Brittich Erzsébet kiállítása Budapesten
Június 29-én a Budapest-Fasori Evangélikus Egyház gyülekezeti termében (VII. kerület, Damjanich u.) nyílt meg Brittich Erzsébet aradi művész linómetszet-kiállítása, amely ex-libriseket, templomokat, a szülőföld tájait ábrázoló alkotásokat tartalmaz. A kiállítást Vasné dr. Tóth Kornélia, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa nyitotta meg.
Nyugati Jelen (Arad)

Gergely Balázst is „bünteti” a néppárt elnöksége
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos elnöksége legutóbbi kolozsvári ülésén megtárgyalták a szerintük a néppárt jelöltjei ellen kampányoló Gergely Balázs (képünkön), a marosvásárhelyi magyarokat és a néppárt jelöltlistáját visszalépésével cserbenhagyó Portik Vilmos, a nyilvánosság előtt valótlanságokat állító Hargita megyei Sorbán Attila, valamint a titkos háttértárgyalásokon az RMDSZ listájára testületi jóváhagyás nélkül felkérezkedő brassói Toró Tamás ügyét.
Az elnökség tagjai egyöntetű szavazással megállapították, hogy a kampányban, az azt megelőző, illetve az azt követő időszakban az említett személyek megnyilvánulásai egyértelműen ártottak politikai közösségünk ügyének. Ezért az elnökség megvonja tőlük a politikai bizalmat, nem jeleníthetik meg és nem képviselhetik semmilyen kérdésben a néppárt hivatalos álláspontját. Az alapszabályzat rendelkezései értelmében tagsági viszonyukról és a néppárt szervezetén belüli szerepükről az illetékes területi testületek fognak dönteni – tudhattuk meg a közleményből.
Szabadság (Kolozsvár)

Mit jelez a székely zászló?
A kék–arany lobogó a nappal és a holddal, százezrek kedvelt jelképévé vált, a körülötte gyűrűző viták, túl heraldikai jelentőségükön, növekvő közéleti fontosságát tükrözik.
Az elkobzásával, a kiebrudalásával járó hivatali erőszak, a bírósági ítéletek formáját öltő tulajdonképpeni jogsértések pedig azt, hogy nem akármilyen ködösítés zajlik ügyében.
Aki – miként a minap is elhangzott – revizionista vagy románellenes, netán az állami fennhatóság ellen irányuló törekvést tulajdonít védelmezőinek, nem minden szándékosság nélkül torzít, és rágalmaz. Hogy nem akarja megérteni annak igazi jelentését, az egy dolog, de itt egy félremagyarázás és befeketítés szándéka is fennáll.
A mai, nemrég megalkotott székely lobogó mögött ugyanis egészen más társadalmi változások és célkitűzések állnak. Nem egy régen volt állapotot kívánnak visszaállítani, akik kitűzik, akik alatta vonulnak ünnepelni vagy tüntetni, akik a székely települések terein vagy önkormányzati épületein szívesen látják, hanem egy születőben levő méltóságot védenének.
Az alakuló román társadalom, a jogállami viszonyok felé való elmozdulás (amúgy kínkeserves, de talán feltartóztathatatlan) folyamatában ugyanis, minden nehézség ellenére, zajlik a székelység polgárosodása is, s e minőség serkentésére jelentek meg többek közt az autonómiatervezetek, a nemzeti tanács, és ezek kértek új jelképet és zászlót.
Aki eme új minőség, a polgári székely népközösség és társadalom jelképére emel kezet, az nem moshatja le magáról az elnyomás, a jogcsorbítás vétkét. A székelység új minőségében helyet kér magának a romániai társadalomban, magyar nemzethez tartozása okán is külön megbecsülés illeti meg, sajátosan székely érdekei védelmében is elvárja egy román jogállamiságtól a méltányos, az egyéni és kollektív egyenjogúságot szem előtt tartó rendezését közállapotainak és a román–magyar, valamint a román–székely viszonyoknak.
Zászlajának ezért ott a helye minden székelyföldi és magyar ünnepen, mindenhol, ahol hívei szabad akaratukból akarják kinyilvánítani ragaszkodásukat hozzá és az általa jelképezett értékekhez.
B. Kovács András
Székelyhon.ro

Nemzeti ösvényekről
Százféleképpen magyarázzák a magyar nemzeti labdarúgó-válogatott Szabadság téri fogadtatásának ünnepét. Sokáig tartson ez! Tömeget láttunk máskor is, sokat Budapesten. A mostanihoz hasonló, egységes nemzeti megnyilatkozást azonban először 1988 nyarán éltem át; akkor a Ceaușescu-féle, megtervezett és elindított erdélyi falurombolás – és a kommunista rendszer– ellen indult fel némán, gyertyákkal a főváros és környéke.
Hazatértek Franciaországból a magyar labdarúgók, Budapest lélegzetelállító ünneppel fogadta a játékosokat. Inkább így mondom: mély lélegzetet vett a nemzet. Teljesen nyilvánvalóvá vált számunkra, mennyire kiéhezett ez a nép a nemzeti sikerre. És hozzá kell tennem az ún. határon túli nemzeti rajongást is. A Szabadság téren ott lobogott a székely zászló is a nemzeti mellett.
Ez a magyar nép nem feledte el az Aranycsapat 1954-es tündöklését. Nem feledte el azt sem, ami már történelem, európai – az 1956-os forradalmat. Azt sem, hogy a kommunista határokat is először Magyarországon nyitották meg 1989 nyarán nyugat felé.
Sikerélménye van ismét valamiben a magyar nemzetnek.
Számos érzelmi-szellemi magyarázata van ennek a hatalmas ünnepségnek, mely alig volt szervezett. Annyiszor becsapták ezt a népet, hogy most esélye adódott (esélyt teremtett) igaz megnyilatkozásra. Történelmi volt annyi kiállás, kockázat után ismét a napfény. Történelmi volt az is, ahogy a nemzetet egymást érő „rendszerváltások” csapták be. Magát a népet! Hiszen az volt mindig a támasz, az elszenvedő. A balek.
Új alapozást kapott a magyar labdarúgás: magát az egységes nemzeti bizalmat. Ezzel már lehet menni tovább, hiszen ennél fontosabb nem kell ama tarisznyába. Számos történelmi megpróbáltatásban csupán a hamuban sült pogácsa volt amaz utakon. Ha egy nemzet visszakapja önbizalmát, hegyeket mozdíthat el. Nem hittem bizony, és nem is gondoltam arra, hát miért hittem volna, hogy ilyen nagy lélegzetvételt jelenthet a labdarúgó nemzeti válogatott szereplése most Franciaországban. És ha már Párizs, akkor a szabadság szelleme!
És ha már „határon túl”, akkor hadd tegyem hozzá: legbelül igazán össznemzeti ez a válogatott számunkra, kik titkon tartunk mindig egy-egy ösvényt, amelyiken el-eljárunk.
Czegő Zoltán
Székelyhon.ro

Csíkszereda népességfogyásának okairól
Nyolc százalékkal csökkent 2002 óta Csíkszereda lakossága – legalábbis ezt igazolják a 2011-es népszámlálási adatok. A népességcsökkenés mellett jelentős elöregedési tendencia is jellemzi a város lakosságát. A demográfiai adatokat vettük górcső alá.
Csíkszereda városfejlesztési stratégiájában olvasható demográfiai adatok arról tanúskodnak, hogy 2002 és 2011 között nyolc százalékkal csökkent a megyeszékhely lakossága. 2002-ben ugyanis 42 029 volt a népesség száma, amely 2011-re 38 966 főre csökkent. A városban tapasztalt népességcsökkenés mérsékeltebben bár, de nagyjából megegyezik az országos folyamatokkal.
„Szemléletes a korcsoportok arányának alakulása 1992–2015 között, amely egyértelműen elöregedő társadalom képét rajzolja elénk. A 65 fölötti, illetve 45–65 közötti korosztály aránya folyamatosan növekszik, előbbi 5,25 százalékról 13,43 százalékra, utóbbi 17,39-ről 28,76 százalékra. Ezzel párhuzamosan pedig csökken a fiatal korosztályok aránya (20–41 évesek aránya 41,98 százalékról 38,78-ra, az 5–19 évesek 27,8 százalékról felére, 14,39 százalékra, a legfiatalabbak 7,58 százalékról, 4,64-re). Ezek az adatok előrevetítik a városi lakosság eddiginél is jelentősebb csökkenését, valamint a gazdaság további szűkülését. Ezek a potenciális vállalkozók és munkavállalók fognak hiányozni majd 5–10 év múlva a városból” – olvasható a dokumentumban.
Holott ez a ’90-es évek elején egészen másképp festett, „Csíkszereda egy viszonylag fiatal lakosságú városnak számított Romániában, az 5–45 év alatti korosztályok mindegyike jelentősen (2–6 százalékkal) meghaladta az országos átlagértéket”, viszont a rendszerváltást követő években elindultak a kedvezőtlen demográfiai folyamatok, mely a város elöregedési tendenciájához vezettek.
A stratégiában megfogalmazott elemzés szerint a népességfogyásnak két jellemző forrása lehet, egyrészt a születések és halálozások negatív különbsége, azaz kevesebben születnek és többen halnak meg, másrészt a negatív migrációs egyenleg.
„Csíkszeredában a születésszám csökkenése 2004 óta tendenciózusnak mondható. Fontos, hogy a Hargita megyére jellemző érték azonban általában magasabb mint a városi átlag, ez a vidéki többlet jelentheti a város lakosságának utánpótlását is” – fejtik ki a dokumentumban. A népességfogyás másik forrása – mint fentebb írtuk – az elvándorlás, amely az elmúlt évben a városban tizenötszöröse volt a megyei értéknek.
A 2004-es évszám ebből a szempontból is meghatározó, hiszen ekkor vándoroltak el a legtöbben a városból, 1000 lakosból 36-an. A gazdasági válságot követően (2008 után) újabb lendületet vett Csíkszereda elhagyása, amely az utóbbi években mérséklődni látszik (15 fő/1000 lakos évente). Tekintettel arra, hogy az elvándorlási arányok alacsonyabbak voltak megyei szinten, arra következtettek, hogy a Csíkszeredából elköltözők egy része nem költözik a megyehatáron túlra.
„Ez a lassan egy évtizede tapasztalt szuburbanizációs folyamattal is magyarázható, aminek során a városkörnyéki településekre költözik egy fiatal-középkorú, tehetősebb réteg” – indokolják a készítők. Összesítésükben pedig kitértek arra, hogy „Csíkszereda természetes szaporodási értéke nem mutat az országos összehasonlításban olyan kedvezőtlen értéket, ami indokolná a jelentős népességfogyást. A migráció mértéke viszont többszöröse a máshol tapasztaltnak. Stratégiai feladat tehát újra vonzóvá tenni a várost a fiatalok számára, megteremteni számukra a családalapításhoz szükséges induló feltételeket, kedvező lakhatási, adózási és vállalkozási környezetet szükséges teremteni a potenciális visszaköltözők számára is”
Gagyi József, a csíkszeredai Sapientia egyetem oktatójának elmondása szerint a rendszerváltás előtt tervszerűen az elit akarata szerint szabályozták a népességszaporulatot, mert megvolt az eszközük arra, hogy rákényszerítsék a társadalomra. Csíkszeredára a diktatórikus környezetben mesterségesen kialakított népességgyarapodás volt jellemző, ehhez hozzájárult az is, hogy megyeközpont lett, amelyet nagyméretű beköltözés követett. „A beköltözött emberek kettős életmódot folytattak, úgy éltek városon, hogy közben a falusi erőforrásokhoz is hozzáfértek, falun gazdálkodtak, állatot tartottak, megélni két lábon lehetett” – magyarázta Gagyi.
A népességszaporulat alakulását több tényező is befolyásolta. Egyrészt a ’90-es években módosították az abortusztörvényt, emellett a gyermekvállalási korhatár kitolódott, illetve azok, akik arra kényszerültek, hogy a városba költözzenek, visszaköltöztek vidékre. Ugyanakkor az is nagyban hozzájárult a népességcsökkenéshez, hogy megnyíltak az országhatárok. Az elmúlt 25 évben az egyik legmeghatározóbb év 2007 volt, amikor szabaddá tették az Európai Unión belüli mozgást.
Csíkszereda fejlesztési stratégiájából szemlézve az derül ki. hogy a város népességcsökkenése többek között annak köszönhető, hogy elköltöztek a lakók, de nem föltétlenül külföldre, hanem a mobilitás a környező falvakba, a szülőfaluba történt. Gagyi József okfejtése szerint „úgy kell kialakítani a környezetet, a várost, hogy akik ideiglenesen elmentek, azok visszajöhessenek. Az adózástól kezdve a lakásépítés megkönnyítéséig, a munkahelyteremtésig sok minden van, ami vonzóvá teheti a várost”.
Szervesen együtt a Csíki-medencével
Gagyi József egyetemi tanárt, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatóját is megkérdeztük arról, hogyan látja a demográfiai mutatók alakulását Csíkszeredában. Szerinte nemcsak a Csíkszeredára jellemző adatokat, hanem az egész Csíki-medencét kellett volna vizsgálni, hiszen, mint fogalmazott, „szervesen együtt van a medencével és azzal együtt kell vizsgálni, hogy mi történik például a nagyközségekben, vagy hol van például a fafeldolgozás, a sörgyártás központja”.
Javaslatok a stratégiához
A keddi csíkszeredai lakossági fórumon, amelyet a városfejlesztési stratégia közvitájaként tartottak, több javaslat és kérdés felvetődött a résztvevők részéről. Volt, aki a cigány közösségek felzárkóztatásához szükséges intézkedéseket hiányolta a dokumentumból, mások pedig kevésnek találták a gazdaságélénkítéshez az Innokult központot, szerintük nem elégséges az információ-technológiai cégekre alapozni, ugyanis nem tudnak sok munkahelyet teremteni. Volt, aki javasolta, hogy az Olt folyót és környékét is vonják be a város fejlesztésébe, hiszen más városban meghatározó a települést átszelő folyó.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Támogatja a magyar állam a Gimi és a Refi épületeinek felújítását
Állófogadást tartottak csütörtök este a székelyudvarhelyi városházán, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős magyar államtitkár bejelentette, a magyar állam támogatja a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium és a Tamási Áron Gimnázium épületeinek felújítását.
Az állófogadás meghívottjait Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester köszöntötte, majd bejelentette, hogy sikeres tárgyalásokon vannak túl a magyar kormány képviselőjével.
Soltész Miklós elmondta, a Tamási Áron Gimnázium épületének felújítását első ütemben 50 millió forinttal támogatják a jövő évben, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium renoválásához pedig további 20 millió forinttal járulnak hozzá 2017-ben. „A magyar kormány, ahol tud, segít templomok építésében, (…) próbál segíteni az egyházi közösségi épületek felújításában és programok megvalósításában, de legalább ilyen fontosnak tartjuk az egyházi oktatás, nevelés támogatását is” – fogalmazott.
Soltész gratulált a frissen megválasztott polgármesternek, ugyanakkor türelemre intette az udvarhelyieket, mondván, a beígért változás nem tud egyik napról a másikra megtörténni, hosszú távban kell gondolkodni.
Az eseményen részt vett Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is, aki a sajtónak nyilatkozva elmondta, csak átutazóban van Udvarhelyen, gratulálni akart Gálfi Árpádnak. Hozzátette, látogatása nem arról szól, hogy miként tud segíteni a városvezetésnek, de arról is fognak tárgyalásokat folytatni a jövőben.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Tizenhét ország zenészei előtt mutatták meg tudásukat
Tizenegy esztendő alatt mindössze pár tagja cserélődött ki a Csíkdánfalvi Fúvószenekarnak. Jelenleg harmincketten zenélnek a csapatban.
Korábban is működött ugyan rezesbanda Csíkdánfalván, de elsőként az 1920-as években zenélőkről maradt fent írásos emlék, ismert az akkori héttagú zenekar névsora – avatott be Dobos Zsolt, amikor a Csíkdánfalvi Fúvószenekar történetéről érdeklődtünk.
A zenekar csapatvezetője hozzátette, az a zenekar egészen 1945-ig működött, akkor egy jelentős fiatalítás következett, ifjabb zenészek vették át az őket betanító idősebbek helyét. Az a rezesbanda is folyamatosan működött, az évek során cserélődtek a tagjai, míg 2005-ben újjáalakultak, és felvették a fúvószenekar nevet. Bőjte Csongor Ernő polgármester, aki a 11 éves zenekar tagja, elmondta, abban az évben március 15-én még a régi zenészek is fújták a rezet, utána hirdette meg a helyi önkormányzat a lehetőséget, hogy aki szereti a zenét és hajlamot érez erre a tevékenységre, jelentkezzen az újjáalakuló csapatba. Azt követően osztották ki az első rend hangszert, amelyeket a helyi Bartalis Lajos közreműködésének köszönhetően Marffy Gabriella és Schuller Peter svájci támogatók révén szereztek be. Akkor 27 hangszert kaptak a dánfalvi zenészek, azt később a helyi közbirtokosság és önkormányzat 33-ra bővített.
Már akkor szinte minden hangszerre jutott egy helyi zenész, harmincan kezdtek, később 33 tagúra bővült a zenekar, jelenleg pedig harmincketten zenélnek a csapatban – ismertette Dobos Zsolt. Kifejtette, akkor Urszuly Árpád vállalta fel a karvezetői teendőket, ő egyengette az amatőr zenészeket egészen 2013-ig. 2014-ben a csíkmadarasi Bálint Istvánt kérték fel erre a feladatra, jelenleg is ő vezényel a dánfalvi fúvósoknak. Repertoárjukban a szórakoztató zene szerepel, többek között tangók, keringők, csárdások, filmslágerek, könnyűzenei feldolgozások, emellett pedig az ünnepi alkalmakkor egyházi zenéket is játszanak – ismertették a zenészek.
Azt is megtudtuk, hogy habár voltak cserék a csapatban, a zenészek többsége több mint egy évtizede tagja a zenekarnak. Mindössze 6–7 személy cserélődött, keveset fiatalodott is a csapat, sajnálatukra azonban nehéz az utánpótlás megoldása. Örömmel tudatták viszont azt, hogy tavalytól a csíkszeredai népiskola indított Dánfalván egy külön szakot, így a helyi fiatal tehetségeket nem kell a városba szállítani, hanem helyben bekapcsolódhatnak a művészeti képzésbe. Reményeik szerint ez majd hozzájárul ahhoz, hogy több helyi fiatal kedvet kapjon a zenéléshez.
A szükséges hangszerek rendelkezésükre állnak, használhatók, de mint hangsúlyozták, a cserére, javításra folyamatosan szükség van. A megfelelő minőségű hangszerek nagyon drágák, egy tuba közel tízezer lejbe kerül, így legutóbb a közbirtokosság két évi támogatásából éppen két tubával bővítették hangszerkészletüket. Míg a kisebb-nagyobb javításokat a zenészek fizetik, addig az egyéb kiegészítőket helyi támogatók felajánlásaiból biztosítják – nemrég egységes kottatartó mappákat kaptak. Szintén helyi felajánlásból készítettek egyenpólót, ugyanakkor van kellő számú kottatartójuk is. S habár még használják a 2006-ban készült, az önkormányzat által finanszírozott fellépőruhákat, már indokolt lenne azok cseréje, terveik szerint legkésőbb jövőben be tudják majd szerezni az újakat.
Vidéki fúvószenekarként legnehezebbnek a csapat összetartását nevezték meg, mivel a megfelelő muzsikáláshoz elengedhetetlen legalább heti egy próba. A tagok viszont önkéntesen zenélnek, a munkahelyek, iskolai program és a mezei munka mellett nehéz olyan időpontot találni, amikor mindenki ráér. Ennek ellenére hetente közösen gyakorolnak, évente két alkalommal tartanak szünetet: a dánfalvi falunapok, illetve a karácsonyi koncert után.
Első fellépésük 2005 augusztusában volt, akkor látogattak a településre a svájci támogatók. Marffy Gabriella hegedűművésszel később még közös műsort is adtak, felléptek Csíkdánfalván és Gyergyóban is – ismertették a zenekari tagok. Megjegyezték, az elmúlt 11 évben számos hazai és külföldi fellépésük volt: rendszerint zenélnek helyi és környékbeli falunapokon, egyházi ünnepeken, 2008-től minden évben elkísérik a helyi zarándokcsoportot a pünkösdi búcsúra, illetve két éve az Ezer Székely Leány Napjára is zeneszóval vonulnak, ahogyan szombaton is tenni fogják. Szerveztek már két felcsíki fúvóstalálkozót, valamint zenéltek már Solton, Füzéren és Szegeden is.
Fellépéseik közül Bőjte kiemelte a 2014-es Grimmában (Németország) tartott fúvóstalálkozót, amelyen 18 ország zenekara mutatta meg tudását. Romániából egyetlenként a Csíkdánfalvi Fúvószenekar kapott meghívást, előadásuk annyira elnyerte az ottaniak tetszését, hogy a következő, 2017-es találkozóra is elhívták őket.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

Székely szabadság napja – Ejtették a vádat Romániában a zsebkést viselő kovásznai férfi ellen
A román hatóságok ejtették a vádat a márciusban Marosvásárhelyen a székely szabadság napja alkalmából szervezett megemlékezés egyik résztvevője ellen, aki zsebkést viselt magánál.
A vádejtésről az érintett személy nyilatkozott a Marosvásárhelyi Rádiónak szerdán. A román hatóságok a március 10-i székely szabadság napja alkalmából szervezett megemlékezésen állították elő a férfit. Akkor az MTI-nek elmondta, hogy személyes használatra volt nála a bicska, és azért vette elő, hogy lefaragja egy, a csendőrség által kifogásolt zászlórúd hegyes végét. Mindezt az egyenruhások szeme láttára tette, eszébe sem jutott, hogy a zsebkése fegyvernek minősül.
A bicskát elővevő férfit a helyszínen kihallgatta a csendőrség, majd bekísérték egy rendőrőrsre, ahol jegyzőkönyvbe vették a történteket. Ellene büntetőjogi vizsgálatot indítottak, de a veszélyes tárgy viselésére vonatkozó vádat a június 23-i bírósági tárgyaláson ejtették, és beszüntették az eljárást.
A román csendőrség nyolcvannégy embert bírságolt meg összesen 70 800 lej értékben a marosvásárhelyi megemlékezés és tüntetés alkalmából. Az érintettek a bírságolási jegyzőkönyvek többségének megsemmisítését kérték a bíróságon. A büntetéseket annak ellenére rótták ki, hogy a megemlékezés és a felvonulás rendbontások nélkül zajlott le. A csendőrség azzal indokolta döntését, hogy a megemlékezés utáni felvonulásra a szervezők nem rendelkeztek hatósági engedéllyel, így az törvénytelenül zajlott.
erdon.ro

Lekerült a községháza homlokzatáról a címeres magyar zászló
Nincs már ott a madarasi községháza homlokzatán a címeres piros-fehér-zöld zászló, amely miatt kilencvenezer lejes bírságot kell kifizetnie a polgármesternek. Bíró László szerint a térség vezetői részéről hiányzik a nemzeti szimbólumokért való kiállás.
Ahogy korábban ígérte, a júniusi önkormányzati választások és a térség lakói között végzett közvélemény-kutatás eredményének ismeretében döntött a községháza homlokzatára kifüggesztett magyar zászló további sorsáról Csíkmadaras polgármestere.
Bíró László községvezető kérdésünkre elmondta, a zászlót már eltávolították. „Egy hatalmas lecke, tanulság volt, rá kellett ébredjek arra, hogy van néhány település, ahol hatványozottan megfogalmazódik a szimbólumainkért való kiállás, de hiányzik az egység, a kiállás. Két polgármesteri mandátumot is vittem a zászló alatt, kemény támadásnak kitéve, bírságokkal illettek, bírósági végzések sokasága kényszerít arra, hogy álláspontot változtassak” – magyarázta a döntést. Hozzátette, a választások eredménye azt igazolja, hogy a madarasiak többsége elfogadja az általa képviselt elvet, és kiállnak azért, hogy tovább érvényesüljön ez az eszme.
A zászlóról azt mondta, lehet szó arról, hogy a községháza mellett egy zászlórúdra húzzák fel, de csak akkor, ha erre határozott igény van a lakosság részéről, és többen is kérik, mert úgy látja, az egyéni ambíciónak nincs értelme. A piros-fehér-zöld lobogó most a községháza hátsó felére van kitűzve. Bíró értékeli, hogy többen aggódnak és gondolkodnak azon, hogyan tudja kifizetni a bírságot.
Kérdésünkre azt mondta, nem szeretné, ha a bírság kifizetése érdekében valaki gyűjtést szervezne. „Nem így akarom megközelíteni, én viszem a terhet, ha valaki tényleg akar ezért tenni, keressünk más formát” – javasolta. Például egy nonprofit jogvédő szolgálatot támogasson, amely képes egy ilyen helyzetet kezelni, felkarolni, és amikor a legalkalmasabb a pillanat, megmozgatni a térséget. „Nem pénzről van szó, hanem, szolidaritásról, legalább két-három napra vagy egy hétre tűzze ki mindenki a zászlót, és utána mindenki leveszi” – példálózott.
Bíró László szerint tovább kell vinni a harcot, de egy kicsit mérsékeltebben. „Egyedül nem tudom ezt megvívni. Továbbra is kiállok az ügy mellett, meg kell találni a módját, hogy megadják a tiszteletet nemzeti szimbólumainknak, hogy együtt tudjunk működni ebben a térségben. Nem törődhetünk bele, hogy megtörnek, és eltávolítják jelképeinket” – fejtette ki.
Miután a prefektusi hivatal megbírságolta, a Hargita Megyei Törvényszék, illetve a Marosvásárhelyi Ítélőtábla két jogerős ítéletet is hozott már arra kötelezve az elöljárót, hogy vegye le a községháza homlokzatáról a 2008-ban kitűzött zászlót. Először 2014. júliusában született ilyen döntés, de mivel a lobogó a helyén mAradt, az ítélet végrehajtása érdekében a prefektusi hivatal kezdeményezett újabb bírósági eljárást, ami idén márciusban hasonló eredménnyel végződött, tetézve a pénzbírsággal. Bíró László minden esetben azzal érvelt a bíróság előtt, hogy a címeres piros-fehér-zöld zászló a magyar nemzetet jelképezi, és nem Magyarország hivatalos lobogója.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Bunkónómia
Figyelve a 17 éves Imets Tamás történetét, aki Csíkszeredából fiatal feltalálóként tett szert olyan hírnévre, hogy még a Duna TV is érdemesnek tartja bemutatni (Térkép, szombaton 11.55 órától), lokálpatrióta énem megkaphatja a maga büszkeségadagját. Időről időre felbukkan ebben a városban is egy-egy briliáns elme – lásd például Barabási Albert László esetét, aki szintén a városból indulva vált világhírű tudóssá.
Ezek a történetek azonban ritkák, s nem meghatározóak. S ráadásul ezen elmék közül szinte senki nem itthon kamatoztatja tudását.
Mert a városra – és környékére – mégiscsak az a jellemző, hogy kiürül. A napokban Csíkszereda városfejlesztési stratégiájának újraalkotása révén ismét vizsgálat tárgyaivá váltak a demográfiai adatok. Ha a népességfogyást vesszük alapul, akkor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy véleményüket sokan már nem az sms-rovatban vagy internetes hozzászólásokban fejtik ki, hanem a lábukkal: elhúznak innen messze.
Én például azon generációhoz tartozom, amely értelmiségi tagjainak több mint felét, de az is lehet, hogy akár kétharmadát hiába keresném itthon. Középiskolai barátaim közül szinte senkit nem tudok elhívni egy (most már füstmentes) kocsmai beszélgetésre, az internet segítségével kommunikálunk néha egymással. Van, aki közülük ma már San Franciscóban, van, aki Tokióban él – mind egy-egy egyéni sikertörténet, de a közösség és persze az én számomra megannyi fájó veszteség.
Az országos, regionális kontextus persze meghatározó. Elgondolkodtató azonban látni azt a görbét, amelyben az 1992 és 2015 közötti Csíkszeredai demográfiai adatokat az országos és a Hargita megyei tendenciával hasonlítottuk össze. Ezen ugyanis világosan kirajzolódik, hogy Csíkszereda lakossága 1992 és 2007 között tulajdonképpen nem csökkent. Utána történt valami, ami beállította az országos trendbe a várost.
Nyilván a válasz adja magát: 2007-ben csatlakozott Románia az Európai Unióhoz. Ez azonban nem lehet az egyetlen magyarázat. A kilencvenes évek közepén ez a város az összes infrastrukturális hiányossága ellenére egy fiatal, pezsgő kisvárosnak tűnt a mostani, bár rendezettebb, de ennek ellenére irritált, mégis álmos, tehetetlen, a kilátástalanság jeleit viselő, szürke regionális centrumhoz képest.
Ez a megállapítás lehet szubjektív, de azok a tapasztalatok, amelyeket nap mint nap átél az ember ennek a városnak a flaszterét koptatva, nagyon is valósak. Ideges, magából kikelő autóssal találkozik az ember, aki legrosszabb Bukaresti módra képes leordítani az ember fejét csak azért, mert néhány másodperces várakozásra kényszerült; méltatlankodó, a nyilvános parkoló használatát kifogásoló szomszéddal futhatunk össze, aki inkább szól két rossz szót az emberhez, minthogy elismerje, hogy hibázott: ez egyetlen szerdai nap tapasztalata nálam.
Pécs nem a világ közepe, mégis a nyugalom, az előzékenység és a civilizáció szigetének tűnt napjaink Csíkszeredájához képest, amikor a napokban egy hetet ott töltöttem. Érdemes elgondolkodni: hogy mennyire élhető egy város, nem feltétlenül az aszfaltszőnyeg simaságától, a létező vagy hiányzó körforgalmaktól, a szökőkutak számától függ, hanem nagyban tőlünk, a lakóitól, attól, hogy mennyire vagyunk emberségesek egymással, mennyire figyelünk oda a másikra. Ezt az oldalát az élhetőségnek nehéz tanulmányokban tetten érni, de nap mint nap tapasztalhatjuk, ha az utcára merészkedünk. S nincsenek róla statisztikai adatok, de ott az emberben a szorongó érzés, ami aztán a lábbal való szavazásra sarkallhatja. Biztos, hogy mi ilyen Csíkszeredát szeretnénk?
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Elég volt a kifogásokból: másfél évtized után tényleges kétnyelvűséget követelnek
Tiszteletet a közösségnek címmel indít kampányt a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) Maros megyeben, melynek keretében harminc olyan vidéki település önkormányzatát szólítja fel a kétnyelvűség teljes alkalmazására, ahol a magyar lakosság számaránya legalább 60 százalék körül mozog.
Amennyiben egy közösség anyanyelvét nem tisztelik, (…) akkor ezt a közösséget sem tisztelik” – olvasható többek között annak a harminc Maros megyei frissen beiktatott polgármesternek címzett levélben, melyet a Civil Elkötelezettség Mozgalom szétküldött. A civil aktivisták azokat a vidéki településeket választották ki, ahol a magyarság számaránya legalább hatvan százalék körül mozog. A harminc település közül huszonhetet RMDSZ-es polgármesterek vezetnek, egynek az élén polgári párti elöljáró áll, míg a másik községben szociáldemokrata, a harmadikban független jelölt nyert.
A CEMO-sok lényegében arra kérik az elöljárókat, hogy kezdjék el lefordítani az önkormányzatok által elfogadott vagy kibocsátott valamennyi határozatot, a jövőbeli közgyűlések napirendjét tartalmazó összehívót, valamint a város-, illetve községházán használt formanyomtatványokat.
„Nem elég kiharcolni a kétnyelvűséget, annak alkalmazásáért is felelősséget kell vállalni” – jelentette ki Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke, utalva arra, hogy a Románia által modellértékűnek tartott, sokat emlegetett közigazgatási törvény kibocsátásától a polgármestereknek lényegében másfél évtized állt rendelkezésükre, hogy megtegyék ezeket a lépéseket, de sokan közülük mindmáig csak részlegesen alkalmazzák a rendelkezést.
Szigeti reméli, azok után, hogy a választásokat megelőzően az RMDSZ az anyanyelv kötelező használatáról nyilatkozatot íratott alá jelöltjeivel, a polgármesterek, helyetteseik és az önkormányzati képviselők tartják magukat a felvállaltakhoz. „Nem afféle ostorcsattogtatást akarunk, de a polgármesterek válaszától függ, hogy milyen irányba indulunk tovább” – figyelmeztetett Szigeti Enikő. A romániai magyar közösség anyanyelvhasználatára vonatkozó törvények hiányos, részleges vagy nem alkalmazása miatt a CEMO az idei év első félévében már több mint hetven peres és hatósági eljárást indított állami intézmények ellen.
A civilek szerint nem elfogadható mentség az, amihez a magyar polgármesterek is gyakran nyúlnak, miszerint a költségvetés nem teszi lehetővé a törvény biztosította kétnyelvűség alkalmazását. Erre mutatott rá a tavasszal a Marosvásárhely tőszomszédságában fekvő Koronka egyik román nemzetiségű tanácsosa, Daniel Cheşa is, aki bebizonyította, hogy a közérdekű információk magyar nyelvre való fordítása nem jelent különösebb anyagi megterhelést egy közigazgatási egységnek.
Marosvásárhely Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy előtt
Noha a kétnyelvűség területén még rengeteg kell korrigálni a Marosvásárhelyi városházán, a Civil Elkötelezettség Mozgalom vezetője, Szigeti Enikő szerint a statisztikák arról tanúskodnak, hogy Székelyföld egykori fővárosában még mindig jobb a helyzet, mint a két magyar többségű megye székhelyén, Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön. A CEMO felmérései szerint az említett két település polgármesteri hivatalában ugyan sokkal többen beszélnek magyarul, mint a Marosvásárhelyi városházán, viszont a magyarra fordított dokumentumok aránya lényegesen kisebb.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Portik Vilmos kilépett az EMNP-ből
Visszaadta EMNP-s párttagságát Portik Vilmos, miután a párt országos vezetősége megvonta tőle a politikai bizalmat. Az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöksége a Marosvásárhelyi politikuson kívül három másik párttársától, Gergely Balázstól, Sorbán Attilától és Toró Tamástól is megvonta a bizalmat, akik ezután az EMNP közleménye szerint „nem jeleníthetik meg és nem képviselhetik semmilyen kérdésben a Néppárt hivatalos álláspontját”.
Portik Vilmos Facebook-oldalán reagált az EMNP döntésére, miszerint a párt vezetősége megvonja tőle a politikai bizalmat, és javasolja a területi szervezetnek, hogy a párttagságától is fosszák meg. Portik szerint a Néppárt országos vezetésének döntése „tökéletesen és híven tükrözi azt a szellemiséget, ami a párt vezetését az elmúlt években, de különösen az elmúlt egy évben meghatározta. A magam részéről nem tudtam azonosulni azzal az elvvel, hogy az RMDSZ gyűlölete szinte az egyetlen feltétel kell legyen ahhoz, hogy valakiből jelölt legyen a választásokon. Ez már nem az az ügy, és nem az a szervezet, amiben hittem, és nem az a pártvezetés, amelynek az irányításával egyet tudok érteni” – írja. Hozzáteszi: régi csapattársait és bajtársait nem akarja abba a kellemetlen helyzetbe hozni, hogy a tagságáról döntsenek, ugyanakkor az új Marosvásárhelyi vagy Maros megyei vezetésnek sem kívánja „azt az elégtételt megadni, hogy valóra váltsák, amire huzamosabb ideje készülnek”. A Brassói Toró Tamás furcsának találta, hogy egy ilyen belső ügyről a sajtóból kellett értesülnie: „Még a totalitárius rendszer pártvezetése is demokratikusabban járt el ilyen esetekben. A területi testület meg fogja tárgyalni a döntést, amelynek egyébként én vagyok az elnöke. Egyébként meg örülök a magyar válogatott eredményeinek” – nyilatkozta.
Sorbán Attila nevetségesnek nevezte az EMNP elnökségének közleményét. „Ezek az emberek, ahová eljártak, mindenhol csak kiszorítottak másokat. Az a kérdésem, hogy mi történik akkor, ha Toró Tibor és Szilágyi Zsolt ketten mAradnak, akkor sorsot húznak, hogy kit fognak kirúgni és szankcionálni? Az erdélyi magyarság nagy bajban van, és ezek foglalják a helyet a jobboldali alternatívára” – véli a Hargita megyei politikus, az EMNP volt országos választmányi elnöke. A Kolozsvári Gergely Balázs tudomásul vette a Néppárt határozatát, amelyről szintén a sajtóból értesült, de nem kívánta kommentálni.
(Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok kenyere összefogással
Idén a felvidéki Gútáról érkezik Baranyába a kovász a magyarok kenyeréhez, a sót ismét Parajdról küldik, elkészítéséhez a Tisza forrásvidékéről származó vizet használnak, a megőrölt liszt pedig a külhoni rászorulókon kívül minden magyarországi megyébe eljut.
A 2011-ben indult Magyarok kenyere program pécsi sajtótájékoztatóján Korinek László jogászprofesszor, ötletgazda a kezdeményezés sikeréről úgy fogalmazott: „túlnőtt rajtunk a program”, amely sok jó embernek köszönhetően rendszerré kezd összeállni. Az első évben a Pécsen elindított jótékonysági akció során magyarországi és külhoni magyarlakta településekről 10 tonna búza érkezett Baranyába, 2012-ben húsz, egy évvel később 100, 2014-ben 220, míg tavaly már 440 tonna. Az elmúlt három év nagy mennyisége annak köszönhető, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) 2013-ban 77, egy esztendővel később 120, tavaly pedig 362 tonna összegyűjtésével járult hozzá a kezdeményezés sikeréhez. Korinek László hangsúlyozta: tovább terjesztik a programot a határokon túl, mivel nagyon jó a fogadókészség a környező országok magyarlakta területein. Vajdaság tavalyi csatlakozása után a kezdeményezés idén beindul Felvidéken és Észak-Erdélyben is. Győrffy Balázs, az NAK elnöke kiemelte: az adományok összeöntési ünnepségét augusztus 7-én tartják a Pécshez közeli Orfű malommúzeumában. Az augusztus 20-ai kenyerekhez a felvidéki Gútáról érkezik Baranyába a kovász, a sót ismét az erdélyi Parajdról küldik, elkészítéséhez a legmagyarabb folyóként emlegetett Tisza forrásvidékéről származó vizet használnak. A karitatív akció idei nagy kedvezményezettjei között említette a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthont és a fővárosi Oltalom Karitatív Egyesületet. A támogatást szeptember 20-án, a gyermekek világnapján osztják szét a rászorulók között. Idén már lehetőség van arra, hogy a lisztadományból minden magyarországi megye karitatív szervezetei is részesüljenek. Páva Zsolt (Fidesz–KDNP), Pécs polgármestere azt mondta: a kezdeményezés kezdetén senki sem számított arra, hogy egy ilyen nemzetegyesítő programot sikerült elindítani a baranyai megyeszékhelyről. Böjte Csaba a sajtótájékoztatón lejátszott videoüzenetében méltatta az összefogást, és beszámolt arról, hogy évről évre egyre több gyermek arcára csal mosolyt a lisztből sült kenyér, fánk, palacsinta vagy éppen pizza az alapítvány árvaházaiban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új és fiatal elnök a Romániai Magyar Közgazdász Társaság élén
Nemrég tartott tisztújító közgyűlést a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT). A napirendi pontok között tisztújítás is szerepelt, amelyen új elnöknek a Kolozsvári Ciotlaus Pált választották meg.
A fiatal közgazdász és vállalkozó kétéves mandátuma egyik legfontosabb kihívásának tartja a hazai magyar pályakezdő szakmabeliek támogatását, célja elérésben számít a tapasztalt, idősebb korosztályhoz tartozók tanácsaira, útmutatásaira – a tudás átadását szervezett formában tervezi megvalósítani. A szakmai civil szervezetnek van tudatosan kialakított jövőképe, küldetése, értékrendje – vélte, lapunknak nyilatkozva.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság június 25-én tartotta meg éves közgyűlését, amelyen egyúttal a szervezet tisztújítására is sor került. A közgyűlésen bemutatták a szervezet újragondolt és pontosított küldetését és jövőképét, valamint Szécsi Kálmán leköszönő elnök új programtervezetét, a Vállalkozás-katalizátort. A tagszervezetek részéről a harmincnyolc küldött szavazatai alapján két évre megválasztották a társaság elnökségét is. Az új elnök Ciotlaus Pál, aki korábban az egyik alelnöki és a RIF (RMKT Ifjúsági Frakciója) elnöki tisztségét töltötte be. Vele készült az alábbi interjú.
– A kívülálló úgy látja, hogy az RMKT erőteljes fiatalításon esett át az utóbbi években. Ez érezhető a tevékenységében is? Miben, mennyiben képes segíteni a fiatal pályakezdőkön? Gondolom, inkább konkrét támogatásokra várnak.
– Ez valóban így van, szervezetünk alapos fiatalításon esett át. A fiatalok egyre inkább szerepet vállalnak az RMKT tevékenységében, megjelennek a vezetői pozíciókban is. A fiatal pályakezdőkkel kapcsolatosan pont a tisztújító közgyűlésünkön mutattuk be a jelenlegi tiszteletbeli elnökünk, Szécsi Kálmán és a RIF (RMKT Ifjúsági Frakció) Katalizátor nevű mentoring programját, aminek keretén belül tapasztalt üzletembereket és közgazdászokat fogunk bevonni a fiatal vállalkozók és/vagy pályakezdők mentorálására. A kezdő vállalkozásoknak/vállalkozóknak sokkal többet tud segíteni egy valóban tapasztalt, harcedzett üzletember, aki horgászbotot és nem halat ad a kezükbe. Az elképzelés az, hogy egy olyan mentor-gárdát alakítunk ki, amely olyan emberekből áll, akiknek egyrészt tapasztalatuk, szakmai ismereteik vannak, hajlandóak egy meghatározott időt szánni és kapcsolatokkal is segíteni a pályakezdő vállalkozókat. Reményeink szerint ez a program jelentősen hozzá fog járulni az ifjú vállalkozók sikeréhez, otthonmAradásához, jobb esetben külföldről való hazaköltözéséhez is. A szomorú tapasztalat egyes statisztikák szerint az, hogy a kezdő vállalkozások 55%-a az első öt év után csődbe megy, és a következő 5 évben ezeket egy további 20% követi. Ez idő alatt a kudarc nem elsősorban az erőforrások hiányának tudható be, hanem az erőforrást teremtő képesség hiányának. Megfelelő szaktudással, hozzáállással, mentalitással bármilyen erőforrást elő lehet teremteni, és ez az amiben egy tapaszalt szakember segíteni tud.
Ezen kívül ott van a szakkönyvtárunk amit folyamatosan frissítünk és ahová, remélem, sikerül majd egyre több embert bevonzani. Itt nagyon értékes nemrég kiadott könyvekről is beszélünk, amelyek megvásárlása vagyonba kerülne. Ezen könyvek elolvasását egy-egy üzletággal kapcsolatosan nem tudja helyettesíteni egy 3-4 órás motivációs tréning. A legtöbb esetben a sikerhez nincs felvonó, hanem lépcsőkön kell menni.
Egy másik lehetőség a fiatal vállalkozók és/vagy szakmabeliek számára a közösség erejében rejlik. Manapság az üzleti és a szakmai életben alapvetően fontosak az emberi kapcsolatok, és ezek ilyen környezetben alakulnak ki a legjobban. Minden különösebb közvetlen tét nélküli, de társadalmi értéket teremtő projektek keretén belül alakulhatnak ki a legjobb emberi kapcsolatok ugyanis ezek a projektek nem mindig mennek simán, mindig akad nehézség, komolyabb kihívás, és ezekben az esetekben mutatkozik meg az emberek igazi karaktere. Azonnal kiderül, hogy kire lehet és érdemes alapozni, és kire nem.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Jobban vonzza, amit ki kell gondolni, főleg, amit meg kell fejteni
Szilágyi István íróval találkozhattak az érdeklődők
– A bemutatkozási rész megtörtént már az elmúlt ötven évben, akit érdekelt az irodalom Kolozsváron, annak nem kell ecsetelni, hogy Szilágyi Istvánt mivel eszik, mivel isszák – ezekkel a szavakkal vezette fel az Álljunk meg egy szóra sorozat júniusi beszélgetését László Noémi költő szerdán este a Bulgakov kávézó teraszán.
A Kossuth- és József Attila-díjas írót elsőként a zivataros, veszteségekkel teli huszadik századról, valamint a vesztesek sorsáról kérdezte a házigazda, utalva a Fekete Vince által készített interjúra, amely 2008-ban jelent meg a Székelyföld hasábjain. Ebben mondja Szilágyi István, hogy „a huszadik században a magyarság rengeteget veszített. Mi is, abból a jó iparos, kispolgári világból jővén, az a hajó, a mi hajónk vagy dereglyénk abban a században kétszer futott zátonyra: a front közeledtével az első világháborúban, majd a másodikban is. Hiszen írtam a nagyapám históriájáról is.”
Az est folyamán az író kifejtette: nem szívesen beszél ma már olyasmiről, hogy vesztesek vagyunk-e vagy sem, tény azonban, hogy vesztesebbek, mint amikor a beszélgetés készült. – Ezek az évek valahogy kegyetlenebbek lettek, mint amilyenek a régiek voltak, legalábbis olyan szempontból, hogy mára alig vagyunk – még akkor is, ha a „ménesgazda” románság, akik általában ötmillió Nyugatra szakadt honfitársukat szokták bevallani, vesztesebb nálunk. Közben meg ott van egy másik dolog: nem is tudjuk, hogy ez a Kolozsvár ma mennyivel több, mennyivel elviselhetőbb, mint ennek az országnak szinte valamennyi városa vagy olyan helye, ahol valami kultúramAradvány még létezik – hangsúlyozta.
Úgy érzi, jelenleg nem nagyon lát ki mindabból, ami körülveszi, s a jövőre vonatkozóan sincsenek konkrét elképzelései, viszont kapaszkodik szülővárosába, Kolozsvárba. – Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy mostanra elapadt a velem egykorú társaság, viszonylag kevés a hajdani kolléga. Valódi ember, akit nagyon szeretek, az Király Laci. Nem tudtam, hogy jelen lesz a mostani rendezvényen, de nagyon megörvendtem, amikor megláttam. Mert azonkívül, hogy a háromnegyed életünket együtt töltöttük, mára csak ilyen alkalmakkor látjuk egymást, anélkül, hogy bármi is megváltozott volna közöttünk. Legalábbis ezt én így érzem, és ahogy őt ismerem, ő sem érzi másként – magyarázta Szilágyi István.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Bécsi-Kolozsvári előadó az első orgonakoncerten
Kolozsvári származású és szülővárosával továbbra is élénk kapcsolatot ápoló orgonaművész, Windhager-Geréd Erzsébet nyitotta meg a Farkas utcai református templomban a nyári hangversenyévadot.
A bécsi lutheránus templom orgonistája nem lett hűtlen Kolozsvárhoz, ugyanis évek óta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán, a Zenepedagógia szakon kórust, karvezetést és orgonaimprovizációt tanít. A koncert elején a hangversenysorozat szervezője, Miklós Noémi orgonaművész és BBTE-oktató köszöntötte a jelenlévőket.
Évekkel ezelőtt már alkalmam nyílt meghallgatni Windhager-Geréd Erzsébet orgonaművészt, talán szintén egy nyári orgonahangverseny keretében. Már akkor feltűnt érett előadóművészi stílusa, technikai magabiztossága és nem utolsósorban muzikalitása. Most ugyancsak ezeket a pozitívumait emelném ki. Windhager-Geréd Erzsébet játékán érződött az, hogy gyakorlott előadó, akinél a hangszeren való játszás a mindennapok részét képezi.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

A felejtésről és a félelemről – négy évvel a buzău-i ítélet után
Mottó: “Hát nem vesszük észre – legalább mi, magyarok – hogy épp ez a célja a modern »szekuritáténak«? Hogy a meghurcoltatással és megfélemlítéssel azt akarja elérni, hogy megroggyanjon térdünk? Hogy meghátráljuk? Hogy feladjuk? Akkor követnénk el nagy hibát, ha az igazságunk birtokában azt tennénk, amit ezek a szervek el kívánnak érni…”
A fenti idézet lehetne Kelemen Hunor néhány hónappal ezelőtti gondolata, amikor azt mondta: „Vállalni kell a közösségi munkát, még annak személyes kockázata ellenére is”. Vagy lehetne Antal Árpádé is, amikor idén a február végi SZKT ülésen így fogalmazott: „Előre kell menni, mert ha meghátrálunk és elbizonytalanodunk, akkor gyakorlatilag azt tesszük, amit azok akarnak, akik teszik ellenünk azt, amit tesznek”. Nos, nem ők és nem is mostanában mondták ezeket a szavakat.
Én írtam le. A Mikó-per alapfokú tárgyalásáról beszámoló blogomban, 2011. október 11-én...
Amikor ezeket a gondolatokat megfogalmaztam, akkor magam is tele voltam energiával, biztos voltam abban, hogy van igazság, vakon bíztam abban, hogy egy jogállamban ez győzedelmeskedik is, és semmi pénzért nem dobtam volna el a mögöttem levő – akkor még „csak” 21 évnyi – közképviseleti munkát. Azóta eltelt majdnem öt év. Közben megszületett a letöltendő 3 év börtönről szóló alapfokú, majd a felfüggesztett 3 év börtönről szóló jogerős, felháborítóan igazságtalan, elviselhetetlen, emészthetetlen, ördögi döntés, amihez már nem volt elég a tűrőképességem. És mindezek után, hogy még véletlenül se keljek fel a padlóról, jött a többi – éppoly igazságtalan – pofon.
Most már túl hosszú idő telt el, már csak azóta is, hogy lemondtam a képviselői tisztségemről. Egy olyan munkát hagytam félbe, amit minden korábbinál jobban szerettem. Mert az emberekről, a velük való közvetlen kapcsolatról, az emberek mosolyáról szólt. És arról, hogy lehetőségem adatott viszonozni azt a kézfogást, mindazt a szolidaritást, amit a Mikó kapcsán tőlük kaptam. Amikor lemondtam, tavaly április elseje volt – és a sors fura fintoraként hajszálpontosan egy évvel később, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésén újra együtt ültem egykori kollégáimmal... Annyi mindent elmondtam volna, de éreztem és érzékeltem: nagy úr a felejtés, nagy úr a félelem.
Lehet, hogy ennek ez a rendje. Lehet, hogy csak nekem idegen ez a helyzet, mindenki másnak normális. Lehet, hogy tényleg lassan a feledéssel és a feladással kell szembenéznem. És lehet, hogy nem is kell már azon meglepődnöm, hogy elfordult arcokat látok.
Tényleg annyira nehéz arról beszélni…?
De tényleg. Tényleg annyira nehéz már arról beszélni, hogy a Mikó-perben azzal vádoltak bennünket, hogy a református egyháznak, mint nem valós tulajdonosnak adtuk vissza a Székely Mikó Kollégiumot, ennek ellenére egy olyan irat hiánya miatt ítéltek el jogerősen, amely mindig is ott volt a periratok között, és amivel amúgy soha senki nem vádolt meg? Tényleg olyan nehéz észrevenni, hogy nem lehetett volna visszaállamosítani a Mikót, ha valahogy – akárhogy – nem ítélnek el? Tényleg olyan nehéz már arról beszélni, hogy a kárpótlások körüli cirkuszban először úgy akartak letartóztatni, hogy jelen sem voltam a bizottság ülésén? Tényleg olyan nehéz kimondani, hogy nem lehet elkövetni egy olyan bűncselekményt, amiről nincs és nem is lehetett tudomásom – a mások lopásairól és lekenyerezéseiről? Tényleg olyan nehéz átlátni, hogy ha mondjuk egy mérnök szerint a tetőzet megbírja a terhet, de utólag az mégis összeomlik, akkor a mérnök a hibás és nem az, aki a tervet rendelte? Igen, tudom. Az igazságszolgáltatás dolga mindezt megállapítani. De mit tegyünk akkor, ha ez az igazságszolgáltatás nem teszi meg, sőt már bebizonyította, hogy nem is akarja megtenni? Akkor is oda kell tennünk a képünk? Nem inkább az a kérdés, hogy miért van ez így, és megpróbálni visszahozni az uralkodó állapotot a jog uralma, a jogállam elve alá?
Igen, lehetek naív és a valóságtól elrugaszkodott. De engem az egyetemen arra tanítottak, hogy az emberi jogokat semmilyen más fölöttes erő érdekében nem lehet feladni. Én ezt az elvet vittem egész politikai karrierem alatt a zászlómon. Ehhez képest az államhatalom létező legmagasabb szintjén büntetlenül ki lehet mondani, hogy az emberi jogok luxusnak számítanak, és ez minden jel szerint rendben is van.
MARKÓ ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)

Egy régi besztercei történet
(Búcsú Schuller Jenő tanár úrtól)
1960 nyara, a vakáció, pontosan olyannak ígérkezett, mint az előző években, falusi nyaralással, fürdőzéssel a besztercei gátnál vagy valahol a Szamoson, számomra biztos Kolozsvári rokonlátogatással is. Kicsit irigykedtem a nagyobbakra, akik már Schuller tanár úr „farmján”, a csónakháznál s a körülötte levő kertben tölthették a napot. Azon a FARMON, amit a tanár úr irányításával a diákok hoztak létre maguknak. Én még nem lettem „farmer”, úszni is alig tudtam, evezni sem, és ezt meglehetősen szégyelltem. Pedig a tanár úr biztosan megtanított volna… Ennek a diáktanyának híre volt már akkor nem csak a diákok között. Az úgy volt, hogy amikor Schullerék Besztercére jöttek (Schuller Jolán kémiatanárnő, aki osztályfőnökünk lett ’59-ben és Schuller Jenő földrajztanár), valósággal megpezsdült az élet nemcsak az iskolában, hanem az alig 35 ezer lakosú kisvárosunkban is. Ők és fiatal kollégáik, akik szintén a Kolozsvári Bolyai Egyetemről rajzottak ki, mindegyre kitaláltak, szerveztek valamit, kirándulást, összejövetelt, színjátszó kört… Egy-egy ilyen csapatkiránduláson rengeteget tudtunk meg a minket körülvevő növény- és vadvilágról, hegyekről, kövekről, mert Schuller mindenhez értett. Mellesleg nemcsak földrajztanár, hanem végzettsége szerint geológus is volt. Amolyan be nem vallott kiscserkésznevelés is zajlott mindig. Énekkel, játékkal… Persze hogy ő volt a diákok kedvence. Nos, pár év alatt ennek a tanárgárdának köszönhetően a besztercei gimnázium végzős diákjai közül egyre többen jutottak be jó eredményekkel az egyetemekre. Lassan már jobb volt a bejutási arány, mint a román osztályoké. (Akkor már csak tagozat lehetett a magyar iskola Besztercén.) Túl szép volt ez, hogy sokáig tartson – mondom most, közel 60 év távlatából.
És akkor ebbe a számunkra vidám vakációba berobbant a hír: letartóztatták Schuller Jenőt. Ami némelyikünknek már nem volt éppen felfoghatatlan, hiszen szüleinktől már hallottunk deportálásokról, a kollektivizálás kapcsán meggyötört emberekről, de ilyen
„testközelből” akkor szembesültünk először a kommunista diktatúra működésével. Otthonról már megkaptuk a felkészítést, hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni az iskolában. De a tanárainktól soha nem féltettek bennünket. Tudták, hogy ők soha nem fognak bennünket bajba sodorni. Nem „uszítanak” a rendszer ellen, de megtanítják azt, ami – persze – valójában rendszerellenes: az igazi, tettekkel bizonyított tisztesség, becsület, a munka szeretete, összetartás, csapatszellem. És azt, hogy büszkén, öntudatosan vállaljuk hovatartozásunkat. Hát ez akkor, ott, kisebbségiként és ráadásul szórványban – ma már jobban tudjuk – végvári vitézség volt a javából.
De folytassam a történetet. Ugyanazon a nyáron „valakik” (soha nem derült ki, hogy kik) felgyújtották a Beszterce partján a FARMOT, porrá égett a kis csónakházunk és a gondozott kis kertünk. Pedig nemcsak a magyar tanulóké volt, Schuller tanár úr a román gyerekeket is örömmel fogadta, várta. Ott ilyen megkülönböztetés nem volt. Majd jöttek az egyre szomorúbb hírek Schullerékről és még jó néhány tanárunkról. Suttogva terjedt a városban, hogy tanáraink némelyikét többször is behívatták a „Bulevardon” levő egyik titokzatos villába (a helyi szekuritáté székháza volt). Aztán arról is értesültek szüleink, hogy rendszerellenességgel vádolják Schullert, mert önálló magyar iskolát akart. Hát azt a „bűnt!” valóban elkövette, hogy a szülőkkel együtt magas szinten kérvényezte a magyar iskola visszaállítását (az egykori Hunyadi János Gimnázium épületében). Mert a magyar tanulók akkor már három épületben, három iskolában tanultak. Mi még szerencsére legalább az első hét osztályt egy iskolában végezhettük. Szüleink abban reménykedtek, hogy csak megijesztik a „behívottakat”. Nem így lett, hanem egy arrafele akkor még példa nélküli borzalmas koncepciós pert rendeztek, és arról is gondoskodott a belügy, hogy ennek híre menjen. És azon a nyáron megtanultunk félni, mi is, gyerekként, és a szüleink is. Mert végül is ez volt a cél. És az, hogy „szétverjék”, a megsemmisülés határára juttassák a magyar oktatást Besztercén. Schuller Jenőt hadbírósági eljárással hétévi börtönbüntetésre ítélték, többek között rendszer elleni uszítás, nacionalista magatartás és nevelés vádjával. Az ellene szóló koholt vádakat a szép
„bulevard”-i villában kényszerítették ki román és magyar kollégáitól, akik közül néhányan a per tárgyalásán már nem vállalták a velük leíratott vádakat, mondván, hogy kényszer alatt írták. Rögtön kirúgták őket a tanügyből, sehol sem taníthattak évekig. Egyik volt tanárom a
„Ki kér bocsánatot Schuller tanár úrtól?” címmel készített dokumentumfilmemben azt is elmesélte, hogy évekig csak napszámosként dolgozhatott. Alaptantárgyakból szaktanárok nélkül mAradt az iskola (a magyar tagozat).
Öt tanárunktól fosztottak meg. Talán a mi osztályunk lett a legszerencsétlenebb, mert aki közülünk nem filológiára vagy társadalomtudományokra készült, elvesztette az esélyét, hogy egyetemet végezhessen. Szerencsére annyi szívósság szorult azért belénk, hogy aki nagyon akart, az egy-két év rádolgozással bejutott a műegyetemre, orvosira is. Osztálytársaim mind megállták a helyüket akár a katedrán, akár építőtelepeken, akár irodákban, kórházakban, kutatómunkában, ahová – állítom – nem volt könnyű fölküzdenünk magunkat. Bár a rendszernek akkor nem ez volt a terve velünk.
Mint ahogy Schuller Jenőékkel sem. Hivatalosan kénytelenek voltak elválni, hogy Jolán tanárnőnk egy másik megye világtól elzárt kis falujában tanítóként megélhessen, és Lacikát, a gyermeküket eltarthassa. Nyomorúságos körülmények közepette helytállt, úgy, hogy nem tudhatott semmit bebörtönzött férjéről. Erről is suttogva mesélt hírekből értesültek besztercei barátaik. Akik megmAradtak barátaiknak.
Hogy mi lett ezzel a családdal? Hadd meséljem el mindenkinek, amennyire el lehet. Mert olyan emberek ők, akik nem sírták el úton-útfélen szomorú sorsukat. Magam is csak a ’89-es rendszerváltást követően – újra tévésként – ültem le velük beszélgetni és faggatni őket a történtekről, amiről addig nemigen beszéltek. Nem panaszkodtak soha, csak konokul újrakezdték. Schuller tanár úr sohasem taníthatott többé. Végül geológusként sikerült állást találnia, de elmesélte, visszatérő álma, hogy tanít. Ettől az igazi hivatásától fosztották meg őt alig 30 évesen. A semmiből szívós munkával ház is lett és kert egy használhatatlan domboldalon. A két kezével, ásóval, kapával, targoncával és persze hűséges társa, Joli segítségével. Példásan felnevelték Lacikát, akit aztán a Ceauşescu-rezsim elől kellett külföldre menekíteniük. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer ő maga meséli el nekem.
Schuller tanár úrtól senki nem kért bocsánatot. Elégtétele, hogy a lelkünkben, tanítványai lelkében mAradandó nyomot hagyott. Erkölcsi tartásával, meleg szeretetével, mosolyával.
Bár az utóbbi években ritkán találkoztunk, jó volt tudni, hogy vagy, még vagy nekünk végvári vitézeink egyik utolsójaként, mert Balassival szólva
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…”
Tomcsányi Mária
Népújság (Marosvásárhely)

„Elrejtették” a magyar zászlót Csíkmadarason
Lekerült a csíkmadarasi községháza homlokzatáról a címeres piros-fehér-zöld zászló, amely miatt 90 ezer lejes bírságot kell kifizetnie a polgármesternek. A lobogó az épület hátsó részére került.
Ahogy korábban ígérte, a júniusi önkormányzati választások és a közvélemény-kutatás eredményének ismeretében döntött a községháza homlokzatára kifüggesztett magyar zászló további sorsáról Csíkmadaras polgármestere. Bíró László elmondta, a zászlót már eltávolították.
„Egy hatalmas lecke, tanulság volt, rá kellett ébrednem arra, hogy van néhány település, ahol hatványozottan megfogalmazódik a szimbólumainkért való kiállás, de hiányzik az egység. Az elmúlt nyolc évben többször támadtak, bírságokat kaptam, és bírósági végzések sokasága kényszerít arra, hogy álláspontot változtassak” – magyarázta a döntést a község polgármestere. A zászlóról azt mondta, lehet szó arról, hogy a községháza mellett egy zászlórúdra húzzák fel, de csak akkor, ha erre határozott igény van a lakosság részéről, és többen is kérik, mert úgy látja, az egyéni ambíciónak nincs értelme. A piros-fehér-zöld lobogó most a községháza hátsó felére van kitűzve.
Bíró értékeli, hogy többen aggódnak és gondolkodnak azon, hogyan tudja kifizetni a zászló kitűzése miatt kapott bírságot. A jogerős ítélet szerint a polgármesternek az országos bruttó minimálbér 20 százalékának megfelelő összeget kell fizetnie a 2014. július 19. és 2015. május 28. közötti időszak minden egyes napjára a késedelem miatt. A bírság pontos összege még nem ismert, de a 2014-es országos bruttó minimálbért figyelembe véve ez napi 170 lejt jelent.
Kérdésünkre azt mondta, nem szeretné, ha a bírság kifizetése érdekében valaki gyűjtést szervezne. „Nem pénzről van szó, hanem, szolidaritásról, legalább két-három napra vagy egy hétre tűzze ki mindenki a zászlót, és utána mindenki vegye le” – mondta. Bíró László szerint tovább kell harcolni, de egy kicsit mérsékeltebben. „Egyedül nem tudom ezt megvívni. Továbbra is kiállok az ügy mellett, meg kell találni a módját, hogy megadják a tiszteletet nemzeti szimbólumainknak, hogy együtt tudjunk működni ebben a térségben. Nem törődhetünk bele, hogy megtörnek, és eltávolítják jelképeinket” – fejtette ki.
Miután a prefektusi hivatal megbírságolta, a Hargita megyei törvényszék, illetve a Marosvásárhelyi ítélőtábla két jogerős ítéletet is hozott már arra kötelezve az elöljárót, hogy vegye le a községháza homlokzatáról a 2008-ban kitűzött zászlót. Először 2014. júliusában született ilyen döntés, de mivel a lobogó a helyén mAradt, az ítélet végrehajtása érdekében a prefektusi hivatal kezdeményezett újabb bírósági eljárást, ami idén márciusban hasonló eredménnyel végződött, tetézve a már említett pénzbírsággal. Bíró László minden esetben azzal érvelt a bíróság előtt, hogy a címeres piros-fehér-zöld zászló a magyar nemzetet jelképezi, és nem Magyarország hivatalos lobogója.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)

Népszerű volt a Nagyváradi Szent László Napok
Rendkívül népszerű volt a Nagyváradiak körében az immár negyedik alkalommal megszervezett, idén kilencnaposra bővített Szent László Napok: a június 18-a és 26-a között sorra került családbarát rendezvénysorozatra tavalyhoz képest számottevően többen látogattak el – közölték csütörtöki kiértékelő sajtótájékoztatójukon a szervezők.
„A kánikula és a labdarúgó-Európa-bajnokság ellenére sikeres fesztivált zártunk" – fogalmazott Mihálka Melinda programigazgató. A várfelújításnak köszönhetően a rendelkezésükre álló fesztiválterület is megnőtt, ezért idén már nem volt panasz a zsúfoltságra, és a lacikonyhák előtt sem kellett sokáig sorban állni.
Zatykó Gyula főszervező arról számolt be: tulajdonképpen mindegyik programponttal elérték a céljukat, hiszen a hőség ellenére családokat, fiatalokat és időseket egyaránt a várba vonzott minden esemény. A hagyományokhoz híven a gyermekprogramok, a Nagyváradról elszármazottak találkozója, az örömfőzés, a kerékpártúra és a városlátogatás ezúttal is töretlen népszerűségnek örvendett, de az Ady Endre-gimnázium sportklubját vezető König Péter által szervezett Vártájfutás is közel hetven érdeklődőt vonzott. Ennek különösen örülnek a szervezők, hiszen nem csupán a sportágat és a sportolást népszerűsítették, hanem még a várat is sikerült „feltérképezniük".
Mihálka Melinda arra is kitért, hogy a több mint száz programpontból álló rendezvénysorozat nem jöhetett volna létre a társ- és partnerszervezők, valamint támogatók nélkül. Zatykó Gyula köszönetet mondott a Nemzeti Kulturális Alapnak, a Bethlen Gábor Alapnak, az OTP Banknak, a Szerencsejáték Service Nonprofit Kft.-nek, és mindenkinek, aki hozzájárult, hogy idén is sikeres Szent László Napokat tudhassanak maguk mögött.
„Önkéntes alapon szervezzük a Szent László Napokat, nem a profitért, ezért lehet kevés pénzből ilyen színvonalas rendezvényt tető alá hozni" – fogalmazott Zatykó Gyula, aki a Székely Betty által koordinált mintegy huszonöt önkéntesnek és a szervezői kemény magnak is külön köszönetet mondott a megfeszített munkáért.
Idén egyébként karkötők vásárlásával lehetett támogatni a fesztivált, de mint kiderült, ezeknek alig felét sikerült értékesíteni. Sikeresnek bizonyult ugyanakkor a programfüzet helyét átvevő, idén első alkalommal bevezetett FestivApp elnevezésű mobiltelefonos alkalmazás, amelyet több mint ezren töltöttek le. A szervezők remélik, hogy a Szent László Napoknak jövőre is lesz folytatása.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Az idei torjai falunapok ünnepélyes megnyitóján a nagyközség elöljárója büszkén jelentette be, hogy a napokban került ki a nyomdából, és már beszerezhető a Torja kistérség képes albumának második, bővített kiadása.
A Torja, Bálványos és a Szent Anna-tó képes albuma című, 208 oldalasra bővült, több mint 300 fényképet tartalmazó, kifogástalan minőségű kiadvány Bartos Lóránt újságírónak, lapunk munkatársának, dr. Daragus Attilának és Iochom István újságírónak a munkáját dicséri. Gyönyörű fotóinak, illetve a történelmi, építészeti és helytörténeti adatoknak köszönhetően az olvasó megismerkedhet az Aporok szülőfalujának és a település környékének természeti adottságaival, szépségeivel, hagyományaival, kulturális örökségével, emberkéz alkotta vagy természetes, idegenforgalmi kinccsé alakult értékeivel.
A kiadványban újdonságként egyedi fotókon örökítették meg a környék gazdag növény- és állatvilágát, emellett a település gasztronómiai különlegességeit is. Egy fényképsorozat a torjaiak ünnepi ételei mellett bemutatja a hétköznapokon leggyakrabban asztalra kerülő étkeket, böjtös fogásokat is.
Kertész Tibor

Egységesítenék a Székelyföldi turisztikai kínálatot
A minél kevesebb politikai üzenetet tartalmazó kommunikáció, elismert mediátorok segítségével, a közvélemény, a sajtó révén idővel lehet javítani a Székelyföld, mint idegenforgalmi úticél megítélésén – jelentette ki Albert Zoltán, a Székelyföld desztináció menedzsment klaszter elnöke, a Csomád–Bálványos Kistérségi Társulás munkatársa, aki múlt héten Bukarestben vett részt az Egyesült Nemzetek Világturisztikai Szervezete (UNWTO) által szervezett, Desztinációk integrált minőségbiztosítási rendszere mint a siker kulcsa című nemzetközi konferencián.
Meglátása szerint a romániai hatóság felé egységes Székelyföld-desztinációt kell megjeleníteni, és folyamatosan belföldi szakmai példákkal kell alátámasztani a Székelyföldi turisztikai szervezet létjogosultságát. A konferencia során több ellentmondásra is fény derült, ezeket a készülő idegenforgalmi törvényben tisztázni kell – mutatott rá Albert Zoltán.
Példaként említette, hogy a turisztikaimenedzsment-szervezeteket úgy képzelik el, hogy társulnak az önkormányzatok, a civil szervezetek, a vállalkozók vagy éppen a magánszemélyek, ám jelenleg a romániai jogi keret nem tesz lehetővé ilyen társulást. Mint ismeretes, a Székelyföldi turisztikai egyesületet sem sikerült bejegyeztetni, ezért választották a kötetlenebb formába, a klaszterbe való tömörülést. Még nem egyértelmű, hogy országos szinten hogyan működnének ezek a rendszerek, miként finanszíroznák őket, és sikerül-e majd összehangolni a munkájukat, fogalmazta meg Albert Zoltán.
Felidézte, hogy Constantin Grigore Borc miniszterelnök-helyettes konferencián elhangzott nyilatkozataiból kiderült, próbálnak nyitni az úgynevezett desztinációs megközelítés felé, ám a gyakorlat azt bizonyítja, hogy ez egyelőre nem vonatkozik a Székelyföldre is, holott a térség idegenforgalmi szakemberei a szervezetépítés és a munka összehangolása terén is élen járnak. Az idegenforgalmi szakember szerint arra kell törekedniük, hogy a készülő idegenforgalmi törvénybe kerüljön be a desztináció fogalmának konkrétabb megfogalmazása, és fel kell hívni a törvényhozók figyelmét, hogy teremtsék meg a rendszer létrehozásának jogi hátterét is.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Vegyük birtokba a teret!
Bodó Barna a civilség lényegéről
Számtalan tudományos dolgozat, tíz kötet szerzője és nyolcnak társszerzője, politológus, a Sapientia-egyetem professzora, újságíró, a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetségének elnöke, de Bodó Barna mindenekelőtt civil a hazai pályán: azaz gondolkodó és tudatos állampolgár, aki a Sepsiszentgyörgyi tömbmagyarságból elcsángált, és Temesváron éli a szórvány mindennapjait. Vasárnap az unitárius templom tanácstermében, kettős könyvbemutatója alkalmából Váry O. Péter újságíró beszélgetett a szerzővel.
Nehéz könyv, állította Váry O. Péter a Civil szerepek – civil szereplők című, 15 év tanulmányait és publicisztikáit egybefogó kötetről. Elméleti írások, amelyek időrendi sorrendben követik a forradalom után ránk szakadt nagy szabadságban a civil szerepek meghatározásának, működésének buktatóit, ostorozás és ítélkezés nélkül, mindig a megoldásokra fókuszálva.
Ki is az a civil, akiről Bodó Barna nem egy könyvét megírta? Nem kell föltétlenül aktivistának lenni, de aki nem vár utasításra, hanem gondolkodik és cselekszik, mert hisz valamiben, mert van rá ereje, az már bírja a civilség legfőbb jegyeit.
– A változások utáni első politikusnemzedéket az delegálta funkciójába, hogy ismerték a nevét, ezért nagy többségükben írók, költők kerültek vezető szerepekbe, igencsak felkészületlenül – vázolta Bodó Barna a civilség újkori gyermekkorát, nem tagadva, ő maga is ebben a helyzetben volt. Miután azonban rájött, hogy még rengeteg tanulnivalója van, lemondott a tisztségekről.
Az őt és sok hasonló cipőben járó civilt emésztő dilemmák is hangsúlyosan jelen vannak az említett kötetben. Hiszen nekik nem jelölték ki a feladatokat, hanem – mint a Bethesda-tónál megmentőre várakozó bénának – magukban kellett megtalálni a továbblépéshez az erőt.
A másodikként bemutatott Civil évkönyv című kötet az erdélyi magyarság életében fontos tények és történések leltározásának feladatát vállaló Romániai magyar évkönyv utódja, amely 10 évig jelent meg, annak ellenére, hogy szkeptikus hangok korai kimúlását jósolták. Ezen a címen is már harmadszor jelenik meg, történelmi körképet nyújtva a 2015-ös év közösségi ünnepeiről, a magyarság térfoglalását jelző városnapokról és kulturális fesztiválokról, kicsikről és nagyokról egyaránt.
– A tér birtokbavételével önmagunkat is birtokba vesszük – mondta Bodó Barna, aki kérdésre válaszolva kifejtette, az autonómia az egyetlen út az erdélyi magyarság megmAradásához, de addig is a közös gondolkodás az, ami célravezető lehet. – Meg kell találni az átkapcsolódási pontokat, üzenetünk kell legyen a többség számára is, mint ahogy Kolozsváron történt, ezért ünnepelheti a Kolozsvári magyarság is egy hétig saját kultúráját. Elfogadhatatlan, hogy Marosvásárhelyen Dorin Florea megengedhette magának, hogy a magyarság ünnepét pár éve a városon kívülre száműzze, és az is, hogy 1990 óta a teljes Dél-Bánát leszakadt a magyar nyelvterületről, és Temesvár is erre az útra lépett, mivel az utóbbi idők politikai alkuinak következményeként Temesváron öt iskolában szűnt meg a magyar nyelvű oktatás, Aradon pedig háromban – nyomatékosította a minden civilre háruló felelősséget Bodó Barna.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hangyasuli
A Zöld Székelyföld Egyesület az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesülettel partnerségben május végén hirdette meg a Hangyasuli: Vargyas-szoros elnevezésű országos természetvédelmi vetélkedőjét. A MOL Románia és a Polgár-Társ Alapítvány által támogatott program célja népszerűsíteni a védett terület értékeit a régió diákjai körében. A program során egy 50 különböző rejtvényt tartalmazó feladatfüzet készült el, amely arra biztatja a régió 5–12. osztályos diákjait, hogy a védett területen megtalálható fajokat jobban megismerjék, a feladatok megoldása közben olvassanak, gyűjtsenek információkat róluk. Nem utolsó sorban pluszpont is jár azért, ha a feladatfüzettel a kezükben fényképet készítenek a szorosban.
A Hangyasuli legújabb versenyének népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy idáig 38 település 48 iskolájából már 763 diák jelentkezett be, akik kézhez is kapták a feladatfüzeteket. Mindezek mellett 270 alkalommal töltötték le az egyesület honlapjáról (www.zoldszekely.ro) a digitális verziót is. A versenybe folyamatosan be lehet kapcsolódni, ám fontos, hogy a feladatok megoldásait szeptember 15-ig el kell juttatni a Zöld Székelyföld Egyesülethez az online űrlap kitöltésével. Indokolt esetben a válaszokat az egyesület postacímére is el lehet küldeni (Csíkcsicsó, 537297, Fő út 175. szám, Hargita megye).
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kárpát-medencei gyermekvédelmi konferenciát rendeztek Debrecenben
„Határon innen és túl” címmel rendeztek gyermekvédelmi konferenciát Debrecenben a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság szervezésében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával június 22. és 24. között.
A konferencia célja az volt, hogy a gyermekvédelemhez kapcsolódó, a Kárpát-medenceében lévő állami, civil és egyházi intézmények a jövőben egy még szorosabb szakmai kapcsolatot tudjanak létrehozni. Ezzel is támogatva egymás munkáját. Az eseményen részt vettek a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat munkatársai is.
A magyarországiak mellett a Vajdaságból, Erdélyből, Kárpátaljáról és Felvidékről is érkeztek egyházi, civil és állami gyermekvédelmi intézmények képviselői. Az a megtiszteltetés érte a Hajdúsági Görögkatolikus Gyermekvédelmi Központot, hogy a megnyitót követő műsort az intézményben nevelkedő gyermekek adták elő.
Kosztolnyik Dominik, Janikovszky Éva Ha én felnőtt volnék című versét szavalta, Lakatos Alexandra Geszti Péter szerzeményét, a Magyarország című dalt énekelte el, míg Kanalas Niki, nagyot halló gyermek jelbeszéddel jelelte le annak tartalmát. Nem utolsó sorban Kovács Liza és Putnoki Alex tyukodi néptánccal kápráztatta el a közönséget.
A kormány programjának megfelelően 2019 végéig megszűnnek a gyermekotthonoknak nevezett tömegszállások Magyarországon – fogalmazott az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára Debrecenben. Czibere Károly a konferencia megnyitóján elmondta: jelenleg tizenhárom településen működik összesen tizenöt ilyen nagy intézmény. Az ott élő gyerekek 8-10-12 személyes lakóotthonokban történő elhelyezésére 4,2 milliárd forintot biztosítanak. Közölte továbbá, hogy folytatódik a nevelőszülői toborzás, jelenleg a rászoruló gyerekek kétharmada van nevelőszülőknél. Év végére a 12 év alatti gyerekek több mint 90 százalékát nevelőszülőknél helyezik el. A konferencián az államtitkár megemlítette azt is, hogy jövőre lesz húszéves a gyermekvédelmi törvény, ami alkalmat ad a számvetésre. A folyamat során áttekintik, milyen változások mentek végbe a gyermekvédelemben, a gyermekjóléti szolgáltatásokban, milyen problémákkal küzdenek a Kárpát-medenceében jelenleg is a határon túli szervezetek, és milyen feltételek között lehetséges a kölcsönös tapasztalatátadás. Prof.dr. Bagdy Emőke egyszerű gyakorlati technikákat is tanított a jelenlévőknek. Lakner Zoltán, a Szociálpolitikai Szemle főszerkesztője gyermekvédelmi kuriózumokat ismertetett előadásában.
Tizenhárom határon túli intézmény mutatkozott be. Ismertették nehézségeiket, sikereiket, örömeiket, a munkájukat nehezítő körülményeket. Nagyon sok innovatív, előremutató tevékenységről hallhattak a résztvevők. Kitűnt, hogy milyen sok pályázatot valósítanak meg, ami tulajdonképpen kényszer is, ott ahol az államtól nem kapnak a munkájukhoz megfelelő mennyiségű támogatást. Ez ugyanakkor fejlődésük motorja, hiszen minden lehetőséget meg kell keresniük és élni vele.
A Szent Lukás Görögkatolikus Szeretetszolgálat gyermekvédelmi intézményeit mind három intézményvezető képviselte a konferencián. Így különböző témával foglalkozó szekcióüléseken tudtak részt venni, megosztva tapasztalataikat a hazai és határon túli gyermekvédelmi szakemberekkel. A konferencia utolsó napján pódiumbeszélgetésen képviselték a görögkatolikus gyermekvédelmi rendszert.
magyarkurir.hu

Brassóban megkezdődött a barcasági csángómagyarok világtalálkozója
A csángómagyarok megmAradásért folytatott küzdelme arra figyelmeztet, hogy sorsuk európai sors – hangsúlyozta Kövér László házelnök pénteken Brassóban, a királyföldi és barcasági csángómagyarok világtalálkozójának nyitóünnepségén.
Az Országgyűlés elnöke szerint az európai emberek azonosságtudata is ostrom alatt áll: nemzetek feletti hatalmi erőcsoportok akarják önvédelemre képtelen, szabadon manipulálható tömeggé alakítani őket. Előadásában kifejtette: a 20. században a többségben lévő nemzetek politikai elitjei akarták erőszakkal asszimilálni, megfosztani identitásuktól a számbeli kisebbségben lévő, más nemzetiségű közösségeket, napjainkban azonban Európában a nemzeti többségek identitása is veszélybe került. Úgy értékelte: „identitás-terroristák" rombolják a férfi és a nő életközösségén alapuló család, a keresztény egyházak és az európai nemzeti államok intézményeit, mindazt, ami az európai nemzeti közösségek védelmére és erősítésére hivatott. A házelnök szerint a 21. századi európai küzdelmeknek azok lesznek a nyertesei, akiknek erősebb az azonosságtudatuk és több a hitük.
„Az európai jövő, a magyar és a csángómagyar jövő kulcsa egyaránt a demográfiában és az identitásban rejlik, vagyis abban, hogy a keresztény erkölcseink szerint tiszteletben tartjuk-e a születés és a család szentségét, abban, hogy képesek vagyunk-e megőrizni közösségeink azonosságtudatát, és ezáltal fenntartani európai és nemzeti értéktudatunkat, valamint érdekérvényesítő képességünket" – fogalmazott Kövér László a Brassói rendezvényen.
Adorjáni Dezső Zoltán, a világtalálkozó meghirdető Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke köszöntőjében leszögezte: „Ünnepelni márpedig kell". Reményét fejezte ki, hogy a világtalálkozó hangulatát az öröm, a boldog együttlét, a közösen megélt Isten-dicsőítés élménye határozza meg. A püspök rámutatott: a hit nem magánügy, hanem közösségi éltető erő, a keresztényi hit nem egy csendes szoba titka, hanem markáns közügy, identitás-meghatározó valóság.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház első ízben hirdette meg a barcasági csángók világtalálkozóját, amelyre a moldvai és gyimesi csángókat is meghívták. Pénteken a nyitógálát, a Kincskeresők néptáncegyüttes fellépését, illetve a lelkészeknek és egyházvezetőknek rendezett konferenciát táncház, és az ifjúsági csoportok előadásai követik.
Szombaton a királyföldi és barcasági csángó-magyarok világtalálkozója és reformációi zarándoklata a Brassó melletti Zajzonban népviseleti felvonulással és szabadtéri ökomenikus istentisztelettel folytatódik. Az azt követő ünnepségen Kövér László házelnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legmagasabb elismerésével, a Reményik Sándor-díjjal tüntetik ki.
MTI
Erdély.ma

Üdv az útra!
Ezt a feliratot olvashatjuk a napról napra romló feldobolyi református templom várkertkapujának homlokán. Az üdv éltető volt századokon át, de az egyre fogyó mai kisközösség még tatarozni sem tudja templomát. A kiöregedett faluba fiatal kellett ahhoz, hogy felmérje a lakosság erejét-akaratát, s létrehozza a Feldobolyi Kulturális és Közösségi Egyesületet. Vajon lesz-e vele együttműködő faluközösség? – kerestük kérdésünkre a feleletet.
– Az ön faluriportjait olvasva határoztam el, hogy megkeresem – meséli György Alpár János –, mert nem hiszem, hogy ne lehetne kimozdítani Hamupipőke-álmából e számomra nagyon kedves kis falut és annak közösségét, amely a millennium környékén a térség egyik legéletrevalóbb települése volt.
A barátnőm révén kezdtem Feldobolyhoz kötődni, tettekkel, őszinte jóakarattal szeretnék bemutatkozni. Sorra bekopogtatok minden családhoz, elmondom, hogy mit kívánok tenni ezért a faluért, a véleményüket, segítségüket kérem. 1988-ban születtem Sepsiszentgyörgyön, és itt is végeztem tanulmányaimat közgazdászként. 2007-ben kezdtem önkénteskedni, próbáltam tenni valamit a városért és a város fiataljaiért, aktív tagja voltam a Sepsiszentgyörgyi Magyar Diákszövetségnek, majd a Junior Business Clubnak, ahol vállalkozókkal és közgazdászokkal ismerkedtem meg és dolgozhattam együtt, munkánk során vállalkozó szellemű fiatalokat segítettünk. Tagja vagyok a Sepsiszentgyörgyi Harmónia Kamarakórusnak.
Egyesület Feldobolynak
– Mikor alakult az egyesület?
– Kétezertizenöt márciusában, azzal a céllal, hogy szebbé, vonzóbbá tegyük Feldobolyt lakói, valamint az időnként odalátogatók számára. Már abban az évben, március 15-én a helybeli református lelkésszel, tiszteletes Albert Jánossal és a gondnokkal, Lőrincz Istvánnal közösen szerveztük meg a magyar szabadságharc ünnepét, amikor fellépett a Harmónia Kamarakórus is. Kétnyelvű helységnévtáblát helyeztünk el a falu buszmegállójában. Sikeresen pályáztunk az Őshonos facsemeték programban is, 63 gyümölcscsemetét nyertünk az igénylők számára. Gyümölcstermő hely ez a falu, így újabb pályázatot nyújtottunk be, az őszre hagyományőrző, szilvalekvárfőző verseny szervezésébe fogtunk. – Mik a további tervek?
– Megkezdtük a székely falukapu felújítását, két minikopja kell még a tetejére. Egy Sepsiszentgyörgyi cég készíti el. A falufelelőssel, Lőrincz Istvánnal közösen tervezzük a település szívében álló hősi emlékmű és a templom előtti padok felújítását. Fontos lenne a helyiek számára a két csorgó gondozása, rendezése. Ritka az a település, ahol ilyen kiváló minőségű forrásvíz van, és kényére-kedvére használhatja akárki, külön itatóvályúkból ihatnak az állatok. Különös hangulatot kölcsönöznek a csorgók e falunak. Szépítené az összképet az is, ha egységes típusú kapuszámokat tudnánk készíttetni. Készülünk, szintén közösen, az idősek napjára és az október hatodikai méltó megemlékezésre. Az egyesület logójával díszített, személyre szóló körlevéllel és kérdőívvel kopogtatott be a családi házakhoz György Alpár. A feldobolyiak érdeklődéssel és szeretettel fogadták s biztosították együttműködésükről. – Melyek a legfontosabb kérdései?
– Mi a legfontosabb probléma, amit a faluban sürgősen meg kellene oldani? Soroljon fel más tennivalókat is. Milyen programokkal (kalákázás, falunapok, különböző rendezvények, gyermeknapok stb.) lehetne színesebbé-jobbá tenni a közösség életét? Miben tudna segíteni a mi egyesületünk az ön háztartásában, a család életvitelében? – sorolta a kérdéseket György Alpár.
Együtt a faluban
Közösen szemléztük a falut, sorjáztuk a tennivalókat. A legfájóbb a feldobolyi műemlék református templom helyzete. Nemcsak az épület, hanem annak tartópillérei is megroggyantak.
Albert János lelkipásztortól több alkalommal érdeklődtünk a mentőmunkálatok esélyei felől. Utunk alkalmával a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesét, nt. Balogh Zoltánt kerestük meg, aki megígérte, hogy esperesi vizitációja után készséggel tájékoztat az újabb fejleményekről, és elmondta, hogy Bodor Csaba Sepsiszentgyörgyi tervező készíti a műszaki tervet, hogy elkezdhessék a mentési munkálatokat. Van ugyan valamennyi tartaléka az egyházközségnek, de kifizetéséhez még 15 ezer lej szükséges, ami nem áll a gyenge anyagi helyzetben levő eklézsia rendelkezésére. Az érdekszervezet vezetői támogatásukról biztosították az egyházvezetést, ami azonban az utolsó kormányváltás után dugába dőlt. A tanulmány 85 százaléka elkészült, s remények szerint ebben az évben befejezik.
Szőcs Levente, Nagyborosnyó község polgármestere üdvözölte a közösségi egyesület elképzeléseit, értékelte György Alpár segítségét, és elmondta, hogy a községi tanács kifizette a falukapuval adódó költségeket, s biztosította a mindenkori községvezetés támogatásáról. A nyár legfontosabb feladata a feldobolyi kultúrotthon tatarozása.
– Szívvel és lélekkel támogatni fogjuk az egyesületet és ezt a tevékeny fiatalembert, mert sok hasznos gondolata-elképzelése van, s kivitelezésükhöz keresi az utat, az anyagiakat – nyilatkozta Csoma Andrásné. – Igyekezni fogunk, hogy segítsük György Alpárt – jelentette ki Tegző Gábor –, mert van még éppen elég tennivaló településünkön. Nagyon fontos volna közbejárni, hogy legalább a bekötőutunk burkolata felújulhasson, hogy az ún. Felső-csorgóhoz még beköthessük a közelben levő két jó forrás vizét, mert akkor bőven lesz ivóvíz mindenütt. A közösség és az egyházközség feladata temetőink rendezése, tisztítása, emlékeinek óvása.
Menteni az emlékerdőt?
Feldoboly felett szép, de részben kiöregedő emlékerdő őrzi az ezredéves Magyarország emlékét. Nemcsak itt, hanem más településeken is veszélyben vannak ezek, vagy megtámadta valamilyen kártevő, vagy pedig, miként Doboly esetében is, üzemterv írja elő, hogy melyik részét kell kivágni. A dobolyi emlékerdő községi tulajdon, védelméről figyelmeztettük Szőcs Levente polgármestert. Az erdőknek is van életkoruk, s ha eljön az idő, tarvágás a megoldás...
Feldoboly lakója a fák faragómestere, míves alakítója Éltes Barna szobrászművész, aki éppen az emlékerdő alatt lakik. Hinni akarjuk, hogy sikerül találnia valamiféle megoldást arra, hogy a vágásra kerülő erdő után valamilyen emlékeztetőt tervezzen, talán éppen egy emlékfa törzséből – szaporítja a helyi feladatok összegzését e sorok írója is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 16. (Részletek)
A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe.
A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok.
A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét.
Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”.
Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek).
Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fémből írt rejtélyes mesék (Kovács Géza új tárlata)
„Kovács Géza munkássága a kortárs erdélyi, s talán a kortárs magyar szobrászatnak is egyedi és izgalmas színfoltja” – fogalmazott Tóth-Gödri Iringó művészettörténész a Kovács Géza kisplasztikáiból készült kiállítás csütörtök délutáni megnyitóján a Sepsiszentgyörgyi Lábas Házban.
A megnyitón Damokos Csaba rövid köszöntője után Tóth-Gödri Iringó művészt méltató szavaiból megtudhattuk, hogy Kovács Géza Marosvásárhelyen született, de immár két és fél évtizede Sepsiszentgyörgyön él, ahol 1988-ban első egyéni tárlatát tartotta. Túl van százhuszonöt egyéni kiállításon, más művészekkel közösen kétszázötvennél többször állított ki, és tizenhét országban mutatták be alkotásait Bulgáriától Svédországig, Spanyolországtól Kínáig vagy Japánig. A mostani kiállításon vasból készült, hegesztett kisplasztikákat láthatunk, de Kovács Géza nemcsak vasból dolgozik, hanem például bronzból vagy fából is, és a kisplasztikák mellett monumentális alkotásai is születtek. Tóth-Gödri Iringó művészettörténész szerint a most kiállított szobrok talán a legegyedibbek a művész pályáján, a kiállítás koncepciója, központi gondolata pedig olyan téma, amely már az ókori görögök óta jelen van a művészetekben, és Donatellótól Rodinig nagyon sokakat foglalkoztatott már: érzelmek a vasban. Mint mondta, ez ma is jó kiindulópont egy hosszú gondolatmenethez, amely átfogja a művészettörténet nagy fejezeteit, de a mindenkori kihívás, hogy miként lehet a fémből, ebből a hideg, rideg, merev, kemény anyagból olyan formákat készíteni, amelyek érzelmeket sugallanak.
Kovács Géza talán még nehezebb feladatra vállalkozott, mert ő nem formálja az anyagot, hanem egyszerűen újrahasznosítja a fémhulladékot úgy, hogy kollázsszerű műalkotásainak alkotóelemeit eredeti formájukban használja. A művészettörténész szerint ez a munka sokkal több, mint újrahasznosítás, hisz a néprajzkutató gyűjtőmunkájával is felér, ahogy a művész a falvakat végigjárva felfedezi a tárgyakat, amelyekből alkotásai készülnek. Úgy véli, épp ez a felfedezőmunka az alkotó folyamat, amely során megtalálja, továbbgondolja, újraalkotja ezeket a tárgyakat, amelyek csak a gondolattal egyesülve válhatnak műalkotássá: mivel érzelmek kivetülései, líraiságot is kifejeznek, s mert sikerül megőrizniük valamit eredeti rendeltetésükből is, egy különleges ősi, falusi, archaikus világot is felidéznek.
Tóth-Gödri Iringó szerint, ahogy a művész ezzel a sajátosan egyszerű, olykor lazának tűnő kötelékkel összekombinálja a darabokat, játékosságot is kölcsönöz a szobrocskáknak, amelyek kicsit olyanok, mint a mesék: több forrásból születtek, könnyedek és szórakoztatóak, mégis rejtett mondanivalójuk van, ami nem fejthető ki könnyen minden esetben. Ez lenne a rejtély, amit a befogadónak fejtegetnie kell, és ez a továbbgondolásra való késztetés csaknem elengedhetetlen sajátossága a valódi műalkotásnak.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)