Rövidlátás
Csak egy hír végéhez fűzött magyarázat volt: Romániában a helyi önkormányzatok és a megyei tanfelügyelőségek a napokban döntenek a következő tanév beiskolázási terveiről, és sok helyütt osztályok szűnnek meg, intézményeket vonnak össze a gyermekhiány miatt.
A jelenség országos, de minket, magyarokat jobban sújt: szórványban esetenként az utolsó magyar osztály felszámolását jelentheti – különösen, ha a román hatóságok sem jóindulatúak, és hol azok? –, de még Sepsiszentgyörgyön sem egyszerű lemondani egy iskola önállóságáról vagy kis létszámú csoportokról, ha így hosszú időre megszűnik egyik vagy másik mesterség tanítása. Mit szóljanak akkor a kolozsváriak, akiknek egy fél művészeti osztályt sem hagynak jóvá, és mit a marosvásárhelyiek, ahol a kínnal-bajjal felélesztett katolikus iskolát a polgármester nem csupán ellehetetlenítené, hanem vissza is államosítaná? És mit tehetnek például a fogarasi magyarok, akik néhány éve veszítették el az anyanyelven való tanulás lehetőségét? Beolvadásuk ezzel felgyorsult, máris kiszámítható, hogy mikor érnek a szászok sorsára. A német nyelvű iskolák azonban annak ellenére is virulnak, hogy diákjaik elenyésző arányban tartoznak az eltűnő kisebbséghez: senki sem akarja bezárni őket. A magyar iskolák és osztályok ellenben zavaróak. Erdélyben minden évben minden egyes osztályért külön meg kell harcolni, nekünk kegyes ajándék, amit a sepsiszentgyörgyi románok ellentmondást nem tűrően kikövetelnek maguknak: a teljes oktatási spektrum óvodától kezdve, választási lehetőséggel a szakképzés és az elméleti líceum között. De itt sem mennek simán a dolgok, ahol pedig adottak a békés, szakmai szempontú rendezéshez szükséges körülmények: a lakosság bizalmát élvező városvezetés, felkészült és hivatásuknak elkötelezett szakemberek, anyagi háttér (épületek), polgári kezdeményezés... Mégis, mi az eredmény? Noha bizonyos folyamatok évek óta világosan látszanak, és a városháza tanulmányt is rendelt a szükséges lépésekről, a több évre kiható intézkedéseket mégis sebtében, néhány nap alatt hozták meg: hétfőn a két belvárosi iskolát képviselő pedagógusokkal és szülőkkel tárgyaltak, kedden a szakközépiskolák vezetőivel, szerdán rendkívüli ülésen (kedd este elkészült tervezet alapján!) fogadták el a beiskolázási határozatot, amelyet máris sokan vitatnak. A kapkodás pedig gyanút kelt, amit csak fokoz az átszervezés miatti idegesség, legyen az bármilyen ésszerű. Napi küzdelmeink között azonban elfelejtünk választ keresni a fő kérdésre: arra, hogy miképpen őrizzük meg iskoláinkat hosszú távon. A gyermeklétszám apadásának megállítása nem helyi feladat, ám azon igenis, gondolkodni kell, hogy ne csak udvarban és tantermekben, hanem szellemiekben is tágasságot és távlatot biztosítsunk gyermekeinknek. Kis falvakban és a Székelyföldön kívül is.
 Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utcára vonulnak a megmaradásért (Kós Károly Szakközépiskola)
Sem a tantestület, sem a szülőbizottság nem ért egyet azzal, hogy ősztől a Puskás Tivadar Szakközépiskola adminisztrálásában működjék a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskola, ezért az erre vonatkozó tanácsi határozat visszavonását követelik – tájékoztatott Komán László, a Kós Károly-iskola igazgatója, aki a megyeközponti polgármesteri hivatalban tegnap iktatta azt a dokumentumot, amelyben kérik, engedélyezzék a január 31-re tervezett utcai tiltakozást. Az iskola önállóságának megtartásáért segítséget kérnek a megyei kormányhivatal vezetőjétől, az erre vonatkozó beadványt szintén tegnap iktatták.
A Kós Károly Szakközépiskola alkalmazottjai szerdán, a szülőbizottság csütörtökön fogalmazta meg ellenvetését a szóban forgó két iskola egyesítéséről. Az indokokat lapunkkal tegnap ismertette Komán László igazgató, Balázs Emőke, az iskola vezetőtanácsának tagja és Farkas Veronica szakszervezeti elnök. Az iskolavezető elfogadhatatlannak tartja, hogy egy magyar szakképző iskolát akar felszámolni az önkormányzat, mely szándékról őket nem értesítették, nem adtak lehetőséget, hogy a tanácsi határozat megszületése előtt elmondhassák véleményüket az átszervezésről. Elmondta, hogy kedden, egy nappal a határozat megszületése előtt Antal Árpád polgármester összehívta a megyeközpont négy szakközépiskolájának igazgatóit, és kötelezte, hogy az eléjük tárt három változat közül döntsék el, melyiket választanák: a négy iskola összevonását, két-két iskola összevonását (a Kós Károlyt a Puskás Tivadarral, illetve a Berde Áront a Constantin Brăncuşi-iskolával) vagy a négy tanintézmény közötti konzorciumot. Utóbbit maga a városvezető vetette el, mert hasonló felállás eddig is volt három iskola között, de nem működött, a másik kettő közül mindhárom magyar iskola vezetője az első megoldásra voksolt – mondta Komán László. Ő azért tett így, mert tudta, úgysem valósítható meg – indokolta lapunknak.
Balázs Emőke szerint a szóban forgó átszervezés mögött osztályok összevonásának szándéka áll, félő, hogy amelyik szakból jelenleg egy van, az jövőre fél osztály maradna, a másik felén egy más szak diákjai tanulnának, az elméleti órákat együtt tartanák, így kevesebb tanárra lenne szükség. Ez éppen fordítottja annak, amire szükség lenne, hisz köztudott, hogy a munkaerőpiacon kevés a szakember, ezt az iskola partnervállalkozói is alátámasztják – mondotta. A leépítés veszélyét Farkas Veronica is valósnak látja. Balázs Emőke kitért a speciális nevelési igényű gyermekek helyzetére, akik jelenleg kis létszámú speciális osztályokban, néhányan pedig integráltan tanulnak, akiknek a környezetváltozás ártalmas lenne. Mint fogalmazott, iskolájukban már nagy tapasztalata van a tanároknak nevelésük terén, a diákok is megszokták, és elfogadóak, míg egy olyan iskolában, ahol ilyen osztályok nem működnek, könnyen sérülhetnének, akár egy bántó szó elég lenne ahhoz, hogy abbahagyják a tanulást. Sérelmezi, hogy a városvezetés nem kérte ki véleményüket az átszervezésről, szerinte ebből is kitűnik, hogy semmibe veszik őket.
Az összevonásról a befogadó iskola igazgatóját is megkérdeztük, aki szerint ez a lépés elkerülhetetlen, csak egyetlen dolog állíthatná meg: ha több diák lenne. Demeter Dávid elmondta, a jelenlegi gyermeklétszám adott, ahhoz, hogy a szakképzésben több tanuló legyen, az elméleti iskolákból kellene elvonni, ilyen irányba kellene módosítani a beiskolázási tervet. Ha mégis házasodni kell a Kós Károly Szakközépiskolával, annak részükről nincs akadálya, hisz a Puskás Tivadar Szakközépiskolában van még üres hely. Ugyanitt harminc évvel ezelőtt ezerhatszáz diák tanult, tehát elférnének a Kós Károly-iskola diákjai, és még a Gyár utcai műhelyépületben is vannak tantermek – mondotta. Szerinte nem kellene szakokat, osztályokat összevonni, mindenikre szükség van, csupán be kell tudni népesíteni azokat. Minden összevonás változást hoz az alkalmazottak számára is, így nem alaptalan a félelem a leépítéstől, a környezetváltozástól – véli az igazgató. 
Azt egyelőre nem tudni, hogy a városvezetés hogyan reagál a Kós Károly Szakközépiskola tiltakozására, azt sem, hogy lesznek-e, akik melléjük állnak, és részt vesznek a január 31-ei utcai tüntetésen, az ellenben biztos, a tanácsi határozat megszületett, és minden bizonnyal az önkormányzati autonómia szellemében érvényt is szereznek neki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „második” Bem tábornok (Kratochvil Károly emlékezete)
Kevésen múlott, hogy Kratochvil Károly altábornagy, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka, aki tetteiben és jellemében is csak követendő példa lehet, nem vált a méltatlanul elfeledett hősök egyikévé – hangzott el csütörtökön a Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi című vándorkiállítás megnyitóján a Székely Nemzeti Múzeumban. A viszonylag gazdag tárgyi emlékekkel is „színesített” tárlat másfél hónapig látható. 
A vándorkiállítás, melyet Kratochvil Károly altábornagy halálának hetvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hívott életre, egy megemlékezés-sorozat része. A 2016 második felében meghirdetett rendezvény részeként – amint az a megnyitón is elhangzott – egyebek mellett a doberdói fennsíkon egy emléktáblát is felavattak az ott elesett magyar honvédek, illetve a velük szemben álló olasz katonák hősies, becsületes kiállását megtisztelendő.A kiállítás az altábornagy, valamint pár katonájának életútját, pályafutását szövegben és fényképeken ismertető molinókból, az első világháború frontvonalának véres hétköznapjait idéző tárgyi emlékeiből áll össze.
Kratochvil Károly „töretlen és hiteles hazafiúi életpályáját”, tetteinek máig érvényes üzenetét Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, valamint Fráter Olivér, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese idézte fel, és méltatta. Magáról a tárlatról  Horváth Csaba ezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet parancsnok-helyettese, illetve Kecse Gabriella, a nagyváradi Tanoda Egyesület elnöke szólt. 
Tamás Sándor úgy vélte, noha a nagy elődök életútjából, cselekedeteiből a most élők is erőt meríthetnek, mégis sokszor nem bánunk jól emlékükkel, és Kratochvil Károlyra ez kifejezetten igaz. Lukács Bence Ákos Kratochvil Károly emberi és parancsnoki nagyságát tükrözendő, az egyik bakájának szavait hívta segítségül, melyek szerint „ha 1919-ben olyan politikusaink lettek volna, mint amilyen katona ő volt, másként alakul a magyar történelem”. Hozzátette: a kiállításmegnyitó jelképes hazatérés az altábornagy számára, aki gyerekkora meghatározó részét Brassóban töltötte, később, a fegyverletételt és a békediktátumot követően ott is raboskodott. Fráter Olivér szerint az eredetileg brünni születésű Kratochvil egy második Bem tábornoka volt Erdélynek és Magyarországnak.
„Mi, katonák mindig jelképeket keresünk, általában olyan vezetőket, tiszteket, akik jobbak voltak az átlagnál, Kratochvil Károlyról elmondható, ő sokkal jobb volt, mint a többiek. A parancsnok mindig kér, követel a beosztottaktól, de a feltételek biztosítása viszont el szokott maradni. Kratochvil Károly volt az a parancsnok, aki ezeket a feltételeket minden körülmények között biztosítani tudta: meghallgatta katonáit, nem bújt ki a feladatok alól, őszinte volt velük, igyekezett gondoskodni róluk, ezáltal olyan légkört tudott teremteni, hogy katonái megbíztak benne” – mutatott rá Dr. Horváth Csaba. Kecse Gabriella az általuk rendelkezésre bocsátott tárlat tárgyi emlékei kapcsán fejtette ki: ezek máig hordozzák egykori tulajdonosaik emlékét, az egyszerű legényekét, akik idegen parancsra, idegen földön vérüket adták egy eszméért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kányádi Sándor: „Egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” (A magyar kultúra napja)
Kányádi Sándornak, a költőnek mit jelent az anyanyelv?
– Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide. Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide, Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek. Ezért fordították le ezt a beszédet.
És ebből következik a nemzet célja. Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsük. Mit örökítsünk át? A magyar Isten kiválasztott népe. A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Az Írások szerint a zsidó nép Isten választott népe. Így van: a zsidó nép Isten kiválasztott népe, a zsidó nyelv Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. A román Isten kiválasztott népe és nyelve… és fölsorolhatnánk minden népet és nyelvet.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
– Apáczai című prózaversének végén olvassuk: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. – Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.És olyan csodálatos, hogy a Halotti beszédet, amely lassan ezeréves lesz, még mindig értjük.És itt van most a hódítás legnagyobb lehetősége: a televízió, a rádió. A hazát a magasban meg lehetne teremteni. Szó szerint: a magasból lehetne sugározni. Hiszen elérhető az egész világ az internet segítségével – Argentína, Brazília, Észak-Amerika, Ausztrália.
De ráférne a nyelvújítás a nyelvre ma is. Óriási dolog volt a 18–19. század fordulóján a nyelvújítás. Ilyen nyelvi beavatkozás nem volt Európában, mint a miénk. És az ősi szavakból újítottunk. Például az ipar szó: mindenki más azt mondja, hogy industria. De itt van egy ember, aki iparkodik. Ebből az igéből lett az ipar szavunk. A tudásból a tudomány. Most is kellene. Mondtam, hogy ne szörfözzenek a neten, hanem a pók mintájára póklásszunk a hálón. Ne bóklásszunk, hanem póklásszunk. Próbálkoztam, de elakadt.
– Milyen a magyar nyelv zeneisége, dallama, muzsikája? Hogyan lehet jellemezni?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert más nyelvet nem tudok. Tudogatok, de az nem tudás. Mikor találkoztam Tudor Arghezi nagy román költővel, megkérdezte tőlem az öreg úr, tudok-e románul. Tudok, mondtam, de hát úgy a hátam mögül jött a hangom, reszkettem. És azt válaszolta: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” És beszélgettünk, magyarázgattam, hogy nem tudok jól románul. Mondta, ő se tud jól franciául, pedig élt Svácjban, a francia részen. Így mondta: „Az ember befogózik egyetlen nyelv igájába, elég teher egész életen át azt húzni.”
A fordítással kapcsolatban azt mondta: „A vers olyan lakat a nyelven, hogy nem biztos, hogy egy másik nyelven kulcsot lehet találni hozzá.” Álkulccsal ne is próbálkozzunk, teszem hozzá. Magyarra a világirodalom színe-java le van fordítva. És óriási szerencsénk az, hogy nagy költőink fordítottak. Lehetséges, hogy a Kosztolányi fordította Rilke-vers jobban hasonlít Kosztolányira, mint Rilkére, de nem Pityipalkóra. És ez a nagy dolog.
– Van-e Kányádi Sándor szerint legszebb magyar vers vagy legszebb magyar verssor?
– Biztosan mindenki szerint más. De elmondok egy történetet. 1956 novemberének elején, amikor itthon lőttek, Jerevánban, Örményország fővárosában voltam romániai írószövetségi delegáció tagjaként. Petőfi örmény fordítója, egy örmény költő (oroszból fordította Petőfi verseit) arra kért, mondjak valamit magyarul – Petőfit, sajátot vagy mást –, a hangzásért. És akkor én azt mondtam: jó, de itt vagyunk együtt, orosz, örmény, bolgár, román kollégák, én egyedül magyar. Mindenki mondjon egy verset az anyanyelvén. Ennek fantasztikus sikere volt. Amikor rám került a sor, egy pohár pezsgőt töltöttem, és azt mondtam: „Most elmondok egy verset, nem Petőfi versét, nem sajátomat, hanem szerintem a legnagyobb magyar vers egyetlen strófáját. Nem tudom, örményül megvan-e, oroszul igen: Sztarij cigány. A vén cigány. „Húzd rá cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába; / Mit ér a gond kenyéren és vizen, / Tölts hozzá bort a rideg kupába. / Mindig igy volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett; / Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, / Sziv és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”
Elmondtam az első strófát, és már csak arra emlékszem, hogy repülök, dobálnak föl a levegőbe. Ilyen sikere volt a magyar versnek és Vörösmarty Mihálynak Örményországban.
– És a szép magyar szavak... Lehet-e beszélni legszebbekről?
– Mindig a helyzet adja. Minden magyar szó szép. Ahogy a virágok gyönyörűek. Hányféle bokrétát lehet kötni belőlük! Az alkalom, az időjárás… a termés is meghatározza.
– Hogyan lehet közelebb vinni az emberekhez a költészetet, a versek szeretetét? 
– Egyszer Kolozsváron kérdezték gyerekek: „Sándor bácsi, a mai modern magyar költészetből ki a példaképe?” Mondani akartam: Weöres Sándor. De ránéztem azokra a drága fiatalokra, és mondtam: Petőfi Sándor. Mert az igazi költő esetében – én még soha az életben nem mondtam magamról, hogy költő vagyok, ez egy bizonytalan foglalkozás – csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni – most már nem is azt mondom, hogy elolvasni, meghallgatni esetleg, mert lehetséges, hogy egy hangzó és analfabéta magaskultúra jön létre. Ma többen hallgatnak verset, mint ahányan olvasnak. Ez biztos.Kértek már arra is, hogy szerettessem meg Arany Jánost középiskolásokkal. Mert a Toldival bajban vagyunk, mondták. „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Nem értik a diákok. Elmagyaráztam nekik. Akkor azt mondták: „Sirály!” Vagy Petőfi Hazámban című verse, amely így kezdődik: „Arany kalásszal ékes rónaság, / Melynek fölötte lenge délibáb / Enyelgve űz tündér játékokat, / Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! // Rég volt, igaz, midőn e jegenyék / Árnyékain utószor pihenék, / Fejem fölött míg őszi légen át / Vándor darúid V betűje szállt…” Ezt tizenkilenc éves korában írta! Na – mondtam – gyerekek, ilyet csak Shakespeare Vilmos írt jobb óráiban. De gondolhatunk az Itt van az ősz, itt van újra című versre. Gyönyörű, ahogy nemzedékek tudják együtt szavalni Vancouvertől Buenos Airesig.
– Kik a példaképei? 
– Olyan szerencsés vagyok, olyan atyai jóbarátaim voltak, mint Tamási Áron, Kós Károly, Nagy Imre zsögödi festőművész, Illyés Gyula és Márton Áron püspök. Az íróasztalom fölött Arany János és Petőfi Sándor mellett az ő arcképeiket őrzöm a falon. Édesapámnak és nekik köszönhetem olyan amilyen emberré válásomat. Sokat tanultam tőlük.
– Mit jelent Erdély az Ön számára? 
– Ahogyan a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versemben megfogalmaztam: a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.
Kérdezett:BORSODI HENRIETTA/Magyar Kurír
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tompa László: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Most, hogy a Székely Könyvtár jóvoltából, csaknem feledtető félszázad után ismét kezünk ügyében a hajdani „erdélyi költőtriász” (Áprily–Reményik–Tompa) egyik jelesének versei, időtállóságukat sugallja, hogy nekem is ugyanaz jut eszembe róluk, mint negyven  esztendőkkel ezelőtt.
Nem tartozott a gátra termett, púposodó ingben lelkesedő és lelkesítő költői alkatok közé; a gát zúgásában élt, mormolva maga elé önkínzó és sorsépítő verseit. Költészetének ez a hatalmas, láthatatlan erők jelenlétét sugalló benső zsibongása sosem az andalítás, hanem a termékeny fájdalmak ébrentartásának szándékával mutatta magát. Nem volt nagy lélegzetvétellel beszélő költő, alig van verse, mely sugallaná, hogy a líra vizeiben való könnyed úszkálásra is kedve kerekedett. Minden sorából megszenvedettség árad, méltósága és keménysége – mint némely fának – a görcsben rejlik, nem a lombsusogásban. Köhögősen, fázósan buknak elébünk néha ezért szavai, nemigen lengi be őket éteri fényesség. Vannak költők, kik azzal bűvölnek el, hogy viaszképlékenységű lírájuk szemünk előtt dermed gyönyörű, beszédes alakzatokká. Tompa rögöket szaggat és görget, azt az illúziót keltvén, hogy bennünk is nagy szántás-vetés folyik a mélyben valahol. Élni nem tudott, az életben ő csak jelen volt. De úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át lényén. Kiábrándíthatatlan szerelmese volt a poézisnak, arra használta, amire való: kezdetben csupán öntisztításra és önépítésre, később, erőben növekedvén: etikát sugározni érett, tiszta lélek mutatásával. Az ilyen költőktől szokták megkérdezni a tejesasszonyok: Ugyan, tanár úr, minek töri úgy magát? Az érdeklődés homlokterébe oly mohón tülekvő fiatal költőknek is érdemes eltűnődniük azon, hogy az egyik legrangosabb huszadik századi poétánk húsz esztendőn át írta verseit anélkül, hogy kötetben kiadni sietett volna. Első verseskönyve 1921-ben jelenik meg, az idő tájt, mikortól az erdélyi magyar irodalom történetét számítjuk. Kohézióra ekkor bukkan: befelé parázsló-égő nagy emberi magányban mindent megszenvedő költészete közösségre talál a háború utáni többmillió magányában és zúzottságában. A századelő szomorgó városi költészetéből sarjadzó lírája ércesebbé válik a felismerésben, az egyéniség határozott, megkülönböztető jegyeivel telítődik, új, fanyar zamatokkal gyarapul. Szkepszise tartalmat kap, sorsra-döbbentőt. Kirajzolódik e lírában a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata, s az akkori erdélyi élet jellegzetes kisvárosi színterén, zord zártságában megpislan a fölülemelkedés lehetősége: 
Tető ez is! Bár nem fúródik égbe, 
S nem burkolózik ködbe kényesen,
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem. 
(Erdélyi magaslaton) 
Tompa László azok közé a költők közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Bár Áprily és Dsida személyében akadt jelentékenyebb művész nála, az erdélyi lélek lényegét oly határozottan és jellegzetesen, mint ő, senki nem mutatta meg. Miben állt légyen e karakterisztikum? Erőt csikarni a bajból, fölülemelkedésre, oly korban, mikor a csappant mennyiség csak minőségben vallhatja életerejét. Mi más ez, ha nem egyetemes gondolat is? Költésben eltöltött harminc esztendővel a háta mögött lírája még mindig azért hajlott ars poeticába, hogy minőségigényét jelentse (Rejtőző szavak nyomában, 1936). Bajokba pusztul, de „... jó, hogy gond vert, nem hagyott henyén / Heverni, s így csak megedződtem én”. Bizony, nem buta dac annak megvallása sem, hogy „... számunkra a baj sem / Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –  / Mint hogy erőnket mégjobban megfeszítsük!”S fürdeti a makacs élniakarás vizeiben a szőrén-szálán megülhető valóságot, konok, lófürösztő székely legények példájával. Tompa László nem volt „nagy költő”. A nagy költő Homérosz volt, akire ma már, sajna, szintén alig hallgat valaki. Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.
Farkas Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékteremtők
Székely Ferenc ötödik interjúkötete
Hálás műfaj az interjú. Beszélgetős műfaj lévén, különösen a tévében és rádióban használják előszeretettel. Az írott sajtósok is kedvelik. Az olvasó és hallgató is szereti, mert az emberi gyarlóság már csak olyan, hogy szeretünk mások gondjairól, bajairól hallani, olvasni, hátha gyógyírt találunk, akár icipicit is, a sajátunkra, de ha kárörvendezhetünk, azt sem vetjük meg.
Magam is szeretek interjúkat, beszélgetéseket olvasni, hallgatni, mert mindig azt remélem, olyasmit tudok meg a beszélgetés alanyáról, amit eddig nem, még ha ismerem is valamennyire életét, munkáját. De nem csak a megkérdezett, a kérdező személye is árulkodó. Jól s jót kérdezni nem könnyű. Ehhez az interjúalany kiválasztása jelzésértékű. Ha kiforrott személyiségeket faggat a kérdező, saját érdeklődési köréről árulkodik elsősorban. Az sem mindegy, hogy a kultúra vagy valamelyik egzakt tudomány képviselője, ugyanis minden beszélgetés hatalmas és időigényes felkészülést igényel az adott személy életművéből. Hiszen csak így tudhat meg többet az olvasó, hallgató, így ismerheti meg az alanyt. Tehát a kérdező kicsit író, kicsit festő, kicsit orvos vagy mérnök stb. kell legyen ahhoz, hogy ráérezzen az író, festő, orvos stb. lényének lényegére, és továbbadja azt nekünk, olvasóknak, hallgatóknak.Székely Ferenc immár ötödik könyveként is az interjú műfaját választotta. Számvetések ezek a beszélgetések, hiszen az alanyok mögött gazdag életmű áll, s születésnapjukon erről az értékteremtő munkáról kérdezősködött. Ő azt vallja, egyetemes magyar nemzetben gondolkodik. Ez úgy igaz, hogy az erdélyi alkotókat faggatja elsősorban, éljenek akár szülőföldjükön, akár távoli vagy közeli országokban, ám az egységes magyar kultúrába betagolódva.  Erdély, és gondolunk itt a történelmi Erdélyre, amelynek része volt a Bánát és a Partium is, ezeréves történelme során ezrekben számolható nagyságokat adott nekünk és a nagyvilágnak. Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak, akik a magyar nyelv határain túl az emberiség egyetemes kultúráját, tudományát gazdagították, és számontartja őket a világ. És vannak, akik még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása. Székely Ferenc ezt tette, szerényen, tisztelettel, lényegre törően faggatta őket, és portrékká formálódtak a beszélgetések, melyek java része a Háromszékben is megjelent.
Első interjúkötete, A megmentett hűség egy adott földrajzi tájegységhez, a Sóvidékhez kapcsolódik (25 beszélgetés Sóvidéken született, onnan elszármazott vagy ott dolgozó jeles személlyel), a többinél az Idő a mérvadó: a kerek születési évforduló: 60, 65, 70, 75, 80 és annál is több év betöltése. A következő kötetek: A szülőföld ölében (2014), Harangszó a szélben (2015), Égbe nyúló kapaszkodó (2015). Nemrég megjelent beszélgetőkönyve az Őrhelyen gyújtott jeltüzek (2016) Olosz Katalin, Bágyoni Szabó István, Demeter József, Kincses Elemér, Balla Tamás, Péntek János, Fazakas Tibor, Kallós Zoltán, Gazda József, Bodor Ádám, Cseke Gábor portréit tartalmazza.
Valamennyi kötet üzenetet hordoz – érdemes tovább folytatni.
KUTI MÁRTA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Csikyben zökkenőmentesen zajlott a tisztségváltás
Január elején, a téli szünidő után az újonnan kinevezett, illetve a versenyvizsgán sikeresen átment tanintézményvezetők elfoglalták helyüket, új igazgatókkal/aligazgatókkal folytatódott a tanév, helyenként problémásan, helyenként kevésbé problémamentesen.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban viszonylag zökkenőmentesen történt az igazgatóváltás, a megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájában jelenleg dr. Muntean Tibor igazgató és Tóthpál Renáta aligazgató töltik be a tisztségeket. Mindkettejüket az Arad Megyei Tanfelügyelőség nevezte ki az iskola tantestületének, vezetőségének javaslatára.
Tóthpál Renáta Kolozsváron született, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett, majd Temesváron végezte az óvó- és tanítóképzőt. Egyetemi tanulmányait az aradi Aurel Vlaicu Egyetem gazdasági tudományok karán végezte, ahogy a mester fokozatot is. Húsz éve él Aradon, és nyolcadik éve tanít a Csiky Gergely Főgimnáziumban közgazdaságtant.
Muntean Tibor Aradon született, 2011-től a főgimnázium történelem szakos tanára. A középiskolát a Csikyben végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanult és doktorált 2007-ben. Tanári pályáját 1999-ben kezdte a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolában történelemtanárként, ahol aztán négy évet igazgatóként is dolgozott.
– Mennyire volt nehéz a váltás a tanév közepén?
Tóthpál Renáta: Mindenkinek nehéz volt. Nekünk is, az intézménynek is, és a gyerekeknek is. Ami engem személy szerint felháborított, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztuk a gyerekeket, a kollégákat, hogy egy tanár tanít közel fél évig, aztán a félév befejezése előtt három héttel átadja az osztályt valaki másnak, aki aztán befejezi az oktatást, illetve lezárja a diákokat. Egy nagyon kusza szituáció alakult ki, ami senkinek nem jó. Itt a Csikyben mi próbáltuk minél zökkenőmentesebben rendezni az átadást, átvételt, amiről tudjuk, hogy más iskolákban nem ment ilyen simán. Ez annak is betudható, hogy nagyon jó a kapcsolatunk az előző vezető-párossal (Hadnagy Éva volt igazgató, valamint Spier Tünde volt aligazgató – szerk. megj.), ők nagy segítségünkre voltak, vannak. Az órarendet is próbáltuk figyelembe venni, hogy ne legyen túl nagy kihatással a gyerekekre, de hát elkerülhetetlen volt a változtatás, hiszen voltak osztályfőnökváltások, tanárok váltása, ugyanis mi leadtunk órákat, Hadnagy Éva és Spier Tünde visszavett órákat. Akárhogy nézzük, azért változás állt be a gyerekek életébe is, amit remélem, nem éltek meg nagyon negatívan. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a változás minél zökkenőmentesebb legyen.
– Megvannak már a feladatkörök? Lehet tudni, hogy kinek mi a dolga?
Muntean Tibor: Voltaképpen ezek nagyon összefüggő dolgok, és hát mi még alig két hete vagyunk kinevezve. Egészen pontosan még nem osztottuk le a feladatokat. Valóban van egy hivatalos előírás, hogy mi az igazgató, illetve aligazgató feladata, mi egyelőre csak tanuljuk a dolgokat, és igyekszünk úgy megosztani a munkát, hogy mindketten inkább azokra a feladatokra, tennivalókra fókuszáljunk, amikhez jobban értünk.
– Bár a kinevezés alig fél évre szól, lehet ilyen rövid időszakra tervezni egy iskola életében? Vannak már elképzelések? Ötletek?
Muntean Tibor: Jelen pillanatban megpróbáljuk a napi ügyeket a lehető legpontosabban intézni, próbáljuk utánozni elődeinket, hisz ők ebben nagyon-nagyon jók voltak, és hát nem könnyű beleszokni. Most csak azon gondolkodunk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több ember véleményét kikérjük, és aztán együtt, közösen – itt a közösent nem úgy értem, hogy csak a tanári kar vagy csak a diákok, hanem az egész aradi magyar közösséggel együtt megpróbálunk elindítani egy olyan projektet, amelynek az lenne a célja, hogy hosszú távra kidolgozzuk, milyen iskolát is szeretnénk vezetni, illetve milyen legyen az az iskola, amely megfelel az aradi magyar közösség igényeinek. Függetlenül attól, hogy ki lesz éppen az igazgató.
Az lenne a jó, ha lenne egy ilyen terv, amit aztán minden igazgató a saját egyéni stílusa alapján alkalmazna, folytatna. Egy oktatási intézményben nem működhet úgy az oktatás, hogy egyévenként, négyévenként, vagy akár nyolcévenként hirtelen felfordítunk mindent.
Tóthpál Renáta: Én tulajdonképpen nem gondolkodom hosszú távban, egyelőre csak augusztus 31-ig. Több kolléga is van, érdeklődő, aki esetleg el fog majd menni a versenyvizsgára. Az most még teljesen bizonytalan, hogy mi lesz szeptembertől, de azt én is szeretném megerősíteni, hogy mi eddig is az iskoláért dolgoztunk. Bármi is történjen ősztől, amiket eddig szerveztünk, csináltunk, azokat ugyanúgy fogjuk folytatni, no meg azt az elképzelést, hogy élő iskola legyen, és a szülőket minél jobban bevonni a nevelés folyamatába – ezt akkor is ugyanúgy fogjuk csinálni, ha nem mi leszünk a vezetők.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Kreatív Kolozsvár - Tehetségfejlesztő programok vállalkozó kedvű fiataloknak
A vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő
A Kreatív Kolozsvár tehetségfejlesztő program, a kolozsvári Pont Csoport által menedzselt projektként ma az egyik legaktívabb közösségszervező mozgatórugója Kolozsvár ifjúságának. Amint azt Mostis Gergő, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátora lapunknak elmondta: a vállalkozó kedvű fiatal nemzedéknek nagy szüksége van a segítségre vállalkozásaik elindításában. Az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Érezhető egyféle kezdeti bizonytalanság és bátortalanság, a vállalkozói szellemiségnek és létformának ugyanis nincs nagy kultúrája mifelénk. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz.
Interjú Mostis Gergővel, a Kreatív Kolozsvár program-koordinátorával
Mostis Gergő filozófiát és reklámgrafikát végzett, majd elvégezte a színművészeti főiskolát. Közben vállalkozásokat indított, a nagyváradi Moszkva Kávézó egyik alapítója. 2006-2011 között a Partiumi Keresztény Egyetem PR referense, majd a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója. 2013-ban Kolozsvárra költözött 2015 őszétől pedig a PONT Csoport munkatársa.
- A 2016. február 8-án nyílt K+ Közösségi Tér (Unió utca 3.) alig egy éves fennállása alatt, számos eseményt és találkozót szervezett. Hogyan és milyen ötletből indult a Kreatív Kolozsvár?
- A Pont Csoport tagjainak körében 2015 nyarán fogalmazódott meg a Kreatív Kolozsvár ötlete. Erdély gyorsan fejlődő és a fiatalok érdeklődését egyre inkább az IT világa felé tendáló piaca arra inspirált bennünket, hogy időszerűvé vált elsősorban a Kolozsvár vonzáskörzetébe tartozó, vállalkozó kedvű fiatal generáció segítése kezdő vállalkozásaik elindításában. A Farkas András által alapított Pont Csoport a Magyar Ifjúsági Központ együttműködésével hozta létre a K+ (K-plusz) keretrendszert, amelynek két központi eleme van: egyfelől a Kreatív Kolozsvár program, másfelől az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia és az azt kiegészítő tudományos műhelyek. A projektet az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Tehetségprogram Támogatta immár második éve.
"A vásárlónak nem fúróra van szüksége, hanem lyukra …"
- A program leírásában kiemeltétek, hogy a kolozsvári fiatalok milyen nehézségekkel – elsősorban anyagi források hiányával, önbizalomhiánnyal és alacsony vállalkozói kedvvel – küszködnek. Betörhet-e bárki a vállalkozók piacára és mi a kulcs egy sikeres kulturális program vagy kezdeményezés megvalósításához?
- A program elindításának alapigénye abból a megfigyelésből adódik, hogy az erdélyi magyar fiatalok eleve hátrányból indulnak román társaikkal szemben, hiszen a román közigazgatás és bürokrácia szövevényes nyelvi akadályaiba ütköznek, az információhoz való hozzájutás nehézségeiről nem is beszélve. Ugyanakkor valóban érezhető egy kezdeti bizonytalanság és bátortalanság – a vállalkozói szellemiségnek és létformának nincs nagy kultúrája mifelénk - , ami a start-up vállalkozások elindításában hátrányt jelent. Ám ezek a hátrányok megfelelő információ birtokában nagyon hamar leküzdhetőek és a fiatalok, megfelelő felkészítéssel könnyen fel tudnak zárkózni román vagy külföldi társaikhoz. Ebben nyújtott nekünk hatalmas segítséget számos budapesti, már sikeres program és vállalkozás, ahol a startup kultúra és szakmai oktatás immár tíz éves múlttal rendelkezik. A vállalkozni akaró és a kulturális életbe betörni vágyó fiataloknak tematikus tréningek keretében azt tanítjuk meg, hogy kreatív ötleteiket hogyan fogalmazzák meg piaci értékajánlatként, üzleti vagy művészeti termékként. Egy minden képzésen elhangzó példát említek: ha valaki fúrót szeretne eladni, előbb meg kell értenie, hogy a vásárlónak nem a fúróra van szüksége, hanem a lyukra. Tehát úgy kell megfogalmaznom értékajánlatomat, hogy az egy valós és létező piaci igényre nyújtsa a megfelelő választ. Két fontos szó van ebben a mondatban, és sajnos ott bukik el a legtöbb fiatal vállalkozó, hogy erre a két szóra nem fektet elég hangsúlyt. Egyrészt valós piaci igényt kell keresnünk (ne azért nyissak cukrászdát, mert mindig is ez volt az álmom, hanem mert az üzletem előtt visz az út a játszótérre). Másrészt a megfelelő választ nyújtsam a piaci igényre (ha egyetlen kisgyerek se jár felém, akkor vegyem észre, hogy nekem szülinapi tortákra kell átállni, házhozszállítással). Ezeknek az egyedi értékajánlatoknak a megfogalmazásában adnak tanácsot üzleti mentoraink: Hűvös Ágnes és Molnár Attila stratégiai tanácsadók, akik több mint 500 kezdő vállalkozót indítottak már útnak.
A Kreatív Kolozsvár program három fő területen szervez programokat: az első, a startup vállalkozások területe, a második a művészeti oktatás és kulturális menedzsment (film, színház, zene), harmadszor pedig a Kreatív Kolozsvár estek révén. Míg az első program az üzleti világban történő sikeres értékesítésben ad tanácsokat a fiataloknak, a második program kizárólag a kulturális életben tenni akaró fiatalokra összpontosít. A szakmai műhelyeinkre (workshopokra) jelentkező és kiválasztott fiatalok azt tanulják meg ezeken az alkalmakon, hogyan tudják piacra állítani művészeti ötleteiket és termékeiket. Azt látjuk ugyanis, hogy a művészeti oktatásban a legnagyobb a pályaelhagyók aránya. Bár kiváló művészeti képzést kapnak, azt nem tanítják meg nekik, hogy saját művészeti termékeiket hogyan értékesíthetik. Pedig erre is egyre nagyobb igény, sőt fizetőképes kereslet mutatkozik. A workshopok és a Kreatív Kolozsvár estek minden esetben közönségtalálkozóként is működnek, hiszen lehetőség nyílik neves filmrendezőkkel, zenészekkel, rendezvényszervezőkkel és a magyarországi vagy erdélyi kulturális élet és kortárs művészet legsikeresebb alkotóival találkozni. Az ő példájukból sokan inspirációt és bátorítást kapnak, ugyanakkor megtanulják az önmenedzselés mikéntjét is.
- 2016-ban számos programot, találkozót és kulturális eseményt szerveztetek a K+ Közösségi Térben, nemegyszer integrálva a Pont Csoport más programjait is, például a Kastély Erdélyben kezdeményezést. Hogyan összegeznéd a tavalyi évet és eseményeit?
- A 2016-os évben három vállalkozói workshopot, nyolc Kreatív Kolozsvár estet és három művészeti workshopot szerveztünk, amely hatalmas érdeklődésnek örvendett. Megrendeztük ugyanakkor az első Formula Tábort is, amely egy interdiszciplináris alkotótábor. Célja a gyalui várkastély rehabilitációs tervének kidolgozása volt. Fiatal építészek, közgazdászok, tájépítészek és művészek gyűltek össze, hogy a remélhetőleg hamarosan felújítandó várkastély jövőbeli funkcióit dolgozzák ki, hozzáadva szakmai és kreatív ötleteiket. A középiskolásoknak szervezett Torockói Tábor célja az volt, hogy a pályaválasztásban segítse a középiskolás tanulókat. Megrendeztük ugyanakkor a K Plusz Tehetségnapot is, hogy az egyes képzésen résztvevő fiatalok egymással is találkozhassanak, közösséget, barátságokat alakíthassunk ki. A workshopokon való részvétel ugyan előzetes regisztrációt igényel, de közösségi estjeinken és közönségtalálkozóinkon, szabadon részt vehet minden érdeklődő. A tavalyi évi rendezvényeink iránt tanúsított érdeklődés bizonyítja, hogy egy olyan jellegű oktató és tájékoztató munkát tudunk nyújtani, amely egy jelentős szakmai űrt pótol az erdélyi magyar közoktatásban. Semmiképp sem helyettesítve, hanem kipótolva azt.
 Az új évet egy intenzív, háromnapos vállalkozói-készségfejlesztő workshoppal indítottátok. Mi a célja ennek a rendezvénynek és milyen eredményeket vártok?
- Tavaly novemberben már megrendezésre került egy ilyen jellegű workshop, amely igen nagy sikernek örvendett. Ezt bizonyítja, hogy idén a húsz meghirdetett helyre negyvenhárman jelentkeztek. Itt kell megemlítenem programunk egyik legfontosabb küldetését is, amely szerint a vállalkozóvá válás lehet az egyik legfontosabb itthon-tartó erő. Az internet és a web2 társadalom pedig nagyban segíti a fiatalokat, hogy áthidalják azokat a különbségeket, amelyekkel egy külföldi társuk talán már rendelkezik. Az internet révén mindenkinek ugyanannyi vásárló áll rendelkezésére: az összes! A mostani workshopon résztvevő fiatalok közül legalább nyolcan említették, hogy olyan ismerősüktől hallottak az eseményről, aki már részt vett a tavalyi képzések valamelyikén. Ez is jelzi, hogy minőségi, „ajánlható” munkát végeznek mentoraink, és hogy Kolozsvár kreatív és vállalkozó-kedvű fiataljai valójában egy szoros hálózatot alkotnak. A mostani képzésen résztvevő fiatalok, nagyon változatos vállalkozás-javaslatokat mutattak be. Volt szó többek között agropanzióról, a megújuló energiaforrások hasznosításáról, webáruházról és gyapjúból készült játékok forgalmazásáról is. A második képzésünk tavasszal lesz, az már egy emelt szintű, haladó vállalkozóknak szóló workshop lesz.
- Bár Kolozsvár elvesztette az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versenyt, mégis köztudottan Erdély legdinamikusabb városa maradt. Milyen további rendezvényekkel járul hozzá a város kulturális életéhez a Kreatív Kolozsvár 2017-ben?
- Kolozsvár valóban Erdély legdinamikusabban fejlődő városa, de a kulturális élet terén számos űr van, amelyet pótolni kell. Hol vannak az új közösségi terek? Hol vannak az alkotóházak, az alternatív művészeti műhelyek, a koncertek, a kortárs irodalom, a kiállítások, amelyek a fiatalokat is érdekli? Ebben a tekintetben és ebben a fázisban, a Kreatív Kolozsvár elsősorban a helyi fiatal és pályakezdő művészek önmenedzselésében kíván szerepet vállalni. De hátha van út tovább is! Idei művészeti workshopjaink a filmes, színházi és zenei szakma fiatal vállalkozóit szólítják meg. 2017 tavaszán három képzést tervezünk, ahol többek között Hajdu Szabolcs filmrendező, Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója valamint Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője tart mesterkurzust Kolozsvárra.  Zenei workshopunkon elsősorban a fesztiválmenedzsment iránt érdeklődőket szólítja meg, így Ráday Dávid, a Sziget Fesztivál arculattervezője és Jeges Zsolt zenei producer fogja a helyi fiatalokkal megosztani tudását.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

A bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért segítséget az ügyészség
Az 1990-es bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért lakossági segítséget a katonai ügyészség, amely ma nyilvánosságra hozta az akkor jogtalanul fogva tartottak egy részének fényképeit.
Az ügyészek száz olyan személy portréját közölték, akiket 1990. június 13-án őrizetbe vettek a hatóságok. Akkor a Bukarest központjában a Ion Iliescu vezette hatalom ellen tüntető tömeget feloszlatták a karhatalmi erők. Másnap a Zsil-völgyi bányászok is Bukarestbe érkeztek szervezett módon, és brutálisan bántalmaztak civileket. Ezért emlegetik az akkori eseményeket bányászjárásnak.
A katonai ügyészség decemberben több magas rangú egykori vezető, köztük Ion Iliescu volt államfő ellen indított bűnvádi eljárást az akkor történtekért. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek.
Az ügyészség mai közleménye szerint azért van szükség a lakossági segítségre, hogy a vizsgálatot belátható időn belül lezárhassák, és vádat emelhessenek a gyanúsítottak ellen. A száz személyt a măgurele-i katonai központban őrizték, a teljes adatfelvétel azonban nem történt meg estükben. Csak neveiket rögzítették, ezért most a hatóságoknak gondot okoz az azonosításuk és felkutatásuk. A vádhatóság szerint az akkor fogva tartottak egy része a retorzióktól tartva hamis neveket adhatott meg.
Az ügyészek bűnvádi eljárást indítottak Iliescu mellett Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi miniszter ellen.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári emléktábla: sok az ismeretlen állomásfőnök
Nincsenek adatai a Román Állami Vasúttársaságnak (CFR) a kincses városi regionális kirendeltségét a két világháború között igazgató tisztségviselőinek kilétéről. Ez az oka annak, hogy késik az állomásfőnökök nevét sorjázó, a kolozsvári pályaudvaron eredetileg három évvel ezelőtt elhelyezett emléktábla visszahelyezése.
Továbbra is késlekedik a kolozsvári pályaudvart irányító egykori magyar állomásfőnökök nevét is tartalmazó emléktábla elhelyezése, mivel egyszerűen nem találják a két világháború között szolgálatot teljesítő intézményvezetők kilétére vonatkozó adatokat.
A Krónika írásban fordult a Román Állami Vasúttársasághoz (CFR), azt tudakolva: mi az oka annak, hogy közel két évvel a sokat vitatott tábla levétele óta sem sikerült kiegészíteni a hiányzó adatokat, és visszahelyezni a plakettet. A CFR sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy nem áll a vasúti társaság rendelkezésére valamennyi hivatalos adat a kolozsvári pályaudvart 1919 és 1940 között igazgató állomásfőnök nevével kapcsolatban. (A jelzett időszakban a regionális igazgatóság Romániához tartozott.) A társaság közölte, az emléktábla csakis azután kerül vissza a helyére, miután kiegészítik a névsort, továbbá amikor beszerzik a szükséges jóváhagyásokat, tekintve, hogy a szóban forgó épület műemléknek számít.
A CFR kincses városi regionális kirendeltsége 2014 májusában helyezett el márványtáblát a helyi pályaudvar épületének homlokzatán, felsorolva az egykori állomásfőnökök nevét és tevékenységük időszakát. Csakhogy az 1870 és 1945 közötti időszakban – vagyis az Osztrák–Magyar Vasúttársaság, majd a Magyar Királyi Államvasutak működése idején – szolgálatot teljesítő vezetőket „ismeretlenekként” tüntették fel a plaketten, a mulasztás pedig értetlenkedést váltott ki magyar és román körökben egyaránt. A CFR illetékesei azzal védekeztek, hogy nem álltak rendelkezésükre a szóban forgó adatok, mivel a társaság területi kirendeltségének levéltára a két világháború között megsemmisült.
A széles körű felháborodás hatására 2015 márciusában eltávolították a kifogásolt plakettet, és a Magyar Államvasutak Zrt. (MÁV) Debreceni Területi Igazgatóságához fordultak a hiányzó adatok azonosítása érdekében. A MÁV Zrt.-nek a központi irattárában fellelhető, részleges adatok alapján az 1877–1879, az 1887–1919 és az 1941–44 közötti időszak kolozsvári állomásfőnökeinek nevét és működésük évét sikerült kiderítenie, és át is adta a listát a román vasútnak. 2015 márciusában a CFR sajtóosztálya lapunkkal közölte: kiegészítik a kapott adatokkal a márványtáblán szereplő névsort, a plakettet pedig újra elhelyezik a pályaudvar épületén, amint beszerzik a helyi hatóságoktól a szükséges engedélyeket.
Lapunk egyébként úgy tudja, hogy a CFR regionális kirendeltségének vezetősége már a magyar állomásfőnökökkel kiegészítve, az 1919–1940 közötti időszakot „átugorva” is elhelyezné a táblát. Viszont a mai napig nem kaptak választ a kolozsvári polgármesteri hivatal műemlékvédelmi bizottságától ama kérdésükre, hogy milyen engedélyekre van szükségük a plakett ismételt leleplezéséhez. Különben nem hivatalos források alapján 1870–1878 között Virányi István, 1880-tól Kugler Mihály, 1882–1888 között Egedy Lajos, 1889–90-ben Hauda Nándor, 1890–1893 között Krimszky Géza, 1893–1911 között Lósy Béla, 1912–1918 között Asztalos Sándor, míg az 1941 és 1943 közötti időszakban Elekes András irányította a kolozsvári pályaudvart.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A doni katasztrófa 97 éves szatmári túlélőjével beszélgettünk
A Don-kanyarban vívott harcokban összesen 120 ezer katona esett el, sebesült meg vagy került hadifogságba, ez volt a magyar hadtörténelem egyik legtragikusabb fejezete. A magyar katonák felszerelése és fegyverzete sem volt megfelelő, akivel nem a golyó végzett, nagy eséllyel halálra fagyott az oroszországi - 40 fokban. A túlélők közül ma már kevesen élnek. Egyikük, a 97 éves szatmári születésű Ferenczy Lajos megjárta a poklok-poklát, de túlélte a doni katasztrófát. A Maszolnak felidézte a 75 évvel ezelőtti eseményeket.
Hogyan került ki a frontra?
Húsz éves voltam 1941-ben, amikor berukkoltam katonának Szatmárnémetiben, majd a háborúban utász lett belőlem. December 18-án kivittek minket a frontra, hiszen ekkor már itt voltak a németek és kellett nekik az utánpótlás. Sokaknak nem tetszett, de mellettük kellett harcolni, hogy megállítsuk a Vörös Hadsereget. Először pár hónapig Szerbiában szolgáltunk, ahol a partizánok nagyon sok magyart öltek meg. Rájuk kellett vadászni. Szerbiából pedig egészen Moszkváig jutottunk el, ahol vissza kellett vonuljunk, mert az oroszok amerikai erősítést kaptak. Több mint száz repülővel érkeztek, így már nem bírtunk velük, ezért menekülőre kellett fogjuk. Szinte két évig meneteltünk Moszkváig, onnan pedig egy fél év alatt vonultunk vissza Budapestig.
Miként emlékszik vissza a don-kanyari harcokra, milyen körülmények uralkodtak ott?
Mivel az utász ezredhez tartoztam, kivezényeltek minket, hogy utakat robbantsunk a hóban. Nagyon rosszak voltak ott is a körülmények. Hideg volt, az öltözékünk pedig túl vékony. Sokan halálra fagytak a mínusz negyven fokban. A Don-kanyarnál a mi feladatunk volt az utak megtisztítása, mivel 70-80 centiméteres volt a hó, az ágyukat pedig 100-200 métert kellett mozgatni – kézzel, mivel már azt a hat lovat is elvitték, hogy legalább azok ne pusztuljanak el –, hogy pontosan tudjunk célba lőni. Az élelmezés is körülményes volt, mert nem tudták eljuttatni hozzánk ételt. A tábori konyhát pedig állandóan kilőtték, ezt hangosbemondón mindig jelentették. Fagyott szalámikat rágcsáltunk, amiket késsel nem is lehetett vágni, illetve kocka kávékat tudtak bedobni hozzánk, amiket nyersen ettünk meg. Ezek tartották bennünk a lelket, meg persze a fagyott kenyerek, amiket sikerült összeszednünk. Több mint egy hónapig alig tudtunk enni, volt, hogy az orosztól kaptunk egy-egy krumplit tűzszünetben. Hókunyhókban laktunk, nem voltunk felkészülve a téli időszakra. Ezzel ellentétben a németeknek jó felszerelésük volt, vastag bundával és szőrcsizmával rendelkeztek. Az oroszok vagy reggel, vagy este támadtak, nap közben csak egy-egy lövés dördült el. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és az elesetteket. Egy idő után a kórházak is megteltek, már nem győztük összeszedni az embereket a frontról. A „dögészek” sem győzték ellátni a sebesülteket. Borzasztó látvány volt. Az egyiknek a karját, a másiknak a lábát vitte el egy-egy golyó vagy gránát. Négykézláb csúszkálva, ahogy tudtunk, segítettünk a bajtársainkon. De mindenkin nem lehetett. Amikor az oroszok áttörtek a frontvonalon, menekülnünk kellett. A tisztek parancsára sok sebesültet hagytunk hátra, akik az életükért könyörögtek. Bár a magyar tisztek előzőleg számoltak azzal, hogy esetleg az orosz túlerő miatt menekülnünk kell, de a menekülési tervet a németek mindig lefújták, mert elképzelhetetlennek tartották a vereséget. Ők voltak a nyugati fronton, mi pedig a keletin. Majd február környékén, amikor körülzártak minket, a magyar tisztek mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, az meneküljön.
Hogyan tudtak a körülzárt frontról elmenekülni?
A vasút mentén volt egy árok. Az volt a terv, ha oda eljutunk, akkor megmenekülünk. Az árokban pedig olyan 500 métert kúszva tettünk meg, amíg elértünk egy német szerelvényig. Majd jött egy mozdony, amely 80-100 kilométerre elszállított minket a Don-kanyartól. Onnan pedig a németek teherautókkal szállították el a katonáikat, és mi is felkapaszkodtunk az autókra. Így értünk vissza Budapestre. Én csak egyetlen egy golyót kaptam a vádlimba, ami három hónapig volt ott. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a golyók többször is súroltak. Utólag vettem észre, hogy a csajkámat is átlőtték. Nekem nagy szerencsém volt. Ezt a golyót meg is tartottam emlékbe, de amikor Budapesten elfogtak minket az oroszok, azt is elvették tőlem. Néha tényleg úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a hideg és az éhség volt. Mi magyarok tartottunk ki a leghosszabb ideig.
Hogyan fogták el önöket Budapesten?
Budapesten ismét bevetettek minket, hogy védjük a várost, mert az oroszok időközben nagy erővel támadtak. Az ellenség a budai oldalon volt, a mi hadseregünk pedig a pesti oldalon. Védenünk kellett az Országházát és a Margit-hidat, de akkor már kevesen voltunk, mert a visszavonulás során nagyon sokan dezertáltak. A kilencedik utász ezredben voltam, de már alig voltunk hatszázan magyar katonák, akik fővárost védtük. Sajnos nem sikerült megvédeni a várost. Az oroszok elfoglalták Budapestet, és hadifogságba kerültem. Egy üzlethelyiség lakásrészében laktunk a katonatársaimmal, tizedesi rangban voltam, így egy hattagú raj felett rendelkeztem. 1944 december 28-án kiküldtem egy fiatal magyar katonát megfigyelőnek, hogy ha az oroszok átjutnak, akkor azt jelentse. A románok már az oroszok oldalán harcoltak, és ők meneteltek elől. A megfigyelő katona, akit kihelyeztem, Nagyvárad környéki volt, ezért tudott románul, így nem sült el jól a dolog. Megkérdezték a megfigyelőtől, hogy mit keres ezen az oldalon, ő pedig elmondta, hogy éppen itt van a magyar katonákkal. A megfigyelő fiút elkapták, elvitték, kivallatták, és elmondta, hogy hol rejtőzködünk. Összesen haton voltunk, fegyver szempontjából pedig hiányosan voltunk ellátva. Néhány pisztolyunk volt, egy géppisztolyunk és pár első világháborús megkopott puskánk, amelyekkel alig lehetett rendesen célba lőni. Betörtek a lakásba, tüzeltek ránk és kiabáltak, hogy dobjuk el a fegyvereket, és adjuk meg magunkat. Ha jól emlékszem, legalább harmincan voltak, így nem volt más választásunk, megadtuk magunkat. Másnap, 29-én elvittek Dunaharasztira. Ott tartották a vallatásokat. Azt hangoztatták, hogy „uri-uri”, én azt hittem, hogy az urakat keresik. Mondtam nekik, hogy köztünk nincs úr, ők Pesten vannak, mire kiderült, hogy a karórákat keresik. Minket nem bántottak, a tiszteket viszont nagyon megverték, letépték a gallérjukat, a kitüntetéseket, egyszóval mindent megtettek, hogy megalázzák őket. Egy felvidéki őrmester volt még velem, akit nagyon megvertek, letépték a rangjelzéseit, ezt követően pedig elvitték valahová, és többet őt soha nem láttam. Tőlem is elvették a fényképeket és a kitüntetéseimet. Volt két tűzkeresztem, az egyiket azért kaptam, mert egy fél évig egyhuzamban a fronton harcoltam, a másodikat pedig azért, mert elfogtam egy ejtőernyős felderítőt Budapesten. A területet akarta feltérképezni. Amikor megláttam, hogy valami kiesett a repülőgépből, először azt hittem, hogy bomba, ezért figyelmeztettem mindenkit, hogy vonuljanak fedezékbe. Érdekes, hogy a repülőgép magyar jelzésű volt. Aztán az általam bombának vélt zuhanó tárgyból kirajzolódott egy emberi alak. Elkaptuk, bár már akkor megadta magát, amikor látta, hogy közeledünk. Fehér zsebkendőt lebegtetett, hogy ne lőjünk. Motozás után derült ki, hogy nem volt nála semmi, csak térképek. Jelentettem a századosnak, hogy egy orosz felderítőt fogtunk, majd meg is kaptam a kitüntetést, és így lettem tizedes.
Dunaharasztiból pedig a munkatáborba szállították?
Dunaharasztiról elvittek minket egy másik fogolytáborba, ahol már több százan voltunk. A halálfélelem mindvégig bennünk volt. Ott volt egy piroscsíkos nadrágos tiszt, lóháton kelt-járt állandóan, talán tábornok lehetett. Egy hatalmas pisztoly lógott az oldalán, félelmetes marcona alak volt. Az egyik orosz katona mutatta neki, hogy mit talált nálam, mármint a tűzkereszteket. Ha tudom, hogy ilyen kalamajkába keveredek miattuk, már rég eldobtam volna őket, csak abban reménykedtem, hogy hazaérve majd földet kapok értük, ahogy édesapán, aki az első világháborúban szolgált. A tábornok odajött hozzám, elővette a fegyverét, rám szegezte, és közben azt kiabálta, hogy hány oroszt lőttem le a kitüntetésekért. Annyi volt a szerencsém, hogy egy másik fogoly tiszt, aki jól beszélt oroszul, elmagyarázta neki, hogy azokat a kitüntetéseket nem azért adták. Addig-addig beszélt neki, míg a pisztolyt a tábornok visszatette a tokjába. Akkor nagyon féltem. Oroszországból visszakerültem Budapestre épségben, nevetséges lett volna, ha ott lőnek agyon. A fronton harcoltam a hazámért és végül itt kell, hogy lelőjenek? Sok társam mondta, hogy szökjünk meg a frontról, meneküljünk el valahogy, de soha nem akartam dezertálni, mert szerettem a hazámat, és harcolni akartam érte. Dunaharasztiról egy másik táborba vittek minket, Monorra.
Hogyan került vissza Oroszországba, és miként élte túl a munkatábor éveit?
Monoron ismét vallattak: hol voltam, miket csináltam, milyen beosztásban. Itt aztán jelentéseket készítettek rólunk, ezekkel a jelentésekkel, jegyzőkönyvekkel pedig vonatra tettek minket, mert az oroszok felajánlották, hogy aki akar, az csatlakozhat a németek elleni hadjárathoz. Természetesen mindenki félt a kivégzéstől, ezért senki sem mondta, hogy nem megy harcolni tovább. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vonattal Debrecenbe szállítanak. Amikor betereltek minket a vagonokba és ránk lakatolták az ajtót, nem értettük, hogy miért teszik. Majd egy debreceni katona figyelmeztetett minket, hogy eltért a vonat, és biztos, hogy máshová visznek. Szinte két napig utaztunk, amikor egy vasutas a kerekeket vizsgálta kiderítettük, hogy Jászvárosban vagyunk, és onnan pedig Foksányra szállítanak minket, ezután pedig Oroszországba, a szénbányákhoz.
Sokan haltak meg ott is, aki nem dolgozott, az nem kapott ennivalót, legalábbis nagyon keveset. A körülmények borzasztóak voltak, ráadásul az oroszok úgy temették el a halottakat, hogy csak egy traktor által húzott sáncba helyezték el őket, és 20 centiméter földet szórtak rájuk. Aminek az volt a következménye, hogy a varjak és a kutyák széthordták a tetemeket. Egyszer megkérdeztem egy orosz katonát, hogy miért mentek harcolni, a válasz pedig az volt, hogy fel akartuk szabadítani Európát az elnyomás és a szegénység alól. Az oroszok meg is lepődtek egy-egy faluban, amikor látták a háztájakon a jószágokat és a majorságot, a kamrákban a sok sonkát és szalonnát, amikor ők csak egy kecskét vagy egy szamarat tarthattak. Két év munkatábor után már egy kicsit beszéltem oroszul, és mindig kérdeztem, hogy meddig leszünk itt, de sosem feleltek erre. Majd ahogy telt az idő, a szénbányában kiderült, hogy „robbantós” voltam a hadseregben is, átadták nekem a robbanó szerszámokat a bányában. Innentől az én feladatom volt bizonyos szénréteget kirobbantani, amit majd a munkások összeszedtek. A mi csoportunkban hetvenen bányázták a szenet. Nyolc óra alatt tíz vagont kellett megpakolni. Rengeteg volt a munka. Én aztán szerencsés voltam, miután elvégeztem a munkámat, több dolgom nem volt, csak annyi, hogy amikor robbantottam, mindenkit ötven méterre el kellett zavarjak onnan, hogy a kőhulladék ne sebesítsen meg senkit.
A nehéz fizikai munkát végző foglyok mennyi ételt kaptak?
Nagyon kevés volt az étel. Úgy 40 deka kenyerek adtak és egy kanál cukrot a foglyoknak. De aki például dohányos volt, még azt a kevés ételt is eladta a dohányért. Én adtam egy kanál mohorkát, cserébe kaptam egy kanál cukrot. Ezért én minden nap két kanál cukrot ettem meg. A kenyér olyan lágy volt, hogy nem lehetett késsel vágni, általában dróttal szeleteltük. Fekete, lágy kenyér volt. Csak mártogattam a kenyeret a cukorba. Amikor elfogtak az oroszok, akkor voltam 95 kilós, amikor elengedtek alig voltam 55 kiló. A fogság ideje alatt nem ittam meg több mint 3 deci olajat, és nem ettem meg több mint egy fél kiló húst. De ettünk zöld uborkalevest, zöld paradicsomlevest zöld káposztával összevágva. Két ötszáz literes kondérban főztek ránk nap mint nap a lágerben, de még az is kevés volt annyi embernek. Volt egy orosz nő, akitől néha-néha kaptam egy kis szalonnát, mert azt hitte, hogy majd elveszem feleségül. Mert kitalálta, hogy esküdjünk meg, és majd elmegy Moszkvába, beszél a vezérkarral, hogy akkor ő hazajön velem Romániába, Foksánynál pedig elválnak az útjaink. De nem engedték meg neki. Ő beszélt egy kicsit magyarul, mert forgalmista volt Debrecenben, irányította az orosz katonákat. Munkatáborba pedig azért került, mert az anyja ruhát mosott a német katonáknak, ami aztán kiderült.
A kényszermunka lejártával miként fogadták a szabadulás hírét?
1948 decemberében 14-én pakoltak fel minkét ismét a vonatra Oroszországban. Jött egy tiszt, mondta, hogy háromszáz ember fel van írva, ők mennek haza. Nem hittük el. Már csak akkor hittük el, amikor elindultunk. Akkor már annyira gyengék voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a vagonokba. Mindig jött két-három orosz, és lökték fel az embereket a vonatra. Visszafelé megváltozott az életünk, mert a megállókban voltak tábori konyhák, adtak ennivalót, mert látták, hogy annyira le vagyunk gyengülve, hogy alig tudunk mozogni. Foksányban két hétig napi háromszor kaptunk már enni, jó koszt volt. Romániában már szabadok voltunk. Az oroszoktól még pénzt is kaptunk a négy év után. Fejenként 60 ezer lejt, ami akkor még nagyon soknak számított, amikor elvittek katonának, mert 5 ezer lejből venni lehetett egy fejős tehenet, 7-8 ezer lejért adtak egy lovat. De amikor a fogságból szabadultam, egy kifli került 5 ezer lejbe. Kiderült, hogy a szovjetek csak csúfságból adták a pénzt, de így is örültünk, hogy megszabadultunk. Négy évig bányásztam a fogság alatt, majd végül 1948-ban hazajöhettem Szatmárra, és találkozhattam a szüleimmel, akik már rég halottnak hittek. Nagyon örültek, hogy hazatértem. Aztán szépen lassan pár év alatt visszanyertem az erőmet. Sokan hazatérve a fogságból meghaltak a rengeteg hústól és zsiradéktól, amit hirtelen megettek, mert a szervezetük nem bírta feldolgozni. Mindazok után, ami velem történt a fronton és fogságban, a '60-as években még a Szekuritáte is meg akart hurcolni. Egyszer behívattak, hogy meséljek nekik az oroszországi fogságról, én pedig elmeséltem nekik, hogy milyen embertelen volt. Aztán azt mondták, ha kedves az életem, akkor ezt soha senkinek ne mondjam. Ha megkérdezik tőlem, hogy milyen volt a fogság, mondjam azt, hogy jó volt. Jól bántak velünk, kaptunk rendesen enni. Többet aztán erről nagyon hosszú ideig senkinek nem beszéltem.
A németek oldalán harcolt a háborúban, mennyire tudott vagy kellett azonosulni a náci ideológiákkal?
Már képzett katona voltam, amikor megérkeztek a németek. Szatmáron sok zsidó barátom és ismerősöm volt. A legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az, amikor egy zsidó lánynak udvaroltam. Ennek pedig az volt a következménye, hogy eljárás indult ellenem, és százszor leíratták velem a nácik, hogy nem beszélek a zsidó lányokkal. Amikor megérkeztek a németek Szatmárra, a kaszárnyából át kellett költöznünk az iskolákba, mert ők rendfenntartónak érkeztek ide. Legalábbis azt mondták, de mindig csak a baj volt velük, ahogy a fronton is. Nem bíztak bennünk, és fölényeskedtek mindig. A lövészárokban is úgy helyeztek el minket, hogy egy magyar, egy német. Biztos attól tartottak, hogy átállunk. Sajnálták tőlünk az élelmet, a gézt meg a gyógyszert is. Amikor Szatmáron kimenőjük volt, állandóan a zsidó kocsmákban, ettek, ittak és verekedtek. Akkor még csak sárga csillaggal jelölték a zsidókat, a deportálásról még szó sem esett. A zsidók mindig a magyar tisztekhez jöttek panaszkodni a német katonák miatt. Egy alkalommal kimentünk többen felfegyverkezve, amit egyébként nem lett volna szabad, és elfogtunk pár verekedő német katonát, és bezártuk őket a fogdába. Aztán jöttek a tisztek, hogy miért zártuk be őket, elmondtuk, hogy tönkretettek egy vendéglőket. A német tisztek megértőek voltak, egy időre be is vonták ezeknek a katonák a kimenőjét. A gettósítás ellen nem lehetett semmit se tenni. Egy ismerősömnek cigarettát csempésztem be a gettóba, de elkaptak, és egy napi elzárással büntettek. Hosszú és fájdalmas időszak volt ez, de így is a legszerencsésebb emberek közé tartozom, mert túléltem a háborút, a munkatábort és mé

Csíkszékért-díjban részesült Zsigmond Barna Pál főkonzul
Évindító küldöttgyűlést tartott pénteken az RMDSZ Csíki Területi Szervezete, amelynek keretében leköszönése alkalmából kitüntették Zsigmond Barna Pált, Magyarország csíkszeredai főkonzulját – közölte szerkesztőségünkkel a szervezet közleménye.
A laudációban elhangzott, hogy Dr. Zsigmond Barna Pál kovászember. Státusából és habitusából fakadóan jó kapcsolatokat épített ki politikai életünk, közéletünk valamennyi szereplőjével, hozzájárulva ahhoz, hogy újból normális mederbe terelődjenek az itteni magyar közképviselet és a magyar kormányzat közötti kapcsolatok, illetve ahhoz, hogy létrejöjjön a hazai magyar–magyar összefogás. Ugyanakkor teljes mellszélességgel kiállt a legutóbbi parlamenti választásokat megelőző kampányban a magyar összefogás jelöltjei mellett. Magatartásával megmutatta, hogy milyen egy igazi diplomata: úgy képviselte Magyarországot a Székelyföldön, ezen belül Csíkszéken, hogy közben Csíkszék az egész Székelyföld érdekeinek megjelenítője lett.
A küldöttgyűlésen részt vett Kelemen Hunor szövetségi elnök, Borboly Csaba, a csíkszéki RMDSZ-szervezet elnöke, Tánczos Barna szenátor, Korodi Attila parlamenti képviselő és Sógor Csaba európai parlamenti képviselő.
Erdély.ma

Román „sajtó”: Trump és Putyin együtt rúgják fel a trianoni egyezményt
Őrület! Trump első dolga Erdély elszakítása lesz Romániától, sőt, addig már nem is kell olyan sokat aludni. Február 15-én Budapesten landol az Air Force One, de közben Putyin Orbánnal már szépen előkészíti a Nagy Tervet. Álhírek a javából, klikkek ezrei Romániában. Röhögjünk.
Nincs az az álhír a jelek szerint, ami nem jövedelmezne még mindig, főleg, ha az Egyesült Államok elnöke is szerepel benne – állapíthatjuk meg csak az elmúlt napok román terméseit áttekintve. Pillanatnyilag futótűzként terjed (persze, a Facebookon), hogy februárban nagyhatalmi játszmák színtere lesz Budapest, ahol Vlagyimir Putyin orosz- és Donald Trump amerikai elnök Orbán Viktor miniszterelnök asszisztenciája mellett újrarajzolják az európai érdekszférákat, mi több, elszakítják Erdélyt Romániától.
Íme az ördögi terv a főleg like-vadászatra szakosodott dcnews.ro portálról, bizonyos Alexandru Cumpănașu tollából, akit román újságíró-körökben is csak egy pofátlan csúsztatóként tartanak számon:– február másodikán Vlagyimir Putyin Magyarországra látogat
– tizenhárom nappal később az elnöki tisztségébe már beiktatott Donald Trump is felkeresi Budapestet – miután a magyar főváros „hirtelen világpolitikai csomóponttá nőtte ki magát”.
A szerző szerint „az amerikai elnök ma a világ tulajdonképpeni ura, akinek olyan ellenségei és partnerei vannak, mint a jelentős anyagi és politikai tőkével bíró Kína, Németország, Franciaország, Mexikó, India és Brazília”. Cumpanasu úgy véli, ezért is jogos a kérdés, hogy könyékig a hazai belpolitikai, valamint nemzetközi válságban (például az amerikai-kínai nyilatkozatháború idején) miért keresi fel Trump a Románia felét alig kitevő Magyarországot, a nem létező magyar GDP-ről és haderőről nem is beszélve?!”.
Persze, kapunk választ is a „jogos kérdésre”, naná! Kiderül, hogy Magyarország már rég lefőzte a diplomáciában, nemzetközi intrikákban és hírszerzésben egyébként nem labdaszedő románokat:„Februártól ÚJ IDŐSZÁMíTÁS kezdődik Európában. Putyin Budapestet (leglojálisabb EU-s partnerét) választotta a kontinens ismételt felszabdalásához helyszínnek. Ugyanakkor Trump ugyanoda és majdnem azonos időben tervezett látogatása azt jelenti, hogy az amerikai elnök elfogadta riválisa helyszínválasztását Európa feldarabolásához, amelyet majd kettejük személyes találkozóján véglegesítenek (tanácsadóik nyilatkozatai alapján). Ilyen módon Orbán Viktor és Magyarország felpörgeti a Nagy Tervet, főleg, hogy most a rendelkezésére áll minden hozzávaló, továbbá a kellő támasz országa revizionista ambícióinak megvalósításához. Ő pedig csak Erdélyt és Románia meggyengítését fogja kérni a két nagytól. Történik mindez Putyin törekvéseivel totális összhangban, miközben Trumpnak nem áll érdekében az ellenkezés. A republikánus magyar lobbi óriási, felépítése pedig rendkívül ambiciózus módon hosszú ideig tartott a Mata Hari-módszerrel”.
Eddig – és még tovább – tart tehát Cumpanasu agymenése, amit aztán rögtön átvett egy másik, amolyan mindenegybenblog-jellegű honlap is, ahol a szerzőnek, a legdákabb filmproducernek és bloggernek, Daniel Roxinnak is ama bizonyos néhány nap üt rögtön szöget a két füle közti teret kitöltő fűrészkorpába. Ez olvasható tőle a cunoastelumea.ro honlapon:
„Egy kis ország, amelynek Romániánál sokkal kisebb a lakossága és a hadserege, Oroszország és az Egyesült Államok érdekzónája lett Európa keleti részén. Nehezen érthető ugye, hogy a világ két legnagyobb katonai hatalmának vezetői alig pár napos eltéréssel pont ezt a kis országot akarják felkeresni?” – teszi fel a kérdést Roxin, majd velős geopolitikai elemzéssel magyarázza mindezt. „Magyarország az Orosz Birodalom egyik legfontosabb európai hídfőállása, Donald Trump pedig meg akarja változtatni az Egyesült Államok külpolitikáját, Orbán meg olyan vezető, akinek a diskurzusa bizonyos irányokban, főleg a migráció tárgyában, azonos az amerikai elnökével. Mivel pedig térségünk mindig alkudozás tárgya volt a nagyhatalmak között, és Magyarország mindig is kihasznált minden alkalmat a revizionizmusra, ezért rendkívül kellemetlen meglepetésekre számíthatunk! Ne feledjék, hogy az Egyesült Államok bukaresti nagykövete a székely lobogóval pózolt, chisinaui kollégája pedig Moldova Romániával való egyesülését szorgalmazta. Mi több, Putyin elnök Igor Dodon moldovai államfőnek egy, a Nagy Moldovát ábrázoló térképet ajándékozott, amely romániai területeket is magába foglal”.
Lehetne még folytatni mindkét ámokfutást, de nézzük a tényeket is:
– Vlagyimir Putyin valóban Budapestre látogat, és valóban február másodikán.Donald Trump nem jön – legalábbis egyelőre és belátható időn belül – Magyarországra.
– Senki nem beszélt arról, hogy az új amerikai elnök Budapestre készülne – nem nyilatkozott erről sem ő, sem semmilyen tanácsadója, de még a szabója sem.
– Orbán Viktor ellenben készül Washingtonba, személyesen Donald Trump hívta meg – erről a kormányfő karácsonykor nyilatkozott a Világgazdaságnak.
– Hans Klemm, az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, csak ártott, mint használt a székelységnek, és ezerszer megbánta az említett fotót – erről a Magyar Hírlapban hosszasan értekeztem.– Igor Dodon valóban kapott idegesítő térképet Putyintól.
A két idézett írás együtt mintegy tízezer megosztást produkált a Facebookon – az egyszerű románok közül már megint ennyivel többen nem fogják a székelyeket szeretni. Autonómiát viszont aligha fognak a székelyek kivívni maguknak a románok megnyugtatása nélkül.Kristály Lehel
stux.hu
Erdély.ma

Székelydvarhelyen méltatta a határon túliak kultúrszerepét Soltész Miklós
Soltész Miklós szerint a magyar kultúra napján azokra az értékekre is gondolni kell, amelyeket a határon túli magyarok tettek hozzá a magyar és az egyetemes kultúrához.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára vasárnap a magyar kultúra napja alkalmából szervezett székelyudvarhelyi rendezvények díszvendége. Az államtitkár a helyi Haáz Rezső Múzeumban Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát felelevenítő kiállítás délutáni megnyitója előtt nyilatkozott az MTI-nek.
Elmondta: a Fölszállott a páva tehetségkutató televíziós műsorban évekkel ezelőtt fellépő Vrencsán Anita, és tanára, Vaszi Levente mutatta meg, hogy az egyik legkeletibb magyar település, az alig 200 lelkes Kostelek is mekkora erőt tud adni a magyarságnak. Úgy vélte: az említett kosteleki előadóknak a megismerése is bizonyította, hogy nem volt hiábavaló az a munka, amit Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató évtizedeken át végzett, sokszor az értetlenséget, a nélkülözést vagy akár a börtönt is vállalva.
„A magyar kultúra napján erősíteni kell azt a meggyőződést, hogy a magyarság megmaradásának a legalapvetőbb záloga a hit, a kultúra és az ezekhez szorosan kapcsolódó magyar nyelv megőrzése” – nyilatkozta az államtitkár. Úgy vélte, ennek a tudatosítása az összmagyarságnak ad erőt. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum a kilencvenéves Kallós Zoltán erdélyi néprajzkutató munkásságát bemutató kiállítás megnyitásával ünnepli a magyar kultúra napját. A kiállítást a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum rendezte. A kiállított anyag 2015 tavaszától fél éven át volt látható Szentendrén.
Soltész Miklós az MTI-nek elmondta, hogy a késő-délutáni órákban részt vesz azon a gyertyás imádságos megemlékezésen is, amelyet Székelyudvarhely központjában levő Márton Áron téren tartanak a veronai autóbuszbaleset áldozatai emlékére. „Ez a megemlékezés azt üzenheti, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok odafigyelnek egymásra, és a jóban is, a fájdalomban is együtt vannak” – jelentette ki Soltész Miklós államtitkár.
MTI
Erdély.ma

Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat adományoztak Kolozsváron
Márton Evelin írónak, Berszán Zsolt képzőművésznek és Csíky Boldizsár Tamás zongoraművésznek adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat vasárnap Kolozsváron a magyar kultúra napján – számol be Kiss Előd-Gergely a kronika.ro-n. 
Márton Evelin író, Csíky Boldizsár Tamás zongoraművész és Berszán Zsolt képzőművész
Az RMDSZ a tavalyi évhez hasonlóan idén is három kategóriában osztotta ki az elismeréseket: irodalom, képzőművészet és előadóművészet terén. A politikai alakulat 5 évvel ezelőtt döntött úgy, hogy a magyar kultúra napján díjazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak.
A gálán Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke méltatta a díjazottakat. Kiemelte, ha nem tudunk újabb értékeket teremteni, nincs jövőnk Erdélyben. „Vannak köztünk olyanok, akik az örökkévalóságnak alkotnak, ezek az alkotások pedig rólunk szólnak. Identitásunk alapja az, hogy a nép, amely képes újat teremteni, él és megmarad” – mondta Hegedüs Csilla.
Márton Evelin munkásságát Vida Gábor író méltatta, mint fogalmazott, ez a próza szókimondó, nem mesterkélt a nyelvezete és nem beszél rébuszokban. „Pontos, finom, tapintatos, nem általánosít, aki olvassa, meg fogja érteni, mert pontosan így élünk” – mondta Vida. Széplaki Gerda esztéta méltatását Berszán Zsoltról Laczkó Vass Róbert színművész olvasta fel. „Berszán művészete arra »kér«, hogy nézzünk szembe végességünkkel és az ebből fakadó felelősséggel” – hangzott el az értékelésben. Csíky Boldizsár Tamás zongoraművészt Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök méltatta. Rámutatott, Csíky méltó hordozója és terjesztője az erdélyi magyar kultúrának, örökölt tehetségét kötelességének érezte tovább kamatoztatni – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Németh Géza-emlékdíjban részesült Antal Tibor és Baliga Zoltán
A gyimesfelsőloki Antal Tibor tanár és tanítványa, Baliga Zoltán vehette át vasárnap a Németh Géza-emlékdíjat a csíkszeredai református templomban. A 2000-ben alapított díjjal minden évben olyan keresztény pedagógust és az általa javasolt tanítványát jutalmazza a csíkszeredai Németh Géza Egyesület, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra megmaradásához. 
Az istentiszteletet követő ünnepség elején Sógor Csaba, európai parlamenti képviselő – aki évről évre felajánl az elismerés mellé egy bizonyos pénzösszeget is – a magyar kultúra napjához kötődő gondolatait osztotta meg a jelenlevőkkel, majd Kelemen Csongor volt politikai fogoly szavalta el Mécs László Vers a boldogságról című költeményét. Kisgyörgy Borbála, az egyesület tagja röviden ismertette Németh Géza tevékenységét, majd az egyesület megalapítására emlékezett vissza.
Antal Tibor munkásságát tanára, Deáky András ismertette. Antal Tibor Gyimesbükkön született 1978-ban. Már gyermekkorában kitűnt zenei tehetsége, majd meghívást kapott Szörényi Levente rockoperája címszerepének eljátszására. Ez az esemény meghatározó volt számára, mert a zenei pályán folytatta tanulmányait. Több lehetőség is kínálkozott a számára, de ő 2000-ben a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium és a Domokos Pál Péter Általános Iskola zenetanára lett. 2001-ben létrehozott az iskola diákjaiból egy hetven fős énekkart, akik a moldvai csángó falvakból, a Gyimesekből, csíki és háromszéki falvakból származnak. Antal Tibor a klasszikus és az egyházi zene tanítása mellett célul tűzte ki a népi kultúra, a népzenei örökség megőrzését, felkutatását és továbbadását. Neki köszönhetően számos diák választja a zenei pályát. Ugyanakkor tánccsoportot is működtet, szervezője a Csángó Hétvége fesztiválnak, a budapesti Csángó napnak, a Tatros Forrásánál fesztiválnak – hangzott el.
Ezt követően Antal Tibor szólalt fel. Mint mondta, azért javasolt az elismerésre egy gyimesi csángó gyereket, mert úgy véli az egész magyar nyelvterületen ott van a legnagyobb szükség arra, hogy ilyen fiatalok legyenek majd a példaképek, mint Zoltán. „Nem kellett Zoltánt a népzene útjára terelni, mert ő már ezen az úton járt, mi csak megerősítettük benne. Népdalvetélkedőkön vett részt, ahonnan mindig díjazottként tért vissza, és láttam, hogy ezt szívből csinálja, szeretettel. Amikor valamilyen tanulmány vizsgájára segítettem neki a felkészülésben, akkor a hangjegyek mellett másokkal is felruháztam, próbáltam tanácsot adni. Most is azt teszem, és ezzel a díjjal azt kérem tőle, hogy miután megtanulta a sok szépet a nagyvárosokban, azokkal térjen vissza a szülőföldjére” – fogalmazott.
Az ünnepség a két díjazott közös műsorával, valamint a magyar himnusz eléneklésével ért véget.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kallós Zoltán munkássága előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján
„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” – idézték többen is köszöntőjükben Kallós Zoltán mezőségi néprajzgyűjtőt a róla szóló tárlat megnyitóján vasárnap délután. A munkássága, és az erdélyi magyar folklór sokszínűsége előtt tisztelegtek a magyar kultúra napján a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban.
Kallós Zoltán által gyűjtött dalokkal indította a Kaszaj zenekar vasárnap délután, a magyar kultúra napján az Indulj el egy úton… című tárlat megnyitóját.
A válaszúti néprajzkutató életéről szóló tárlat a legfiatalabbakat és idősebbeket is a Haáz Rezső Múzeumba gyűjtötte. „Ünnep ez a nap számunkra: a magyar kultúráé, és a Kallós Zoli bácsié is” – mondta Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója az idén Európai Nostra-díjra jelölt 91 éves néprajzgyűjtőről. Noha egészségügyi okok miatt nem tudott Székelyudvarhelyre utazni, Kallós Zoltán videóüzenetben köszöntötte a tárlat látogatóit.
Szeretettel gyűjtöttem ezeket a tárgyakat, mindegyikről tudnék mesélni valamit” – kezdte üzenetét, majd felidézett egy mezőkeszüi jelenetet egyik gyűjtéséről. Elmondta, gyermekkori álma volt egy néprajzi múzeum létrehozása, ám a rendszerváltás előtt lehetetlen volt. A válaszúti családi ház visszaszerzése után sikerült csak kiállítania a gyűjteményét, amelyik szerinte nem lehet öncélú. „Bántott, hogy amikor népművészetről esett szó az iskolában, a Mezőségről sosem esett szó, keveset tudtak a Mezőségről, a kutatók pedig elkerülték” – idézte fel munkájának motivációját.
Kallós Zoltán gyűjteménye bizonyíték arra, hogy miként tartotta meg a kultúra a magyar népet ezer éven át – fogalmazott köszöntőjében Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere. Szerinte útmutató lehet a fiatal nemzedék számára, hiszen munkáját akkor végezte, amikor ezt tiltották. Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint Kallós Zoltán munkájára szükség volt, hiszen így a 21. században is él a népdal, a tánc, a nyelv, és ezek által a nemzet.
A tárlatot támogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet nevében Szász Jenő intézményvezető is megszólalt. Majd Pozsony Ferenc egyetemi tanár indokolta meg, hogy a magyar értelmiségi elit miért Kallós Zoltánt nevezi az Europa Nostra-díjra idén. Ezt követően Balázs Bécsi Gyöngy, a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány elnöke beszélt az alapítvány tevékenységeiről, majd Berecki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, a tárlat megálmodója arra biztatta a látogatókat, hogy ne szaladják végig, hanem ragadjanak ott, merengjenek el a március végéig megtekinthető kiállításon.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Akadály a kézdivásárhelyi minorita rendház épületének felújítása előtt
A római katolikus egyház alapító okiratát hiányolta Kézdivásárhely önkormányzatának egyik pályázatából a Központi Fejlesztési Ügynökség. Bokor Tibor polgármester portálunknak elmondta: ha kell a pápához is elmennek a szükséges iratokért, ám egyelőre a történelmi egyházak létét elismerő kormányhatározatra hivatkozva fellebbeztek az ügyben.
Kézdivásrhely önkormányzata még tavaly ősszel benyújtott két pályázatot két műemléképület felújítására: a kantai minorita rendház, és a székely katonanevelde épületeinek teljes rehabilitálására hívnának le európai uniós pénzéket. Mindkét pályázat két százalék önrész kifizetésére kötelezi az önkormányzatot, az egykori kaszárnya pályázati értéke közel 3 millió 800 ezer euró áfával, míg a minorita rendházé 3 millió euró áfával.
A katonanevelde felújítását követően az ingatlanba költöztetnék át az Incze László Céhtörténeti Múzeumot, míg a minorita rendházba a Böjte Csaba ferences szerzetes által vezetett Szent Ferenc Alapítványt.
A minorita rendház felújítására benyújtott pályázatot azonban a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség formai okokra hivatkozva elutasította, azzal érveltek, hogy nem csatolták az iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát.
Bokor Tibor, kézdivásárhely polgármestere felháborítónak és rosszindulatúnak tartja ezt az indoklást, a döntést meg is fellebbezték. „Nem mehetek a pápához, hogy kérjem a római katolikus egyház alapító okiratát. De ha kell, oda is elmegyünk” – reagált az ügy kapcsán portálunknak az elöljáró. Bokor Tibor kifejtette, arra hivatkozva óvták meg az elutasítást, hogy Romániában kormányhatározattal ismerik el a történelmi egyházak létét, az alkalmazottaik fizetésének egy részét is az állam finanszírozza. A fellebbezést a múlt héten nyújtották be, az ügynökség harminc nap alatt kell válaszoljon.
A katonanevelde felújítására benyújtott pályázat ugyanakkor átjutott az első szűrőn, ezután következik az első szinten elfogadott negyvennégy pályázat pontozása. A városvezetés abban bízik, hogy megkapják a támogatást, és hamarosan aláírhatják a finanszírozási szerződést.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Lőrincz Gyula festészeti kiállítása Székelyudvarhelyen
Lőrincz Gyula festészeti kiállítása nyílt meg a Művelődési Ház koncerttermében vasárnap a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat részeként. Három héten keresztül tekinthető meg a több mint negyven alkotást felvonultató tárlat.
Kronosz - Kairosz címmel nyílt kiállítás a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. A kiállítást Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója nyitotta meg.
Az idén ötven éves, Székelyudvarhelyen született Lőrincz Gyula művész alkotóéletútjáról Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója az alkotó barátjaként mesélt a jelenlevőknek. Kiderült, hogy 1984-ben mialatt Szép igazgatóként dolgozott a Székelyudvarhelyi Municípiumi Művelődési Házban, Lőrincz tizenegyedikes diákként ott rendezte első kiállítását.
„Nagyon furcsa volt, egy vakmerő diák lázadása, merészsége nyilvánult meg munkáiban, miközben az akkori Székelyudvarhely nem volt nagyon divatos és elfogadó sem” – emlékezett vissza Szép. Hozzátette, ezt követően mindketten Kolozsvárra kerültek. Lőrincz ott tanult, majd ott is telepedett le, miközben többféle művészeti ágban is kipróbálta magát. Többek közt a Minimum Party alkotótáborok egyik alaptagja, fotóklubnak katalógusokat készített, művészkocsmát működtet Insomnia néven. Plakátokat is készített a Kolozsvári Magyar Operának és egy korrektúrra alkalmával találkoztak újra Széppel, ekkor ismét elkezdtek barátkozni.
Az igazgató azt is elmesélte, hogy a magyar opera egy munkatársa, Selmeczi György zeneszerző, rendező, karmester egy alkalommal arra kérte Szépet, hogy egy olyan jelmez- és díszlettervezőt szerezzen, akinek nem ez a szakmája, aki másként gondolkozik. Így megkeresték Lőrinczet, attól fogva Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Budapesten is összesen huszonöt színházdíszletet tervezett, ebből tizenöt operadíszlet, aminek a hangulatát jelen kiállítás képei közt is fellelheti az érdeklődő. Szép elmondta, hogy második házassága is több kiállítást anyagát is inspirálta. Örömét fejezte, ki hogy bár sok mindent kipróbált végül is a festészetnél maradt, hiszen úgy véli „aki így tud festeni, annak festeni kell”.
Siklódi Zsolt grafikusművész nem tudott ott lenni az eseményen, így gondolatait Lőrincz Ildikó művészettörténész tolmácsolta. A tárlat címére reflektált először, elmondta, hogy Kronosz - Kairosz,a görögök által használt két időfogalom, s az „alkotó is e szerint akarja megtalálni azokat a kis ablakokat a tőlünk függetlenül, bennünket figyelmen kívül hagyó múló időben, amik megtermik az alkotás idejét, amikor a jelen pillanat számít.” Mivel a szerző idén éppen ötven éves, így aktuális a visszatekintés is, erről is szóltak a sorok, majd elhelyezte őt az alkotók sorában.
A tárlaton egyébként nagyrészt festmények találhatók, a kétezres évektől kezdődően. A bejáratnál egy Belépek a Schengenbe című alkotás fogad, ami egy tál kék víz, de van színes és fehér üvegekkel felállított sakktábla is.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Haikuk és alkalmi versek
A Magyar kultúra napja
„Számunkra, akik igyekszünk az irodalmat művelni és minél sűrűbben közönségközelbe hozni, majdnem mindennap a magyar kultúra napja, de azért jó, hogy ha a kultúrának van ilyen kiemelt napja is” – mondta Szonda Szabolcs könyvtárigazgató szombat este a Kultúrteaház negyvenhetedik kiadásának rövid bevezetőjében, majd bemutatta az Alkalmi szélhárfa címmel szervezett rendezvény meghívottjait, Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőt.
A magyar kultúra napjának előestéjén szervezett közönségtalálkozó valójában két friss verseskötet bemutatója volt, Fekete Vince Szélhárfa. 99+1 haiku és Lövétei Lázár László Alkalmi című kötete kapcsán a haiku versforma sajátosságairól, az alkalmi vers fogalmának ellentmondásosságáról és más érdekes irodalmi kérdésekről beszélgettek a szerzők, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, frissen megjelent verseik közül is felolvastak néhányat.Fekete Vince Szélhárfa című kötete kapcsán többek között elhangzott, hogy a haikunak sokféle meghatározása van, de egyszerűen egyfajta lírai pillanatfelvételnek lehetne nevezni, amelynek eredeti japán alkotásai olykor nem is az értelemre hatnak, inkább a sugallatok szintjén működnek. Fekete Vince szerint a haiku nem kifelé, hanem befelé tágítja ki a végtelent. A beszélgetésből a résztvevők megtudhatták, hogy a haiku a múlt század eleje óta vált ismertté magyar nyelvterületen, és többnyire Kosztolányi nyomán honosodott meg irodalmunkban az eredeti versformával nem teljesen azonos módon, olykor rímekkel, címmel, személyes hangvétellel, és a magyar nyelv sajátossága miatt az eredetitől eltérő szótagokra eső hangsúlyokkal. A versformáról szóló értekezésen túl a kötet összeállításáról, Láng Orsolya minimalista illusztrációiról is mesélt a szerző a közönségnek.Lövétei Lázár László Alkalmi című kötete margóján kifejtette, hogy számára minden vers alkalmi, ugyanis mindig van apropója annak, ha egy költő elkezd gondolkodni, másrészt, ha például a Nemzeti dalra vagy A vén cigányra gondolunk – mely szerinte a magyar irodalom legnagyobb verse –, megállapíthatjuk, hogy semmit sem vesz el egy költemény értékéből, utóéletéből az, hogy alkalom szülte. A kötet kapcsán elhangzott, hogy a -nak/-nek, illetve a -ról/-ről címek alatt két ciklusba szerveződtek a versek, amelyek között balladisztikustól gyerekversig, hexametertől képversig minden megtalálható, összefonódnak a terek és idősíkok, és egyfajta műhelynaplóként is működik, hisz a költő korábbi önmagára is reflektál benne. Lövétei Lázár László kifejtette, hamis az a romantikus elképzelés, hogy a költő üldögél, és egyszer csak megérkezik az ihlet, mert általában meló és alkalmiság szüli a verseket. Elmélete szerint még mindig a romantika korában élünk, mert a realizmustól az avantgárdig és azon túl túlságosan besűrűsödtek az irányzatok, és minden, ami a romantikától napjainkig tartott, bőven belefér a romantika énkultuszába, őrültségébe, radikalizmusába.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyedével emelkedik a bérköltség Sepsiszentgyörgyön
Jelentősen, közel negyedével megemelik a kiadásokat a kormánynak a béremelésre vonatkozó rendeletei: a sepsiszentgyörgyi önkormányzat személyzeti költsége 15 722 507 lejjel nő meg februártól, 68 845 770 lejről 84 568 277 lejre. A különbözet nagyobbik részét, 8 372 389 lejt központi, a fennmaradó 7 350 118 lejt pedig helyi költségvetésből fedezi a városháza – tudatta Antal Árpád polgármester. Jövő hónaptól az önkormányzat és az alárendelt intézmények 2082 alkalmazottja kap több pénzt: van, aki csak magasabb minimálbért, a hivatalnokok azonban 20, a színészek és művészek pedig 50 százalékkal megemelt havibért. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az SZNT nem adja fel
Európai polgári kezdeményezés
Újabb írásbeli fordulót kér a Székely Nemzeti Tanács az Európai Unió Bíróságától azon perben, amelyet az Európai Bizottság ellen indítottak, miután ez utóbbi testület elutasította polgári kezdeményezésük bejegyzését. Izsák Balázs SZNT-elnök úgy vélekedett: miközben Romániában pereket nyernek a hatóságok ellen, ami annak a jele, hogy a hazai igazságszolgáltatás európaibb lett, a brüsszeli intézmények ezzel szemben balkanizálódnak.
Mint ismert, az SZNT 2013-ban akart élni az európai polgári kezdeményezés lehetőségével. A Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért című polgári kezdeményezésüket székelyföldi, magyarországi, felvidéki, katalóniai, baszkföldi, svédországi, ausztriai, hollandiai, belgiumi és németországi polgárok nyújtották be. Lényege, hogy az Európai Unió kezelje kiemelt figyelemmel azokat a régiókat, amelyeket nemzeti, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok különböztetnek meg a szomszédos térségektől. Az Európai Bizottság azonban elutasította a kezdeményezés bejegyzését arra hivatkozva, hogy nincs hatásköre a nemzeti kisebbségeket érintő ügyekben. Ezt az érvelést azonban Izsák Balázsék nem fogadták el, és pert indítottak az Európai Bizottság ellen.A perbe beszállt Görögország, Szlovákia és Románia az Európai Bizottság oldalán, illetve Magyarország és Kovászna Megye Tanácsa az SZNT mellett. Az Európai Bíróság tavaly az Európai Bizottság számára kedvező döntést hozott – ezt azonban megfellebbezte az SZNT, és erre a beadványukra az Európai Bíróság nemrégiben küldte ki az érintett feleknek a per résztvevőinek válaszát. A vaskos, majdnem 600 oldalas iratcsomó tartalmazza a perben részt vevő felek álláspontját – Izsák Balázs azonban úgy véli, az Európai Bizottság, Szlovákia és Románia érvelésében sok a csúsztatás, ferdítés, valótlanság, ezért újabb írásbeli fordulót kértek, hogy mindezeket cáfolhassák. Az Európai Bíróság vagy elfogadja kérelmüket, és akkor lehetőség lesz mindezeket kifejteni, vagy elutasítja, és ítéletet hoz az ügyben – ismertette a fejleményeket pénteki sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Izsák Balázs.Azt is elmondta: Romániában rendre nyernek pereket állami hatóságok, intézmények ellen, ami azt bizonyítja, hogy a hazai igazságszolgáltatás európaibbá lett, a brüsszeli intézmények esetében ennek fordítottja az igaz, mintha azok balkanizálódnának. Mindenesetre azt tervezi, hogy az eljárás végén a per teljes anyagát elérhetővé teszi a nyilvánosság számára
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A megkerülhetetlenné vált Magma
Hetedik születésnapját ünnepli idén a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér. A meghatározónak tartott első hét esztendő alatt biztos irányvonalat kapott a dinamikus kulturális intézmény, amelyet tárlatai mellett egyre alaposabb művészetpedagógiai tevékenység is jellemez. Tavaly a The New York Times világlap is cikkezett a Magmáról, ez jelentette számukra az Andy Warhol által emlegetett „tizenöt perces hírnevet”, ám ugyanakkor felerősítette az erdélyi média érdeklődését is.
A kiállítások szervezésekor Kispál Ágnes Evelin és Kispál Attila ma már a kevesebb több elvét alkalmazza, elegendőnek tartanának évente öt-hat tárlatot, de úgy látják, kapcsolódniuk kell a közismert kulturális rendezvényekhez (művészeti biennálék, PulzArt, Szent György Napok), így több tárlatmegnyitóval számolnak. Tavaly összesen harminc bejegyzés – azaz különféle rendezvény – szerepel honlapjukon, többet vállalnak, mint amennyit bírnak, de a felkérésekre sem tudnak nemet mondani. Voltak olyan esztendők, amikor havonta új kiállítással jelentkeztek, de rájöttek, egy-egy jelentősebb kortárs művészeti anyag bemutatásához nem elegendő egy hónap, így a fontosabb kiállítások újabban két-három hónapig látogathatók, ezekre műhelyfoglalkozásokat is „telepítenek”. 
Egyre több fiatal jár a Magmába, a tárlatlátogatási szándék mellett ez főként a műhelyfoglalkozásoknak, a Fám Erika által vezetett művészetpedagógiai tevékenységnek köszönhető, iskolákból, sőt, óvodákból is érkeznek csoportok, olyan hónap is volt, amikor hatszáz diákkal foglalkoztak. Ezt mindannyian nagy eredménynek tartják, és büszkék arra, hogy középcsoportosoktól középiskolásokig minden korosztályt meg tudnak szólítani, s hogy foglalkozásaik ingyenesek, azokat pályázati támogatásból (Bethlen Gábor Alap) finanszírozzák. Fám Erika a Székely Mikó Kollégium volt filozófiatanáraként azt mondja, a Magmában élhet oktatói szenvedélyének, tömörítetten hasznosíthatja vizuális kultúrával kapcsolatos tudását. A diákok az iskolában nem találkoznak kortárs művészettel, ezért be kell „csábítaniuk” mind a pedagógust, mind a diákot. A tárlatvezetés mellett műhelyfoglalkozást tartanak, ha kell, játékosan, a művészetpedagógiát pedig a legkisebbek, olykor az óvodások élvezik a legjobban, de legfogékonyabbak az általános iskolások, ők már látják az értelmezési lehetőséget. A gyermekekhez rengeteg vizuális információ eljut, de nem tanítják meg, hogyan kell azokat feldolgozni, ezért amit a Magmában kapnak, hiánypótló is. Értő módon látni tanulni ugyanolyan fontos, mint írni, olvasni tanulni, véli Fám Erika, aki azt is szeretné, hogy idéntől a szentgyörgyiek mellett vidéki iskolásokat is fogadjanak a Magmában. Szokásukhoz híven, 2017 első tárlataként saját gyűjteményüket mutatják be, ezúttal „megviccelve” a nézőket, ugyanis a szükséges leltározást összekapcsolták a kiállítással, így született meg a jobbára installációkat felvonultató, Leltár miatt nyitva című összeállítás. Egy nagyon gyakori animációs műfaj ihleti a következő, februári tárlatot, a számítógépet, okostelefont használók körében jól ismert GIF (Graphics Interchange Format) formátum ugyanis átmenetet jelent az állókép és a videó között. Ezután a bukaresti képzőművészek kiállítása következik, majd Szent György Napokra a budapesti C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány egyedi videóarchívumából mutatnak be válogatást, a kiállítás kurátora Kozma Éva és Peternák Miklós. Nyárára egy három hónapig látható nemzetközi tárlatot terveznek, a Hálózat című kiállítást Barabási Albert László csíkszeredai származású, világszerte ismert hálózatkutató nyitja meg, s reményeik szerint előadást is tart a műtárgy-kereskedelem hálózatáról. Ezt igen hangsúlyos rendezvénynek tartják, már tavaly február óta szervezik. Következik a Maybe 4 csoportos kiállítás Újratervezés címmel, öt évvel a korábbi kiadás után most arra kíváncsiak, holt tart ma a kilencvenes évek elején végzett művészgeneráció; közülük többen Sepsiszentgyörgyhöz kötődnek, a címet az is indokolja, hogy az alkotókra amúgy is jellemző a folyamatos újratervezés. Végül év végére egy meglepetésszerű csoportos kiállítást ígérnek, de 2017 folyamán még bemutatkozik Bordos László Zsolt is, akit a 3D-animáció és az épületvetítés tett világhírűvé. Idén az egyik alagsori termüket úgy alakítják át, hogy művészetpedagógiai tevékenység állandó helyszíne lehessen, de azt is szeretnék, ha bővíthetnék állandó munkatársaik számát, illetve annak is örülnének, ha nagyobb keretből gazdálkodhatnának.Tavaly a Tranzit.org közép-európai független kortárs művészeti hálózat részeként működő Tranzit.ro elismerésben részesítette a Magmát, a DaDa 100 díjat adományozva nekik, ez számukra visszaigazolást jelent, azt, hogy másutt is szemmel tartják munkájukat. Ezt támasztja alá a The New York Times októberi, Kárász Palkó által jegyzett cikke is, amely a Brâncuşi fiai és lányai, egy családi intrika című csoportos kiállítás kapcsán mutatta be a sepsiszentgyörgyi kortárs művészeti kiállítóteret. Mindezek okán az intézmény működtetői úgy vélik, hét év alatt a Magma beírta magát a sepsiszentgyörgyiek emlékezetébe, beépült a közösségi tudatba. „Ha valaki kortárs képzőművészetről beszél, nem tudja megkerülni a Magmát” – teszi hozzá Kispál Attila.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíksomlyó és Vadárvácska
Tárlatnyitó a Bernády Házban
A téli szünet után újra megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a Bernády Ház. A csütörtök délutáni telt házas esemény – immár hagyományosan – tárlatnyitó volt, a tavalyi, bucsini Vadárvácska alkotótáborban született művek kiállítása. 
A tárlatot házigazdaként Nagy Miklós Kund méltatta, aki elmondta, a rendezvény a Bernády Ház első idei képzőművészeti kiállítása. – Remélem, hogy az év folyamán sok hasonlóan érdekes, szívhez szóló tárlaton vehetünk majd részt. Ez az esemény hagyományos módon a magyar kultúra napját is köszönti. A tavalyi Vadárvácska-tárlat tematikus kiállítás volt, a termés albumban is megjelent, a mostani ismét különleges: 450 esztendeje volt az első zarándoklat Csíksomlyóra, Gál Mihály, a tábor működtetője és házigazdája a tavalyi évben ezt találta ki tematikaként, erre készítette fel a minden eddiginél nagyobb számban érkezett meghívottakat. A búcsú minden magyar ember számára vallási meggyőződéstől függetlenül nagyon fontos, és azok, akik a Bükkfőn lévő erdei táborban dolgoztak, megalkották a saját lelki képüket erről a zarándoklatról. Érdekes, amikor egy adott téma ennyi művészt megérint – arra voltunk kíváncsiak, hogy ki milyen módon, mit ragad ki az ünnepből, az eseményből. A változatosság a táborban született anyagban is jelentkezik – Balázs József festőművész, a tábor művészeti irányítója például kijelentette, hogy számára, aki évek óta a gyergyóalfalui kereszt vezetője, volt a legnehezebb ezt a témát megfogni és visszaadni: annyira közel áll hozzá az ünnep. Festmény, grafika, textil- és kerámiamunka egyaránt készült a táborban, a művészek nagy része visszatérő vendég. Ezek az alkalmak, tárlatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy bizonyos művészi univerzumokra egyből ráismerjünk és a magunkénak valljuk őket – mondta a méltató.
Gál Mihály hozzátette: 12 év eltelt, és újra itt vagyunk, a tavalyi Vadárvácska anyagával, és mindig, minden tárlatnyitó előtt készítek egy leltárt magamban arról, hogy kik voltak a tavaly, jöttek-e új ismerősök. Megérkeznek a Bernády Házba a művészek, a méltató, a közönség, és úgy érzem, hogy egy nagy család vagyunk, olyan család, amely egy nyelven szól. Saját földünket nekünk kell kultúrával feldíszítenünk. A Bernády Ház falait idén is feldíszítettük a művészet ajándékaival. Az utóbbi három-négy évben kemény témakörrel töltöttük meg a művészek lelkét – ilyen volt a gyergyóalfalui templom fennállásának 800. évfordulója, Balázs József 60. születésnapja és a Márton Áron-
emlékév, amelynek alkotásaiból művészalbum is született. A tavalyi rendezvénysorozat a Vadárvácska alkotótábor történetének eddigi leggazdagabb kiadása: negyvenöt alkotás született, amelyekből egy újabb albumot adunk ki – ez körülbelül húsvétra jelenik meg. Az idei – nem kötelező – tematika pedig Sövér Elek emléke előtt tiszteleg. Én azt üzenem mindenkinek: tegyék azt, amiben hisznek és higgyenek abban, amit tesznek! 
Gál Mihály szavai után Baricz Lajos olvasta fel a Borzont végében és a Nincsen kies hely című, az alkotótábor által ihletett verseit, majd az esemény végén a marosszentgyörgyi Szent Cecília együttes két tagja adta elő a pap-költő megzenésített verseit.
K. NAGY BOTOND
Népújság (Marosvásárhely)

A Magyar Kultúra Napja
Tegnap este az Aradi Kamaraszínházban, nemzeti imánk közös megszólaltatásával indult az a nagyszabású ünnepi rendezvény, amelyen Ujj János laudációját követően Czsziter Kálmán építőmérnöknek, majd Réhon József méltatását követően a Piroska-házaspárnak, Katalinnak és Istvánnak is átadták a Kölcsey-díjat. A Vox Angelis vonósnégyes és Kászoni Annamária szólóénekével színesített programra következő lapszámunkban bővebben visszatérünk.
A Temesvári Millenniumi templomban
Temes – Tegnap, a temesvári Millenniumi Római Katolikus Templomban 11.30 órától megtartott szentmisén ft. Tamán Zoltán káplán megemlékezett a Magyar Kultúra Napjáról, amely alkalomból a nemzetünk egységéért való imára szólította a fel a híveket. A lélekemelő szertartás végén Dumitresc Emil kántor orgonazenéjére együtt elénekelték nemzeti imánk első szakaszát, a további szakaszokat nagy átéléssel szavalta el Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör vezetője. (b)
Ötödször adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat
A magyar kultúra napja alkalmából az RMDSZ évente jutalmazza azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelt módon hozzájárulnak. Vasárnap, január 22-én a kolozsvári sétatéri Kaszinó épületében az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjátadón a Szövetség idén is három jeles erdélyi magyar művészt méltatott: irodalom kategóriában Márton Evelin írónőt, képzőművészeti tevékenységéért Berszán Zsoltot, az előadóművészet terén pedig Csíky Boldizsár Tamás zongoraművészt.
Nyugati Jelen (Arad)

Emberi létünkkel egyenértékű az erdélyi magyar kortárs kultúra
Ötödik alkalommal adta át az RMDSZ az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért Díjat
Kolozsváron a sétatéri Kaszinó épületében immár ötödik alkalommal került sor vasárnap az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért ünnepélyes díjátadójára. A magyar kultúra napja alkalmából a Romániai Magyar Demokrata Szövetség olyan művészeket szokott méltatni több művészeti kategóriában, akik munkásságukkal illetve alkotásaikkal kiemelt módon hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megismertetéséhez és átörökítéséhez. Idén irodalom kategóriában Márton Evelin írónő, képzőművészeti tevékenységéért Berszán Zsolt, az előadóművészet terén pedig Csíky Boldizsár Tamás zongoraművész vehette át a díjat Hegedüs Csillától, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnökétől. Az a nép él és marad meg, amely alkot és képes újat teremteni; erdélyi identitásunk alapja a kultúra, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt – fogalmazott megnyitó beszédében Hegedüs Csilla. Az ünnepséget Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista Kolozsvár-film című szerzői és előadóestje zárta.
Ünnepi beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke rámutatott annak fontosságára, hogy az erdélyi magyar emberek megtanulják észrevenni a körülöttük levő és napról napra megteremtődő világot, és emellett odafigyeljenek azokra is, akiknek ez köszönhető. „Ma tisztelettel adózunk mindazoknak, akik a múltban értékeket teremtettek, azoknak, akik a mai napig éltetik hagyományainkat. Ez erdélyi magyar identitásunk egyik legfontosabb alapja. De ha a világunk itt megállna, ha nem tudunk újabb és újabb értéket teremteni, akkor nincs jövőnk Erdélyben, csak múltunk. A kultúra nem múzeum, hanem eleven szövet. Ha nem bővül, nem gazdagodik, akkor elpusztul.” Hangsúlyozta azt is, hogy egyetlen közösség semfosztható meg kultúrájától, hiszen az folyamatosan reflektál a társadalomra, görbe tükröt állít elé, és akkor, amikor az eltévedni készül, visszatereli a helyes útra. A kultúra a legerősebb fegyverünk, a legnehezebb időkben pedig az erdélyi társadalom szócsöve: „A kultúra a társadalom legharsányabb bírája, nekünk, politikusoknak pedig a legkeményebb kritikusunk, és ez így van rendjén. A művészet egy állandó zsűri az erdélyi magyar közösség életében.”
Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, hogy közösségünk számára az erdélyi magyar kortárs kultúra egyenértékű az emberi léttel: „Ez a garanciája annak, hogy itthon, Erdélyben tudunk újat teremteni. Ez identitásunk alapja, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt, ahogy évszázadokon át tette a világgal. Mert az a nép, amely képes újat teremteni, él és megmarad.” Kiemelte: egy közösség akkor, amikor kiosztja díjait, olyan művészek munkáját segíti, akik valóban maradandót tudnak alkotni. A díjkiosztás ugyanakkor elismerés, továbbá olyan „megújuló, élni akaró, alkotó, értéket teremtő közösség képét vetítik elénk, ahol vannak művészek, akik a szabadság érzetét adják, akik rádöbbentenek arra, hogy a világunk más, mint ahogy azt mi nap mint nap látjuk magunk körül. Több és szabadabb annál” – mondta értékelő beszédében.
Hegedüs Csilla szerint a kortárs művészek gyakran – az egyénnel ellentétben – eltérő módon látják a világot, és rádöbbentenek kicsinységünkre, de nagyságunkra is: „Nekünk, politikusoknak gyakran a leegyszerűsített, kézzelfogható valóságok kellenek. Ezért meg kell hallanunk azoknak a szavát, akik alkotnak, és oda kell figyelnünk rá akkor is, amikor görbe tükröt tartanak elénk. Az a dolgunk, hogy támogassuk őket, mert ők azok, akik az értékeket megteremtik. Nekünk, a mának, és gyermekeinknek, a holnapnak. Azokat az értékeket, amelyeket nem vehet már el tőlünk senki.”
Összegzésként kiemelte: azok, akik alkotnak, napról napra újra megteremtik az erdélyi magyar identitást, újragondolják, újraértelmezik azt. Mindezt pedig úgy teszik, hogy újabb és újabb ablakokat nyitnak a világra – nem elszigetelnek, hanem megmutatják a világnak, hogy egy szabad, értékeket teremtő közösség az erdélyi magyar közösség: „a mai díjazottjaink miatt bízunk magunkban, bízunk Erdélyben, abban a bölcsőben, ahol mai napig értékeket teremtünk.” Az alábbiakban közöljük az ünnepségen elhangzott laudációkat. A díjazottakat méltatta: Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Széplaky Gerda esztéta, Vida Gábor író
Itthon gyümölcsöztetni az itthon tanultakat
Csíky Boldizsár Tamás méltatása
Nemcsak emlékezünk, hanem lényegében számbavétel is történik ezen a napon: ismerjük-e azokat a művészeket és tudósokat, a reáliák művelését is magas szinten folytató szakembereket, akik ezen a kultúrán nőttek föl, és az egyetemes kultúra asztalára elhelyezték a magukból kipréselt szellemi értéket.
Talán ezek a január 22-i megállások segítenek abban, hogy felhívják értékeinkre a figyelmünket. Nemcsak arra, amit sikerült megőrizni évszázadok, évezredek alatt, ápolni és gazdagítani, hanem amit tovább is kell adni az utánunk jövőknek. Bizonyára a jelölő bizottságnak nem volt könnyű dolga megtalálni azokat a személyeket, akik különböző területeken, magas művészi szinten folytatják tevékenységüket itt Erdélyben, ahol nem mindig optimálisak a lehetőségek szellemi kincseink felszínre hozásában.
Megvallom, meglepődtem, amikor Csíky Boldizsár megkért, hogy a díj átadásakor mondandó laudációt elvállalnám-e. Elég régóta ismerjük egymást, szeretek hangversenyre járni, muzsikát hallgatni, sokszor adódott alkalom csendes baráti beszélgetésekre és úgy éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, aki fel tudná sorolni érdemeit, méltó módon méltatni tevékenységét, életművét. De mindezek ellenére igent mondtam és megtiszteltetésnek vettem.
Ifj. Csíky Boldizsár már születésétől kezdve életpályája meghatározója volt. Édesapja kiváló jelenkori magyar zeneszerző Marosvásárhelyen, aki művészeti titkára, majd később igazgatója volt a filharmóniának. Édesanyja hosszú ideig a marosvásárhelyi színház ünnepelt művésznője. Apai nagyapja nagy műveltségű lelkésze volt a marosvásárhelyi vártemplomnak. Felmenői példája nagyban hozzájárult életfilozófiájának, munkamoráljának kialakulásában, ahhoz, hogy örökölt tehetségét magára kötelezőnek érezte és kitartó szorgalommal fejlesztette. Életfelfogásának fontos része, hogy amit itthon tanult, azt gyümölcsöztesse is itthon. Vallotta is, hogy ahol megengedte Isten, hogy a világot meglássa, azt a helyet és azt a kiszabott időt meg kell tölteni tartalmas élettel. Ez a belső meggyőződés adott erőt, hogy a csábításoknak ellent tudjon állni. Ifj. Csíky Boldizsár értelmezésében ez azt is jelenti, hogy a számára meghatározott, valamint saját erejéből elért területeken a legmagasabb célokért és eredményekért dolgozzék.
Különleges zenei tehetségére már kora gyermekkorától kezdve felfigyeltek. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban Szőnyi Mártánál és Ávéd Silló Évánál tanult, majd a Kolozsvári Zeneakadémián folytatta tanulmányait Ileana Prada és Dana Borşan művésztanárnőknél, zeneszerzést Hans Peter Türk professzornál tanult. 1991-ben mesterkurzuson vett részt Jandó Jenőnél a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1992-ben Lübeckbe kapott ösztöndíjat Lev Naumov osztályába. 1993–1997 között Walter Kraft müncheni mesterkurzusain vesz részt. Egyetemistaként öt hazai előadói versenyt nyer meg. 2000-ben számtalan hangverseny után (átlagosan évi 40 koncert) a Münchener Musikseminar állandó szólistájának fogadja. Előadóművészi pályája során eddig több mint 800 koncertet tartott itthon, valamint Ausztria, Anglia, Bulgária, Svájc, Németország, Olaszország, Ukrajna, Magyarország, Csehország, Egyesült Államok és Japán jelentős zenei központjaiban. Jelenleg a Kolozsvári Zeneakadémia egyetemi tanára, a zongora tanszék professzora. Koncertezett a bukaresti Atheneum valamint a palota nagytermében, hazánk valamennyi filharmónia zenekarában Jászvásártól Aradig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig. Koncertezett a Moszkvai Zeneakadémián, Münchenben, Düsseldorfba, Európa fontosabb zenei központjaiban: Bécs, Budapest, Róma, Velence, Párizs.
Csíky Boldizsár koncertrepertoárja széles ívben öleli fel a zongorairodalom reprezentatív alkotásait a barokk stílusidőszaktól kezdődően egészen a kortárs zenéig.
[Interneten nem közlik az egész cikket]
Szabadság (Kolozsvár)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Román rosszallás az amerikai nagykövet nyilatkozata miatt
Bár burkoltan, diplomatikus nyelvezetben, de rosszallását fejezte ki pénteken Teodor Meleşcanu külügyminiszter Hans Klemmnek, az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének, amiért az bírálta a közkegyelemről szóló tervezeteket.
A külügyi tárca közleménye szerint Meleşcanu nem bekérette, csupán „hivatalában fogadta" Klemmet, akinek határozottan a tudomására hozta, hogy közvetlenül kíván a nagykövetséggel kommunikálni, nem pedig a sajtón keresztül. Mint megírtuk, Klemm egy csütörtöki interjúban úgy fogalmazott, egyetlen, a jogállamiságot értő intézkedést sem tartanak időszerűnek, ezért elvárják, hogy az összes állami intézmény fokozza a korrupció elleni küzdelmet.
Vasárnap délutánra Bukarestben és az ország több városában újabb tüntetéseket hirdettek a kormány által tervezett részleges közkegyelem és a büntető törvénykönyv módosítása ellen. Amint arról beszámoltunk, folytatódott a tervezetek szakmai bírálata is, és Klaus Johannis is véleményt nyilvánított az ügyben: az államfő az igazságügyi intézmények és civil szervezetek ellenkezésére hivatkozva a bukaresti szociálliberális kormány büntetőjogi tervezeteinek visszavonását szorgalmazta. A legfőbb ügyészséghez és a DNA-hoz hasonlóan a DIICOT is jelezte: nem ért egyet a módosításokkal. Vasárnap az átláthatatlanul és a parlament megkerülésével kidolgozott tervezetek visszavonását követelte az egyetemi hallgatók, a gimnáziumi hallgatók valamint a romániai fiatalok szervezete is.
Közben a kisebbik kormánypárt, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) alelnöke, Cătălin Beciu azzal váltott ki felháborodást, hogy minősíthetetlen stílusban kommentálta a tervezetek miatti tüntetéseket. Beciu szerint a megmozdulások „náci tüntetések", amelyeken olyan kretének vesznek részt, akik kínzást akarnak a szabadságvesztés helyett, a börtönök helyett pedig megsemmisítő táborokat. „Állatok, rosszul vagyok tőletek!" – írta ki Facebook-oldalára Beciu a tüntetők kapcsán. Később, a felháborodás miatt törölte a posztot, és felfüggesztette párttagságát.
Krónika (Kolozsvár) 

Apjok Norbert parlamenti képviselő: nem korfüggő a feladat nagysága
Az ifjúsági törvény módosítását, a fiatal vállalkozók támogatását tartja legfőbb feladatának az RMDSZ legfiatalabb parlamenti képviselőjeként Apjok Norbert, aki egyben a máramarosi magyarságot is képviselné.
– A Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) által javasolt parlamenti képviselőként kettős feladatot lát el, egyszerre képviseli az erdélyi magyar ifjúságot, illetve a máramarosi magyarságot a parlamentben. Huszonhét évesen nem érzi ezt túl nagy feladatnak?
– Nem korfüggő a feladat nagysága. Több mint tíz éve tevékenykedem az ifjúsági szférában, születésem óta, 27 éve máramarosi vagyok, és az elmúlt időszakban részt vettem a helyi közösségek életében. A Nagybánya Területi Ifjúsági Egyeztető Tanács vezetőjeként sok települést bejártam, ismerem mind a fiatalok, mind a helyi közösségek gondjait. Rálátásom van azokra a problémákra, amelyek a következő négy év kihívásait nyújtják.
– Melyek ezek a kihívások, felsorolna néhányat?
– Máramaros megyében – ahogy Erdély más megyéjében is – a magyarság nagy része vidéken él, ahol komoly probléma a tisztességes megélhetés, éppen ezért nagy a kivándorlás a régióból, hiányoznak a fiatalok a községekből. Olyan programokat kell indítani, olyan törvényjavaslatokat kell beterjeszteni, fenntartani, amelyek megkülönböztetett módon támogatják az élhető vidék létrehozását. Sok településen nagy a munkanélküliség, sok helyen van szükség arra, hogy akár befektetők jöjjenek, akár helyiek merjenek vállalkozásba kezdeni és ezáltal jobb létet teremteni maguk és környezetük számára. A másik nagy, ugyancsak az ifjúságot érintő probléma Máramarosban az iskolák kérdése. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy a meglévő magyar osztályok megmaradjanak, a magyar érdekeltségű tanintézetek támogatásban részesüljenek, a magyar gyerekek magyar iskolába járjanak.
– A következő időszakban az ifjúsági törvény módosítása lesz a legnagyobb feladat, amelyben tevékenyen részt vesz. Milyen módosításokat javasolnak a jogszabályhoz?
– A Miért is képviseltette magát azon a tanácskozáson, melyen ezekről a javaslatokról szó volt. Többek között az a javaslatunk, hogy munkatapasztalattal nem rendelkező fiatalok alkalmazásakor a vállalkozó adókedvezményben részesüljön. Ezáltal is elősegítenénk, hogy a fiatalok munkatapasztalatot tudjanak szerezni. Másik fontos javaslat, hogy a fiatal anyák könnyebben tudjanak részmunkaidős munkát vállalni, és visszakerülhessenek a munkaerőpiacra. Azok a vállalkozók, akik fiatal kismamákat alkalmaznak, szintén adókedvezményben részesülnének. Másik fontos meglátás, melyet az ifjúsági törvény módosítása kapcsán említettünk, a szakoktatás kérdése. Nagyon fontos, hogy fiatal szakembereink legyenek, akik itthon tudnak dolgozni és jól keresni, akik meg tudják teremteni önmaguk számára a megélhetést.
– Az ifjúsági törvény módosítása kapcsán mennyire működnek együtt a román pártok ifjúsági szervezeteivel, illetve a civil szférával?
– A Miért eddig is jó partneri viszonyt tartott fenn a román ifjúsági szervezetekkel, a pártok ifjúsági szervezeteivel, és képviseltette magát az ifjúsági törvény vitáján. Jelenleg pedig azt látjuk, hogy a kormányprogramban több olyan elem is van, mely a mi programunkban is szerepel. Különböző témák mentén hasonlók az elképzelések, mert a romániai magyar fiataloknak is többnyire ugyanazok a problémái, mint a többségieknek.
– Képviselőként az informatikai szakbizottság tagja. Milyen tennivalókat tart szükségesnek ezen a területen?
– Ez az információs technológiáért és kommunikációért felelős bizottság. Az IT-témák tartoznak ide a kormányzat felszerelésétől kezdve a vidéki IT-beruházásokig, programokig. De ide tartoznak a kommunikációs – a postát, a telekommunikációs cégek működését és felügyeletét érintő – törvényjavaslatok is. Azért szerettem volna a bizottságban dolgozni, mert fontosnak tartom az online ügyintézés előmozdítását. Hogy a fiatalok online felületen tudják intézni adminisztrációs ügyeiket, akár a cégbejegyzést is, amely folyamat – amennyiben online lehetne intézni – egynaposra csökkenne.
Sok fiatal kezdő vállalkozó az IT-szektorban próbál dolgozni, sok startup (nagy növekedési potenciállal rendelkező induló vállalkozás) van, programozási vagy egyéb IT-cégekről van szó. A fiatalokat különösen érinti a téma. Ha a következő négy évben sikerül olyan törvényjavaslatokat előterjeszteni, olyan jogszabályokat fenntartani, amelyek növelnék a fiatalok IT-szektoron belüli szerepvállalását, jó lehetőséget teremtenénk arra, hogy egy erős fiatal vállalkozói szféra jöjjön létre Romániában.
– A másik szakbiztosság, amelynek munkájában részt vesz, a védelmi bizottság. Ezen az egyébként érzékeny területen milyen, az erdélyi magyarok, fiatalok számára releváns terveket lát megvalósíthatónak?
– A védelmi bizottságban azt hiszem, koromnál fogva én vagyok az egyedüli, aki már nem vett részt kötelező sorkatonai szolgálatban. Ezért ebben a testületben kihívásokkal teli lesz a következő négy év. Ehhez a szakbizottsághoz tartozik a közrendészet is. Erdélyi magyar viszonylatban fontosnak tartom, hogy azokon a településeken, ahol a magyar közösség jelentős arányban van jelen, legyenek magyar nyelvet beszélő rendőrök, akikhez a magyar lakosok is anyanyelvükön fordulhatnak.
– Erre van törvényes keret, a rendőrképzőkön vannak magyarok számára fenntartott helyek, de az intézmények szerint kevés a jelentkező.
– A gyakorlat sajnos mást mutat. Elsősorban Máramaros megyéről beszélek, mert ott ismerem a helyzetet. Vannak olyan települések, ahol kevesen vagy egyáltalán nem élnek magyarok, és magyar rendőr van, míg a szomszédos faluban, ahol 80 százalékban magyar ajkú a lakosság, nincs. Amikor a helyi közösség megkereste a megyei rendőr-főkapitányságot, javasolva, hogy cserével oldják meg a helyzetet, azt a választ kapták: az idézett törvény a rendőrökre nem vonatkozik. Ez egy hosszúmezői eset: a magyar településen nincs magyar rendőr, de a szomszédos román településen kettő is van. Emiatt mindenképp szót fogok emelni a védelmi és közrendészeti bizottságban, ugyanis biztos vagyok benne, hogy nem elszigetelt esetről van szó, és Erdély több településén is fennáll a probléma.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)