Hírlap kérdésére Biró Zsolt.
Ami a Btk. és a perrendtartás módosítását, valamint az emiatt kialakult helyzetet illeti, Biró Zsolt elmondta, ez a gond nem újkeletű, hiszen az elmúlt kormányok összesen 156 alkalommal módosították a rendelkezéseket.
A kormánypártokkal kötött megállapodás pedig erre nem vonatkozik, hanem a magyarságot érintő kérdéseket és infrastrukturális beruházásokat érint. „Ezekben a kérdésekben még nem történt olyan, amiért fel kéne rúgnunk a megállapodást. Amikor majd például a marosvásárhelyi iskolaügyekben nem lesz előrelépés, akkor felülvizsgáljuk az egyezséget” – ismertette a parlament magyar frakciójának álláspontját Biró.
Hétvégén kongresszust tart az MPP
A hétvégén Szatmárnémetiben kongresszust tart az MPP, amelynek legfőbb napirendi pontja a teljes körű tisztújítás és az alapszabály-módosítás. Az eseményre nyolc megyéből mintegy 90 küldöttet várnak, valamint erdélyi és magyarországi meghívottakat. A szervezéssel megbízott Salamon Zoltán, az MPP Hargita megyei szervezetének elnöke szerint a kongresszus ünnep és munkaülés is egyben, amelyet a számadás, a mérlegkészítés és az új kihívások alakítanak. A pártelnöki tisztségre egyedül Biró Zsolt pályázik, és egy új testület létrehozását is kezdeményezik, amely a párt választott tisztségviselőiből – polgármesterek, tanácsosok, parlamenti képviselők – áll majd.
Gáspár Botond 
Székelyhon.ro

Az Apám táncát járják jövő héten Udvarhelyen
A huszonöt év után átdolgozott Apám tánca című előadást mutatja be jövő héten az Udvarhely Néptáncműhely. A felújított előadásban hagyományos erdélyi néptáncokat láthat a közönség.
Már másfél évvel ezelőtt elkezdték a megbeszéléseket a darab felújításáról, akkor Könczeinek két javaslata is volt az átdolgozást illetően – mondta el Orendi István, a néptáncműhely igazgatója a tegnapi sajtótájékoztatón, melyet az előadás rendezőjével, Könczei Árpád zeneszerző-koreográfussal tartottak.
Az Udvarhely Néptáncműhely vezetője szerint nagyon hasznos volt az elmúlt időszak a táncosoknak, főként a férfiaknak, hiszen az új darab a pontozó és a legényes tánc világát helyezi előtérbe, amivel nagyon jó lehetőséget adott az udvarhelyi néptánccsoport férfi tagjainak, hogy a már megszerzett tudásanyagot tökéletesítsék. A próbafolyamat alatt sem a darabban, sem a rendezőben nem csalódtak. A próbák már tavaly ősszel elkezdődtek, egy-egy hétre érkezett Könczei, majd az utóbbi két hónapban délelőtt, délután, este is próbáltak. Turnéra is készülnek a felújított darabbal, erre felkérést is kaptak, de az anyagiak miatt is szükségük van minél több előadás beiktatására. A szűkös költségvetés miatt a táncháznak nincs saját zenekara, a hangszereseket csak pályázati pénzből tudják finanszírozni – hangzott el a sajtótájékoztatón.
Az Apám táncát ’92-ben rendezte Könczei Árpád a Háromszék Táncegyüttessel, és mai napig emblematikus előadásnak számít. „Ez egy lépcső volt a táncszínházak előadása felé, egy olyanfajta dramatikus, tematikus előadás, ami népzenéből és néptáncból építkezik, de van más jellegű mondanivalója is. Amit az apáról és a fiúról elmond, az nem csak a tánchagyományra vonatkozik” – fogalmazott Könczei, de hangsúlyozta, hogy a hagyomány átadásához nagyon fontos a családi kötelék. A darabba beépített költemények olyan gondolatokról szólnak, amelyek az akkori kor erdélyi magyarságát foglalkoztatták – mondta Könczei.
A színpadkép hasonló maradt az eredeti rendezésben alkalmazotthoz, a zene sem változott, ám a darab zenei szerkezetét átalakították. Ugyanakkor a koreográfián is sokat módosítottak, az apa-fiú szerepet sokkal tisztábban ábrázolja a rendező.
Az Apám tánca című előadást jövő héten csütörtökön este hét, illetve pénteken hat órától adja elő az Udvarhely Néptáncműhely. 
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Új templom, új gyülekezet
Az öt éve önállósult, mintegy ötven lelket számláló szászfenesi református közösség magyar állami támogatással idén ősszel avatja fel új templomát. Az egyházközség Erdély egyik legfiatalabb gyülekezete, amely az építkezések nyomán az ország legnépesebb községébe történő betelepülőkkel együtt akár ezer tagot számláló gyülekezetté válhat. 
Kolozsvár szomszédságában fekszik az ország legnépesebb községe: a 2011-es népszámlálás adatai szerint Szászfenes 21 832 lakosából 3299-en vallották magukat magyarnak és mintegy ezren reformátusnak. A zömében római katolikusként számon tartott szászfenesi magyarság soraiban elsősorban a református gyülekezet tagjait lepte meg a népszámlálás eredménye: az addig 40–50 tagra becsült szórványgyülekezet csodálkozva tapasztalta, hogy a környék legvirágzóbb ingatlanpiacának köszönhetően a tömegesen betelepülő fiatal családok révén számottevően nőtt a magyar református közösség is.
Az erdélyi települések rendjén ritka jelenség az ilyesmi, így nem véletlen, hogy a szomszédos magyarlónai egyházközséghez tartozó szászfenesi szórványgyülekezet 2012-ben vált önállóvá. Temploma nem volt – az istentiszteleteket a helyi kultúrházban tartották –, a presbitérium, a lelkipásztor és a mintegy ötven aktív tagot számláló gyülekezet mégis úgy döntött, hogy meg kell ragadni a lehetőséget, és új távlatokban kell gondolkodni.
Magyar állami segítség
A zömében Kolozsvárról beköltözött reformátusok felkutatása nem bizonyult könnyű feladatnak. A presbitérium, a régi pap és a tavaly tavasztól Máté István személyében meghívott új lelkipásztor csapatmunkájának köszönhetően ma már 640 református tag szerepel az egyházközség nyilvántartásában. Igaz, ezek közül egyelőre csak 164-en fizetnek egyházfenntartói járulékot, de az új gyülekezet már így is sokkal nagyobb, mint amiről az „őslakos” szászfenesi reformátusok valaha is álmodni mertek.
Máté Istvánnal bejárjuk a kisvárosnyi település egyik dombjára épülő egyházi épületegyüttest, amely hőgazdálkodását tekintve a környék egyik legkorszerűbb temploma lesz. Több mint egy éve csak a falak állnak és áznak: a félmillió euróra tervezett beruházásnak eddig a töredékével készültek el. Az eredeti elképzelések szerint idénre tervezték a tetőszerkezet elkészítését, de cserépre így sem futná, ezért az eső elől egy speciális fóliával védenék a belső teret. Nemrég derült ki azonban, hogy a Bethlen Gábor Alapon keresztül a magyar kormány támogatni fogja az egyházi épületegyüttes átadását: a megítélt 160 millió forintból idén befejeznék a munkálatokat, így a reformáció 500 éves évfordulójára Erdélyben új református templom is épül.
A 2017-es templomátadásról a gyülekezet álmodni sem mert: a legoptimistább elképzelések szerint is több évet vett volna igénybe az Erdély-szerte meghirdetett gyülekezeti gyűjtés, a helyi hívek adományai, az egyházkerület anyagi segítsége, illetve a magyarországi és nyugat-európai pályázati források révén folytatott építkezés. A presbitérium és a lelkész számított magyar állami támogatásra, az összeg nagysága azonban mindenkit meglepett. A hátralevő összköltség mintegy 90 százalékát kitevő pénz új helyzetet teremtett: most folyik a tavaly nyáron abbahagyott építkezés gyors újrakezdésének az előkészítése. Reményeik szerint idén ősszel Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor személyesen is részt vesz a templom felszentelésén.
Istentisztelet a panzióban
Egy négyemeletes tömbház földszinti lakásában kötünk ki Máté Istvánnal: ez az egyházi iroda, innen intézi a gyülekezet dolgait. Volt itt már istentisztelet is, de a gyarapodó közösségnek a panellakás szűknek bizonyult. A falu egyik közismert vendéglátó egységét, a Jozefini Panziót ajánlotta fel teljesen ingyen tulajdonosa az egyháznak a vasárnapi gyülekezeti alkalmakra. A lelkipásztor szerint minden kényelem adott az istentiszteletek megtartására, az igazi megoldás azonban mégis a templom. Ennek hiányában sokan nem tudnak megválni a kolozsvári gyülekezetektől: ott keresztelnek, ott konfirmálnak, ott esküsznek. Igaz, tavaly már öt fiatal konfirmált a helyi gyülekezetben. A lelkész javaslatára a templom falai közé – a rossz időjárás esetére – sátort húztak, így került sor az első istentiszteletre. Az emberek meggyőződtek, hogy most már csak idő kérdése templomuk birtokba vétele. „Ha lesz templomunk, sokan át fognak jönni a kolozsvári gyülekezetekből, akik még oda tartoznak, de már évek óta itt laknak. Elmagyarázzuk az embereknek: annak a gyülekezetnek legyenek a tagjai, ahol laknak. Ebben a kolozsvári lelkipásztorok is támogatnak” – magyarázza Máté István. Az „alvó” egyháztagok megtalálása Kolozsváron sem könnyű feladat, hiszen a 12 református gyülekezet és a népszámlálás adatai nem egyeznek: mintegy tízezer református magyar él Kolozsváron, aki egyetlen gyülekezethez sem tartozik. A szászfenesi hívek egymásra találását Facebook-csoport is segíti, és a lelkészházaspár igyekszik egyre több hívét személyesen is felkeresni. Az öt éve önállósult új közösség Erdély legfiatalabb gyülekezete: a reformáció ötszázadik születésnapján írják be magukat az erdélyi egyháztörténetbe.
 Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Borbély Imre szellemi hagyatéka
Miért van az, hogy többnyire csak akkor tudatosodik bennünk, milyen érték birtokában voltunk, amikor elveszítjük azt? Napok óta feszül bennem ez az érzés – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – amióta barátom, harcostársam és mesterem, Borbély Imre időnek előtte itt hagyta ezt a földi létet, és átköltözött az örök vadászmezőkre.
Úgy alakult életem az elmúlt bő három évtizedben, hogy útjaink többször találkoztak. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy az 1989-es rendszerváltozás utáni lázas években közeli munkatársa, barátja, házának gyakori vendége lehettem. Igazi szellemi kaland volt követni okfejtéseit, azonosítani a történések mögötti törvényszerűségeket, meglátni az erdőt, amit a fák elfednek előlünk.
Temesváriként és fiainak fizikatanáraként a nyolcvanas évek közepe táján hozott össze az élet. Már az elején éreztem a szellemi rokonságot, de nem volt időnk és lehetőségünk elmélyíteni kapcsolatunkat. Igazi egymásra találásunk 1989. december 17-én történt, amikor összefutottunk Temesvár főterén vele és feleségével, Vikivel. Mellettünk katonák masíroztak harci indulókat énekelve – Ceauşescu személyes utasítására erődemonstrációnak szánták a Tőkés parókia körül kialakult „rendbontás” után, de szánalmasra sikeredett. Imre és Viki pedig összefoglalták az egy nappal azelőtti történéseket, amiből valahogy kimaradtam, bár családunk Tőkés László harcát a rendszerrel az elejétől fogva figyelemmel kísérte. Akkor szembesültem először Imre lényeglátásával, amelyet később számos más kérdésben is megtapasztalhattam. Valószínűleg ez a találkozás alapozta meg későbbi kapcsolatunkat és kísért a gondolat, hogy döntő módon befolyásolta későbbi életemet.
Következő találkozásunk a Temesvár Társaság környékén történt néhány hét után. Győzött a forradalom Temesváron és már javában zajlott a rendszerváltozás kisajátítása Bukarestben. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) elnökeként elsők között írtam alá a közélet erkölcsi megtisztulását szorgalmazó Temesvári Kiáltványt. Nem véletlen, hogy ennek elhíresült 8. pontját, amely kizárta volna a közéletből a régi rendszer hivatásosait, éppen Borbély Imre javasolta. Mi lett volna, ha a lusztráció normaerőre emelkedik és gyakorlatba ültetik? De a történelem nem tud mit kezdeni a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel.
A Magyarok Világszövetségében találkoztunk ismét. Imre stratégiai gondolkodása itt jó táptalajra hullott. Mindig a nagy összefüggéseket kereste, az egészben gondolkodott, nem a részletekben. Kutatómérnöki rendszerszemlélete széles társadalomtudományi ismeretekkel párosult. A szubszidiáris nemzetstruktúra, a nemzetstratégia elméleti megalapozása, posztmodern dinamikus magyar paradigma, társnemzeti státus, később a külhoni magyar állampolgárság gondolata ennek a korszaknak a meghatározó termékei. Úttörő módon a többiek előtt járt, vállalva a vitákat, a konfrontációt. Tételeit többször szemléletes harcászati példákkal, hasonlatokkal illusztrálta, ezért háborús retorikával vádolták, holott mindig békés megoldásokban gondolkodott.
Az erdélyi magyarság társnemzeti státusáról szóló tanulmánya az RMDSZ második kongresszusán szinte ismeretlenül az akkor még egyetlen érdekvédelmi szervezetünk országos elnökségébe repítette. Jómagam a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) képviseletében kerültem a testületbe. Sokat utaztunk együtt, igazi munkakapcsolatunk ekkor kezdődött. Lenyűgöző volt lényeglátása, ahogyan a stratégiailag releváns elemeket ki tudta emelni a kevésbé lényeges történések közül. Különös jelentőséget tulajdonított a kül- és geopolitikai szemléletnek, folyamatosan az önálló külpolitika kialakítását szorgalmazta. A német újraegyesítés vagy Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullása korszakát éltük, de a Domokos Géza által vezetett szövetség más pályán mozgott: inkább Bukarest körül gravitált. Imre azt még elérte, hogy a szövetség elsőként ismerje el Horvátország önálló államiságát, ezt Horvátországban azóta is jegyzik, de az áttörést az RMDSZ külpolitikai vonalvezetésében nem tudta elérni.
Országos politikai tevékenységének talán legfontosabb eredménye az 1992 októberében elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek kezdeményezője és értelmi szerzője volt. Ebben fogalmazódik meg először programszinten az a politikai jövőkép – a többszintű közösségi autonómiák közjogi rendszere –, amelynek azóta sem született életképes alternatívája, bár a román főhatalomba beépülő, a közösségi önkormányzás helyett a bukaresti kormányperifériát választó magyar politikai elit komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt levegye a politikai napirendről és mással helyettesítse. Meghatározó élményem az unitárius püspökség dísztermében tartott Küldöttek Országos Tanácsának ülése volt, ahol a „helyzetteremtők” és a „tájbasimulók” drámai elemeket sem nélkülöző egymásnak feszülése végül a Tőkés László és Borbély Imre vezette tábor kiütéses győzelmét hozta.
A Kolozsvári Nyilatkozat sikerén felbuzdulva az autonómia-párti tábor bizakodva tekintett az RMDSZ harmadik brassói kongresszusa elé, ahol ennek strukturális és cselekvési elemeit kellett beleépíteni a szövetség programjába, alapszabályába. Imre mellett részese lehettem annak az alkotó és tárgyalási folyamatnak is, amelynek eredménye az érdekvédelmi szervezetünk – azóta sajnos elfelejtett – önkormányzati modelljének kidolgozása, majd működtetése kellett volna, hogy legyen. Azt gondoltuk – mint utólag kiderült, végzetesen tévedtünk –, hogy fontosabb a program és a rendszer elfogadása, akár annak árán is, hogy a végrehajtást a neptuni vonal oportunista képviselőire bízzuk. Kecskére a káposztát. Imre élete végéig bánta ezt az akkor racionálisnak és integrálónak tűnő kompromisszumot, amely végül az önkormányzati modell kiüresedéséhez, a szövetség elpártosodásához és az autonómiaprogram feladásához vezetett.
A rendszer lassan kivetette magából azokat, akik ezt nem akarták elfogadni. Kit előbb, kit utóbb. Imrét 1996-ban, amikor parlamenti mandátuma lejártával sikeres karaktergyilkosság áldozata lett. Azt a „kijárásos”, engedménymorzsákért a nagy célokat feladó politikát kérték számon rajta az egyre inkább egypártrendszeri ismérvek szerint működő székelyföldi pártaktivisták, amelyeket ő tudatosan tartott távol magától parlamenti munkájában. Stratégiai gondolkodása, elképzelései, bátor kiállása, helyzetteremtő akciói egyre jobban zavarták a Bukarestben kormányra készülő „neptunista” vezérkart.
A székelyföldi választási kudarc után – lehetetlenre vállalkozva, az „egységbontás” bélyegét viselve, függetlenként méretkezett meg – Borbély Imre visszavonult az aktív politikai harcoktól, és elméleti munkáira koncentrált. Tanácsaival, éleslátásával azonban segítette azokat, akik nyomdokain haladva vállalták a harcot. A Reform Tömörülés küzdelmét az egypártrendszerrel nagy rokonszenvvel figyelte, tanácsaival segítette. Sokat tanultunk tőle.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének aktív tagjaként Tőkés László hívására ott volt 2003-ban az EMNT megalakításánál is, de az operatív vezetésben már nem vállalt szerepet. Az EMNT autonómiaműhelyének viszont egyik meghatározó alakja volt, az autonómiastatútumok kidolgozásának elméleti magalapozásában vállalt oroszlánrészt.
Borbély Imre viszonyítási pont volt és maradt élete végéig. Táborok felett és azoktól függetlenül. Most, hogy már nincs közöttünk, döbbenünk rá, kit és mit veszítettünk el. Hogy a nemzeti gondolat egyik legbátrabb, legeredetibb, legkövetkezetesebb, legnagyobb tudású művelője volt a kortársunk.
Egyetlen módon tehetünk jóvá valamennyit abból, hogy így hagytuk elmenni: ha nem adjuk fel, ha tovább haladunk azon az ösvényen, amit ő taposott ki. Szép és felelősségteljes feladat, de nem lehetetlen: szelleme mutatja a jó irányt, és világít a reménytelenség sötétjében.
Toró T. Tibor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)