Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. augusztus 19.
Nem lehet parancsszóra hímezni
Az emberben ott, legbelül van a szépség. Meg kell találni a módját, hogy ez a felszínre kerülhessen – véli Kisné Portik Irén néprajzkutató, aki szerint a hímzés erre a felszínre hozásra egy nagyszerű lehetőség.
Hétfőn kezdődött a Gránátalma-tábor, melyben hozzálátnak a századik úri hímzéses kézimunka kivarrásához is.
„A tizenharmadik tábort kezdtük el. A számot sokan nem tartják szerencsésnek, de én nagyon örülök ennek a tábornak azért is, mert az első olyan alkalom, amikor kiszélesedett az alkotóink köre, Remetétől Dánfalváig vannak belső és külső munkatársaink. Örömömre szolgál az is, hogy a Székely Értéktárba is bekerült a Gránátalma Egyesület ezen úrihímzés-újraélesztő tevékenysége, a termékeink pedig az ígéret szerint nemsokára a Hungarikumok sorába kerülhetnek” – fogalmazott Kisné Portik Irén táborvezető.
A néprajzkutató újabb okot is közölt, hogy miért is szerencsés számára a tizenhármas szám: „Sosem sikerült ilyen sok előre kirajzolt mintával kezdeni a tábort. Most van az első olyan tábor, melyre nyugdíjasként készülhettem.”
Huszonhat méter vásznat rajzolt meg előre Kisné Portik Irén. Ezekből függönyök lesznek a Sándor-ház ablakaira, arra a helyiségre, amelyben az úrihímzés-kiállítás és a vetett baldachinos ágy is található. A varróasszonyok korára való tekintettel félnaposak a tábori tevékenységek. Persze, megszusszanásra is szükség van, ilyenkor a támogatóktól kapott finomságokból falatoznak, illetve ismerkednek egy-egy minta történelmi hátterével.
„Szeretnénk, ha évente legalább két tábort tudnánk szervezni. Egyre bonyolultabb vonalvezetésű és kivitelezésű kézimunkákat készítünk” – szól a tájékoztató, majd a mintákra is áttér a néprajzkutató. „Arra törekszünk, hogy valamennyi mintacsalád képviselve legyen – így idén mondogatják is az asszonyok: Irénke kezd nem törődni azzal, hogy mi mit szeretünk. Az az érdekes, hogy pár nap után megszeretik az új mintát. Ez az újnak a feltétellel való elfogadása, ami ebben a korban teljesen érthető. De amikor rájönnek, hogy ez nem egy ördöngösség, hanem meg tudtuk tanulni, örvendenek.”
Az úri hímzéseknek a lelke a lapos öltés – tudjuk meg –, de a lapos öltésnek huszonvalahány típusát tartalmazzák csak azok a kézimunkák, amiket már elkészítettek a gránátalmások. De ez még nem minden, hiszen a hímzéseknél van olyan, amely a teljes felületet kitölti, és olyan is, amelyik hagyja az alapanyagot is érvényesülni. Tehát hihetetlenül nagy a variáció. Van tehát, amit tanulni.
Tizenketten vannak a táborban, de harmincan felüli az egyesületi tagok száma a külső bedolgozókkal együtt. Ez még nőni fog, Háromszékről és Udvarhelyről is van szándék a csatlakozásra. Az érdeklődést a magyar úri hímzés nagy hagyománya is indokolja. Mint megtudjuk, magyar nyelvterületen az úri hímzések adatoltsága Szent István királyig nyúlik vissza. Európában nekünk van a legrégebbi ilyen típusú hímzésünk a koronázási palástban. Ezt Gizella királyné vezetésével német, görög és magyar apácák hímezték a székesfehérvári zárdában. Van adat arra is, hogy 1004-ben a pápának ajándékban Gizella királyné egy úri hímzéses terítőt varrt.
Az asszonyok délután hazamennek, elvégzik a teendőket, megpihennek, s utána még késő estig hímeznek. „A gránátalmás táborokban az együttlét és együtt alkotás egy nagy élmény, amiről nem tudunk lemondani, de ennél nagyobb jelentősége van annak, hogy megbeszéljük az elkezdett kézimunkák minden szakmai nehézségét. Minden új öltéstípust rongyokon begyakorolunk. Ezt a csontozatra, ízületekre, szemre terhelően ható tevékenységet mindenki úgy és akkor végzi, amikor magából a szépérzékét, tehetségét leginkább ki tudja hozni. Nem lehet parancsszóra hímezni. Egy olyan ráhangolódás kell, egy belső, jóleső kényszer, ami azt mondja, én most ezt kell csináljam. Ez a megvalósítás elfeledteti a nehézségeket, amelyekkel a hétköznapjaikban küzdenek. Általános, hogy kérnek, rajzoljak valami mintát, hanem újra nyugtatót kell szedjenek. Mert amikor van kézimunka, akkor nem kell nyugtató. Ősanyáink sem ismerték ezt a fogalmat, a nem gépesített világnak minden nehézsége mellett mindig volt idő a manuális tevékenységnek erre a válfajára is. Az ember egy alkotó lény. Annyi szép van benne, hogy meg kell találja, ahol kiadja.”
Kisné Portik Irén igyekszik több területen is átadni tudását, másra, általa garanciának tekintett emberekre bízni néhány feladatát. Több felhívást is megfogalmazott a táborvezető. „Olyan ügyes kezű asszonyokat látnánk szívesen, akik önzetlenül dolgoznának egy ilyen ügyért. Egy próbára hívnánk meg őket, hogy kiderüljön, a szándékhoz társul-e az a bátorság, ami elűzi az ijedtséget az aprólékos munkától” – mondta, hozzáfűzve, az alkotóház berendezéséhez nagy szükségünk volna olyan használható szőnyegekre, amelyek esetleg már stílusuk miatt nem illenek be a környezetbe, kiszuperálódtak.
„Ide lehet hozni a megőrzésre szánt dolgokat, régiségeket is. Szoktak jönni kézimunkakönyvekkel, használati tárgyakkal. Mi megmAradunk a textília tárgykörébe, de van, akinek átadni az egyéb tárgyakat. Szinte mindegyik gyergyói faluban elkezdődött egy tájjelegű ház létrehozása, bizonyos rendű és rangú értékek összegyűjtése. Sok tanítványom, követőm van ezekben a falvakban. Velük osztanám meg a beérkező, illetve saját gyűjteményemet is” – fogalmazott Kisné Portik Irén, elérhetőségéről csupán annyit mondva, „engem meg lehet találni.”
Balázs Katalin |
Székelyhon.ro
Az emberben ott, legbelül van a szépség. Meg kell találni a módját, hogy ez a felszínre kerülhessen – véli Kisné Portik Irén néprajzkutató, aki szerint a hímzés erre a felszínre hozásra egy nagyszerű lehetőség.
Hétfőn kezdődött a Gránátalma-tábor, melyben hozzálátnak a századik úri hímzéses kézimunka kivarrásához is.
„A tizenharmadik tábort kezdtük el. A számot sokan nem tartják szerencsésnek, de én nagyon örülök ennek a tábornak azért is, mert az első olyan alkalom, amikor kiszélesedett az alkotóink köre, Remetétől Dánfalváig vannak belső és külső munkatársaink. Örömömre szolgál az is, hogy a Székely Értéktárba is bekerült a Gránátalma Egyesület ezen úrihímzés-újraélesztő tevékenysége, a termékeink pedig az ígéret szerint nemsokára a Hungarikumok sorába kerülhetnek” – fogalmazott Kisné Portik Irén táborvezető.
A néprajzkutató újabb okot is közölt, hogy miért is szerencsés számára a tizenhármas szám: „Sosem sikerült ilyen sok előre kirajzolt mintával kezdeni a tábort. Most van az első olyan tábor, melyre nyugdíjasként készülhettem.”
Huszonhat méter vásznat rajzolt meg előre Kisné Portik Irén. Ezekből függönyök lesznek a Sándor-ház ablakaira, arra a helyiségre, amelyben az úrihímzés-kiállítás és a vetett baldachinos ágy is található. A varróasszonyok korára való tekintettel félnaposak a tábori tevékenységek. Persze, megszusszanásra is szükség van, ilyenkor a támogatóktól kapott finomságokból falatoznak, illetve ismerkednek egy-egy minta történelmi hátterével.
„Szeretnénk, ha évente legalább két tábort tudnánk szervezni. Egyre bonyolultabb vonalvezetésű és kivitelezésű kézimunkákat készítünk” – szól a tájékoztató, majd a mintákra is áttér a néprajzkutató. „Arra törekszünk, hogy valamennyi mintacsalád képviselve legyen – így idén mondogatják is az asszonyok: Irénke kezd nem törődni azzal, hogy mi mit szeretünk. Az az érdekes, hogy pár nap után megszeretik az új mintát. Ez az újnak a feltétellel való elfogadása, ami ebben a korban teljesen érthető. De amikor rájönnek, hogy ez nem egy ördöngösség, hanem meg tudtuk tanulni, örvendenek.”
Az úri hímzéseknek a lelke a lapos öltés – tudjuk meg –, de a lapos öltésnek huszonvalahány típusát tartalmazzák csak azok a kézimunkák, amiket már elkészítettek a gránátalmások. De ez még nem minden, hiszen a hímzéseknél van olyan, amely a teljes felületet kitölti, és olyan is, amelyik hagyja az alapanyagot is érvényesülni. Tehát hihetetlenül nagy a variáció. Van tehát, amit tanulni.
Tizenketten vannak a táborban, de harmincan felüli az egyesületi tagok száma a külső bedolgozókkal együtt. Ez még nőni fog, Háromszékről és Udvarhelyről is van szándék a csatlakozásra. Az érdeklődést a magyar úri hímzés nagy hagyománya is indokolja. Mint megtudjuk, magyar nyelvterületen az úri hímzések adatoltsága Szent István királyig nyúlik vissza. Európában nekünk van a legrégebbi ilyen típusú hímzésünk a koronázási palástban. Ezt Gizella királyné vezetésével német, görög és magyar apácák hímezték a székesfehérvári zárdában. Van adat arra is, hogy 1004-ben a pápának ajándékban Gizella királyné egy úri hímzéses terítőt varrt.
Az asszonyok délután hazamennek, elvégzik a teendőket, megpihennek, s utána még késő estig hímeznek. „A gránátalmás táborokban az együttlét és együtt alkotás egy nagy élmény, amiről nem tudunk lemondani, de ennél nagyobb jelentősége van annak, hogy megbeszéljük az elkezdett kézimunkák minden szakmai nehézségét. Minden új öltéstípust rongyokon begyakorolunk. Ezt a csontozatra, ízületekre, szemre terhelően ható tevékenységet mindenki úgy és akkor végzi, amikor magából a szépérzékét, tehetségét leginkább ki tudja hozni. Nem lehet parancsszóra hímezni. Egy olyan ráhangolódás kell, egy belső, jóleső kényszer, ami azt mondja, én most ezt kell csináljam. Ez a megvalósítás elfeledteti a nehézségeket, amelyekkel a hétköznapjaikban küzdenek. Általános, hogy kérnek, rajzoljak valami mintát, hanem újra nyugtatót kell szedjenek. Mert amikor van kézimunka, akkor nem kell nyugtató. Ősanyáink sem ismerték ezt a fogalmat, a nem gépesített világnak minden nehézsége mellett mindig volt idő a manuális tevékenységnek erre a válfajára is. Az ember egy alkotó lény. Annyi szép van benne, hogy meg kell találja, ahol kiadja.”
Kisné Portik Irén igyekszik több területen is átadni tudását, másra, általa garanciának tekintett emberekre bízni néhány feladatát. Több felhívást is megfogalmazott a táborvezető. „Olyan ügyes kezű asszonyokat látnánk szívesen, akik önzetlenül dolgoznának egy ilyen ügyért. Egy próbára hívnánk meg őket, hogy kiderüljön, a szándékhoz társul-e az a bátorság, ami elűzi az ijedtséget az aprólékos munkától” – mondta, hozzáfűzve, az alkotóház berendezéséhez nagy szükségünk volna olyan használható szőnyegekre, amelyek esetleg már stílusuk miatt nem illenek be a környezetbe, kiszuperálódtak.
„Ide lehet hozni a megőrzésre szánt dolgokat, régiségeket is. Szoktak jönni kézimunkakönyvekkel, használati tárgyakkal. Mi megmAradunk a textília tárgykörébe, de van, akinek átadni az egyéb tárgyakat. Szinte mindegyik gyergyói faluban elkezdődött egy tájjelegű ház létrehozása, bizonyos rendű és rangú értékek összegyűjtése. Sok tanítványom, követőm van ezekben a falvakban. Velük osztanám meg a beérkező, illetve saját gyűjteményemet is” – fogalmazott Kisné Portik Irén, elérhetőségéről csupán annyit mondva, „engem meg lehet találni.”
Balázs Katalin |
Székelyhon.ro
2016. augusztus 19.
„Meghurcolt” Székelyföldi elöljárók kaptak Külhoni Magyarságért Díjat
MTI - A Külhoni Magyarságért Díj egyik üzenete, a politikai azt fejezi ki, hogy nem engedjük el üldözött magyarjaink kezét – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken, az elismerések Budapesti átadásán.
„A nemzeti ünnep alkalmából átadott kitüntetésnek három üzenete is van, egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket” – jelentette ki Semjén Zsolt. Hangsúlyozta: a díjnak van egy politikai üzenete is, mégpedig az, hogy üldözött magyarjaink kezét nem engedjük el.
A kereszténydemokrata politikus szerint a mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az „erdélyi barátaink” kapják az elismeréseket, „akiket koncepciós módon hurcoltak meg”. „Ezek az emberek magyarságukért üldöztetés szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet” – fejtette ki Semjén Zsolt. Kijelentette, világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét. Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor „az egyetemes magyarság csonkul”.
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért. Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János, Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014 decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezet. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zárták le. Mezei János ellen 2015 januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagois tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított. A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú, felerészben magyar ajkú közösségben, Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival. Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet-csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is. A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át.
Székelyhon.ro
MTI - A Külhoni Magyarságért Díj egyik üzenete, a politikai azt fejezi ki, hogy nem engedjük el üldözött magyarjaink kezét – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken, az elismerések Budapesti átadásán.
„A nemzeti ünnep alkalmából átadott kitüntetésnek három üzenete is van, egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket” – jelentette ki Semjén Zsolt. Hangsúlyozta: a díjnak van egy politikai üzenete is, mégpedig az, hogy üldözött magyarjaink kezét nem engedjük el.
A kereszténydemokrata politikus szerint a mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az „erdélyi barátaink” kapják az elismeréseket, „akiket koncepciós módon hurcoltak meg”. „Ezek az emberek magyarságukért üldöztetés szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet” – fejtette ki Semjén Zsolt. Kijelentette, világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét. Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor „az egyetemes magyarság csonkul”.
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért. Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János, Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014 decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezet. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zárták le. Mezei János ellen 2015 januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagois tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított. A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú, felerészben magyar ajkú közösségben, Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival. Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet-csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is. A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át.
Székelyhon.ro
2016. augusztus 19.
Újabb kisebbségvédelmi kudarc
Több sebből vérzik a hazai kisebbségpolitika. Egyrészt ismertek az erdélyi, Székelyföldi magyarságot hátrányosan érintő intézkedések, másrészt az országhatáron kívül élő románok most azért elégedetlenkednek, mert úgy érzik, Bukarest magukra hagyta őket.
A határon túl élő románok képviselői ezt a marosfői nyári egyetemen hangoztatták, a szerbiai Timok-völgyi képviselőjük pedig kerek perec kimondta, a román diplomaták többet ártanak nekik, mint használnak. Rendhagyó módon a határon túliak panaszáradata most elnyomja a Székelyföldi románok megszokott sirámait. Igaz, elég nehéz túlharsogni azt a komor helyzetjelentést, amelyet a Timok völgyében élő, mintegy 350 ezer fősre becsült vlachok képviselője, Predrag Balasevici fogalmazott meg: a szerbek ellenkezése miatt nem érvényesülnek alapvető, nemzeti identitásukhoz köthető jogaik, nem részesülnek román nyelvű oktatásban, s a saját iskolák mellett hiányoznak templomaik is, de anyanyelvű sajtójuk sincs. Mint Balasevici mondta, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák vezetőik identitásmegőrző tevékenységét, „oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben.”
E tragikus helyzetjelentést követően szólalt fel a fórumon Traian Băsescu. A volt államfő ráérzett e lehangoló helyzetben rejlő politikai potenciálra, és máris megfogalmazta bírálatát, pontosabban javaslatát. Eszerint Románia megvétózhatja Szerbia EU-csatlakozását, ha a balkáni ország továbbra is fütyül arra a kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodásra, amely a szerbiai román kisebbség jogait biztosítaná. A 2012 márciusában Brüsszelben aláírt dokumentumban ugyanis Bukarest a román kisebbség jogainak tiszteletben tartásához kötötte Szerbia EU-tagjelölti státusának megadását, mert sérelmezték azt, hogy Szerbia nem ismeri el a Timok-völgyi román kisebbséget. Nehezen hihető, hogy Băsescu intelmeit megszívlelnék a döntéshozók. A szakértői kormánynak sem ideje, sem ereje nincs e helyzeten változtatni, s a választások után sem ez lesz elsődleges. Ám hogy Bukarest érzéketlen a más országokban élő románok súlyos, nemzeti önazonosságukat érintő problémái iránt, különös, de nem teljességgel meglepő. Hiszen egy többségi nemzet akkor lehet igazán fogékony idegenbe szakadt, illetve szomszédos államokba született nemzettársai sorsa iránt, ha maga is elkötelezett a kisebbségvédelem tekintetében. Ha nem is érzi át teljességgel, de legalább nyitott, és érteni próbálja e sajátos problémakört. De – közel száz évvel a Gyulafehérvári ígéretek után – ez nem mondható el, így félő, hogy mArad a nemzetállami közöny, melynek egyik következményeként maguk a Timok-völgyi román jogfosztottak is feledésben mAradnak.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Több sebből vérzik a hazai kisebbségpolitika. Egyrészt ismertek az erdélyi, Székelyföldi magyarságot hátrányosan érintő intézkedések, másrészt az országhatáron kívül élő románok most azért elégedetlenkednek, mert úgy érzik, Bukarest magukra hagyta őket.
A határon túl élő románok képviselői ezt a marosfői nyári egyetemen hangoztatták, a szerbiai Timok-völgyi képviselőjük pedig kerek perec kimondta, a román diplomaták többet ártanak nekik, mint használnak. Rendhagyó módon a határon túliak panaszáradata most elnyomja a Székelyföldi románok megszokott sirámait. Igaz, elég nehéz túlharsogni azt a komor helyzetjelentést, amelyet a Timok völgyében élő, mintegy 350 ezer fősre becsült vlachok képviselője, Predrag Balasevici fogalmazott meg: a szerbek ellenkezése miatt nem érvényesülnek alapvető, nemzeti identitásukhoz köthető jogaik, nem részesülnek román nyelvű oktatásban, s a saját iskolák mellett hiányoznak templomaik is, de anyanyelvű sajtójuk sincs. Mint Balasevici mondta, a román állam képviselői kifejezetten akadályozzák vezetőik identitásmegőrző tevékenységét, „oda jutottunk, hogy a Timok-völgyi románok minden abbéli reményüket elvesztették, hogy sorsuk valaha jobbra fordulhat. Már semmilyen elvárásunk nincs Romániával szemben.”
E tragikus helyzetjelentést követően szólalt fel a fórumon Traian Băsescu. A volt államfő ráérzett e lehangoló helyzetben rejlő politikai potenciálra, és máris megfogalmazta bírálatát, pontosabban javaslatát. Eszerint Románia megvétózhatja Szerbia EU-csatlakozását, ha a balkáni ország továbbra is fütyül arra a kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodásra, amely a szerbiai román kisebbség jogait biztosítaná. A 2012 márciusában Brüsszelben aláírt dokumentumban ugyanis Bukarest a román kisebbség jogainak tiszteletben tartásához kötötte Szerbia EU-tagjelölti státusának megadását, mert sérelmezték azt, hogy Szerbia nem ismeri el a Timok-völgyi román kisebbséget. Nehezen hihető, hogy Băsescu intelmeit megszívlelnék a döntéshozók. A szakértői kormánynak sem ideje, sem ereje nincs e helyzeten változtatni, s a választások után sem ez lesz elsődleges. Ám hogy Bukarest érzéketlen a más országokban élő románok súlyos, nemzeti önazonosságukat érintő problémái iránt, különös, de nem teljességgel meglepő. Hiszen egy többségi nemzet akkor lehet igazán fogékony idegenbe szakadt, illetve szomszédos államokba született nemzettársai sorsa iránt, ha maga is elkötelezett a kisebbségvédelem tekintetében. Ha nem is érzi át teljességgel, de legalább nyitott, és érteni próbálja e sajátos problémakört. De – közel száz évvel a Gyulafehérvári ígéretek után – ez nem mondható el, így félő, hogy mArad a nemzetállami közöny, melynek egyik következményeként maguk a Timok-völgyi román jogfosztottak is feledésben mAradnak.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 19.
Hétszáz éve város
Hétszáz éve, 1316. augusztus 19-én kapott I. Károly királytól városi kiváltságokat Kolozsvár. A város születésének körülményeiről és a kiváltságlevél tartalmáról a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott előadást tegnap Radu Lupescu történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense.
Radu Lupescu elmondta: Kolozsvár kialakulásában fontos szerepe volt annak a királyi földvárnak, amelyet Kolozsmonostoron valószínűleg Szent István uralkodása idején építettek. A vár első írásos említése 1213-ból mAradt fenn, de régebbi eredetre utal, hogy I. András és Salamon király korából találtak a területén pénzérméket. E sáncvár területén a 11. század második felében I. Béla vagy Szent László király hozott létre bencés apátságot, ennek közelében váralja-településként alakult ki az egykori város.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hétszáz éve, 1316. augusztus 19-én kapott I. Károly királytól városi kiváltságokat Kolozsvár. A város születésének körülményeiről és a kiváltságlevél tartalmáról a Kolozsvári Magyar Napok keretében tartott előadást tegnap Radu Lupescu történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense.
Radu Lupescu elmondta: Kolozsvár kialakulásában fontos szerepe volt annak a királyi földvárnak, amelyet Kolozsmonostoron valószínűleg Szent István uralkodása idején építettek. A vár első írásos említése 1213-ból mAradt fenn, de régebbi eredetre utal, hogy I. András és Salamon király korából találtak a területén pénzérméket. E sáncvár területén a 11. század második felében I. Béla vagy Szent László király hozott létre bencés apátságot, ennek közelében váralja-településként alakult ki az egykori város.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 19.
Sepsiszentkirály kettős ünnepe
Államalapító keresztény királyunkra, a település névadójára, a sepsiszentkirályi filiális kápolna védőszentjére emlékeznek szombaton és vasárnap Sepsiszentkirályban. Szombaton 11 órakor veszi kezdetét a búcsús szentmise, vasárnap a református templomban ökumenikus istentiszteletet tartanak.
Sepsiszentkirály rendes tagja a huszadik évét ünneplő Szentkirály Szövetségnek. Sándor Csaba mérnök a sepsiszentkirályi hívek képviseletében érkezett haza az augusztus 5–7. között megtartott csíkszentkirályi találkozóról. Vele a szövetség XX. évfordulója kapcsán beszélgettünk. – Az 1990-es évek közepén egy augusztus 20-i központi Budapesti állami ünnepségre meghívást kaptak a Szent István nevét, illetve a szentkirály-elemet nevükben hordozó települések polgármesterei. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat a települések elöljáróiban, hogy ne csak e helységek vezetői találkozzanak évente egyszer, hanem szervezzenek találkozót a településeken élők számára is. Csíkszentkirály ajánlkozott erre elsőként, így Szentkirályszombatján 1996-ban szándéknyilatkozatot fogalmaztak meg: eszerint szövetségbe tömörült a Kárpát-haza mindazon települése, amely nevében is őrzi szent királyunk emlékét. A szövetséghez huszonegy Kárpát-medencei település csatlakozott: Magyarországról Bakonyszentkirály, Kerkaszentkirály, Királyszentistván, Porrogszentkirály, Rinyaszentkirály, Szabadszentkirály, Szentistván, Szentistvánbaksa, Szentkirály, Szentkirályszabadja és Szombathely-Gyöngyöshermánszentkirály, Erdélyből Csíkszentkirály, Kalotaszentkirály, Marosszentkirály, Sepsiszentkirály, Székelyszentistván és Székelyszentkirály, Felvidékről Királyfiakarcsa, Vágkirályfa, valamint Sajószentkirály és Sajókirályi. Emlékezetes és bensőséges, mélyen vallásos ihletésű találkozó volt, ahol már egy helybeli faragómester elkészítette a szövetség évfordulós, mesterien tervezett és kivitelezett emlékkeresztjét. Az ünnepi búcsús szentmisén jelen voltak, szentmisét celebráltak és szentbeszédet mondtak Ft. Tamás József Gyulafehérvári segédpüspök, Csató Béla pápai káplán, tb. kanonok, csíkszentkirályi plébános. A találkozón megjelent képviseletek egy-egy emlékfenyőt ültettek el, tisztelegve a szövetségi évforduló előtt. Megállapítható, hogy azok a tekintélyes múltra visszatekintő kis katolikus községek, amelyek hosszú századokon át őrizték nevükben-lelkiségükben is István király emlékét, az ismeretlenség homályában, ismét, immár sokadszor egymásra találtak. Megerősítették szövetségüket önazonosságuk megőrzése, az országhatároktól függetlenül érvényesülő szellemi s lelki magyar egység, az egyenlő jogok és esélyek alapján való történelmi megbékélés és Európai integráció megtartása érdekében. Sepsiszentkirály emelkedett lelkiséggel várja az ünnepet. Miként azt a falu filiájába beszolgáló Kacsó Sándor illyefalvi plébánostól és Németh Zoltán katolikus gondnoktól megtudtuk, a búcsús szentmise szombaton 11 órakor a filiális kis templomban veszi kezdetét. Szentbeszédet mond és a szentmise főcelebránsa Kocsis Károly, a Sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia segédlelkésze lesz, koncelebrál Kacsó plébános. Mise után a templom udvarán kínálmációban részesülnek vendégeink – jelezte a gondnok, a rendezvény szervezője.
Vasárnap, augusztus 21-én a teljesen felújított helybeli református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatják a búcsús megemlékezést, ahol a szószéki szolgálatot Adorjáni Levente Sepsiszentkirály-botfalusi unitárius lelkész végzi, imát mond Kacsó Sándor, és elhelyezik az emlékezés virágkoszorúját a templom előtt álló Szent István-mellszobornál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Államalapító keresztény királyunkra, a település névadójára, a sepsiszentkirályi filiális kápolna védőszentjére emlékeznek szombaton és vasárnap Sepsiszentkirályban. Szombaton 11 órakor veszi kezdetét a búcsús szentmise, vasárnap a református templomban ökumenikus istentiszteletet tartanak.
Sepsiszentkirály rendes tagja a huszadik évét ünneplő Szentkirály Szövetségnek. Sándor Csaba mérnök a sepsiszentkirályi hívek képviseletében érkezett haza az augusztus 5–7. között megtartott csíkszentkirályi találkozóról. Vele a szövetség XX. évfordulója kapcsán beszélgettünk. – Az 1990-es évek közepén egy augusztus 20-i központi Budapesti állami ünnepségre meghívást kaptak a Szent István nevét, illetve a szentkirály-elemet nevükben hordozó települések polgármesterei. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat a települések elöljáróiban, hogy ne csak e helységek vezetői találkozzanak évente egyszer, hanem szervezzenek találkozót a településeken élők számára is. Csíkszentkirály ajánlkozott erre elsőként, így Szentkirályszombatján 1996-ban szándéknyilatkozatot fogalmaztak meg: eszerint szövetségbe tömörült a Kárpát-haza mindazon települése, amely nevében is őrzi szent királyunk emlékét. A szövetséghez huszonegy Kárpát-medencei település csatlakozott: Magyarországról Bakonyszentkirály, Kerkaszentkirály, Királyszentistván, Porrogszentkirály, Rinyaszentkirály, Szabadszentkirály, Szentistván, Szentistvánbaksa, Szentkirály, Szentkirályszabadja és Szombathely-Gyöngyöshermánszentkirály, Erdélyből Csíkszentkirály, Kalotaszentkirály, Marosszentkirály, Sepsiszentkirály, Székelyszentistván és Székelyszentkirály, Felvidékről Királyfiakarcsa, Vágkirályfa, valamint Sajószentkirály és Sajókirályi. Emlékezetes és bensőséges, mélyen vallásos ihletésű találkozó volt, ahol már egy helybeli faragómester elkészítette a szövetség évfordulós, mesterien tervezett és kivitelezett emlékkeresztjét. Az ünnepi búcsús szentmisén jelen voltak, szentmisét celebráltak és szentbeszédet mondtak Ft. Tamás József Gyulafehérvári segédpüspök, Csató Béla pápai káplán, tb. kanonok, csíkszentkirályi plébános. A találkozón megjelent képviseletek egy-egy emlékfenyőt ültettek el, tisztelegve a szövetségi évforduló előtt. Megállapítható, hogy azok a tekintélyes múltra visszatekintő kis katolikus községek, amelyek hosszú századokon át őrizték nevükben-lelkiségükben is István király emlékét, az ismeretlenség homályában, ismét, immár sokadszor egymásra találtak. Megerősítették szövetségüket önazonosságuk megőrzése, az országhatároktól függetlenül érvényesülő szellemi s lelki magyar egység, az egyenlő jogok és esélyek alapján való történelmi megbékélés és Európai integráció megtartása érdekében. Sepsiszentkirály emelkedett lelkiséggel várja az ünnepet. Miként azt a falu filiájába beszolgáló Kacsó Sándor illyefalvi plébánostól és Németh Zoltán katolikus gondnoktól megtudtuk, a búcsús szentmise szombaton 11 órakor a filiális kis templomban veszi kezdetét. Szentbeszédet mond és a szentmise főcelebránsa Kocsis Károly, a Sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia segédlelkésze lesz, koncelebrál Kacsó plébános. Mise után a templom udvarán kínálmációban részesülnek vendégeink – jelezte a gondnok, a rendezvény szervezője.
Vasárnap, augusztus 21-én a teljesen felújított helybeli református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatják a búcsús megemlékezést, ahol a szószéki szolgálatot Adorjáni Levente Sepsiszentkirály-botfalusi unitárius lelkész végzi, imát mond Kacsó Sándor, és elhelyezik az emlékezés virágkoszorúját a templom előtt álló Szent István-mellszobornál.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 19.
Székely jelképekről a világ heraldikusainak (I.)
A székely közösség címerének alakulása megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált előadást a skóciai Glasgowban rendezett 32. nemzetközi genealógiai és heraldikai kongresszuson dr. Szekeres Attila István Sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke augusztus 11- én. (A hivatalosan bejegyzett cím így hangzik: The evolution of the Szekler community’s coat of arms from the origins until it became the symbol of the Romanian largest minority, the Hungarian community’s autonomy movement.)
A nemzetközi genealógiai és heraldikai kongresszusokat kétévente szervezik meg, mindig máshol, főleg nyugati, gazdag címertani hagyományokkal rendelkező országokban. Jelen kongresszus helyszíne Glasgow, a korábbiaké visszamenőleg Oslo, Maastricht, Stuttgart, Quebec, St. Andrews, Bruge, Dublin, Besancon, Torinó, Ottawa, Luxemburg stb.
A kongresszusokra a szakma jeles, nemzetközi szinten elismert képviselőinek előadásait sorolják be. A sorba igen nehéz bekerülni, így óriási megtiszteltetésnek számít a Sepsiszentgyörgyi heraldikus meghívása. Az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökének a kongresszuson való részvételét a Communitas Alapítvány támogatta.
A nemzetközi kongresszuson való részvétel célja a címertani hagyományokban gazdag országok képviselőivel megismertetni a székely címertant, ugyanakkor rávilágítani az erdélyi magyarság jelen helyzetére, amikor Romániában napjainkban is üldözik a székely jelképeket.
A mintegy másfél száz szakember jelenlétében zajló, ötven előadást tartalmazó kongresszuson a glasgow-i Trades Hall dísztermében az egyetlen magyar résztvevő, Szekeres Attila István a rendelkezésére bocsátott háromnegyed órán át mutatta be a székely jelképek alakulását a kezdetektől napjainkig, amikor a romániai magyar közösség az őt megillető jogokért való harcban egyre gyakrabban lobogtatja az egyre nagyobb számban megjelenő székely zászlókat. Az előadás elismerést aratott a közönség körében, a szakemberek hozzászólásaikban a mai székely zászló ugyanazon hibáit kifogásolták, amit az egyesület elnöke többször hangoztatott: a székely címerben és zászlóban nem csillagnak, hanem napnak kellene lennie, ha már csillagot ábrázoltak, annak nem két sarkon kellene állnia, hanem nyolc sugarával az égtájak felé mutatnia, és azt meg semmiképpen nem értették, a hold miért került kissé alább, mint a "csúnya" (ugly) csillag. Előadás közben Szekeres Attila István elővette és bemutatta az általa a kongresszusra hozott, helyesnek tartott székely zászlót.
Az előadás tartalma "dióhéjban":
A heraldikai szakirodalom régi és új székely címerről tesz említést. Az elsőt úgy határozzák meg, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló. Emez néhol megszemélyesített, máshol nem. A régi székely címert láthatjuk a bögözi református templom szentélyének egyik gyámkövén, a székelyderzsi unitárius templomvár szentélyének gyámkövén, a székelydályai református templom szentélyboltozatán festve és a Csíkcsobotfalván épült csíksomlyói Szent Péter és Pál plébániatemplom egyik szárnyas oltárának predelláján, valamint egy 1601-es zászlóábrázoláson is.
A csíkcsobotfalvi és székelydályai régi székely címerben, valamint a gyalogsági zászlón megjelenik a csillag és a holdsarló mint mellék címerkép. Ez már átmenetet jelent a székely szimbólumok között. Hodsarlót és csillagot ábrázoló címert találunk a Göröcsfalván épült csíkrákosi pélábániatemplomban és a csíkszentmihályi római katolikus templomban is. Az elsőben egy zárókövön, a másikban gyámkövön, valamint csonkított formában a Sepsiszentgyörgyi vártemplom szentélyének egyik gyámkövén (itt csupán a holdsarló mAradt meg).
A nap és a hold fokozatosan épült be a hivatalos címerekbe a fejedelemség korában. 1580-tól Báthori Kristóf vajdával kezdődően a fejedelmek családi címerük mellett az erdélyi rendek jelképeit is beiktatták címereikbe. Ezek megjelentek címeres pecsétjeiken, pénzérméiken.
(Folytatjuk)
Szekeres Attila
Népújság (Marosvásárhely)
A székely közösség címerének alakulása megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált előadást a skóciai Glasgowban rendezett 32. nemzetközi genealógiai és heraldikai kongresszuson dr. Szekeres Attila István Sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke augusztus 11- én. (A hivatalosan bejegyzett cím így hangzik: The evolution of the Szekler community’s coat of arms from the origins until it became the symbol of the Romanian largest minority, the Hungarian community’s autonomy movement.)
A nemzetközi genealógiai és heraldikai kongresszusokat kétévente szervezik meg, mindig máshol, főleg nyugati, gazdag címertani hagyományokkal rendelkező országokban. Jelen kongresszus helyszíne Glasgow, a korábbiaké visszamenőleg Oslo, Maastricht, Stuttgart, Quebec, St. Andrews, Bruge, Dublin, Besancon, Torinó, Ottawa, Luxemburg stb.
A kongresszusokra a szakma jeles, nemzetközi szinten elismert képviselőinek előadásait sorolják be. A sorba igen nehéz bekerülni, így óriási megtiszteltetésnek számít a Sepsiszentgyörgyi heraldikus meghívása. Az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökének a kongresszuson való részvételét a Communitas Alapítvány támogatta.
A nemzetközi kongresszuson való részvétel célja a címertani hagyományokban gazdag országok képviselőivel megismertetni a székely címertant, ugyanakkor rávilágítani az erdélyi magyarság jelen helyzetére, amikor Romániában napjainkban is üldözik a székely jelképeket.
A mintegy másfél száz szakember jelenlétében zajló, ötven előadást tartalmazó kongresszuson a glasgow-i Trades Hall dísztermében az egyetlen magyar résztvevő, Szekeres Attila István a rendelkezésére bocsátott háromnegyed órán át mutatta be a székely jelképek alakulását a kezdetektől napjainkig, amikor a romániai magyar közösség az őt megillető jogokért való harcban egyre gyakrabban lobogtatja az egyre nagyobb számban megjelenő székely zászlókat. Az előadás elismerést aratott a közönség körében, a szakemberek hozzászólásaikban a mai székely zászló ugyanazon hibáit kifogásolták, amit az egyesület elnöke többször hangoztatott: a székely címerben és zászlóban nem csillagnak, hanem napnak kellene lennie, ha már csillagot ábrázoltak, annak nem két sarkon kellene állnia, hanem nyolc sugarával az égtájak felé mutatnia, és azt meg semmiképpen nem értették, a hold miért került kissé alább, mint a "csúnya" (ugly) csillag. Előadás közben Szekeres Attila István elővette és bemutatta az általa a kongresszusra hozott, helyesnek tartott székely zászlót.
Az előadás tartalma "dióhéjban":
A heraldikai szakirodalom régi és új székely címerről tesz említést. Az elsőt úgy határozzák meg, mint kék mezőben medvefőt, szívet és koronát átszúró kardot tartó, könyökben hajlított, jobbra fordult páncélos kart. Utóbbi sokkal egyszerűbb, kék mezőben jobbról naparc, balról növekvő holdsarló. Emez néhol megszemélyesített, máshol nem. A régi székely címert láthatjuk a bögözi református templom szentélyének egyik gyámkövén, a székelyderzsi unitárius templomvár szentélyének gyámkövén, a székelydályai református templom szentélyboltozatán festve és a Csíkcsobotfalván épült csíksomlyói Szent Péter és Pál plébániatemplom egyik szárnyas oltárának predelláján, valamint egy 1601-es zászlóábrázoláson is.
A csíkcsobotfalvi és székelydályai régi székely címerben, valamint a gyalogsági zászlón megjelenik a csillag és a holdsarló mint mellék címerkép. Ez már átmenetet jelent a székely szimbólumok között. Hodsarlót és csillagot ábrázoló címert találunk a Göröcsfalván épült csíkrákosi pélábániatemplomban és a csíkszentmihályi római katolikus templomban is. Az elsőben egy zárókövön, a másikban gyámkövön, valamint csonkított formában a Sepsiszentgyörgyi vártemplom szentélyének egyik gyámkövén (itt csupán a holdsarló mAradt meg).
A nap és a hold fokozatosan épült be a hivatalos címerekbe a fejedelemség korában. 1580-tól Báthori Kristóf vajdával kezdődően a fejedelmek családi címerük mellett az erdélyi rendek jelképeit is beiktatták címereikbe. Ezek megjelentek címeres pecsétjeiken, pénzérméiken.
(Folytatjuk)
Szekeres Attila
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 19.
Pécs Napja Aradon
Népzene és könnyűzene zamatos borokkal fűszerezve
Az évtizedes hagyományokra épülő testvérvárosi kapcsolat gyümölcseként idén tizenkettedik alkalommal ünnepelt az Aradi városnapokon a baranyai település, Pécs.
Mint eddig minden alkalommal, színes és minden igényt kielégítő kulturális programokkal érkeztek a pécsiek, a tárlatnyitó és gyermekelőadás után este az Eminescu parkban folytatódott a műsor.
Hét óra után nem sokkal Kövesi Mária pécsi önkormányzati képviselő, a Pécsi Kulturális Központ igazgatóhelyettese köszöntötte a kissé foghíjas közönséget, műsorvezető társa a helyiek által már jól ismert és elismert Lovas Zoltán, Aradi színművész volt.
A helyszínen a Radó Pincészet és Belwárd Pincészet borait lehetett kóstolgatni, fehéret, vöröset, rosét, a pécsi standoknál Lehőcz Dóra és Pál Ferenc kézművesek munkáit lehetett megtekinteni, megvásárolni, valamint házi készítésű szappanokat, ajakbalzsamokat, piperecikkeket stb.
Bognár László, a Pécsi Kulturális Bizottság elnöke Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, valamint Aradi városi és megyei tanácsosok kíséretében adta át Pécs üdvözletét a házigazdáknak. Bognár Levente, Arad város magyar alpolgármestere egészségügyi állapota miatt nem vehetett részt az eseményen.
„Az értékek megosztása jó dolog, nagy öröm, és Arad esetében ez oda-vissza működik, kölcsönös, tehát kétszeres öröm. Pécs kulturális életéből egy színes darabot hoztunk ma ide Önöknek, kívánom, hogy az est végén értékekkel, élményekkel feltöltve menjenek haza” – mondta Bognár László az egybegyűlteknek.
Felszólalt még Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, majd egy 42 éves pécsi zenekar, a Szélkiáltó együttes vonult fel a színpadra. 1974-ben a pécsi Tanárképző Főiskola hallgatói alapították a zenekart, melynek tagjai énekelt verseket adnak elő akusztikus hangszereken, ahogyan magukról mondják: „mesterségünk címere a verséneklés”.
A magyar és világirodalom kortárs és klasszikus költőinek a verseit éneklik felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Műsorukkal Európa számos országában megfordultak már, pályafutásuk során eddig 15 lemezük jelent meg. Aradon színpadra lépett Lakner Tamás, Rozs Tamás és Fenyvesi Béla, akik bő egy órán keresztül szórakoztatták az addigra már népesedő közönséget.
Az ének után következett a néptánc: a Pécstől 25 km-re fekvő komlói Pöndöly Néptáncegyüttes idén ünnepli 20. születésnapját. Feladatuk, hogy szűk környezetük, Baranya hagyományait ápolják.
A közel egyórás szórakoztató műsoruk alatt a talpalávalót a Vörös Rezesbanda szolgáltatta, a táncszámok között Papp Cecília szólista vajdasági lakodalmas népdalokat adott elő. A Pöndöly Néptáncegyüttes művészeti vezetője Németh Csilla, tánckarvezető Kirch Zoltán, asszisztens Podpácz Beáta.
Miután kellőképpen meghozták a hangulatot, előadásuk után a táncosok a közönséget is bevonták a hosszúhetényi táncokba, együtt ropták kicsik-nagyok, ameddig a Color Live Music Band a színpadon hangolt.
Kevéssel fél tíz előtt csapott a húrok közé a pécsi esküvői és party zenekar, akik már az első akkordoknál táncba hívták az Aradiakat. Az arra már újból foghíjassá vált, de annál lelkesebb közönségnek nem kellett sok biztatás, rögtön benépesedett a színpad előtti füves tér, és az utolsó akkordokig a zenekarral együtt énekelt és táncolt néhány pörgős és kitartó bulikedvelő.
A Color Live Music Band a pécsi kultúrát kiegészítve főként a magyar könnyűzenéből hoztak ízelítőt Aradra, de felcsendült még mindenféle populáris, közismert dallam az est folyamán.
A zenekar tagjai – Szentgyörgyváry Beatrix (ének), Horváth Péter (dobok), Horváth Attila (zongora, billentyű), Döbrössi László (gitár) – mindent megtettek a jó hangulatért, amiben egyáltalán nem volt hiány.
A kitartó közönség és a zenészek nagy bánatára 11 órakor be kellett fejezni a bulit, de valószínűleg, aki részt vett az idei Pécs Napján Aradon, nem ment haza élmények nélkül.
A következő közös rendezvény szeptember 19-én lesz, amikor a Pécsi Napokon mutatkozik be majd Arad.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
Népzene és könnyűzene zamatos borokkal fűszerezve
Az évtizedes hagyományokra épülő testvérvárosi kapcsolat gyümölcseként idén tizenkettedik alkalommal ünnepelt az Aradi városnapokon a baranyai település, Pécs.
Mint eddig minden alkalommal, színes és minden igényt kielégítő kulturális programokkal érkeztek a pécsiek, a tárlatnyitó és gyermekelőadás után este az Eminescu parkban folytatódott a műsor.
Hét óra után nem sokkal Kövesi Mária pécsi önkormányzati képviselő, a Pécsi Kulturális Központ igazgatóhelyettese köszöntötte a kissé foghíjas közönséget, műsorvezető társa a helyiek által már jól ismert és elismert Lovas Zoltán, Aradi színművész volt.
A helyszínen a Radó Pincészet és Belwárd Pincészet borait lehetett kóstolgatni, fehéret, vöröset, rosét, a pécsi standoknál Lehőcz Dóra és Pál Ferenc kézművesek munkáit lehetett megtekinteni, megvásárolni, valamint házi készítésű szappanokat, ajakbalzsamokat, piperecikkeket stb.
Bognár László, a Pécsi Kulturális Bizottság elnöke Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, valamint Aradi városi és megyei tanácsosok kíséretében adta át Pécs üdvözletét a házigazdáknak. Bognár Levente, Arad város magyar alpolgármestere egészségügyi állapota miatt nem vehetett részt az eseményen.
„Az értékek megosztása jó dolog, nagy öröm, és Arad esetében ez oda-vissza működik, kölcsönös, tehát kétszeres öröm. Pécs kulturális életéből egy színes darabot hoztunk ma ide Önöknek, kívánom, hogy az est végén értékekkel, élményekkel feltöltve menjenek haza” – mondta Bognár László az egybegyűlteknek.
Felszólalt még Călin Bibarţ Aradi alpolgármester, majd egy 42 éves pécsi zenekar, a Szélkiáltó együttes vonult fel a színpadra. 1974-ben a pécsi Tanárképző Főiskola hallgatói alapították a zenekart, melynek tagjai énekelt verseket adnak elő akusztikus hangszereken, ahogyan magukról mondják: „mesterségünk címere a verséneklés”.
A magyar és világirodalom kortárs és klasszikus költőinek a verseit éneklik felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Műsorukkal Európa számos országában megfordultak már, pályafutásuk során eddig 15 lemezük jelent meg. Aradon színpadra lépett Lakner Tamás, Rozs Tamás és Fenyvesi Béla, akik bő egy órán keresztül szórakoztatták az addigra már népesedő közönséget.
Az ének után következett a néptánc: a Pécstől 25 km-re fekvő komlói Pöndöly Néptáncegyüttes idén ünnepli 20. születésnapját. Feladatuk, hogy szűk környezetük, Baranya hagyományait ápolják.
A közel egyórás szórakoztató műsoruk alatt a talpalávalót a Vörös Rezesbanda szolgáltatta, a táncszámok között Papp Cecília szólista vajdasági lakodalmas népdalokat adott elő. A Pöndöly Néptáncegyüttes művészeti vezetője Németh Csilla, tánckarvezető Kirch Zoltán, asszisztens Podpácz Beáta.
Miután kellőképpen meghozták a hangulatot, előadásuk után a táncosok a közönséget is bevonták a hosszúhetényi táncokba, együtt ropták kicsik-nagyok, ameddig a Color Live Music Band a színpadon hangolt.
Kevéssel fél tíz előtt csapott a húrok közé a pécsi esküvői és party zenekar, akik már az első akkordoknál táncba hívták az Aradiakat. Az arra már újból foghíjassá vált, de annál lelkesebb közönségnek nem kellett sok biztatás, rögtön benépesedett a színpad előtti füves tér, és az utolsó akkordokig a zenekarral együtt énekelt és táncolt néhány pörgős és kitartó bulikedvelő.
A Color Live Music Band a pécsi kultúrát kiegészítve főként a magyar könnyűzenéből hoztak ízelítőt Aradra, de felcsendült még mindenféle populáris, közismert dallam az est folyamán.
A zenekar tagjai – Szentgyörgyváry Beatrix (ének), Horváth Péter (dobok), Horváth Attila (zongora, billentyű), Döbrössi László (gitár) – mindent megtettek a jó hangulatért, amiben egyáltalán nem volt hiány.
A kitartó közönség és a zenészek nagy bánatára 11 órakor be kellett fejezni a bulit, de valószínűleg, aki részt vett az idei Pécs Napján Aradon, nem ment haza élmények nélkül.
A következő közös rendezvény szeptember 19-én lesz, amikor a Pécsi Napokon mutatkozik be majd Arad.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 19.
Megújuló frissesség a dési magyar napokon
Otthonosság, lazaság és megújuló frissesség jellemezte a múlt hét végén zajló dési magyar napokat. Az immár negyedik alkalommal megtartott rendezvénysorozatot a Kádár József Kultúregyesület és az RMDSZ szervezte.
A rendezvény pénteki megnyitója ünnepélyes és méltóságteljes volt, akárcsak Lukács Solymossy Éva festőművész kiállítása a városi galériában. Munkásságát értékelve, Németh Júlia műkritikus így fogalmazott: Lukács Éva vállalja önmagát, művészete ettől igazán mély, bensőséges, izgalmas és egyedi.
Akárcsak Lukács Éva műveire, úgy Marosán Csaba színművész Tarka-barka strófák című előadására is sok versre-éhező-szomjazó ember összegyűlt. Dsida Jenő életéről szóló-zenélő-mesélő sorok mindenki szívébe belopták magukat. A sziporkázó előadás zárómondatát bárki magáénak gondolhatja, miszerint Dsida is azt szeretné, hogy „úgy kérjük a verset, mint a kenyeret.”
Székely Boglárka Andrea
Szabadság (Kolozsvár)
Otthonosság, lazaság és megújuló frissesség jellemezte a múlt hét végén zajló dési magyar napokat. Az immár negyedik alkalommal megtartott rendezvénysorozatot a Kádár József Kultúregyesület és az RMDSZ szervezte.
A rendezvény pénteki megnyitója ünnepélyes és méltóságteljes volt, akárcsak Lukács Solymossy Éva festőművész kiállítása a városi galériában. Munkásságát értékelve, Németh Júlia műkritikus így fogalmazott: Lukács Éva vállalja önmagát, művészete ettől igazán mély, bensőséges, izgalmas és egyedi.
Akárcsak Lukács Éva műveire, úgy Marosán Csaba színművész Tarka-barka strófák című előadására is sok versre-éhező-szomjazó ember összegyűlt. Dsida Jenő életéről szóló-zenélő-mesélő sorok mindenki szívébe belopták magukat. A sziporkázó előadás zárómondatát bárki magáénak gondolhatja, miszerint Dsida is azt szeretné, hogy „úgy kérjük a verset, mint a kenyeret.”
Székely Boglárka Andrea
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 19.
1316 – Mérföldkő Kolozsvár történetében
Megérdemelten kapta Kolozsvár Károly Róberttől azt az 1316. augusztus 19-én kelt a kiváltságlevelet, amelynek meghatározó szerepe volt a város fejlődésében. E privilégiumok jelentőségéről Lupescu Radu történész tartott tegnap előadást a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense elmondta: bár a város több kiváltságban részesült már Károly Róbert uralkodása előtt és után is, a 14., 15. század folyamán, ilyen fontos szabadságjogokat tartalmazó oklevelet először 1316-ban kapott Kolozsvár, ezért is méltó az ünneplésre ez a történelmi pillanat.
Az Anjou dinasztia hosszú harcok árán szerezte meg a hatalmat Magyarországon. Az Árpád-ház kihalását követően I. Károly magának követelte a királyságot, ami közel két évtizedes belháborúvá fajult el. A harcokban a városok, köztük Kolozsvár nagy segítséget nyújtott a királynak mind pénzben, mind katonákban, az uralkodó ezt hálálta meg a különböző kiváltságokkal – hangzott el.
Kolozsvár, amely a 14. század elejére jelentős településsé nőtte ki magát, már korábban is rendelkezett kiváltságokkal. Nagy részüket V. Istvántól kapta, aki joggal tekinthető a város „újraalapítójának”. István, mint ifjabb király, apja, IV. Béla mellett az országnak Erdélyt is magában foglaló keleti felében gyakorolt hatalmat 1262-től. Számos írott forrás tanúskodik arról, hogyan igyekezett a tatárjárást keményen megszenvedő keleti részeket újjászervezni. Maga Károly Róbert is utal kiváltságlevelében arra, hogy István gyakorlatilag újraalapította Kolozsvárt. Lupescu elmondta azt is: meglehetősen ellentmondásos adatok mAradtak fenn erről a korszakról. Egyes források szerint a várost István odaadományozta az erdélyi püspöknek, mások szerint viszont uralkodói kiváltságokat adott Kolozsvárnak. A város régi lakosait egybegyűjtötte, akik mellett privilégiumokkal felruházott telepeseket hívott be. A történeti kutatás elég nehezen tudja feloldani ezt a kettősséget, a szakember feltételezése szerint arról lehet szó, hogy gyakorlatilag két település élt egymás mellett: az egyik az erdélyi püspöknek adományozott, Kolozsvár korábbi, a tatárjárást túlélt lakosai által benépesített „falu”, illetve a kiváltságokkal felruházott telepesek, a szász hospesek által „feltámasztott” város. Ennek a királyi tulajdonban levő, elsősorban szász jellegű, illetve a „magyarosabb” püspöki település összeolvadása révén jöhetett létre feltételezések szerint az a Kolozsvár, amelyben – ellentétben más erdélyi szász településekkel – fele-fele arányban volt a magyar és szász lakosok aránya a 15. században.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
Megérdemelten kapta Kolozsvár Károly Róberttől azt az 1316. augusztus 19-én kelt a kiváltságlevelet, amelynek meghatározó szerepe volt a város fejlődésében. E privilégiumok jelentőségéről Lupescu Radu történész tartott tegnap előadást a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense elmondta: bár a város több kiváltságban részesült már Károly Róbert uralkodása előtt és után is, a 14., 15. század folyamán, ilyen fontos szabadságjogokat tartalmazó oklevelet először 1316-ban kapott Kolozsvár, ezért is méltó az ünneplésre ez a történelmi pillanat.
Az Anjou dinasztia hosszú harcok árán szerezte meg a hatalmat Magyarországon. Az Árpád-ház kihalását követően I. Károly magának követelte a királyságot, ami közel két évtizedes belháborúvá fajult el. A harcokban a városok, köztük Kolozsvár nagy segítséget nyújtott a királynak mind pénzben, mind katonákban, az uralkodó ezt hálálta meg a különböző kiváltságokkal – hangzott el.
Kolozsvár, amely a 14. század elejére jelentős településsé nőtte ki magát, már korábban is rendelkezett kiváltságokkal. Nagy részüket V. Istvántól kapta, aki joggal tekinthető a város „újraalapítójának”. István, mint ifjabb király, apja, IV. Béla mellett az országnak Erdélyt is magában foglaló keleti felében gyakorolt hatalmat 1262-től. Számos írott forrás tanúskodik arról, hogyan igyekezett a tatárjárást keményen megszenvedő keleti részeket újjászervezni. Maga Károly Róbert is utal kiváltságlevelében arra, hogy István gyakorlatilag újraalapította Kolozsvárt. Lupescu elmondta azt is: meglehetősen ellentmondásos adatok mAradtak fenn erről a korszakról. Egyes források szerint a várost István odaadományozta az erdélyi püspöknek, mások szerint viszont uralkodói kiváltságokat adott Kolozsvárnak. A város régi lakosait egybegyűjtötte, akik mellett privilégiumokkal felruházott telepeseket hívott be. A történeti kutatás elég nehezen tudja feloldani ezt a kettősséget, a szakember feltételezése szerint arról lehet szó, hogy gyakorlatilag két település élt egymás mellett: az egyik az erdélyi püspöknek adományozott, Kolozsvár korábbi, a tatárjárást túlélt lakosai által benépesített „falu”, illetve a kiváltságokkal felruházott telepesek, a szász hospesek által „feltámasztott” város. Ennek a királyi tulajdonban levő, elsősorban szász jellegű, illetve a „magyarosabb” püspöki település összeolvadása révén jöhetett létre feltételezések szerint az a Kolozsvár, amelyben – ellentétben más erdélyi szász településekkel – fele-fele arányban volt a magyar és szász lakosok aránya a 15. században.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 19.
„Károly, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya. Köszöntés Krisztus minden hívének, akik a jelen írás olvassák.
Az a nagy király, aki nemzetségéről méltán tudja mondani, hogy a népek sokaságával dicsekedhet, büszkélkedvén azzal, hogy szép békében és csendes nyugalomban mArad fenn a város tele néppel és bőséggel. Így tehát, a tiszteletreméltó úr, Benedek Kolozsvári plébános és Gyulafehérvári kanonok, illetve Tark comes Kolozsvári bíró, a saját és a mi ottani telepeseinek nevében elénk jöttek, és alázatosan könyörögve ilyen javaslatot tettek, hogy midőn István, Magyarország méltóságos királya, a mi jó emlékezetű ősünk és dédatyánk, egykoron meg akarván alapítani és egybegyűjteni az említett Kolozsvár városát, őket a szabadság sok kiváltságaival díszítette és ruházta fel. De annak után, hogy a háborús idők viszontagságai miatt a világ állapotának sorsa alászállt, a mi telepeseink a szabadságaik ösvényéről le lettek térítve, ennek okáért könyörögve kértek, hogy őket eredeti és régi szabadságaikba helyezzük vissza, és azokat megtartani méltóztassunk. Mi tehát figyelembe véve az előbb említett telepesek és szászok azon szolgálatait, melyekkel nem csak javaikat, vagyonaikat és személyüket tették ki veszélynek, hanem az elszenvedett halál és meggyilkolásuk révén bizonyították hűségüket, különösen pedig figyelembe véve, hogy a legutóbbi időkben a király vetélytársai ellen támadva, vagyonaik és személyeik nem kicsiny kockázatával hű szolgálatot tettek. Mindezen okokból őket és örököseiket visszatesszük és visszahelyezzük ősi szabadságaikba, amelyekkel az említett István király ajándékozta meg őket.
[Az 1316-os kiváltságlevél szövege]
Szabadság (Kolozsvár)
Az a nagy király, aki nemzetségéről méltán tudja mondani, hogy a népek sokaságával dicsekedhet, büszkélkedvén azzal, hogy szép békében és csendes nyugalomban mArad fenn a város tele néppel és bőséggel. Így tehát, a tiszteletreméltó úr, Benedek Kolozsvári plébános és Gyulafehérvári kanonok, illetve Tark comes Kolozsvári bíró, a saját és a mi ottani telepeseinek nevében elénk jöttek, és alázatosan könyörögve ilyen javaslatot tettek, hogy midőn István, Magyarország méltóságos királya, a mi jó emlékezetű ősünk és dédatyánk, egykoron meg akarván alapítani és egybegyűjteni az említett Kolozsvár városát, őket a szabadság sok kiváltságaival díszítette és ruházta fel. De annak után, hogy a háborús idők viszontagságai miatt a világ állapotának sorsa alászállt, a mi telepeseink a szabadságaik ösvényéről le lettek térítve, ennek okáért könyörögve kértek, hogy őket eredeti és régi szabadságaikba helyezzük vissza, és azokat megtartani méltóztassunk. Mi tehát figyelembe véve az előbb említett telepesek és szászok azon szolgálatait, melyekkel nem csak javaikat, vagyonaikat és személyüket tették ki veszélynek, hanem az elszenvedett halál és meggyilkolásuk révén bizonyították hűségüket, különösen pedig figyelembe véve, hogy a legutóbbi időkben a király vetélytársai ellen támadva, vagyonaik és személyeik nem kicsiny kockázatával hű szolgálatot tettek. Mindezen okokból őket és örököseiket visszatesszük és visszahelyezzük ősi szabadságaikba, amelyekkel az említett István király ajándékozta meg őket.
[Az 1316-os kiváltságlevél szövege]
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 19.
Megdolgozott Kolozsvár azért, hogy város lehessen
Keményen megdolgoztak a Kolozsváriak azért, hogy 700 évvel ezelőtt I. Károly királytól megkapják azt a kiváltságlevelet, amellyel a kincses város szabad királyi várossá vált – derült ki Lupescu Radu történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docensének csütörtöki előadásából.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében, a város születésének körülményeiről és a kiváltságlevél tartalmáról szóló rendezvény apropója, hogy pontosan hétszáz éve, 1316. augusztus 19-én kapta meg a település a kiváltságlevet. Kolozsvár nem ingyen kapta a dokumentumot, abban ugyanis utalás van arra, hogy a helyiek véráldozatot is hoztak Károly király hatalmának megszilárdítása érdekében. A harc mellett ugyanakkor lobbizni is kellett: a történész elmondása szerint a plébános és a bíró járt közben az akkor éppen Temesváron székelő Károly királynál a városi kiváltságokért.
Az uralkodó átengedte használatra Kolozsvári birtokait a város lakóinak, és rendelkezett arról, hogy a helyieknek vagyonuktól és státusuktól függően mennyi adót kell fizetniük. Lupescu Radu azt is kiszámolta, hogy az aktuális értékre átváltva egy évre mintegy 130 lejnyi sarcot kellett leróniuk a királyi kincstárnak a birtokkal rendelkező Kolozsváriaknak. A dokumentum értelmében a városnak hatvan háznép után kellett egy katonát küldenie a király seregébe, bírót és papot a városlakók maguk választhattak, és a kincses városi kereskedőknek Erdély területén nem kellett vámot fizetniük.
A kiváltságlevelet a 14. század első felében többször frissítették, újraírták, a legkorábbról fennmAradt változat pedig az 1336-os, pergamenre írt okirat, amelynek másolata megtekinthető a Kolozsvári Történelmi Múzeumban. Gyakran meglehetősen prózai ok miatt kellett frissíteni a kiváltságlevelet, előfordult például, hogy I. Károly elvesztette a pecsétjét egy csatában, egy alkalommal pedig egyszerűen ellopták tőle.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
Keményen megdolgoztak a Kolozsváriak azért, hogy 700 évvel ezelőtt I. Károly királytól megkapják azt a kiváltságlevelet, amellyel a kincses város szabad királyi várossá vált – derült ki Lupescu Radu történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docensének csütörtöki előadásából.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében, a város születésének körülményeiről és a kiváltságlevél tartalmáról szóló rendezvény apropója, hogy pontosan hétszáz éve, 1316. augusztus 19-én kapta meg a település a kiváltságlevet. Kolozsvár nem ingyen kapta a dokumentumot, abban ugyanis utalás van arra, hogy a helyiek véráldozatot is hoztak Károly király hatalmának megszilárdítása érdekében. A harc mellett ugyanakkor lobbizni is kellett: a történész elmondása szerint a plébános és a bíró járt közben az akkor éppen Temesváron székelő Károly királynál a városi kiváltságokért.
Az uralkodó átengedte használatra Kolozsvári birtokait a város lakóinak, és rendelkezett arról, hogy a helyieknek vagyonuktól és státusuktól függően mennyi adót kell fizetniük. Lupescu Radu azt is kiszámolta, hogy az aktuális értékre átváltva egy évre mintegy 130 lejnyi sarcot kellett leróniuk a királyi kincstárnak a birtokkal rendelkező Kolozsváriaknak. A dokumentum értelmében a városnak hatvan háznép után kellett egy katonát küldenie a király seregébe, bírót és papot a városlakók maguk választhattak, és a kincses városi kereskedőknek Erdély területén nem kellett vámot fizetniük.
A kiváltságlevelet a 14. század első felében többször frissítették, újraírták, a legkorábbról fennmAradt változat pedig az 1336-os, pergamenre írt okirat, amelynek másolata megtekinthető a Kolozsvári Történelmi Múzeumban. Gyakran meglehetősen prózai ok miatt kellett frissíteni a kiváltságlevelet, előfordult például, hogy I. Károly elvesztette a pecsétjét egy csatában, egy alkalommal pedig egyszerűen ellopták tőle.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 19.
Kézimunka Szent István korából
Bekerült a Székelyföldi Értéktárba a gyergyószentmiklósi Gránátalma Egyesület úrihímzés-újraélesztő tevékenysége, a termékek pedig az ígéret szerint nemsokára a hungarikumok sorába kerülhetnek – mondta el Kisné Portik Irén néprajzkutató, a hét eleje óta zajló Gránátalma-tábor vezetője.
Mint fogalmazott, az emberben legbelül van a szépség, meg kell találni a módját, hogy ez a felszínre kerülhessen, erre pedig jó lehetőség a hímzés. A mostani, tizenharmadik táborban hozzálátnak a századik úri hímzéses kézimunka kivarrásához. „Bővült az alkotóink köre, Remetétől Dánfalváig vannak belső és külső munkatársaink” – mondta el a táborvezető, aki huszonhat méter vásznat rajzolt meg előre. Ezekből függönyök lesznek a Sándor-ház ablakaira, arra a helyiségre, amelyben az úrihímzés-kiállítás és a vetett baldachinos ágy is található.
A varróasszonyok korára való tekintettel félnaposak a tábori tevékenységek. Persze megszusszanásra is szükség van, ilyenkor a támogatóktól kapott finomságokból falatoznak, illetve ismerkednek egy-egy minta történelmi hátterével. „Szeretnénk, ha évente legalább két tábort tudnánk szervezni. Egyre bonyolultabb vonalvezetésű és kivitelezésű kézimunkákat készítünk” – mondta a néprajzkutató. Az úri hímzéseknek a lelke a lapos öltés – tudtuk meg –, de a lapos öltésnek huszonvalahány típusát tartalmazzák csak azok a kézimunkák, amiket már elkészítettek a gránátalmások.
Tizenketten vannak a táborban, de harmincon felüli az egyesületi tagok száma a külső bedolgozókkal együtt. Ez még nőni fog, Háromszékről és Udvarhelyről is csatlakoznak majd. A néprajzkutató arra is kitért, hogy magyar nyelvterületen az úri hímzések adatoltsága Szent István király koráig nyúlik vissza, és hogy Európában nekünk van a legrégebbi ilyen típusú hímzésünk a koronázási palástban: ezt Gizella királyné vezetésével német, görög és magyar apácák hímezték a székesfehérvári zárdában. Van adat arra is, hogy 1004-ben a pápának ajándékba Gizella királyné egy úri hímzéses terítőt varrt.
„Ezek olyan adatok, amelyek azt igazolják, hogy nemcsak egyéni, ügyes kezű varróasszonyok voltak, akik a stafírunghoz készítettek egyedi hímzéseket, mindig voltak műhelyek is. Többnyire apácák körében, de a feljegyzések szerint férfiak is részt vettek az alkotásban, illetve a tudás átadásában. Például a magyar mintakészlet exportálódott francia, német, angol műhelyekhez is” – fejtette ki Kisné Portik Irén.
Úgy fogalmazott, a Gránátalma Egyesület kései utóda ezeknek a műhelyeknek, mert itt is az történik, hogy egymástól tanulnak, és olyan asszonyok jönnek ide, akiket ez hihetetlenül érdekel. Mint már arról korábban beszámoltunk, július végén a Tusnádfürdői Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében alakult meg a Székelyföldi Értéktár Bizottság. A Kovászna, Hargita és Maros megyei négy-négy képviselő, valamint az Élő Erdély Egyesület elnöke jelentette be a bizottság létrejöttét. A Magyar Országgyűlés által elfogadott hungarikumtörvény határon túli kiterjesztése teszi lehetővé a települési, megyei, térségi, tájegységi értéktár bizottságok alapítását Erdélyben, a három székely megye önkormányzati elnökei erre alapozva kezdeményezték a székely értékek feltérképezését, leltárba vételét, dokumentálását, megőrzését, hasznosítását, népszerűsítését.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)
Bekerült a Székelyföldi Értéktárba a gyergyószentmiklósi Gránátalma Egyesület úrihímzés-újraélesztő tevékenysége, a termékek pedig az ígéret szerint nemsokára a hungarikumok sorába kerülhetnek – mondta el Kisné Portik Irén néprajzkutató, a hét eleje óta zajló Gránátalma-tábor vezetője.
Mint fogalmazott, az emberben legbelül van a szépség, meg kell találni a módját, hogy ez a felszínre kerülhessen, erre pedig jó lehetőség a hímzés. A mostani, tizenharmadik táborban hozzálátnak a századik úri hímzéses kézimunka kivarrásához. „Bővült az alkotóink köre, Remetétől Dánfalváig vannak belső és külső munkatársaink” – mondta el a táborvezető, aki huszonhat méter vásznat rajzolt meg előre. Ezekből függönyök lesznek a Sándor-ház ablakaira, arra a helyiségre, amelyben az úrihímzés-kiállítás és a vetett baldachinos ágy is található.
A varróasszonyok korára való tekintettel félnaposak a tábori tevékenységek. Persze megszusszanásra is szükség van, ilyenkor a támogatóktól kapott finomságokból falatoznak, illetve ismerkednek egy-egy minta történelmi hátterével. „Szeretnénk, ha évente legalább két tábort tudnánk szervezni. Egyre bonyolultabb vonalvezetésű és kivitelezésű kézimunkákat készítünk” – mondta a néprajzkutató. Az úri hímzéseknek a lelke a lapos öltés – tudtuk meg –, de a lapos öltésnek huszonvalahány típusát tartalmazzák csak azok a kézimunkák, amiket már elkészítettek a gránátalmások.
Tizenketten vannak a táborban, de harmincon felüli az egyesületi tagok száma a külső bedolgozókkal együtt. Ez még nőni fog, Háromszékről és Udvarhelyről is csatlakoznak majd. A néprajzkutató arra is kitért, hogy magyar nyelvterületen az úri hímzések adatoltsága Szent István király koráig nyúlik vissza, és hogy Európában nekünk van a legrégebbi ilyen típusú hímzésünk a koronázási palástban: ezt Gizella királyné vezetésével német, görög és magyar apácák hímezték a székesfehérvári zárdában. Van adat arra is, hogy 1004-ben a pápának ajándékba Gizella királyné egy úri hímzéses terítőt varrt.
„Ezek olyan adatok, amelyek azt igazolják, hogy nemcsak egyéni, ügyes kezű varróasszonyok voltak, akik a stafírunghoz készítettek egyedi hímzéseket, mindig voltak műhelyek is. Többnyire apácák körében, de a feljegyzések szerint férfiak is részt vettek az alkotásban, illetve a tudás átadásában. Például a magyar mintakészlet exportálódott francia, német, angol műhelyekhez is” – fejtette ki Kisné Portik Irén.
Úgy fogalmazott, a Gránátalma Egyesület kései utóda ezeknek a műhelyeknek, mert itt is az történik, hogy egymástól tanulnak, és olyan asszonyok jönnek ide, akiket ez hihetetlenül érdekel. Mint már arról korábban beszámoltunk, július végén a Tusnádfürdői Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében alakult meg a Székelyföldi Értéktár Bizottság. A Kovászna, Hargita és Maros megyei négy-négy képviselő, valamint az Élő Erdély Egyesület elnöke jelentette be a bizottság létrejöttét. A Magyar Országgyűlés által elfogadott hungarikumtörvény határon túli kiterjesztése teszi lehetővé a települési, megyei, térségi, tájegységi értéktár bizottságok alapítását Erdélyben, a három székely megye önkormányzati elnökei erre alapozva kezdeményezték a székely értékek feltérképezését, leltárba vételét, dokumentálását, megőrzését, hasznosítását, népszerűsítését.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 19.
Székelyderzs, az elherdált világörökség
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu, 1999-ben került fel a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomást tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, hogy jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet: napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre.
„Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen. A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
Megtudom, hogy Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt a derzsi templom 1,015 millió lejt kapott felújításra a Művelődési Minisztériumtól az Országos Műemlékvédelmi Program keretében. A templomot körülvevő várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség.
A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, amely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd. A lelkész tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház és egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, s így nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: „A mezőgazdasági kifizetési ügynökségtől (APIA) kapott támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus. Ugyanakkor, bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”.
Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja pedig Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, amelyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már a lelkész, akinek 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel a erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbálkozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert koradélután Udvarhelyre kell menniük. Kb. fél óra múlva az erődtemplomban nézelődöm, amikor szól az idegenvezető, hogy lefújták az ebédet, mivel vendéglátóimnak a tervezettnél korábban kell a városba indulniuk.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültetniük sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. „Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, amelyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst.
„Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve: alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Erősség, de nem prioritás
A megyei önkormányzat számára Székelyderzs nem tartozik az idegenforgalmi prioritások közé, legalábbis ezt sugallja Hargita Megye Turizmusfejlesztési Stratégiája. A 287 oldalas tanulmányban négyszer szerepel Székelyderzs, egy grafikonon és három, általánosságokat tárgyaló szövegkörnyezetben. A dokumentum a megyei turisztikai erőforrásainak erősségei közé sorolja a világörökséghez tartozó erődtemplomot, ugyanakkor minimális teret szentel neki. A szerzők a Kulturális látványosságok: erődtemplomok és egyéb vallási építmények című nyúlfarknyi fejezetben foglalkoznak érdemben Derzzsel, azt javasolva, hogy a megye templomait ne egymással versengve, hanem egységes turisztikai ajánlatként népszerűsítsék. A dokumentum készítői meglepő szintű tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot, azt állítva, hogy „az énlaki templom szintén világörökségi akkreditálás alatt áll”. Ekkora baki egy ilyen tanulmány kissé kínos.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy a dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakosságszámhoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta délelőtt 10-től délután 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik.
A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árusít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. „Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász.
„Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, aholy Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget.
A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem azért, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket, akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő.
Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet és tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember.
Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. „Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú például várólistán van, de jelölését a szakértői kormány – ismeretlen okokból – vissza akarja vonni.
Pengő Zoltán
maszol.ro
Székelyderzs, a Székelyföld és a Királyföld határán fekvő eldugott falu, 1999-ben került fel a világ idegenforgalmi térképére, unitárius erődtemplomát ugyanis, hat másik hasonló erdélyi szász objektummal egyetemben, az UNESCO felvette a Világörökség Listára. A település ezzel egy hatalmas esélyt kapott a fejlődésre, amivel azonban mostanáig nemigen tudott élni.
Nyolc évvel ezelőtt, télvíz idején jártam először Székelyderzsen, s bizony felemás benyomást tett rám az egyetlen magyar vonatkozású erdélyi világörökség helyszínnel büszkélkedő Hargita megyei település. Az unitárius erődtemplom tetszett, de vastag jégen csicsonkázva lehetett csak eljutni hozzá, s mivel a kocsmaajtón is lakat lógott, az egész faluban nem volt egy zug, ahol megihatott volna egy kávét, megmelegedhetett volna a cidriző látogató.
Mikor idén útnak indultam, csak abban voltam biztos, hogy jégen csúszkálni nem fogok, egyébként kíváncsian vártam, hogy hova fejlődött a vendégfogadás Székelyderzsen. Arról hamar meggyőződtem, hogy a távolsági tömegközlekedés tartja a nyolc évvel korábbi szintet: napi egy járat köti össze a falut Udvarhellyel, így tehát, aki nem társasutazásra fizetett be és kocsija sincs, az csak gyalogszerrel, jobb esetben alkalmival juthat el a főúttól 11 km-re fekvő településre. Szerencsémre keveset kellett gyalogosan poroszkálnom, egy szívélyes helybéli ingyen és bérmente elfuvarozott Székelyderzsre.
„Hogy jönnek-e a turisták? Mi az, hogy. Régebben a kocsmában dolgoztam, volt olyan nap, hogy 38 buszt számoltam össze” – meséli. Higgyem, ne higgyem? Bármennyire is rokonszenves az elbeszélő, enyhe túlzásnak vélem az adatot, legfeljebb Segesvárról tudom elképzelni, hogy egyetlen nap alatt 38 busznyi turista keresse fel. Persze, tudom, amiért nem hiszem, attól még igaz lehet.
Az élő erőd
Mielőtt bemennék az erődtemplomba, szétnézek a településen. A porták rendezettek, az utcán itt-ott gondozott virágágyások, látszik, hogy dolgos emberek lakják a falut. Hagyományos székely parasztház is akad elég, igaz, egyik-másik lakatlan, idő kérdése csak, mikor dől össze. A kocsma most is zárva, a legközelebbi kávézóig, cukrászdáig valószínűleg Udvarhelyre kellene menni, de sebaj, vegyesbolt van kettő is, s a Pepsi harmadával olcsóbb, mint Kolozsváron.
A várkerítésen és a bástyákon új cserép díszeleg, ám a műemlékegyüttes restaurálása még folyik, a templom fel van állványozva. A kapuban idegenvezető fogad, ajánlkozik, hogy körbevezet.
Megtudom, hogy Kelemen Hunor kulturális minisztersége alatt a derzsi templom 1,015 millió lejt kapott felújításra a Művelődési Minisztériumtól az Országos Műemlékvédelmi Program keretében. A templomot körülvevő várfal belső felén kialakított színekben korabeli fotókból, hagyományos mezőgazdasági- és kézműves szerszámokból kiállítást rendezett be az egyházközség.
A bástyák egy részét hagyományos rendeltetésüknek megfelelően, szalonna és füstölthús tárolására használja a helyi közösség. Méreteiben, komplexitásában a székelyderzsi erődtemplom elmArad az UNESCO listára felkerült szász társaitól, ugyanakkor unikumnak számít abban a tekintetben, hogy nem egy felbomlott kultúra üresen mAradt díszlete, napjainkban is belakja a közösség, amely létrehozta.
Az egyik használaton kívül levő bástyában rövidesen fegyverkiállítás nyílik, egy másikban pedig bolt, ahol a faluban előállított élelmiszereket (lekvárt, juhsajtot, szalonnát stb.) lehet majd vásárolni, magyarázza Demeter Sándor Lóránd. A lelkész tíz éve szolgál Derzsen, jelenleg háromszor annyi turista keresi fel az erődtemplomot, mint szolgálata kezdetén. A falura ugyanakkor a tranzitturizmus jellemző, a látogatók kiszállnak a buszból, szétnéznek az erődtemplomban, s aztán általában mennek is, bár van a faluban négy kulcsosház és egy panzió, igaz ez utóbbi sem működik állandóan, a tulajdonosok Udvarhelyről járnak ki. Annak, hogy a turisták nem mAradnak sokat, s így nem sok pénzt hagynak a faluban, prózai oka van: a helyi programkínálat lényegében nulla, tehát költeni sincs mire. A derzsiek szinte kizárólag mezőgazdaságból és építkezési vállalkozásokból élnek, mostanáig nem sok hajlandóságot mutattak idegenforgalmi szolgáltatások beindítására. A lelkész szerint ennek két fő oka van: „A mezőgazdasági kifizetési ügynökségtől (APIA) kapott támogatások több pénzt hoznak, mint a turizmus. Ugyanakkor, bár a település befogadó lelkületű, a hagyományos életforma nem feltételezi azt, hogy idegeneket engedsz be az életedbe”.
Demeter Sándor Lóránd azt mondja, háttérből ő a helyi turizmus egyik fő mozgatója, célja pedig Székelyderzsnek, mint idegenforgalmi célpontnak a népszerűsítése. Ennek jegyében a Norvég Alaptól megpályázott pénzből sikerült kitenni a megyében 21 nagyméretű információs táblát, amelyek a falu fő látványosságára hívják fel az utazók figyelmét. A következő lépés a turisztikai szolgáltatások kiépítése lenne, ám ebbe már a lelkész, akinek 600 fős gyülekezet van a gondjaira bízva, nem tud belefolyni. Ötletei azért vannak, szerinte fel lehetne vinni a vendégket a falu fölé magasodó Erős-tetőre, ahonnan belátni az egész Udvarhelyi-medencét.
Füstbe ment ebéd
Arról, hogy a turisztikai szolgáltatások Derzsen még gyerekcipőben járnak, a magam kárán magam is meggyőződöm. Étterem, kifőzde a faluban nincs, világosít fel a erődtemplom idegenvezetője, majd elirányít az egyetlen panzióhoz, próbálkozzam ott. Idősödő házaspár fogad, készségesen felajánlják, hogy megetetnek savanyított zöldséglevessel, s bécsi szeletet is rántanak mellé. Fél egyre várnak, legyek pontos, mert koradélután Udvarhelyre kell menniük. Kb. fél óra múlva az erődtemplomban nézelődöm, amikor szól az idegenvezető, hogy lefújták az ebédet, mivel vendéglátóimnak a tervezettnél korábban kell a városba indulniuk.
Azért nem mindenki megy el korgó gyomorral Székelyderzsről. Egy fiatal pár lehetőséget lát a közétkeztetésben, tavaly óta turistacsoportokat traktálnak hidegtálakkal, birkatokánnyal, pálinkával előzetes bejelentkezés alapján. Idén három csoport vette igénybe a szolgáltatásukat. A saját portájukon nincs hova leültetniük sok embert, ezért a kultúrotthont szokták kibérelni erre a célra. „Volt aki szóvá tette, hogy a szabadban jobban esne az ebéd, ezért azon gondolkozunk, hogy az udvarunkon alakítsunk ki egy étkezőhelyet” – mondja a fiatalasszony.
Kifelé baktatva a faluból leintem az első kocsit, amelyben épp a panzió tulajdonosai, Pál Ferenc és neje utaznak. Kedvesen kérik az elnézést az elmAradt ebéd miatt, nem fért bele az idejükbe. Nem neheztelek rájuk, hiszen nem hivatásszerűen, inkább kedvtelésből foglalkoznak vendégfogadással. Megélni nem is lehetne belőle, mondják, nemigen van mivel eltölteni az időt a faluban, ezért aztán kevés turista éjszakázik ott. Invitálnak, legközelebb feltétlenül nézzek be hozzájuk, elválás előtt e-mail címet cserélünk.
Hosszú távú idegenforgalmi stratégiára van szükség, jelenti ki István Adrián, frissen megválasztott polgármester, majd sorolja, milyen programokkal lehetne szórakoztatni a látogatókat: szalonnafesztivál, biciklitúra, esztenalátogatás, italkóstolás a két helyi pálinkafőzdében, nyáron lovastúra és szekerezés, télen szánkirándulás. Sokat lendítene a falun, véli, ha sikerülne meghívni Károly brit trónörököst.
„Hatalmas potenciál van az idegenforgalomban. Székelyderzsnek 600 lakosa van, az idelátogató turisták száma pedig 5-6000. Hol van még olyan, hogy a turisták tízszer annyian legyenek, mint a helybeliek? Ilyen még Budapesten sincs” – jelenti ki az elöljáró, hozzátéve: alig melegedett meg a polgármesteri székben, időre lesz szükség az ötletek gyakorlatba ültetéséhez.
Erősség, de nem prioritás
A megyei önkormányzat számára Székelyderzs nem tartozik az idegenforgalmi prioritások közé, legalábbis ezt sugallja Hargita Megye Turizmusfejlesztési Stratégiája. A 287 oldalas tanulmányban négyszer szerepel Székelyderzs, egy grafikonon és három, általánosságokat tárgyaló szövegkörnyezetben. A dokumentum a megyei turisztikai erőforrásainak erősségei közé sorolja a világörökséghez tartozó erődtemplomot, ugyanakkor minimális teret szentel neki. A szerzők a Kulturális látványosságok: erődtemplomok és egyéb vallási építmények című nyúlfarknyi fejezetben foglalkoznak érdemben Derzzsel, azt javasolva, hogy a megye templomait ne egymással versengve, hanem egységes turisztikai ajánlatként népszerűsítsék. A dokumentum készítői meglepő szintű tájékozatlanságról tesznek tanúbizonyságot, azt állítva, hogy „az énlaki templom szintén világörökségi akkreditálás alatt áll”. Ekkora baki egy ilyen tanulmány kissé kínos.
Étel és szállás igen, programok nuku
A Segesvár és Kőhalom között fekvő Szászkézd lényegesen többet profitál a turizmusból, mint Derzs, bár ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy a forgalmas E60-as műút mentén fekszik. A látnivaló is több, ugyanis a világörökségnek nyilvánított, gótikus stílusú erődtemplomon kívül egy a dombtetőre épült, romosan is látványos középkori parasztvár van a településen, na meg a falukép is kellőképpen archaikus. A lakosságszámhoz arányított Turisztikai Információs Központok számának tekintetében Szászkézd valószínűleg a világelithez tartozik, hiszen kettő is van az 1500 lelkes faluban, egymástól kb. 100 méterre. Hogy mi szükség van kettőre? Bizonyára az égvilágon semmi, még csak megélhetést sem biztosítanak helyi embereknek, lévén, hogy serdülőkorú önkéntesek dolgoznak bennük. 2008-ban, mikor először jártam Szászkézden, bejártam a fél falut, míg rátaláltam arra a szemmel láthatóan értelmi fogyatékos asszonyra, aki a templomkulcsot őrizte. Azóta nagyot fordult a világ, a templomot restaurálták, s naponta délelőtt 10-től délután 6 óráig várja a látogatókat, idegenvezetés is van. A településen négy panzió és vendégház üzemel állandó jelleggel, az impozáns, Szászkézd dicső múltját idéző községháza mellett állóban vendéglő is van. Tiszta Nyugat, gondolhatná a betérő éhes utazó, ám a valóság nem ennyire idilli. A személyzet mogorva, de legalább lassú. A pincérnő egy balsors sújtotta, vérig sértett királynő arckifejezésével rakja elém a felejthető disznósültet, verbális kommunikációja egy karthauzi szerzetesével vetekszik.
A település német nevét viselő panzió ellenben kifogástalan. Nem olcsó, de a szobák tágasak, hűvösek és igényesen berendezettek, az ablakból pedig a várra nyílik kilátás. Maximum két napot érdemes eltölteni a faluban, fejti ki a panzió tulajdonosa, azon maroknyi helyi szászok egyike, akik nem vándoroltak ki a rendszerváltást követően. Nem mintha Szászkézd érdektelen lenne a turisták számára, de jelen pillanatban semmiféle szervezett programot nem kínál az odalátogatóknak. Vannak naiv lelkesedők, mondja, akik unszolják, hogy reklámozzák a települést, ám addig, amíg nincsenek turisztikai szolgáltatások nem látja ennek értelmét. Tény azonban, Kézd lényegesen előbbre jár az idegenforgalmi potenciál kiaknázásában Székelyderzsnél, egy cég és egy alapítvány is állít elő, illetve árusít, főleg turistáknak, élelmiszereket helyi alapanyagokból, s a közelmúltban beindult egy kerámia központ, ahol hagyományos kézdi stílusú tárgyakat gyártanak.
Idegenforgalom hétfőtől péntekig
Ha előzetesen nem tudok róla, Nagybaromlakról biztosan nem feltételezem, hogy a világörökséghez tartozó erődtemploma van, sőt még azt sem, hogy egykor főleg szászok lakták, a falukép ugyanis határozottan romános.
A főtéren álló, a környezetétől elütő, felújításra váró zömök vártemplomot a magány és az elmúlás ritkás levegője lengi körül. Turisztikai Információs Központ Nagybaromlakon is van, igaz, hogy szombaton délelőtt zárva tart. „Hétfőtől péntekig vannak ott, de ma munkaszüneti nap van” – világosít fel egy traktort bütykölő férfiember. Logikus is, csapok a homlokomra, normális turista hétfőtől péntekig kirándul, hétvégén meg otthon ül, s ha mégsem, akkor magára vessen. Ezek után nem lep meg, hogy az erődtemplom kapuját zárva találom, elvégre nem azért építették a derék szászok, hogy oda minden jöttment bármikor bemehessen. Felhívom a hirdetőtáblára kitett telefonszámot, s Weber úr közli, öt percen belül érkezik. Nyílt tekintetű, joviális ember az erődtemplom gondnoka, az utolsó épkézláb, tisztavérű wurmloch-i szász.
„Még szerencse, hogy otthon dolgoztam, s nem a mezőn kaszáltam, mert akkor aztán várhatott volna” – közli, aztán körbevezet az épületegyüttesben. Jövögetnek a turisták, mondja, szálláslehetőség azonban nincs a faluban, s étkezni sincs hol. Itt aztán tényleg öngyilkosság lenne panziót nyitni, gondolom magamban, ez az a hely, aholy Székelyderzstől és Szászkézdtől eltérően valószínűleg még csak meg sem fordul senki fejében, hogy az idegenforgalom pénzt hozhat a házhoz, gazdaságilag erősítheti a helyi közösséget.
A lutheránus egyház ki akar ugyan alakítani néhány vendégszobát az egykori lelkészlakban, ám elsősorban nem turisztikai célzattal, hanem azért, hogy legyen hol elszállásolni azokat a jövőbeli önkénteseket, akik segítkeznének a templom karbantartásánál, felújításánál. Bárkinek, aki a sok stressz után ingerszegény környezetre vágyik, jó szívvel tudom ajánlani: jelentkezzen önkéntesnek a nagybaromlaki erődtemplomba.
Egy pozitív példa: Hollókő.
Arra, hogy a Világörökség Listára való felkerülés munkahelyeket teremthet és tetemes bevételt termelhet egy kisközösség számára a legjobb példa a magyarországi Hollókő, mely az 58 hagyományos stílusú házból álló falukép miatt került az Unesco védelme alá 1987-ben. A települést éves szinten 100 ezernél több turista keresi fel, akik sok pénzt hagynak a faluban, mivel van mire költeni. A védett parasztházakon és a váron kívül Hollókőn van Palóc Babamúzeum, Erdészeti Múzeum, Falumúzeum, Postamúzeum, Legendák Háza Panoptikum, Vármúzeum, Szövőhéz és Tájház. A faluban 17 szálláshely várja állandó jelleggel a vendégeket, s az év végéig még öt nagyszabású turistacsalogató rendezvényre kerül sor: Mesés Várjátékok, Szent István Napi Várjátékok, Gasztró Vár, Szüreti Mulatság és Szent Márton Napi Vigasság. Természetesen mindez nem kizárólag helyi erőből valósult, valósul meg, a magyar állam is figyelmet fordít a hollókői idegenforgalom fejlesztésére.
Előnyben az egzotikus helyszínek
Különféle internetes oldalok a világörökség részeként reklámoznak három másik erdélyi magyar települést is, Torockót, Gelencét és Énlakát, ami fantasztikus volna, nagy kár, hogy nem igaz. Torockó 2012-ben, Kelemen Hunor művelődési minisztersége idején valóban felkerült a világörökség várományos listájára, ám azóta nem történt előrelépés. Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakember, az RMDSZ ügyvezető alelnökének elmondása a Fehér megyei település ügyében nem is várható pozitív fejlemény addig, míg a Művelődési Minisztérium élére nem kerül a nemzeti kisebbségek kulturális értékeire nyitott ember.
Legalább ekkora gond, hogy az UNESCO úgy véli, Európa túl van reprezentálva a Világörökség Listán a többi kontinens rovására, ezért aztán inkább az egzotikus helyszíneket részesítik előnyben. „Álmok persze, mindig vannak, volt szó a vajdahunyadi várkastélyról és a Teleki Tékáról is. 50 évvel ezelőtt könnyű lett volna ezeket felvenni a Világörökség Listára, jelenleg azonban nagyon nehéz” – nyilatkozta a Maszolnak Hegedűs Csilla. A szintén az UNESCO patronálta Szellemi Kulturális Örökségbe ugyanakkor könnyebb bekerülni, a Csíksomylói búcsú például várólistán van, de jelölését a szakértői kormány – ismeretlen okokból – vissza akarja vonni.
Pengő Zoltán
maszol.ro
2016. augusztus 19.
Oktatás a dombok mögött – tapasztalatok egy Székelyföldi falusi iskolában
Egy nagyobb Székelyföldi várostól 20-30 kilométerre található az a falu, ahová egy évvel ezelőtt csöppent egy fiatal tanár. Az anonimitását megőrizni óhajtó oktató a tapasztalatait, gondolatait egy éven át rögzítette a Dombok mögött című blogban. A Maszolnak adott interjúban arról beszél, hogy milyen környezetbe csöppent és hogyan élte meg a román oktatási rendszer visszásságait.
A blogban sem, de most sem akarsz arról beszélni, hogy milyen településen tanítottál. Mi az, amit elmondhatsz a faluról?
Sűrűn vannak arra buszjáratok, így könnyen megközelíthető, szemben sok más, hasonló faluval. Ahogy beérsz, a házakon, a főúton nem látszik, hogy szegény volna a település, van is egy szűk réteg, amelyik eléggé jómódú, és a gyerekek is tudják ebben a körben, hogy például milyen végzettsége volt a nagymamának… A többiek viszont nagyon szegények, és a két réteg között nem igazán van átmenet.
Most építettek óvodát, de egyre kevesebb a gyerek: I-IV-ben és V-VIII-ban is van összevont osztály. Egyre több a cigány gyerek, ami azért gond, mert a figyelem és a pedagógusok felkészültségének hiánya miatt lemorzsolódnak. A társadalmi különbségek egyre inkább látszanak, pedig a cigány gyerekek minőségi foglalkoztatása fontos volna a közösség jövője számára is.
A blogot azért kezdtem írni, hogy megosszam az élményeket. Azt a falat látom most is magam előtt, amelyen még 1919-es propagandaújságból, de a negyvenes évekből is voltak újságkivágások, fényképek. Ezek ott mAradtak az iskolában úgy, hogy azóta volt már meszelés, de mindent visszatettek a helyére. Már az elején tudtam, hogy érzékeny dolgokról kell írnom, amivel megsérthetek embereket – ezért mAradtam anonim. Ugyanakkor nekem abban a (tanári és szülői) közösségben kellett dolgoznom, így fontos volt – legalább látszat szinten – fenntartani a hangulatot. Mindössze egyetlen kolléganőm tudja, hogy én vagyok a Dombok mögött blog szerzője.
Ez volt az első éved. miért akartál tanítani?
Meg akartam tudni, hogy van-e értelme számomra az oktatási rendszerben gondolkodni, hogy milyenek valójában a körülmények, lehet-e változtatni, annak, aki szeretne, bármit is tenni. Igazából a városban szerettem volna tanítani, egy jó iskolában, de már az elején meglepetések értek: a kiírt helyek eltűnnek, nem ajánlották, hogy megpályázzam stb. Eleinte ki is zártam a távolabbi településeket, mert túl sok energiát vesz el az utazás a gyerekekre szánt időből – de végül a tanfelügyelő meggyőzött azzal, hogy az ilyen településeken is kell valakinek tanítania. És ebben nagyon igaza van.
Milyen történetekkel találkoztál?
Minden blogbejegyzés egy vagy több gyerek története, ezek beágyazása, elhelyezése a rendszer működésében. Legutóbbi például egy negyedikes gyerekről írtam, akit az osztályomba járó bátyja által ismertem meg. Nagyon szeret focizni, barátságos, jólelkű gyerek, és amikor filmvetítéseket szerveztünk a kollégámmal, ő is gyakran eljött, de nem volt pénze teát venni sem – ilyenkor kisegítettük őt. Fontos volt, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, senkit ne hagyjunk magunk után. Az évzárón két csokor virággal jött oda hozzánk úgy, hogy otthon senki nem kérte erre.
Most azon dolgozom, hogy anyagi fedezetet találjak számára ahhoz, hogy két faluval arrébb járhasson fociedzésekre. Egész évre körülbelül hétszáz lejre volna szükség buszjegyre, ezen kívül öltözékre, kiegészítő kellékekre (a további részletekről a blogon lehet olvasni, hamarosan pedig a gyűjtőakcióról is írunk – a szerk.). Felmerül persze a kérdés, hogy mi alapján dönthetem el, kin segítek? – ez az egész tanév alatt folyamatos kérdés volt, hogy kinek, mikor és hogyan érdemes segíteni, megmutatni egy lehetőséget. Ezen a kérdésen még nem tudtam magam átrágni: minden gyerek megérdemeli a maga kis személyre szabott lehetőségét, esélyét.
Milyen kapcsolatot ápoltál a kollégákkal?
Nincsenek nyílt konfliktusok, mert létezik egy korlát. Amikor például a tanáriban a menekültekről folyt a beszélgetés, többek minden együttérzés nélkül nyilatkoztak, olyan is volt, aki közben Hitler befejezetlen munkáját idézte fel. Én ilyen helyzetekben egyszerűen kimentem, mert érzem, hogy többé nem tudnánk leülni egy asztalhoz, ha élesben ütköznénk és kiderülne, hogy teljesen megférhetetlenek vagyunk.
Többször téma volt az, amit a kollégák fenyítésnek hívnak, én pedig gyermekbántalmazásnak. Az a baj az oktatási rendszerrel, mondták többen, hogy a tanárok már nem verhetik meg a gyereket (vagy enyhébb módon nem fenyíthetik), mert jön a rendőrség. Erre pedig mindenkinek volt személyes hozzáfűznivalója: őt is megverték, mikor gyerek volt, és milyen hasznosnak bizonyult ez. Ők mind gyerekek voltak valaha, és ezt hozták magukkal, ugyanakkor szakemberként az észérveket a gyerekkori (tév)hitek elé kellene tudni helyezni, az oktatási rendszer minősíthetetlen állapotát pedig elválasztani a személyes traumáktól.
A nyílt rasszizmus, a cigányozás is mindig előjött. Azt nem tudom pontosan, hogy az órán hogyan viselkednek a gyerekekkel, mert ahogyan a családon belüli erőszakot is sokszor a magánszférárén belülinek látjuk, úgy mintha az iskolában is működne egy hallgatólagos egyesség: nem szólunk bele, hogy ki mit tesz a saját óráján. Ez nagyon rossz, az együttműködést például teljesen ellehetetleníti. A gyerekek persze sokmindent elmondanak, viszont nem mindig látják helyesen, és gyakran egyetértenek a tanárral.
Nem beszéltünk még a szülőkről. Milyen viszonyba kerültél velük?
Fontosabb volt a szerepük, mint gondoltam. Az osztályomban a gyerekekkel kezdtem el például egy túrát szervezni, és a szülők elégedetlenek voltak, mert nem vontuk be őket. Az év alatt kezdett látszani, hogy mennyire fontos a szülő véleménye, például amikor minősíti a tanárokat, mert ez a gyerek hozzáállását is befolyásolja.
Milyen lehetőségeid voltak alternatív megoldásokra és milyen fogadtatásban részesültek ezek?
Nem egy kész tervvel fogtam a dolgokhoz. Bár szeretnék, szerettem volna olyan bátor lenni, hogy teljesen letérjek a megszokott útról. Hiába nem akartam, élt bennem egy kényszer, hogy a tantervet, a tankönyvet, a szövegeket, a módszertant kövessem, megpróbáltam eltérni ettől, de közben nem voltam biztos abban, hogy jó, ahogy próbálkozom. A kollégák részéről azt hallottam, hogy a modern pedagógiai módszerek rosszak: túl sok minden van kinyomtatva, mindent készen kapnak a gyerekek, ők bezzeg be kellett magolják és tudták is kívülről…
Azt is mondták, hogy kooperatív módszerekkel nem lehet elérni sokat. Valójában ezek a kritikák nem a módszerre, hanem a helytelen alkalmazására vonatkoztak. A kooperatív tanulásszervezést könnyű elrontani, sok időbe és energiába is kerül megvalósítani. Olyan csoportmunkákról van szó, amelyben mindenki kap feladatot, és ha nem végzi el, a közös eredmény sem születik meg, és fordítva: az elkészítéshez egymást kell segíteniük a tanulóknak. Volt ahol ez működött és volt ahol nem. Látszott, hogy a szociális kompetenciák hiánya, az előítéletek miatt nehézségekbe ütközünk: nem tudtak társaikkal beszélgetni, zavarba jöttek, ha valakinek a közelébe kellett üljenek, nehéz volt nem egyéni munkában és versengésben gondolkodni.
Drámapedagógiai módszerhez is nyúltam, ahol dramatizáltunk, olvastunk, eljátszottuk a jeleneteket – és az a gyerek is örvendett, aki csak egy sort kellett megtanuljon, mert számára az volt kihívás, ugyanakkor sikerélmény is. Jól szórakoztunk a két hét alatt, és közben sokat tanultunk az együttműködésről, a türelemről vagy arról, hogy megfogjuk a másik kezét.
maszol.ro
Egy nagyobb Székelyföldi várostól 20-30 kilométerre található az a falu, ahová egy évvel ezelőtt csöppent egy fiatal tanár. Az anonimitását megőrizni óhajtó oktató a tapasztalatait, gondolatait egy éven át rögzítette a Dombok mögött című blogban. A Maszolnak adott interjúban arról beszél, hogy milyen környezetbe csöppent és hogyan élte meg a román oktatási rendszer visszásságait.
A blogban sem, de most sem akarsz arról beszélni, hogy milyen településen tanítottál. Mi az, amit elmondhatsz a faluról?
Sűrűn vannak arra buszjáratok, így könnyen megközelíthető, szemben sok más, hasonló faluval. Ahogy beérsz, a házakon, a főúton nem látszik, hogy szegény volna a település, van is egy szűk réteg, amelyik eléggé jómódú, és a gyerekek is tudják ebben a körben, hogy például milyen végzettsége volt a nagymamának… A többiek viszont nagyon szegények, és a két réteg között nem igazán van átmenet.
Most építettek óvodát, de egyre kevesebb a gyerek: I-IV-ben és V-VIII-ban is van összevont osztály. Egyre több a cigány gyerek, ami azért gond, mert a figyelem és a pedagógusok felkészültségének hiánya miatt lemorzsolódnak. A társadalmi különbségek egyre inkább látszanak, pedig a cigány gyerekek minőségi foglalkoztatása fontos volna a közösség jövője számára is.
A blogot azért kezdtem írni, hogy megosszam az élményeket. Azt a falat látom most is magam előtt, amelyen még 1919-es propagandaújságból, de a negyvenes évekből is voltak újságkivágások, fényképek. Ezek ott mAradtak az iskolában úgy, hogy azóta volt már meszelés, de mindent visszatettek a helyére. Már az elején tudtam, hogy érzékeny dolgokról kell írnom, amivel megsérthetek embereket – ezért mAradtam anonim. Ugyanakkor nekem abban a (tanári és szülői) közösségben kellett dolgoznom, így fontos volt – legalább látszat szinten – fenntartani a hangulatot. Mindössze egyetlen kolléganőm tudja, hogy én vagyok a Dombok mögött blog szerzője.
Ez volt az első éved. miért akartál tanítani?
Meg akartam tudni, hogy van-e értelme számomra az oktatási rendszerben gondolkodni, hogy milyenek valójában a körülmények, lehet-e változtatni, annak, aki szeretne, bármit is tenni. Igazából a városban szerettem volna tanítani, egy jó iskolában, de már az elején meglepetések értek: a kiírt helyek eltűnnek, nem ajánlották, hogy megpályázzam stb. Eleinte ki is zártam a távolabbi településeket, mert túl sok energiát vesz el az utazás a gyerekekre szánt időből – de végül a tanfelügyelő meggyőzött azzal, hogy az ilyen településeken is kell valakinek tanítania. És ebben nagyon igaza van.
Milyen történetekkel találkoztál?
Minden blogbejegyzés egy vagy több gyerek története, ezek beágyazása, elhelyezése a rendszer működésében. Legutóbbi például egy negyedikes gyerekről írtam, akit az osztályomba járó bátyja által ismertem meg. Nagyon szeret focizni, barátságos, jólelkű gyerek, és amikor filmvetítéseket szerveztünk a kollégámmal, ő is gyakran eljött, de nem volt pénze teát venni sem – ilyenkor kisegítettük őt. Fontos volt, hogy senki ne érezze magát kirekesztve, senkit ne hagyjunk magunk után. Az évzárón két csokor virággal jött oda hozzánk úgy, hogy otthon senki nem kérte erre.
Most azon dolgozom, hogy anyagi fedezetet találjak számára ahhoz, hogy két faluval arrébb járhasson fociedzésekre. Egész évre körülbelül hétszáz lejre volna szükség buszjegyre, ezen kívül öltözékre, kiegészítő kellékekre (a további részletekről a blogon lehet olvasni, hamarosan pedig a gyűjtőakcióról is írunk – a szerk.). Felmerül persze a kérdés, hogy mi alapján dönthetem el, kin segítek? – ez az egész tanév alatt folyamatos kérdés volt, hogy kinek, mikor és hogyan érdemes segíteni, megmutatni egy lehetőséget. Ezen a kérdésen még nem tudtam magam átrágni: minden gyerek megérdemeli a maga kis személyre szabott lehetőségét, esélyét.
Milyen kapcsolatot ápoltál a kollégákkal?
Nincsenek nyílt konfliktusok, mert létezik egy korlát. Amikor például a tanáriban a menekültekről folyt a beszélgetés, többek minden együttérzés nélkül nyilatkoztak, olyan is volt, aki közben Hitler befejezetlen munkáját idézte fel. Én ilyen helyzetekben egyszerűen kimentem, mert érzem, hogy többé nem tudnánk leülni egy asztalhoz, ha élesben ütköznénk és kiderülne, hogy teljesen megférhetetlenek vagyunk.
Többször téma volt az, amit a kollégák fenyítésnek hívnak, én pedig gyermekbántalmazásnak. Az a baj az oktatási rendszerrel, mondták többen, hogy a tanárok már nem verhetik meg a gyereket (vagy enyhébb módon nem fenyíthetik), mert jön a rendőrség. Erre pedig mindenkinek volt személyes hozzáfűznivalója: őt is megverték, mikor gyerek volt, és milyen hasznosnak bizonyult ez. Ők mind gyerekek voltak valaha, és ezt hozták magukkal, ugyanakkor szakemberként az észérveket a gyerekkori (tév)hitek elé kellene tudni helyezni, az oktatási rendszer minősíthetetlen állapotát pedig elválasztani a személyes traumáktól.
A nyílt rasszizmus, a cigányozás is mindig előjött. Azt nem tudom pontosan, hogy az órán hogyan viselkednek a gyerekekkel, mert ahogyan a családon belüli erőszakot is sokszor a magánszférárén belülinek látjuk, úgy mintha az iskolában is működne egy hallgatólagos egyesség: nem szólunk bele, hogy ki mit tesz a saját óráján. Ez nagyon rossz, az együttműködést például teljesen ellehetetleníti. A gyerekek persze sokmindent elmondanak, viszont nem mindig látják helyesen, és gyakran egyetértenek a tanárral.
Nem beszéltünk még a szülőkről. Milyen viszonyba kerültél velük?
Fontosabb volt a szerepük, mint gondoltam. Az osztályomban a gyerekekkel kezdtem el például egy túrát szervezni, és a szülők elégedetlenek voltak, mert nem vontuk be őket. Az év alatt kezdett látszani, hogy mennyire fontos a szülő véleménye, például amikor minősíti a tanárokat, mert ez a gyerek hozzáállását is befolyásolja.
Milyen lehetőségeid voltak alternatív megoldásokra és milyen fogadtatásban részesültek ezek?
Nem egy kész tervvel fogtam a dolgokhoz. Bár szeretnék, szerettem volna olyan bátor lenni, hogy teljesen letérjek a megszokott útról. Hiába nem akartam, élt bennem egy kényszer, hogy a tantervet, a tankönyvet, a szövegeket, a módszertant kövessem, megpróbáltam eltérni ettől, de közben nem voltam biztos abban, hogy jó, ahogy próbálkozom. A kollégák részéről azt hallottam, hogy a modern pedagógiai módszerek rosszak: túl sok minden van kinyomtatva, mindent készen kapnak a gyerekek, ők bezzeg be kellett magolják és tudták is kívülről…
Azt is mondták, hogy kooperatív módszerekkel nem lehet elérni sokat. Valójában ezek a kritikák nem a módszerre, hanem a helytelen alkalmazására vonatkoztak. A kooperatív tanulásszervezést könnyű elrontani, sok időbe és energiába is kerül megvalósítani. Olyan csoportmunkákról van szó, amelyben mindenki kap feladatot, és ha nem végzi el, a közös eredmény sem születik meg, és fordítva: az elkészítéshez egymást kell segíteniük a tanulóknak. Volt ahol ez működött és volt ahol nem. Látszott, hogy a szociális kompetenciák hiánya, az előítéletek miatt nehézségekbe ütközünk: nem tudtak társaikkal beszélgetni, zavarba jöttek, ha valakinek a közelébe kellett üljenek, nehéz volt nem egyéni munkában és versengésben gondolkodni.
Drámapedagógiai módszerhez is nyúltam, ahol dramatizáltunk, olvastunk, eljátszottuk a jeleneteket – és az a gyerek is örvendett, aki csak egy sort kellett megtanuljon, mert számára az volt kihívás, ugyanakkor sikerélmény is. Jól szórakoztunk a két hét alatt, és közben sokat tanultunk az együttműködésről, a türelemről vagy arról, hogy megfogjuk a másik kezét.
maszol.ro
2016. augusztus 19.
Semjén Külhoni Magyarságért Díjjal tüntette ki „koncepciós módon meghurcolt erdélyi barátait”
MTI - „Koncepciós módon meghurcolt erdélyi barátait” - Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos Csíkszereda alpolgármestere - tüntette ki pénteken Külhoni Magyarságért Díjjal Semjén Zsolt. A magyar miniszterelnök-helyettes kifejtette, az elismerés egyik üzenete, hogy „nem engedjük el üldözött magyarjaink kezét”.
Semjén Zsolt szerint a nemzeti ünnep alkalmából átadott kitüntetésnek két másik üzenete is van: egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket.
„Nem engedjük el az üldözött magyarok kezét”
A mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az "erdélyi barátaink" kapják az elismeréseket, "akiket koncepciós módon hurcoltak meg". Ezek az emberek magyarságukért üldöztetés szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet - fejtette ki Semjén Zsolt. Kijelentette: világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét.Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor "az egyetemes magyarság csonkul".
Tíz díjazott, közöttük négy erdélyi
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014 decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezet. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zártak le. Mezei János ellen 2015 januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagois tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított. A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú - felerészben magyar ajkú közösségben - Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival. Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet-csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. A kettézárt falu anyagának gyűjtése során jelentős emberi jogi küzdelem bontakozott ki, hogy a rendszerváltás után is fennálló vasfüggönyt bontsák le, a faluban nyissanak határátkelőt. Ebben Zelei Miklós oroszlánrészt vállalt. Szelmencen 2005. december 23-án megnyílt átkelő.
Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is.
A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
MTI - „Koncepciós módon meghurcolt erdélyi barátait” - Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos Csíkszereda alpolgármestere - tüntette ki pénteken Külhoni Magyarságért Díjjal Semjén Zsolt. A magyar miniszterelnök-helyettes kifejtette, az elismerés egyik üzenete, hogy „nem engedjük el üldözött magyarjaink kezét”.
Semjén Zsolt szerint a nemzeti ünnep alkalmából átadott kitüntetésnek két másik üzenete is van: egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket.
„Nem engedjük el az üldözött magyarok kezét”
A mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az "erdélyi barátaink" kapják az elismeréseket, "akiket koncepciós módon hurcoltak meg". Ezek az emberek magyarságukért üldöztetés szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet - fejtette ki Semjén Zsolt. Kijelentette: világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét.Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor "az egyetemes magyarság csonkul".
Tíz díjazott, közöttük négy erdélyi
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014 decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezet. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zártak le. Mezei János ellen 2015 januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagois tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított. A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú - felerészben magyar ajkú közösségben - Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival. Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet-csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. A kettézárt falu anyagának gyűjtése során jelentős emberi jogi küzdelem bontakozott ki, hogy a rendszerváltás után is fennálló vasfüggönyt bontsák le, a faluban nyissanak határátkelőt. Ebben Zelei Miklós oroszlánrészt vállalt. Szelmencen 2005. december 23-án megnyílt átkelő.
Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is.
A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro
2016. augusztus 19.
„A nemzetállamok Európája a határon túli magyarság halála”
Több erős kijelentés is elhangzott, de talán ez volt a legerősebb azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen európai válságmagyarázatok és jövőképek csaptak össze Kolozsváron.
Európa-talán(y) – ezzel a talányos címmel rendeztek beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Szenkovics Dezső, a Sapientia- EMTE adjunktusa moderálásával három politológus, egyetemi tanár, Bakk Miklós, Kiszelly Zoltán és Varga Norbert cserélt eszmét arról, hogy mi is lehet ma Európa világpolitikai helye, illetve hogyan tudja kezelni az Európai Unió azt a bokros – strukturális, identitásbeli, elit-, illetve értékbeli – válságcsomagot, amely az öreg kontinenst sújtja – vagy nem is sújtja annyira, megítélés kérdése.
Mondjuk abban, hogy válságban az EU, nem volt vita – abban viszont igen, hogy mekkora is ez a válság. Bakk Miklós úgy véli, kódolt, mélyebb válságról van szó, amelyet a migránshullám csak „előhívott”: ez pedig abban áll, hogy
az EU nem tudta eldönteni, milyen típusú unió akar lenni.
Forgatókönyvek ugyan a kezdetektől voltak, de egyik mellett sem sikerült konszenzust teremteni. Nézzük meg ezt a három szcenáriót:
• Régiók Európája: Európa mint kulturális, földrajzi alkotóelemekből álló egység, az Európa civilizációs karakteréből fakadó vízió;
• Nemzetállamok Európája: a „realitások víziója”, amely a fennálló állapotból indul ki;
• Föderális Európa: az elmélyített integráció egy szorosabb államszövetséget eredményezne, amelynek elsődleges mintája az Amerikai Egyesült Államok.
Kiszelly Zoltán – ahogy fogalmaz – a „globalizáció 2.0” szemszögéből közelíti meg a problémát. A kommunizmus bukásával Európán belül megszűnt a rendszerkonkurencia, napjainkban pedig a negyedik ipari forradalomnak lehetünk tanúi:
20 éven belül 5 millió robot fog munkába állni, és ez radikálisan változtatja meg a munkaerőpiaci viszonyokat. Amelyek már eddig is átalakultak, annak következtében, hogy a globális piacon például a kínai munkaerő jóval olcsóbb, mint a nyugati.
Nyugaton a jóléti modellről áttértek a neoliberális modellre, ami azt eredményezte, hogy „rosszabbul élnek, mint négy éve”, ami persze relatív, mert még mindig jobban, mint az erőteljesebb gazdasági növekedést produkáló kelet-közép-európai államok (most épp Románia a „sztár”, a maga 6 százalékos növekedésével).
A felsorolt válságtípusokat Kiszelly kiegészíti a vezetési válsággal: a politikai vezetők az elitcsoportok érdekében munkálkodnak, míg a költségeket a lakosság vállára terhelik. A megváltozott körülmények között Európa vezetőinek nincs új életstratégiája, a migránsválság rossz kezelése pedig pont ezt a stratégiahiányt teszi láthatóvá.
Varga Norbert nem ért egyet azzal a korábban elhangzott gondolattal, miszerint ez lenne az Európai Unió eddigi történetének legnagyobb válsága. Az európai integráció gondolata eleve egy, a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb válságból született: a második világháború tapasztalatából.
Az 50-60-as években pedig Európa átélt már egy migrációs hullámot: az elveszített gyarmatokról tömegével menekült vissza az öreg kontinensre a fehér, európai népesség. Aztán ott volt '56, az elveszített forradalommal, a több százezres kivándorlással, a szuezi válsággal. A 60-as években generációs válságot élhettünk meg (diáklázadások, forrongások időszaka), a 70-es években pedig totális gazdasági összeomlást, amit az okozott, hogy az amerikaiak feloldották az európai gazdaságokat addig stabilizáló kötődést az arany és a dollár árfolyama között – ami, a spekulációk miatt, tovább növelte a szakadékot a szupergazdagok és a népesség kevésbé tehetős rétegei között.
Hogyan vezetett Angela Merkel útja az elhíresült 2010-es „a multikulti halott” kijelentéstől a Willkommenskulturig? – teszi fel a kérdést Szenkovics.
Bakk Miklós szerint a multikulturalitás fogalmával alaposan visszaéltünk. Európa eleve multikulturális, de általában nem ebben a szűk értelmében használjuk a kifejezést, hanem Európa és a kívülről jövő – jelenleg muszlim – kulturális hatások közti viszonyrendszert, a nyugati és keleti értékek konfliktusát értjük alatta.
Merkel „pálfordulására” a német kereskedelmi kamara azon jelentését idézi, miszerint a németországi munkaerőhiányt a migránsok befogadásával kell orvosolni.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Kiszelly is: 2030-ig Németországban évente félmillió szakmunkás megy nyugdíjba, és a hiányt nem tudják pótolni, mert ugyan rengeteg fiatal van munka nélkül, de nem fizetik meg őket rendesen, ezért bizonyos munkakörök betöltetlenek mAradnak. Ráadásul egyre kevesebb gyerek születik. Az elvándorló szír középosztály pedig pont alkalmasnak tűnik a munkaerő-piaci és demográfiai „lyukak” befoldozására – olcsóbban, mint az őshonos munkaerő.
Merkel politikája kegyetlen
– oszlatja el a keresztényi humanizmusból jótékonykodó kancellár képzetét Varga Norbert. Kifejezetten a jól képzett szír és iraki munkaerő befogadásában érdekelt, az észak-afrikai vagy afganisztáni migránsokat nem látja szívesen. Az elképzelés az, hogy behoznak kétmillió migránst, abból kiválasztanak egymilliót, akiknek az integrációjába megéri befektetni, egymilliót pedig visszaküldenek – csak a probléma, hogy nem a származási országukba, mert oda nem lehet, hanem – a dublini megállopodás értelmében – oda, ahol a menedékkérelmüket először benyújtották.
A mostani válság, bár nem unikális, abban különbözik a többitől, hogy Európának, a korábbi esetektől eltérően, nincsenek világos válaszai a problémákra – összegez.
És ha már válsághelyzet, a Brexit sem mAradhat ki a „repertoárból”. A meghívottak egyetértenek abban, hogy az angolok soha nem érezték magukat igazán a kontinentális Európa részének, az egykori gyarmatbirodalom romjain létrejött Commonwealth vagy az Egyesült Államokkal kialakult speciális kapcsolat relativizálta számukra az EU-tagság értékét, és hallani sem akartak a föderális Európáról.
A briteknek ráadásul tényleg elege lett a bevándorlásból, nemcsak az Európán kívülről érkezőkből, hanem az uniós munkavállalókból, akik leverték a fizetéseket, viszont az egekbe verték a lakbéreket és konkurenciát jelentettek a szociális juttatásokhoz való hozzáférés terén.
Ennek ellenére ez egy „nem szándékolt” kilépés, egy tragikomikus véletlen, mert mindenki az ellenkező eredményre számított, ők maguk is.
Nem lesz Huxit
– szögezi le Kiszelly, aki úgy véli, minél szegényebb egy ország, annál inkább kötődik az Unióhoz. A gazdag országok, mint Hollandia, Dánia vagy Finnország, már inkább kilépésesélyesek.
A Quo vadis, Európa? kérdésre Bakk Miklós válasza az, hogy a megoldás az lenne, ha az Unió elmozdulna egy föderális irányba, de ez az egységes szövetség elsősorban kifelé, világpolitikai vonatkozásban valósulna meg, befelé viszont nem erőltetnék az integrációt – végső soron tehát egyfajta európai konföderáció jönne létre,
amely a tágabban értelmezett kereszténység valamiféle képviseletében lelné meg a globális szerepét (ha már a demokráciaexportot Amerika lenyúlta).
Kiszelly szerint is föderális irányba fog elmozdulni Európa, a fokozottabb integráció hívei többen vannak, mint a szuverenisták (akik közül leginkább a magyarokat és lengyeleket kell kiemelni). Az uniós válság kulcsát az euró megmentésében, a közös fizetőeszköz válságára adott válaszban látja – ez fogja kialakítani Európa jövendő „térképét”.
„Imádkozzanak, hogy ne a magyar-lengyel irány győzzön, mert a nemzetállamok Európája a határon túli magyarság halálát jelentené, egy ilyen Európában nem lesz kisebbségi játéktér” – jelenti ki Varga Norbert.
A demokrácia ugyanakkor nem jelentheti az elit, a kevesek uralmát, az EU-nak több energiát kell fektetnie abba, hogy megértesse saját működését, mert ennek elmulasztása tragikus következményekkel járhat.
A migránsválságra utalva Varga kijelenti: az iszlám nem egységes, több törésvonal mentén a muszlimok egymást is gyilkolják, ezért teljesen elhibázottak azok az elképzelések, melyek szerint a muszlim áradatot valakik mesterségesen gerjesztenék.
Nem az iszlámot kell hibáztatnunk, hanem a saját erőtlenségünket: a nagycsaládos, sokgyermekes modellt követő muszlimok az „élet kultúráját” képviselik, szemben a vitalitását elvesztő nyugati ember „halálkultúrájával” – idézi Böjte atyát a katolikus teológiát is végzett történész-politológus.
pazs
foter.ro/cikk
Több erős kijelentés is elhangzott, de talán ez volt a legerősebb azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen európai válságmagyarázatok és jövőképek csaptak össze Kolozsváron.
Európa-talán(y) – ezzel a talányos címmel rendeztek beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Szenkovics Dezső, a Sapientia- EMTE adjunktusa moderálásával három politológus, egyetemi tanár, Bakk Miklós, Kiszelly Zoltán és Varga Norbert cserélt eszmét arról, hogy mi is lehet ma Európa világpolitikai helye, illetve hogyan tudja kezelni az Európai Unió azt a bokros – strukturális, identitásbeli, elit-, illetve értékbeli – válságcsomagot, amely az öreg kontinenst sújtja – vagy nem is sújtja annyira, megítélés kérdése.
Mondjuk abban, hogy válságban az EU, nem volt vita – abban viszont igen, hogy mekkora is ez a válság. Bakk Miklós úgy véli, kódolt, mélyebb válságról van szó, amelyet a migránshullám csak „előhívott”: ez pedig abban áll, hogy
az EU nem tudta eldönteni, milyen típusú unió akar lenni.
Forgatókönyvek ugyan a kezdetektől voltak, de egyik mellett sem sikerült konszenzust teremteni. Nézzük meg ezt a három szcenáriót:
• Régiók Európája: Európa mint kulturális, földrajzi alkotóelemekből álló egység, az Európa civilizációs karakteréből fakadó vízió;
• Nemzetállamok Európája: a „realitások víziója”, amely a fennálló állapotból indul ki;
• Föderális Európa: az elmélyített integráció egy szorosabb államszövetséget eredményezne, amelynek elsődleges mintája az Amerikai Egyesült Államok.
Kiszelly Zoltán – ahogy fogalmaz – a „globalizáció 2.0” szemszögéből közelíti meg a problémát. A kommunizmus bukásával Európán belül megszűnt a rendszerkonkurencia, napjainkban pedig a negyedik ipari forradalomnak lehetünk tanúi:
20 éven belül 5 millió robot fog munkába állni, és ez radikálisan változtatja meg a munkaerőpiaci viszonyokat. Amelyek már eddig is átalakultak, annak következtében, hogy a globális piacon például a kínai munkaerő jóval olcsóbb, mint a nyugati.
Nyugaton a jóléti modellről áttértek a neoliberális modellre, ami azt eredményezte, hogy „rosszabbul élnek, mint négy éve”, ami persze relatív, mert még mindig jobban, mint az erőteljesebb gazdasági növekedést produkáló kelet-közép-európai államok (most épp Románia a „sztár”, a maga 6 százalékos növekedésével).
A felsorolt válságtípusokat Kiszelly kiegészíti a vezetési válsággal: a politikai vezetők az elitcsoportok érdekében munkálkodnak, míg a költségeket a lakosság vállára terhelik. A megváltozott körülmények között Európa vezetőinek nincs új életstratégiája, a migránsválság rossz kezelése pedig pont ezt a stratégiahiányt teszi láthatóvá.
Varga Norbert nem ért egyet azzal a korábban elhangzott gondolattal, miszerint ez lenne az Európai Unió eddigi történetének legnagyobb válsága. Az európai integráció gondolata eleve egy, a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb válságból született: a második világháború tapasztalatából.
Az 50-60-as években pedig Európa átélt már egy migrációs hullámot: az elveszített gyarmatokról tömegével menekült vissza az öreg kontinensre a fehér, európai népesség. Aztán ott volt '56, az elveszített forradalommal, a több százezres kivándorlással, a szuezi válsággal. A 60-as években generációs válságot élhettünk meg (diáklázadások, forrongások időszaka), a 70-es években pedig totális gazdasági összeomlást, amit az okozott, hogy az amerikaiak feloldották az európai gazdaságokat addig stabilizáló kötődést az arany és a dollár árfolyama között – ami, a spekulációk miatt, tovább növelte a szakadékot a szupergazdagok és a népesség kevésbé tehetős rétegei között.
Hogyan vezetett Angela Merkel útja az elhíresült 2010-es „a multikulti halott” kijelentéstől a Willkommenskulturig? – teszi fel a kérdést Szenkovics.
Bakk Miklós szerint a multikulturalitás fogalmával alaposan visszaéltünk. Európa eleve multikulturális, de általában nem ebben a szűk értelmében használjuk a kifejezést, hanem Európa és a kívülről jövő – jelenleg muszlim – kulturális hatások közti viszonyrendszert, a nyugati és keleti értékek konfliktusát értjük alatta.
Merkel „pálfordulására” a német kereskedelmi kamara azon jelentését idézi, miszerint a németországi munkaerőhiányt a migránsok befogadásával kell orvosolni.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Kiszelly is: 2030-ig Németországban évente félmillió szakmunkás megy nyugdíjba, és a hiányt nem tudják pótolni, mert ugyan rengeteg fiatal van munka nélkül, de nem fizetik meg őket rendesen, ezért bizonyos munkakörök betöltetlenek mAradnak. Ráadásul egyre kevesebb gyerek születik. Az elvándorló szír középosztály pedig pont alkalmasnak tűnik a munkaerő-piaci és demográfiai „lyukak” befoldozására – olcsóbban, mint az őshonos munkaerő.
Merkel politikája kegyetlen
– oszlatja el a keresztényi humanizmusból jótékonykodó kancellár képzetét Varga Norbert. Kifejezetten a jól képzett szír és iraki munkaerő befogadásában érdekelt, az észak-afrikai vagy afganisztáni migránsokat nem látja szívesen. Az elképzelés az, hogy behoznak kétmillió migránst, abból kiválasztanak egymilliót, akiknek az integrációjába megéri befektetni, egymilliót pedig visszaküldenek – csak a probléma, hogy nem a származási országukba, mert oda nem lehet, hanem – a dublini megállopodás értelmében – oda, ahol a menedékkérelmüket először benyújtották.
A mostani válság, bár nem unikális, abban különbözik a többitől, hogy Európának, a korábbi esetektől eltérően, nincsenek világos válaszai a problémákra – összegez.
És ha már válsághelyzet, a Brexit sem mAradhat ki a „repertoárból”. A meghívottak egyetértenek abban, hogy az angolok soha nem érezték magukat igazán a kontinentális Európa részének, az egykori gyarmatbirodalom romjain létrejött Commonwealth vagy az Egyesült Államokkal kialakult speciális kapcsolat relativizálta számukra az EU-tagság értékét, és hallani sem akartak a föderális Európáról.
A briteknek ráadásul tényleg elege lett a bevándorlásból, nemcsak az Európán kívülről érkezőkből, hanem az uniós munkavállalókból, akik leverték a fizetéseket, viszont az egekbe verték a lakbéreket és konkurenciát jelentettek a szociális juttatásokhoz való hozzáférés terén.
Ennek ellenére ez egy „nem szándékolt” kilépés, egy tragikomikus véletlen, mert mindenki az ellenkező eredményre számított, ők maguk is.
Nem lesz Huxit
– szögezi le Kiszelly, aki úgy véli, minél szegényebb egy ország, annál inkább kötődik az Unióhoz. A gazdag országok, mint Hollandia, Dánia vagy Finnország, már inkább kilépésesélyesek.
A Quo vadis, Európa? kérdésre Bakk Miklós válasza az, hogy a megoldás az lenne, ha az Unió elmozdulna egy föderális irányba, de ez az egységes szövetség elsősorban kifelé, világpolitikai vonatkozásban valósulna meg, befelé viszont nem erőltetnék az integrációt – végső soron tehát egyfajta európai konföderáció jönne létre,
amely a tágabban értelmezett kereszténység valamiféle képviseletében lelné meg a globális szerepét (ha már a demokráciaexportot Amerika lenyúlta).
Kiszelly szerint is föderális irányba fog elmozdulni Európa, a fokozottabb integráció hívei többen vannak, mint a szuverenisták (akik közül leginkább a magyarokat és lengyeleket kell kiemelni). Az uniós válság kulcsát az euró megmentésében, a közös fizetőeszköz válságára adott válaszban látja – ez fogja kialakítani Európa jövendő „térképét”.
„Imádkozzanak, hogy ne a magyar-lengyel irány győzzön, mert a nemzetállamok Európája a határon túli magyarság halálát jelentené, egy ilyen Európában nem lesz kisebbségi játéktér” – jelenti ki Varga Norbert.
A demokrácia ugyanakkor nem jelentheti az elit, a kevesek uralmát, az EU-nak több energiát kell fektetnie abba, hogy megértesse saját működését, mert ennek elmulasztása tragikus következményekkel járhat.
A migránsválságra utalva Varga kijelenti: az iszlám nem egységes, több törésvonal mentén a muszlimok egymást is gyilkolják, ezért teljesen elhibázottak azok az elképzelések, melyek szerint a muszlim áradatot valakik mesterségesen gerjesztenék.
Nem az iszlámot kell hibáztatnunk, hanem a saját erőtlenségünket: a nagycsaládos, sokgyermekes modellt követő muszlimok az „élet kultúráját” képviselik, szemben a vitalitását elvesztő nyugati ember „halálkultúrájával” – idézi Böjte atyát a katolikus teológiát is végzett történész-politológus.
pazs
foter.ro/cikk
2016. augusztus 20.
Erdélyi személyiségek kaptak magyar állami kitüntetést Kolozsváron
Az erdélyi magyar kulturális élet több jelessége kapott magyar állami kitüntetést szombaton Kolozsváron, az államalapítás ünnepén.
Az ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök a magyar érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta Hadházi András Kolozsvári színművésznek, Kozma Dezső irodalomtörténésznek és Szabó Gyula Miklós közírónak, szerkesztőnek. Ugyanakkor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Gergely Balázsnak, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnökének adományozott Pro Cultura Hungarica díjat. A díjakat Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár adta át.
Az államtitkár a ceremónia után az MTI-nek elmondta: fontos, hogy példamutatásul szolgáljon azoknak az embereknek az élete, munkássága, akik a közösségükért tesznek, küzdenek. Soltész Miklós kijelentette: az államalapítás ünnepén fontos felidézni, hogy a kereszténység felvétele olyan változást indított el a magyarságban, amely a megmAradás záloga volt, és máig is kihat. Úgy vélte, ki kell emelni Szent István példáját, aki egyfelől tisztelte és befogadta az idegeneket, másfelől azonban a haza megóvására is odafigyelt.
„A határok védelme, az államszervezet felállítása ma is fontos része és feladata az életünknek, amikor a migrációs válság közepén kultúrák csapnak össze, és a kereszténység egy számunkra idegen kultúrával versenyez" – jelentette ki.
MTI
Erdély.ma
Az erdélyi magyar kulturális élet több jelessége kapott magyar állami kitüntetést szombaton Kolozsváron, az államalapítás ünnepén.
Az ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök a magyar érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta Hadházi András Kolozsvári színművésznek, Kozma Dezső irodalomtörténésznek és Szabó Gyula Miklós közírónak, szerkesztőnek. Ugyanakkor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Gergely Balázsnak, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnökének adományozott Pro Cultura Hungarica díjat. A díjakat Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár adta át.
Az államtitkár a ceremónia után az MTI-nek elmondta: fontos, hogy példamutatásul szolgáljon azoknak az embereknek az élete, munkássága, akik a közösségükért tesznek, küzdenek. Soltész Miklós kijelentette: az államalapítás ünnepén fontos felidézni, hogy a kereszténység felvétele olyan változást indított el a magyarságban, amely a megmAradás záloga volt, és máig is kihat. Úgy vélte, ki kell emelni Szent István példáját, aki egyfelől tisztelte és befogadta az idegeneket, másfelől azonban a haza megóvására is odafigyelt.
„A határok védelme, az államszervezet felállítása ma is fontos része és feladata az életünknek, amikor a migrációs válság közepén kultúrák csapnak össze, és a kereszténység egy számunkra idegen kultúrával versenyez" – jelentette ki.
MTI
Erdély.ma
2016. augusztus 20.
Székelyország Tündérkertje Budapesten
Marosszéki sokadalmat szerveznek Budapesten Magyarország nemzeti ünnepe alkalmából. A Kispesten kialakított Székelyország Tündérkertje Látványparkban megrendezendő esemény fővédnöke Bölöni László labdarúgóedző – számol be írja Gligor Róbert László a kronika.ro-n.
A kispesti látványparkban idén kezdődik a székely székeket bemutató programsorozat, amelynek első állomásaként Marosszéket ismerhetik meg közelebbről az anyaországi magyarok és az ott élő erdélyiek – tudtuk meg Bacsó Andrástól, a látványpark megálmodójától és megteremtőjétől, aki a nemzeti egység ünnepére változatos programot állított össze.
Augusztus 20-án délben nyitja meg kapuját a látványpark, népdalénekesek, előadóművészek, zenészek lépnek fel, Gligor Attila Csaba budaörsi fotós pedig Marosvásárhelyt és Nyárádszeredát bemutató fényképeiből, illetve természetfotóiból mutat be válogatást. A rendezvényen Budapesti személyiségek is részt vesznek, a nap fővédnöke és díszvendége a Maros megyei születésű Bölöni László labdarúgóedző lesz, aki előadást is tart. Ezután szentelik meg a székely kenyeret, majd a nemzeti összetartozás és a megmAradás jelképeként fáklyát gyújtanak.
A program idején marosszéki „tokányt”, helyben sütött kürtőskalácsot és székely sört lehet fogyasztani, jelképes áron sorsjegyeket lehet vásárolni, amellyel székely termékek nyerhetők. A gyerekeket kézműves alkotóházban foglalkoztatják. A látványparkot a kispesti Bujdosó Székely éttermet működtető, a Székelyföldről származó Bacsó András hozta létre, és idén májusban avatták fel Böjte Csaba ferences szerzetes részvételével a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára szervezett jótékonysági nap keretében.
A látványparkban megismerheti a közönség a Székelyföld régióit, a Székelyföldi ásványvizeket, hagyományos eszközöket, találkozhat a medvével és a hargitai rengetegben mAradt Ábellel, de lesz Csíksomlyóra „vezető” imahely, Márton Áron-kultúrcsűr és a gyergyói születésű, 2013-ban eltűnt Erőss Zsolt hegymászó tiszteletére állított mászófal is. Bacsó tervei szerint szeptember 10-én Csíkszéket mutatják be a látványparkban, október folyamán valószínűleg Gyergyószék is sorra kerül, majd jövő év tavaszán folytatják a sorozatot, hiszen nemcsak az egykori székeket, hanem azok „fiúszékeit” is szeretnék majd megmutatni a magyar fővárosban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Marosszéki sokadalmat szerveznek Budapesten Magyarország nemzeti ünnepe alkalmából. A Kispesten kialakított Székelyország Tündérkertje Látványparkban megrendezendő esemény fővédnöke Bölöni László labdarúgóedző – számol be írja Gligor Róbert László a kronika.ro-n.
A kispesti látványparkban idén kezdődik a székely székeket bemutató programsorozat, amelynek első állomásaként Marosszéket ismerhetik meg közelebbről az anyaországi magyarok és az ott élő erdélyiek – tudtuk meg Bacsó Andrástól, a látványpark megálmodójától és megteremtőjétől, aki a nemzeti egység ünnepére változatos programot állított össze.
Augusztus 20-án délben nyitja meg kapuját a látványpark, népdalénekesek, előadóművészek, zenészek lépnek fel, Gligor Attila Csaba budaörsi fotós pedig Marosvásárhelyt és Nyárádszeredát bemutató fényképeiből, illetve természetfotóiból mutat be válogatást. A rendezvényen Budapesti személyiségek is részt vesznek, a nap fővédnöke és díszvendége a Maros megyei születésű Bölöni László labdarúgóedző lesz, aki előadást is tart. Ezután szentelik meg a székely kenyeret, majd a nemzeti összetartozás és a megmAradás jelképeként fáklyát gyújtanak.
A program idején marosszéki „tokányt”, helyben sütött kürtőskalácsot és székely sört lehet fogyasztani, jelképes áron sorsjegyeket lehet vásárolni, amellyel székely termékek nyerhetők. A gyerekeket kézműves alkotóházban foglalkoztatják. A látványparkot a kispesti Bujdosó Székely éttermet működtető, a Székelyföldről származó Bacsó András hozta létre, és idén májusban avatták fel Böjte Csaba ferences szerzetes részvételével a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára szervezett jótékonysági nap keretében.
A látványparkban megismerheti a közönség a Székelyföld régióit, a Székelyföldi ásványvizeket, hagyományos eszközöket, találkozhat a medvével és a hargitai rengetegben mAradt Ábellel, de lesz Csíksomlyóra „vezető” imahely, Márton Áron-kultúrcsűr és a gyergyói születésű, 2013-ban eltűnt Erőss Zsolt hegymászó tiszteletére állított mászófal is. Bacsó tervei szerint szeptember 10-én Csíkszéket mutatják be a látványparkban, október folyamán valószínűleg Gyergyószék is sorra kerül, majd jövő év tavaszán folytatják a sorozatot, hiszen nemcsak az egykori székeket, hanem azok „fiúszékeit” is szeretnék majd megmutatni a magyar fővárosban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. augusztus 20.
Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 20.
Az irgalmasság bennünk van (Evangelizációs tábor)
Reggelente több mint hatszáz gyermek hallgatta hétfőtől a soron lévő példabeszédet a Sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban, majd csoportokban szervezett tevékenységeken vettek részt, együtt ebédeltek, délután folytatták a játékot és a játékos tanulást. A Kis apostolok – Katolikus Ifjak Egyesület által a Sepsiszentgyörgyi önkormányzattal partnerségben szervezett evangelizációs hét a mai lemhényi zarándoklattal és a holnapi hálaadó szentmisével zárul.
A kilencedik evangelizációs hét mottója: Legyetek irgalmasok, mint az atya! – a szervezők erre építették a napi programokat, reggeli példabeszédeket. Az irgalmas szamaritánus, a kis szív története, az elveszett bárány és a tékozló fiú történetén keresztül mutattak fel példákat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire. Az irgalmasságot nem lehet megmagyarázni, csak cselekedetekkel lehet megélni – magyarázta lapunknak Dávid György atya. Kérdésünkre, hogy a mai gyakorlatias világban, amikor minden kiszámított, a logikára épül, hogyan lehet a szív hangját követni cselekedeteinkben, Dávid atya azt mondta: a logikára épülő megfelelés és megfeleltetés az integrációt jelenti, de nem erre van szükség, hanem nevelésre. A kereszténység mindig nevelt és nem integrált – szögezte le. „Ez a hét arra való, hogy a gyermekek belenevelődjenek az irgalmasságba. A legegyszerűbb cselekedetek is lehetnek az irgalmasság cselekedetei, amikor a másik embernek örömet okozok, amikor a másikat észreveszem, lehajolok hozzá. Az irgalmasság bennünk van, nem kívülről jön. Jézus nem azt mondja, a lélek majd valahonnan jön, hanem aki a bennem való hittel él, annak bensejéből fog fakadni. A bensőből fakadó cselekvést kellene megtanulni, erre kell nevelni.”
A Krisztus Király-templom udvarán ezen a héten naponta hatszáznegyven-hatszázötven gyermek töltekezett játékosan a csoportvezetők irányításával. Több kiló festék fogyott el a sátrakban, házikókban, papírtekercsek tucatjait vágták fel különböző alakzatokra, a csoportbeszélgetéseken a jócselekedetek legkülönbözőbb fajtáit sorolták a résztvevők, az általuk készített szolgálatkerék pedig abban segítette őket, hogy minden napra kitűzzék maguknak, melyik családtagjukra lesznek különös figyelemmel, kinek segítenek aznap.
A közösség legkisebb tagjai óvodások, akik már befejezték legalább a kiscsoportot, a legnagyobbak ősszel indulnak hatodik osztályba. A negyven csoportvezető többsége pedagógus, illetve olyan felnőtt önkéntes, aki szeret gyermekekkel foglalkozni és egyetért az egyház nevelési elveivel. Őket segítik azok az általános és középiskolás diákok, ifjak, akik a Krisztus Király-templom gyülekezetéhez tartoznak. Köztük van Bács Ágnes, Eszter és Krisztina. A három testvér visszatérő táborozó, kezdetben gyermekként vettek részt a programokban, most ők is csoportvezetők. Ágnes gyógypedagógus, tanít, Eszter idén végezte el a masszázsakadémiát Budapesten, Krisztina szeptemberben kezdi a nyolcadik osztályt a Sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában. Míg két nagyobb testvére a tanításban, játékvezetésben vesz részt, ő ugyanabban a csapatban gitározik és éneket tanít. Krisztina lapunknak azt mondta, már kisgyermekként megtetszett neki a tábor hangulata, és az, hogy „mindenki kedves mindenkivel, szeretetben vagyunk itt. Kezdtem belelátni abba, hogy miként készül ez a tábor, és ahogy nagyobb lettem, kezdtem megérteni, hogy már nekem kell ezt továbbvinnem, nem a többiek vannak értem, hanem én vagyok a többiekért.” Hagyomány szerint az evangelizációs hét zarándoklattal zárul, idén Lemhényre esett a választás. A Szent Mihály római katolikus templomhoz hat autóbusszal és nagyon sok személygépkocsival indul ma reggel a több száz főnyi zarándoklat, délben a gyermekek és szüleik szentmisén vesznek részt, közösen ebédelnek, majd játékokkal töltik a délutánt. Dávid atya lapunknak elmondta, korábbi években voltak Csíksomlyón, Perkőn, Gelencén, Esztelneken, céljuk, hogy a gyermekek megismerjék a környék értékeit, és együtt töltsék ezt a napot a szülőkkel és a többi családdal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Reggelente több mint hatszáz gyermek hallgatta hétfőtől a soron lévő példabeszédet a Sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban, majd csoportokban szervezett tevékenységeken vettek részt, együtt ebédeltek, délután folytatták a játékot és a játékos tanulást. A Kis apostolok – Katolikus Ifjak Egyesület által a Sepsiszentgyörgyi önkormányzattal partnerségben szervezett evangelizációs hét a mai lemhényi zarándoklattal és a holnapi hálaadó szentmisével zárul.
A kilencedik evangelizációs hét mottója: Legyetek irgalmasok, mint az atya! – a szervezők erre építették a napi programokat, reggeli példabeszédeket. Az irgalmas szamaritánus, a kis szív története, az elveszett bárány és a tékozló fiú történetén keresztül mutattak fel példákat az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire. Az irgalmasságot nem lehet megmagyarázni, csak cselekedetekkel lehet megélni – magyarázta lapunknak Dávid György atya. Kérdésünkre, hogy a mai gyakorlatias világban, amikor minden kiszámított, a logikára épül, hogyan lehet a szív hangját követni cselekedeteinkben, Dávid atya azt mondta: a logikára épülő megfelelés és megfeleltetés az integrációt jelenti, de nem erre van szükség, hanem nevelésre. A kereszténység mindig nevelt és nem integrált – szögezte le. „Ez a hét arra való, hogy a gyermekek belenevelődjenek az irgalmasságba. A legegyszerűbb cselekedetek is lehetnek az irgalmasság cselekedetei, amikor a másik embernek örömet okozok, amikor a másikat észreveszem, lehajolok hozzá. Az irgalmasság bennünk van, nem kívülről jön. Jézus nem azt mondja, a lélek majd valahonnan jön, hanem aki a bennem való hittel él, annak bensejéből fog fakadni. A bensőből fakadó cselekvést kellene megtanulni, erre kell nevelni.”
A Krisztus Király-templom udvarán ezen a héten naponta hatszáznegyven-hatszázötven gyermek töltekezett játékosan a csoportvezetők irányításával. Több kiló festék fogyott el a sátrakban, házikókban, papírtekercsek tucatjait vágták fel különböző alakzatokra, a csoportbeszélgetéseken a jócselekedetek legkülönbözőbb fajtáit sorolták a résztvevők, az általuk készített szolgálatkerék pedig abban segítette őket, hogy minden napra kitűzzék maguknak, melyik családtagjukra lesznek különös figyelemmel, kinek segítenek aznap.
A közösség legkisebb tagjai óvodások, akik már befejezték legalább a kiscsoportot, a legnagyobbak ősszel indulnak hatodik osztályba. A negyven csoportvezető többsége pedagógus, illetve olyan felnőtt önkéntes, aki szeret gyermekekkel foglalkozni és egyetért az egyház nevelési elveivel. Őket segítik azok az általános és középiskolás diákok, ifjak, akik a Krisztus Király-templom gyülekezetéhez tartoznak. Köztük van Bács Ágnes, Eszter és Krisztina. A három testvér visszatérő táborozó, kezdetben gyermekként vettek részt a programokban, most ők is csoportvezetők. Ágnes gyógypedagógus, tanít, Eszter idén végezte el a masszázsakadémiát Budapesten, Krisztina szeptemberben kezdi a nyolcadik osztályt a Sepsiszentgyörgyi Váradi József Általános Iskolában. Míg két nagyobb testvére a tanításban, játékvezetésben vesz részt, ő ugyanabban a csapatban gitározik és éneket tanít. Krisztina lapunknak azt mondta, már kisgyermekként megtetszett neki a tábor hangulata, és az, hogy „mindenki kedves mindenkivel, szeretetben vagyunk itt. Kezdtem belelátni abba, hogy miként készül ez a tábor, és ahogy nagyobb lettem, kezdtem megérteni, hogy már nekem kell ezt továbbvinnem, nem a többiek vannak értem, hanem én vagyok a többiekért.” Hagyomány szerint az evangelizációs hét zarándoklattal zárul, idén Lemhényre esett a választás. A Szent Mihály római katolikus templomhoz hat autóbusszal és nagyon sok személygépkocsival indul ma reggel a több száz főnyi zarándoklat, délben a gyermekek és szüleik szentmisén vesznek részt, közösen ebédelnek, majd játékokkal töltik a délutánt. Dávid atya lapunknak elmondta, korábbi években voltak Csíksomlyón, Perkőn, Gelencén, Esztelneken, céljuk, hogy a gyermekek megismerjék a környék értékeit, és együtt töltsék ezt a napot a szülőkkel és a többi családdal.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 20.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 20.
Átadták a díjakat az Aradi Napokon
Meghatottan vették át az elismerést
Az Aradi Napok egyik ünnepi momentumaként pénteken délután a Városháza Ferdinánd Termében adták át a kitüntetéseket azoknak a személyiségeknek, akik munkásságukkal mAradandót alkottak a város életében. Tekintettel arra, hogy lapunk már többször megírta, most külön nem térünk ki az összes díjazottra. A magyarság szempontjából azonban fontos megemlíteni, hogy Cziszter Kálmán volt városi tanácsos Pro Urbe-díjat, Mészár Sándor megyei sport és ifjúsági igazgató, valamint Steinhübel Zoltán képzőművész kiválósági díjat kapott.
Steinhübel Zoltán meghatottan vette át az elismerést, mondván: alkotni csakis lelkesedéssel, szívből lehet, ezt a szellemiséget szeretné átadni azoknak az Aradiaknak, akik rendszeresen látogatják a kiállítótermeket.
Cziszter Kálmán a magyar közösségnek is megköszönte a bizalmat és a kapott támogatást, Szántay-ra utaló „Arad mindenek előtt” idézettel zárva beszédét.
Mészár hiányzott az eseményről.
A ceremónia végén a polgármester fontosnak tartotta megköszönni az orvosi kezelése miatt hiányzó Bognár Levente Aradi alpolgármesternek eddigi együttműködését és a városért tett erőfeszítéseit.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Meghatottan vették át az elismerést
Az Aradi Napok egyik ünnepi momentumaként pénteken délután a Városháza Ferdinánd Termében adták át a kitüntetéseket azoknak a személyiségeknek, akik munkásságukkal mAradandót alkottak a város életében. Tekintettel arra, hogy lapunk már többször megírta, most külön nem térünk ki az összes díjazottra. A magyarság szempontjából azonban fontos megemlíteni, hogy Cziszter Kálmán volt városi tanácsos Pro Urbe-díjat, Mészár Sándor megyei sport és ifjúsági igazgató, valamint Steinhübel Zoltán képzőművész kiválósági díjat kapott.
Steinhübel Zoltán meghatottan vette át az elismerést, mondván: alkotni csakis lelkesedéssel, szívből lehet, ezt a szellemiséget szeretné átadni azoknak az Aradiaknak, akik rendszeresen látogatják a kiállítótermeket.
Cziszter Kálmán a magyar közösségnek is megköszönte a bizalmat és a kapott támogatást, Szántay-ra utaló „Arad mindenek előtt” idézettel zárva beszédét.
Mészár hiányzott az eseményről.
A ceremónia végén a polgármester fontosnak tartotta megköszönni az orvosi kezelése miatt hiányzó Bognár Levente Aradi alpolgármesternek eddigi együttműködését és a városért tett erőfeszítéseit.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 20.
Nyitott szemmel – lapozható a második kötet is
– Azokhoz a beszélgetőtársakhoz kapcsolódik ez a nagyszerű tartalom, akikkel alkalmam volt megismerkedni és a történeteiket hallgatni, a magam módján kíváncsiskodni a kérdéseimmel – mondta Laczkó Vass Róbert színművész, a Nyitott szemmel sorozat házigazdája csütörtökön délután a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
Laczkó Vass Róbert kötete a Kolozsvári Exit Kiadónál jelent meg
Szabadság (Kolozsvár)
– Azokhoz a beszélgetőtársakhoz kapcsolódik ez a nagyszerű tartalom, akikkel alkalmam volt megismerkedni és a történeteiket hallgatni, a magam módján kíváncsiskodni a kérdéseimmel – mondta Laczkó Vass Róbert színművész, a Nyitott szemmel sorozat házigazdája csütörtökön délután a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
Laczkó Vass Róbert kötete a Kolozsvári Exit Kiadónál jelent meg
Szabadság (Kolozsvár)
2016. augusztus 20.
István, a király: egymást erősítő kultikus darab Csíkszeredában
Az Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért immár harmadszor, ezúttal a Csíkszeredai Szabadság téren mutatja be az István, a király rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével.
Az előadást augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen láthatja a nagyérdemű Csíkszeredában, a rendezvény fővédnöke Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A nyíregyházi székhelyű szervezet azért jött létre, hogy segítse a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekeket, hogy támogassa őket anyagilag, lelkileg, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével – írták közleményben az egyesület tagjai.
Mint fogalmaznak, ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, az előadásban anyaországi és külhoni fiatalok és önkéntesek szerepelnek, akik Kárpátaljáról, Erdélyből, a Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkeznek. „Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők meggyőzzék őket emberi értékeikről, arról hogy képesek magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami másokat is megerősít" – olvasható a közleményben. Az első előadást 2014. augusztus 30-án tartották Budapesten a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en voltak kíváncsiak az ingyenes produkcióra, amellyel a nehéz sorsúakat támogatták.
Az összegyűlt adományokból anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik el a magyarok számára kultikus rockoperát. Az első állomás a Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilikaméretű Páduai Szent Antal-plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztálya számára adományozhattak egy értékes újraélesztő készüléket.
A Csíkszeredai előadásban fellépnek a Hargita megyei 2-es és 3-as számú gyermekelhelyező központ fiataljai is. Az előadás ideje alatt érkező felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani. „Szeretnénk igent mondani azokra a fiatalokra, akiket az élet, gyakran nem is saját hibájukból, megpróbált. Szeretnénk őket úgy felemelni, hogy meg tudjanak állni saját lábukon, ráébredjenek értékességükre. Olyan élményekben és tudásban szeretnénk részesíteni őket, amelyek révén sebeik gyógyulnak, és igaz értékkel rendelkező, tartalmas életet tudnak élni. Arra törekszünk, hogy a rászoruló gyerekek és fiatalok támogatása ne csak kampányszerű tevékenység legyen, hanem az egész esztendőt átölelje" – olvasható az egyesület honlapján.
A szervezet tagjai azt írják, hogy mivel munkájuk során mindenekelőtt az egyetemisták önkéntes segítségére építenek, céljuk, hogy tevékenységükkel bemutassák a társadalmi felelősségvállalás szükségességét és lehetőségét. Bíznak abban, hogy így egyre többen segítenek azokon, akik a leginkább rászorulnak.
Krónika (Kolozsvár)
Az Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért immár harmadszor, ezúttal a Csíkszeredai Szabadság téren mutatja be az István, a király rockoperát 200 mélyszegénységből érkező fiatal közreműködésével.
Az előadást augusztus 20-án, a nemzeti ünnepen láthatja a nagyérdemű Csíkszeredában, a rendezvény fővédnöke Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. A nyíregyházi székhelyű szervezet azért jött létre, hogy segítse a Kárpát-medencei árva és nehéz sorsú gyerekeket, hogy támogassa őket anyagilag, lelkileg, különböző programokkal, élményszerzési lehetőségek megteremtésével – írták közleményben az egyesület tagjai.
Mint fogalmaznak, ezt támasztja alá a kultikus darab színpadra vitele is, az előadásban anyaországi és külhoni fiatalok és önkéntesek szerepelnek, akik Kárpátaljáról, Erdélyből, a Gyimesekből, Moldvából és Vajdaságból érkeznek. „Ezek a gyerekek vagy mélyszegénységből jönnek, vagy gyermekotthonokban nevelkednek. Az előadás célja, hogy a szervezők meggyőzzék őket emberi értékeikről, arról hogy képesek magukat felülmúlva olyan értéket teremteni, ami másokat is megerősít" – olvasható a közleményben. Az első előadást 2014. augusztus 30-án tartották Budapesten a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Több mint 3000-en voltak kíváncsiak az ingyenes produkcióra, amellyel a nehéz sorsúakat támogatták.
Az összegyűlt adományokból anyagi segítséget is tudott nyújtani az egyesület a hazaérkező gyerekeknek. Az előadás nem egyszeri volt, a szervezők 2014 őszén engedélyt kaptak a folytatásra, ezért a következő években a résztvevők származási helyére vihetik el a magyarok számára kultikus rockoperát. Az első állomás a Délvidék volt; Csantavéren 2015. augusztus 22-én, az ottani bazilikaméretű Páduai Szent Antal-plébániatemplom mögött kialakított színpadon lépett fel újra a lelkes csapat. A szervezők a rockopera alatt gyűjtést szerveztek, aminek eredményeképpen a zentai magyar kórház újszülött osztálya számára adományozhattak egy értékes újraélesztő készüléket.
A Csíkszeredai előadásban fellépnek a Hargita megyei 2-es és 3-as számú gyermekelhelyező központ fiataljai is. Az előadás ideje alatt érkező felajánlásokat a csíkszentsimoni gyermekotthon felújítására fogják fordítani. „Szeretnénk igent mondani azokra a fiatalokra, akiket az élet, gyakran nem is saját hibájukból, megpróbált. Szeretnénk őket úgy felemelni, hogy meg tudjanak állni saját lábukon, ráébredjenek értékességükre. Olyan élményekben és tudásban szeretnénk részesíteni őket, amelyek révén sebeik gyógyulnak, és igaz értékkel rendelkező, tartalmas életet tudnak élni. Arra törekszünk, hogy a rászoruló gyerekek és fiatalok támogatása ne csak kampányszerű tevékenység legyen, hanem az egész esztendőt átölelje" – olvasható az egyesület honlapján.
A szervezet tagjai azt írják, hogy mivel munkájuk során mindenekelőtt az egyetemisták önkéntes segítségére építenek, céljuk, hogy tevékenységükkel bemutassák a társadalmi felelősségvállalás szükségességét és lehetőségét. Bíznak abban, hogy így egyre többen segítenek azokon, akik a leginkább rászorulnak.
Krónika (Kolozsvár)
2016. augusztus 20.
Magyar ünnep a Főtéren – ilyet még nem látott Kolozsvár
"Ez a város nemcsak Cluj és közel sem annyira Napoca, mint Kolozsvár és Klausenburg jegyeit viseli" - jelentette ki péntek este Horváth Anna alpolgármester a város főterén. Magyarország nevében Németh Zsolt köszöntötte Kolozsvárt a számára városi kiváltságokat biztosító dokumentum keltezésének 700. évfordulóján, az ünnepi gála előtt.
Horváth Anna köszöntésében kijelentette: a város a keresztény Európa értékrendjére épült. Az alpolgármester megemlítette: a kommunizmus és az azt követő szégyenteljes funari évtizedek nemcsak a magyar és keresztény értékeket rombolták tudatosan, de félelemmel és bizalmatlansággal mérgezték nap mind nap az emberek lelkét.
"Ahhoz szoktattak, hogy a kultúrákat, nemzeteket elválasztó határ két oldalán csak ellenségek vetélytársak nézhetnek egymással szembe" - idézte fel, majd hozzátette: "Nekünk meg kell tanulni egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni. A múltat nem eltörölni, hanem vállalni kell".
Horváth Anna úgy vélte: Kolozsvár csak akkor lesz sikeres, és méltó régi nagy híréhez, és az áhított Európa kulturális fővárosa címhez, "ha magyarok és románok ki tudjuk űzni a bizalmatlanságot és a közönyt magunkból, ha a fiatalok lelkébe vissza tudjuk lopni a biztonságérzetet, a derűt és a reményt, ha lesz bölcsességünk közös értékként őrizni ennek a városnak a történelmi múltját".
Németh Zsolt szerint a hétszáz éves Kolozsvár hosszú életének titka, hogy egyszerre tudott szép, okos és jó lenni. Az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke elmondta, a város szépségének hátterében ott húzódik az a kulturális sokszínűség, amelyet évszázadok óta képes fenntartani.
A város okosságát abban látta, hogy egyetemi városként sok forrást fektet abba, hogy tudásalapú gazdaságot hozzon létre az egész országra kiterjedő hatással. A város jóságát abban látta, hogy törődik a rászoruló emberekkel, a kisebbségekkel, és immáron támogatja a történelmi egyházakat is.
Németh Zsolt bejelentette, hogy a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét, Gergely Balázst, aki maga is jól tudta egyesíteni a rendezvényben a szépséget, az okosságot és a jóságot, Pro Cultura Hungarica díjjal tünteti ki a magyar állam. Azt is bejelentette, hogy Budafok és a Törley pezsgőgyár ajándékaként 700 üveg pezsgőt hozott a Kolozsvári születésnapi ünnepségre.
Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója kijelentette, Kolozsvár ma is Erdély kulturális fővárosa, és kívánta, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa is lehessen. Bukarestben szeptemberben döntenek arról, hogy a versenyben mAradt négy romániai város közül melyik nyeri el a címet.
Az ünnepi gála keretében a Kolozsvári Magyar Opera a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatta be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézhette meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
maszol.ro
"Ez a város nemcsak Cluj és közel sem annyira Napoca, mint Kolozsvár és Klausenburg jegyeit viseli" - jelentette ki péntek este Horváth Anna alpolgármester a város főterén. Magyarország nevében Németh Zsolt köszöntötte Kolozsvárt a számára városi kiváltságokat biztosító dokumentum keltezésének 700. évfordulóján, az ünnepi gála előtt.
Horváth Anna köszöntésében kijelentette: a város a keresztény Európa értékrendjére épült. Az alpolgármester megemlítette: a kommunizmus és az azt követő szégyenteljes funari évtizedek nemcsak a magyar és keresztény értékeket rombolták tudatosan, de félelemmel és bizalmatlansággal mérgezték nap mind nap az emberek lelkét.
"Ahhoz szoktattak, hogy a kultúrákat, nemzeteket elválasztó határ két oldalán csak ellenségek vetélytársak nézhetnek egymással szembe" - idézte fel, majd hozzátette: "Nekünk meg kell tanulni egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni. A múltat nem eltörölni, hanem vállalni kell".
Horváth Anna úgy vélte: Kolozsvár csak akkor lesz sikeres, és méltó régi nagy híréhez, és az áhított Európa kulturális fővárosa címhez, "ha magyarok és románok ki tudjuk űzni a bizalmatlanságot és a közönyt magunkból, ha a fiatalok lelkébe vissza tudjuk lopni a biztonságérzetet, a derűt és a reményt, ha lesz bölcsességünk közös értékként őrizni ennek a városnak a történelmi múltját".
Németh Zsolt szerint a hétszáz éves Kolozsvár hosszú életének titka, hogy egyszerre tudott szép, okos és jó lenni. Az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke elmondta, a város szépségének hátterében ott húzódik az a kulturális sokszínűség, amelyet évszázadok óta képes fenntartani.
A város okosságát abban látta, hogy egyetemi városként sok forrást fektet abba, hogy tudásalapú gazdaságot hozzon létre az egész országra kiterjedő hatással. A város jóságát abban látta, hogy törődik a rászoruló emberekkel, a kisebbségekkel, és immáron támogatja a történelmi egyházakat is.
Németh Zsolt bejelentette, hogy a Kolozsvári Magyar Napok főszervezőjét, Gergely Balázst, aki maga is jól tudta egyesíteni a rendezvényben a szépséget, az okosságot és a jóságot, Pro Cultura Hungarica díjjal tünteti ki a magyar állam. Azt is bejelentette, hogy Budafok és a Törley pezsgőgyár ajándékaként 700 üveg pezsgőt hozott a Kolozsvári születésnapi ünnepségre.
Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója kijelentette, Kolozsvár ma is Erdély kulturális fővárosa, és kívánta, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa is lehessen. Bukarestben szeptemberben döntenek arról, hogy a versenyben mAradt négy romániai város közül melyik nyeri el a címet.
Az ünnepi gála keretében a Kolozsvári Magyar Opera a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatta be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézhette meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán.
maszol.ro
2016. augusztus 20.
Magyar állami elismerés a VMMI-nek
Tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át a nemzeti ünnep alkalmából Budapesten
– A nemzeti ünnep alkalmából átadott Külhoni Magyarságért Díjnak három üzenete is van, egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket – jelentette ki Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes pénteken, az elismerések Budapesti átadásán.
Hangsúlyozta: a díjnak van egy politikai üzenete is, mégpedig az, hogy üldözött magyarjaink kezét nem engedjük el. A mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az „erdélyi barátaink” kapják az elismeréseket, „akiket koncepciós módon hurcoltak meg”. Ezek az emberek a magyarságukért üldöztetést szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet – fejtette ki Semjén Zsolt.
Kijelentette: világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét.
Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor „az egyetemes magyarság csonkul”.
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János, Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014. decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezett. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zártak le. Mezei János ellen 2015. januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagos tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított.
A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú – felerészben magyar ajkú közösségben – Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival.
Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet–csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. A kettézárt falu anyagának gyűjtése során jelentős emberi jogi küzdelem bontakozott ki, hogy a rendszerváltás után is fennálló vasfüggönyt bontsák le, a faluban nyissanak határátkelőt. Ebben Zelei Miklós oroszlánrészt vállalt. Szelmencen 2005. december 23-án megnyílt az átkelő.
Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is.
A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át. (MTI)
A Magyar Nemzeti Tanács és a Vajdaság Autonóm Tartomány alapításában működő, zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, mint állami intézménynek a létrehozása 2005-re tehető. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vezető és kezdeményező a vajdasági magyar közgyűjteményi és információs szolgáltatásokban: a magyar közművelődési élet egyik főszervezője és a tudományos kutatások kezdeményezője és vezetője. Feladata a vajdasági magyar nemzeti közösség kultúrájának dokumentálása, kutatása és bemutatása, szakkönyvtárak és internetes adatbázisok kialakítása és működtetése, szakmai képzések, illetve tudástranszfer, információ szolgáltatás, tanácsadás, a kulturális értékek bemutatása, társadalmi hatásának, a művelődési intézmények változásának vizsgálata – olvasható az indoklásban.
(MTI)
magyarszo.com/hu
Tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át a nemzeti ünnep alkalmából Budapesten
– A nemzeti ünnep alkalmából átadott Külhoni Magyarságért Díjnak három üzenete is van, egyrészt jelenti a nagyszerű emberek értékelését, másrészt az adott nemzetrész elismerése, jelzése annak, hogy a magyar állam figyel rájuk, szereti, az egyetemes magyar nemzet meghatározó részének tekinti őket – jelentette ki Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes pénteken, az elismerések Budapesti átadásán.
Hangsúlyozta: a díjnak van egy politikai üzenete is, mégpedig az, hogy üldözött magyarjaink kezét nem engedjük el. A mostani kitüntetések politikai üzenete szándékolt és tudatos, ugyanis azok az „erdélyi barátaink” kapják az elismeréseket, „akiket koncepciós módon hurcoltak meg”. Ezek az emberek a magyarságukért üldöztetést szenvednek, és ezt azért csinálják velük, hogy megfélemlítsék a magyarságot: ne vállaljon közéleti szerepet – fejtette ki Semjén Zsolt.
Kijelentette: világos jelzést küldünk barátainknak és ellenfeleinknek, hogy nem engedjük el az üldözött magyarok kezét.
Semjén Zsolt kiemelte azt is, hogy akkor van megmAradás, ha a magyarság minden egyes nemzetrésze megmArad, ha elvész valamelyik, akkor „az egyetemes magyarság csonkul”.
Az ünnepségen tíz Külhoni Magyarság Díjat adtak át, amelyet a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes javaslatára a kormányfő adományoz a külhoni magyar közösségek érdekében végzett közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos, valamint a gazdasági önszerveződés területén végzett kiemelkedő munkáért.
Idén kitüntetést kapott négy erdélyi politikus: Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Mezei János, Gyergyószentmiklós volt polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere és Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere.
Tevékenységük méltatása mellett az is elhangzott, hogy Antal Árpád András ellen egy 2014. decemberi politikai nyilatkozata miatt a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság bűnügyi eljárást kezdeményezett. Ezt 2016 májusában vádemelés nélkül zártak le. Mezei János ellen 2015. januárban indult korrupcióellenes ügyészségi vizsgálat, vádat emeltek ellene, de állítólagos tetteit azóta sem tudták bizonyítani. Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen 2015 áprilisában az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály vizsgálatot indított.
A négy kitüntetett nem tudott jelen lenni az ünnepségen, a díjakat később veszik majd át.
Díjat vehetett át a Felvidéken élő egyetlen jezsuita szerzetes, Puss Sándor, aki a Nagyszombati Jezsuita Rendház tagja. Az atya egész életét a nehéz sorsú emberek megsegítésének és a fiatalság nevelésének, tanításának szenteli. Puss Sándor a kárpátaljai, ezerötszáz lakosú – felerészben magyar ajkú közösségben – Ráton gyermekotthont alapított jezsuita társaival.
Kitüntették Zelei Miklós írót, aki 1994-ben kezdte kutatni a második világháború végén a szovjet–csehszlovák vasfüggönnyel kettévágott Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét. A kettézárt falu anyagának gyűjtése során jelentős emberi jogi küzdelem bontakozott ki, hogy a rendszerváltás után is fennálló vasfüggönyt bontsák le, a faluban nyissanak határátkelőt. Ebben Zelei Miklós oroszlánrészt vállalt. Szelmencen 2005. december 23-án megnyílt az átkelő.
Díjat kapott a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fóruma, valamint a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (Svédország) is.
A díjakat Semjén Zsolt és Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára adta át. (MTI)
A Magyar Nemzeti Tanács és a Vajdaság Autonóm Tartomány alapításában működő, zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, mint állami intézménynek a létrehozása 2005-re tehető. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vezető és kezdeményező a vajdasági magyar közgyűjteményi és információs szolgáltatásokban: a magyar közművelődési élet egyik főszervezője és a tudományos kutatások kezdeményezője és vezetője. Feladata a vajdasági magyar nemzeti közösség kultúrájának dokumentálása, kutatása és bemutatása, szakkönyvtárak és internetes adatbázisok kialakítása és működtetése, szakmai képzések, illetve tudástranszfer, információ szolgáltatás, tanácsadás, a kulturális értékek bemutatása, társadalmi hatásának, a művelődési intézmények változásának vizsgálata – olvasható az indoklásban.
(MTI)
magyarszo.com/hu
2016. augusztus 21.
Kelemen Hunor: a kollektív emlékezés nemzeti kötelesség
„Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén minden magyar embernek, éljen a mai Magyarországon, a Kárpát-medenceében vagy bárhol a nagyvilágban, el kell gondolkodnia egy pillanatra azon, hogy hogyan volt lehetséges, hogy a Szent István királyunk által alapított ország ezer esztendő után is álljon, hogy a magyar nemzet a Kárpát-medenceében megmAradjon. Sok viszontagságon ment keresztül nemzetünk, ám ma is életerős magyar közösségek élnek a Kárpát-medenceében, akik a szülőföldjükön kívánnak élni, jövőt teremteni” – ezzel a gondolattal köszöntötte Kelemen Hunor szövetségi elnök a szilágycsehi magyar embereket nemzeti ünnepünkön.
Augusztus 20-án leplezték le a Szilágy megyei településen azt az emlékművet, amellyel a helyi közösség az első és a második világháború szilágycsehi katonahősei előtt tiszteleg.
„Aki nem ismeri a múltját, aki nem tiszteli a múltját, az nem tud jövőt tervezni. Akkor, amikor mi ma a két világégésben elpusztultakra emlékezünk, amikor emléktáblával hajtunk fejet előttük, akkor tulajdonképpen azt az alapot erősítjük meg, amelyre a XXI. században is jövőt lehet építeni. És azt is megfogalmazzuk, hogy itthon, a szülőföldünkön akarjuk erős közösségként otthonunkat erősíteni, tovább építeni, jövőt tervezni, alakítani. És nem luxus a múltra való emlékezés, hanem kötelesség. A kollektív emlékezés nemzeti kötelességünk” – hangsúlyozta ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor kitért arra is, hogy a szilágycsehi helyi önkormányzat hat alkalommal szavazott az RMDSZ tanácsosok indítványozására a Tövishát Kulturális Társaság javaslatáról, akik azt kérték, hogy köztéren állíthassák fel a háborús emlékművet, ám minden alkalommal visszautasították, leszavazták a tervezetet. Így került ma sor az emléktábla felállítására és leleplezésére a református templomkertben. „Azok, akik ezt a javaslatot leszavazták, még mindig nem értik, nem akarják érteni, hogy ellenszavazatokkal, tiltással egy népet, egy közösséget nem lehet megakadályozni abban, hogy a kollektív emlékezetet ápolja. Úgy gondolom, hogy bár a történelem során románok és magyarok sokszor egymással szemben álltak, de egymás múltjának a tiszteletben tartása nélkül nem lehet közös jövőt építeni. Bízom abban, hogy ezt egyre több román ember is megérti” – jelentette ki az RMDSZ elnöke szombaton Szilágycsehben.
Erdély.ma
„Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén minden magyar embernek, éljen a mai Magyarországon, a Kárpát-medenceében vagy bárhol a nagyvilágban, el kell gondolkodnia egy pillanatra azon, hogy hogyan volt lehetséges, hogy a Szent István királyunk által alapított ország ezer esztendő után is álljon, hogy a magyar nemzet a Kárpát-medenceében megmAradjon. Sok viszontagságon ment keresztül nemzetünk, ám ma is életerős magyar közösségek élnek a Kárpát-medenceében, akik a szülőföldjükön kívánnak élni, jövőt teremteni” – ezzel a gondolattal köszöntötte Kelemen Hunor szövetségi elnök a szilágycsehi magyar embereket nemzeti ünnepünkön.
Augusztus 20-án leplezték le a Szilágy megyei településen azt az emlékművet, amellyel a helyi közösség az első és a második világháború szilágycsehi katonahősei előtt tiszteleg.
„Aki nem ismeri a múltját, aki nem tiszteli a múltját, az nem tud jövőt tervezni. Akkor, amikor mi ma a két világégésben elpusztultakra emlékezünk, amikor emléktáblával hajtunk fejet előttük, akkor tulajdonképpen azt az alapot erősítjük meg, amelyre a XXI. században is jövőt lehet építeni. És azt is megfogalmazzuk, hogy itthon, a szülőföldünkön akarjuk erős közösségként otthonunkat erősíteni, tovább építeni, jövőt tervezni, alakítani. És nem luxus a múltra való emlékezés, hanem kötelesség. A kollektív emlékezés nemzeti kötelességünk” – hangsúlyozta ünnepi beszédében az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor kitért arra is, hogy a szilágycsehi helyi önkormányzat hat alkalommal szavazott az RMDSZ tanácsosok indítványozására a Tövishát Kulturális Társaság javaslatáról, akik azt kérték, hogy köztéren állíthassák fel a háborús emlékművet, ám minden alkalommal visszautasították, leszavazták a tervezetet. Így került ma sor az emléktábla felállítására és leleplezésére a református templomkertben. „Azok, akik ezt a javaslatot leszavazták, még mindig nem értik, nem akarják érteni, hogy ellenszavazatokkal, tiltással egy népet, egy közösséget nem lehet megakadályozni abban, hogy a kollektív emlékezetet ápolja. Úgy gondolom, hogy bár a történelem során románok és magyarok sokszor egymással szemben álltak, de egymás múltjának a tiszteletben tartása nélkül nem lehet közös jövőt építeni. Bízom abban, hogy ezt egyre több román ember is megérti” – jelentette ki az RMDSZ elnöke szombaton Szilágycsehben.
Erdély.ma
2016. augusztus 21.
A magyar államiságot ünnepelték Hármasfaluban
Szinte maratoni hosszúságú ünnepség heszíne volt szombaton Hármasfalu, ahol országalapító szent királyunk ünnepén felhúzták a Székely zászlót, majd Szent István előtt tisztelegtek, végül a Makk-féle összeesküvés 1854. évi áldozatai tiszteletére állított kopjafákat lepleztek le.
Csókfalván szombat délelőtt fúvószene mellett gyülekeztek az ünneplők az unitárius templom melletti világháborús emlékműnél. Tőkés Lóránt lelkésztől tudjuk, hogy ezen a helyen Orbók Gyula lelkész 1941. július 28-án nemzetiszín zászlótartó rudat emeltetett, amelyre „megváltó szent csodaként” felvonták a nemzeti lobogót. Vass Imre makfalvi polgármester azzal biztatta az ünneplőket, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hisz mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, „vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét”, Székelyföldet, a hegyeinket, a Kis-Küküllőt, és egymást, akik még megmAradtak székelynek, magyarnak a zivataros évszázadok alatt.
A székely zászló felvonását és megáldását követően a templomban Tőkés Lóránt lelkész bemutatta az önkormányzat támogatásával nemrég megjelent kiadványát. Az Apáink arcában című füzetben csókfalvi régi fényképek gyűjteménye a falu múltjának, kultúrájának egy kis lenyomatát mutatta be. Ma mindennapi dolog a fotózás, de száz éve annál hatalmasabb értéke volt egy fényképnek, amely egy életben egyszer vagy épp egy emberi élet utolsó perceiben készült – hívta fel a figyelmet a gyűjtő.
Ezután az ünneplők nemzetiszínű és székely zászlók vezetésével a székelyszentistváni templomba vonultak, ahol az ünnepi alkalomból Boldizsár Ferenc katolikus lelkész méltatta Szent István örömünnepét, „amikor másképp dobban a szívünk”.
A dalárda előadása után a templomkertben álló szobornál Szabó Árpád megyei tanácsos kifejtette: Szent István olyant alkotott, aminek ezer év távlatából is mindenki hódol, és nekünk is ez a kötelességünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy István létrehozta a magyar államot és azt közjogi alapokra helyezte, ezért lehetett Magyarország évszázadokon át a nyugati civilizáció védelmezője.
Magyarország üzenetét Farkas Balázs Csíkszeredai konzul tolmácsolta: Szent István államot alapított, felvette a nyugati kereszténységet, megteremtette a jövő szilárd alapjait. Az ő bölcs belátása és tevékenysége arra is figyelmeztet bennünket, hogy fel kell ismerni a közös nemzeti érdeket, és ezekről világnézettől, meggyőződéstől függetlenül meg kell tudni egyezni.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az ünneplés a szemközti Barátosi-udvarháznál folytatódott, ahol a helyi gazdakör helyet adott három kopjafa felállítására. A Makk-féle összeesküvésben való részvétel miatt Marosvásárhelyen kivégzett Török János, Horváth Károly, Gálfi Mihály neveit jelző oszlopok állnak itt ezután, de ez emlékeztet a többi négy Székelyföldön kivégzett vezetőre, és azokra, akiknek halálos ítéletét várfogságra változtatták, közöttük a szentistváni Musnai Pálra, aki tíz évig raboskodott. A három oszlopot a helyi Sándor János fafaragó mester készítette a gazdakör, Nemes József elnök és Csonta Ferenc tanácsos kezdeményezésére.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Szinte maratoni hosszúságú ünnepség heszíne volt szombaton Hármasfalu, ahol országalapító szent királyunk ünnepén felhúzták a Székely zászlót, majd Szent István előtt tisztelegtek, végül a Makk-féle összeesküvés 1854. évi áldozatai tiszteletére állított kopjafákat lepleztek le.
Csókfalván szombat délelőtt fúvószene mellett gyülekeztek az ünneplők az unitárius templom melletti világháborús emlékműnél. Tőkés Lóránt lelkésztől tudjuk, hogy ezen a helyen Orbók Gyula lelkész 1941. július 28-án nemzetiszín zászlótartó rudat emeltetett, amelyre „megváltó szent csodaként” felvonták a nemzeti lobogót. Vass Imre makfalvi polgármester azzal biztatta az ünneplőket, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hisz mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, „vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét”, Székelyföldet, a hegyeinket, a Kis-Küküllőt, és egymást, akik még megmAradtak székelynek, magyarnak a zivataros évszázadok alatt.
A székely zászló felvonását és megáldását követően a templomban Tőkés Lóránt lelkész bemutatta az önkormányzat támogatásával nemrég megjelent kiadványát. Az Apáink arcában című füzetben csókfalvi régi fényképek gyűjteménye a falu múltjának, kultúrájának egy kis lenyomatát mutatta be. Ma mindennapi dolog a fotózás, de száz éve annál hatalmasabb értéke volt egy fényképnek, amely egy életben egyszer vagy épp egy emberi élet utolsó perceiben készült – hívta fel a figyelmet a gyűjtő.
Ezután az ünneplők nemzetiszínű és székely zászlók vezetésével a székelyszentistváni templomba vonultak, ahol az ünnepi alkalomból Boldizsár Ferenc katolikus lelkész méltatta Szent István örömünnepét, „amikor másképp dobban a szívünk”.
A dalárda előadása után a templomkertben álló szobornál Szabó Árpád megyei tanácsos kifejtette: Szent István olyant alkotott, aminek ezer év távlatából is mindenki hódol, és nekünk is ez a kötelességünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy István létrehozta a magyar államot és azt közjogi alapokra helyezte, ezért lehetett Magyarország évszázadokon át a nyugati civilizáció védelmezője.
Magyarország üzenetét Farkas Balázs Csíkszeredai konzul tolmácsolta: Szent István államot alapított, felvette a nyugati kereszténységet, megteremtette a jövő szilárd alapjait. Az ő bölcs belátása és tevékenysége arra is figyelmeztet bennünket, hogy fel kell ismerni a közös nemzeti érdeket, és ezekről világnézettől, meggyőződéstől függetlenül meg kell tudni egyezni.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az ünneplés a szemközti Barátosi-udvarháznál folytatódott, ahol a helyi gazdakör helyet adott három kopjafa felállítására. A Makk-féle összeesküvésben való részvétel miatt Marosvásárhelyen kivégzett Török János, Horváth Károly, Gálfi Mihály neveit jelző oszlopok állnak itt ezután, de ez emlékeztet a többi négy Székelyföldön kivégzett vezetőre, és azokra, akiknek halálos ítéletét várfogságra változtatták, közöttük a szentistváni Musnai Pálra, aki tíz évig raboskodott. A három oszlopot a helyi Sándor János fafaragó mester készítette a gazdakör, Nemes József elnök és Csonta Ferenc tanácsos kezdeményezésére.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
2016. augusztus 21.
Magyar ünnep félig üres házban
Tíz helyszínen tizenöt rendezvény: negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a szászrégeni magyar napokat.
A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak – hangzott el a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Otthonban tartott megnyitó ünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét hivatalosan is a négy napos rendezvénysorozat.
Az állami himnusz után szólalt meg a nemzeti imánk is, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember mAradt távol az ünnepségtől.
Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozta a konzul, arra figyelmeztetve a jelenlevőket, hogy Szent István szellemiségében őrizzék meg az itt élők közötti békességet, ugyanakkor magyarságukhoz is ragaszkodjanak. Az október 2-án esedékes népszavazásra is buzdította Csige a magyar állampolgárokat.
A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, előtte pedig kutató munkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, a társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. A zsűri valamennyi tanulót rendkívüli díjban részesítette.
Végül, mint minden évben, ez alkalommal is átadták az életműdíjakat. Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba méltatta, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – remélhetőleg mindenki megtalálta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfáji református kistemplomban bemutatták Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, péntek délelőtt történelmi sétát vezetett Nagy Attila a városban. Szombat délelőtt kispályás labdarúgó bajnokságot, cserkésznapot és hagyományos kenyérsütési napot tartottak, délután a DIO-Házban megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Klubest zárta a napot. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdal-előadásokkal folytatódott az ünnepi rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Tíz helyszínen tizenöt rendezvény: negyedik alkalommal tartották meg a hétvégén a szászrégeni magyar napokat.
A hagyományt nem kell ápolni, hisz az nem beteg, és őrizni sem kell, mert nem rab, a hagyományokat meg kell élni, hogy megmAradjanak – hangzott el a szászrégeni Eugen Nicoara Művelődési Otthonban tartott megnyitó ünnepségen, ahol a félig telt teremben a román himnusszal vette kezdetét hivatalosan is a négy napos rendezvénysorozat.
Az állami himnusz után szólalt meg a nemzeti imánk is, majd Nagy András, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke szólt a közönséghez, csalódását fejezve ki, hogy míg a román nemzeti ünnepen zsúfolásig szokott telni a terem, a magyarok ünnepén foghíjasak a sorok, sok régeni magyar ember mAradt távol az ünnepségtől.
Márk Endre alpolgármester, majd Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja köszöntötte az egybegyűlteket. István király államalapításának jelentőségét hangsúlyozta a konzul, arra figyelmeztetve a jelenlevőket, hogy Szent István szellemiségében őrizzék meg az itt élők közötti békességet, ugyanakkor magyarságukhoz is ragaszkodjanak. Az október 2-án esedékes népszavazásra is buzdította Csige a magyar állampolgárokat.
A nemzeti színű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepi rendezvényen díjazták a Réges – Régen című történelmi vetélkedő résztvevőit, akiknek a szászrégeni történelmi családokról kellett kisfilmet készíteniük, előtte pedig kutató munkát végezniük. Székely Rozália és Nagy Attila tanárok vezetésével a diákok a Macskássy, az Éltető, a Huszár és a Farkas család múltját, a társadalomban betöltött szerepét tanulmányozták, könyvtárban, illetve az egykori kúriákban kutatták a múltat, adatot gyűjtöttek, helyszíneltek. A zsűri valamennyi tanulót rendkívüli díjban részesítette.
Végül, mint minden évben, ez alkalommal is átadták az életműdíjakat. Nemes Árpád lelkipásztort Erős Csaba méltatta, Demeter Pál nyugalmazott tanítót pedig Nagy Attila.
A 4. Szászrégeni Magyar Napokon – ahogy Nagy András fogalmazott – remélhetőleg mindenki megtalálta a számára legérdekesebb programot. A péntek esti hivatalos megnyitót megelőzően csütörtökön a radnótfáji református kistemplomban bemutatták Bernády, a városépítő című tanulmánykötetet, péntek délelőtt történelmi sétát vezetett Nagy Attila a városban. Szombat délelőtt kispályás labdarúgó bajnokságot, cserkésznapot és hagyományos kenyérsütési napot tartottak, délután a DIO-Házban megnyitották Kalabér Tímea kiállítását, Osváth Hunor zongorázott. Klubest zárta a napot. Vasárnap a Radnótfájáról elszármazottak találkozójára került sor, majd néptánc- és népdal-előadásokkal folytatódott az ünnepi rendezvénysorozat, amely a Republic együttes koncertjével és lampioneregetéssel ért véget.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2016. augusztus 21.
A Partiumi füzetek újabb kötete
A váradi püspökség koldulórendi kolostorai a középkorban címmel jelent meg Bélfenyéri Tamás kötete a Partiumi füzetek sorozatban.
A kötet bemutatójára csütörtökön délután került sor a Nagyváradi várban a szerző jelenlétében. A Partiumi füzetek 84. számú köteteként megjelent könyvet Lakatos Attila történész méltatta, kiemelve, hogy a teológiai és történészi tanulmányokat folytató Bélfenyéri Tamásnak a történelem magiszteri dolgozatát tarthatja a kezében az olvasó. A továbbiakban kiemelte, hogy Nagyvárad egyháztörténeti téren tudományos központ volt a 19. század végén, illetve a 20. század elején, de a múlt század negyvenes éveiben ez a folyamat megszakadt, ezért rendkívül nagy öröm számára az, ha fiatal kutatók jelentkeznek egyháztörténeti kutatómunkákkal, mint tette azt Bélfenyéri Tamás.
Átalakította az egyházat
Ezt követően a koldulórendek megjelenéséről beszélt Lakatos Attila, elmondva azt, hogy ezeknek a rendeknek a létrejöttét az evangéliumi szegénységhez való visszatérésnek az elve ösztönözte, ez az elv olyan hajtóerő volt, hogy teljesen átalakította az egyházat – tette hozzá Lakatos Attila. A méltató hangsúlyozta, hogy a könyv fontos összegző munkának számít. A három részre csoportosítható kötet első része a téma történeti áttekintését nyújtja, a második rész tételesen és olvasmányosan ismerteti a koldulórendek Bihar megyei kolostorait a fennmAradt adatok alapján, ugyanakkor kijelöli ennek a kutatási témának a határait is. Tizenegy ferences és domonkos rendi kolostort ismertet, illetve információkat nyújt a várad-velencei ágoston rendi kolostorról is. Lakatos Attila megítélése szerint a kötet harmadik része képezi a kötet legnagyobb újdonságát, ez ugyanis a kolostorok gazdaságtörténeti áttekintése, amivel eddig még senki sem foglalkozott a bihari egyházmegye egyháztörténeti kutatásaiban. „A kötet tágítja a horizontunkat, ami Nagyvárad középkorát illeti” – fogalmazott Lakatos Attila. A maga során Bélfenyéri Tamás a kötet megszületéséről szólva elmondta, hogy a teológiai és történelmi érdeklődését ötvözni kívánta, és erre kiválóan alkalmas volt a Nagyváradi egyházmegye története, jövőbeni terveiről szólva pedig kijelentette, hogy a váradi klarisszák gazdálkodását kívánja megvizsgálni, illetve szükségesnek tartaná a koldulórendi kolostorok pontos helyét beazonosítani. A könyvbemutató végén kérdésekre válaszolt, majd dedikált a szerző.
Pap István
erdon.ro
A váradi püspökség koldulórendi kolostorai a középkorban címmel jelent meg Bélfenyéri Tamás kötete a Partiumi füzetek sorozatban.
A kötet bemutatójára csütörtökön délután került sor a Nagyváradi várban a szerző jelenlétében. A Partiumi füzetek 84. számú köteteként megjelent könyvet Lakatos Attila történész méltatta, kiemelve, hogy a teológiai és történészi tanulmányokat folytató Bélfenyéri Tamásnak a történelem magiszteri dolgozatát tarthatja a kezében az olvasó. A továbbiakban kiemelte, hogy Nagyvárad egyháztörténeti téren tudományos központ volt a 19. század végén, illetve a 20. század elején, de a múlt század negyvenes éveiben ez a folyamat megszakadt, ezért rendkívül nagy öröm számára az, ha fiatal kutatók jelentkeznek egyháztörténeti kutatómunkákkal, mint tette azt Bélfenyéri Tamás.
Átalakította az egyházat
Ezt követően a koldulórendek megjelenéséről beszélt Lakatos Attila, elmondva azt, hogy ezeknek a rendeknek a létrejöttét az evangéliumi szegénységhez való visszatérésnek az elve ösztönözte, ez az elv olyan hajtóerő volt, hogy teljesen átalakította az egyházat – tette hozzá Lakatos Attila. A méltató hangsúlyozta, hogy a könyv fontos összegző munkának számít. A három részre csoportosítható kötet első része a téma történeti áttekintését nyújtja, a második rész tételesen és olvasmányosan ismerteti a koldulórendek Bihar megyei kolostorait a fennmAradt adatok alapján, ugyanakkor kijelöli ennek a kutatási témának a határait is. Tizenegy ferences és domonkos rendi kolostort ismertet, illetve információkat nyújt a várad-velencei ágoston rendi kolostorról is. Lakatos Attila megítélése szerint a kötet harmadik része képezi a kötet legnagyobb újdonságát, ez ugyanis a kolostorok gazdaságtörténeti áttekintése, amivel eddig még senki sem foglalkozott a bihari egyházmegye egyháztörténeti kutatásaiban. „A kötet tágítja a horizontunkat, ami Nagyvárad középkorát illeti” – fogalmazott Lakatos Attila. A maga során Bélfenyéri Tamás a kötet megszületéséről szólva elmondta, hogy a teológiai és történelmi érdeklődését ötvözni kívánta, és erre kiválóan alkalmas volt a Nagyváradi egyházmegye története, jövőbeni terveiről szólva pedig kijelentette, hogy a váradi klarisszák gazdálkodását kívánja megvizsgálni, illetve szükségesnek tartaná a koldulórendi kolostorok pontos helyét beazonosítani. A könyvbemutató végén kérdésekre válaszolt, majd dedikált a szerző.
Pap István
erdon.ro