Sikeres gazdálkodáshoz elsősorban tudás kell
Munkássága elismeréseként nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Gyermekkorában meg kellett harcolnia azért, hogy tanulhasson és magyar iskolába is járhasson. Dr. Jakab Sámuel talajtani szakértő azt vallja, a tudás a legnagyobb érték, amit az ember felhalmozhat.
– Mikor kezdett érdeklődni a földrajz és a talajtan iránt?
– Szásznádason születtem: gyermekkoromban a település 75 százalékban szász volt, 20 százalékban román és a lakosság 5 százaléka – mintegy húsz család – volt magyar. Helyben csak román és német iskola működött, de német tagozaton csak minden második évben indítottak osztályt. Én épp román osztályban kezdhettem tanulmányaimat. Románul jól tudtam, így nem voltak nehézségeim. Apámnak elég sok birtoka volt. A négy elemi után 12 évesen már magas, erős gyermekként én végeztem el a földek ugarolását, az aratás utáni sekély szántást. Apám birtokán volt két nagy árok, ahol jól lehetett látni az üledékes kőzetrétegeket. Ez engem nagyon megragadott.
– Mennyire volt nehéz továbbtanulni?
– Elemi után a nagyenyedi református kollégiumban szerettem volna továbbtanulni. Akkor már Dél- Erdélyhez szakadtunk, ahol két magyar középiskola maradt: Nagyenyeden a Bethlen Kollégium és Brassóban a Római Katolikus Gimnázium. 1943-ban a Bethlen Kollégiumot bezárták, s mivel unitárius voltam, nem vettek fel a brassói katolikus gimnáziumba. Sírtam, így apám elvitt Erzsébetvárosba, a román gimnáziumba. Oda is csak úgy kerültem be, hogy a polgármester szásznádasi volt, s apámmal gyermekkoruk óta ismerték egymást, másképp magyarként fel sem vettek volna. Mindenképp szerettem volna magyarul is tanulni. Erre 1948-ban kínálkozott lehetőség. Akkor szűnt meg Marosvásárhelyen a református kollégium, a római katolikus gimnázium és a szászrégeni gimnázium, amelyek helyett létrejött a 2-es számú fiúlíceum. Nehezen engedtek felvételizni, de azzal volt szerencsém, hogy az iskolaigazgató és az aligazgató matematika tanár volt, nekem pedig az V.osztályos bizonyítványomban 10-esem volt matematikából. Sikeresen vizsgáztam és három év múlva leérettségiztem.
– Jött a katonaság, a munkaszolgálat. Miért nem sikerült első nekifutásra bejutni az egyetemre?
– Both Károly barátommal elmentünk Kolozsvárra felvételizni, én geológus vagy vegyész szerettem volna lenni. Mindketten kulákfiúk voltunk. A Bolyai Egyetemen a jelentkezési iratainkra egy római négyes került, ami azt jelentette, hogy „egészségtelen” származásúak, azaz osztályellenségek vagyunk. A titkárságon azt tanácsolták, próbálkozzunk a Babeşen. Annak ellenére, hogy a felvételi felkészítőn a legjobbak között voltunk, nem engedték meg ott sem, hogy vizsgázzunk. Hazamentem és a mezősámsondi iskolában tanítottam helyettesítő tanárként, amíg be nem soroztak. Három évig és három hónapig voltam munkaszolgálatos bányászkatona Lupényban. Közben szakmát tanultam, elvégeztem egy villanyszerelői tanfolyamot, majd pedig mesterit, mert tudtam, hogy ha lejár a munkaszolgálat, meg kell élni valamiből. De nem mondtam le az egyetemre való felvételizésről sem. Leszerelés után végül hidrológiára felvételiztem, sikeresen. Közben a hidrológusi szakot átalakították fizikai földrajz szakká. Harmadéven a talajtan-felszínalaktan szakirányt választottam, a szakdolgozatomat is ebből írtam.
– Az egyetem elvégzése után talajtérképészként dolgozott, felmérte a Nyárád- és Küküllő-mente termőföldjeit. Miről szólnak a talajtérképek?
– A talajt növényi tápanyagtároló természetes képződménynek tekintjük. Szárazföldünkön nagyon sokféle talaj található. Egy-egy község határán belül is akár 20–30 féle, más-más tulajdonsággal és termőképességgel bíró talajféleség van. A talajtérképezés ezeket hivatott feltárni, térképileg ábrázolni, leírni, ismertetni ésszerű hasznosíthatóságukat. A laikusok azt mondják, hogy a fekete föld a jó termő. Ez azonban nem mindig van így. Az igaz, hogy a sötét szín gyakran a talaj egyik legfontosabb, sajátos összetevőjének, a humusz bőségének tudható be, de nem minden esetben. Lehet néha káros is a sötét szín, különösen a fekete szín, ha például annak oka a gyakori vízfelesleg. Egy talaj akkor jó, ha van kellő mennyiségű felvehető növényi tápanyagkészlete, tehát ha jó a tápanyagfeltáró képessége. Az, hogy a növény mennyire tudja felhasználni a talajban levő tápanyagokat, függ a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól: mennyire agyagos vagy homokos, de függ a talaj kémhatásától, mennyire savanyú, lúgos vagy éppen semleges. Egy agyagos talajban hiába van sok tápanyag, ha olyan erősen köti, hogy a növény sem azt, sem a vizet nem tudja onnan felvenni. A talajtérképek nemcsak a különböző talajokat tartalmazzák, hanem azt is, hogy a szóban forgó terület hol található, milyen kitettségben, mennyi napfény éri, mi történik a felszínre érkező csapadékkal. Napjainkban minden községnek van talajtérképe. Azt, hogy ezt mennyire használják/használták, elsősorban az ott dolgozó agrárszakemberektől függ. Az utóbbi időben sokan fordulnak hozzám – nemrég a Nyárád- és Kisküküllő mentén végzendő felmérés kapcsán kért adatokat a Milvus Madártani Egyesület. Jó tudni, hogy a talajféleségeket bemutató talajtérkép időtálló, több évtized múlva is érvényes.
– A Budapesti Corvinus Egyetem Kertésztudományi Kara nyárádszeredai tagozatának 1993-as megszületésénél bábáskodott, és huszonhárom évig vezette azt. Mennyire elégedett az itt végzett diákokkal?
– A változás után felvetődött annak a lehetősége, hogy az érettségizett magyar diákokat segítsük magyarországi továbbtanulásban. Közülük azonban kevesen jöttek vissza, így felmerült annak szükségessége, hogy itthon szervezzünk képzést. 1993-ban indult el Nyárádszeredában a kertészeti oktatás olyan meggondolásból, hogy a Nyárád-mentén hagyománya van a zöldség- és gyümölcstermesztésnek és a Küküllő-mentén a szőlőtermesztésnek. Eleinte Erdély valamennyi magyarlakta vidékéről jöttek tanulni vágyó fiatalok – Szatmárról, Nagykárolyból, Beszterce megyéből, Székelyföldről –, de legtöbben mégis Maros megyéből. A hétvégi képzések keretében a diákoknak szerencséjük volt azzal, hogy valamennyi tantárgyhoz volt egy budapesti és egy helyi tanáruk is, így egyszerre nyerhettek betekintést az ottani és a helyi viszonyokba. Körülbelül 2200-an fordultak meg a kertészeti tagozaton, ezek közül 460-an diplomáztak, s mintegy 95 százalékuk itthon maradt és a szakmában vagy azzal kapcsolatban levő szakmában dolgozik. Végzettjeink különösen a zöldség- és virágtermesztésben értek el szép eredményeket, kisvállalkozásokat indítottak, sokan kertépítéssel foglalkoznak. Vannak kiváló borászaink, szőlő- és gyümölcstermesztőink. Volt olyan év, hogy a piacokon csak a nyárádszeredai egykori tanítványoknak volt paradicsoma. Akik ott végeztek, tudják, hogy nem elég, amit apáinktól, nagyapáinktól ellestünk, nem elegendőek az általuk alkalmazott módszerek, másképpen kell gazdálkodni.
– A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán is ön szervezte meg az okleveles kertészmérnöki szakot. Az ott elindított szak folytatása a nyárádszeredai tagozatnak?
– Nyárádszeredában huszonkét év képzés során elsősorban nem a legfiatalabbak szereztek oklevelet, hanem akik munkahely és család mellett tanultak. A Sapientián 2002-ben indult el a kertészmérnöki nappali oktatás, ahová elsősorban frissen érettségizettek jelentkeznek. A Sapientián a kertészmérnöki, majd tájépítészeti szak elindítása nagymértékben annak köszönhető, hogy Nyárádszeredában már volt egy jól felkészült oktatói testület, s ennek egy része a Sapientián folytathatta az oktatást. A nyárádszeredai oktatói gárdából 17 fiatal oktatót irányítottunk doktori képzésre, s ezek közül 15-ön megszerezték a tudományos fokozatot. Igény van a nappali képzésre, érdeklődnek a fiatalok: tudomásom szerint mind Marosvásárhelyen, mind a most indított sepsiszentgyörgyi agrármérnöki szakon beteltek a helyek. Azt hiszem, mégis bölcsebb lett volna a nappali agrármérnöki képzést inkább Marosvásárhelyre tervezni a frissen érettségizettek részére, a kertészmérnöki szak mellé, és Sepsiszentgyörgyön hétvégi képzést indítani az idősebb jelentkezők számára, elsősorban olyan gazdák részére, akik elvégezték Illyefalván a LAM alapítvány tanfolyamát.
– Vajon mennyire van a mai fiatalokban hajlandóság arra, hogy mezőgazdasággal foglalkozzanak?
– Sok olyan diákkal találkoztam, aki meggyőződésből jött kertészmérnöki szakra. Ha figyelembe vesszük, hogy mekkora mezőgazdasági terület kell egy család eltartására, akkor legkifizetődőbb zöldség- és dísznövénytermesztéssel foglalkozni: aránylag kis területet igényel és viszonylag hamar megtérül a befektetés. Igaz, sok munka van vele, és értékesíteni is tudni kell. Az állattenyésztéshez és a szántóföldi növénytermesztéshez jóval nagyobb földterületekre van szükség. Ahhoz, hogy valaki sikeres mezőgazdász legyen, tanulnia, képeznie kell magát.
– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik a gazdálkodás mellett teszik le a voksot?
– Életemben megtapasztaltam, hogy a legfontosabb a tanulás, a folyamatos fejlődés. Igaz a mondás: a tudás hatalom. Ezt az értéket soha nem lehet elvenni az embertől. A pénzt ellophatják, a vagyont elveszíthetjük. De ha a legnagyobb vagyonunk a tudás, akkor gazdagok vagyunk.
Jakab Sámuel Erdélyi magyar geológus, földrajzi szakíró. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. 1961–1962-ben Kolozsváron geológus, talajkutató, majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársaként is dolgozott. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja. A bukaresti egyetemen védte meg doktori dolgozatát. Részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (RMGE) Maros megyei szervezetének megalapításában. 2002-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjává fogadta. A 2004-ben alakult Magyar Kertésztársaság elnökévé választották a nyárádszeredai kertész tagozaton végzett öreg diákok. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Agrártudományi szakosztályának elnökségi teendőit is ellátta.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyílt nap a MOGYE magyar tagozatán
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar karának 2012 óta húzódó, máig megoldatlan ügye mostanában ritkábban szerepel a sajtóban, mint két-három évvel ezelőtt. A magyar tagozat tanárai és diákjai - a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetséggel karöltve - viszont továbbra is azon dolgoznak, hogy minél több magyar hallgató tanuljon az orvosi, gyógyszerészeti illetve fogorvosi karokon. Tasnádi-Sáhy Péter székely középiskolásokat kísérve járta végig az egyetemet a könyvtártól a boncteremig az MMDSZ által szervezett nyílt napon.
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) november 6-8. között immáron tizenkettedik alkalommal szervezte meg az Egyetemi Nyílt Napokat, hogy minél több magyar középiskolást csábítsanak a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar nyelvű képzéseire. Pénteken és szombaton a partiumi, szombaton és vasárnap a székelyföldi középiskolásokat vezették körbe az MMDSZ önkéntesei a Sapientia, a MOGYE illetve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kínálta programokon. Jómagam vasárnap, a székelyföldi diákok orvosi egyetemen tett látogatásához csatlakoztam, az egyik kis csapatot kísérve.
Mit számít a nyelv?
Némi késéssel érkezem a díszterembe hirdetett megnyitóra, mivel az egyetem utcáján munkagépek dolgoznak, és vagy negyedórába telik, amíg parkolóhelyet találok. Éppen Szabó Béla professzor, a magyar tagozat vezetője mesél az orvosi lét rejtelmeiről. Mint mondja, orvosnak, fogorvosnak, gyógyszerésznek lenni nem puszta szakma, hanem hivatás, melynek űzője elsősorban magának tartozik elszámolással, még csak azt sem várhatja senki, hogy a paciens hálás legyen, bár szerencsére elmondható, az orvosok még mindig nagy közmegbecsülésnek örvendenek.
Valamit sejthet a középiskolások érdeklődési köreiről, mivel nem csak ezzel érvel, hanem a diákélet szépségeivel is, mint például a bulik, és persze a legfontosabb, hogy a Romániában jelenleg elérhető 14 orvosi képzés közül egyedül Marosvásárhelyen lehet magyarul tanulni. Mármint legalább az elméletet, mert a gyakorlati képzés egyelőre csak románul folyik, pedig, mint mondja, egy szakmát kizárólag anyanyelven lehet elsajátítani. Az orvoslás ilyen tekintetben még ennél is speciálisabb, hiszen a páciensek is csak anyanyelvükön tudnak igazán hatékonyan a szükséges kezelésekről értekezni kezelőorvosukkal. Szabó professzor pozitív példát is említ: egy hajdani doktorandusza Manchesterben dolgozik, ahol a kórház minden pácienshez igyekszik tolmácsot hívni, amennyiben szükséges, pedig 147 nyelv képviselői élnek a környékem.
Dr. Molnár Claudiu, az általános orvosi kar dékánhelyettese beszéde elején megnyugtatja az egybegyűlteket, mind a városban, mind az egyetemen mindenki otthon van, legyen bármilyen nemzetiségű, „szakszóval élve” mindenki haver. Véleménye szerint az orvoslásban nem igazán számít a nyelv, hiszen úgyis gyorsan kell cselekedni. Szavait Szabó professzor annyival egészíti ki, hogy az orvoslás nem kizárólag sürgősségi ellátásból áll, és az orvos-beteg viszonyban igenis fontos, hogy mindenki az anyanyelvén beszélhessen.
Növekvő érdeklődés
Tubák Nimród a diákszövetség elnöke az MMDSZ nevében üdvözli a diákokat a 12. Egyetemi Nyílt Napokon, melyre idén 417 diák érkezett 17 városból, négyszer annyi, mint két évvel ezelőtt. Mint elmondja, a szervezet alapítása óta eltelt 25 év, most már az alapítók gyermekei járnak egyetemre, de még mindig a magyar diákok érdekvédelme a legfontosabb feladat, illetve az, hogy közösségi élményként élhessék meg a diákéveket, erre szolgálnak az MMDSZ kulturális, tudományos és szórakoztató programjai. Zárásképpen, kifejezetten jó dramaturgiai érzékkel átadja a felvételin tíz legjobb eredménnyel bejutó magyar gólya ösztöndíját, majd az önkéntesek megkezdik a diákok 10-15 fős csoportokba rendezését, hogy maguk is megkezdhessék menetelésüket az eredményes felvételi felé vezető úton.
A csoportban, amelyikhez én csatlakozom, brassói, nagyenyedi és csíkszeredai diákok vannak, illetve két temesvári lány, akik egyénileg utaztak, hogy részt vehessenek a körbevezetésen, mivel a Bánságból, az érdeklődők kis száma miatt, nem szerveznek csoportot. Vezetésünket egy hatodéves fiatalember és egy másodéves ifjú hölgy vállalta magára, akik bemutatkozás után felmérik, a csoportban kit melyik szak érdekel. A bizonytalanok és a tervszerűen a MOGYE-ra készülők fele-fele arányban képviseltetik magukat, utóbbiak körében az általános orvosi kar vezet, aztán jön a fogorvosi, de akad két gyógyszerész aspiráns is.
Séta az egyetemen
Ismerkedő túránk első állomása a könyvtárba vezet, ahol, mint megtudjuk, 300 ezer kötetet tartanak, kizárólag szakirodalomból, bár én az egyik polcon meglátok egy színes sorozatot L. Ron Hubbard, szcientológia alapító műveiből, de senki nem bír tudomással arról, miként került oda. Mivel rögtönzött felmérésem alapján senki nem hallott még Xenuról, a Galaxis uráról, nem kezdek el komolyan aggódni. Közben megtekintjük a könyvtár múzeumát felbecsülhetetlen értékű régi orvosi könyvekkel, orvosi eszközökkel, illetve az olvasótermeket is megnézhetjük az emeleten. Az egyikben rengeteg féle orvosi folyóirat fogad, köztük az egyetem saját lapja, az Acta Medica Marisiensis, amelyben 2010 óta kizárólag angolul jelennek meg tanulmányok, lévén ez az orvostudomány szaknyelve a latin mellett.
A könyvtárból átsétálunk a megyei kórházhoz a patológia tanszékre, ahol egy segítőkész doktorandusz fogad, formaldehides hengerek között. Első körben igyekszik eloszlatni azt a tévképzetet, hogy a patológusok fő feladata a boncolás lenne, hiszen ez csak a munka kis részét teszi ki. A patológusok, azaz a kórtan művelői a betegségek egyes fázisait, a beteg szervekben, szövetekben, sejtekben beállt változásokat vizsgálják, ezzel hidat képezve a kutatás, és a klinikai gyakorlat között. Itt is szóba kerül, hogy a gyakorlati képzés románul zajlik, a minket körbevezető fiatalember mindenkit megnyugtat, hogy szükség esetén mindent szívesen elmagyaráznak magyarul is, ez a kellemetlenség senkit se riasszon vissza. Itt tapasztalom először a „Lehet kérdezni!”-re beálló csendet, amit ekkor még csak az üvegekből ránk meredő embrióknak tulajdonítok, de mint kiderül, kis csoportomnak valóban nem erőssége, hogy érdeklődésének ilyeténképpen hangot adjon. A patológiáról a fiú bentlakás földszintjén található MMDSZ irodába megyünk, ahol remek érveket kapunk a diákszövetség munkájában való részvétel, azaz az önkéntesség mellett. Először is jó tartozni valahova, másodszor jó tenni másokért, harmadszor pedig az itt szerzett szervezői gyakorlat nagyon jól hasznosítható az életben. Az extra érv – így harmincasként – kicsit lelombozó: majd amikor az egyetem után dolgozni kezdesz, és egy fárasztó munkanap után lerogysz a pamlagra, jó lesz visszagondolni, hogy milyen színes volt az életed hajdanán.
Ájulás nélkül
Az MMDSZ-től visszasétálunk a megyei kórházhoz, ahol a szépen felújított sürgősségin nézhetünk körbe. Az egyik diák néhány másodpercnyi döbbenet után csak ennyit jegyez meg, ez nem olyan, mint otthon.
A fogorvosi kar épületeiben engem ér utol a döbbenet, sokkal jobban felszerelt, mint amire számítottam. A fogtechnikán kezdünk, aztán a fogorvosi szakok termeit járjuk be, mindenütt remek felszereltség, bár az a terem, ahol a székekben a gyakorláshoz szükséges bábuk, a fantomok ülnek, kicsit ijesztő.
A gyógyszerészeten mintha más lenne a helyzet, a körülmények inkább a XX. század közepét idézik, de már épül az új labor, ha minden jól megy, a jövő nyáron felvételizők már abban tanulhatnak. Itt is hangsúlyozzák, a gyógyszerészet nem szakma, hanem hivatás, hiszen minden döntésnek emberélet a tétje. Itt a csapat egyik tagja kihasználja a kérdezési lehetőséget: mi kell ahhoz, hogy az ember gyógyszer-ügynök legyen. A válasz: feltehetően jó üzleti érzék, de gyógyszerész szemmel nem árt a szaktudás sem, bár ennek hiánya sajnos sokakat nem gátol, hogy ezen a területen tevékenykedjenek. Sétánk innen az anatómia tanszékre vezet, ahol az önkéntesek első kérése: senki se fényképezzen, illetve senki se érjen semmihez, hiszen az anatómiai múzeumban az a szabály, ha valaki eltör egy preparátumot, saját testéből kell visszaadja az adott szervet... Nem mintha bármihez is kedvem lenne hozzányúlni a tanszék múzeumában, és mintha a csoport többi tagja is elég visszafogottan sétálna a kipreparált emberi testrészek, illetve embriók között. A boncterem előtt felhívják a figyelmünket, senki se hősködjön, aki nem szeretné az egész testes preparátumot megnézni, inkább maradjon kint. Senki sem él a lehetőséggel, de szerencsére idén rosszullét sincs, tavaly volt, aki elájult…
Nyelvi ízelítő
Ezután direkt felüdülés a Studium Alapítvány rövid bemutatkozása, amely a marosvásárhelyi állami felsőoktatásban résztvevő magyar diákok segítését tűzte ki céljául. A szervezők itt próbálnak visszajelzéseket szerezni a nyílt napon szerzett tapasztalatokról, de szokás szerint mindenki hallgat, csak egy bátortalan hang kérdezi meg, hol lehet a felvételi tételsort tartalmazó könyvet megkapni. A válasz: az interneten is megrendelhető.
Az immár közel 5 órásra nyúlt sétát a két éve átadott, közel egymillió eurós beruházással létrehozott Szimulációs Központban zárjuk, ahol a hallgatók speciális bábukon gyakorolhatják a legkülönfélébb beavatkozásokat páciens nélkül. Mivel ez már teljesen a gyakorlati oktatáshoz tartozik, így a körbevezetés nyelve is magyarról románra változik, mintegy ízelítőként.
erdelyiriport.ro

Az elmúlt 12 év romániai magyar tudományos munkásságát összefoglaló könyvet mutattak be csütörtök este Magyarország kolozsvári főkonzulátusán.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) keretében működő Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) koordinálásával elkészült A magyar tudományosság Romániában 2002 - 2013 között című háromkötetes munka 24 szakterületi összefoglalót tartalmaz, és 1729 romániai magyar kutatót említ név szerint, akik 16 állami és hat magánegyetem keretében végeznek kutatói munkát.
Salat Levente politológus, a KAB elnöke elmondta, a tudományos publikációkat közlő romániai magyarok száma imponáló, és azt jelzi, hogy az erdélyi magyar tudományosságnak sikerült ledolgoznia azt a hátrányt, amely a 12 évvel ezelőtt kiadott korábbi összegző könyvben megmutatkozott. Hozzátette azonban, hogy a kutatási területek alapján óriási aránytalanságok mutatkoznak. A romániai magyar kutatók 65 százaléka a társadalomtudományok területén tevékenykedik, és csak 35 százalékuk a természettudományok és a műszaki tudományok területén.
Salat Levente szerint ez az aránytalanság nem tesz jót egy olyan közösségnek, amely önálló társadalmat kíván alkotni Romániában. Érthetőnek tartotta, hogy a kisebbségi léthelyzettel összefüggő tudományok dominálnak az erdélyi magyar tudományosságban, de problémának nevezte, hogy a kutatási eredmények nem hasznosulnak. Hozzátette, a magyar kutatási eredmények hasznosítását a román államtól nem lehet elvárni, a magyar állam pedig nem rendelkezik a romániai hasznosítás eszközeivel.
A könyv bírálatára felkért Kiss Tamás szociológus úgy vélte, a külső tényezőkön túl az erdélyi magyar politikai elitnek is nagy felelőssége van abban, hogy az erdélyi magyar tudományosság "hasznosíthatatlan tudást termel".
Péntek János nyelvész, a KAB korábbi elnöke úgy vélte, hogy a könyv "inkább leltár lett, mint önreflexió". Ezt többek között annak tulajdonította, hogy az erdélyi magyar tudományos szférában generációváltás történt, és a fiatalok munkásságában még nem volt meg az a távlat, amely az önreflexióhoz szükséges.
Amint Péntek János emlékeztetett: korábban 1981-ben és 2002-ben jelent meg a romániai magyar tudományosság eredményeit összegző hasonló könyv.
Előzmény: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről /Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2002
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti- MTI

Ma van a magyar nyelv napja
November 13-át az Országgyűlés 2011-ben nyilvánította a magyar nyelv napjává, lehetővé téve, hogy évente egyszer a közfigyelem a magyar nyelvre, kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk alapjára irányuljon.
A Magyar Országgyűlés 2011. szeptember 26-án fogadta el a magyar nyelv napjára vonatkozó határozatot, annak emlékére, hogy 1844-ben V. Ferdinánd magyar király ezen a napon szentesítette a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt. Az Országgyűlési határozat szerint: „Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogáért -, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében, a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja." 1844-ben az Országgyűlés kimondta, hogy a törvénycikk értelmében minden törvényt magyar nyelven alkotnak, az országgyűlés nyelve magyar, az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek az ügyintézést végezni, minden iskolában magyar nyelven történik a tanítás. A törvényhozással párhuzamosan megkezdődött a magyar nyelv átalakításának vitája is. A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Anyanyelvápolók Szövetsége közös kezdeményezéséből született ünnepnap az egész Kárpát-medencében lehetőséget teremt arra, hogy a magyar nyelvet évente legalább egyszer középpontba állítsuk.
A magyar nyelv napja hazánkban évről évre alkalmat ad az oktatási, tudományos és kulturális intézményeknek, a médiának, az anyanyelvápolással foglalkozó civil szervezeteknek a magyar nyelv megünneplésére, a hagyományőrzéssel kapcsolatos rendezvények megtartására és újabb kezdeményezések, mozgalmak elindítására.
Hagyományosan több város részvételével tartják meg a romániai magyarok is az ünnepet. 2015. október 13-án a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselőházi és szenátusi frakciójának kezdeményezésére a román képviselőház elfogadta azt a törvénytervezetet, amely Romániában is a magyar nyelv napjává nyilvánítja november 13-át. A jogszabály értelmében ezen a napon a magyarlakta településeken különböző kulturális programokat szervezhetnek, amelyekhez a helyi önkormányzatokon kívül a civil szervezetek is hozzájárulhatnak. A tervezet kitér arra, hogy a közmédia is sugározhat az ünnepre hangoló műsorokat. A törvény kihirdetése után a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról.
Az anyanyelv ünneplése 1999-ben lépett a nemzetközi ünnepek sorába, mert az ENSZ ebben az évben nyilvánította február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává, amelyet 2000-ben ünnepeltek először. Nem minden nyelvnek van azonban saját napja, de létezik olyan nyelv is, amelyiknek kettő jutott. Az angol nyelv napját április 23-án ünneplik, William Shakespeare halálának napján. Az arab nyelv napja december 18., mert 1973-ban ezen a napon vált az ENSZ hivatalos nyelvévé. A francia nyelv napja március 20., mert 1970-ben ekkor hozták létre a Frankofónia Nemzetközi Szervezetét. A kínai nyelv napján, április 20-án Cang-csiere (Cangjie) emlékeznek, mert a legenda szerint ő alkotta meg a kínai írásjeleket. Június 6-a az orosz nyelv napja, mert ekkor született Puskin, akit az orosz irodalmi nyelv megteremtőjeként tartanak számon. A spanyol nyelv napja október 12-e, melyet Spanyolországban a nemzet napjaként ünnepelnek, hiszen ekkor lépett először Amerika földjére Kolumbusz Kristóf.
MTI
Erdély.ma

Potápi: központi helyen áll a szórványkérdés
A szórvány kérdése központi helyet foglal el a nemzetpolitikában – mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar szórvány napja alkalmából az MTI-nek.
A nemzetpolitika kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, hiszen a „nemzet határát" képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata kevésbé hatékony – mutatott rá az államtitkár, aki rögzítette: a szórvány kérdése központi helyet foglal el a nemzetpolitikában.
Kifejtette: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a népességfogyás legnagyobb arányban a szórványban zajlik. A magyar iskolába történő beiratkozás, a nyelvhasználat, az egyházak tevékenysége, a választásokon való részvétel tekintetében is a szórványban ütköznek a magyar közösségek a legnagyobb akadályokba. Mind a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) Szórvány Szakbizottságában, mind a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Szórvány-diaszpóra munkacsoportjában folyik az erről való gondolkodás – jegyezte meg.
Potápi Árpád János a jelenség csökkentése érdekében a legfőbb feladatok között jelölte meg annak megállapítását, hogy hol, milyen mértékű szórványosodás zajlik és milyen tényezők váltják azt ki. Kitért arra is, hogy konkrét terveket és stratégiákat kell kidolgozni, s példaként említette a normatív támogatási programokat az olyan területeken, mint az oktatás, a művelődés, az egyház, a közösségépítés. Fontosnak nevezte a konszenzust a döntéshozatalban és a tervek megvalósításában, hiszen a szórványosodás folyamatát csak együttes erővel, összetartásban lehetünk képesek lassítani.
A konkrét anyagi támogatásokat ismertetve elmondta: a Bethlen Gábor Alap bizottsága a Máért iránymutatásai alapján jelölte ki az erdélyi nemzeti jelentőségű programokat, amelyek támogatása meghívásos pályázat keretében történt, többek közt a „Szórványkollégiumok támogatása, illetve iskolabusz program támogatása" alcímen. A támogatás célja romániai illetőségű, a magyar anyanyelvi és nemzeti önazonosság megőrzését elősegítő szórványkollégiumok működtetésének és/vagy programjainak, illetve iskolabusz program támogatása. A felhasználható keretösszeg 42,2 millió forint. A szórványközpontok támogatása tekintetében a legkiemelkedőbb az Erdélyben működő Téka Alapítvány, valamint a Kallós Zoltán Alapítvány, mindkettő nemzeti jelentőségű intézmény. Erdélyben támogatásban részesült még az Ethnika Kulturális Alapítvány (Magyarlapád), Dési Civil Műhely, Bástya Egyesület (Vice), a Szent Ferenc Alapítvány (Déva), a Bethlen Gábor Kollégium (Nagyenyed) összesen 650,7 millió forint összegben.
A vajdasági régióban 199 millió forint, a felvidéki régióban pedig 30 millió forint összegben nyújtottak támogatást a szórványközpontok, oktatási intézmények és kollégiumok támogatására. A Técsői Református Líceum 17 millió, a Felső-Tisza Vidéki római katolikus óvodák 50 milliós támogatásban részesültek idén. Az említett programok a szórványrégiókban is nagy népszerűségnek örvendenek, a meghirdetett projektek különösen nagy segítséget jelentenek a szórványban élő magyar közösség megmaradásában – jelezte.
Hozzátette: az anyagi támogatás mellett szükségesnek tartották, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon a szórványban élő magyar közösséggel, ezért hívták életre a Petőfi Sándor-programot, amelyben a Kőrösi Csoma Sándor-program mintájára ösztöndíjasokat küldenek szórványterületekre. Céljuk, hogy segítsék értékőrző munkájukat és tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységükkel erősítsék a Magyarországhoz való kötődésüket; erősítsék a szórványközösségek magyar azonosság-tudatát – mondta Potápi Árpád János. Jelezte: minden helyszínt egyeztettek a külhoni magyar vezetőkkel, társadalmi szervezetekkel, politikai pártokkal, a történelmi egyházakkal ezt követően határozták meg azt is, hogy egy-egy területre hány ösztöndíjast küldjenek ki.
A program az egykori monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Ausztriát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. Utóbbi helyeken is élnek olyan magyar közösségek, amelyek tagjai családi kapcsolatok, munka miatt költöztek ki – jegyezte meg az államtitkár.
Potápi Árpád János felidézte: szeptember 28-án Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettessel, a KDNP elnökével; Németh Zsolttal, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökével és Pánczél Károllyal, a nemzeti összetartozás bizottságának elnökével terjesztették javaslatukat az Országgyűlés elé azzal a céllal, hogy a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek megfelelve november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánítsa. A parlament a javaslatot november 3-án fogadta el.
A magyar szórvány napján, vasárnap a közmédia tematikus műsorfolyammal jelentkezik a Duna, a Duna World és az M1 aktuális csatornán, emellett a Kossuth Rádió műsorai is foglalkoznak a témával. MTI
Erdély.ma

Tájházlátóban a Nyikó-mentén
A minap tájházlátogató körutat szervezett a Hargita Megyei Kulturális Központ és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Egy olyan tapasztalatcseréről, vagy inkább helyszínbejárásról van szó – hiszen a mostani volt a kilencedik alkalom -, amikor a meglátogatott objektumok vezetői elmesélik az általuk létrehozott gyűjtemény történetét, bemutatják a mai állapotot és ejtenek pár szót a terveikről is.
Három állomása volt a tanulmányútnak: Székelyszentlélekre, Siménfalvára és Tordátfalvára jutottak el ezúttal a szakemberek. Balázsi Dénes nyugalmazott magyar szakos tanár röviden ismertette a kis szentléleki múzeum történetét, amely közvetlenül a műút mellett, a helyi római katolikus és az iskola szomszédságában, jól látható, könnyen megközelíthető helyen van. Az 1970-es években lezajlott gyűjtőmunka során sikerült megalapozni a gyűjteményt – az ünnepélyes megnyitóra 1977-ben került sor – a munkában részt vett az akkori tantestület és a tanulók jelentős része. Volt a pionírszövetségen belül a Kincskereső-mozgalom, amellyel felhívták a figyelmet a vidéken kallódó értékekre. Ebben az időszakban igen sok még fellelhető, olykor száz-kétszáz éves tárgyakat sikerült megmenteni, kiállítani és közkinccsé tenni. A tárgyak egy hármas osztatú, hagyományos parasztházban találhatók, többnyire a 19. századból valók, s nemcsak a község falvaiból, hanem szomszédos településekről, a Sóvidékről kerültek be a gyűjteménybe. A ház állaga megfelelő, Balázsi tanár úr családja nagy szeretettel gondozza; évente 250-300 turista és legalább ugyanennyi általános- és középiskolás tanuló látogatja meg. Korábban szerettek volna egy másik házat is a meglévő mellé. Kaptak adományként anyagot egy bogárfalvi házból, de az időközben annyira elkorhadt, hogy nem tudták használni. Nem kizárt azonban, hogy egy csűr, vagy legalább faragó-szín készüljön, mert lenne anyag a ház környéki hagyományos munkálatok, a népi mesterségek bemutatására. A múzeum gondnoka már olyan rutinra tett szert az évek során, hogy a belső megtekintése előtt kihozza azokat a tárgyakat, amelyekről bővebben kíván beszélni, hogy a látogatókat felkészítse a benti látnivalókra, hogy az illető eszközöket rendes előfordulások környezetében keressék. Ily módon élőnek tűnik a gyűjtemény, az embernek az az érzése támad, hogy egyik-másik szerszámot pár perce tette a helyére a gazdája, s bármikor újrakezdhető a hagyományos tevékenység, a szövés, fonás, a kályhában fellobbanhat a tűz, hogy étek készüljön a hazatérőknek…
Siménfalván is értékes, de jóval hányatottabb sorsú múzeum, pontosabban: muzeális anyag található. Valamikor a hetvenes években kezdtek itt is gyűjteni – tudtuk meg Sipos Irén kultúrigazgatótól. Létrejött a községhez tartozó Rugonfalván egy tájház a nyolcvanas évek elején, ott sok tárgyat ki lehetett állítani, de azt az épületet később vissza kellett adni a tulajdonosnak. Azt ott elhelyezett tárgyak visszakerültek a községközpontba, s hol a tanács, hol az iskola, hol pedig a kultúrház épületében kaptak helyet. Nem igazi tárlókban, hanem ládákban rejtőznek – most éppen a művelődési ház emeletén levő könyvtárban -, ahonnan csak egy-egy tematikus tárlat erejéig, bizonyos néprajzi és kulturális programok idejére kerülnek elő. A sok költöztetés megviselte a tárgyak egy részét, közülük jó pár megsemmisült, illetve megrongálódott, de főleg a textília-gyűjtemény ma is jelentős értéket képvisel.
Tordátfalván Pop Anna tanítónő ma már nyugdíjas, de egész életében gyűjtötte és őrizte azokat a tárgyakat, amelyek gyermekkora óta körülvették. Viszonylag egyszerű dolga volt, hiszen eladó volt a lakásukkal szomszédos bennvaló, amelyen két ház és egy csűr található. Anyagiakat nem sajnálva megvették ezt az ingatlant. A kisebb és régebbi ház tulajdonképpen egy igényesebb nyári lak – vagy zsellérház -, amely korábban egy kettős osztatú, pincével nem rendelkező lakóház lehetett, amelynek végében sütő is található. A nagyobb és újabb ház, amelynek pincéje is van, feltételezhetően később épült, abból a kényszerből, hogy két vagy három generáció élhetett egykor ezen a telken: fiatal házasok, szülők, még fel nem nőtt gyermekekkel, illetve egy vagy két nagyszülő. Ily módon az új tulajdonosnak lehetősége nyílott egy tisztaszoba, egy lakószoba és nyári-konyhaként is szolgáló sütő bemutatására. Mindhárom helyiséghez rendelkezésre állott a berendezés. A különböző gyűjtésekből, adományokból és vásárlásokból származó többi tárgy immár a csűrben kapott – ideiglenes – helyet. A pillanatnyilag üres, illetve modernebb berendezéssel rendelkező házban további szobákat lehet berendezni. Itt lehetőség van bizonyos népi mesterségek – szövés, fonás, varrás, hímzés – folyamatos bemutatására, kézműves táborok szervezésére. A tulajdonos él is ezzel a lehetőséggel, nyaranta kis létszámú csoportokat fogad, akik részben üdülésként, részben tanulmányútként felfogott itt tartózkodás során adja át az érdeklődőknek azt a tudást, amellyel rendelkezik.
Az a személyes tapasztalatunk, hogy ott működnek jól az ilyen helytörténeti gyűjtemények, ahol a kezdeményezők maguk képesek kézben tartani az általuk létrehozott intézményeket. A politikai községnek szükség lenne olykor a múlt bemutatására, hiszen ezt elvárják tőle időnként a külföldi látogatók, “felmerülnek” ilyen igények bizonyos alkalmakkor, de a gyűjteményt – főleg, ha elpusztult, vagy méltatlan körülmények közt tárgyalják – nem tudják egyik pillanatról a másikra előrántani. Ha a tulajdonosok tiszta telekkönyvvel rendelkező házat birtokolnak, amelyben gyűjteményt tartanak, ha ehhez jól működő egyesületet vagy valamilyen vállalkozást is üzemeltetnek, és – ráadásul – jók a kapcsolataik a helyi politikummal, az egyházakkal és a környéken fontos szerepet vállaló kulturális intézményekkel – múzeumok, szaktestületek, tanácsadó cégekkel, akkor magas színvonalon, biztonsággal működhetnek a tájházak. Ez a tapasztalatszerző kirándulás ennek tudatosítását is szolgálta.
Roppant fontos lenne, hogy a tájházak megőrzése mellett a helyi vezetők, a civil szervezetek és a tudatosan gondolkodó polgárok részt vállaljanak mindenütt a falukép megőrzésében, mert napról-napra pusztulnak az elődök által ránk hagyott építészeti emlékek.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Boldogasszony ötvenöt arca
Kiállítás a Székely Nemzeti Múzeumban
Vagy a magyarok nagyasszonya témájának ötvenöt különféle értelmezése kortárs képzőművészek víziójában. A Székely Nemzeti Múzeumban tegnap megnyílt, Boldogasszony című rendkívüli tárlat a csíksomlyói Szűz Mária-szobor ötszáz éves évfordulója alkalmából meghirdetett Mária-év hozadéka, megálmodói, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) és a Kárpát-Haza Galéria a kiállítás céljaként a magyar nemzet megmaradásának zálogát jelentő keresztény hit és nemzeti értékrend felmutatását jelölték meg, a magyar összetartozást jelképező Mária-kultusz tudatosításával a nemzet határokon átívelő újraegyesítése szolgálatának jegyében.
Egy csúszó kiállításmegnyitó mentsége, hogy a látogatók bőven ráérnek böngészni a tárlat anyagát. És érdemes is a Boldogasszony tárlaton hosszabban elidőzni, hiszen – épp a felkért alkotók művészeti sokszínűsége, no meg „témaérzékenysége” okán – az első látásra eklektikusnak tűnő tárlat valójában nagyon is egységes, összképében döbbenetes akár. Talán ezért is nevezte bevezetőjében a múzeum igazgatója, Vargha Mihály – maga is kiállító szobrászművész – merésznek a kiállítást. Megnyitóbeszédében az NSKI vezetőjének, Szász Jenőnek a helyettese, Fráter Olivér alelnök kiemelte, Szent István országfelajánlása óta a magyarságnak, bármily nehéz sorsa lett légyen az elmúlt ezer év során, Szűz Máriához való hűsége töretlen, a mára utalva pedig megjegyezte, Máriát az iszlám is elfogadja, így a magyarok nagyasszonya kapocs a három nagy világvallás között. Tamás Sándor, a Székely Nemzeti Múzeumot fenntartó Kovászna Megye Tanácsának elnöke beszédében arra világított rá, hogy a kiállító művészek a Kárpát-medence megannyi szegletéből valók, de a témára való érzékenységük a szétszóratott magyarság gondolati összetartozását jelenti. Végezetül Hegedűs Enikő művészettörténész a tárlat igen alapos méltatásában kiemelte, a felkért művészek a magyar Mária-kultusz tágabb értelmezésére törekedtek, saját kifejezésmódjuk mellett környezetük kultúráját, népi világuk motívumvilágát is beépítve alkotásaikba. A kiállításmegnyitót mintegy keretbe foglalva Szabó Fruzsina Réka borzongatóan szép énekhangja nyitotta és zárta, ráadásként pedig, spontánul, a megnyitón szép számban részt vevők az alkalomhoz leginkább illő régi magyar himnuszt, a Boldogasszony, Anyánkat énekelték el.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Petru Filip: Miért nem lehet decentralizálni Romániát?
Ez a kérdés időről időre felmerül a fejünkben. A válasz is megvan. Csak éppen nem történik soha semmi. 1991 óta dolgozom a közigazgatásban. Az akkori közigazgatási törvény alapján neveztek ki nagyváradi polgármesternek. 2007-ig maradtam – négyéves kihagyással – ebben a tisztségben, különböző pozíciókat töltve be a romániai megyei jogú városok társulási struktúráiban, illetve egy sor, a decentralizálásról és újabban a szubszidiaritás elvéről szóló szemináriumon és kurzuson vettem részt.
Az a megtiszteltetés ért, hogy 1997 és 2000 között a washingtoni Urban Institute cég tanácsadója is lehettem a romániai közigazgatási reformmal kapcsolatosan, mely letette az igazi, valójában az első és törvényhozási téren egyetlen kézzelfogható romániai decentralizálási kezdeményezés alapjait. Ezenkívül megadatott számomra az esély, hogy első, 2008 és 2011 közötti szenátori mandátumom alatt a közigazgatási bizottság elnöke lehettem Románia szenátusában. Ezeket azért mondom el, hogy érhetővé váljon: mivel megszakítás nélkül részt vettem a romániai közigazgatási reformfolyamatban, és élőben, közvetlenül átéltem azt az utóbbi húsz évben, elég elméleti és gyakorlati tapasztalatra és érettségre tettem szert, hogy valós, politikai gúnyától megszabadított elemzést készíthessek arról, ami a dicsőséges forradalom utáni években nálunk történt. Először is, ha valaki azt kérdezné tőlem, miért nem történik valódi decentralizálás Romániában, határozottan kijelenteném: MERT NEM AKARJÁK! A második, ebből következő kérdés – nyilvánvalóan – az lenne, hogy miért nem akarják. És a hasonlóan határozott válaszom a következő lenne: MERT A HATALOM DECENTRALIZÁLÁSA A PÉNZHEZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS DECENTRALIZÁLÁSÁT JELENTI.
Az esetek többségében a szolgáltatások vagy a felelősség áthelyezése a központból a helyi szintekre a polgármesteri hivatalok komfortját hosszabb időszakra biztosító pénzügyi források kiszámítható átadása nélkül történt és történik.
Más szóval, nem tervezhető és a helyi közigazgatások által idővel maximalizálható jövedelemforrást biztosítanak, hanem csak egyéves pénztranszfert az állami költségvetésről szóló törvény alapján, mely évente elfogadott jogszabály, és melynek kiszámíthatósága az országos politikai döntéshozóitól függ.
Vagyis ha helyi közigazgatásba ma átkerül a te felelősséged alá egy olyan kihelyezett szolgáltatás, melyet állami költségvetésből finanszíroznak, akkor semmi sem szavatolja, hogy jövőre ugyanakkora összeg áll majd a rendelkezésedre a kérdéses szolgáltatásra, így azt már saját forrásaidból kell fenntartanod.
Sőt, az államháztartásról szóló törvény egy rendkívül perverz kifejezést használ, ugyanis a központtól helyi szintre áthelyezett szolgáltatás finanszírozása „az állam költségvetéséből és a helyi költségvetésből történik”.
A perverzitás abban áll, hogy nem rögzítették, mennyit fizet az állam és mennyit a helyi közigazgatás, így ha az állam a következő évben nem tud vagy nem akar adni, a felelősség a helyi szintnél marad, mert a törvény a felelősséget áthárította rá, de a finanszírozás relatív. Képzeljék el, hogy Romániában a helyi közösségek 75 százaléka esetében a saját (közvetlenül a közösségtől függő) bevétel mértéke a fenntartási szint (bérek és közüzemi költségek) szintje alatt áll – hosszú távú közösségi fejlesztési politikákról már ne is beszéljünk –, és száz százalékban az állami költségvetéstől, a pótköltségvetésektől és a többségi politikai döntéstől függ. Itt nem a megyei tanácstól vagy a kormánytól függő infrastruktúra-projektekről beszélek, hanem a helyi közigazgatás – olyannyira hangoztatott – minimális autonómiájáról. Rendben, és mit kellene tenni?
Először is egy szolgáltatást csak kiszámítható költségvetéssel decentralizáljanak, vagyis ha holnaptól hozzád kerül egy szolgáltatás, és az 100 lejbe kerül, amire a pénz az állami költségvetésből érkezik, az áthelyezésről szóló törvénynek biztosítania kell, hogy a 100 lej átutalása hosszú távon megmaradjon, és a költségvetési törvény nem fogja módosítani a forrásáthelyezési szabályokat. Másodsorban az állami költségvetés forrásaiból származó költségvetési pénzügyi támogatásokat egyértelmű, tárgyilagos és a többségi politikai döntéshozótól független szabályok szerint kell biztosítaniuk a helyi közigazgatásoknak, a politikai döntéshozatali szinttől – helyi vagy országos – függetlenül. A helyi közigazgatások saját forrásainak fedezniük kell a közösségek saját folyó költségeit a szolidaritás elve és az államilag szavatolt minimális jövedelemszint elve szerint.
Harmadsorban a román jogrendnek meg kellene határoznia a romániai közösségek társulhatóságának elvét, nemcsak a Helyi Fejlesztési Társulások esetében, melyek a közösségek társulási kérdéskörének csak kis részét fedik le, hanem a község gazdasági fejlesztése, a területi szintű településfejlesztés, a közösségi agglomerációk vagy a közösségi társulások adópolitikái szempontjából, a közösségi társulások oktatási vagy közegészségügyi politikái szempontjából is, és így tovább.
Negyedsorban a decentralizálásra vonatkozó törvényhozási és alkalmazási politikai döntésnek túl kellene lépnie a jó szándék szintjén, és hagynia kellene, hogy a decentralizálás tényleg valós legyen, és ne csak nyilatkozatokban létező.
Már átéltem Cozmâncă, Blaga, Dragnea decentralizálását, és azt hiszem, hogy ha kíváncsiak lennénk egy polgármester véleményére, bárhonnan Romániából, akkor azt tapasztalnánk, hogy a valódi világban nagy különbség van a nyilatkozatok és a tettek között. Romániában többtonnányi elemzés és tanulmány készült a decentralizálásról és a szolgáltatások kihelyezéséről, de – sajnos – többségük megrekedt az elmélet szintjén.
Nagyon nehéz másoknak átengedni azt a hatalmat, amely a pénzek elosztásából származik. Az utóbbi időben a közigazgatási döntéshozatali decentralizálásról szóló vitát legtöbbször a regionalizálás gondolata váltotta fel, ahol a meglévő helyi hiúságok, valamint az a kérdés, hogy miként néz majd ki a székely övezet – de nem csak ez –, odavezettek, hogy a folyamat már az elindulása előtt elakadt. Persze, egy decentralizálásról, a pénzek elosztásáról, a kritériumokról és más hasonló dolgokról szóló vita túl technikainak és merevnek tűnik, és nem vonzó a közvélemény számára, de a gond valóban létezik, közvetlenül befolyásolja életünket. Legtöbbször azt tapasztaljuk: ahelyett, hogy reményeinkkel azokhoz fordulnánk, akiket – a helyzet tudatában – helyi szinten megválasztottunk, a fővárosra vetjük a tekintetünket, mert – nem igaz?! – szeretjük azt mondani, hogy Bukarestben határozzák meg a pontos időt!
(Forrás: Adevărul/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnep a szórványközösségekért
A magyar közmédia tematikus napja november 15-én
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015-től – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. Vasárnap a közmédia méltó módon állítja fókuszba csatornáin a szórványmagyarság sorsát.
A közszolgálati csatornák november 15-én, vasárnap egész napos tematikus műsorfolyammal hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság életére, lehetőségeire és helyzetére. Az M1, a Duna, a Duna World csatornákon, valamint a Kossuth rádió műsoraiban és a www.mediaklikk.hu oldalon is a szórványban élő magyarságé lesz a főszerep. A műsorkészítőket mindvégig az vezérelte, hogy minél több információt osszanak meg a tömbmagyarságról leszakadó közösségekről; azokról az emberekről, akik fizikailag és lelkileg is elszigetelve élnek nemzettársaiktól, mégis hűen őrzik identitásukat.
A szórványnap példás összefogással valósulhat meg: a téma szakavatott szakértői – hét külhoni régió több tucat határon túli tudósítója – majdnem egy hónapon át készítette el az anyagokat. A közel száz riport s a negyven településről elkészített kisfilm az ő munkájukat dicséri. A húsz mini- portréban megszólalnak azok az emberek is, akik a szórványterületeken a legtöbbet teszik a magyarság fennmaradásáért.
A tematikus műsorhoz közéleti szereplők is csatlakoztak, akik nem csupán azt vállalták, hogy elutaznak a külhoni régiókba, de valamilyen módon mindannyian segítséget is nyújtottak a szórványban élőknek. Rátonyi Kriszta, a Petőfi Tv műsorvezetője Csángóföldre látogatott, Rusz Milán és Benkő Péter színművészek egy különleges, Jávor Pál életét bemutató darabot visznek a Szerémségbe, Vadkerti Imre előadóművész pedig egy felvidéki iskola életébe hoz szívmelengető fordulatot. A budapesti stúdióban Borbás Marcsi, a közmédia "Gasztroangyala" és Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója műsorvezetőként mutatkoznak be.
A riporterek exkluzív tartalmakkal várják azokat is, akik nem csupán a képernyőn, de az interneten szörfözve is kíváncsiak a jeles napra. A www.mediaklikk.hu oldalon, amellett hogy élőben követhetik a televíziós közvetítést és az adásból kimaradt kisfilmeket, a magyar szórvány napján szerepet vállaló közéleti szereplők gondolatait is megismerhetik.
A magyar szórvány napjához Ön is csatlakozhat. A nézők november 15-ig küldjék el a szerkesztőknek a hethatar@mtva.hu e-mail címre azokat a fényképeiket, videóikat, amelyeket szórványterületeken készítettek.
Népújság (Marosvásárhely)

Szórványnapi gálaműsor a Téglásban
Bethlen Gábor fejedelem emlékét idézve ünneplik idén Déván a Magyar Szórvány Napját. A Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában november 14-én, déli 12 órakor ünnepi gálaműsor keretében lép fel az iskola kórusa, szavaló diákjai, a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance együttese, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportja, a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportja, valamint a Szivárvány nyugdíjasklub kórusa. A tartalmasnak ígérkező műsorra szeretettel várnak minden érdeklődőt!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Verssorok között, könyvek felé Marosvásárhelyen
Cetlikre írták kedvenc idézetüket a beszervezett diákok, illetve a látogatók, majd kiragasztották ezeket a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejáratánál felszerelt pannókra, közös „verskaput” építve a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár bejáratánál. A rangos seregszemle csütörtök reggel megnyitotta a „verskapuját”.
Rengeteg középiskolás diák és marosvásárhelyi könyvbarát töltötte meg a teátrum kétszintes előcsarnokát a könyvvásár délelőtt 10 órai hivatalos megnyitója után. A színház előtti téren Szabó Árpád, a Maros megyei önkormányzat alelnöke, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere, valamint Gulyás Gabriella, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A két helyi elöljáró az anyanyelv jelentőségéről beszélt, a négynapos rendezvény fontosságát méltatta.
Szellemi védnök a PIM
A könyvvásár szervezői 2012-től fontos személyiségeket, a kulturális élet kimagasló egyéniségeit kérték fel, hogy legyenek a könyves esemény szellemi védnökei. A Látó és a Székelyföld folyóirat szerkesztői után idén a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta e szerepet. Ahogy az intézmény alelnöke, Gulyás Gabriella fogalmazott, fontosnak tartották, hogy bemutatkozzanak Erdély legnagyobb könyves szemléjén, amely ugyanakkor kitűnő alkalom a találkozásra, ismerkedésre, a tevékenységük és a kiadványaik népszerűsítésére is.
Gulyás Gabriella a megnyitón ismertette az általa képviselt intézmény történetét, elmondta, hogy 1954-es megalakulásuk óta a magyar irodalom letéteményesei, az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia mellett a legjelentősebb intézmény, amelynek célja a magyar irodalmi örökség gyűjtése, feldolgozása, bemutatása, népszerűsítése, a kulturális identitás erősítése, a magyar irodalom világirodalmi besorolásának támogatása.
Könyv Mikulásra és karácsonyra
A kissé hosszúra nyúlt megnyitót követően bent, a színház előcsarnokában nyüzsgött a tömeg, a standok előtt fiatalok és idősebbek egyaránt nézelődtek, lapozgattak, számolgatták, hogy mi az, amit megvennének, illetve mire futja a pénztárcából.
„Nagyszerű alkalom a mikulási és a karácsonyi ajándékok beszerzésére, hiszen itt szinte valamennyi kiadó kedvezményes áron kínálja a könyveit” – mondta a Vásárhelyi Hírlapnak egy vásárló. A könyvvásáron a könyvkiadók és könyvkereskedők 10–20 százalékos árkedvezménnyel forgalmazzák kiadványaikat, ami még vonzóbbá teszi a vásárt azok számára, akik a decemberi ünnepekre, ajándékozásra gondolnak. Sok fiatal szülő is megfordul a rendezvényen, akik kis- és kamasz gyerekeiknek keresgélnek olvasnivalót.
Írók testközelben
A vásár megnyitójával szinte egy időben a dedikálások is elkezdődtek. A kiadók standjai előtti asztaloknál várakoztak a szerzők, akik frissen megjelent kötetükbe írtak pár kedves szót az érdeklődőknek, és el is beszélgettek az olvasókkal. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők standjánál Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond dedikált, a Lector Kiadó standjánál Nagy Attila, a PONT kiadó előtt Kádár Annamária és Szávai Ilona.
A könyvbemutatók sora a déli óráktól kezdődött a Székely János Teremben és a Jánosházy Györgyről elnevezett teremben. Sorra mutatkozott be legújabb kiadványaival a PONT, a Love 2 Translate, az Erdélyi Gondolat, a Koinónia és a L’Harmattan Könyvkiadó.
A Kultúrpalota kistermében a Magyar írók estje rendezvényen Györe Balázzsal, Krusovszky Dénessel, valamint az Erdélyből Budapestre települt Papp Sándor Zsigmonddal és Tompa Andreával az est házigazdája, Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélgetett. A könyvvásár pénteken, szombaton és vasárnap délelőtt 11 órakor nyitja kapuit és várja látogatóit gazdag kínálatával.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Tessék, kérem! Nagyváradon
Tessék, kérem! címmel debütál pénteken, a magyar nyelv napján az az ingyenes nagyváradi közösségi havilap, amely a kolozsvári Igen, tessék! projektből kiindulva a kétnyelvű, román–magyar ügyfélszolgálatot egyaránt biztosító helyi vállalatok számára akar pluszreklámfelületet biztosítani.
A tízezer példányszámban nyomtatott nulladik lapszám kiadását az RMDSZ kezdeményezésére a Varadinum Alapítvány vállalta fel, ezúttal kizárólag a Szacsvay-szobor felújítását támogató cégek kaptak benne reklámhelyet. A tartalmat önkéntesek ingyen állították össze.
Szabó Ödön, a szövetség Bihar megyei ügyvezető elnöke szerint a 24 oldalas, magazin jellegű kiadvány nem akar a helyi lapok konkurenciája lenni. Az újság mellett jövőre egy kisokos megjelentetését is tervezik, amelyben a magyar nyelvű ügyfélfogadást is biztosító kisiparosokat, szolgáltatókat, vállalkozókat gyűjtik össze. Ez utóbbiban való megjelenés várhatóan ingyenes lesz, miközben a lapban való hirdetési felület díjszabásait a későbbiekben határozzák meg.
„Nem szabad militáns pártlap legyen. Nem is úgy szerepel benne a szövetség. Arra a célra lesz kampánylapunk” – közölte Szabó. Ennek ellenére a Tessék, kérem! nulladik száma például Cseke Attila képviselőt mutatja be családapaként, és leközli a szövetség által kezdeményezett konzultációs kérdőívet is.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Bírálják az iskolák vezetőségébe delegált RMDSZ-es tanácsosokat
Az oktatási intézmények belső szabályzatában kellene rögzíteni az anyanyelvhasználatot, az iskolák vezetőtanácsába delegált RMDSZ-es tanácsosok azonban nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel a testületi gyűléseken – hívta fel a figyelmet a Civil Elkötelezettségi Mozgalom (Cemo) vezetője, Szigeti Enikő.
Emlékeztetett: a legutóbbi marosvásárhelyi tanácsülésen megszavazták, hogy a 2015/2016-os tanévben az önkormányzati képviselők mely oktatási intézmények vezetőtanácsában kapnak helyet.
Az előző évekhez viszonyítva egyébként a jegyzék nem sokat változott, csupán a lemondott tanácsosok kerültek ki belőle, s az újak foglalták el helyüket. „Pár évvel ezelőtt történelmi pillanatnak nevezte az RMDSZ azt a napot, amikor az új tanügyi törvény megszavazásával lehetővé vált, hogy az önkormányzati képviselők, közöttük a magyar tanácsosok is bekerüljenek az iskolák vezetőtanácsába. Nagy lehetőségként értékelték ezt, hiszen, mint mondták, a magyar tanácsosoknak így lehetőségük nyílt az anyanyelvi jogokat érvényesíteni s támogatni a magyar oktatókat, aligazgatókat” – mondta Szigeti Enikő.
A Cemo vezetője sajnálatosnak nevezte, hogy a magyar tanácsosok egy része nem jár el rendszeresen a vezetőségi ülésekre, és konfliktusos helyzetként értékelik azt, ha a magyar feliratok, a belső magyar kommunikáció ügyében kell felszólalniuk. Szigeti Enikő elmondta, hogy egyedül a Művészeti Gimnáziumban sikerült egy magyar szülő és Karácsony Erdei Etel tanácsos közbenjárására elérni, hogy a belső szabályzatba foglalják be az anyanyelvhasználat fontosságát, s minden téren próbálják meg alkalmazni azt.
„Sajnos ettől a normálisnak mondható helyzettől a legtöbb iskolában még nagyon távol állnak. A marosvásárhelyi magyar tanítók közül sokan az elemis kisdiákok ellenőrzőjébe kerülő minősítéseket is románul írják be, holott a törvény lehetőséget ad arra, hogy ezt magyarul is megtegyék. A magyar tanácsosoknak támogatniuk, képviselniük kellene a magyar oktatók, az aligazgatók érdekeit is. Figyelemmel kellene követniük a magyar ügyeket, támogatniuk azokat a szülőket, akik az anyanyelvhasználatért harcolnak. Az érdekérvényesítés terén nagy hiányosságok vannak” – nyilatkozta Szigeti Enikő. A civil aktivista szerint fontos lenne, hogy Peti András alpolgármester és Soós Zoltán, az RMDSZ-frakció új vezetője odafigyeljen arra, hogy a városháza kiket delegál.
Érdeklődésünkre Józsa Tibor önkormányzati képviselő – aki jelenleg is több oktatási intézmény vezetőtanácsának tagja – elmondta, amennyiben időben, három nappal korábban értesítik az ülésről, s valóban fontos témák kerülnek napirendre, mindig megpróbál részt venni a megbeszéléseken. Józsa rámutatott: fontosnak tartja az anyanyelvhasználatot, s valahányszor a magyar osztályok indításáról, esetleg megszüntetéséről van szó, odafigyel a kérdésre, s amennyiben lehet, nem engedi, hogy hátrányba kerüljenek a magyar diákok.
„Ha tudomásom van arról, hogy a lakótelepi iskolákban nem akarnak egy újabb osztályt indítani, mindig fellépek. A magyar nyelvű táblák kihelyezését is fontosnak tartom: ahol lehet, ott ki is tették, igaz, van olyan iskola, ahol csak azon a folyosón kerültek ki a táblák, ahol a magyar osztályok is működnek” – mondta Józsa Tibor.
Haller Béla tanácsost hat iskolai vezetőtanácsba delegálták. Mint mondta, megpróbál eljutni az ülésekre, de sok esetben ezeket déli 12 órakor tartják, s ilyenkor munkahelyi elfoglaltsága miatt kénytelen hiányozni. „Amit a Cemo szeretne – hogy minden, a hirdetőkön megjelenő szöveg is kétnyelvű legyen –, az egy ideális állapot. Úgy érzem, mégis sikerült kisebb-nagyobb eredményeket elérni” – fejtette ki a képviselő.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Visszatérnek a lazarista szerzetesek Váradra
Szerda este Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében címmel konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállításmegnyitót tartottak a Püspöki Palotában, mely tavaszig tekinthető meg.
Az egybegyűlteket Böcskei László megyés püspök köszöntötte. Felidézte, hogy a 2014. november 30. és 2016. február 2. között zajlott Megszentelt Élet Évében az elmúlt hónapokban számos olyan rendezvényt szerveztek, melyek a kolostorokban és rendházakban élőkre hívta fel a figyelmet, a mostani azonban több ennél, hiszen arról szól, mit tettek az elmúlt évszázadokban, illetve tesznek még napjainkban is a váradi egyházmegye területén élő szerzetesek és nővérek, hozzájárulva ezáltal a társadalmi, kulturális, szociális és intézményi fejlődéshez. Dr. Kovács F. Zsolt atya, a püspökség irodaigazgatója úgy vélte, talán a „rendben vagyok, földön járok, égre nézek” mondat lehetne a legtalálóbb mottója a szimpóziumnak.
A konferencia első előadója dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános volt, aki a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységéről beszélt. Többek közt megtudtuk tőle, hogy a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek Szerzetesközössége 151 éve tevékenykedik Erdélyben. A rendet Paul Jozef Nardini atya alapította- akit sanyarú gyermekkora szociálisan érzékennyé tett- Pirmasensben, a székhelyet 1869-ben tették át Mallersdorfba. A kolostori élet alapja Szent Ferenc Harmadik Rendjének szabályzata, a nővérközösség pedig a Szent Család oltalma alatt áll. Erdélybe 1864. november 19-én érkezett az első hat nővér Nagyszebenbe, az intézmény fejlődése, koedukációs oktatási rendszer kialakítása céljából. Nagyváradon az egészségügy és az oktatás területén tevékenykedtek, 1895-ben Schlauch Lőrincz püspök kérvényezte, hogy a megyei kórházban vegyék át a betegek ellátását. 1897. január 1-től 15 nővér 250 beteget gondozott naponta, és a kórház kapacitása és a betegek száma évről évre nőtt. 1903. október 1-jétől a helyi gyermekkórházban is átvették a betegápolást, kezdetben 20 beteg mellett 5 nővér dolgozott, de számukra egyre gyarapodott. 25 év eredményes munka után az anyaház vissza akarta vonni a nővéreket, de néhányan még itt maradtak. Ezzel párhuzamosan közben Bognár István apátkanonok 3 nővért kért a szeminárium konyhájába, akik 1898. november 1-jétől elkezdték a munkát. Az I. világháború után Széchenyi Miklós püspök feloszlatta a papi szemináriumot, de utódja, Bjelik Imre újraindította, és szintén nővéreket kért a háztartás vezetésére. A II. világháború utáni 1948-as államosításkor a kongregáció intézményes befagyasztása is megtörtént, zaklatásokra került sor az iskoláikban, és kilakoltatták a nővéreket, akik annak ellenére, hogy le kellett tegyék a szerzetesi habitusukat, a külső formák hiányában is igyekeztek eleget tenni hivatásuknak. 1989 után az itt élő nővérek házukat a kongregációnak ajándékozták, melyet renováltak, és 1999 augusztusában felszenteltek. Jelenleg a Dózsa György utcai Kis Szent Teréz Házban 4 nővér gondoz 12 gyermeket, illetve 2012. október 11-én Böcskei László megáldotta a Brassói utcai Szent Ferenc Napközi Otthont.
Vincés nővérek
Barta Szabolcs lazarista szerzetes rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatja be. Felvezetőjében arról beszélt, hogy lett az alapító, 19 évesen pappá szentelt Páli Szent Vince törtető, pénzéhes és karrierista fiatalemberből olyan személyiség, akit Franciaországban a szegények atyjaként, és a szeretet apostolaként tiszteltek. 1617-ben alapította a Szeretetegyesületet (mely a Caritas elődjének is nevezhető), 1625-ben a Missziós Társaságot (lazaristák), 1633-ban pedig a Szeretet Leányai Társulatot (vincés vagy irgalmas nővérek). Előbbiek működési területe a missziók, a papság képzése, valamint a szegényekkel, rászorulókkal való foglalkozás, utóbbiaké a betegápolás, az oktatás-nevelés és a karitatív szolgálat volt. 1878-ban Grazból indult egy nővércsoport Nagyváradra Nogáll János kanonok, későbbi püspök meghívására. Szolgálati helyük lett a Szent Vince Intézet, az Inmaculata Intézet, a velencei iskola, a Szent László Intézet, a Szent József kórház, a Katalin-telep, valamint Szentjobbon és Bélfenyéren is tevékenykedtek. A kommunizmus évtizedei után 1990-ben újrakezdték, 1996-ban költöztek be új tartományi házukba a Mioriţei utcában, ahol jelenleg 12-en élnek. A lazaristák 1940-ben érkeztek Váradra, a Katalin -telepre, ahol korábban a vincés nővérek végeztek lelkipásztori munkát. Népmisszióval, hittanoktatással foglalkoztak, pártfogolták a szegényeket és a munkásembereket. 1997-ben az utolsó lazarista atya is elhagyta Váradot, idén nyáron azonban a tartományi gyűlésen úgy döntöttek, jövőre visszatérnek a Katalin-telepre. Az amúgy váradi születésű Barta Szabolcs atya néhány napja már meg is érkezett, jelenleg a Szent László plébánián akkomodálódik.
Oklevelek
Az előadások végén Exc. Böcskei László megyés püspök oklevelekkel és az egyházmegye érdemérmének bronz kiadásával ismerte el a szerzetes és nővérközösségek tevékenységét. Ezt követően pedig megnyitották a Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című kiállítást, melyhez Lakatos Attila kulturális referens fűzött néhány gondolatot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Anyácskánk a magyar nyelv napján
Saját riadalmamon veszem észre, milyen óriási történelmi és szellemi távolságokat kell bejárnia annak, aki tanári katedráról vagy írói asztal mellől röpteti gondolatait az anyanyelvről. Igen, csak úgy általában az anyanyelvről és nemcsak a magyarokéról, hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezete 1999. február 21-i ülésén is ünnepi hangon beszélt az anyanyelv világnapjáról.
A magyar nyelv tudatos védelme is az osztrák elnyomás, gyarmatosítás visszahatásaként jelentkezett már a kuruc, a Rákóczi-féle szabadságharc (1703–1711) idején és az azt követő megtorlás alatt. A hivatalos nyelv a latin meg a német volt. A felvilágosodás idején elindult az építkező nyelvújítás; az új képzők, ragok bevezetése, tervezése és sokuk elvetése nagy kohó volt a nyelvkonyhákban. Bessenyei György írta le 1778-ban: „minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sosem.”
II. József Habsburg császár nemcsak hadsereggel akarta eltakarítani a magyar nyelvet, hanem betiltással is. E módszer ma is használatban... Kazinczy Ferenc a magyar nemzet megmentése érdekében a magyar nyelvet akarta közigazgatási, iskolai és egyetemi szintre emelni mint legfőbb mentőövet.
Igen érdekes idéznem néhány világhírű tudós nyilatkozatát magyar nyelvünkről. Sir Bowring John (1792–1872) több mint 100 nyelvet beszélt, magyarból is fordított. „Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a kifeszített húr erejével bír...” Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros 103 nyelvet beszélt. „A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.” Grimm Jakob (1785–1863): „a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” Emil Cioran (1911–1995) erdélyi román származású, francia gondolkodó igazán nem a magyarság szeretetéről volt híres. „Az ember vagy magyarul lehelje ki a lelkét, vagy meg se haljon.” Ove Berglund svéd műfordító mondotta 2003-ban: „a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.”
A magyar nyelv ünnepnapján csak ennyi szót. Arról, hogy soha nem volt ennyire szemetes ez a nyelv, majd kicsit később. A magyar egyetlen nyelv, amelyben becézik a kenyérkét, a vizecskét, anyácskát, Istenkét – sehol máshol... Hát segítsenek ők is óvni, védeni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Az RMDSZ nem javasol minisztereket a Cioloș-kormányba
Határozottan cáfolta Kovács Péter ügyvezető elnök azt a sajtóértesülést, miszerint az RMDSZ Cseke Attila képviselőt javasolta egészségügyi miniszternek Dacian Cioloș kinevezett miniszterelnök kormányába.
Erről Mihai Gâdea beszélt csütörtök este az Antena3 Sinteza zilei című műsorában. A televíziós újságíró nem nevezte meg információi forrását. Ehelyett hosszasan ecsetelte, mekkora kárt okozott a volt RMDSZ-es egészségügyi miniszter a kórházak egy részének bezárásával.
Kovács Péter a Maszolnak elmondta, az RMDSZ álláspontja nem változott: Romániának olyan kormányra van szüksége, amelynek nem tagjai politikusok. „Korábban is elmondtuk nyilvánosság előtt, hogy Bogdan Aurescu kinevezését sem támogatjuk, mert korábban a külügyminiszter a PSD parlamenti jelöltje volt. Cseke Attila még inkább politikus, hiszen RMDSZ-es parlamenti képviselő, korábban RMDSZ-es egészségügyi miniszter volt” – fogalmazott az ügyvezető elnök. Hozzátette, a szövetségnek nem áll szándékában minisztereket javasolni Dacian Cioloș kinevezett miniszterelnök kormányába.
A Maszol megkeresésére Cseke Attila diverziónak nevezte az Antena3 híradását. Emlékeztetett arra, hogy amikor az RMDSZ legutóbb kormányra került, akkor "hírbe hozták" az egészségügyi minisztériummal. "Pedig akkor még csak nem is merült fel, hogy az RMDSZ megkapja az egészségügyi tárcát" – mondta a képviselő.
maszol.ro

Gondok és megoldások a szórványban – kerekasztal-beszélgetés Nagyenyeden
„Gondok és megoldások a szórványban” című kerekasztal-beszélgetés vendége és moderátora volt Winkler Gyula európai parlamenti képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke, csütörtökön Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban.
A különböző szakterületek képviselői számára létrejött rétegtalálkozó meghívottai között szerepelt Hegedüs Csilla, az RMDSZ Kultúráért felelős ügyvezető alelnöke és Korsós Tamás, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának képviselője. Az esemény házigazdája Lőrincz Helga, kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő, a Fehér megyei RMDSZ elnöke volt.
A Fehér megyei RMDSZ szervezet és a Dr. Szász Pál Egyesület közös kezdeményezésére szervezett eseményen részt vettek a Fehér és Hunyad megyei magyar értelmiségiek, akik többségében román anyanyelvű közösségekben tevékenykednek és élik meg magyarságukat. A rendezvény a közeledő kettős ünnep –Magyar Nyelv Napja és a Magyar Szórvány Napja – égisze alatt került megszervezésre.
„Mint ismeretes, november 13. már hivatalosan is a Magyar Nyelv Napja Romániában, annak eredményeként, hogy az RMDSZ képviselői és szenátorai által előterjesztett törvénytervezetet Románia Parlamentje elfogadta és az államelnök kihirdette az erre vonatkozó határozatot. Ennek értelmében, idén első alkalommal, hivatalosan is megünnepeljük Magyarországgal és a Kárpát-medence magyarságságával a Magyar Nyelv Napját. A második ünnep, amelyre készülünk, a Magyar Szórvány Napja, november 15., Bethlen Gábor fejedelem születésének napja. Ennek központi rendezvénye idén Temesváron kerül megszervezésre, azonban Erdély számos településén is ünnepi műsorokkal készülnek a Magyar Szórvány Napra.” – tájékoztatott Winkler Gyula. A két ünnep jelentőségéről szólva, kiemelte: a szórvány közösségek esetében a fennmaradást biztosító út az összefogás útja. „Akkor tudjuk terveinket megvalósítani és a szórványban élő közösségeket megerősíteni, ha a közösségépítésben szerepet vállaló civil és szakmai szervezetek, értelmiségiek, az egyházak és az RMDSZ képviselői közösen terveznek és közösen valósítják meg elképzeléseiket.” – hangsúlyozta a Hunyad megyei szervezet elnöke.
A kerekasztal megbeszélésen Hegedüs Csilla, vázolta az RMDSZ szórvány cselekvési tervének megvalósítási szakaszait az elmúlt négy esztendőben, valamint ismertette azon konzultációsorozatot, amelynek eredményei vasárnap, a temesvári szórvány konferencián lesznek bemutatva. „A konzultáció során megszületett javaslatokat összefoglalva, az RMDSZ egy kibővített, új irányvonalakat tartalmazó szórvány cselekvési tervet fog bemutatni november 15-én, a Magyar Szórvány Napja alkalmával” – fogalmazott a Szövetség ügyvezető alelnöke, aki azt is hozzátette: az RMDSZ szórvány cselekvési terve azokra a területekre terjed ki, amelyek fontosak a jövő tervezésének szempontjából, hozzájárulva a szórványban élő magyar emberek jólétének megteremtéséhez. „A Fehér megyei értelmiségiek felvetései azt bizonyítják, hogy terveink életképesek és egy jól összehangolt munkamódszerrel van esélye a magyar jövőnek Fehér megyében és Erdély többi szórvány vidékein egyaránt” – zárta gondolatait az RMDSZ Kultúráért felelős ügyvezető alelnöke.
A kerekasztal megbeszélésen hozzászólók többsége gyakorlatias megközelítésben szemléltette a gondokat, amelyekkel az identitástudat megőrzéséért és megerősítéséért, valamint a közösségek megmaradásáért dolgoznak a szórványban. Sokan azokat a megoldásokat is megfogalmazták, amelyeknek aktív részesei nap, mint nap.
Összefoglalásként Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő ügy fogalmazott: „Az RMDSZ egykori választási jelszava – nem vagyunk egyformák, de összetartozunk – jellemzi legtalálóbban a nagyenyedi beszélgetést, hiszen sokféle élethelyzetben levő, különböző területen tevékenykedő magyar ember véleményét hallgathattuk meg. A közös üzenet: a szolidaritás az egyetlen járható út a megmaradás és sikeres közösségépítés érdekében.”
Cs. P. T.
maszol.ro

Zászlóügyben vizsgálódtak Csíkmadarason
Kihelyezett tárgyalást tartott pénteken a Hargita Megyei Törvényszék C10CAF számú bírói testülete abban az ügyben, amelyben Hargita megye prefektusa a zászlóügyben hozott végleges táblabírósági döntés be nem tartásáért jelentette fel Bíró László polgármestert még idén májusban – tájékoztat közleményben Csíkmadaras Község Polgármesteri Hivatala
A törvényszék, a prefektúra, a törvényszék melletti ügyészség összesen hattagú küldöttsége érkezett péntek délelőtt a csíkmadarasi községházára. Helyszínelésük tárgya a május 27-én iktatott prefektusi feljelentés, melynek révén azt kifogásolta Jean-Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa, hogy Bíró László polgármester nem hajtotta végre a Marosvásárhelyi Táblabíróság azon, 2014. június 17-én meghozott döntését, miszerint el kell távolítani a községháza homlokzatáról Magyarország zászlaját – olvasható a szerkesztőségünknek is elküldött dokumentumban.
Az alig félórás látogatás során a küldöttség helyszínelést is végzett, azaz lefényképezték a községháza homlokzatát, rajta a magyar nemzet lobogójával (nem Magyarország hivatalos zászlójával), majd jegyzőkönyvbe foglalták a tapasztaltakat. A bírói testület elnöke közölte, az első tárgyalás ebben a perben 2016. január 20-án lesz – tájékoztat Csíkmadaras Polgármesteri Hivatala.
Bíró László polgármester közölte, hogy inkább lemond a polgármesteri tisztségéről, de akkor sem veszi le a zászlót a községházáról, hiszen az épületre nem Magyarország hivatalos lobogóját tűzte ki, hanem a magyarságét, és ezt semmilyen törvény nem tiltja.
„2006-ban, amikor kitűztem Magyarország zászlóját, azt gondoltam, az úgy korrekt és úgy helyes. Ez nem is zavart senkit 2012-ig” – fogalmazott a helyzettel kapcsolatban Bíró László polgármester. Kiemelte, ez a helyzet a 22-es csapdája számára. Hiszen ha fenyítésre beveszi a magyar nemzeti lobogót, az gyengeségének és gyávaságának lenne tanúbizonysága. „Meg vagyok győződve, hogy polgármesteri mandátum nélkül is lehet tenni a közösségért. Inkább azt választom, hogy kimegyek a községházáról, mintsem hogy levegyem a zászlót. Felháborít ugyanakkor ebben a helyzetben a polgármester-társak hűtlensége és gyávasága a magyar nemzettel szemben, persze tisztelet a kivételnek” – jelentette ki a községvezető. Hozzátette, a tárgyalás során be fogja bizonyítani, hogy a községháza homlokzatán nem Magyarország zászlója van kitűzve, hanem a magyar nemzet lobogója, így a prefektusi feljelentés tárgyát vesztette.
Bíró Lászlót egyébként több ízben is megbírságolta a kormány Hargita megyei képviselője. Az RMDSZ színeiben megválasztott polgármester egyszer le is vette a zászlót de – mint korábban nyilatkozta – „mosás és vasalás után” újra kitűzte.
Székelyhon.ro

Többnyelvűséget hirdető kitűzőket osztottak szét a magyar nyelv napján Csíkszeredában
A magyar nyelv napja alkalmából feliratos kitűzőket adtak át az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének kezdeményezésére Csíkszereda több intézményében, kereskedelmi egységekben és az üzemanyagtöltő-állomásokon pénteken.
A magyar Országgyűlés 2011-ben nyilvánította a magyar nyelv napjává november 13-át. Romániában Klaus Johannis államfő idén november 11-én hirdette ki az RMDSZ által kezdeményezett törvényt, amely itt is a magyar nyelv napjává nyilvánítja november 13-át. A törvény értelmében a magyar tannyelvű iskolák ünnepélyes keretek között is megemlékezhetnek a magyar nyelv napjáról.
A pénteki kezdeményezéshez csatlakozott az RMDSZ Csíki Nőszervezete, Csík Terület Ifjúsági Tanácsa (CSTIT) és az Édes Anyanyelvünkért Szövetség is, akik segítettek a HU/RO és HU/RO/EN feliratos kitűzök átadásában. A kezdeményezők abban bíznak, hogy az akció eredményes lesz, és ha valaki betér azon intézmények – rendőrség, posta, prefektúra – vagy kereskedelmi egységek valamelyikébe, akik kapnak a két és három nyelvű kitűzőkből, fogják is azokat viselni. Így az ügyfél tudni fogja, hogy az őt kiszolgáló alkalmazott beszéli ezeket a nyelveket.
„Proaktívan kívánjuk felhívni a figyelmet, segítünk abban, hogy az üzletekben könnyebben menjen a vásárlás, hogy a közhivatalokban könnyebben tudjanak ügyeket intézni” – hangsúlyozta Borboly Csaba, az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke. Becze István a szervezet ügyvezető elnöke felhívta a figyelmet, hogy azok, akik nem kaptak kitűzőt, de szeretnének ilyet használni, igényelhetik azt a zöldségpiac melletti RMDSZ székházban.
A kitűzök kiosztásában részt vett Lőrincz Csilla, az RMDSZ Csíki Nőszervezetének elnöke, Kozma István, a CSTIT-elnöke és Veress Dávid az Édes Anyanyelvünkért Szövetség vezetője.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Sajtótájékoztatót tartottak aktuális politikai kérdésekről
November 13-án magyar és román nyelvű sajtótájékoztatónak volt a helyszíne Tőkés László európai parlamenti képviselő nagyváradi központi irodája. Képviselőnk, aki egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Csomortányi Istvánnal, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnökével együtt tájékoztatta a médiát az EMNT és az EMNP stratégiai együttműködésének irányelveiről és pászmáiról, a két szervezet legutóbbi országos küldöttgyűlésein elfogadott határozatok nyomán.
A civil és a politikai szféra partnerségének egyre hangsúlyosabbá kell válnia a nemzeti-polgári oldalon a lassan közeledő választások fényében, mind Erdélyben, mind Partiumban – fogalmazta meg Tőkés László, majd bemutatta az EMNT kézdivásárhelyi küldöttgyűlésén elfogadott cselekvési-intézkedési terv programpontjait. Ezek legtöbbje valamilyen módon az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiatörekvéseinek keretei közé illeszkedik, de olyan is van, amely a Nemzeti Együttműködési Rendszerbe.
A továbbiakban erdélyi EP-képviselőnk az aktuális romániai politikai helyzetet tekintette át, szerinte a kialakult válság legfontosabb üzenetét Klaus Johannis államelnök fogalmazta meg, amikor is egyértelműen fellépett a korrupcióellen, tisztulásra, sőt „nagytakarításra” szólítva fel a pártokat. Ezzel egyetértve Tőkés László felhívta a figyelmet: a korrumpálódott, lezüllött, utálatossá vált, a közbizalmat eljátszott politikai osztálynak sajnos része az az RMDSZ is, amely az erdélyi magyarság fölött inkább uralkodni akar, semmint azt szolgálni. A Csomortányi Istvánnal közösen kiadott Nyilatkozat jórészt azt az álságos helyzetet világítja meg, amelyben az RMDSZ megpróbálja kívül helyezni magát azon a belpolitikai válságon, amelynek ő maga is egyik okozója. Az EMNT elnöke, a Néppárt védnöke külön kiemelte: a jövő évi választásokra készülve mind a tanács, mind a párt harcot hirdet az általános korrupció ellen, de az erdélyi magyar közélet és politika megtisztulásáért is küzdeni fog. Partiumban, illetve Biharban ezen a téren különösképpen sok a tennivaló – húzta alá Tőkés László.
A Néppárt megyei elnöke több példával is illusztrálta, hogy az RMDSZ mind országos, mind helyi szinten többször kezdeményezett vagy támogatott olyan akciókat, amelyek a polgári demokratikus fejlődést gátolták és a jogállamiságot sértették, vagy olykor „csak” a jóérzést és tisztességet. Az EMNT elnökével egyetértve szólította fel maga is az RMDSZ-t, hogy a szervezet belső megtisztulása révén tegye lehetővé a választási összefogást ott, ahol a magyar érdek ezt megköveteli majd.
Az összefogás és szolidaritás szép példájaként idézték fel a sajtótájékoztatón az október 24-i őrtűzgyújtást, amely ugyan Székelyföld határainak kivilágítását célozta, de a partiumi és a határon túli helyszíneken azonos időpontban fellobbant őrtüzek a nemzeti együvé tartozást is sikeresen demonstrálták.
A migrációs válság várható eszkalációja kapcsán ismételten leszögezték: meg kell védeni Európát, országainkat és nemzeteinket azon veszélyektől, amelyek ezzel a jelenséggel együtt járnak. Románia számára is követendő példát mutat az intézkedések tekintetében Magyarország – mondta Csomortányi István, míg Tőkés László ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács irodahálózatában bárki aláírhatja azt a petíciót, melyben a Fidesz kezdeményezéséhez csatlakozva határozottan elutasítja az illegálisan bevándoroltaknak az uniós tagállamokra való ráerőltetését egy kvótarendszer alapján. Mind a magyar, mind a román állampolgársággal rendelkezők leadhatják kézjegyeiket a lakhelyükhöz legközelebb eső EMNT-irodában. A szervezők ugyanakkor remélik, hogy önkéntesek is segíteni fogják az aláírásgyűjtést.
tokeslaszlo.eu/cikk

A szórványban fogy leginkább a magyarság
A Kárpát-medence őshonos külhoni magyar közösségeit mindenütt érinti a szórványosodás jelensége, a magyarság ugyanakkor a szórványban fogy a legnagyobb arányban – mondta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója az MTI-nek a vasárnapi magyar szórvány napja alkalmából.
Kántor Zoltán arra mutatott rá, hogy a szórvány nehezen definiálható fogalom, gyakorlatilag lehetetlen egy mindenki által elfogadott meghatározást találni, inkább nemzetpolitikai, mint tudományos kategória. A szórvány képezi a nemzet határait – fogalmazott, hozzátéve: ahol kevés kisebbségi él, ott kevesebb a kisebbségi identitást reprodukáló intézmény. Amikor szórványról beszélnek, a nemzeti kisebbség – nemzeti reprodukciós szempontból – legveszélyeztetettebb tagjaira, csoportjaira gondolnak. A szórvány a külhoni magyarságnak azon része, amely leginkább ki van téve az asszimilációnak.
A 2011-es népszámlálási adatok alapján a határon túli magyarok csupán 60 százaléka él magyar többségű településen, 40 százalékuk pedig kisebbségben. Ezen belül 20 százalékuk olyan településen él, amelyben a magyarok lélekszáma nem éri el a különböző kisebbségi jogokhoz általában szükséges 20 százalékot.
Kitért arra is, hogy Románia lakossága 2002 és 2011 között 12,2 százalékkal, a romániai magyarok lélekszáma pedig 13,6 százalékkal csökkent. 2002 és 2011 között a magyarság létszámának a csökkenése elérte vagy meghaladta a 25 százalékot. Azaz a külhoni magyarok körében megfigyelhető drasztikus népességfogyást nagyrészt a szórványközösségek egyre gyorsuló asszimilációs folyamata okozza – mutatott rá az igazgató.
Az asszimiláció folyamatának több tényezője van. Ezek között említette az általános, országos tényezőket, mint a társadalmi értékek, jogok és kötelezettségek, politikai kultúra, politikai intézmények, kormányzati politika, illetve a lokális tényezőket. Utóbbiak közé sorolta a demográfiai viszonyokat, a kulturális/oktatási intézmények helyi létét, a kisebbségi elitet és az etnikumközi hagyományokat. A szórványosodás folyamatában meghatározó a közvetlen környezet is: a család, baráti kör, iskola, munkahely – jegyezte meg Kántor Zoltán.
A lehetséges megoldásokról szólva kifejtette, hogy a szórványok fennmaradása, azaz az asszimiláció folyamatának lassítása az anyanyelvi oktatás, a közösségteremtés és a hitépítés erősítésével lehetséges. A nemzeti identitás ezen alappilléreinek hatékony támogatásához elsősorban szakpolitikai stratégiára, szakmailag alátámasztott döntésekre és a megfelelően kidolgozott szórványstratégia eredményeinek folyamatos kontrolljára van szükség. A szórványközösségek helyben maradása, azaz a külhoni magyarok demográfiai és társadalmi térvesztésének csökkentése érdekében elengedhetetlen továbbá a tömb és a szórvány közötti kapcsolat megerősítése – hangsúlyozta.
Kántor Zoltán ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a külhoni magyar társadalmak összetettebbek, mint hogy egyértelműen külön lehessen választani a tömbmagyarságot a szórványmagyarságtól. Éppen ezért ezeket a közösségeket célszerűbb a tágabb nemzetpolitikai stratégia keretdokumentumban lefektetett alapelvek keretében támogatni, a regionális és térszerkezeti jellegzetességeknek és helyi igényeknek megfelelően.
Az anyaországi támogatásokról szólva kitért a Kárpát-medencei szórványmagyarságot segítő Petőfi Sándor-programra, amelynek keretében a magyar állam ötven ösztöndíjast küld ki szórványterületekre, hogy a fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse és segítse a közösségépítés folyamatait.
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásainak egy jelentős része a szórványközösségekhez jut el – jelezte, hozzátéve: a nemzeti jelentőségű intézmények között is megtalálhatók a szórványkollégiumok, a szórványban működő intézmények. A nemzetpolitikai államtitkárság által meghirdetett tematikus évek külön figyelmet szentelnek a szórványközösségeknek, s a külhoni magyar közösségek, a magyar pártok kiemelten figyelnek a szórványra, és tömb-szórvány együttműködéseket támogatnak – közölte Kántor Zoltán.
Felidézte, hogy a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottsága 2013 májusában határozatot hozott, mely szerint november 15. – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapja – a magyar szórvány napja.
MTI
Erdély.ma

Magyar irodalom a magyar nyelv napján
Ugyan véletlen egybeesés, hogy – az elmúlt évek gyakorlatát folytatandó – a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt magyarországi meghívottjai épp a Romániában idén első alkalommal ünnepelhető magyar nyelv napján léphettek a sepsiszentgyörgyi közönség elé, ám sehogy jobban nem lehetne indítani egy leendő piros betűs napot, mint irodalommal. Tompa Andreát, Györe Balázst és Krusovszky Dénest Károlyi Csaba faggatta tegnap este a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében irodalomhoz való viszonyukról, és természetesen szóba került az egységes magyar irodalom örökös dilemmája is.
Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese a szerzők bemutatását követően arról faggatta a meghívottakat: befolyásolta-e pályaválasztásukat, összefügg-e írói mibenlétükkel az, hogy honnan származnak, mennyire meghatározóak gyermek- és fiatalkori körülményeik alkotásaikra. A Kolozsváron született Tompa Andreát mindenféleképp, hiszen első regénye önéletrajzi ihletésű, a másodikban – melynek helyszíne szintén Kolozsvár – már meg kellett teremtenie a várost. Mint mondta, „elhamvad” benne az izgalom, ha írásainak más helyszínt kell keresnie, bár tudatában van annak, hogy ha minden regényének cselekménye ugyanott történik, az „bezárja az embert”, mégis reméli, egyszer majd sikerül annyira „szétírnia” Kolozsvárt, hogy az a város már nem az a város lesz. Krusovszky Dénes épp ellenkezőleg viszonyul, ő Hajdúnánáson nőtt fel, viszonyát, így utólag, rendeznie kell a „nem világvégi helyzet, de unalmas” kisvárossal. Györe Balázs életét nagyon meghatározta Újpest, tizenkét és fél évesen a Rózsadombra kerülve, normális körülmények közé, de idegen világba csöppent, ott valami megszakadt az életében, és „magyarázkodni kell azóta is, hogy mit keresek ebben a világban”. Az „elhajlások” faggatás során Krusovszky Dénes elmondta, a versek után azért kezdett prózát írni, mert vannak történetei, amelyeket lírában nem lehet megközelíteni (hogy novelláskötetét követi-e regény, a kérdés nyitott maradt), a színikritikusként is ismert Tompa Andrea második regénye, az 1910-es, 20-as évek Kolozsvárján játszódó szerelmi történet talán nehézkes, az időbeli eltávolodást kereső sajátos, archaizáló nyelvről beszélt, meg arról, hősei azért orvosnövendékek, és nem például színészek, mert „a művészregényektől hideglelést kapok”. Az örökös téma, az egységes magyar irodalom dilemmája igazából ezúttal sem oldódott, Tompa Andrea szerint az erdélyi irodalom skatulyázása egyértelműen politikai találmány, Krusovszky Dénes szerint olvasás közben nem az számít, hogy az alkotó honnan származik vagy hol él (ő maga most épp Bécsen), hanem hogy a mű tetszik az olvasónak vagy sem. Egyfajta gordiuszicsomó-megoldást Károlyi Csaba kínált: regionalizmus létezik a magyar irodalomban.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képzőművészek szemével a Daniel-kastély
Csütörtök este kiállítással zárult az olaszteleki Danielek egykori hajlékában zajló Élő kastély festészeti tábor. A Norvég Alap által támogatott programsorozat új állomásán – az első a perzsa művészek részvételével tartott természetművészeti műhely volt, a következő középpontjába a kazettás mennyezet készítése került – a háromszékiek mellett pécsi és csíkszeredai képzőművészek vendégeskedtek.
A kastélyszálló tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla megnyitóbeszédük során úgy fogalmaztak, a Living Castle sorozat létrehozásával céljuk az volt, hogy a történelmi múlttal rendelkező épület ne csak szállóként legyen ismert, hanem a köz- és művészeti életbe is bekapcsolódva, ezáltal is igyekeznek Olaszteleket és Erdővidéket szélesebb körben ismertté tenni. A művészeket biztosították, számíthatnak hosszú távú együttműködésükre, az elmúlt napokban készült és a kastély számára felajánlott műveikre vigyázni fognak, s azon lesznek, hogy folyamatosan gazdagodó gyűjtemény alapját képezzék.
Péter Alpár művészeti vezető a tábor szervezésének hátteréről lebbentette fel a fátylat. Örömét fejezte ki, amiért ügyüknek sikerült megnyerni a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara festőművész szakának docensét, Nyilas Mártát, doktoranduszait és egyetemi hallgatóit, illetve az itthoni művészeket, a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárait és diákjaikat. Úgy vélte, bár a művészek más-más szemszögből közelítették meg Olaszteleket és a kastélyt mint témát, sikerült múltját és jelenét is megragadni. Nyilas Márta a barátságos környezetben történt együttműködésből származó alkotómunka eredményességét emelte ki. Damokos Csaba, a kastély dizájnere az épület és szemlélői közötti kölcsönhatásról beszélve kijelentette, igenis érezhető, hogy az évszázados épület nemcsak megszólította, de párbeszédre is bírta a képzőművészeket. John K. Grande kanadai művészettörténész az olaszteleki élményeit megörökítő versét osztotta meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A rozoga autóbusz utolsó utasa (Emlékezés Nagy Ilonára)
Megrendítően igaz és szép volt a sepsiszentgyörgyi színház útja a mezítlábas gyermekkortól – amikor a társulat a napidíjáról lemondott, hogy autót vásárolhasson szolgálatteljesítéséhez, hogy eljuthasson a legeldugottabb településig is, a szóra váró emberekhez – a nemzetközi megmérettetésekig. De addig, amíg idáig jutott, fel kellett szállni arra a rozoga autóbuszra.
Aztán szolgálata teljesítése után le-leszállt és eltűnt az időben egy-egy örömosztó komédiás. Néhány órája az utolsó is: Nagy Ica. Örömosztó volt. Egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy kiért lobog a fekete zászló a színház homlokzatán, csak ennyit mondott: „Amikor Kézdiszentléleken megállt az ütött-kopott autóbuszotok, és megláttuk, hogy kiszáll Nagy Ica, tudtuk, hogy számunkra ma ünnep lesz.” Amikor a marosvásárhelyi bábszínház színésznője 1955-ben a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött, egy csapásra meghódította a közönséget. Botka Lacival A csárdáskirálynőben – Bóni, Stázi – olyan visszhangos sikerük volt, amely túlélte az időt napjainkig. Hogy mi volt a titka? Egy éjszakát szántam rá egy színházi albumot lapozgatva, hogy megtudjam. Rábukkantam az egyik legszigorúbb tollú kritikusnak egy írására, aki sohasem kímélt senkit. Miután Schiller Ármány és szerelem című darabjában rajtam is elverte a port, Icáról a következőket írja: „Lujza alakítója, Nagy Ilona ebben a szerepben érett igazán művésszé. Ez az autodidakta színésznő, aki előzőleg a bábszínháznál dolgozott és A csárdáskirálynő Stázijaként futott be Sepsiszentgyörgyön, a hegyke szubrettszerepből úgyszólván átmenet nélkül lépett be az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb női szerepébe. (...) Az alak fő jellemvonását, a szenvedélyes és ugyanakkor makulátlanul tiszta szerelmét, odaadását szerelmeséért és édesapjáért, e két érzés közötti konfliktust megrendítően hozta színpadra.” Szőcs István sejti a titkát. Én nem. Pedig rendezők akaratából egy-egy előadás erejéig társa voltam a játékban. Talán az egyszerűség, alázat, közönségtisztelet... de itt elakadok. Nem tudom, hogy ki emlékszik még rá. Én csak annyit tudok: egy közönségszervező, akinek a siker örömforrás és a bukás szégyen, mert minden rajta csattan, felhív telefonon, és elcsukló hangjában egy „családtag” (az igazi társulat család is) őszinte fájdalmával kéri, hogy mondjuk el, az egykori nézők milyen nagyon szerették, tisztelték és becsülték. És őt látva a kislányok mind színésznőnek készültek. A szervező szavai talán egy komédiássors aranyfedezete. Az az aranyfedezet, amelyet a teremtő ajándékként oltott a szolgálatra kiválasztottak lelkébe a születés pillanatában. Aranyfedezet, amely nem több és nem kevesebb, mint a tehetségből és szeretetből megszülető komédiáshatalom. „Miénk a hatalom az emberszív felett: Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” (Petőfi Sándor) Ica élt a hatalmával. Köszönjük meg a teremtőnknek életét, szolgálatát, példáját.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az RMDSZ-nek is takarítania kell (Tőkés László a belpolitikai válságról)
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke szerint nemcsak a román pártok, de a politikai osztály bennfentes tagjaként számon tartható RMDSZ számára is elérkezett a változás és megtisztulás ideje. A brüsszeli honatya úgy véli, a szövetségnek is vállalnia kell a felelősséget a kialakult belpolitikai válságért.
Az EMNT elnöke úgy vélte, a bukaresti tűzvész óta lezajlott események legfontosabb üzenetét Klaus Johannis államelnök fogalmazta meg, amikor is egyértelműen fellépett a korrupció ellen, tisztulásra, sőt, „nagytakarításra” szólítva fel a pártokat. Tőkés László rámutatott: az államfői felszólítás „nemcsak a vezető román versenypártoknak, hanem az utca által leváltásra ítélt román politikai osztály bennfentes tagjának, az RMDSZ-nek is szól”. A szövetségre is ráfér a változás és a tisztulás, miként levitézlett többségi partnereire, „köztük is a korrupt Victor Ponta nevével fémjelzett, posztkommunista Szociáldemokrata Pártra”. Az EP-képviselő szerint az RMDSZ mára már oly mértékben része lett a román politikai életnek, hogy alig lehet megkülönböztetni a többi parlamenti párttól, ezért nem kerülheti ki a felelősségvállalást. Ennek kapcsán ugyanakkor Tőkés felhívta a figyelmet: a múlt hétvégi SZKT-ülésen elhangzottak alapján arra lehet következtetni, hogy „az RMDSZ el akarja hárítani magától a súlyos politikai helyzet, illetve a belpolitikai válság miatti felelősséget”. Tőkés László szerint a hárító kijelentéseknek pont az ellenkezője az igaz, éppen ezért az államfő szavait meg kellene fontolnia a szövetség vezetőinek, hiszen a megtisztulás nélkül nem lehet szó „újratervezésről”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)
1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben.
Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek.
Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak.
Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről.
A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött.
Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.”
Boros Zoltán
A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kincs a birtokunkban
Meghatóan szép ünneppé tették a magyar nyelv napját a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskolában. A könyvtárban reggeltől délig követték egymást a kihelyezett irodalomórák, a felolvasómaraton, ünneplőbe öltözött diákokkal, akik maguk választották ki és mutatták be az anyanyelvről szóló szövegeket. A közismert vagy kevésbé ismert versek, prózai írások mellett először hallott szövegek is megszólaltak, s a diákok az idei könyvvásárra megjelent legújabb köteteket is kimazsolázták. Ahányan voltak, annyifélét választottak, alig néhányan hozták ugyanazt. És ahogy felolvasták, kifejezően vagy kicsit botladozva kirajzolódott, hogy mi mindenre alkalmas a magyar nyelv, lehet a legfinomabb humor, a játékosság, a fennköltség, a súlyos gondolatok, a drámaiság, a legmélyebb érzelmek és gondolatok, a tudományos igazságok kifejezésének az eszköze.
Eddig is tisztában voltak a magyar nyelv szépségével és egyediségével, de a legjobban tetsző szöveg kiválasztása során még inkább meggyőződtek arról, hogy milyen kincs van a birtokukban – mondták a IX. C osztály diákjai, Gáspár Orsolya, Bajnoczki Zsuzsanna és Székely Ferenc. Tanáraik pedig, Sikó Olga és a következő kilencedik osztállyal a könyvtárba érkező Murvai Éva azt nyilatkozták, hogy örülnek ennek a lehetőségnek, amit a diákok komolyan vettek, s a válogatás során szembesülhettek az anyanyelv fontosságával és szerepével. A felkészülés érzelmi kötődésüket erősítette, s azzal, hogy gyakorolni kellett a hangos olvasást, fejlesztette előadókészségüket is.
A felolvasómaraton kisebbek és nagyobbak körében a könyvtár mellett az osztályokban is zajlott.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)