Régi-új elnök, meglepetés-alelnök Hargita Megye Tanácsa élén
Borboly Csaba az elnöke, Barti Tihamér és Biró Barna Botond pedig az alelnöke Hargita Megye Tanácsának, miután az újonnan megalakult döntéshozó testület június 23-án, csütörtökön délután erről is szavazott, a tanácsosok eskütétele után.
Az újrázó tanácselnök szerint az új megyei tanácsban szavazatukkal a választók világos akarata érvényesült, a választók többségének bizalmát élvezik.
„Csík–Gyergyó– Udvarhely szolidaritáson alapuló együttműködését is folytatjuk. Meggyőződésem, hogy továbbra is képesek lesznek egymás javára lemondani, így tudunk megoldani nagy feladatokat” – mondta az újraválasztott tanácselnök, aki az első számú prioritásnak továbbra is a fiatalok szülőföldön maradását tartja, és rámutatott, hogy a szakoktatás ügye elmozdulni látszik.
A vezetőség megválasztása előtt az ülést a testület legidősebb és két legfiatalabb tagja: Brezovszky György Ádám, valamint Dajka Tünde és Kolumbán Dávid vezette. A vezetőség megválasztása után felszólalt Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Andrei Jean-Adrian prefektus, Tánczos Barna szenátor, Tamás József római katolikus segédpüspök, Kántor Csaba református püspökhelyettes, valamint Lőrinczi Lajos és Simó Sándor unitárius esperes.
Kelemen Hunor hangsúlyozta, hogy az RMDSZ a közösség együttműködésében, szolgálatában érdekelt, és arra törekszenek, hogy a biztonságot szavatolják az önkormányzatokban, a parlamenti képviselettel együttműködve, akárcsak a civilszervezetekkel, egyházakkal, dekoncentrált intézményekkel partnerségben. A szövetségi elnök szerint erős parlamenti képviseletre van szüksége Hargita megyének is.
Mint arról korábban beszámoltunk, az RMDSZ két helyet veszített a mandátumok mostani eloszlása szerint. Így a korábbi 21 helyett, mindössze 19 RMDSZ-es képviselő lesz a 31 tagú megyei önkormányzatban. A következő négy évre 19 RMDSZ-es, 4 MPP-s, 3 EMNP-s, 3 PSD-s, 2 PNL-s tanácsos alkotja a Hargita megyei önkormányzatot.
Székelyhon.ro

György István lett Gyergyószentmiklós alpolgármestere
„Aki a jövőt akarja igazgatni, annak rendezni kell a múltat, a sérelmeket nem szabad őrizgetni” – így fogalmazott Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós választott polgármestere a képviselő-testület csütörtöki, alakuló ülésén. Az ünnepi esemény részeként választották meg az alpolgármestert, a tizenkét éves közigazgatási tapasztalattal rendelkező RMDSZ-es György Istvánt.
Egyházi és világi vezetők, állami intézmények képviselőinek jelenlétében ünnepi alakuló ülését tartotta csütörtökön a gyergyószentmiklósi képviselő-testület a Maros szálló konferenciatermében. A törvényesség betartását felügyelő, időnként javaslatokat tevő Petres Sándor alprefektus tolmácsolta a prefektus, Jean Adrian Andrei üdvözletét. Saját jókívánságai mellett elmondta: olyan négy év kezdődik, amely nehezebbnek ígérkezik a szokványosnál. Egyrészt, mert parlamenti választások következnek, másrészt pedig azért, mert „önökön múlik részben vagy egészben a gyergyószentmiklósi közhangulat javítása, azon országos kétkedés csökkentése, ami a közéleti szereplés tisztaságát illeti. Közösség és képviselők között kell újraépíteni a kapcsolatot.”
Ideiglenes elnökség vezette az ülést, a testület legidősebb tagja, Vadász- Szatmári István szavaztatta meg a mandátumot igazoló bizottság tagjait, ellenőrizték a tanácsosjelöltek iratait, majd sor került a tagok egyenkénti megszavazására, és az eskütételre is.
Megalakult tehát Gyergyószentmiklós új döntéshozó testülete, amelyben a Magyar Polgári Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Szabad Emberek Pártja és a Nemzeti Liberális Párt képviselteti magát. Miután a választott döntéshozók közül hárman – Barti Tihamér, Kastal László és Nagy Zoltán – visszaléptek, a tanácsosok végleges listája is körvonalazódott: Antal Szabolcs (MPP), Ádám József (RMDSZ), Bajkó László (POL), Benedek Árpád-László (MPP), Bíró Róbert (RMDSZ), Dobrean Teodor-Constantin (PNL), Elekes István (MPP), Erős Levente (RMDSZ), György István (RMDSZ), Len Emil-Balázs (RMDSZ), Lukács Orsolya (MPP), Málnási Huba-István (MPP), Mayer Róbert (RMDSZ), Pál Levente (MPP), Simon Katalin-Emese (MPP), Suciu Gábor (MPP), Romfeld Zsolt (POL), Tatár Előd (MPP) és Vadász-Szatmári István (MPP).
Titkos szavazással választott alpolgármestert az új testület. Egyetlen javasolt személyre, György Istvánra szavazhattak. Az RMDSZ színeiben mandátumot szerző képviselő, korábban Alfalu polgármesterére 19-ből 14-en szavaztak.
„A problémáink nem jobb- és baloldaliak, így a megoldások sem pártszínűek. Számomra csak gyergyószentmiklósiak vannak, akiktől azt kérem, ne hagyjanak magunkra választottként. Dolgozzunk együtt, csapatban. Aki vezet, az élen jár, mutassunk jó példát! – szólította fel társait Nagy Zoltán polgármester, jelezve a város vezetésére irányuló szándék mára kötelesség lett. „ Szentmiklósinak lenni és érte tenni jó!” – összegzett a város első embere az alakuló ülés végén.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Jakab szerint a helyi RMDSZ átalakult egyféle sunnyogók szervezetévé
Szóban már jelezték Jakab Áron Csabának, az RMDSZ udvarhelyi alelnökének, hogy a szövetség nem járul hozzá tanácsosi mandátumának érvényesítéséhez – tudatta az érintett csütörtöki sajtótájékoztatóján.
„Az RMDSZ-nek szerintem nagyon csúfos bukása volt a székelyudvarhelyi választásokon. Továbbra is úgy gondolom, sőt elvárom, hogy valaki vállalja fel ezért a felelősséget” – jelentette ki csütörtöki sajtótájékoztatóján Jakab Áron Csaba, a szövetség udvarhelyi alelnöke. Kijelentésével elsősorban Verestóy Attila szenátorra célzott, aki szerinte döntéseivel közvetlenül hozzájárult a rossz eredményhez. Rámutatott, több helyi RMDSZ-tag is osztja a véleményét, ők azonban félnek, vagy nem akarnak „még” szót emelni az ügyben.
„A tényleges felelősségvállalás helyett, amit korábban is elvártam, beindult egyféle ellehetetlenítési, rágalmazási hadjárat. (…) Időközben megpróbáltak lekenyerezni, majd amikor rájöttek, hogy a rágalmazások miatt tényleg jogi útra terelem a történetet, fenyegetéseket kaptam” – mesélte Jakab a szövetségen belüli történéseket. Az Udvarhelyi Híradó kérdésére válaszolva elmondta, konkrét ügyészségi feljelentést tett azért, mert az RMDSZ kiszivárogtatással vádolta. Határozottan cáfolta, hogy ilyet tett volna, sőt sejtései is vannak, hogy ki lehetett az, aki közzétette a botrányos szövetségi gyűlésről készült felvételeket.
„Ez ugyanaz az elterelés, ugyanaz a gyáva sunnyogás, amire én nem tudok reagálni” – jelentette ki az őt ért vádakkal kapcsolatban. Jakab szerint, ha a párt továbbra is megpróbálja elkendőzni az igazságot és kerüli a felelősségvállalást, akkor a parlamenti választásokon sem számíthatnak jobb eredményre az udvarhelyinél. „Nem azért, mert az RMDSZ-ben nincsenek felkészült, arra érdemes emberek, hanem mert a szervezet időközben átalakult egyféle sunnyogók szervezetévé” – fűzte hozzá. Véleménye szerint az RMDSZ továbbra is képes tenni a közösségért, a szövetséget „belülről kell jobb útra terelni”.
Az RMDSZ Hargita megyei vezetősége szóban tájékoztatta Jakab Áron Csabát, hogy nem fogják visszaigazolni tanácsosi mandátumát pénteken. „Ez nem lehet ok arra, hogy az ember meghunyászkodjon, és gyakorlatilag – mint ahogy a legtöbben teszik – kisebb előnyökért feladja azt az erőt, amiben hisz” – jelentette ki Jakab.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

Meghallgat, de megoldást nem nyújt az EU
Az Európai Unió kisebbségi ígéreteit mai napig nem valósították meg, ennek ellenére az EU pillanatnyi helyzetétől függetlenül mozgalmat kell építeni a nyelvi diszkrimináció ellen, hangzott el egy brüsszeli konferencián. Sándor Krisztina szerint csak az alulról kezdeményezett lobbimunka segíthet.
– Mióta képviseli szervezete a nyelvi jogokért folytatott küzdelmet?
– Az EMNT ügyvezető elnökeként vagyok jelen a brüsszeli közmeghallgatáson. Az erdélyi magyarokat ért összes sérelmet számon tartjuk, feltérképezzük és ezeket nemzetközi szinten is bemutatjuk. A fő cél az erdélyi autonómiaformák megteremtése. Három éve lettünk az ELEN tagjai, amit több éves ismeretség, kapcsolat előzött meg főtitkárukkal, Davith Hicksszel. Több közös rendezvény után döntött úgy az EMNT, hogy csatlakozik ehhez a nemzetközi lobbicsoporthoz. Romániában van ugyan nyelvi jogokat biztosító törvény, ennek alkalmazása azonban messze elmarad az elvárásoktól.
– Milyen nyelvi diszkriminációs példákat mutatott be a közmeghallgatáson?
– A Bálványosi Intézettel közösen készítettünk 2014-ben és 2015-ben egy részletes kutatást a helyi közigazgatásban tapasztalható nyelvi diszkriminációról olyan településeken, ahol a magyar lakosság aránya eléri a 20 százalékot. A 215-ös számú helyi közigazgatási törvény 324 településen ad jogot az anyanyelv használatára. A törvény többek között azt szabályozza, hogy az önkormányzatok hivatalos levelezése, honlapja, gyűlései, a hivatalos űrlapok, a határozatok közzététele miként történhet a kisebbségek nyelvén, de lehetőség van a magyar nyelvű ügyfélfogadásra is. A felmérést kérdőíves módszerrel végeztük és a visszajelzések kiértékeléséből állt össze az az előadás, amit Brüsszelben bemutattam. Kiemelten ismertettem a nagy visszhangot és visszatetszést keltő esetet, amikor Kolozsváron egy román orvos egy megsérült tizenéves székelyföldi leányt nem látott el megfelelően, és durván megsértette a kísérőit is olyan alapon, hogy a kislány nem tud rendesen románul. Hasonló történeteket Európa más vidékeiről érkezett kisebbségi képviselők is meséltek.
– Ön szerint hozhat-e áttörést a brüsszeli konferencia?
– Bizonyos szempontból annyiban áttörés a mostani közmeghallgatás, hogy először vesz részt rajta az Európai Bizottság megbízottja. Jól látható, hogy mi, akik a kisebbségek képviseletében szólalunk fel, nagyon sok problémát színesen és közérthetően igyekszünk bemutatni. A másik oldal, a hivatalos nemzetközi szervezeteket képviselő megbízottak ugyanakkor továbbra is a megszokott érvrendszert ismétlik. A jelenlegi felállásban ezen a téren többet nem lehet elérni. Sőt, az Európai Bizottság képviselője úgy fogalmazott, hogy a két évvel ezelőtti eredményekhez hasonló dolgok eléréséhez ma tízszer több erőfeszítésre van szükség. Az EB megbízottja nem részletezte ezt a kijelentését, de az jól látható, hogy az Európai Unió a számukra sokkal fontosabbnak vélt ügyekkel van elfoglalva. A kisebbségi kérdés terén tehát egyhamar nem várhatunk áttörést. Az viszont fontos tapasztalat, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az ilyen brüsszeli meghallgatások iránt. Mára a nyelvvédő mozgalmakat sikerült különböző eszközökkel összehangolni, így közös hangunk átütőbb erejű. Ebben fontos szerepe van az ELEN-nek. Ez a mozgalom még többet hozhat, mert alulról kezdeményezett lobbimunka, amelynek célja, hogy koordinált formában közvetítsen az uniós szervezetek felé.
– Az EB képviselőjétől megkérdezte valaki, hogy az Európai Bizottság tétlensége nem járul-e hozzá a Közép-Európában tapasztalható EU-ellenességhez. Az EB képviselője szerint ezért az adott kormányok a hibásak. Ön hogyan vélekedik erről?
– Az újonnan csatlakozott országokban a közvélemény egyre inkább EU-szkeptikus. Nyilván másként látják a helyzetet, mint a katalánok, baszkok, welsziek, skótok, galíciaiak, bretonok, akik régebb óta élnek az unióban, így ők még hisznek abban, hogy az uniós rendszerben kell kivívni jogaikat. Mivel mi újak vagyunk, azt látjuk, hogy az EU olyan kisebbségi direktívái sem kerültek életbe ültetésre, amelyekről egyértelmű ígéret volt, hogy amennyiben bekerülünk, azokat Romániának és Szlovákiának is muszáj betartania. Az unió részéről tapasztalható magatartás, „a mossuk kezeinket” nem arra utal, hogy itt nekünk hosszú távon jó megoldások születhetnek. A mostani találkozó egyik tanulsága mégis az, hogy több saját megoldással kell kreatívak lennünk, és attól függetlenül kell mozgalmat építenünk, hogy pillanatnyilag mi történik az Európai Unióban. Akik egy hajóban evezünk, fontos, hogy egymástól jó megoldásokat lessünk el, hogy megszabjuk a közös irányt, de ugyanakkor kategorizálnunk is kell, mert nem vagyunk egyforma helyzetben.
– Nem tartja meglepőnek, hogy olyan ír EP-képviselő szervezte a konferenciát, aki az Egyesült Baloldal frakció tagja?
– Szerencsémre nem először találkozom ezzel a jelenséggel, az EFA pártcsaládhoz tartozó kisebbségi pártok többnyire baloldaliak. Nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a mi helyzetünk teljesen más. Amikor értetlenség támad a részükről, ezt úgy szoktuk feloldani, hogy elmondjuk: az eltérő történelmi múltban gyökerezik a különbség, az elmúlt ötven év nem egyformán telt el. Míg a spanyoloknál jobboldali diktatúra volt, addig nálunk a kommunizmus rombolt. Valószínű, hogy középtávon a Kárpát-medencei magyarok nem lesznek zömében baloldaliak, viszont a katalánok, baszkok, galíciaiak pont az eltérő szocializálódás miatt viszolyognak a jobboldali értékrendtől. Ez okot ad vitára, de ha mindkét fél jobban belegondol, akkor elfogadhatóvá válnak egymás nézőpontjai. Ennek ellenére vannak olyan kérdések, amelyekben élesen eltér a véleményünk, mint a homoszexuális kisebbség jogi kérdései vagy a bevándorlást érintő politikák.
– Ennek kapcsán felmerült, hogy mi lesz a menekültek és bevándorlók esetleges nyelvi jogi igényeivel?
– Ez a kérdés természetesen fennáll, hiszen mi várható, ha egy idő után az újonnan érkezettek is követelik nyelvi jogaikat. Legjobb esetben ez arra szolgálhat, hogy Franciaország, Görögország és Olaszország is mélyen elgondolkodik eddigi viszonyáról a többnyelvűség kérdését illetően.
Nyelvi sokszínűség? Nyelvi diszkrimináció az EU-ban – címmel egész napos meghallgatásra került sor az Európai Parlamentben az európai kisebbségi nyelvek helyzetéről az Európai Nyelvi Egyenlőségért Hálózat (European Linguistic Equality Network – ELEN), Liadh Ní Riada ír (Sinn Fein) európai parlamenti képviselő és az EFA (European Free Alliance – Európai Szabad Szövetség) együttműködésével. A találkozó a regionális, kisebbségi és veszélyeztetett nyelveket érintő nyelvi jogokat, illetve a nyelvi diszkrimináció bemutatását célozta meg. A közmeghallgatás jelentőségét fokozta, hogy az eseményen részt vett az Európai Bizottság (Kristina Cunningham), az Európai Tanács (Sixto Molina), az ENSZ (Belen Rodriguez de Alba) és az EBESZ (Irina Ulasiuk) képviselője. Bevezetőjében Jordi Sebastian valenciai EP-képviselő azt hangsúlyozta, hogy minden nyelv egyenlő értéket képvisel, ezért a kisebbségi nyelv kifejezés megalázó lehet, ami egyben diszkriminációnak is minősíthető. Az ELEN civil tagszervezetei esettanulmányokban mutatták be az országaikban tapasztalható nyelvi diszkriminációt. Az ELEN főtitkára, Davith Hicks elfogadhatatlannak nevezte, hogy eddig sem Franciaország, sem Görögország, sem Olaszország nem ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A breton, katalán, ír, welszi, baszk, okszitán, galíciai, galego szakemberek mellett két magyar küldött is részt vett a meghallgatáson, az erdélyi Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke és a felvidéki Fiala János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának küldötte.
Az európai intézmények szerepéről
A brüsszeli meghallgatás második részét több esettanulmány bemutatása kapcsán az európai intézmények szerepének szentelték. Többen is szóba hozták, hogy az Európai Uniónak milyen intézkedéseket kell megtennie a nyelvi diszkrimináció kezeléséért. Az ír Conchúr Ó Giollagáin egyetemi professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddig alkalmazott intézményrendszer kiegészítéseként szükség van új szociokulturális megközelítésre, nem kevésbé a veszélyeztetett nyelvek kihalásának meggátolására történő sürgősségi misszió létrehozására is. Nagy érdeklődés kísérte a Nyelvijogok Garanciájának Protokollját, amit a baszkok mutattak be. Ennek célja, hogy az érdekelt kisebbségek ajánlásait összegezze és idén decemberben San Sebastianban, az Európai Kultúra Fővárosában adja közre a nyelvek egyenlősége, az emberi és nyelvi jogok és a békés egymás mellett élés érdekében. Az ELEN vállalta a közmeghallgatáson elhangzottak összegezését és azok továbbítását az érdekelt európai intézmények felé.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balogh Edgár: régi hittel át az új korba
Temesváron született 110 éve, Kolozsvárott hunyt el két évtizede Balogh Edgár közíró, szerkesztő, a romániai magyar irodalom egyik nagyhatású szervezője és nevelője.
A nagyszebeni szász Kessler családból származott az 1906. szeptember 7-én született író, apja honvédtiszt, anyja tanítónő volt. A család 1910-ben Pozsonyba költözött. 1926-ban vette fel anyja családnevét, így lett Balogh. Pozsonyban végezte el a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán folytatta tanulmányait. Etnográfusnak készült. 1922-ben a losonci A Mi Lapunk című ifjúsági folyóirat jelentette meg első írását, rá öt évre már a Budapesten megjelenő Ethnographia-Népélet közölte egyik tanulmányát. Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban, a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok lapjában kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság haladó Sarlós-mozgalmának. 1931-ben a kommunista mozgalomba kapcsolódva Fábry Zoltánnal szerkesztette Az Út című prágai baloldali folyóiratot. 1934-ben lefordított egy antifasiszta művet, ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Kolozsváron, majd Brassóban telepedett le, a Korunk, illetve a Brassói Lapok munkatársa lett. Rövid ideig tanító volt Kalotaszentkirályon, majd Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője lett. Tanított és egy ideig rektora volt a Bolyai Tudományegyetemnek, de 1949-ben – a Magyar Népi Szövetség több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésének vádjával – letartóztatták, és 1956-ig börtönbe vetették.
A Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése után a magyar irodalomtörténeti tanszéken publicisztikát adott elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese volt.
A hithű kommunista
Noha éppen a kommunista hatalom vetette börtönbe Balogh Edgárt, eszmei síkon tántoríthatatlan rajongója maradt a lenini eszméknek. Egy 1972-ben megjelent kötetének (Intelmek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest) előszavában a következőképen fogalmaz: „Pártunk főtitkára mindnyájunk szívéből szólt, akik ifjúságunktól korszerű önmegfogalmazást várunk a szocialista tudat s ennek megfelelően az alkotó emberség szellemében, s ezért helytelenítünk minden eltompulást, mely marxista-leninista ideológiai felkészültségünk, szocialista hazafiságunk rovására valamelyes nemtörődömséget, egyénieskedő és szabados tervszerűtlenséget sugalmazna, veszélyeztetve az új nemzedék folytatólagos történelmi szerepét a szocialista társadalom építésében.” A kötet fejezeteiben „saját kommunistává válásom ívéről” szól Balogh Edgár, azzal a kimondott céllal, hogy hozzájáruljon „ideológiai megerősödésünkhöz, főleg a nevelés terén”. A kötet utolsó lapján reményét fejezi ki, hogy „álbaloldali megoldások és reakciós visszacsuszamlások helyett a fiatalság megtalálja a pártos kommunista felfogás teljes emberi becsét és jelentőségét”. Nos, az akkori fiatalság ennek nem találta meg sem becsét, sem jelentőségét: 1989 decemberében a tömeg Romániában is besöpörte az asztal alá a kommunista diktatúrát, lenini, marxi, ceauşescui ideológiájával együtt.
Nem adta fel
De Balogh Edgár nem adta fel: úgy gondolta – több más levitézlett káderrel együtt –, ott a helye továbbra is a véleményformáló, észosztó tisztségviselők között, így aztán a frissen alakult magyar érdekképviseletben is szeretett volna jeleskedni. Erről érdekes adalékokat találunk az Együtt és külön: az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetben, melyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztett, és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet jelentetett meg Kolozsváron, 2004-ben. Kiderül, hogy a forradalom napjaiban Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, ám Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet. Viszont megalakult a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, melynek december 28-i gyűlésén felszínre kerültek a nézeteltérések. Sipos Gábor ekkor úgy fogalmazott, hogy a „magyarság körében a nomenklatúra jóemberei maradtak meg hangadónak”. Kapcza Imre ügyvéd kijelentette, nem hajlandó együttműködni Balogh Edgárral. Idézünk a fent említett kötetből: „Az összeszólalkozást követő napokban Benkő Samu próbálta rávenni, hogy ezt most már tényleg hagyja abba, írjon, stb.” Gáll Ernő szerint Balogh Edgár mindenáron elnökölni akart, noha „vele szembe évtizedek óta gyűlt a kritika, sőt az ellenszenv…”. Kétségtelen, hogy Balogh Edgár sokat tett az erdélyi magyarságért, Kolozsvárért, de esetében is érvényes az a megállapítás, hogy nem tudta, mikor kell egyet hátrább lépni.
Kolozsváron hunyt el 1996. június 19-én.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emlékrepeszek egy sajátos korból
Volt egy hosszú korszak az életünkben, amire így utólag, ha visszatekintünk, részben megszépül, hiszen fiatalok voltunk, de ugyanaz a korszak sok szomorúságot, félelmet, megaláztatást is jelentett legtöbbünk számára – hangzott el Király Ibolya Emlékrepeszek című könyvének bemutatóján Marosvásárhelyen a Bernády Házban. A szerzőt és a vendégeket Nagy Miklós Kund házigazda köszöntötte, hangsúlyozva, hogy olyan érdekes a könyv, hogy ha egyszer kézbe vette az olvasó, nem tudja letenni, míg el nem olvasta az egészet. Korabeli dokumentumok, naplójegyzetek, szekus iratok és visszaemlékezések teszik izgalmassá, idéznek fel elfelejtett eseményeket, hangulatokat, érzéseket.
Itthon, Vásárhelyen
A Király Károly igazsága alcímet viselő kötet hazaérkezett, mert bár május 21-én Budapesten is bemutatták, a legtöbben Marosvásárhelyen értik, érzik, tudják, hogy miről szól – hangzott el a könyvbemutatón. Virág György, a Maros megyei önkormányzat volt elnöke Király Károly egykori kollégájaként ismertette a könyvet, de előbb figyelmeztette a termet zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy érzelmek nélkül nem lehet róla beszélni. Az 1970–80-as években Király Károlynak a diktatúra elleni küzdelméről beszélt, arról, hogy mit élt át azokban az években családtagjaival együtt Király. „Az Emlékrepeszek sokakat sértenek majd annak ellenére, hogy nem számonkérés. A legsértettebbek mégis a Király-család tagjai” – ismertette Virág György azt, hogy olyan iratok is szerepelnek a kötetben, amelyek olyan beszélgetéseket vagy utalásokat, eseményeket örökítenek meg, amelyek ma már nem biztos, hogy jó fényt vetnek egyik-másik megnevezett személyre. Ugyanakkor a szerző azt is fontosnak tartotta, hogy csalódása ellenére azokról a magyar és román nemzetiségű egyszerű emberekről is megemlékezzen, akik segítették Király Károlyt és családját, a nehéz időkben is kiálltak mellette. „Akár a kisipari szövetkezetben, akár a konzervgyárban, mindenhol mindenki tisztelte, hiszen értünk, helyettünk vívta harcát, és soha nem várt ezért köszönetet, azt tette, amit a lelkiismerete diktált” – hangsúlyozta az egykori kolléga, akit többen is igazoltak a jelenlevők közül, olyanok, akiknek alkalmuk, lehetőségük adódott Király Károly beosztottjaként dolgozni, vagy akiknek szülei dolgoztak egykor az általa vezetett üzemben vagy szövetkezetben.
Arra a saját maga által megfogalmazott kérdésre, hogy miért kezdett hozzá a kötet megírásához, a szerző úgy válaszolt: azért, mert mint egy malomkő, nyomták az emlékek, ugyanakkor a háttérből a bátyja is írásra biztatta. Addig, amíg eljött az írás ideje fizikailag is: egy nap az éjjeliszekrényből kiomlott a sok dokumentum, naplójegyzet. „Úgy írtam, ahogy a tollam hegyére jött” – tette hozzá Király Ibolya, aki szerint írni csak úgy érdemes, ha a mondanivalót más nem mondhatja el. Könyvében hol a naplójegyzetekből idéz, hol a szekusdossziékból, dokumentumokból, vagy saját emlékeit írja le. „Minden emlék olyan, mint egy repesz okozta sebhely, azért is írtam, hogy ezek behegedjenek, begyógyuljanak” – fogalmazott. Nincs pontosan meghatározható műfaja a kötetnek, egyfajta műfajok közötti csapongás jellemzi, hiszen úgy írta – és később sem nyúlt hozzá, alig szerkesztette –, ahogy jöttek az emlékek, egyik generálta a másikat.
Családi történet a szekuról
Családi események, magánjellegű történések, hivatalos dokumentumok, visszaemlékezések teszik színessé, érdekessé, kortörténeti keresztmetszetté a kötetet, amelyet Kerényi György, a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke, az előszó szerzője hézagpótlónak nevezett. Ahogy mondta, Király Ibolya könyve a közép-kelet-európai szocializmusok, majd a felemás rendszerváltozásaik következményeinek időszakában megélt sok traumát is – hol erőteljesen, hol szinte fájón szemérmes intelligenciával – elénk tárja. A Király Károllyal történtek egy különleges példát is szolgáltatnak: semmi és senki nem tudta megvenni vagy megtörni, nem hatott rá ugyanis sem hatalmi, anyagi javak igézete, sem a fenyegetések. Elégtételt pedig nem vett 1990 után sem. Király Károly olyan példát nyújtott, amely reményt jelentett a változásra, az ellenállásra – méltatta Kerényi György.
Király Ibolya elmondta, testvére nem üzent semmit, de a könyvbemutató előtt arra hívta fel a figyelmét, hogy ne feledkezzen meg megemlíteni annak az embernek a nevét, aki akkor is vállalta a küzdelmet a magyarságért és most is vállalja a közösségéért: ő Kincses Előd, marosvásárhelyi ügyvéd.
„Minden írást, levelet, amit nekem diktált, vagy ami általa eljutott hozzám, mindent megőriztem öntudatlanul. Talán megérzésből. Cipeltem magammal, mint a sorsomat, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba. Majd beraktam a süllyesztőbe. Mígnem egy napon, kinyitván az éjjeliszekrényemet, kihullott belőle egy rakás papír, dosszié, rég eltemetettnek vélt emlék és fájdalom. Bevallom, nem egy szíven ütött. Mi lesz, ha én sem, ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem” – fogalmaz Király Ibolya, aki azoknak ajánlja a könyvét, akik megszenvedték azt a korszakot, akiket meghurcoltak és megkínoztak, bebörtönöztek, akik közül sokan már nincsenek közöttünk, élők között. Ugyanakkor az ifjabb korosztálynak is ajánlja, unokáinak, hogy mire felnőnek, ismerjék meg, hogy mi is volt Király Károly igazsága.
Antal Erika
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Építhetünk Bedő Albert örökségére (Az Országos Erdészeti Egyesület vándorgyűlése)
Szerény és mégis ünnepélyes keretek között zajlott tegnap a sepsikőröspataki sportcsarnokban az anyaországi Országos Erdészeti Egyesület 147. vándorgyűlése, amelyen a magas rangú meghívottak mellett több mint ezren – elsősorban az erdészszakmát képviselők – tették tiszteletüket. A háromnapos esemény központi rendezvényén az ünnepi közgyűlés mellett a résztvevők a község nagy szülötte, Bedő Albert egykori főerdőmérnök, az egyesület egyik alapítója előtt is lerótták tiszteletüket nyughelyén, Kálnokon.
A rangos esemény a szakmai civil szervezet 150 éves fennállásának jubileumi pillanata is, amelyen mások mellett díszvendégként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, valamint Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter társaságában. A meghívottak között szerepelt továbbá Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Borbély László volt környezetvédelmi miniszter, szenátor. Egyházi részről Kató Béla református, valamint Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök volt jelen.
A magyar és a román himnusz elhangzását követően az ünnepi közgyűlést Zambó Péter, az egyesület elnöke nyitotta meg. Felszólalását Bedő Albert szavaival indította: „Összetartás által a kis dolgok is naggyá lesznek, de a széthúzás által a legnagyobbak is megsemmisülnek.” Az egyesület vezetője szerint az egykori alapító intelmének első felét sikerült megfogadniuk, hiszen méltán lehetnek büszkék, hogy Európa egyik legrégebbi szakmai szervezeteként most is képesek az egész Kárpát-medence erdészeit összefogni és a határokon átívelő szakmai együttműködést megteremteni és fenntartani. Az elnöki megnyitót követően Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának vezetője házigazdaként is szólt a megjelentekhez. Az önkormányzati vezető Zambó Péterhez mintegy csatlakozva kijelentette: „a határok változtak ugyan, de nemzetileg, szakmailag együtt vagyunk ma is”. Tamás Sándor a székelyföldi erdőgazdálkodásról is szólt, elmondva: a magánerdő-tulajdon megszilárdítása biztosítékot jelent a térség jövője szempontjából. Az elnök megemlítette: nagy felelősséggel járó vagyon a több mint 500 ezer hektár magántulajdonban és magánkezelésben lévő székelyföldi erdő, éppen ezért külön megtiszteltetés 118 év után a vándorgyűlés újabb háromszéki jelenléte, amely egy hároméves álom megvalósulása is egyben. A megyei önkormányzat elnöke zárásként Mikes Kelemen zágoni tölgyfája letörött ágának egy darabját adta ajándékba Áder Jánosnak.
Áder János Áprily Lajos soraival indított beszédében („Engem az erdő véd és szeret”) az erdészek örökös lelki kötődésének tényét domborította ki. Értelmezése szerint ennek köszönhető, hogy a magyar erdészek már 150 évvel ezelőtt felismerték: az erdők oly értéket képviselnek, amelyet védeni kell, hiszen a nemzet pótolhatatlan vagyonát jelenti. Egy maroknyi csapat, az Országos Erdészeti Egyesület alapítói – a máramarosi Aknasugatagból származó Wagner Károly, a selmecbányai Divald Adolf és a sepsikőröspataki Bedő Albert – vállalták elszántsággal a feladatot, hogy a felelős, jövőbe tekintő erdőgazdálkodás alapjait megteremtsék, és másfél évszázad után elmondható, hogy „a józan mértékletesség lett a vezérfonal, és a Kárpát-medence erdői nem váltak a féktelen felhasználás martalékává”. A bátor kezdeményezők által akkor kijelölt irányvonal az 1879-es magyar erdészeti törvényben is fellelhető, amely kimondja: „az erdő hasznot csak úgy hajt, ha a vele való törődés kiállja a fenntarthatóság próbáját”. A köztársasági elnök Bedő Albert előrelátása és szakmai nagysága példájaként említette: az általa szerkesztett Erdészeti Lapokban már az 1870-es években arról írt, hogy az erdőpusztítások hatással vannak „a klíma szabálytalanságára”, a hőmérsékletre, a levegő és a vizek minőségére. A bátor kezdeményezők ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy csakis az alapos szakmai tudással felvértezett erdészek képesek ezt az emberpróbáló feladatot ellátni, ezért egyik céljukként a magyar nyelvű erdészképzést tűzték ki és valósították meg. Áder János felhívta a jelenlévők figyelmét: maradt jócskán tennivaló, a cél ugyanaz, erdeink óvása, gondozása, ápolása, telepítése, a felelős gazdálkodás. Ezt a célt az elődök, akik tekintélyt adtak a magyar erdészszakmának, szem előtt tartották, és minden történelmi veszteség ellenére „hűek maradtak hivatásukhoz Magyarországon, a Kárpát-medencében és mindenütt a világon”. Áder János úgy vélte: az elődök örökségét őrizték meg azok a magyar erdészek, akik a Trianon után határon túlra került területek hatalmas erdőségeiben vagy az 1956-os forradalom után Kanada erdőiben kamatoztatták tudásukat. A köztársasági elnök örömmel nyugtázta, hogy a mostaniak is továbbviszik e hagyományokat.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az erdőket illető szélsőséges gondolkodásmód elvetésének szükségességét hangsúlyozta. Meglátása szerint két szélsőségről beszélhetünk: egyrészt az ipari lobbiról, amely az ökológiai szempontokat hanyagolva, csak nyersanyagot lát az erdőben, másrészt azokról, akik kitiltanák az embereket az erdőből, így előzve meg a pusztítást. Ami a vándorgyűlés Székelyföldre hozatalát illeti, Semjén kifejtette: egybeesik a magyar kormány nemzetpolitikájával, hogy a különböző szakmák, érdeklődési körök Kárpát-medencei keretben szerveződjenek, és egyúttal a legméltóbb alkalom, hogy a szakmai civil szervezet egyik alapítója, a Sepsikőröspatakon született Bedő Albert előtt tisztelegnek. A magyar kormány képviselője továbbá Bedő Albert egyik érdemeként említette, hogy felismerte a magyar erdészeti szaknyelv megteremtésének szükségességét, hiszen szoros az összefüggés a tudományosság és az anyanyelv között. Semjén Zsolt továbbá Bedő Albert kiemelkedő, polihisztori képességének igazolását látta abban, hogy négy nagy területen (erdészet, vadászat, politika, vallásügy) is képes volt maradandót alkotni. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter aktuális kérdéskörökre építette mondandóját. Elsősorban a készülő magyarországi erdészeti törvényről beszélt, amely véleménye szerint új kihívásokhoz alkalmazkodó, friss szemléletet hozó jogszabály.
Az ünnepi közgyűlés a szakmai elismerések átnyújtásával zárult. Az egyesület legrangosabb kitüntetését, a Bedő Albert Emlékérmet hárman érdemelték ki. A határon túli szakemberek közül kilencen vehettek át elismerő oklevelet.
Az ünnepi rendezvénysorozat Kálnokon, Bedő Albert szobránál folytatódott, ahol a kegyelet koszorújának elhelyezését megelőzően Kisgyörgy Sándor sepsikőröspataki polgármester szólt elsőként a megjelentekhez, köszönetnyilvánításában egyebek mellett tiszteletbeli székelynek avatva erre a pár napra minden vendéget. Beszédet mondott továbbá Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke, aki többek között kifejtette: Bedő Albert is büszke lehet arra, amint utódai, az erdészek mai napig képesek megélni hagyományaikat. Egyúttal köszönetet mondott az egyesületnek a magyar agrárium megreformálásában nyújtott segítségért.
A vándorgyűlés első napjának hivatalos eseményeit az unitárius temető évszázados tölgye alatt zárták. Szabó Adél Júlia kálnoki unitárius lelkész Isten áldását kérte, hogy méltó utódjai lehessünk a szürke eminenciásként, szerény székely emberként szolgáló Bedő Albertnek. „Bedő Albert az erdő szerelmeseként élt, az ott megtapasztalt életerő vezette útján” – hívta fel a figyelmet Bálint-Benczédi Ferenc az Újszövetség, valamint Wass Albert soraira épített beszédében. A székely unitárius családból hozott istenfélelem, szolgálat jellemezte, de itt tanulta meg a felelős munkavégzést is, és élete során az erdőben rejlő gazdagságot nemzetünk erősítésére használta – idézte meg a község nagy szülöttének szellemét az unitárius egyház püspöke. Zárásként Zambó Péter az egykori főerdőmester részletes pályáját, illetve az egyesület további történetét ismertette, majd leleplezték a Bedő Albert emlékét őrző cserefa műalkotást, amely életútját is ismerteti, illetve elhelyezték a kegyelet koszorúit az egyesület által idén felújított sírhelyen.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra tüntetnek
Bukarestben az Egyetem téren és Kolozsváron is tüntettek tegnap délután a parlament utóbbi időben hozott törvényei ellen.
A családtagjaikat irodájukban alkalmazó képviselők és szenátorok büntethetőségének a korlátozása ugyanúgy elégedetlenséget szült a bukarestiek körében, mint a felfüggesztett elítéltek mandátumának további érvényessége, az önkormányzati vezetőknek is megszavazott különnyugdíj, a bűnvádi eljárás megakadályozása Titus Corlăţean volt külügyminiszter ellen és a törvényhozók más hasonló visszaélései. „Nincs szükségünk elítéltekre a közintézményekben!”, „A szégyen parlamentje!”, „Törvény előtti egyenlőséget!”, „Kész vagyok kibírni a meleget, hogy ti hűvösre kerüljetek!” – hirdették a tüntetők transzparensei.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első tanévzáró a római katolikus iskolában
Büszkeséggel és felelősséggel
A hosszú Csipkerózsika-álom véget ért. Felébredtünk. Itt vagyunk. Itthon vagyunk – zárta ünnepi beszédét dr. Tamási Zsolt igazgató a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum első évzáróján, a 2015/16-os tanév befejezésekor.
A tartásos, elegáns és hatásos ünnepségen szülőknek, diákoknak, meghívottaknak jó volt hallani, hogy a nehéz kezdés ellenére mennyi szép eredményt, helyezést, díjat, dicséretet nyertek az első tanév során az iskola diákjai.
A 68 éves "nagyvakáció" után, amíg szünetelt a katolikus oktatás Marosvásárhelyen, ebben a kissé félálomban töltött tanévben lehet, hogy még nem tudtak eléggé figyelni egymásra. Mert szinte teljesen elölről kellett kezdeni mindent, az iskola felszerelésétől az egyenruháig be kellett szerezni azt, amire az oktatáshoz szükség van. Mégis történelmi pillanatok sorát élték át, mert minden alkalom az első volt, és "elsőként részese lenni valaminek, az büszkeség és felelősség". Ugyanakkor azt a feladatot is jelenti, hogy a folytatáshoz, növekedéshez nem kell sajnálni a fáradságot. Mert az iskolát tovább kell építeni. Nem a falakat, hanem ami a falak között élettel tölti meg a mindennapokat. "Aki száz évre tervez, az imádkozik és Istent ülteti a szívekbe. Iskolát építeni nem lehet másként, csak bizalommal, imádkozva tovább haladva ezen az úton" – hangsúlyozta dr. Tamási Zsolt, majd hozzátette, hogy a pihenés, a felüdülés, a szórakozás, a kikapcsolódás ideje következik. Az előkészítő osztályosoknak az első, a 11. osztály végzőseinek az utolsó. Majd köszönetet mondott meghívottaiknak, akik lélekben velük ünnepeltek, az öregdiákoknak, akik nem fogytak ki a biztatásból, a szülőknek, akik folyamatosan támogatták az iskolát, és az iskolalelkésznek. Obermájer Ervin a lélek és a hit nevében köszönt el az iskolától, mivel Rómába megy tanulmányútra.
A szülők nevében Bardócz Krisztina, a szülői bizottság elnöke kiemelte: "Nem elhanyagolva a meghatározások, képletek, szabályok fontosságát, úgy gondolom, hogy gyermekeink lelki fejlődése legalább annyira fontos, mint a tudás, és meggyőződésem, hogy közös erővel, önök, kedves tanárok, és mi, szülők egy erős, kiegyensúlyozott, nemzeti értékeit tisztelő, korrekt értékrenddel rendelkező ifjú generációt nevelhetünk. Ebben kell partnerek lennünk!" Vekerdy Tamást idézve arra is válaszolt, hogy véleménye szerint a mai világ diktálta eszeveszett tempóban nem abból a gyermekből lesz sikeres felnőtt, aki felnőtt módra hajt és teljesít, hanem abból, aki teljes értékű gyermekéletet élhet. Szülőként az érzelmi biztonság megadásával lehet megvédeni a gyermekeket a normálisnál nagyobb méretű szorongástól, a sodródástól, a személytelen, így a személyiséget roncsoló kapcsolatoktól. Az a gyermek, aki testi-lelki értelemben ölelő melegségben nő fel, az gyermekként és később felnőttként is jóval eredményesebben tudja megoldani és kiegyensúlyozottabban átvészelni az élet nehézségeit – mondta a szülői bizottság elnöke, aki köszönetét fejezte ki a tanároknak, elnézést kért a néha jelentkező szülői elfogultságért, majd gratulált a diákoknak az eredményekhez.
A katolikus öregdiákok nevében Bányász Sándor nyugalmazott történelemtanár mondott beszédet, a régi iskola külső és belső képét, a hajdani diákéletet idézve, a megmaradásra és a nemzethez való hűségre biztatva az újrakezdés utáni első év végzőseit. Végül Erős Attila Az idő zátonyán keresztül, a marosvásárhelyi római katolikus oktatás újraalakulásának 300. évfordulójára írt versét mondta el ajándékképpen.
A beszédeket követően az osztályfőnökök átadták a számos díjat, oklevelet a tanulásban és a különböző vetélkedőkön sikeresen szereplő diákok egész sorának. Kedves pillanata volt az évzáró ünnepségnek, amikor a legkisebbek a tanévnyitón az öregdiákok segítségével együtt ültetett kínai mézesfa körül vették át az oklevelet.
A tanév a ma 9 órától a Keresztelő Szent János-plébánia-templomban tartandó hálaadó Te Deum szentmisével zárul.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Áder: a magyar erdészek már 150 éve felismerték, hogy az erdő védendő érték
A magyar erdészek már másfélszáz éve felismerték: az erdő védendő érték, egy nemzet pótolhatatlan vagyona – mondta Áder János magyar köztársasági elnök a 150 éves Országos Erdészeti Egyesület sepsikőröspataki ünnepi vándorgyűlését köszöntő beszédében csütörtökön.
A magyar államfő felidézte: a székelyföldi származású Bedő Albert által szerkesztett Erdészeti Lapok az 1870-es években arról írt, hogy az erdőpusztítások hatással vannak "a klíma szabálytalanságára", a hőmérsékletre, a levegő és a vizek minőségére.
Áder János emlékeztetett arra is: már az 1879-es magyar erdészeti törvény kimondta, hogy az erdő "hasznot csak úgy hajt, ha a vele való törődés kiállja a fenntarthatóság próbáját".
Hangsúlyozta, hogy az Országos Erdészeti Egyesület alapítóinak, a máramarosi Aknasugatagból származó Wagner Károlynak, a selmecbányai Divald Adolfnak és a sepsikőröspataki Bedő Albertnek az egyik célja a magyar nyelvű erdészképzés megteremtése volt.
"A 150 évvel ezelőtti bátor kezdeményezőknek köszönhető, hogy a józan mértékletesség lett a vezérfonal, és a Kárpát-medence erdői nem váltak a féktelen felhasználás martalékává" – állapította meg Áder János. Hozzátette, egy kicsiny, de elszánt szakmai közösségnek köszönhetően "előrelátó, a jövő iránt felelős erdőgazdálkodás vette kezdetét" Magyarországon.
"Volt és maradt a cél: erdeink óvása, gondozása, ápolása, telepítése, a felelős gazdálkodás. Ezt a célt tartották szem előtt mindazok, akik tekintélyt adtak a magyar erdészszakmának. Akik minden történelmi veszteség után is hűek maradtak hivatásukhoz Magyarországon, a Kárpát-medencében és mindenütt a világon" – fogalmazott Áder János.
Úgy vélte: ezt az örökséget őrizték meg azok a magyar erdészek, akik a Trianon után határon túlra került területek hatalmas erdőségeiben, vagy az 1956-os forradalom után Kanada erdőiben kamatoztatták tudásukat.
Beszéde végén Áder János köszönetet mondott azért, hogy a jó hagyományt követve a magyar erdészek ma is ugyanúgy gondolnak a jövőre, mint nagyszerű elődeik.
Az Országos Erdészeti Egyesület – mely Magyarország egyik legrégebbi, folyamatosan működő szakmai civil szervezete – Bedő Albert alapító tiszteletére tartja 147. vándorgyűlését.
Népújság (Marosvásárhely)

Tehetségmarketing – érdemes befektetni a tehetséggondozásba
Lehet-e a tehetséggondozás a marketingstratégia része? Vagy inkább legyen-e? – Többek között ezekre a kérdésekre is keresték a választ június 21-én Kolozsváron, a Tehetségmarketing Konferencia nevű eseményen, amelyet a Kolozs megyei Ifjúsági Fórum szervezett az Országos Magyar Diákszövetséggel partnerségben.
A K Plusz integrált tehetséggondozó projekt keretében megvalósult eseményen egyetemi oktatók, vállalkozások és diákszervezetek képviselői elemezték a lehetőségeket. Zsigmond Imola, az Accenture kolozsvári IT cég humánerőforrás menedzsere szerint fontos a cégen belüli tehetséggondozás, kiemelt feladatként kezelik, hogy minden emberüket a legmegfelelőbb helyen foglalkoztassák, és különböző személyiségi és szakmai fejlődési lehetőséget biztosítanak annak érdekében, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat.
Kandó Norbert a Codespring mentor programját mutatta be. A programban már több mint 80 fiatal vett részt, akiket az egyetemi oktatás kiegészítéseként gyakorlati képzéseken fejlesztenek, illetve konkrét projektek kidolgozásával bíznak meg. Úgy vélte: nem csak a programban részt vevő fiatalok fejlődtek, de sikerült a vállalat népszerűsítése, ismertebbé tétele is.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzetpolitikába illeszkedve
Az OEE 147. vándorgyűlése Kőröspatakon
Több mint ezer meghívott részvételével, példamutató módon másodpercre pontosan 10 órakor kezdte meg tegnap munkálatait Sepsikőröspatakon a Magyar Országos Erdészeti Egyesület (OEE) vándorgyűlése. A szervezet alapításának 150. évfordulója alkalmával szervezett jubileumi eseményen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is részt vett.
A magyar és a román himnusz elhangzása után Lomniczi Gergely (Bedő Albert utódja az OEE főtitkári tisztségében) üdvözölte az illusztris vendégeket Erdélyből, Kárpátaljáról, Szlovéniából, Horvátországból, Ausztriából és Németországból.
A sorrendben 147. vándorgyűlést „ezen a kultikus vidéken, a legnagyobb magyar erdész, Kálnoki Bedő Albert szülőhelyén” Zambó Péter, az erdészeti egyesület elnöke nyitotta meg.
– Történelmi pillanatot élünk: az OEE vándorgyűlése 118 év után visszatért Székelyföldre. Tanúi lehetünk, amint Kárpát-medence erdészei összegyűlnek, szakmánk és magyarságunk egybeforr – mondta az elnök.
Tamás Sándor ünnepi beszédében kiemelte: Székelyföldön több mint ötszázezer hektár erdő van magántulajdonban, amely „hatalmas vagyon, és hatalmas felelősség”. Bejelentette: Kálnokon Bedő Albert-emlékházat hoznak létre, és azt szeretnék elérni, hogy ez a Kárpát-medencei erdészek szakmai zarándokhelyévé váljon. Nem kis derültséget keltett, amikor az önkormányzati vezető stílszerűen a zágoni Mikes-tölgy egy letörött ágának darabját ajánlotta fel ajándékként az „elnök úrnak”, amiért aztán a köztársasági és az egyesületi elnök egyaránt „jelentkezett”.
Másfél évszázada megszületett a modern magyar erdészettudomány. A 150 évvel ezelőtti bátor kezdeményezőknek köszönhető, hogy a józan mértékletesség lett a vezérfonal, és a Kárpát-medence erdői nem váltak a féktelen felhasználás áldozatává – mondta ünnepi beszédében Áder János.
– Lecsupaszított hegyek és völgyek kapták vissza fáikat, gyenge erdők erősödhettek meg, és a tudomány szempontjai szabták meg az okos gazdálkodás feltételeit – emelte ki a magyar köztársasági elnök.
Szabó Fruzsina gyönyörű éneke után Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kijelentette: a vándorgyűlés „hajszálpontosan illik a nemzetpolitikába”, majd az anyanyelvű oktatás, a magyar szaknyelv megőrzésének fontosságáról beszélt. Fazakas Sándor földművelési miniszter úgy fogalmazott: itt, Erdélyben van „az ország egyik legrégebben működő civil szervezete, mi, magyarok, összetartozunk, és itthon vagyunk”.
Hárman vehették át az „erdészeti Oscar-díjnak” számító Bedő Albert-emlékérmeket, majd az ünnepség Bedő Albert kálnoki szobránál folytatódott. Kisgyörgy Sándor kőröspataki polgármester felszólalásában kijelentette, nincs feljegyzésük arról, hogy községükben valaha járt volna még köztársasági elnök, ezért a megjelenteket „tiszteletbeli székelyekké” nyilvánította.
Az unitárius sírkertben Zambó Péter méltatta Bedő Albert életútját, majd leleplezték a Bedő Albert-emléktáblát, és megkoszorúzták az egykori főerdésznek az OEE által felújított sírhelyét.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nem tehette le a hivatali esküt Ráduly Róbert Kálmán
A bíróság még nem küldte ki a végzést Ráduly Róbert Kálmán mandátuma érvényesítéséről, így Szőke Domokos látja el a csíkszeredai polgármesteri feladatokat mindaddig, amíg a megválasztott városvezető is leteheti a hivatali esküt.
Jean Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa az alakuló ülés kezdetén magyarul gratulált Csíkszereda önkormányzati képviselőinek, majd közölte, hogy Ráduly Róbert Kálmán, megválasztott polgármester csak egy következő ülésen teheti le a hivatali esküt, mert a csíkszeredai bíróság nem küldte ki a végzést a mandátuma érvényesítéséről.
”Amint megérkezik a végzés, újra összehívjuk a testületet, hogy a polgármester letehesse az esküt. Most megalakul az új testület és megszűnik a volt polgármester mandátuma, az önkormányzati képviselőkből pedig kiválasztanak két alpolgármestert. Közülük az egyik polgármesteri feladatköröket is átvesz” – magyarázta az eljárást a prefektus. Hozzátette, hasonló helyzetben van a tusnádfürdői és a balánbányai testület is. A prefektus után Antal Attila, polgármesteri feladatkörökkel felruházott leköszönő alpolgármester szólalt fel. Megköszönte mindenkinek a segítségét és támogatását.
Az alakuló ülést a legidősebb és a két legfiatalabb önkormányzati képviselő, Emil Bușe és Alina Maftei, illetve Tőke Ervin vezette. Először mandátumigazoló bizottságot hoztak létre. Minden önkormányzati képviselő mandátumát rendben találták, végül a tanácsosok szavazással erősítették meg a testület megalakulását.
Ezt követően javaslatot kellett tenniük az alpolgármesteri tisztségre. Fülöp Árpád Zoltán RMDSZ-es önkormányzati képviselő Füleki Zoltánt és Szőke Domokost javasolta a tisztségek betöltésére. Más javaslat hiányában ezt fogadták el. Egyenként szavaztak megválasztásukról: mindkét jelölt 15 mellette, 2 tartózkodó és 2 ellenszavazattal alpolgármesteri mandátumot szerzett.
Végül arról is dönteniük kellett, hogy Ráduly Róbert Kálmán eskütételének elmaradása miatt kit ruházzanak fel ideiglenesen polgármesteri hatáskörökkel. Füleki Zoltán Szőke Domokost javasolta. A testület ezt is elfogadta 16 mellette és 3 EMNP-s tartózkodással. Ezen kívül jóváhagyták a testület működési szabályzatát, a szakbizottságok összetételét, illetve Orbán Zsoltot megválasztották a következő három hónapra ülésvezető elnöknek
A testület összetétele
Csíkszereda Megyei Jogú Város 19 tagú önkormányzati testületében 13 képviselő jutott mandátumhoz az RMDSZ színeiben, míg az EMNP három, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) két és a Szociáldemokrata Párt (PSD) egy tanácsossal képviselteti magát. A testületi tagok: András Hunor Jenő, Ábrahám Előd, Bardocz László, Bíró Hanna Barbara, Bors Béla, Fodor Levente, Füleki Zoltán, Fülöp Árpád Zoltán, Kirmájer Enikő, Orbán Zsolt, Szőke Domokos, Tófalvi Éva, Veress Dávid – RMDSZ; Szabó Soós Klára, Tőke Ervin, Mark Dezső Sorin – EMNP; Marius Țepeluș, Alina Maftei – PNL; Emil Bușe – PSD.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Péter Ferencet választották Maros Megye Tanácsának elnökévé
Az eredeti kétpárti egyezségnek megfelelően, az RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt (PSD) támogatásával Péter Ferencet választották a Maros megyei önkormányzat élére a pénteki beiktató tanácsülésen.
Hiába próbált trükközni a megyei önkormányzat alakuló ülésén a Nemzeti Liberális Párt (PNL) azzal, hogy a szociáldemokrata Ovidiu Dancut javasolta Maros Megye Tanácsának elnöki tisztségbe, tervével nem sikerült megtörnie az RMDSZ és a PSD közti egyezséget. Dancu megköszönte a bizalmat, de nem élt vele, így mindössze Péter Ferenc és a PNL „valós jelöltje”, Mara Togănel maradt versenyben. Utóbbira csak a tíz párttársa voksolt, míg Szováta volt polgármestere begyűjtötte a teremben lévő összes RMDSZ-es és PSD-s kollégája szavazatát. A 15 magyar képviselőből tizennégyen emelték magasba a kezüket, a frakció 15. tagja, Tatár Béla igazoltan hiányzott.
A liberálisok számára az alelnöki tisztségek elosztásánál sem termett babér. A tetőtől talpig népviseletbe öltözött Nadia Raţă a demokrácia játékszabályairól próbálta győzködni tanácsos kollégáit, de csak liberális párttársai szavaztak rá. A szintén PNL-s Ovidiu Ilieş ennél is kevesebb szavazatot, mindössze kilencet kapott. Ezzel szemben a PSD két politikusa, Ovidiu Dancu és Alexandru Câmpean begyűjtötték a koalíció huszonnégy szavazatát. Előbbi a második mandátumát kezdi az alelnöki székben, míg utóbbi nyugalmazott rendőrparancsnokként újonnan érkezett a politikába.
A megválasztott tanácsosok közül négyen, Ioan Cristian Chirteş, Maria Precup, Ştefan Sânpălean és Horaţiu Suciu, mint várható volt, visszaléptek. Valamennyien csak a nevüket adták a választások sikeréhez, a párt húzóemberei voltak a listán, de nem gondolták komolyan, hogy négy éven keresztül a megyei tanács tagjai legyenek.
Beiktatását követően az újonnan megválasztott Péter Ferenc megígérte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Maros megye gazdaságilag, az infrastruktúra fejlesztése szempontjából fellendüljön, hogy minél több pénzt vonzzanak a térségbe, és ezáltal visszanyerje potenciálját a régióban.
Önmagát bojkottálta a koronkai tanács
Az újonnan választott polgármester és a nyolc RMDSZ-es tanácsos bojkottja miatt nem alakult meg a koronkai önkormányzat. Takács Szabolcs és nyolc kollégája nem is jelent meg a csütörtöki alakuló ülésen – melyen a kormányhivatal Nagy Zsigmond alprefektus által képviseltette magát –, nem is adott életjelt magáról. Hiába hívogatták telefonon az összegyűlt kollégák az RMDSZ-es elöljárót és képviselőtársait, egyikük sem válaszolt. A leginkább a néppárti Márton Irmát érintették a történtek. A betegen fekvő hölgy a kórházból kérezkedett el, hogy kollégáival együtt letegye az esküt. Az RMDSZ-es bojkott annál is érthetetlenebb, hogy a szövetség többségben van a 13 fős tanácsban. Lapunknak sem sikerült elérni a koronkai választottakat. A pénteken kiadott polgármesteri összehívó szerint szombaton 12 órától második nekifutásra próbálkoznak megalakítani a tanácsot.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Délvidéken állítottak emlékjeleket Erdély nagy püspökének
„Erdély püspöke a Kárpát-medence magyarjainak példaképe” – hangsúlyozta Paskó Csaba kelebiai plébános, a Vajdasági Pax Romana (VPR) elnöke előbb Szabadkán, a Márton Áronnak szentelt tanulmányi napon, majd a kelebiai templomban, a vitrázsáldáson, illetve a Márton Áron Tanulmányi Ház alapkövének letételén az első délvidéki Márton Áron-napon.
Paskó Csaba kelebiai plébános, egyházzenész, okleveles séf és munkatársai januárban Udvarhelyszéken jártak magánlátogatáson. Az emlékezetes látogatás alkalmával megnéztük a zeteváraljai újjáépített templomot is. A Márton Áront ábrázoló ablaküveget szemlélve Paskó atya megemlítette: folyamatosan cserélik a kelebiai templom ablakait, épp a Márton Áron vitrázs következik.
Megáldását a Vajdasági Pax Romana Márton Áronnak szentelt tanulmányi napja alkalmával tervezik, ugyanakkor leteszik a Márton Áron Közösségi Ház alapkövét is a kelebiai plébánia udvarán. Elhatároztuk: megvalósulásánál együttműködünk. Az elmúlt hónapok lelkes szervezésben teltek, talán ezért is hatódtam meg annyira, amikor az események részvevője, megélője lehetettem szombaton.
A Szabadkai Püspökség Augustiniánum Tanulmányi Házának nagytermében kezdődő napra közelebbről és távolabbról félszázan érkeztek. Az első előadást a magyarországi Virt László, a püspök életrajzírója Márton Áron mint evangéliumi életalkotó címmel tartotta. Tudományos igényességgel mutatta be, miként élt az evangélium szellemében Erdély 20. századi püspöke. Újabb két előadást követően a szerző Nagy Zoltán jelenlétében vetítették le A Hegy – Mozaikképek Márton Áron életéből című dokumentum-összeállításból készült válogatást.
A kelebiai Divisio Apostolorum templomban tartott szentmise keretében a helybéliek, a pax romanások és a visegrádi Szent György Lovagrend tagjainak részvételével Paskó atya kért áldást Márton Áron vitrázsára, és a hívek együtt mondták el a boldoggá avatásáért szóló imát.
„Rendíthetetlenül hitt, és tudta, hogy mögötte, fölötte és vele van az Isten. Márton Áron püspök szellemisége irányadó minden magyar életében” –hangzott el a kétnyelvű, magyar–horvát szentmisén. Könnyeket csalt a szemekbe a püspökké szentelésekor elhangzott Márton Áron-i gondolat: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkoznia kell (…). Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent (…), van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék.”
A rendezvény csúcspontja a plébánia udvarában építendő közösségi ház alapkövének letétele volt. A szertartásokon közreműködött a szabadkai Pro Musica Kamarakórus és a kelebiai templom ifjúsági kórusa.
„Noha először jártam Délvidéken, minden pillanatban régen visszajáró vendégnek éreztem magam. A székely vendégszeretettel vetekedő fogadtatás tükröződött vendégfogadóink szemeiben. Az előadás alatt a humorosabb jeleneteknél együtt nevettünk, de voltak pillanatok, amikor érdeklődésük és csillogó szemeik az én könnyeimet is megindították – foglalta össze tapasztalatait Nagy Zoltán.
Molnár Melinda
kronika.ro

Az objektív tájékoztatás felelősségéről – Külhoni magyar újságírók Zentán tanácskoztak
Tizenegy éve alakult meg a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója (KMÚEK), amely a vajdasági Zentán tartja jubileumi, tizedik találkozóját június 23-án és 24-én. A 2005-ben létrejött Konvenció új szakaszt nyitott a külhoni magyar újságírás életében, amelynek első találkozóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete és a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete szervezte meg tizenegy évvel ezelőtt.
A kezdeményezők terve az volt, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi és muravidéki magyar sajtómunkások keretegyezmény aláírásával megalapozzák az együttműködést, és egy szövetséget alakítsanak. A szerveződés fő célkitűzései között a kisebbségi közösségek anyanyelvi tájékoztatásában tapasztalt azonos vagy hasonló gondok közös orvoslását, egymás jobb megismerését, kölcsönös tájékoztatását, a továbbképzés és a folyamatos tapasztalatcsere feltételeinek a megteremtését, az európai színvonalú és magyar szellemiségű újságírás eszményeinek megvalósítását határozták meg. A célok az évek során nem változtak.
A zentai konferencián jelen volt Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, a KMÚEK egyik erkölcsi támogatója és Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke is. Szili Katalin a Joggal Európában. A Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvések 25 éve című könyvének összeállítása kapcsán elmondta, jelenleg több olyan határon túli terület van, ahol elképzelhető az autonómia kialakítása. Azzal ugyanakkor tisztában van, hogy az emberek közös gondolkodása elengedhetetlen, ennek kialakításában egyébként a sajtónak is fontos feladata lenne. A magyarok által lakott régiókban európai megoldásokat kell szorgalmazni, olyan együttélési formákat, amelyek nem veszélyeztetik egyik népcsoport fejlődését sem. Az önkormányzatiságra számos európai példát ismerünk.
Hajnal Jenő köszöntőjében kiemelte: a Magyar Nemzeti Tanács több vajdasági lap fenntartója. Beszédében elmondta, sajnos sok olyan fontos téma van, mellyel a média nem foglalkozik.
A szakmai tanácskozáson az újságírói felelősségről, a hiteles tájékoztatás fontosságáról volt szó. Vitaindítójában Klemm József, a szervezet társelnöke egy vajdaságban elindult vitáról szólt, amelyben az újságíró feladatának témáját boncolgatják. Klemm szerint a vajdasági magyarokból hiányzik az összefogás készsége. Az összefogás hiánya azt eredményezte, hogy az újságírók egy része kiáll valamelyik fél mellett, miközben elsősorban hitelesen kellene tájékoztatnia. A társelnök szerint egy újságírónak elsősorban a magyar kisebbség elvárásainak kell megfelelnie, nem pedig a hataloménak.
Ambrus Attila, a KMÚEK erdélyi társelnöke hangsúlyozta, a cél, hogy valóban Kárpát-medenceivé váljon a szervezet. A magyarság hívó szava továbbra is a templomot és az iskolát védi, de ez mára kiegészült a sajtóval is. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ott, ahol gyengül a sajtó, gyengül a magyarság is – mondta Ambrus Attila.
Tóth Lívia, a zentai találkozó szervezője reményét fejezte ki, hogy a legközelebbi találkozón már magyarországi egyesületek is jelen lesznek. A KMÚEK következő találkozóját Kárpátalján szervezik majd meg.
A csütörtöki konferencia után a találkozó résztvevői a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett tavalyi riporttábor anyagaiból összeállított könyv Versecen tartott bemutatóján vettek részt. A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója a mai napon folytatódik.
A KMÚEK zárónyilatkozta
A Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójába (KMÚEK) tömörült vajdasági, erdélyi, muravidéki, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi tagszervezetek, valamint a Magyar Katolikus Újságírók Egyesülete, illetve a Duna Médiaszolgáltató Zrt. képviselőjének részvételével 2016. június 22-25. között a vajdasági Zentán tartották meg évi közgyűlésüket.
A tanácskozás résztvevői egyetértve abban, hogy média nélkül nem lehet közösséget építeni, a következő
ZÁRÓNYILATKOZAT-ot
fogadták el:
Az elmúlt 11 év tapasztalatát összegezve megállapítható, hogy szükség van a határokon átívelő szakmai szervezet hivatalos bejegyzésére. Az elindított folyamat a magyarországi és/vagy uniós jogi személyiség megszerzését célozza.
A KMÚEK tovább folytatja a hálózatépítést a magyarországi szakmai szervezetek, a Média Önszabályzó Testület (MÖT) a őrvidéki újságírók, valamint az Európai Kisebbségek Föderatív Uniójának (FUEN) bevonásával.
A KMÚEK ezentúl évente jelentést készít a külhoni magyar régiók sajtójának állapotáról és az újságírók helyzetéről.
A KMÚEK továbbra is elsődleges fontosságúnak tartja az újságírók folyamatos szakmai továbbképzését, ezért együttműködik az erre vállalakozó magyarországi és külhoni szakmai szervezetekkel és szakemberekkel.
A KMÚEK szorgalmazza a fiatal újságírók tagozatának létrejöttét a külhoni szakmai szervezeten belül.
Zenta, 2016. június 24.
A KMÚEK közgyűlésének résztvevői
Neszméri Tünde
Felvidék.ma

Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója kapta a Lőrincz Csaba-díjat
Kántor Zoltán szociológus, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vehette át a kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységért odaítélt Lőrincz Csaba-díjat pénteken Budapesten.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az ünnepségen kiemelte: Lőrincz Csaba élete során "szétosztotta önmagát" a közösségért, az egységes magyar nemzetért, mindezt sokszor a háttérben, észrevétlenül. Hatalmas életmű az övé - fogalmazott az államtitkár. Felidézte hozzá kapcsolódó személyes emlékeit és rámutatott: Lőrincz Csaba sokszor a harsány emberektől visszahúzódva szemlélte környezetét és humorával, tudásával egyengette a nemzetpolitikával foglalkozók útját.
A róla elnevezett elismerés azokat illeti, akik önzetlenül, teljes odaadással tudnak munkálkodni az egész nemzetért. Az idei díjazott is közéjük tartozik, Kántor Zoltán az egyik legfáradhatatlanabb harcosa a külhoni magyarság ügyének. Elgondolásai, fogalmai határozták és határozzák meg azt a stratégia dokumentumot, amely alapjává vált a nemzetpolitikai gondolkodásnak - összegzett.
Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke azt mondta: egyedülálló a magyar közéletben a nyolcadik alkalommal kiosztott díj, amely kiemelkedő elméleti és gyakorlati nemzetpolitikai, külpolitikai tevékenységért jár.
A jelenlegi helyzetről szólva rámutatott arra: nemzetközi "apályban" van a nemzetpolitika ügye, s alapvetően a migráció témája foglalja el a napirendet. A migráció nagymértékben erősíti fel az etnikai türelmetlenséget egész Európában, holott nekünk az etnikai türelem légkörének kibontakozására lenne szükségünk - hangsúlyozta.
Kiemelte, hogy nem kedvezőek az unióban tapasztalható folyamatok sem, és megjegyezte: a brit népszavazásnál bekövetkezett, amitől féltek, és amivel nem igazán mertek eddig foglalkozni. Ma még be sem látható, hogy milyen következményekkel járhat ez a döntés - mondta. Hozzátette: az uniós integráció sincs túl jó állapotban, és a Brexit ezzel nagyon szoros összefüggésben van.
Németh Zsolt szerint az sem kedvező, ha felerősödnek az el-, illetve kiszakadási törekvések, számunkra az autonómia és nem az el- vagy kiszakadás a legfontosabb cél.
Az orosz-ukrán fegyveres konfliktusról szólva azt mondta: az orosz igények folyamatosan "etnikai szósszal" vannak leöntve és egyre inkább ezeket az igényeket fogja az orosz destabilizációs politika a zászlajára tűzni. Emellett az autonómia szalonképtelenné válását lehet megfigyelni a posztszovjet, keleti térségben is - jegyezte meg, hozzátéve, egyelőre nem nagyon látszik a kiút a konfliktusból.
A gondolkodásmódban a nemzeti identitás, a nemzeti szuverenitás képviselete, rehabilitációja az elvárandó, ez az, ami a megoldáshoz vezető utat jelenti - közölte, hangsúlyozva: az unió Brexitre adható érvényes válasza is a nemzeti szuverenitás megerősítése. A másik opció az unió megállíthatatlan eróziója és szétesése - jegyezte meg.
Kitért arra, hogy Kárpát-medencei szinten meghaladja az egymilliót a kivándorlók száma, és ezt a folyamatot egyelőre felületi szinten követik.
Szólt arról is, hogy nagyon komoly szomszédságpolitikai feladatok tornyosulnak előttük különösen Romániát illetően, de Szlovákia vonatkozásában is.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a díjazottat méltatva felidézte Kántor Zoltán eddigi pályáját, és tekintélyes tudományos, kutatói munkáját emelte ki. Közölte, a szociológus az elméleti kutatások mellett fokozatosan kezdte meg azok gyakorlati adaptációját. Témái között említette a nacionalizmus kutatását, a kisebbségi érdekvédelem területét. Hozzátette, Kántor Zoltán elkötelezte magát az oktatói pálya mellett is, több magyarországi és külhoni felsőoktatási intézményben tanít.
Kántor Zoltán köszönetet mondott a díjért, majd úgy fogalmazott: az eredményeket csak csapatban sikerülhetett elérni. Fő célkitűzései között említette, hogy a nemzetpolitikából szakpolitikát csináljanak.
A Kisebbségekért -Pro Minoritate Alapítvány által 2009-ben alapított díj a fiatal erdélyi magyar értelmiségi, Lőrincz Csaba (1959-2008) emlékét és szellemiségét őrzi, és tudósok, szakértők, kutatók, írók, újságírók kiemelkedő külpolitikai, nemzetpolitikai tevékenységét jutalmazza. A díjat minden év júniusában adják át.
A kitüntetettet Nagy János felvidéki képzőművész bronz emlékplakettjével és emléklappal jutalmazzák, továbbá megnevezhet egy egyetemi hallgatót, aki egy hónapos brüsszeli ösztöndíjat kap az Európai Néppárt frakciójánál.
Budapest(MTI)

Viszályt szít a zászlótörvény
Jövő héten, június 28-án tartja soros ülését az Európa Tanács Helyi és Regionális Kongresszusának Monitoring Bizottsága, és ezen napirendre tűzték négy székelyföldi polgármester beadványát a székely zászló ügyében – hívta fel a figyelmet Kelemen Hunornak címzett nyílt levelében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke. Úgy tűnik azonban, hogy az ülésen a magyar álláspontot senki sem képviseli majd, megoszlik ugyanis a vélemény a „megvádolt” jogszabályról.
Izsák kiemeli, hogy a négy polgármester tulajdonképpen a Székely Nemzeti Tanács álláspontja alapján kér vizsgálatot a nemrég elfogadott, úgynevezett zászlótörvény kapcsán. Úgy értékelik, a képviselőház által megszavazott zászlótörvény elfogadhatatlan a székely közösség számára, mert korlátozó, nem teszi lehetővé a székely zászló szabad, a románnal egyenlő alkalmazását. Az SZNT elnöke felhívja a figyelmet, hogy az említett jogszabály „ellentmond a Románia által ratifikált Helyi Autonómia Európai Chartájának, ellentmond a hatályos közigazgatási törvénynek, sőt, Románia alkotmányát is sérti. Ugyanakkor nem veszi figyelembe az Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia Elleni Bizottságának (ECRI) Romániáról szóló, 2014-es országjelentését, amely kitér a román hatóságoknak a székely jelképeket üldöző magatartására, és felszólítja Romániát, hogy alkalmazza az egyenlő elbánás elvét a román, illetve a székely nemzeti jelképek használatához való viszonyában”. Meglátása szerint ezen észrevételek jogosságát az elmúlt hónapok székely zászlót ért támadásai a gyakorlatban is igazolták.
Izsák Balázs azt kéri az RMDSZ elnökétől, hogy a szövetség Európa Tanács Helyi és Regionális Kongresszusába delegált tagja – Klárik Attila, háromszéki megyei önkormányzati képviselő – vegyen részt a meghallgatáson, a lehetőségekhez mérten ismertesse a székely zászlót ért sorozatos támadásokat. Értékelésük szerint most a beadvány nyomán lehetőség nyílik a helyszínen tájékoztatni a Kongresszus Monitoring Bizottságát ezekről a visszásságokról. Izsák Balázs levelében ismételten felhívja a figyelmet arra is, hogy „az egységes jelképhasználat kifejezője annak, hogy Székelyföld egy és oszthatatlan, egységes az autonómiamozgalom és egységes a székely nép az autonómia igénylésében”.
Klárik Attila tegnap a Háromszék érdeklődésére elmondta, nem vesz részt a Monitoring Bizottság jövő heti ülésén. Egyrészt azért, mert meghívó hiányában nem kaphat szót és érdemi véleményt sem mondhat, „csak a hátsó sorban ülve jegyzetelhetnék” – mondotta. Ugyanakkor az RMDSZ álláspontja eltér az SZNT-éjétől a zászlótörvény kapcsán, a szövetség képviselői megszavazták azt, mert a székely zászló ügyére nem nyújt megoldást, de rendezi a helyi, megyei zászlók helyzetét. Kifogásolta, hogy érdemi megbeszélést vele senki nem kezdeményezett, és azzal sem ért egyet, hogy az SZNT egy ET-s ellenőrző-testület helyszíni vizsgálatát kéri, úgy érzi, „nevetségessé válunk, ha egy ilyen delegáció előtt különböző álláspontot képviselünk”. „Évek óta a tárgyalásokat, a konszenzus kialakítását szorgalmazom, hogy legyen egy egységes nemzeti minimum, amelyet mindannyian képviselhetünk. Enélkül nemcsak eredménytelen minden próbálkozás, hanem előbb-utóbb ellenkező hatást vált ki, nem veszik komolyan felvetéseinket nemzetközi partnereink” – mondta el lapunknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bedő Albert győzelme (Kiállítás a vadászmúzeumban)
Az Országos Erdészeti Egyesület erdélyi, háromszéki jubileumi vándorgyűlése alkalmából szervezett rendezvénysorozat részeként az egyesület alapító titkára, majd tiszteletbeli elnöke emlékére állandó kiállítás nyílt Sepsiszentgyörgyön a Székelyföldi Vadászati Kiállításnak helyet adó Bene-házban tegnap.
Az ünnepélyes megnyitón közreműködött Kolcsár József színművész, aki elmondta Szilágyi Domokos Hegyek, fák, füvek című versét. Ezt követően Demeter János, a vadászati múzeum igazgatója, a Vadon Egyesület ügyvezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, amikor tavaly arra kérték, javasoljon helyszínt a Bedő Albert életét és munkásságát bemutató állandó kiállítás elhelyezésére, a vadászati múzeum oktatótermét jelölte meg, hiszen az tudományos és tudománynépszerűsítő előadásnak, valamint gyerektevékenységeknek ad otthont. Bedő Albert nem csupán a modern magyar erdőgazdálkodás egyik megteremtője, hanem szakmai oktatásszervező is volt, és nem mellékesen a Vadászati Védegylet tagja is. A róla elnevezett teremben igazán lehet az erdő és a vad szeretetére, megbecsülésére oktatni a gyerekeket, mondotta az igazgató. Örömmel értesült arról, hogy jövőben magyar nyelvű erdészeti oktatás indul Sepsiszentgyörgyön, és reményét fejezte ki, az erdészeti kar Bedő Albert nevét viseli majd. Micsoda győzelme ez Bedő Albertnek, annak az embernek, aki Székelyföldről elindulva megtapasztalta a szakmai oktatás fontosságát! – hangsúlyozta Demeter János, hozzátéve: mi, magyarok nem tévedünk akkor, amikor az oktatásba, kultúrába fektetünk be, mert ez lehet a záloga egy sikeres nemzetnek és esélye Székelyföldnek. Bitay Márton Örs, a magyarországi földművelési és vidékfejlesztési minisztérium államtitkára párhuzamot vont Bedő Albert nemzedéke és a miénk között. A kiegyezés utáni időszakban Bedő Alberték úttörők voltak, mint ahogyan a mai Erdélyben úttörő ez a vadászati múzeum. És most már itt, Erdélyben is meg lehet nézni, elődeink – akik vadászati világhatalommá tették Magyarországot – hogyan ápolták a vadászati hagyományokat. Ehhez Bedő Albert is szervesen kapcsolódik, és méltó, hogy az első erdélyi vadászati múzeumban egy terem ezentúl az ő nevét viseli. Az udvaron tartott megnyitó után felavatták az alagsorban berendezett Kálnoki Bedő Albert élete és munkássága (1839–1918) című kiállítást. A terem minden falát molinók borítják, melyeken végigkövethető Bedő Albert életpályája a sepsiszéki gyökerektől a székelyek ügyének felpártolásán és hivatali munkáján keresztül a tudományos, akadémiai tevékenységéig. Oroszi Sándor erdészettörténész, a kiállítás kurátora tárlatvezetés gyanánt ismertette a pannók tartalmát.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékmentés csikorgó ajtók nélkül (Beszélgetés Haszmann Pállal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott igazgatójával)
Kiegyenesedni, elfelejteni az évszázados szereptévesztést, úgy segíteni a fiatalokat értékmentő érdeklődésük kibontakoztatásában, hogy közben ne érezzék tolakodásnak: többek között ezekről a témákról beszélgettünk Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum nyugalmazott igazgatójával.
– Naponta több látogatói csoportnak mesél erről a múzeumról. Emlékszik még az első tárlatvezetésére? – Könnyű erre válaszolnom, s nem csak azért, mert a kor előrehaladtával élénkebben emlékszünk a korábbi múlt történéseire, mint a tegnapiakra. Ami 1973 februárjában megesett, az a múzeum, a népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület alapítására összesereglett rengeteg ember fogadását jelenti, de azt is, hogy drága emlékezetű szüleim úgy hajítottak a mély vízbe bennünket Jóska és Lajos testvéremmel együtt, hogy csak úgy csobbantunk. A múzeumi anyag rendezése, a nyitásra való készülődés során egyre több munkát terheltek ránk. Sok jó ember lesz itt, fiaim, mondta édesapám, s bár sokan lesznek az adományozók közül is, valamennyi kiállított tárgyról el kell mondani, mi mire való. A gyűjtés során is jelentős tárgyismeretünk alakult ki, mi pedig akkor sodródtunk a néppel, ők kérdeztek, mi igyekeztünk válaszolni, de a kérdésekből is tanulni. Persze évekbe telt, míg kicsiszolódott a mondandónk, amelyet aztán az egyes látogató csoportok összetételére, érdeklődésére alakítunk.
– Mindig egyértelmű volt, hogy önök, fiúk a szülők örökségét viszik majd tovább?
– Egy családban jelentős mértékben meghatározó a szülői minta. Sokszor nélkülözés közepette, de mindig hivatástudattal élő értelmiségi családnak számítottunk. Nem él bennem olyan emlék, hogy bármikor is szívesebben mentem volna futballozni, amikor édesapám éppen elcipelt bennünket egy házépítéshez, ahol az alap kiásásánál régi cserépdarabok kerültek elő. Sikerélménynek számított, ha letisztíthattuk, hazavihettük, megmenthettük őket. Édesapámat minden érdekelte, s ezt az érdeklődést igyekezett átadni nekünk, azokat a gyökereket, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek nélkül nem lehet élni. De megtanított a ház körül szükséges eszközök elkészítésére is, a kézügyességet pedig bizonyára a génjeinkben hoztuk magunkkal.
– Azért vesszőseprűt kötni talán ma már nem annyira fontos...
– A készségek, a szépérzék fejlesztése viszont minden gyerek esetében elsődleges. A népfőiskolánkon is az ízlésvilág formálása az egyik legfontosabb feladatunk, illetve hogy megtanítsuk dolgozni a hallgatóinkat. Súlyos elmaradásaink vannak, mivel időközben több egyszemű ördögöt is adtunk a gyermekeink kezébe a televíziótól a táblagépig. Tisztában vagyok, hogy a mai felgyorsult világban már nélkülözhetetlenek ezek az eszközök, de végtelenül elszomorodom, amikor két egymás mellett ülő gyermeket látok, amint egymásról szinte tudomást sem véve matatják a telefonjukat. Édeském, vedd észre, milyen gyönyörű világ vesz körül, igyekszem mondani nekik ilyenkor.
– A csernátoni múzeum udvarán kiállított mezőgazdasági gépek láttán a környék gazdálkodási története aligha maradhat ki az ismertetésből. A műszaki jellegű ismertetés viszont legfeljebb rétegérdeklődést képes kielégíteni.
– Nyilván, ezért aztán magyarságtörténetbe, településtörténetbe oltott meséket mondok a gépeinkről. Mivel a környék mezőgazdasági múltját még mindig nem dolgozták fel a maga teljességében, roppant fontos, hogy az érdeklődő egyfajta képet kapjon a kiegyezést követő magyar mezőgazdaság és gépgyártás fejlődéséről. A tévhitekkel ellentétben a mai elcsatolt területekre csekély késéssel jutottak el a fejlesztések eredményei, korántsem volt ez elmaradott vidék. S itt máris kapaszkodhatok Végh Antal székely ezermester példájába, hiszen a Végh-féle eke gyakorlatilag forradalmasította a környék mezőgazdaságát. – Merre vezetnek az értékmentés útjai, hiszen a felfedezendő, beüzemelendő mezőgépek száma véges. Hogy néz ki ennek a gyűjteménynek a holnapja, holnaputánja?
– Mindazt, amit sikerült összegyűjteni, meg kell „vallatni”, ahogy illik, alaposan, s amit magukról „mesélnek”, papírra kell vetni. A régi jó gépészmesterek sorra hagynak itt bennünket, viszik magukkal azt a hatalmas szakmai tudást. Őket is faggatni kell, adatolni, mert utánuk már nem lesz, aki elmondja. És ne feledjük, hogy hasonló felelőtlenséggel hordjuk el a székely épített örökséget, akárcsak az erdőinket. Pusztul a székely falukép, a hagyományos háztípus, a gazdasági épületekkel roppant tudatosan berendezett székely porta. Lebontjuk az utolsó 19. századi épületet, ahogy a 19. században lebontották a 17. századit, hiába, mindig is így ment ebben a világban. A mai ember igényeinek megfelelően felhúzott épületekbe azonban be kellene lopni egy keveset a múltból, újrafesteni a régi festett bútorokat, legalább egy szobában ilyen környezetet teremteni. Nem kell minden háznak múzeumnak lennie, életszerűtlen is volna, de egy kis múltőrzéssel értékmentést hajtunk végre tárgyi és lelki értelemben egyaránt. Nem beszélve a kultúránk jelképi világa újratanulásának fontosságáról.
– Egy nemzet nagyságát hajlamosak vagyunk a pillanatnyi gazdasági-politikai ereje függvényében megítélni. A dicső múltról árulkodó csernátoni gyűjtemény képes lehet e szemlélet visszaszorítására? – Mi minden erőnkkel ezen vagyunk. Igyekszünk múzeumpedagógiai módszerekkel, írótalálkozókkal életet vinni a múzeumba, a látogatóknak pedig soha nem mulasztom el elmondani: egy nemzet értékét mindig az szabja meg, hogy mit tett le a világ asztalára. S e tekintetben nekünk minden okunk és alapunk megvan, hogy végre kiegyenesedjünk.
– Hordoz magában olyan fájdalmat, amelyet egy-egy elmulasztott alkalom, kudarcos beszerzési kísérlet, rosszul elvégzett restaurálás okozott?
– Több évtizedes gyűjtési tevékenységünk alatt bizony előfordultak esetek, amelyekből tanulnunk kellett volna. Hogy azt a gépet, azt a tárgyat akkor kellett volna elhoznunk, nem pedig egy hét múlva. Akkor talán áthághatatlannak tűnhetett a pillanatnyi akadály, de így, utólag nem tudom felmenteni magam. Egy néni például rengeteg régi, a férje után maradt dokumentumot ajánlott fel a múzeumnak, de azt mondta, menjek egy hét múlva utána, mert még bele akar nézni egyikbe-másikba. Elhanyagoltam, később mentem, s a néni közben eltüzelte a papírok egy részét. Friss élmény: az egyik Brassó megyei településen egy Hoffer robbanómotort ajánlottak eladásra, de olyan árat kértek érte, ami meghaladja az eszközvásárlásra rendelkezésre álló keretet. Igyekeztem meggyőzni, gondoljon bele, az apja, a nagyapja örökségét, emlékét akarja minél több aprópénzre váltani, a család hajdani iparkodását, takarékosságát, hogy legyen a gazdaságban egy erőgép, amely megkönnyíti a munkát. Nem sok sikerrel. Persze akadt boldogabb végkifejlet is. Csíkban egy cséplőszekrény esetében a tulajdonos kezdetben azt mondta, inkább az ócskavasba dobja, mintsem az ajánlott pénzért ideadja. Jöjjön csak ide, mondtam, olvassa el, mit ír itt a kerékagyon: Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, Budapest. Ezt maga össze tudná vágni? Hát ezt nem, mondta. A cséplőgép ma itt van az udvaron.
– Hogyan készülnek a csernátoni skanzenben Trianon közelgő százéves évfordulójára?
– Mindenekelőtt a tudatosítás szándékával és felelősségével, hogy milyen máig ható gazdasági és társadalmi következményekkel járt az impériumváltás. Mert máig gyűrűznek azok a korlátozások, félelmek, amelyeket a magyarság tudatába ültetett az a diktátum. A gúzsba kötött gondolatok mindenre kihatnak. Azóta is állandó szereptévesztésben élünk: nekünk nem könyöradományként kellene kezelnünk az önrendelkezést, hanem valami olyannak, ami jár, s amit azoknak kellene biztosítaniuk, akik annak idején vállalást tettek rá. A trianoni évfordulóra való megemlékezés előkészítése folyamatosan zajlik, még megtekinthető az első világháborús kiállításunk, amelynek alapanyagát már édesapám biztosította azzal, hogy összegyűjtötte a faluból, a környékről háborúba ment katonák, családjaik levelezését, tárgyi emlékeit. Ezt készülünk gazdagítani azokkal az elemekkel, amelyeket a háború későbbi évei „szállítottak”: a román betörés, a fokozódó nyomorúság. Terveink szerint ebben a ritmusban érkezünk majd el Trianonhoz.
– A közelmúlt, a szocializmus éveinek kutatásában osztanak-e maguknak szerepet?
– Egyértelműen, korábban is sokszor hangoztattam, hogy például a kollektív gazdaságok irattárát nem elpusztítani kell, hanem megőrizni, hiszen ezek alapján lehet rekonstruálni ezt a kort. Mindezek feldolgozását pedig közérthető időszakos tematikus kiállítások keretében kell bemutatni, hogy a mai fiatal se unja meg. Aki pedig a mai fiatalok érdektelenségére panaszkodik, annak azt üzenem: olyanok, amilyeneknek mi neveltük őket. Csak magunkon kérhetjük számon, hogy milyen útravalóval engedtük ki őket a kapun. És ma is rajtunk múlik, mivel mennek ki a múzeum udvaráról. Segíteni kell őket megnyílni, kitárulkozni, vigyázva, hogy a kitáruló ajtó ne csikorogjon.
HASZMANN PÁL
Népművész, helytörténész, Alsócsernátonban született 1942. augusztus 12-én. A múzeumalapító id. Haszmann Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól 2015-ig a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő Csernátoni Tájmúzeum, majd Haszmann Pál Múzeum vezetője volt, utódja lánya, Dimény-Haszmann Orsolya. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelentek meg. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj, Bartók Béla Emlékdíj, Orbán Balázs-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Ezüstfenyő díj.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rubincsőrű kék madár fészkére száll…
Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
"Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz)
Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár.
Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást.
A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund.
A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született.
Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar együttműködést javasol az EMNP
Magyar együttműködést javasol Kolozs megyében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Tegnapi közleményükben leszögezik: a néppárt június 23-i küldöttgyűlésén kiértékelték az önkormányzati választások eredményeit. A Néppárt országos elnöksége kérésére bizalmi szavazást tartottak, amelynek eredménye értelmében a Kolozs megyei elnökség teljes támogatottságot élvezve folytathatja munkáját. Ugyanakkor a küldöttgyűlés megerősítette az EMNP Kolozs megyei elnöke, Soós Sándor által megfogalmazott javaslatot, amelyet június 22-én juttatott el az RMDSZ Kolozs megyei elnökének, és amelyben magyar együttműködést ajánlott fel a magyar pártok között.
Szabadság (Kolozsvár)

Elballagtak a MÜTF végzősei
Tizennyolc MÜTF-ös hallgató vehette át pénteken a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal Szent István termében a tanulmányaikért járó oklevelet. Az ünnepségen Gálfi Árpád, frissen beiktatott polgármester is beszédet mondott.
„Legyünk nagyon büszkék a végzős diákokra, mert a mostani változó világunkban, amikor a legkönnyebb a »nem éri meg« és a »nem lehet« kifejezéseket kimondani, akkor ezek a fiatalok mertek és bebizonyították, hogy megéri. Azt kívánom nekik, hogy az életben mindig ilyen magabiztosak legyenek és merjenek, mert csak ez visz előre, csak így lesznek sikeresek és boldogok” – fogalmazott ünnepi beszédében Ilyés Ferenc, a MÜTF Oktatási Központ igazgatója.
Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere kijelentette, hálával tartozunk az udvarhelyi főiskola alapítóinak, hiszen az intézmény rendhagyó oktatási modellje alkalmazkodik a leggyorsabban a munkaerőpiac kihívásaihoz azáltal, hogy nem csak szakokat, hanem tudást hoznak át Magyarországról. Szerinte ahhoz, hogy versenyképes maradhasson Udvarhely, az itt lévő felsőoktatási intézmények hatékonyak, fenntarthatónak és rugalmasak kell legyenek és a tudás mellett értéket is kell közvetítsenek – a MÜTF pedig ilyen. Arra kérte a végzős diákokat, hogy ne menjenek el külföldre egy jobb megélhetés reményében, ne adják fel szüleik, nagyszüleik örökségét.
A kereskedelem-marketing szakos hallgatókat Némethné Gál Andrea, az Edutus főiskola rektorhelyettese búcsúztatta, a turizmus-vendéglátás szakon diplomázókat pedig Kővári István, a Budapesti Gazdasági Egyetem mobilitási osztályának főosztályvezetője. Az eseményen zongorakoncertet adott Antalfi József.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Márton Áron Erdély határain kívül is hat
Tanulmányi nap a nagy püspökről a Vajdaságban erdélyi előadókkal
A vajdasági Hírvivő című lap A szentek köztünk élnek rovatában jelent meg Paskó Csaba atya, kelebiai plébánosnak és a Vajdasági Pax Romana elnökének a tollából egy szép, tartalmas tájékoztató írás Márton Áronról, akit a szerző így nevezett: „Erdély püspöke, a Kárpát-medence magyarjainak a példaképe (Hírvivő, 2016. június 19., 7.). Ez a cikk előre jelezte, ami június 18-án a Vajdasági Pax Romana szervezésében történt: Márton Áron-tanulmányi napot tartottunk. A rendezvény rendhagyó módon négy helyszínen zajlott, a négy fázis logikus sorrendben épült egymásra. A rendezvényen három előadó beszélt Erdély nagy püspökéről: Virt László Budapestről; Molnár Melinda és Nagy Zoltán Székelyudvarhelyről.
Molnár Melinda, aki ditrói születésű lévén, Márton Áron ditrói korszakát kutatta fel helyi emlékek alapján, s erről kötetet állított össze, amelynek második, javított kiadása rövidesen megjelenik a Verbum Kiadónál, így mesélt a vajdasági Márton Áron-napról: „A vajdasági Szabadka Székelyudvarhely testvérvárosa. Januárban járt itt Paskó Csaba kelebiai plébános, egyházzenész és okleveles séf egy magánlátogatáson munkatársaival. Én kísértem, bejártuk Udvarhelyszék egyes településeit, megnéztük a zeteváraljai újjáépített templomot is. A Márton Áront ábrázoló ablaküveget szemlélve Paskó atya említette: folyamatosan cserélik a kelebiai templom vitrázsait, nyár elején épp a Márton Áront ábrázoló következik. Egy napon tervezik a megáldását a Vajdasági Pax Romana Márton Áronnak szentelt tanulmányi alkalmával, és ugyanakkor tervezik letenni a Márton Áron Közösségi Ház alapkövét is a kelebiai plébánia udvarán. Szó szót követett, és elhatároztuk: az előadók meghívásában együttműködünk. Nagy Zoltán hitoktatót ajánlottam, aki hosszú ideje gyűjtötte a Márton Áron-anyagokat, és mostanra egy többórás DVD-t állított össze gyűjtéséből.
Kiderült, hogy én is foglalkoztam anyaggyűjtéssel, és engem is meghívtak. Az elmúlt hónapok lelkes szervezésben teltek. Talán ezért is hatódtam meg annyira, amikor minden tervezett esemény megvalósulásának résztvevője, megélője lehetettem.”
A vajdasági értelmiségi egyesület tagjai Szabadkán az Augustinianum nagytermében gyülekeztek, ötvenen jöttek össze Szabadka környékéről és a városból, többen pedig helyben kérték felvételüket a közösségbe.
Az első előadást Virt László tartotta Márton Áron mint evangéliumi életalkotó címen. Az előadó tudományos igényességgel mutatta be Márton Áronnak az evangélium szellemében élt életét. Úgy éreztem magam, mint amikor egyetemi oktatóként doktori értekezés védésének bizottsági tagja voltam, csakhogy itt nem a doktorandus saját ismereteit figyeltük, hanem Márton Áron érdemeit és evangéliumi életalkotó szerepét. Az előadó mindvégig háttérben maradt, a hallgatóság pedig igazán átélte, megismerte Márton Áron Istentől megáldott személyiségét és nagyságát.
A második előadó, Molnár Melinda Kéttornyú őrhelyen – Márton Áron kapcsolata az első káplán-helyével, Gyergyóditróval címen tartott előadást, mely során személyes élményeit és kutatómunkája eredményeit ismertette. Ezáltal a hallgatóság átérezte azt, amit tudományos előadásában Virt László tárt fel. Érezhetővé vált, hogyan ültette gyakorlatba Márton Áron az evangéliumi életet.
A harmadik előadás filmvetítés volt, immár a városi múzeum impozáns épületében, a barokk festészetet bemutató kiállítóteremben. A résztvevőket a múzeum munkatársa, Korhecz Papp Zsuzsanna, a Szent György Lovagrend dámája fogadta, majd a Nagy Zoltán szerkesztette A hegy című összeállítást láthatta a közönség, aki az előző két előadásból megismerteket most már vizuálisan is átélhette.
Ezt követte a rendezvény harmadik része, amikor a kelebiai Divisio Apostolorum templomban szentmise keretében a Pax Romanás testvérek és a Visegrádi Szent György lovagok részvételével Paskó Csaba plébános megáldotta Márton Áron vitrázsát. Ebből az alkalomból a Visegárdi Szent György Lovagrend a templomban lévő vitrázsokról és a szentek galériájáról készült albumot adományozott a templomnak, ezt a templom vitrázsait megalkotó Korhecz Papp Zsuzsanna adta át. A rendezvény csúcspontját a plébánia udvarán, a negyedik helyszínen az alapkőletétel követte: az építendő közösségi ház alapkövét Paskó Csaba plébános és az egyházközségi testület elnöke, Huber Antal tette le. Talán le sem kell írni: a közösségi ház védőszentje Márton Áron lesz. Ezzel máris valóra vált Márton Áron evangéliumi életalakító munkássága, és a Kárpát-medencébe is szétáradt!
Lovag vitéz dr. Bogner István, a VPR alelnöke
Vasárnap (Kolozsvár)

Koszorúk Szent László szépvízi szobránál
Szépvíz központjában vasárnap délelőtt megkoszorúzták Szent László szobrát. A felszólalók a lovagkirály tetteit példaként állították az utódok elé.
Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere a Szent László-napi ünnepi beszédében kitért Szent László király dicső tetteire, nemzetünk legnagyobb királyaként emlegette a rendezvény névadóját.
„Próbáljunk mi is nagyok lenni és nagyot tenni, s akkor nemzetünk felnőhet királyunk hagyatékához” – tette hozzá Ferencz. A továbbiakban Szépvíz testvértelepülése, a magyarországi Újkígyós polgármestere, Szebellédi Zoltán mondott beszédet.
„Fontos, hogy kimozduljunk a mindennapok szürkeségéből és visszaemlékezzünk őseinkre. Ez erőt ad, hogy aztán visszatérjünk a mindennapi munkához. Gratulálok a szervezőknek!” – tette hozzá Szebellédi. A beszédek után Kenéz Aletta Zselyke olvasta fel Siklósi András Szent Lászlóhoz című versét. A szoborhoz Szépvíz önkormányzata és Újkígyós polgármestere, a Szépvíz Ifjúsági Egyesület, a Csíkszentmiklósi Ifjúsági Egyesület és a csíkszentmiklósi hentesek csapata helyezte el koszorúit.
A továbbiakban a helybéli Gál Bence szavalta el Vörösmarty Mihály Szózat című művét, majd a jelenlévők közösen elénekelték a székely himnuszt. „Nagyon jól érezzük magunkat itt, többször is voltunk már. Nem csak alkalmakkor és rendezvényekre jövünk, hoztunk már néptáncos gyerekeket is” – mesélte Szebellédi-Szász Erzsébet, Újkígyós polgármesterének felesége.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Utat rongált meg, háztartásokba folyt be a víz Homoródalmáson
Több kilométernyi kövezett utat mosott el a víz a pénteki esőzések során Homoródalmáson. A sáncok és a kisebb patakok kiléptek medrükből, a víz a házakba is befolyt.
Öt-hat házat árasztott el a víz pénteken Homoródalmáson, ahol a hirtelen jött, nagy mennyiségű eső miatt kiöntöttek a kisebb patakok, és a sáncok sem bírták elvezetni a vizet – számolt be megkeresésünkre Rigó Mihály, a település alpolgármestere, hozzátéve, hogy a házakból még aznap kiszívattyúzták a vizet.
Mint mondta, nagy kár keletkezett az Almás és Homoródszentmárton közti 132A jelzésű megyei út négy kilométeres szakaszán. Ennek kövezését ugyanis néhány napja fejezték be az útászok, ám a hirtelen lezúduló víz lemosta a burkolat jó részét. Rigó Mihály rámutatott, a településen nagyjából négy kilométernyi utca rongálódott meg, ezenkívül pedig három kilométernyi mezei úton is károk keletkeztek.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

A három, bennünk élő Nagyvárad…
Bár a világ különböző pontjain élnek, más-más élményeket és emlékeket hordoznak, az egyik kérdésre mindannyian ugyanazt a választ adták: ha bárki megkérdezi őket, azt vallják, nagyváradiak… Idén is megszervezték az elszármazottak találkozóját, a vár pincetermében.
Mi, váradiak félszavakból is megértjük egymást, tizenöt-húsz év olyan, mintha meg sem történt volna, ezek a kapcsolatok nem tudnak megváltozni, mondta bevezetőként Boros Zoltán filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő a vasárnap délelőtti találkozón, a kellemesen hűvös pinceteremben. A találkozót a három, bennünk élő Váradnak szenteli, tette hozzá. Az egyik az irodalmi Várad, Ady és a Holnaposok Váradja, a verseké, melyekkel felnőttünk; a másik az a Várad, ahol most vagyunk, a harmadik pedig, mely szintén bennünk él, élményeink, emlékeink Váradja, az épületeké, melyek mesélhetnének. „Az élményeket pedig főleg tőletek fogjuk hallani” – jelentette ki az esemény házigazdája, aki a későbbiekben Juhász Gyula, Ady Endre, valamint Emőd Tamás váradi vonatkozású verseiből is megosztott részleteket a jelenlévőkkel.
Slágerek
Később Trifán Lászlót konferálta be, az egykori, váradi Metropol együttes oszlopos tagját. Mint elmondta, a Metropol az egyedüli hazai együttes, mely bekerült a budapesti rockmúzeumba. A későbbiek során Trifán László régi slágereket énekelt, melyeket – mint ahogy azt a nagyváradi közönség már megszokhatta – gitáron és szájharmonikán ő maga kísért. A találkozó során elhangzott a Dalnok, valamint Az autóstoppos című szám, melyek szövegét Mácza Gyula szerezte, továbbá a Sárga villamos, melynek szövegszerzője Tóth Ágnes.
Az énekszámok között a műsor házigazdája Váradról elszármazottakkal beszélgetett – például a Budapesten élő Kovács Tiborral, aki egyetemistaként élte át a rendszerváltást, s ott volt a Mária-téren, amikor „románok, magyarok, németek, szerbek összefogtak, hogy a Securitate ne vigye el Tőkés Lászlót”. Kovács Tibor a hazai egyetemekben felgyűlt szellemi tőkéről is említést tett, melyet később annyian tudtak külföldön kamatoztatni.
Váradiak maradtak
Miközben Villányi Zoltán szerkesztő-riporter Nagyváradról szóló dokumentumfilmje ment a háttérben, a műsor házigazdája Ausztráliában, New Yorkban, Svédországban élő váradiakkal beszélgetett. Molnár Turcu Julianna elmondta, minden látogatáskor nagyon nehéz itthagynia otthonát, váradi szülőházát. Markó László arról szólt, hogy milyen magyarnak lenni Ausztráliában, a Svédországban élő Tóth Kati pedig többek között arról tett említést: az ember „kétéltűvé” válik, egy idő után hazavágyik, itthon pedig pár hét múlva érzi, hogy mehetnékje van… Kérdésre válaszolva Szilágyi Ágnes is felszólalt, aki férjével együtt, Szilágyi Zsolttal, aki Tőkés László EP-képviselő irodavezetője, nyolc éven keresztül Brüsszelben élt, de amikor eljött az idő, örömmel jött vissza Váradra. Szilágyi Ágnes egyébként, Brugós Anikóval együtt népdalokat is előadott – egy gyimesi keservest, egy lassú magyarost és egy csárdást. A New Yorkba emigrált Kajcsa Lajos elmondta: bár az egész család Amerikában él, mindhárom lánya és két unokája is beszéli a magyart. „Nincs itt senkim már, de a szívem az itt van” – tette hozzá. Bár a világ különböző pontjain élnek, más-más élményeket és emlékeket hordoznak, az egyik kérdésre mindannyian ugyanazt a választ adták: ha bárki megkérdezi őket, azt vallják, nagyváradiak…
Boros Zoltán Indig Ottó színházi történész, művészettörténész és helytörténész Váradról szóló szavaival zárta a találkozót.
Visszahódítani
A találkozó utolsó része során a Váradról elszármazott, Bukarestben élő és külföldön is hírneves blues-zenész, Weinberger Attila – művésznevén A. G. Weinberger – vallott saját magáról, Váradról. Mint mondta, vissza szeretne jönni Váradra – pontosabban vissza szeretné hódítani Váradot a jövevényektől. „Nagyon fáj, hogy a jövevények ellopták Váradot, itt alakult ki a lelkiismeretem, ebben a városban, s én olyan vagyok mint egy sas, fentről nézem a világot, az Univerzum a tenyeremben van, s nem fogom megengedni, hogy az Univerzum súlya a vállamra nehezedjen” – vallotta az előadóművész, aki a húszas évekből származó blues-számot, egy régi amerikai balladát, majd Stevie Nicks Landslide című számát adta elő. Mint hozzátette, úgy érzi, itt Nagyváradon megállt az idő, a város saját tehetetlen frusztrációjának csapdájában él, s ráhagyatkozott a körülményekre – de hát miért nem e város társadalma alakítja a körülményeit? – tette fel a kérdést. A későbbiekben Trifán Lászlóval együtt adtak elő blues-számokat, teljes összhangban.
Neumann Andrea
erdon.ro

Kisvárda: a marosvásárhelyi színház társulata kapta a fesztivál fődíját
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a város közönségdíját a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek. Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A kilencnapos kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthatott a közönség.
maszol.ro