Vezényelt történelem (Gazda József új könyve)
Gazda József kovásznai író, szociográfus legújabb, Vezényelt történelem című könyvét mutatták be szerda este Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A kötetet értékelte és a szerzőt faggatta Czegő Zoltán író, publicista.
Czegő Zoltán bevezetőjében boncolgatta, műfajilag hova is sorolható a könyv. A regény feltételeinek eleget tesz, de mégsem az, inkább panaszesszé, történelmi tényáradat, lírai jeremiáda (Jeremiás siralmainak mintájára), a 20. század történelme balladában elmesélve... Végig borzongva olvasta a könyvet, tette hozzá Czegő, hiszen hatalmas, fájdalmas adatanyag, vallomásregény ez. Gazda József kifejtette: a téma számára nem új, egész életében foglalkoztatta a nemzet sorsa. Százszor és ezerszer feltette magának a kérdést, miért történt az, ami történt. A korra rálátást szerzett. 1970 óta, amikor az első magnót megvásárolta, a múlt század utolsó évtizedeinek tanúival kezdett beszélgetéseket rögzíteni. Sok emberrel mondatta el sorsát, legalább háromezer interjút készített, olyanokkal is, akik az első világháborúban harcoltak, a vörös forradalomban, a magyar forradalomban, a Székely Hadosztályban. Egy ozsdolai bácsi, aki 103 évesen mondta el történetét, azzal kezdte, 1901-ben finánc volt Fiuméban. Ezeket a vallomásokat Gazda József felhasználta írásaiban. Egy könyve is megjelent már a témában: Jaj, mik történtek, jaj, mik is történtek. Mindig arra törekedett, hogy valami szépet is nyújtson a nem szép históriával, mert ennek a nemzetnek a történelme szörnyű  – tette hozzá. A könyvre ráírta, hogy sorsregény, de a műfajnak csak néhány eleme lelhető fel benne. A szereplőknek neve van, a színhely Sóhajföld, azon belül Sóhajd nevű falu, ahol lejátszódik a történet.
A történet adott, azon nem változtatott, hisz az utolsó évszázad történelmét dolgozta fel, azt, amit átéltünk. Meditatív könyvnek képzelte el. A szerző enyhe spekulativitással, de a valóság ütköztetésével meditál, és próbál választ adni a miértekre. Megítélése szerint a történetírók nem mondják ki a teljes igazságot. A hatalmi erő ráerőszakolja magát a népekre, tönkretéve azokat. Eredetileg A kereszt alatt címet szánta könyvének, de egy jó pillanatban megjelent előtte a zenekar, s a főhőst, az erőt, a pénz erejét elnevezte Karmesternek, s onnan adódott a Vezényelt történelem cím, s a kötetet egy hatalmas szimfónia tételeiként építette fel. A karmestert nem tudja megnevezni, csak addig, hogy a pénz hatalma, ereje, melynek ugyanúgy törvénye van, mint az életnek – mondotta a szerző.
A Vezényelt történelem szilveszter éjszakáján kezdődik és száz év múlva szilveszterkor ér véget. A körülírásokból kiviláglott, a világ nagyhatalmai szövetkeztek Magyarország ellen, hiszen még az első világháború előtt, 1910-ben megrajzolták Európa majdani térképét. S kiderült, ez a folyamat napjainkban is tart. A pénz uralma addig nem nyugszik, míg tönkre nem tesz. Mindezek után Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész hallgatóként feltette a kérdést: ilyen kisugárzás után marad-e valamilyen pozitív jövőkép? Gazda József bizakodóan szögezte le: van remény.
 
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Experimentum crucis (Az RMDSZ 25. évfordulójára)
Az államelnök-választás meglepő végkifejlete óta valamiféle Johannis-forradalomról (tisztítótűzről) beszélnek, mely a mérvadó román közszolgálati médiákat is feltöltötte energiákkal. (Tévedés ne essék, 1989 karácsonyán a „Szabad Román Televízió” még nem volt szabad a szó nemes értelmében, idő kellett, hogy rájöjjünk a háttérből elművelt gazemberségre.) A következőkben a közönség által legrangosabbként minősített Radio România Actualităţi egyik éllovas műsorában elhangzottakról fogalmaznék meg néhány reflexiót erdélyi magyar állapotainkra való kivetítéssel.
Szól a rádió
November közepét írtunk. Bár a kovásznai Fenyő Szállóról nem esett szó, de örvendetes, hogy a „botfalusi” adó félórás déli műsorából világgá röppent, miszerint Máramaros vidékén is történt „hűbéri” ajándékosztás az ortodox egyház javára Pontáért ügyeskedő „imádságok” reményében. Hangfelvételt is bejátszottak! Egy ortodox pópa arra biztatta híveit: a két jelölt közül a „miénkre”, mármint a románra és ortodox hitűre szavazzanak, ne idegenre. De élőben hallhattuk, hogy a párizsi román (ortodox) papot is rajtakapták hívei. (Ejnye! Hetvenes évekbeli elődje szekus volt, lásd Gocz Elvira visszaemlékezéseit.)
A történteket elemezve a vita egyik meghívottja, Radu Preda professzor, a Babeş–Bolyai Egyetem tanára kijelentette: „templom nem válhat albérlet tárgyává!”, majd arról beszélt, hogy Romániában minden államilag elismert hitközösség autonómiát (!) élvez, de az ortodox papság – belső alkotmányából eredően – nem politizálhat. Hivatásával össze nem egyeztethető a pártaktivistaság, a helyi vagy akár parlamenti közéleti megbízatás. S mindezek ellenére nagyszámú vidéki pópa, sőt, egy főpap is elkövette a szabálysértést. Hónapokkal ezelőtt ugyanezen a hullámhosszon hangzott el, hogy Temesvár néhai érseke érdemei mellett a Securitate munkatársa volt. (Lám: évek kellenek, amíg megértjük a politikát! Emlékezzünk arra, hogy amint Kelemen Hunor a Boc-kormány kultuszminisztere lett, az ortodox egyházat kivették hatásköréből.)
Örömmel üdvözölhetjük, hogy a román értelmiség egy része fel meri vállalni a kényes témát, mert láthattuk: a marosvásárhelyi események idején a hodáki pópa is „háttérsugallatra” szólította harcba híveit a magyarok ellen. Ideje, hogy mi is önvizsgálatot kezdeményezzünk.
Tulipán... és színeváltozásai
Tudjuk: tisztességben megőszült protestáns egyházaink nem tiltják papjaiknak a politikában való részvételt. Itt példaként azonnal Tőkés László karrierjére hivatkozhatunk. Johannis sikerének láttán pedig feltehetjük a drámai kérdést: Vajon mikor eshet meg újból az a „megváltó” élmény, hogy Romániában egy magyar ember történelmi főszereplővé váljék?
...Mert 1989 decemberében Tőkés, bár rövid ideig, de igenis, főhőse volt az eseményeknek. Emlékeznek-e arra a mozzanatra, amint páncélozott járművel hozták be Menyőből, és egy tévés rákérdezett: miként jellemezné a pillanatnyi állapotokat?
– A jelen pillanat drámai motívuma a bizalmatlanság, mert a jó szándékú forradalmárban is terroristát gyanít az ember – válaszolt mosolyogva. Még a magyargyűlölő néhai I. C. Drăgan is elismerően nyilatkozott Tőkés ízes, Királyhágó vidéki román kiejtését dicsérve. „Dicţie românească perfectă” – betű szerint így mondta! És eltelt negyed évszázad! Nyugodt lelkiismerettel diagnosztizálhatjuk, hogy a romániai rendszerváltás szikrakovácsának hazai és nemzetközi tekintélyét – s ezáltal az erdélyi magyarság esélyeit, majd ezen belül egy hiteles román–magyar megbékélés lehetőségét – nem a románság aknázta alá, hanem a „forradalom” hevében született, majd gyanús színeváltozásokon átesett RMDSZ, melynek Tőkés a kezdetektől tagja, majd tiszteletbeli elnöke is volt, amíg nemkívánatos személyként el nem lehetetlenítették. A szerencsétlenség a mi rövidlátásunknak is következménye. Nem figyeltünk arra, hogy miközben a Domokos Géza alapította-vezette RMDSZ még „egyszínű” volt, s bár egyesek „kommunista gittegyletként” bélyegezték kívülről, sőt, belülről is, óvatosan, de hitelesen mégis meg tudta jeleníteni a magyarságot az akkor még igencsak forrongó közéletben. Aztán bekövetkezett a Markó-féle hatalomátvétel és rövidesen az addigi egységnek platformokra töredezése. Majd kezdetét vette közöttük a vérre menő iszapbirkózás a hatalom bársonyszékeibe való behelyezkedésért. Az első függetlenek jelentkezése (helyhatósági szinteken) 1996-ban történt, ekkor kezdődött az RMDSZ „dzsihádja” a függetlenek, majd később a versenypártok (MPP, EMNP) jelöltjeinek ellehetetlenítésére és az őket megszavazó közösségek megbüntetésére (!), mégpedig – ez szégyen – a leggyalázatosabb módszerekkel. Anno 2000 vidékén csupa „Ká-Dé-Em”-től zengedezett az erdélyi magyar politikum (KDM – Kereszténydemokrata Mozgalom), mert az RMDSZ az Európai Néppárt szárnya alá igyekezett. Ez sikerült is neki. (Az EU-Néppárt az unió ötletgazdája, R. Schuman kereszténydemokrata filozófiáját vallja.) Jelen pillanatban a Kelemen vezette RMDSZ egy ismét homogén (kereszténydemokrata?) alakulat eléggé feszültségterhes látszatát kelti.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Másfél évtizeddel ezelőtt halálközeli környezetben, a marosvásárhelyi klinikán, miközben csepegett a perfúzió, a szomszédos ágyban fekvő bajtárssal beszélgettünk. Kiderült: ő a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt elnöke! (Országos szinten? Helyben? Erre nem emlékszem.) A szomszéd többek közt azt is elmesélte, miként sikerült megbuktatniuk Marosvásárhely 1989 utáni  magyar polgármesterét, Fodor Imrét. „Öregúrként” emlegetette, aki azon kívül, hogy szeretett külföldre (legtöbbet Hollandiába) járkálni, és egyházaknak, szűk baráti köreinek osztogatta szét a humanitárius segélyeket, jövőbe mutatóbbat nem tett a városért, mondta. (Vajon? Igazat beszélt?)
– Közeledtek a helyhatósági választások! Mi, a szabad demokraták, állítottunk egy magyar ellenjelöltet, és 2000-ben kiborítottuk az öreget a helyéről. (Emlékezetből idéztem a pártelnököt.) Csakhogy, amint azóta is tapasztalhatjuk, nem a szabad demokrata magyar nyert, hanem (életfogytiglan?) Dorin Floreát segítették székbe. Ez volt az első pofon, amit az RMDSZ kapott? Nota bene: a Romániai Magyar Liberális Demokrata Párt létrejöttében (1992. VI. 14.) Iliescu bábáskodott, de az RMDSZ is felelős a történtekért. Markó, Frunda, Borbély... karrierjének „csernozjom talaján”, történelmi verekedés helyszínén, Marosvásárhelyen éveken át nem volt városi RMDSZ-szervezet. Tulipános klikkek lakónegyedenként konspiráltak, egymás ellen. S azt se feledjük, az RMDSZ „neptunos” agitációs brigádja (Frunda, Borbély...) majdnem eladott minket. S épp a napokban újabb PER-csapdába keveredett az RMDSZ. Ejnye! De próbáljunk utánanézni a KDM pályafutásának! Nos, az internet szerint a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Párt 1990. március 30-án alakult, idézem: „kis létszámú, de elit tagsággal. Az RMKDP, mint az RMDSZ társszervezete, az SZKT-ban a kereszténydemokrata frakciót alkotta. 1999 júniusától az új párttörvény értelmében az RMKDP átalakult Kereszténydemokrata Mozgalommá, országos alelnöke dr. Bárányi Ferenc.” Nota bene: Bárányi 1998-ban miniszter lett, de jött az „átvilágítási” törvény, s távoznia kellett. Nesze nekünk: „elit tagság”!
A Tulipán második kereszténydemokrata platformját, az Erdélyi Magyar Kezeményezést 1992. március 14-én jegyezték. A Katona Ádám vezette alakulat javasolta a papsággal való együttműködést. Következetes, kegyetlen, nemzeti elkötelezettségű belső ellenzék volt az EMK. A közelmúltban őket is kiebrudalták... A KDM-platform pályája időközben felfelé ívelt, volt rangos kovásznai konferenciájuk, ahol Băsescu is beszélt! Aztán csend lett. Ejnye! Megkockáztatok egy szomorú ténymegállapítást! Egyszerűen csak annyi történt, hogy a „kereszténydemokratává” színeződött RMDSZ-nek sikerült beépülnie az alapjában jó szándékú, tisztességes, vidéki, erdélyi magyar papság bőre alá, presbitériumaiba is (az unitáriusok és a reformátusok jelentős részének kivételével). Amit nevetségesen kezdő módon Ponta megpróbált kivitelezni – mármint az ortodox papság lekenyerezését, de beletörött a foga –, ugyanazt a sátáni manővert az RMDSZ könnyedén megtehette, mert a történelmi protestantizmus épp közéletiségre, demokráciára tanítja a híveit, ebben rejlik a szépsége! De katolikus közösségekben, Csíkban a „Szentföldön” is hasonló „templomi albérletbe férkőzés” történt nemzetmentés jeligéjével. S eközben – horribile dictu! – Tőkésnek, a romániai rendszerváltás hősének (!) távoznia kellett a „kereszténydemokrata” RMDSZ-ből, melynek vezéri pódiumain biza sok kommunistát látunk.
Experimentum crucis
Felvezető sorainkban újabb forradalomról beszéltünk. Nos, szerintem erdélyi magyar terekben a Johannis-effektussal pattant ki. Az RMDSZ képviselőinek kolozsvári tanácsa azt javasolta, mindenki szavazzon lelkiismerete szerint, de eközben gőzerővel hozzákezdtek a „háttérmunkához” annak reményében, hogy Pontának besegítve bársonyszékeikben maradhatnak. Ponta tanácsosának, Frundának a sajtónyilatkozata, miszerint ő bízik abban, hogy a magyarok nem mennek el szavazni, már egyenesen vérlázító volt. Mindezekre végül Markó „jelenése” tette fel a koronát, melyben azt sulykolta: a történtek ellenére igenis kormányon kell maradniuk, hogy pénzeket téríthessenek hazafelé. Kelemen is alaposan elszólá magát a MTI-nek adott nyilatkozatában, melyben a teljes erdélyi magyarságot utólagosan is az RMDSZ szavazótáboraként emlegette. Vajon észre sem vevé az elnök úr, hogy pártklientúráján („vazallusain”) kívül már senki sem figyelt a szavára? De ideje, hogy kifejtsem írásom címének motivációját! Kölyökkorunkban a hazugság/igazmondás próbája (a népi „keresztkísérlet”) abban állt, hogy nyomogatásra orrunk hegye keménynek vagy puhának találtatott-e. Az experimentum crucis a tudományok módszere, dilemmás kérdések „tűzpróbáját” értjük alatta, de az elnevezés bibliai gyökerű. Abban a drámai mozzanatban keresendő, ahol Jézust felfeszítik, és a csürhe a látványban kéjelegve biztatja: – Na! Ha valóban Isten fia vagy, most tégy csodát! Szabadulj innen! De szavunkat ne feledjük! Klaus Johannis államelnökké választásában mi is teljes vállszélességgel részt vettünk, az RMDSZ aljas, félrevezető intelmei ellenére, mert hiszünk abban, hogy bár ideig-óráig, de találtunk egy újabb megváltó személyiséget. Az experimentum crucis és sikere abban is bemutatkozik, hogy bizonyítottuk ország-világ előtt: nem vagyunk gerinctelen köpönyegforgatók („udemerista” hívők), nem vagyunk Trianon-depresszióban élő, letiport roncsnemzet, nem tűrjük, hogy átverjenek minket! Az is nyilvánvalóvá vált: az épp 25 éves RMDSZ megérett arra, hogy eltanácsoljuk sorsunk ügyintézéséből, mert azon munkálkodott, hogy – mint a barmot – uralma alá hajtsa az erdélyi magyarságot, ahelyett, hogy ő szolgált volna bennünket. S nem utolsósorban lenyúlta, megbecstelenítette mentális higiénénk mentsvárát, az elektronikus sajtó egy részét is, mely templomaink mellett második autonóm politikai erősségünk lehetne Romániában. ...Csakhogy mi lesz velünk „dada” és főleg „csecs” nélkül? – aggodalmaskodhatnak egyesek. Ha kétpólusúvá egyszerűsödő állapotban – MPP-s kanyarok nélkül – fölülkerekedhetne a nemzeti minimumban való összefogás egysége, s a közelgő választásokig fennmaradna tisztánlátásunk és a forradalmi vérnyomás is a kincstári székely „putzákban” – megoldhatná e kérdést.
Gyila Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bakk Miklós: Állam- vagy nemzetépítés? (Moldva és Havasalföld egyesítése)
A nemzetépítés és az államépítés különböző, de egymást átfedő folyamatok. Európában az államépítés – főleg a kontinens nyugati felén – történetileg megelőlegezte a nemzetépítést. A kettő egymásra tevődéséről főleg a francia forradalom óta beszélhetünk, amely a nemzet értelmezésébe is kettősséget vezetett be.
A modern nemzetté fejlődésnek Vladislav Hroch szerint két fő típusa van, attól függően, hogy az államépítés és a nemzetépítés szakaszai hogyan kapcsolódnak össze. Nyugat-Európa nagy részén, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban (de ide sorolhatjuk akár Lengyelországot is) „a kora újkori állam egy etnikus kultúra dominanciája alatt fejlődött ki. Itt az államépítés alapozta meg a modernitás azon történeti fordulópontját, amellyel az állam által már korábban „összerakott” társadalom civil társadalommá alakult át, és megalapozhatta az egyenlő polgárok közösségének létrehozását. Másrészt – írja Hroch – Közép- és Kelet-Európában jórészt „külső eredetű” uralkodó osztály gyakorolta a hatalmat olyan etnikai csoportok fölött, amelyek összefüggő területen éltek, de nem volt „saját” nemességük, vagyis feudális társadalmuknak nem volt „saját” vertikuma. (...)
Első pillantásra azt mondhatnók, hogy a magyar helyzet tipológiailag inkább az első mintához áll közelebb, míg a románság helyzete látszólag az utóbbi történeti típusba sorolható be. Azonban a kép összetettebb. Magyarországon a török megjelenése megakasztotta a nyugat-európai típusú nemzetépítést (vagyis az etnikus alapú feudális államra épülő civil társadalom megjelenését), és a hódoltságok megszűntekor a megváltozott társadalom fölött a magyar elit már nem folytathatta ott az állam-/nemzetépítő projektet, ahol az megszakadt. Románia esetében a nemzetépítés kiinduló helyzetét a megkésettség és a történelmi események véletlenjei szabták meg. Havasalföld és Mold­va szabadparaszti jellegű állam volt a középkorban, feudalizmusa későn alakult ki, a bojárság nem vált közép-európai jellegű feudális renddé, hanem olyan oligarchiává, amely hatalmát szívósan és jó alkalmazkodóképességgel tudta átmenteni nemzedékről nemzedékre. A rendiség hiánya a 16–17. századtól, amikorra teljesen kialakult a két állam Oszmán Birodalomtól való függése, teljesen nyitottá tette az egyes bojári csoportok között a fejedelemségek trónjáért Isztambulban folyó versenyt. E versengés helyébe a Porta 1711-tól a fanarióta uralmat állítja, a két fejedelemség amolyan „procunsuli tartománnyá” válik a birodalom határvidékén. A fanarióták, Isztambul egyik szűk, bizánci-görög származású elitje a két fejedelemségben csak a Portától megvásárolt helytartóság általi minél gyorsabb meggazdagodás érdekét követte. A nem erdélyi premodern román nemzettudatnak ez az uralom volt az egyik kialakítója. Egyrészt a lázongó helyi elitek (a bojárok) az „idegen” (görög) uralom elleni szembeszegülésről kezdtek beszélni, a görögellenességből a nemzettudat konstituálódását szolgáló „mi”–„ők” szembenállás alakult ki. Másrészt a fanarióta uralomnak volt egy nem szándékolt, különös következménye is. Mivel uralkodói könnyen „áthelyezhetőek” voltak az egyik fejedelemségből a másikba (Constantin Mavrocordat 1730 és 1769 között hat ízben volt Havasalföld és négyszer Moldva fejedelme), rotációik, az általuk gyakorolt uralom párhuzamosságai segítettek a két fejedelemség elitjének felismerni a két állam hasonlóságát, valamiképpeni összetartozását. Tulajdonképpen ez a felismerés készítette elő a két fejedelemség perszonálunióját, Cuza közös fejedelemmé választását. A fejedelemségek egyesülését lehetővé tevő 1859-es Párizsi Egyezmény tartalmazta a két állam „föderális” egyesülésének alternatíváját is a 27. cikkelyben Focşani székhellyel előírt Központi Bizottság révén.
Az állam tehát egy szűk körű elit kezére került (...), miközben a politikai társadalom civil alapzata hiányzott. Románia létrehozását követően az új államnak meg kellett teremtenie „a románokat” is, a „románosítás” pedig az állami eszközökkel segített polgárosítást, illetve asszimilációt jelentette. Ez egyaránt jelentette a városi rétegek bevonását a politikába (Brătianu programja) és a „lojális románok” megteremését. Ez utóbbi nem sok sikert ért el Besszarábia 1918-as egyesülését követően: sem akkor, sem később a román nemzetiesítő politikának, a román állam „infrastrukturális hatalmának” nem sikerült a cári birodalomban létrejött moldvai identitást átalakítania. Később, Dobrudzsa esetében Románia ki- és betelepítésekkel, erőszakos asszimilációval teremtette meg a lojális állampolgárok területi túlsúlyát.
Az erdélyi román nemzetépítés egészen másképp alakult, bázisa alapvetően kisnemesi és polgári, de gyenge volt. A görög katolikus egyház létrejöttével azonban olyan értelmiségi elitre tett szert az erdélyi románság, amely a nemzeti ébresztés tekintetében versenyképesnek bizonyult a többi erdélyi nemzetiségi elittel. Az 1791-ben II. Lipóthoz folyamodványként benyújtott Supplex Libellus Va­lachorum történeti érvelésre a dákoromán kontinuitás elméletére és a románok erdélyi többségére hivatkozva a románok negyedik erdélyi natióként való elfogadását követeli, azonos jogokat igényelve a román papság, nemesség és közrendűek számára a többi három natio, a magyarok, a székelyek és a szászok megfelelő rétegeivel. Ezzel kezdetét veszi Erdélyben egy részben rendies, részben polgári román nemzeti mozgalom. (…)
A cuzai egyesült fejedelemségek (az Óki­rályság) állami nemzetépítése igazából besorolhatatlan, tulajdonképpen a premodern abszolutista nyugati monarchiák megkésett követésének tűnik, amelyben egy szűk állami elit a „lojális románok” megteremtése érdekében mobilizálta olykor társadalmát. Minthogy ehhez hiányzott az előzetes kulturális és ideológiai teljesítmény, amely általában az „ébredés” szakaszában halmozódik fel, az Ókirályság politikusai nagymértékben az erdélyi nemzeti mozgalom szellemi teljesítményére alapoztak (átvették például a dákoromán kontinuitás elméletét), egészen 1918–19-ig. Ennek lett eredménye, hogy a gyulafehérvári határozatok – melyek gondolatisága visszavezethető a Supplex Libellus Valachorumig – a bukaresti államépítő centralizmus igazolásává torzult, és kilúgozódott belőle az erdélyi román nemzetépítésnek az a specifikuma, amely az erdélyi „párhuzamos társadalmak” belső konföderációját támogatta.
Bár Nagy-Románia a korábbi királyság államépítő (államnemzet-építő) ethoszát viszi tovább, a belső viták és válságok időnként a felszínre hozzák a korábbi belső feszültséget. Ilyen vita volt például a két évvel ezelőtti régiósítási vita, amelyen belül kitapintható volt, hogy a területi hatalommegosztás kommunitárius változatát inkább Erdélyben, míg delegált államépítő változatát inkább az Ókirályságban támogatják.
(Részlet egy hosszabb tanulmányból, Korunk, 2014/12.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A jelenleg birtokolt pozíciók megtartása távlati cél
Csütörtökön az RMDSZ Arad megyei székházában 17 órakor kezdődött a Megyei Küldöttek Tanácsának év végi ülése, ahol a prezídiumban helyet foglaló Kocsis József alelnök és Tóth Piroska titkár társaságában, Hadnagy Dénes MKT-elnök üdvözölte a több mint 30 egybegyűltet. Miután ismertette a napirendet, köszöntötte Sipos György megyei tanácsost, akinek egyben gratulált az Ezüstfenyő Díjhoz, majd átadta a szót Bognár Levente megyei elnöknek.
Az elnök ismertette a július 19-én tartott legutóbbi MKT-ülés óta a szervezet életében lezajlott eseményeket, amelyeket megvitattak a szeptember 6-án tartott megyei küldöttgyűlésen is. Amint előrebocsátotta, a szervezet mozgalmas évet zár, ugyanis tavasszal az országos szervezet kormányra lépett, ahonnan néhány napja kilépett. Ugyanakkor az EP-választás, majd az elnökválasztási kampány is komoly erőpróba volt nem csak az országos, de a megyei szervezet részére is. Mindenkinek köszönetet mondott az évi munkájáért, majd kronológia szerint, visszatekintett az évközben végzett munka eredményeire. Az anyanyelvű oktatás tekintetében, sikernek számít a Mikelakán beindított napközis csoport, de a Csiky Gergely Főgimnázium épületét is sikerült felújítani. Az október végén megszervezett Aradi Magyar Napok is sikeres rendezvénysorozatnak számítanak. A szervezési munkába a civilszervezetek, köztük a Nőszervezet és az Ifjúsági szervezet is bekapcsolódott. Az elnökválasztáshoz szükséges aláírásgyűjtésen a megyei szervezet 7239 aláírást gyűjtött, túlteljesítve az elvárásokat, ami viszont nem tükröződött a Kelemen Hunorra leadott 7529 szavazatban. A továbbiakban elemezte a második fordulóban begyűlt magyar szavazatoknak a motivációit, amelyek tulajdonképpen megszabták a Szövetség irányvonalát is, amit előbb a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT), majd a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) döntései is alátámasztottak – kilépni a kormányból, a szervezetépítésre összpontosítani. Ez azért is fontos, mert 2016 nyarán önkormányzati választásokat szerveznek, ahol a minimális elvárás, megtartani a jelenleg birtokolt pozíciókat.
A továbbiakban Faragó Péter ügyvezető elnök megtartotta a kampánystáb beszámolóját, érintve az államfőválasztás előtt begyűlt aláírásokat, az első fordulóban szerzett magyar szavazatokat. A kampányra a szervezet tulajdonképpen nem kapott pénzt, azt Kolozsvárról irányították, finanszírozták. 2015-ben augusztus 17–18-án, Kolozsváron kerül sor a szövetség kongresszusára, egyben tisztújító közgyűlésére, ahol Arad megyét a 3 SZKT-tag mellett az RMDSZ-polgármesterek, továbbá 9, az MKT által megválasztott személy fogja képviselni.
 „A megyei szervezetet nem kell felülről irányítani”
 A hozzászólások során Sipos György annak a véleményének adott hangot, hogy a megyei szervezetet nem kell felülről irányítani. Erdélyi István szerint a megyei magyarság már az elnökválasztás első fordulójában is háromfelé, az RMDSZ, a Néppárt, illetve Johannis irányában szavazott.
Bognár Levente hozzászólásában igazat adott Sipos Györgynek, hiszen a két megyei tanácsosnak, illetve az ugyanannyi városi tanácsosnak helyben kell megküzdenie azért, hogy a magyarság az arányának megfelelően részesüljön a közjóból.
Faragó Péter a megyebeli kulturális események hatékonyabb támogatása érdekében felszólította a civilszervezeteket, hogy március 15-ig küldjék be a programjaikat a megyei eseménynaptár elkészítése céljából. Ugyanakkor mindenkit meghívott a Jelen Házban december 28-án sorra kerülő, az RMDSZ Arad megyei szervezetének a 25. születésnapját megünneplő eseményre.
Kisebbségvédelmi szakbizottság kellene
A szakbizottságok beszámolói során, Gali Izabella, a Nőszervezet alelnöke köszönetet mondott a szervezetnek a megalakulás óta nyújtott támogatásért, majd ismertette az elmúlt időszakban kifejtett tevékenységet.
Almási Vince, az önkormányzati szakbizottság vezetőjeként a 63 tagot számláló fórum munkáját taglalta. A politikai, érdekvédelmi szakbizottság munkájáról Cziszter Kálmán beszélt, aki elismeréssel szólt a hölgyek szervezeti életéről. Kocsik Imre, az oktatási szakbizottság munkájának az ismertetése során kifejtette: a megyei oktatási stratégia 85-90%-ban elkészült. Rövid távú cél, a jelenlegi oktatási hálózatnak a megtartása. A kulturális szakbizottság munkáját Szabó Mihály változatosnak, tartalmasnak ítélte. A szociális szakbizottság nevében Farkas Viktória ismertette a húsvéti szociális ebéd létrehozása, illetve a rászorulók, az idősek érdekében kifejtett munkájukat. A mezőgazdasági szakbizottság részéről Kocsik József az ideit egyik legsikeresebb évnek tekintette, amikor a 720 főt számláló, összesen 5 ezer hektáron gazdálkodó szervezet a Kárpát-medencei Mezőgazdasági Egyeztető Fórum tagjaként élvezi a Magyar Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium támogatását is.
Bognár Levente hozzászólásában az új jobboldal agresszív fellépéseire hivatkozva, a kisebbségvédelmi, illetve a szórvány szakbizottságok létrehozását, megerősítését sürgette. Varga Géza diakónus, a kisszentmiklósi baptista gyülekezet nevében köszönetet mondott Bognár Levente és Cziszter Kálmán városi tanácsosoknak, amiért a tanács a közbenjárásukkal támogatta a gyülekezet imaházának az építését. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára a szórványmagyarság megmaradásában az anyanyelvű kultúra jelentőségét emelte ki. Bognár Levente a 2016-os helyhatósági választások fontosságáról szólva megjegyezte: ha a megyei, illetve az aradi fórumban nem lesznek ott a képviselőink, kilátástalan helyzetbe kerülhet a magyarság.
Az egyéb napirendi ponton gyorsan átestek, az egyetlen hozzászóló, Sipos György megyei tanácsos az Ezüstfenyő Díja kapcsán mindenkit meghívott egy koccintásra.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutatók a 25. évfordulón
Hihetetlen háttérinformációk a temesvári forradalomról!
A Makovecz Imre tervezte, épülő Új Ezredév Református Központban december 19-én, pénteken egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári forradalomhoz kötődik. A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája.
Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd néhány szót szólt az épülő Református Központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg. Az első bemutatott könyv, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című kötet volt, amelynek kapcsán hihetetlen dolgokat tudtunk meg magától a szerzőtől. Szőczi Árpád, akinek annak idején kulcsszerepe volt a Panoráma műsorban sugárzott Tőkés-interjú megszületésében, Temesváron elmondta: idén novemberben magyar titkosszolgálati információk birtokába jutott, amelyek szerint miközben Tőkés Lászlót a Securitate követte, a magyar hírszerzők „vigyáztak rá”, természetesen az ő és a szekusok tudta nélkül. Ennél is hihetetlenebb, hogy a magyar katonai hírszerzés emberei lehallgatták a Securitate telefonbeszélgetéseit, amit a decemberi népfelkelés kirobbanása előtt Tőkés László védelmére használtak fel, a diktátor elmenekülése után pedig együttműködtek a román katonai hírszerzőkkel, és információkat szolgáltattak az ún. terroristákról. „Volt egy egyezségük Stănculescu tábornokkal, hogy ha valami történik Romániában, akkor a magyar hírszerzők segítik a román hadsereget” – mondta Szőczi Árpád, aki hozzátette: Stănculescu tábornok egyáltalán nem hajlandó vele szóba állni, az információk Németh Miklós egykori magyar miniszterelnöktől és magyar titkosszolgálati levéltárakból származnak. A Kanadában élő magyar származású újságíró ennél szenzációsabb dolgokat is mondott: a temesvári szegények temetőjének hullaházában 1989 decemberében megtalált holttestek közül néhányan magyar hírszerzők voltak! „A magyar titkosszolgálati iratok sok értékes és pontos információt tartalmaznak, a román CNSAS csak megcsonkított, manipulált információkat bocsát a kutatók rendelkezésére, és ezeknek legalább 40%-a fantázia, érdektelen információ” – mondta Szőczi Árpád, aki komoly kutatásokra és interjúkra alapozza könyvét. A kötet szerzője azt is elmondta: Tőkés László két alkalommal is közvetlen életveszélyben volt: először 1989. november 2-án, amikor késsel felfegyverzett álarcosok törtek rá és családjára, feltehetően a Securitate emberei, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem végezték ki a lelkipásztort, elképzelhető hogy erre utasítást kaptak. 1989 szilveszterén ismét merénylet készült ellene, de ezt az akciót is leállították az utolsó pillanatban. Tőkés Lászlót magát is meglepték a tudta nélkül körülötte lezajlott, kémregénybe illő eseményekről szóló információk. Az egykori temesvári lelkipásztor is pontosított az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: december 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „Temesváron van 1989. december 16-a utca, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János és Joel David Rev. Revolution című, angol nyelvű kötete, amelyben a szerzők Tőkés László szájába adják saját életének és a temesvári forradalomnak a történetét, szintén izgalmas és aktuális információkat tartalmaz, mert Szőczi Árpáddal is egyeztettek a szerzők. A frappáns angol cím szójátékon alapul, hiszen a lelkészek a rev. előtagot viselik a nevük előtt.
Nagy Attila Egy forradalom a média tükrében című könyve a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A 25. évforduló alkalmából a szerző Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című könyvét is bemutatták. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik kiadását mutatták be Temesváron, amelyet néhány írással kiegészített a szerző. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium. I−III.és Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvei nem közvetlenül a temesvári forradalomról szólnak, de szorosan kötődnek a romániai rendszerváltozáshoz. A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás mini kiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

Takács Mihály karácsonyi ajándéka
A tizenötödik aradi falinaptár
Takács Mihály aradi festőművész 1997-ben jelentkezett először sajátos falinaptárával, amely szeretett Aradja különböző, jellegzetes városrészét ajánlotta festményei révén mindannyiunk figyelmébe. Az elemi siker éveken keresztül magától értetődően hozta magával a további falinaptárakat, ám a piacgazdaság hazai sajátosságai – nyilván anyagi szempontból – többször is megtorpanásra késztették a művészt.
Ám így is már a tizenötödik falinaptár bemutatójára kerülhetett sor tegnap kora délután a Templom (Lucian Blaga) utcai Takács Gallériában, amelynek tizenkét lapja villamosokat ábrázol Arad különböző városnegyedében. Az már egyáltalán nem véletlen, hogy a művész túlnyomórészt piros színű járműveket helyez előtérbe, hiszen ez a kedvenc színe, ami már korábbi alkotásaiból is kiderült.
A bemutató, illetve magának a mostani falinaptárnak az ötlete – főként az anyagi feltételeket figyelembe véve – több aradi cégtől, valamint Andó Andrástól, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezető elnökétől származik. A cégek – a témához szorosan kapcsolódó Közszállítási Társasággal kezdve – karácsonyi ajándékként szánták alkalmazottaiknak a falinaptárt, Andó András viszont a vezetése alatt álló Egyesület elsőrendű célkitűzésének megfelelően arra hívta fel a figyelmet a belsőséges hangulatú bemutatón, hogy Takács Mihály Aradhoz szorosan kapcsolódó művészete részünkről sokkal nagyobb odafigyelést érdemelne: a mostani falinaptár, akárcsak a korábbiak alkotásai is nemcsak művészi, hanem dokumentációs és szentimentális értéket is hordoznak, ezért igazi karácsonyi ajándékot is jelenthetnek azoknak, akik az ünnepváró napokban felkeresik a Takács Galériát.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

Karácsonyi Szövétnek
Hallottam már róla, személyesen megtapasztalni nem volt lehetőségem, hogy Máramarosban, Budeşti és Kapnikánya között egy lejtős (vagy emelkedős, ahogy tetszik) útszakaszon felfelé, minden ismert fizikai szabálynak ellentmondva, dombnak folyik a kiöntött víz, felfelé, hegynek menet halad a sebességből kivett gépkocsi  – olvasom Jankó András, a szemtanú Mármarosi útijegyzet c. írásában a Szövétnek decemberi számában.
Ha semmi mással nem maradnék az aradi kulturális folyóirat legújabb számának elolvasásakor, akkor is megérné átböngészni a 40 oldalas kulturális szemlét. De távolról sem erről van szó: a Szövétnek lapszámról lapszámra mindig találni tartalmas, érdeklődésre méltán számot tartó cikkeket. Most, például, Szilvágyi Zsolt Istenkeresés a XXI. században
c. írását („Valóban keresi minden ember Istent, még akkor is, ha ez a keresés nem is annyira tudatos számára?”), az Irodalom, művészet rovatban Böszörményi Zoltán Majoranna a tér tenyerén c. kötetének méltatását (dr. Brauch Magda), a legújabb Fecskés könyv bemutatásáról szóló rövid méltatást (Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője több más írást is szignál a lapban), aradi szerzők (Szabó Péter, Grosz László, Regéczy Szabina Perle verseit), Fekete Réka Tóték c. drámájának (számomra meglepetésként ható) „próbanaplóját”, a kiváló magyarországi történész, Blazovich László tanulmányát az 500 éve Temesváron kivégzett Dózsa Györgyről, dr. Vajda Sándor cikkének 2. részét a levegő lovagjairól, azaz (magyar) harci pilótáiról az I. világháborúban, Matekovits Mihály (Tanárok a porondon), Piroska István (Goldis László gyermekkori világa), Piroska Katalin (Thália második otthona Aradon), Puskel Péter (Hátországi srapnelszilánkok), Horváth Csaba evangélikus lelkész (Karácsony), Réhon József (Az első és utolsó karácsony), a Fitoriné Rezik Julianna által közreadott, Rezik Károly neves aradi gordonkaművészről, továbbá Pásztai Ottó, Dr. Kövér Péter írásait.
Aki hozzájut, olvassa el a Szövétnek legújabb számát. Érdemes!
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Nyolcszáz gyerek vendégeskedett az országházi karácsonyon
Magyarországi és határon túli településekről érkezett mintegy nyolcszáz hátrányos helyzetű gyerek vett részt szombaton a Parlamentben az országházi gyermekkarácsonyon, amelyen Kövér László házelnök köszöntötte a vendégeket.
Az Országgyűlés és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat által szervezett rendezvényen Kövér László azt mondta: a karácsonyt az ember általában a családja körében tölti, „ezt most egy kicsit megelőlegezve, tekintsétek úgy, hogy családi körben vagyunk". Arra buzdította a gyerekeket, hogy érezzék magukat otthon az épületben, és annak a reményének adott hangot, hogy a fiatalok a nap végére, élményekkel telve térnek haza az ünnepségről.
Az Országgyűlés elnöke átadta az Országház kulcsát a gyerekeknek. „Átvettem a hatalmat, az első parancsom: étel, ital, kakaó legyen és hozzá tánc, zene és játékok!" – adta rögtön utasításba a Kárpátaljáról érkezett „új házelnök".
A Parlament főlépcsőjén letelepedett vendégeket a Ghymes együttes, a Balkan Fanatik és a Budapesti Operettszínház művészei szórakoztatták, a műsor zárásaként a Kiskarácsony, nagykarácsony című dal csendült fel a gyerekek és a fellépő művészek előadásában.
A műsort követően a gyerekek különböző programokon vehettek részt a Parlament termeiben, és ajándékcsomagot is kaptak. Mások között Gubás Gabi és zenekara, a Budapesti Operettszínház fiatal sztárjai, sportolók – köztük Wichman Tamás, Czetl Fanni, Erdei Zsolt, Hargitay András, Wladár Sándor és Fábián László -, valamint Süsü életnagyságú mása várta őket. Kézműves foglalkozás, arcfestés, buborékfújás, lufihajtogatás, idegenvezetéssel egybekötött országházi séta, népi játékok és filmvetítés is színesítették a programot.
A rendezvényre 44 magyarországi településről és a Kárpát-medence magyarok lakta területeiről érkeztek gyerekek, akiknek utazási, szállási és étkezési költségeit a szervezők állták.
A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat jóvoltából moldvai csángó gyerekek is részt vettek az ünnepségen a romániai Bákó megyéből. A gyerekekkel együtt érkezett Lőrinc Celesztin, a moldvai Csángó Rádió megalapítója és működtetője, akinek rádióműsorai nagy szerepet játszanak a csángó magyar közösség megtartásában a határon innen és túl. Lőrinc Celesztinnek elhivatottsága és odaadó munkája elismeréseként a Hewlett Packard Magyarország Kft. a rádiózáshoz alkalmas nagy teljesítményű számítógépet adott át a rendezvényen.
Az MKB Bank és a Gyermekmentő Szolgálat szervezésében vasárnap 1200 hátrányos helyzetű gyermek nézheti meg Csajkovszkij A diótörő című mesebalettjét az Operaházban. Az ország különböző részeiből és a határon túlról meghívott fiatalokat az előadás szüneteiben kakaó, szendvics, gyümölcs és édesség várja. A darab végén ajándékokkal tömött hátizsákokkal távozhatnak az Operaházból.
MTI
Erdély.ma

Lojalitást és szolidaritást kértek
Több százan gyűltek össze a csíkszeredai Szabadság téren vasárnap délután, hogy a forradalom hőseire emlékezzenek. A rendezvényen ugyanakkor tízpontos petíciót olvastak fel a kormányhoz címezve, amelyben a székelyföldi és az erdélyi magyarok megmaradásához szükséges alapvető jogokat követeltek.
„Huszonöt évvel ezelőtt öröm járta át mindannyiunk lelkét, jobb jövőről, emberi jogokról, európaiságról álmodtunk, ezért utcára vonult, aki tehette. A decemberi események után, és az után, hogy Müller László alhadnagy 18 évesen életét áldozta a szabadságért, 2014-ben mi a szimbólumainkért és a himnuszokért kell küzdjünk. Mi most nemcsak megemlékezünk, hanem a jogainkat akarjuk. Szelíden, de érthetően. Ne akarják a szimbólumunkat, a himnuszunkat megsemmisíteni” – kérte felszólalásában Darvas Kozma József római katolikus esperes. A téren összegyűltek ezt követően meghallgatták a román himnuszt. „Meghallgatjuk a román himnuszt, mert mi lojálisak vagyunk az országhoz. Azt várjuk el a vasárnap esküt tett Klaus Johannis államelnöktől, hogy ő is legyen lojális a kisebbségekhez” – hangsúlyozta a címzetes esperes.
„1989 kemény időszak volt. Az országot teljhatalmába beleőrült diktátor vezette, beleőrült a magyarok gyűlöletébe” – kezdte beszédét Borboly Csaba, a Csíki Területi RMDSZ elnöke, majd felsorolta mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a magyar közösség beolvasztása, felszámolása érdekében tett. „1989 decemberében a lakosság szolidaritást vállalt és nemzetiségtől függetlenül utcára vonult. Szolidaritás nélkül nincsen jól működő társadalom, ezért a ’89-es forradalom szellemét tovább kell éltetni. Felkérjük a román civil társadalom egészét, hogy jogaink érvényesítésében legyenek velünk szolidárisak” – mondta Borboly.
A kormányhoz címzett, tíz pontba foglalt petíciót Füleki Zoltán, a csíkszeredai városi RMDSZ elnöke olvasta fel.
„Székelyföld lakóinak nevében a következőket kérjük Románia kormányától: 1. Ne szítsák az ellentéteket a Székelyföldön élő románok és magyarok között azzal, hogy elemi jogokat vitatnak el a magyar közösség tagjaitól!; 2. Olyan törvényeket fogadjanak el, melyek lehetővé teszik a székelyföldi magyar közösség szimbólumainak használatát, identitásának, nyelvének és kultúrájának a megőrzését!; 3. Hagyjanak fel a székely zászló, a magyar feliratok és a magyar himnusz üldözésével!; 4. Tartsák tiszteletben a tulajdont, adják vissza a Mikót a református egyháznak és adják vissza mindazt, amit államosítottak!; 5. Tegyék lehetővé az érdemi párbeszédet Székelyföld autonómiájáról annak érdekében, hogy megnyugtatóan lehessen rendezni a székelyföldi magyarság sorsát!; 6. Adjanak kulturális autonómiát az Erdélyben élő magyaroknak!; 7. Hozzák létre a magyar kart a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen!; 8. Tegyék lehetővé, hogy a román nyelv mellett a magyar nyelv is legyen regionális hivatalos nyelv Székelyföldön!; 9. Vessenek véget a székelyföldi gazdasági bojkottnak!; 10. Romániának a kisebbségek, így a székelység is ugyanolyan alkotó része, mint a többségi nemzet. Mi is itt akarunk élni, mi is otthonunknak akarjuk érezni Romániát. Tegyenek róla, hogy ne megtűrt idegenekként gondoljanak ránk, hanem teljes jogú polgárokként lehessünk ennek az országnak az állampolgárai" – áll a petícióban.
A megemlékezésen jelen volt Müller Lászlónak, a forradalomban elhunyt alhadnagynak az édesanyja is. A rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a csíkszéki települések kórusai vezetésével és a csíkszentsimoni ifjúsági fúvószenekar kíséretével.
Barabás Hajnal |
Székelyhon.ro

SZNT: nem térhet vissza az állami terror!
„Az államelnök-választás második fordulója után felerősödtek és megsokasodtak Székelyföldön Románia kormányának magyarellenes lépései” – véli a hétvégén Marosvásárhelyen kelt nyilatkozatában az SZNT elnöke.
Izsák Balázs a sepsiszentgyörgyi székely-magyar közösség ellen irányuló provokációkat említi, amelyek a székely zászló és – előzmény nélküli módon – a magyar himnusz ellen irányulnak. „Figyelembe véve azt, hogy ezzel párhuzamosan és ezzel egy időben teljesen jogsértő módon Románia törvényesen megválasztott elnöke ellen is manipulatív támadás indult, és a hatóságok bírósági meghurcolására készülnek, nyilvánvaló, hogy a vesztes, posztkommunista hatalom vág vissza, ugyanolyan eszközökkel, mint 1990 márciusában. Akkor a bukott hatalom, a nemzetiségi feszültségek szításával a marosvásárhelyi nemzetiségi összecsapást is kiprovokálta és megszervezte saját hatalmának visszaállítása érdekében. Ennek figyelembe vételével kell vizsgálni Sepsiszentgyörgy polgármesterének, Antal Árpádnak helytálló kijelentését, amely a mostani sepsiszentgyörgyi és az 1990-es marosvásárhelyi helyzetet állítja párhuzamba. Akkor a hatóságok támogatásával felfegyverzett és félrevezetett románok rohanták le az anyanyelvi oktatás megteremtéséért tüntető magyarokat, ma szintén a hatóságok lépnek fel provokatív módon a magyar közösség ellen. A román állam hatóságainak ezt követő fenyegető fellépése Antal Árpád polgármester ellen jogsértő és alkotmányellenes, hiszen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát olyan mértékben sérti, ahogyan azt csak Ceaușescu politikai rendőrsége, a Securitate merte megengedni magának” – írja.
Hozzátette: amint 1990-ben a pártállam maradék struktúráinak nem sikerült a kommunista restauráció, úgy az állampolgárok kollektív, tudatos és bátor fellépése ma is meg fogja akadályozni, hogy a romániai demokrácia fölé tudjon kerekedni a hatalmi terror.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Megszervezték az amatőr néptáncegyüttesek év végi találkozóját
Zsúfolásig telt szombaton a Maros Művészegyüttes terme, amely nyolcadik alkalommal adott otthont a Gyöngykoszorúk Gyöngye néptánctalálkozónak.
Az 1991-ben indult Gyöngykoszorú-mozgalom túl van a századik találkozón, egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Most tizenhét amatőr néptánccsoport lépett fel.
A találkozó Kilyén Ilka színművésznőnek, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezetének elnöke szavalatával kezdődött, majd Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szólt a közönséghez. „A néptánc, a népviselet, a népdal, a népzene, a hagyományaink olyan kincsei, amelyeket örököltünk, meg kell őriznünk, és tovább kell örökítenünk. Ha táncolunk, népdalainkat énekeljük, népviseletbe öltözünk, megtartjuk szokásainkat, akkor erősek vagyunk, ezt nem tudja elvenni tőlünk senki”.
Az igazgató megköszönte a szülőknek, hogy felismerték a táncban rejlő értékeket, és gyerekeiket taníttatják, egyszersmind az oktatók és csoportvezetők munkáját is méltatta. A találkozó keretében megemlékeztek a Gyöngykoszorú-mozgalom megálmodóiról, a Szabó házaspárról, majd Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei  elnöke szólalt fel. „Ezek a kincsek olyan értékhordozók, amelyek megtanítanak minket igaz, becsületes, tiszta szívű, jó magyar embernek lenni” – fogalmazott Brassai. Kecskés Csaba unitárius lelkész áldása után a Napsugár néptáncegyüttes tánca kezdte a délutánig tartó ünnepséget.
Barabási Attila Csaba érdeklődésünkre elmondta: a Szabó házaspár ötlete volt az is, hogy az év végi találkozókat Marosvásárhelyen szervezzék. „Amikor a betegeskedő Gyuri bácsi már nem volt az EMKE elnöke, a többi településen továbbra is zajlottak a néptánctalálkozók, viszont az évzáró vásárhelyi találkozók megszervezése elmaradt. Amikor 2007-ben vezetőként az együtteshez kerültem, úgy éreztem, itt a lehetőség, hogy visszahozzuk a városba a Gyöngykoszorú-mozgalmat. A közönség túlnőtte a terem befogadóképességét, és a találkozót vissza kellene vinni arra a helyszínre, ahova Szabó Gyuri bácsi és Éva néni elképzelte, a Kultúrpalotába” – mondta az igazgató.
A szombati találkozón fellépett a marosvásárhelyi Napsugár és a Csillagfény, a segesvári Kikerics néptáncegyüttes, a vajdaszentiványi Takács Mihály hagyományőrző néptánccsoport, a magyarói Csurgó, a marosludasi Hajdina, a nyárádszeredai Bekecs, a szabédi Fürgelábak, az erdőcsinádi Árvácska néptáncegyüttes, a mezőbándi Csipkebogyó Táncegyüttes, az erdőszentgyörgyi Százfonat néptáncegyüttes, a gernyeszegi Szőlőfürt néptánccsoport, a dicsőszentmártoni Kökényes néptáncegyüttes, a disznajói, kibédi, holtmarosi néptánccsoport és a sóváradi Szuszékdöngetők.
Felléptek a II. Széllyes Sándor Népdalvetélkedő nyertesei is: Gálfalvi Evelyn Rebeka, Berekméri Réka Beáta, Aszalos Erika, Páll Imola Gabriella. A Maros Művészegyüttes, az Erdélyi Közművelődési Egyesület Maros Megyei Szervezete és a Folk Dancing and Musik Egyesület által szervezett találkozó táncházzal ért véget.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Felfüggesztették a himnuszéneklést Sepsiszentgyörgyön
Mintegy ötszáz sepsiszentgyörgyi gyűlt össze szombat délben a Magyar Polgári Párt hívására, hogy a tiltakozássorozat hatodik napján, ezúttal az Erzsébet parkban felhúzott székely lobogó alatt elénekelje a magyar himnuszt. A csendes, civilizált rendezvénytől ez alkalommal távol maradtak az RMDSZ helyi vezetői. A kezdeményezők bejelentették, az ünnepre való tekintettel, és hogy bizalmat előlegezzenek az új prefektusnak, egyelőre felfüggesztik a további megmozdulásokat.
Háromszor csendült fel a magyar himnusz, a nemzeti ima az Erzsébet parkban szombat délben. A tiltakozást, mint eddig is, lelkészi áldás és felszólalások egészítették ki. Incze Sándor nyugalmazott református esperes a karácsonyi levelek mintájára a Szentírásból idézett. Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt levele első részének verseire hivatkozva hálát adott Istennek, hogy megtartotta e közösség tagjait, hogy a hitnek, kitartásnak híre és áldása van.
Incze Sándor örömmel nyugtázta, hogy egy ügyben, édes anyanyelvünk védelmében összetartunk szeretetben. Ennek megtartása mindannyiunk kötelessége, ahogy annak tudatosítása is, hogy csak azért, mert kevesebben vagyunk, nem kell hallgatnunk, ki kell mondanunk: kisebbség vagy többség, egyet akarunk, ebben az országban építkezni, együtt dolgozni, szeretni. Zárásként Incze Sándor Antal Árpád polgármestert méltatta, elmondva: bizalommal és örömmel nézhetünk fel, hiszen városvezetőnknek köszönhető, hogy minden becsületes ember jól érzi magát ebben a városban, csak a gonosz vak, sötét erői nem. A taps ez alkalommal sem maradt el.
A lelkészi üzenetet követően Bálint József, az MPP sepsiszentgyörgyi elnöke az elmúlt hat nap történéseit idézte fel, illetve az előzményeket, a hatalom által Mikulás-ajándékként kiszabott bírságot, a vonatkozó jegyzőkönyv felnagyított változata pedig végig ott díszelgett a háttérben. Bálint szerint az elmúlt napok bebizonyították, a békesség a legjárhatóbb és legemberségesebb út, viszont figyelmeztetnünk kellett a bukaresti hatalmat: nem tűrhetjük nemzeti imánk bántását. Remélhető, hogy a pár nap alatt pár százról többezres tömeggé gyarapodó himnuszéneklő tiltakozás elegendő figyelmeztetés.
A polgári alakulat politikusának felkérésére a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői szólaltak fel. Tóth Bálint, a HVIM szóvivője, valamint Bedő Zoltán, az EMNP megyei ügyvezető elnöke is a bukaresti hatalom a székelység ellen indított hadjáratára hívta fel a figyelmet, előbbi a megtűrt állapotba kényszerített őshonos székelység jogaiért való kiállását – ideértve az autonómiát –, míg utóbbi a gyarmatosítók, élősködők indította magyarellenes hadjárat elleni fellépés fontosságát járta körül.
Nemzeti imánk harmadszori felhangzása előtt Bálint József bejelentette, az ünnepre való tekintettel, illetve, hogy az új prefektusnak bizalmat előlegezzenek, egyelőre felfüggesztik a himnuszéneklést. A politikus ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a tiltakozók számának hógolyószerű növekedése intés a bukaresti hatalom számára, a következő hólabda akár lavinát is indíthat. Nagy D. István

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elismerés a nemzet napszámosainak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették.
Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat.
A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva  dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hírsaláta
UTOLSÓT RÚGOTT A PREFEKTUS. A közigazgatási bíróságon támadta meg Vasile Oprea, Maros megye időközben menesztett prefektusa a marosvásárhelyi tanács határozatát, amelyben elfogadták a Római Katolikus Teológiai Gimnázium nevét is tartalmazó, 2015/2016-os tanévre vonatkozó iskolajegyzéket.
A prefektusi intézkedés kapcsán Peti András alpolgármester elmondta: nem tudja, hogy jogi szempontból milyen következményei lehetnek az eljárásnak. „A törvény azt mondja, ha egy határozatot a kormánymegbízott megtámad, azt automatikusan fel kell függeszteni, de ez esetben a gyerekek ott vannak a padokban, tanulnak, az iskola pedig működik” – mutatott rá a marosvásárhelyi alpolgármester, aki szerint „csak Romániában fordulhat elő, hogy a tanév közepén megtámadnak egy ilyen határozatot”. (Krónika)
HULL A SERTÉS. Románia lakossága karácsonykor megközelítőleg egymillió sertést fogyaszt el, ami az évi fogyasztás 14 százalékát jelenti – ismertette Ioan Ladoşi, a Disznóhústermelők Országos Egyesületének elnöke. Szerinte a farmokon egy év alatt körülbelül 3,5 millió disznót vágnak le, ebből mintegy 400 ezret karácsonykor. Emellett évente 1,6 millió sertést importálnak, 200 ezer a karácsonyi ünnepek időszakában érkezik. Becsléseik szerint ugyanakkor az emberek évente körülbelül kétmillió disznót vágnak le saját udvaraikban, főleg karácsony környékén. Romániában azonban mégis kicsinek nevezhető az évi disznóhúsfogyasztás, ami fejenként 20 kilogrammot tesz ki, míg az európai átlag ennek kétszerese – tette hozzá Ladoşi. (Mediafax)
KELENDŐBBEK A KÜLFÖLDI AUTÓK. Az év első tizenegy hónapjának adatai szerint zsugorodott a járműgyártás – közölte a román autógyártók és -importőrök egyesülete. Január és november között 363 905 járművet gyártottak az országban, ami 3,5 százalékos csökkenés a tavalyi hasonló időszakhoz képest. Az első tíz hónap után még 4 százalékos csökkenést jegyeztek. A járműgyártás mintegy 86 százalékát a francia Renault tulajdonában lévő Dacia adja, amelynek üzemében 314 719 gépkocsit gyártottak, 49 178 autót (13,5 százalék) a Ford állított elő, öt teherautót a brassói Roman gyár. Az értékesített új autók száma azonban csaknem 24 százalékkal nőtt a tavalyi első tizenegy hónaphoz képest, idén 76 525 járművet adtak el. Az eladások növekedése továbbra is a jogi személyek vásárlásainak köszönhető. Csökkent a használt és az új gépkocsik közötti arány is, tavaly még négy használt autóra jutott egy új gépkocsi, most háromra egy. Az autóeladások csaknem másfél éve folyamatosan nőnek, az ágazat reméli, hogy idén sikerül meghaladni a százezer eladott gépkocsit. A gazdasági válság előtt, 2007-ben évente 360 ezer autót értékesítettek. (Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Áldozatuk nem merül feledésbe
Pénteken este a marosvásárhelyi várbeli volt katonai sorozó épületében fotókiállítás nyílt az 1989-es forradalom 25. évfordulója alkalmából. A tárlaton Bálint Zsigmond, Karácsonyi Zsigmond és Vajda György felvételei, illetve a múzeum archívumában levő fotók láthatók, az emeleten pedig Bálint Orsolya brassói fotóművésznek a témához kapcsolódó fotóesszéje tekinthető meg.
A kiállítást a Maros Megyei Múzeum rendezte. A tárlatot Soós Zoltán igazgató, Novák Zoltán és Sárándy Tamás történészek, valamint Vajda György újságíró nyitották meg. Nemcsak a képek segítenek felidézni a 25 évvel ezelőtti eseményt, hanem néhány 1989 előtti, a kommunista korszakot idéző pionírnyakkendő, ruha, egy régi írógép stb.
Soós Zoltán szimbolikusan pionírnyakkendőt kötött a nyakába és elmondta, ő is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyben még elevenen él a múlt. Novák Zoltán történész röviden szólt az eseményekről. Corneliu Porumboiu dokumentumfilmjének a címét idézte: volt-e vagy nem forradalom a Bukaresttől keletre levő városokban? Majd Marosvásárhelyre vonatkozóan megadta a választ: Marosvásárhelyen valóban forradalom volt. Az emberek az utcára vonultak a diktatúra ellen tüntetni, rájuk lőttek, voltak halottak, a rendszer megváltozott. A város sajátos helyzete miatt azonban az 1989-ben beállt hatalmi egyensúly sajnálatos módon etnikai konfliktusba torkollt, ami mind a mai napig kihat a lakosságra.
A történész iskolások körében hirdetett a témáról esszépályázatot, és a megnyitón hozta nyilvánosságra a nyertesek nevét. Az első díjat Vizeli Ibolya, a Bolyai Farkas Líceum XI. osztályos tanulója nyerte el, második Láng Borbála, a Református Kollégium IX. osztályos diákja lett, míg a harmadik szintén a kollégiumba járó XI.-es Birizdó Szabolcs. Az első két helyezett brüsszeli jutalomkiránduláson vehet részt, a harmadik pedig 100 lejes pénzjutalmat vehetett át, az RMDSZ Maros megyei szervezetének díját.
Sárándy Tamás, a kiállítás kurátora megköszönte munkatársainak, segítőinek, hogy létrejöhetett a tárlat. A fotók mellett Keresztes Pál filmjét és két installációt is láthatnak az ide látogatók. Elmondta, hogy a válogatással az volt a céljuk, hogy azok közül, akik megérték, átélték az eseményeket, minél többen megosszák emlékeiket a történészekkel, hogy minél hitelesebb kép maradjon fenn az 1989-es eseményekről.
Vajda György a dokumentumfotók jelentőségéről beszélt, majd megosztott két rövid epizódot az életéből. Az egyik, a forradalom előtti időszakban történt, a másik pedig közvetlenül az 1989-es eseményekhez kapcsolódóan. Ezután a látogatók figyelmébe ajánlotta Bálint Orsolya brassói fotóművész kiállítását, amely az új nemzedék szemszögéből "ábrázolja" mindazt, amit ránk hagyott a kommunista időszak.
Az egyik installáción Ana Blandiana Totul (Minden) című versének szavai szerepeltek. A költőnő a letűnt kort idéző kulcsszavakat fűzte verssé. Sárándy Tamás végül arra kérte a tárlatmegnyitóra látogatókat, hogy a vers mellé helyezett papírlapokra írjanak egy szót, azt, ami az eszükbe jut az 1989-es eseményekről.
A kiállítás egy hónapig látható, a szervezők kerekasztal-beszélgetést és egy újabb fotókiállítást is terveznek.
December 21-én, délelőtt a Győzelem téri emlékműnél megemlékeztek az 1989. december 21- én elhunyt forradalmárokra. A rendezvényen részt vettek a prefektúra, a megyei tanács, a polgármesteri hivatal, a hadsereg és a belügyminisztérium kötelékében szolgálók, valamint a forradalmárszervezetek képviselői. A megemlékezés ortodox és református szertartással kezdődött. Ezt követően Hamar Alpár Benjámin a kormány mellett működő forradalmárok államtitkársága Maros megyei kirendeltségének vezetőjeként szólalt fel azok nevében, akiknek volt bátorságuk december 21-én kivonulni a diktatúra ellen. Sérelmezte, hogy továbbra sem tisztázott, kik a felelősök azért, hogy az ország különböző településein, így Marosvásárhelyen is, a tüntetőkbe lőttek, sőt, az utána következő időszakban is nagyon sokan meghaltak. Úgy tiszteljük az elhunytak emlékét, ha a történelemben helyre tesszük a dolgokat, és megőrizzük mindazon ideálokat, amelyekért az életüket adták azok, akik az utcára vonultak december 17-étől 22-ig. A felszólalást megelőzően egy perc néma csenddel adóztak az áldozatok emlékének.
A beszédet követően a hivatalosságok megkoszorúzták az emlékművet, majd a jelen levő magánszemélyek is egy-egy virágszálat helyeztek el, és gyertyát gyújtottak a hat marosvásárhelyiért, akik életükkel fizettek a szabadságért.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László, Marosvásárhely és a román igazságszolgáltatás
A francia forradalom óta mondogatják, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Tőkés Lászlót, a romániai forradalom kirobbantóját szerintem az ellenforradalom falta fel. Pedig 1990. január elején, amikor Tőkés László ügyvédjeként mutatkoztam be Ion Iliescu ideiglenes államfőnek, majdnem elájult a gyönyörűségtől… Nem sokkal később viszont a román média szélsőségesei hazugságokra, félrefordításokra alapozva elkezdték azóta is tartó lejárató kampányukat. Ezek hatását nem vettük komolyan, nem indítottunk rágalmazási pereket. Ráadásul már március végén el kellett menekülnöm, s így a továbbiakban nem adhattam meg a szükséges ügyvédi segítséget. Csak öt és fél év után térhettem haza. Az Európai Emberjogi Bíróság nyomására az ügyészség azt közölte, hogy "a meg nem kezdett eljárást megszüntette" ellenem. Miután Alison Mutler, az Associated Press bukaresti tudósítója telekürtölte a világot azzal a rágalommal, hogy Tőkés László a szekuritáté ügynöke volt, azt tanácsoltam régi védencemnek, hogy feltétlen indítsunk el egy rágalmazási és becsületsértési pert, amelyben én láttam el képviseletét. A per során a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Hivatal (CNSAS) igazolta, hogy Tőkés László nem volt a szekuritáté ügynöke vagy besúgója. Mircea Dinescu költő, a CNSAS tagja még azt is kijelentette, hogy csak egy erős istenhittel bíró ember tudhatott ennyire ellenállni a szekusok zsarolásainak! Ezeknek a cáfolhatatlan bizonyítékoknak az alapján az elsőfokú bíróság keresetünket helybenhagyta, és jelentős összegű erkölcsi kártérítés megfizetésére kötelezte Alison Mutlert és az Associated Presst. A pervesztes felek fellebbeztek, és háromszoros bírói tanácscsere után megnyerték a fellebbezést. Ennek az ítéletnek igen bizarr az indokolása. Úgy szól, hogy Alison Mutler azáltal, hogy ezt a rágalmat közhírré tette, lehetőséget adott Tőkés Lászlónak arra, hogy tisztázza magát a koholt vádak alól. Ennek következtében Mutler és az Associated Press tulajdonképpen jót tett, és ezért nem kell erkölcsi kártérítést fizessenek!? Radu Tudort, a szekus kollaboráns, magyarellenes Voiculescu Antena 3 televíziójának szerkesztőjét és az adót azért pereltük, mert azt állították, hogy Tőkés a legnagyobb élő románellenes alak. Megalapozott keresetünket azzal utasították el, hogy annak ellenére, hogy az állítás nem fedi a valóságot, belefér a megengedhető újságírói túlzás fogalmába. Victor Ponta miniszterelnököt azért pereltük, mert azt állította, hogy Monica Macovei volt igazságügy-miniszter, a korrupcióellenes harc elindítója, európai parlamenti képviselő és Tőkés László idegen érdekeket szolgálnak, külföldről pénzelik őket. Első fokon azzal indokolták keresetünk elutasítását, hogy a kijelentés belefér a politikusi szólásszabadság fogalmába. Mostanig egyetlen személyiségi jogok védelmében indított pert sikerült megnyernünk, egy rágalmazó nagyváradi újságíró ellen. Tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a román igazságszolgáltatás Tőkés László személységi jogainak, jó hírnevének védelmében nem áll a helyzet magaslatán.
A Románia Csillaga becsületbírósága túltett a román igazságszolgáltatáson is. Nemes egyszerűséggel megtagadta Tőkés Lászlótól az alkotmány, az európai emberjogi egyezmény stb. által biztosított védelemhez való jogot. Semmibe vették a Román Ügyvédi Kamara állásfoglalását is, megakadályoztak abban, hogy Tőkést, a rend lovagját ügyvédként védelmezzem. V. Ponta miniszterelnök az eljárást kezdeményező Corina Cretut pedig európai bizottsági biztosnak jelölte…
Marosvásárhelyről, a frontvárosról azért kell beszéljek, mert a temesvári román–magyar összefogás rendszerváltást előidéző szellemét a fekete március zárta vissza a palackba. Igencsak jellemzőnek tartom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román diákszervezetének, a Liga Studentilornak 1990. március elején közzétett tiltakozását. A ligának akkor prominens tagja volt Azamfirei Leonard, a jelenlegi rektor, akinek gondolkodásmódja azóta sem fejlődött. A tiltakozás 11. pontja elítéli Tőkés László politikai tevékenységét, az első pontja pedig úgy fogalmaz, hogy a román diákságot "marginalizálni" akarják a magyarok azáltal, hogy külön magyar csoportokat, magyar gyakorlatokat és paritást kérnek. A MOGYE szenátusának román kétharmada 25 év után is ezt fújja, és nem hajlandó eleget tenni az alkotmány és a tanügyi törvény anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezéseinek. Levonhatjuk a következtetést, hogy a magyarság jogait Romániában csak akkor fogjuk tudni érvényesíteni, ha Temesvár szelleme ismét életre kel.
Annak kapcsán, hogy a román hatóságok által rendezett megemlékezésre Tőkés Lászlót nem hívták meg, sajnálattal kell megállapítanom, hogy már itt, Temesváron sem él az 1989. decemberi szellem. Ebből a szempontból igencsak kifogásolható, hogy a december 16-i hivatalos megemlékezésen tartott temesvári beszédében Klaus Johannis megválasztott államfő sem ejtette ki Tőkés László nevét, és a román–magyar összefogás megemlítéséről is "megfeledkezett".
A Temesvár 25. megemlékezésen december 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata
Kincses Előd
Népújság (Marosvásárhely)

A közelmúlt karácsonyai
Az egyház bensőséges ünnepét a szocializmus dicsőséges éveiben sem lehetett kitörölni az emberekből, hiába igyekeztek a december 31-én érkező Télapónak átjátszani a fenyőfaállítás és ajándékozás szokását, hogy vallásos tartalmától megfosszák a karácsonyt. Erről szólt a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának december 16-i utolsó idei rendezvénye, amelyen Lázok Klára beszélgetőpartnere Bustya Dezső nyugalmazott református lelkipásztor és Novák Zoltán történész volt. A karácsonyi hangulat megteremtéséhez Csizmadi Kinga, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tehetséges XI. osztályos diákja (Vass Edit tanítványa) járult hozzá, szép fuvolajátékával Bach muzsikáját tolmácsolva.
A freskós teremben tartott beszélgetés a háború utáni évek felelevenítésével indult.
Novák Csaba Zoltán történésznek, a korszak kutatójának arra kellett válaszolnia, hogy miképpen nézett ki "felülről", a hatalom szemszögéből az ünnep. A Téka vezetője pedig a korabeli újságokból válogatott szemelvényekkel utalt arra, hogy a közelmúltat kutatók is bőségesen találnak forrásanyagot a Tékában őrzött gyűjteményekben. Bustya Dezső nyugalmazott alsóvárosi református lelkész, akinek prédikációi vidéki, majd marosvásárhelyi szolgálata idején ezreknek nyújtottak lelki vigasztalást, a háború utáni Erdély zavaros világára emlékezett. A nyomorúságból felocsúdó, 1945 utáni években a tartalékokból kellett élni, gondosan megőrizve a cipősdobozokba elcsomagolt díszeket, a gyertyacsonkokat, a többszínű csiptetőket, az angyalhajat s a szaloncukrot is. Az ajándékot a legszükségesebb dolgok: téli cipő, meleg sál, zokni, pizsama jelentette. A lényeg pedig a meghitt együttlét, az ünnep volt, hasonlóképpen a gyülekezetben, a templomban is, s e nehéz időkből mégsem a szegénységet, a nélkülözést, hanem a szeretetet sugárzó ünnep pillanatait őrizte meg az emlékezet.
Emlékeit a történész beszámolója egészítette ki arról, hogy a kommunista hatalomátvétel időszakában hogyan akarták megszüntetni az ünnepet. Az 1948-tól totalitárius diktatúraként működő kommunizmus nem elégedett meg a politikai hatalom birtoklásával, az emberek átnevelésére törekedett, s ebben az igyekezetben egyik legnagyobb ellenfelének az egyházat tekintette. Ezt próbálta különböző eszközökkel gyengíteni, eltüntetni, támadásokat indítva ellene. A régiek mintájára új rítusokat dolgoztak ki, s minden valláshoz kapcsolódó szertartásnak megtalálták a kommunista megfelelőjét. A Bibliát a nagy ideológusok könyveivel akarták helyettesíteni, az egységes szimbólumrendszert a vörös csillag jelképével, a felnőtté avatást jelentő bérmálást, konfirmációt pedig a pionírrá, KISZ-taggá avatással. 1948 után egy olyan ünnepet próbáltak meghonosítani, amely reményeik szerint pótolja a karácsonyt. Ez volt a télifaünnepély a Télapóval, amelynek első ábrázolása – ami a Téka-estet hirdető plakátokon is megjelent – 1947-ben vált ismertté. Télapó vagy Fagyapó (a románban) figuráját az oroszországi kultúrából vették át, mint az évszakváltáshoz kapcsolódó szereplőt, akivel helyettesíteni lehet az angyalt vagy a Mikulást, s néhány nappal eltolták az ünnepet, megőrizve annak bizonyos elemeit.
Az 1948-as fordulat idején a nagyon vonalas családokba tartozó gyermekek már a Télapótól kapott ajándékról beszéltek, de évekig nem annyira a Télapó-járás, mint Sztálin születésnapjának a megünneplése volt a meghatározó azokban az időkben – emlékezett Bustya Dezső. A nagy nap december 21-ére esett, s fordított világként nem a gyermek kapott ajándékot, hanem neki kellett ajándékot készítenie az elvtársnak, s a gyárakban munkaidő után Sztálinnak maszekoltak a dolgozók. Szerelvények vitték Romániából is a rengeteg ajándékot – mesélte Bustya Dezső, majd a börtönben töltött ünnepre emlékezett. 1952-ben a kolozsvári törvényszéki fogházban megélt estet idézte, ahol a ruházatból kihúzott cérnára kötötték a levesből származó csontból csiszolt keresztet, szívet, horgonyt, a kenyérbélből formált figurát, a zsákvászonból készült ajándékot (amelyet a seprűt összefogó drótból nehezen kialakított tűvel varrtak meg), s a szál cigarettát, amit az alsóbb emeleteken lévő ismeretlen rabtársaknak engedtek le. Felidézte a Dobrudzsában töltött 1953-as karácsony estét, amelyre deszkából fűrészeltek fenyőfa imitációt. Rabtársuk szétosztotta a csomagban kapott száz szál cigarettáját, s a négyemeletes ágyban kettesével fekvő foglyok csendes karácsonyi éneke zümmögésszerűen hatotta át a börtönt, amit az őrök dörömbölése sem tudott elhallgattatni.
A napos oldalon levőknek más volt az életük. Példaként egy 1956. december 30-i vezércikket idézett Lázok Klára a korabeli Vörös Zászlóból, amelyben a szilveszter éjszakájára ígért finom ételeket-italokat, a Maros és Hargita vendéglőben kínált sokfogásos vacsorát, tombolát, mulatságot írta le a tudósító, egy idilli világot a megidézett börtönkarácsonnyal szemben. Az újságok tele voltak reklámmal, s beszámolókkal, hogy melyik vállalat milyen ajándékokkal készült az ünnepre, hol mit lehet kapni, mennyi fenyőfa került forgalomba, hogy zajlanak az üzemi télifaünnepségek, amelyek programjában a televízió térhódításával az államfő beszédének közös meghallgatása is szerepelt.
Minden diktatúra kettős mércével működik, egyeseket fölemel, másokat letipor, egyeseket mozgósít, másokat visszafojt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Novák Zoltán, aki a rendszer kettősségét hangsúlyozta, amely a karácsonyt úgy hallgattatta el, hogy a papokat kiiktatta a rendszerből, a másik oldal pedig az új ünnepet ülte, s erről a szebbik arcáról tudósított a sajtó. A hatvanas években december 21–25. között alternatív műsorokat szerveztek, december 25-e környékén tartották a Kultúrpalotában a 18 évesek nagykorúvá avatását, amelyen a pártvezetés is felvonult, 27-én nyílt meg a gyermekváros, s fenyőfához csak 25-e után lehetett hozzájutni.
A hatvanas években a szilveszter megünneplésére helyezték a hangsúlyt, s 1966-tól a télifaünnepélyek helyszíneként megjelennek a turisztikai ajánlatok.
1960–65 között Bustya Dezső a Marosludashoz tartozó telepeken szolgált, ahol az átmenet kicsit hosszasabb volt. A tanító nénik vallásórára, a templomba irányították a gyermekeket, míg másutt szombat-vasárnap pionírfoglalkozásokat szerveztek. Vidéken sikerült megtartani a karácsonyi ünnepélyt, a Mezőségen például nagy hagyománya volt a kántálásnak. Ezt nem lehetett kitörölni, annyira hozzátartozott az emberek életéhez, akárcsak a himnusz eléneklése szilveszter éjszakáján a templom tornyából – bármekkora kockázattal is járt –, s a családban megtartott karácsony este. Mivel nehéz volt hozzájutni a kellékekhez, ez a hiány az alkotókészséget ösztönözte az emberekben, s az éneklés mellett a téli fonókat, közös kézimunkázást ezek a kedves foglalkozások tették színessé.
Mivel a pártvezetés fokozatosan rájött, hogy az egyházak erőszakos felszámolása nem jár sikerrel, az ’50-es évek kemény egyházellenes politikáját a ’60-as évektől egy másik taktika váltotta fel. Ebből az időből maradt fenn egy térkép, amely szerint a Maros Magyar Autonóm Tartományban magukat ateistának vallók száma mindössze néhány ezer fő volt. Ettől kezdve 1989-ig a kényszerű együttélés korszaka következett. Az egyházakat meg kellett tűrje a pártvezetés, de különböző eszközökkel megpróbált befurakodni, s belülről bomlasztani. Bár egyértelmű volt a kísérlet sikertelensége, a propaganda továbbra is karácsonyellenes maradt, s az ünnep szerepét az alternatívákkal próbálták gyengíteni, amit aztán 1989-ben a rendszerváltás söpört el.
– Bár a télapós nemzedékhez tartozom, jól emlékszem, hogy a vállalattól kapott csomaggal nem sikerült a karácsonyt helyettesíteni – szögezte le Novák Zoltán.
A kommunizmus arra épített, hogy a 70-80 éves korosztály kihalásával eltűnnek azok az emberek, akiknek szükségük van az egyházra. Azzal nem számoltak, hogy pontosan a fiatalok lesznek az újjáépítés alapkövei. A nagy szorítás ellenére ők hozták össze az alsóvárosi gyülekezetet, ahol ’88–’90 között templomot építettek, s bár furcsállották kezdetben, a szeretetszolgálat és a lelkészi látogatások is teret nyertek – emlékezett Bustya Dezső.
Az épülő egyházi életről szóló beszámolót követően elhangzott, hogy az aktivisták ünnepe sem volt egyértelmű. Sokan közülük megtartották a hivatalos ünnepet, de titokban a karácsonyt is. Voltak olyan vezető beosztásban levő emberek, akik két fenyőfát vásároltak, s miközben megünnepelték a karácsonyt, a másik fát az erkélyen tartották december 31-éig.
Azoknak a nemzedékeknek a kinevelése, akik teljesen eltávolodnak, nem járt az elképzelt sikerrel. A lelkész a katonatisztet is megeskette, s kérésre az államvédelmi hatóság képviselőjének is megkeresztelte az unokáját. Voltak, akiknek mondaniuk kellett, hogy nincsen Isten, de gondolataikban az bujkált, hogy mi lesz, ha mégis van.
A ’80-as évek puha diktatúrájában Magyarországon jó néven vették az egyházi csoportok megalakulását, akik az alkoholista és kábítószerfüggő fiataloknak segítettek, mivel a számuk egyre nőtt, s a hatalom nem tudott mit kezdeni velük. 1985-től már itthon is lehetett zavartalanul ünnepelni, s a nagy problémát az általános életszínvonal veszedelmes romlása, az élettér beszűkülése, a nyomasztó kilátástalanság jelentette. Az általános nyomor és nincstelenség ellenére lelkiekben annál nagyobb volt a nyereség. Bár a karácsonyi csomagba alma, Eugenia és két-három szem dió került az alsóvárosi egyházközségben, a lényeg az volt, hogy az ünnep bensőségességét a gyermekek elvitték a családokba – zárta a beszélgetést Bustya Dezső. A nézőtéren pedig ezúttal nem a megszokott közönség, sok fiatal hallgatta végig annak az időszaknak a krónikáját, amelyben az ő életük egy része is zajlott, vagy már csak szüleik, nagyszüleik emlékeiből ismerhették.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ökumenikus emlékünnepély és emléktábla-avatás
„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”
A forradalom 25. évfordulóján a temesvár-belvárosi református templomban november 18-án tartották meg a hagyományos ökumenikus istentiszteletet. Igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a történelmi egyházak és vallásfelekezetek képviselőinek közreműködésével. Az ökumenikus emlékünnepély évről évre az 1989 decemberi példás összefogásra emlékezteti a temesváriakat, amikor nemzetiséghez és vallásfelekezethez való hovatartozástól függetlenül szolidaritást vállaltak a kilakoltatással fenyegetett Tőkés László református lelkipásztorral.
Az ökumenikus istentisztelet résztvevőit, a híveket, magas egyházi tisztségviselőket, a jubileumi emlékhét vendégeit Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte, hálát adva Istennek azért, hogy a Temesvárra jellemző ökumené szellemében a város majd’ minden felekezetének képviselői eljöttek az ünnepségre. Tolnay István, egykori temesvári forradalmár felidézte az 1988-ban a hatóságok rosszallását kiváltó Dsida-estet, amelyet szintén az ökumené szellemében szervezett a katolikus vallású fiatalokkal közösen Tőkés László. Végül Tolnay István felsorolta azoknak a jeles egyházi személyiségeknek a nevét – Nicolae Corneanu ortodox érsek, Krauter Sebestyén római katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi –, akik már nem lehetettek jelen ezen a jubileumi ünnepségen.
Igehirdetése során Tőkés László a szabadító karácsony szellemiségét megidézve vont párhuzamot a '89-es események isteni rendelésű dimenziója és a Megváltónak, a „békesség fejedelmének” akkori és mindenkori eljövetele között. Az egykori temesvári lelkipásztor méltatta a gyülekezet akkori kiállását, az etnikumok, felekezetek és generációk egymásra találását, megjegyezve: az eltelt negyedszázad legnagyobb vesztesége éppen ezen hitbéli együttállás és akcióegység fellazulása, hiszen az ilyen alkalmak, mint a mostani is, ma már igen-igen ritkák. Éppen ezért jó, hogy újból együtt vagyunk, reformátusok, katolikusok, ortodoxok, izraeliták! – zárta jubileumi igehirdetését a temesvári forradalom kirobbanásának helyszínén Tőkés László.
A továbbiakban az egyházak képviselői mondtak igei alapú, imádságos köszöntéseket: Alexandru Messian görög katolikus püspök, Martin Roos római katolikus püspök, Zaharia Pereş ortodox érsekségi előadótanácsos, Gáll Sándor erdélyi egyházkerületi kancellár – aki Kató Béla református püspök üzenetét tolmácsolta –, Andrei Ghidali, a temesvári zsidó hitközség felolvasója, Ionel Tuţac baptista egyházközösségi elnök, Ilie Albiciuc ukrán ortodox esperes, Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Az ökumenikus együttlét során az Új Ezredév kórus és a Szabolcska Mihály kórus énekelt, de a jelenlevők egy zenei ősbemutatónak is a részesei lehettek: a szegedi Vox Nova és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós énekkarok közös előadásában elhangzott a négytételes Temesvári mise, Daróczi Bárdos Tamás és Szokolay Sándor szerzeménye. Illyés Kingával közösen megtartott, áramszünettel „fűszerezett” egykori temesvári szavalóestje emlékére Heltai Jenő Szabadság című versét Péterfy Lajos színművész adta elő.
Az ökumenikus emlékünnepély a templom előcsarnokában folytatódott, ahol évfordulós emléktáblát avattak fel, Ungor Csaba temesvári képzőművész munkáját. Avatóbeszédet mondott Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki diáktársaként úgy ismerte meg Tőkés Lászlót, mint aki nem ismer lehetetlent. „Szabadságharcos nemzeti örökségünk és protestáns lelkületünk egyaránt táplálta benne és az általa pásztorolt temesvári gyülekezetben ezt a forradalmár hozzáállást, amely a népfelkelés szikrájának bizonyult” – mondta az unitárius püspök, aki ezekkel a szavakkal zárta emelkedett ünnepi beszédét:  „Soha ne feledjük azt a bibliai tanítást, amelyre mától ez a tábla is emlékeztet minket: ’Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek’. Az apostoli biztatás alapján és Temesvár szellemében töretlenül küzdjünk a megalkuvás falainak lebontásáért, a rendszerváltozás kiteljesítéséért, egyházi és nemzeti közösségi jogaink maradéktalan érvényesüléséért.” A jubileumi emléktáblát közösen leplezte le az igehirdető Tőkés László és a táblaállítást támogató Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke. A megemlékezés résztvevői égő gyertyákkal a kezükben özönlöttek ki a templom elé, a forró decemberi események hangulatát felidézve. Az ökumenikus emlékünnepség az 1989. december 15-én kirobbant forradalom emléktáblájának a megkoszorúzásával zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

In memoriam Tolna Éva (1939–2014)
A Házsongárdi pantheonba kerülnek földi maradványai egy kiváló embernek, tanárnak, írónak, a leküzdhetetlen betegség rettenetes próbatételei után.
De nem a testről, nem a mulandóságról beszélek.
Annak, aki Könczei Ádámné Tolna Éva könyveit olvassa, könnyű dolga van: rábízhatja magát a játékosság, a nyelvi lelemények, lélekfelszabadító ötletek vagy éppen a mesélés, a felidéző történetmondás csobogó vizeire, és felfrissül tőlük, tűnődni kezd, tágasabb világba érkezik. De annak, aki életútja közelébe jutott, aki az író-verselő embert megláthatta, nehéz a dolga; feladatot kapott – és nemcsak ennek az életútnak fájdalmas lezárulásával.
Egyed Emese
(Wikipédia) Könczei Ádámné Tolna Éva /Margitta, 1939. január 31. – Kolozsvár, 2014. december 18./ tanár, költő, művelődésszervező. Tanár volt, 1985-ben létrehozta a Bogáncs Néptáncegyüttest, amelynek keretében továbbvivője, megújítója a táncházmozgalomnak.
1990-től szerkesztette a Bogáncs Néptáncegyüttes időszaki kiadványát, a Bogáncsot, gondozásában és válogatásában jelent meg Könczei Ádám naplója (Házatlan csiga. 1946–1983. Kolozsvár, 1998).
Tolna Évának több könyve jelent meg, köztük: Iskoláról iskolára (Sepsiszentgyörgy, 2006).
Szabadság (Kolozsvár)

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön - 2. rész
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre
A 25 évvel ezelőtti eseményekre való visszaemlékezésünk első részét ott hagytuk abba, hogy a Tőkés László hónapokon át tartó bátor kiállása következtében 1989 decemberében Temesváron kibontakozó és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja, a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott, Sepsiszentgyörgyön a felkelők tömege behatolt a helyi pártbizottság székházába. Akkor hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hirtelen ér véget az immár 24 éve tartó vészkorszak. Azt is furcsállottam, hogy Sepsiszentgyörgyön mindez egyetlen puskalövés nélkül történhet meg; hogy áldozatok nélkül sikerül lerázni magunkról a zsarnokságot. Felébredt és egyre erősödött bennem a gyanú, még nincs vége, de a kialakult helyzetben nem volt kivel tanácskoznom, így elindultam a rettegett titkosrendőrség székháza felé.
Szekusnak néztek
A mozi környékén összetört, felborogatott és meggyújtott kocsik látványa fogadott. A lángok fényénél még vészjóslóbbnak tűnt a Securitate és megyei milícia komor épülete. Az utóbbiba sikerült ugyan bejutnom, és már zúdultak utánam a megvadult emberek. Törtek-zúztak a földszinti helyiségekben. Határozott fellépésemmel sikerült megakadályoznom az útlevélosztály teljes feldúlását, és az indulatok fékezése érdekében, szólni szerettem volna a folyamatosan duzzadó emberáradathoz, ezért kiléptem az épületből. Hátam mögött csattant a vasajtó. Ez is szekus! – rikoltotta egy nő, és mielőtt bármit is mondhattam volna, a tömeg felmorajlott, és mozdult, hogy eltaposson. Nem érhetek ilyen csúfos véget éppen itt, megpróbáltatásaim helyszínén, ahol éveken keresztül faggattak és vallattak, próbáltak megfélemlíteni és elhallgattatni a hatalom erre hivatott pribékjei! Nem válhatok egy sajnálatos félreértés áldozatává most, a változás küszöbén! – mindez másodpercek töredéke alatt villant át az agyamon, és határtalan dühvel tört ki belőlem a felháborodás, aminek hatására a felbőszült sokaság megtorpant. Az így nyert idő elég volt ahhoz, hogy néhány termetesebb munkásember mellém furakodjon, kiállásuk megmentette az életemet.
Utána már sikerült megértetnem az emberekkel, hogy a harc még nem ért véget, az értelmetlen rombolás helyett a rend helyreállításán, a biztonság szavatolásán, a város és lakói védelmének a megszervezésén kell fáradoznunk, amihez viszont katonaviselt férfiak és fegyverek kellenek. Szavaim hatására nagy tülekedés támadt, ugyanis sokan akartak velem tartani, végül félszáz elszánt férfi kíséretében léptem be újra az épületbe.
Elfoglaltuk a milíciát
A milícia megyei parancsnoka, Gavril Ardeleanu ezredes tökéletesen beszélt magyarul, jó modora révén kilógott a lakosságot terrorizáló helyi kiskirályok sorából. Természetesen a parancsokat neki is végre kellett hajtani, de hatalmával soha nem élt vissza, sőt, basáskodó beosztottjait próbálta féken tartani. Ezúttal sem csalódtam benne, hiszen nem menekült, nem bújt el, hanem az irodájában tartózkodott, ahogy ilyen helyzetben egy rendőrfőnökhöz illik, s kissé sápadtan ugyan, de bátran a szemembe nézve fogadott. Megkértem, kövessen a Securitate épületébe. Kíséretében a terrorszervezetként működő titkosrendőrség megyei parancsnoka, Mircea Dupac ezredes irodájához igyekeztem. Nem találtam a helyén, sőt, az épületben egyetlen szekus sem tartózkodott, így társaimat csoportokra osztva nekiláttunk az irodák átvizsgálásához.
Robbanóanyag, lőszer és fegyverek után kutattunk, ami akadt is bőven, így hamarosan állig fel voltunk fegyverkezve. Helyiségről helyiségre haladva azonban hamar úrrá lett rajtunk a felháborodás, a vasszekrények polcain ugyanis nemcsak fegyvert és lőszert találtunk, hanem kávét, húskonzervet, déli gyümölcsöt kilószámra, márkás italokat és cigarettát. Mind olyan portéka, amit az egyszerű halandó nemhogy az üzletekben, de még a televízióban sem látott évek óta. Ezen kívül a lakosságtól elkobozott, értékes magyar nyelvű könyvek, piros-fehér-zöld zászlók és levelek százait, a kifosztott, megalázott, megfélemlített emberek féltve őrzött kincseit.
A gyors és hatékony cselekvés érdekében szakmai segítséget kértem és kaptam Ardeleanutól. Tanácskozásunknak egy románul hangoskodó társaság vetett véget, mely valósággal berontott az irodába, és vezetőjük az épület átadására utasított. Így ismerkedtem meg Dumbravă doktorral, az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front önjelölt elnökével, akit viselkedése és modora miatt azonnali távozásra ösztökéltem a melléje verődött kétes alakokkal egyetemben. Felszólításomnak kénytelen volt engedelmeskedni, ugyanis a nálunk lévő fegyverek nyomatékosították kérésemet, de sűrű fenyegetőzések közepette hagyta el az épületet. A kíséretében lévő honvédelmi tiszt, Scoarţă kapitány a beleegyezésemmel velünk maradt, így végül hárman fogtunk neki a város védelmének és közbiztonságának megszervezéséhez.
Felállítjuk a parancsnokságot
A legtágasabb és legjobban felszerelt helyiség a Dupacé volt, ezért ott állítottuk fel a parancsnokságot. A folyosóról párnázott páncélajtón lehetett a székekkel zsúfolt, terem nagyságú előszobába, a parancsra és eligazításra várók lebzselésének helyszínére lépni. Innen ugyancsak párnázott páncélajtó vezetett a szintén túlméretezett irodába, melyben hatalmas, telefonkészülékekkel zsúfolt íróasztal pöffeszkedett. A székeken kívül más bútordarab itt sem volt található. Ebből a helyiségből újabb párnázott páncélajtón át a dolgozó- és hálószobából, valamint fürdőből és konyhából álló szolgálati lakrészbe jutottunk, melyben iratokkal zsúfolt polcok, valamint élelmiszerrel és italokkal degeszre tömött hűtőszekrények sorakoztak. Hamar felfedeztem, hogy a szolgálati telefonokról a megye bármely rendőrőrsét és postahivatalát közvetlenül lehet hívni. Mivel hely akadt bőven, a felszólításunkra visszaszállingózó rendőrtiszteket, valamint az épületben talált fegyvereket és lőszert a főnöki irodába gyűjtöttük össze.
A város létfontosságú és sebezhető pontjait számba véve kiderült, hogy az őrzésükhöz nincs elég emberünk, így kénytelenek voltunk újabb önkénteseket toborozni, akiket munkásőr egyenruhába öltöztetve és felfegyverezve küldtünk a kijelölt helyszínekre. A megyei és városi milícia, valamint a Securitate épületének őrzését belügyes sorkatonákra és civilekre bíztuk, egy katona, egy civil felállásban. Az épület előtt időközben újból összeverődött tömeg a rabok szabadon bocsátását követelte, ezért gyorsan végignéztük a fogva tartottak listáját, akiknek többsége olyan bűnökért volt elítélve vagy letartóztatva, melyek elkövetésére a nincstelenség és éhség kényszerítette őket. Azonban valódi bűnözők is akadtak közöttük, így többek között két gyilkos. Személyesen vittem a fogdába a szabadon bocsáthatók névsorát a magyar nemzetiségű fegyőrnek, aki a közvetlen életveszély ellenére sem oldott kereket, helytállásával óriási veszélyt hárítva el a fejünk fölül, hiszen a diktátor bukását követő felfordulásban a bűnözők kiszabadulása sok gondot okozhatott volna.
Éjszaka elszabadult a pokol
Visszatérve, Dupacot a parancsnokságon találtam. Íróasztala mögött ülve éppen telefonált, mintha mi sem történt volna. Nem hittem a szememnek. Néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a meglepetéstől magamhoz térjek. El kell ismernem, volt lélekjelenléte! És persze tudott is valamit, amit mi nem. Bár kihallgattam, semmivel sem lettem okosabb. Kihallgatása után bezárattam az egyik irodába, fegyveres őrséget állítva az ajtó elé. De ezzel még nem ért véget a váratlan események sorozata, mert az épületek átfésülésére küldött felkelők jelentették, hogy az egyik helyiségbe nem tudnak behatolni. Odaérve, minket is zárt ajtó fogadott, de többszöri döngetés után végül mégis kinyitották, belépve rajta pedig a titkosrendőrség számító- és kommunikációs központjában találtuk magunk. Kattogtak a telexgépek, ontva magukból a teleírt papírszalagokat, melyek böngészése közben ismét rossz előérzetem támadt, a szöveg ugyanis kódolva volt.
Balsejtelmem beigazolódott, a sötétség beálltával ugyanis felugattak a géppisztolyok, és ettől kezdve minden éjszaka elszabadult a pokol. A napok teltével így egyre jobban kimerültünk, hiszen aludni a hajnalig tartó harcok után sem lehetett, mert mindig akadt valami sürgős tennivaló, az aggasztó események pedig egyre sokasodtak – a megválaszolatlan kérdésekkel együtt.
Megválaszolatlan kérdések
Ki adott fegyvert avatatlan személyek kezébe? Annyi bizonyos, hogy mi nem, és a pártszékházban székelő megyei parancsnokság sem. Az Őrkőnél mégis lóháton száguldozva lövöldöztek, a Csíki negyedben pedig egy üveg italért kínálták a géppisztolyt lőszerrel. Miért nem hozott békét a diktátor házaspár kivégzésének híre, haláluk után miért fokozódtak a harcok? Bukaresti parancsra az elfogott szekusokat miért kellett a hegyivadász-alakulathoz szállítani? És titokban miért bocsátották őket szabadon, miközben „arab terroristákkal” riogatták az embereket a különböző csatornákon terjesztett rémhírekben?
Ebben a feszült, félelemmel teli légkörben bizony hamar elsültek a fegyverek. Mindenki lőtt, de sok esetben nem tudta, hogy miért. És azt sem, hogy kire. Hiszen szemmel látható, kézzel fogható ellenséget nem találtunk, mert nem jó helyen kerestük. Az ellenség ugyanis közöttünk volt. Közénk furakodott, belülről bomlasztott és állított szembe minket egymással mindazok személyében, akik hamis híreket közvetítettek felénk. Akik utasításaikkal zavart keltettek közöttünk. Akik szabadlábra helyezték a bukott rendszer legsötétebb elemeit, hogy ellenünk cselekedhessenek. Akik zűrzavart és felfordulást idéztek elő a hatalom megszerzése érdekében.
Így történhetett meg, hogy az est leszálltával már december 22-én eldördültek a fegyverek, és az előpataki katonai egység rakétát lőtt a városra, mely azonban szerencsére nem talált célba. Így történhetett meg, hogy a hegyivadász-alakulat szétlőtte a vele átellenben található tömbházat, mert onnan valaki tüzet nyitott rájuk. Ezért vívtak egy éjszakán át tűzpárbajt egymással az IMASA-t és a IAME-t védelmező felkelők, csak reggel döbbenve rá, hogy rászedték őket, és egymást lövik. Ezért tüntették el sürgősen a tejgyár közelében elesett férfi tetemét, akit csak kemény harc árán lehetett ártalmatlanítani. Ezért lőtték szitává a Securitate épülete előtt elhaladó autót, melynek vezetője súlyosan megsebesült ugyan, de életben maradt. Az Állomás negyedben hazafelé tartó munkás viszont már nem volt ilyen szerencsés, mert egy kémelhárító tiszt pár méterről agyonlőtte.
Kitartani nem volt egyszerű
Néhányan a történések sodrásába került civilek közül, teljesen megváltozott külsővel még napok múlva is a Securitate épületében tartózkodtunk. Csapzott hajunk, karikás szemünk, borostás arcunk és a rajtunk csüngő fegyverek marcona kinézést kölcsönöztek nekünk, ugyanis alvásra vagy a magunkkal való törődésre nem volt lehetőség. Helyt kellett állnunk és ki kellett tartanunk egy küldöttgyűlés összehívásáig, melynek résztvevői a lakosság érdekeit tartják szem előtt, bírják annak bizalmát és képesek egy felelősségteljes megyei vezetés megválasztására, mellyel Bukarestnek is tárgyalnia kell. A katonai vezetés azonban mindent elkövetett az eltávolításunk érdekében, miközben a küldöttgyűlés összehívására vonatkozó javaslatainkat, terrorveszélyre hivatkozva sorra elvetette. Tehette, mert az áldozatok száma a hadsereg egyre nagyobb szerephez jutása ellenére is tovább szaporodott. 
Végül a Szakszervezetek Művelődési Házában csak összehívták a küldöttgyűlést. Megyevezetőnek Orbán Árpádot, rendőrparancsnoknak pedig Gavril Ardeleanu ezredest javasoltuk, ám Dumbravă doktor és a teremben lézengő többi felbujtó miatt csak heves vita árán tudtuk álláspontunkat érvényesíteni. Ezek után úgy éreztem, végre rámfér egy kis pihenő.
Epilógus
Tévedtem, ugyanis idővel kiderült, hogy a népfelkelést kihasználva Bukarestben hatalomátvétel történt, mi pedig egy előre megírt és jól kidolgozott forgatókönyv szereplői voltunk, melynek azonban szerencsére helyi szinten nem vetettük alá magunkat. A hatalomátvétel tényét az elkövetkező években bekövetkezett tragikus események és igazságtalan intézkedések egész sora támasztja alá. Például a volt kommunista vezetők magas beosztásokba való helyezése, a diktatúra fenntartóinak és pribékjeinek kitüntetése, a valódi forradalmárok üldözése, mellőzése vagy börtönbe zárása. Ami minket, a Securitate épületében szolgálatot teljesítőket illet, nem kértünk, de nem is kaptunk semmiféle címet vagy kitüntetést. Sem akkor, sem utólag. Dupac viszont már 1990 elején Vâlcea megye rendőrfőnöke lett, azokat a szekusokat pedig, akik nem vonultak nyugdíjba, vagy nem lett belőlük sikeres vállalkozó, átvették az újra alakult titkosszolgálatok. Dobrilă például nyugdíjazásáig a SRI-nél dolgozott, Sepsiszentgyörgyön.
A puccs azonban semmit nem von le a temesvári, aradi, szebeni, marosvásárhelyi, brassói és bukaresti tömegek érdemeiből, mint ahogy a sepsiszentgyörgyiekéből sem. Ezeknek az embereknek az önfeláldozása, kitartása és hősies harca nélkül ugyanis Ceauşescut nem lehetett volna megbuktatni, ők voltak azok, akik megfutamították a „vezért”, és véget vetettek Európa legsötétebb diktatúrájának. Azt is szem előtt kell tartanunk viszont, hogy 1989 decemberében a diktatúra bilincsei lehulltak ugyan, de a kommunista nomenklatúra és a nemzeti elnyomás béklyói máig a lábunkon maradtak. Éppen ezért a temesvári parókián meggyújtott lángnak továbbra is lobognia kell, mert a küzdelem folytatódik. És a küzdelemnek folytatódnia kell mindaddig, míg a társadalmat és közéletet meg nem tisztítjuk a nem kívánatos elemektől, s meg nem szabadítjuk a bukott rendszer híveitől. Mindaddig, míg az erdélyi magyarság ki nem vívja szabadságát az ősök vérével megszentelt szülőföldjén, vagyis amíg számára nincs biztosítva a kulturális, illetve területi autonómia. Tegyünk meg hát mindent ennek érdekében, és kérjük a Jóisten segítségét is, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A gúzsba kötött történelem
 Nemcsak a régmúlt história fals Romániában, hanem a közelmúlté is. Csak úgy ámulok a friss legendák hallatán. Megtörtént, hogy beszédébe belehevült ismerősömre rá kellett szólnom, hogy együtt voltunk ott, tudom, mi történt. Mintha álomból rezzent volna fel, úgy nézett rám, már-már hitte a meséjét. Még a Kovászna megyei Zoltánból származó Dan Jóska forradalmárvezér is néha elvetette a sulykot. Ilyenkor magyarul odasúgta nekem: „színesítem egy kicsit a történteket, hogy érdekesebb legyen”.
Áltörténészek hada könyveken keresztül lódít a decemberi eseményekről mindenfélét össze, a valódi historikusok még hallgatnak. Pedig a szemtanúk tucatjával halnak anélkül, hogy fellibbentették volna a fátylat a titokról. Például: a diktátor elmenekülése után miként jelenhetett meg egyszerre a valahai központi bizottságnál és a televíziónál a moszkoviták és az oroszbarátok sora? Éppen arra sétáltak?! Néhányuk a hosszú listából: Ion Iliescu, Toma George Maiorescu, Petre Sălcudeanu, Dumitru Tinu, Silviu Brucan, Nicolae Militaru, Alexandru Bârlădeanu, Ioan Grigorescu…
Ami rosszul kezdődött, rosszul is folytatódott, hullámokban jöttek az újabb és újabb titkolnivalók. És innen is, onnan is tették a dilettáns, felelőtlen vagy egyszerűen korlátolt embereket felelős tisztségekbe. Sokuk korruptnak bizonyult, de mindegyikük nacionalistának. Pedig eleinte reménykedtünk, hogy elismerik: a magyaroknak is szülőföldje Erdély. Nem így történt.
Párizsi útján készített interjúval a kezemben mentem az akkor még elnökjelölt Emil Constantinescuhoz, megkérdezni: mit keres szövegében a nacionalista felhang. Félreértésről beszélt. De nem volt az. A nemzetállam alkotmányból való kivételéről később sem akart hallani. S csend lett a bányászjárások körül is. A parlamentet elfoglalt vájárok között volt magyar is, aki az RMDSZ-es képviselők mellé ült, megvédeni őket. Tőlük hallottam, hogy az akkori szállításügyi miniszter (későbbi államelnök lett) engedett szabad utat a vonatuknak.
Ezt nem hallhatta Petre Roman, a miniszterelnök, hiszen ő a kerítés átugrásával volt elfoglalva. Az ő feladata az volt, hogy bezárja, lerombolja a gyárakat, üzemeket. Teljesítette. Emlékszem a napokra, amikor arról szónokolt, hogy ebben az országban minden rozsdás vas. Ebből aztán jól meggazdagodtak az élelmes fiúk.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változtatni akar Klaus Johannis, az új államfő
A politikai és a szociális ellátó rendszerek reformját, valamint a korrupcióellenes küzdelem fontosságát, az ezekről való konzultációt emelte ki legfőbb céljai közül vasárnap ünnepélyes eskütételét követően Klaus Johannis, Románia új államfője.
A novemberi államfőválasztást a jobbközép erők jelöltjeként megnyerő politikus a parlamentben, a törvényhozás két házának tagjai előtt, ünnepi ülésen esküdött fel az alkotmányra, miután Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke felolvasta a taláros testület határozatát, amellyel hivatalossá nyilvánította a november 16-i elnökválasztás eredményét.
Az eskütételt követően, amely során Johannis megesküdött az ország szuverenitásának és területi egységének megvédésére, Daniel ortodox pátriárka is megáldotta az új – egyébként evangélikus vallású – államfőt.
Johannis – aki mind a parlamentben, mind a Cotroceni-palotában, az államfői mandátum hivatalos átvételekor szívére tett kézzel hallgatta végig a román himnuszt – a továbbiakban programbeszédben vázolta ötéves mandátumának legfőbb prioritásait.
Elöljáróban leszögezte: minden román állampolgár elnöke kíván lenni, és egyik legfőbb célja az, hogy leküzdje a kétkedést. „A nagy elvárások nagy eredményeket hoznak" – mutatott rá. Leszögezte: a politikai osztály nem késlekedhet azzal, hogy végre felnőjön a polgárok elvárásaihoz. „Az első lépés a politikai intézmények megújítása, hogy azok valóban a polgárokat képviseljék" – mutatott rá.
Megújuló intézmények
Hozzátette: a 2015-ös év egyik legfőbb feladata annak kidolgozása, hogy a reform nyomán a politikai rendszer nem csupán öt, hanem ötven évig szolgálja a polgárokat.
A legfőbb prioritások között az alkotmány és a választási törvény módosítását, a parlament létszámának csökkentését, a levélben és elektronikus úton történő szavazás bevezetését, valamint a párttörvény módosítását nevezte meg. Figyelmeztette a pártokat: a reformokat hosszú távra tervezve, nem pedig konjunkturális pártérdekek alapján kell kidolgozni.
Azt is leszögezte, hogy Románia számára az egyetlen járható út az, hogy megszabaduljon a korrupciótól. Ezért célul tűzte ki, hogy mandátuma végére az országban már ne jelentsen gondot a korrupció. „A politikusoknak meg kell érteniük, hogy a közérdeket kell szolgálniuk, nem pedig a saját érdeküket" – mutatott rá.
Oktatási, egészségügyi és nyugdíjreform
A második fontos tennivalóként a nagy ellátó rendszerek reformját nevezte meg. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan teremthető meg az eredményes és versenyképes oktatás, a hatékony és korrekt egészségügy, hogyan fizethetők méltányos nyugdíjak hosszú távon, és hogyan kezelje Románia a demográfiai problémát" – sorolta Johannis.
Hozzátette: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk ezen kérdésekben, ezért hamarosan találkozót kezdeményez a pártok vezetőivel arról, hogy megvitassák a célokat, illetve azt, hogy azok hogyan valósíthatók meg. Kiemelte: az fontos, hogy a polgárok ne külföldön keressék a boldogulást, azok pedig, akik kimentek, jöjjenek haza.
Washington az első számú szövetséges
Johannis fölvázolta az ország külpolitikai prioritásait is. Mint kifejtette, az ország külpolitikájának három fő pillére az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség, a NATO-, illetve az EU-tagság. Rámutatott: a kulcsszó a folytonosság és a kiszámíthatóság, az ország a továbbiakban is teljesíti korábban vállalt nemzetközi kötelezettségeit.
Véleménye szerint mivel Románia nem csupán haszonélvezője, hanem megteremtője is kell hogy legyen a biztonságnak, növelni kell a védelmi kiadásokat. Emellett növelné Románia befolyását az egyesült Európa építési folyamatában, és támogatná Moldova EU-integrációját.
Zárásként elmondta: a nagy rendszerek reformja mellett a mentalitásnak is meg kell változnia. „Mindenekelőtt erős nemzetet akarok. A román nemzet több, mint az egyének érdekeinek, sikereinek és cselekedeteinek összessége. Egyetlen nemzet vagyunk értékekkel, célokkal, olyan nemzet, aki tudja, mit akar Európában. Megtiszteltetés számomra, hogy e nemzet elnöke lehetek" – jelentette ki Johannis, hozzátéve: azt akarja, hogy mindenki számára megtiszteltetés és büszkeség forrása legyen az, hogy a román nemzethez tartozik.
Az új államfő ezt követően az államfői hivatalnak otthont adó Cotroceni-palotába ment, ahol rövid ceremónián átvette az elnöki mandátumot a hivatalából tíz év után távozó Traian Băsescutól.
Băsescu: Románia jogállammá vált
Traian Băsescu államfő szerint egy biztonságos, a teljes európai uniós integrációhoz közel álló jogállamot ad át utódjának, akinek „vesszőt, nem pedig pontot" kell tennie az ő tízéves tevékenysége után.
Băsescu szombaton utolsó elnöki sajtóértekezletén az ország helyzetét értékelve úgy vélekedett: utódjának, Klaus Johannis megválasztott államfőnek nem kell mindent elölről kezdenie, hanem a meglévő törvények és intézmények hatékonyságát személycserékkel és új célkitűzések megfogalmazásával kell javítania.
Băsescu szerint Románia ma egy biztonságos ország, amely mandátumának tíz éve alatt NATO-tagállamból „megbízható NATO-tagállammá" lépett elő és biztonságot „nemcsak fogyasztó, hanem szolgáltató" országként számíthat szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok támogatására.
Úgy vélte: Romániát nem fenyegeti orosz invázió, vagy egy Moszkvában kidolgozott esetleges destabilizálási terv, mert az országba telepített rakétavédelmi rendszer, az amerikai katonák folyamatos jelenléte és a román hadsereg háborús övezetekben szerzett tapasztalata megvédi az országot a „keleti szomszéd agresszivitásától".
Băsescu felidézte, hogy Románia 2007-ben, az ő első mandátuma idején vált az Európai Unió tagjává és azóta sikerült integrálódnia az uniós munkaerőpiacba, és teljesítenie az euró bevezetésének technikai feltételeit. Úgy vélte, reális célkitűzés, hogy Románia 2019-től az eurózóna részévé váljon, és az ország arra is készen áll, hogy felvegyék a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe.
A távozó államfő a jogállamiság megteremtését, az igazságszolgáltatás és korrupció elleni küzdelemben elért eredményeket nevezte tízéves tevékenysége legfontosabb eredményének. Rámutatott: a bírák és ügyészek bátrabbak lettek, megértették, hogy a törvények betartását a politikusokon is számon kell kérni. Băsescu azt mondta: nagy elégtétel számára, hogy a novemberi elnökválasztás óta már az „öreg szociáldemokraták" is a jogállam megerősítéséről szónokolnak.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu azt mondta, a védnökségével alakult Népi Mozgalom Pártnál lesz egy irodája, nem fog eltűnni a politika színpadáról, de nem vágyik a miniszterelnöki tisztségre. Legnagyobb kudarcának az egyéni választókerületes rendszer felemás bevezetését nevezte, és azt is elismerte, hogy melléfogott egy-egy fontos tisztségviselő kinevezésénél.
Egyébként úgy vélekedett: az államfő-választási kampányba Teodor Meleşcanu révén a titkosszolgálatok is beavatkoztak, hiszen Meleşcanu még a Külügyi Hírszerzést vezette, amikor valakik már gyűjtötték számára az induláshoz szükséges aláírásokat.
Johannis összeférhetetlenségi ügyéről úgy vélekedett: az ellene folyó pernek semmilyen hatása nem lehet mandátumára, mert az államfőt csak árulás, vagy alkotmánysértés esetén lehet leváltani.
Románia rendszerváltás utáni államfői
A rendszerváltást követően az államfői mandátumot négy évben szabták meg, ugyanakkor az 1991-es demokratikus alkotmány elfogadását követően 1992-ben új államfő- és parlamenti választást tartottak annak érdekében, hogy az intézmények nagyobb legitimitást élvezzenek. 2004-től módosult az államfői mandátum időtartama, a parlamenti választásoktól különválasztva ötévesre növelték. Ion Iliescu: 1989. december 22–1990. május 20.: ideiglenes államfő; 1990. május 20–1992. október 11.: államfő; 1992. október 11–1996. november 17.
Emil Constantinescu: 1996. november 17. –2000. december 10.
Ion Iliescu: 2000. december 10.–2004. december 20.
Traian Băsescu: 2004. december 21.–2009. december 20.
Traian Băsescu: 2009. december 21.–2014. december 21.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A véget nem érő „aranykor”
„A leghasznosabb erődítmény tehát, ha a nép szeret: mert akárhogy körülbástyázod is magad, ha a nép gyűlöl, nincs menedéked.” (Machiavelli)
Negyedszázados történelmi perspektívában butaságnak tűnhet azt kérdezni: vajon le van-e zárva a kommunizmus korszaka? Érvek sokaságát lehetne felsorolni amellett, hogy az úgynevezett „aranykorszak” (epoca de aur) jogtalanságai, többé-kevésbé prominens figurái, társadalmi berögződései velünk élnek most is.
Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a gazdasági bukdácsolás éveiben a polgárok egy tekintélyes hányada visszavágyakozik az 1989 előtti időkbe. (A fanatikusabb nosztalgiázó Észak-Koreában kereshet „menedéket” mostanság, ha annyira visszasírja az élelmiszerhiányt, a fagyoskodást, a propagandát, a szekut stb. Ott megkaphatja.)
Szerencsénkre pusztán biológiai okokból egyre többen vannak, akik másra vágynak. A posztkommunista politikusok nem számoltak azzal, hogy a megnyíló határok, a szabad sajtó és a saját tulajdongyarapítás lehetősége önmegvalósító, kevésbé manipulálható emberek millióit eredményezik. Gondolok itt a jobb megélhetésért máshova vándorló román állampolgártársainkra, az itt maradt vállalkozókra és törekvő alkalmazottaikra.
Reménykedünk, hogy úgy tudunk élni, hogy nem a párthűségünk, szavaink, gondolataink alapján ítélnek meg – mint szüleinket, nagyszüleinket –, hanem a tetteink alapján. Magyarul: ha jól végzed a munkádat, akkor te élvezd annak gyümölcseit.
A kilyuggatott Ceauşescu államelnök-főtitkár elvtárs sorsa intő jel kell, hogy legyen a többi elvtársnak, akik megbuktatták őt, és még mindig a hatalom közelében vannak. Erre figyelmeztet az írás mottójában közölt gondolatában a nagy reálpolitikus kombinátor, Niccolo mester is.
A vasárnap hivatalba lépett herr Präsident csak sok munka után mondhatja el, hogy a jól elvégzett dolgok országában élünk. Ha ez így lesz, akkor ő is népszerű marad, az 1989 decemberében a változásban hívő, utcán lelövöldözött ártatlan emberek százainak áldozata pedig nem volt hiábavaló. (Nem a később gombamód szaporodó haszonleső, „tetteikről” papírral rendelkező „forradalmárokról” van szó.)
Ellenkező esetben a jövőben az új elnöktől lefelé a legkisebb szemétdomb helyi kiskakaskirályáig megszívlelheli azt a régi bölcsességet, hogy a rossz politikus olyan, mint a pelenka. Gyakran kell cserélni.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Fontos magyar intézmények nehéz időkben
Pénteken este a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutatták meg a Román Televízió magyar nyelvű adásáról szóló kötetet, mely a Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Az 1969-ben indult, 1985-ben megszüntetett, hetente három órán át sugározó magyar adás történetét A mi magyar adásunk címmel írta meg három egykori munkatárs, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária, további huszonegy korábbi tévés kolléga visszaemlékezéseinek felhasználásával. A CD-melléklettel is ellátott igényes kötetet a Kriterion jelentette meg. A pénteki nagyváradi bemutatón jelen volt az egyik szerző Simnoffy Katalin, valamint a Kriterion kiadó vezetője, Szabó Gyula, akikkel Szűcs László író, publicista és Kárlik Lóránd a váradi könyvesbolt vezetője beszélgetett. Simnoffy Katalin többek között elmondta, hogy a kedvező politikai konjunktúrának köszönhetően jött létre Romániában a televízió magyar adása 1969-ben. Mint Simonffy elmondta, a kommunista vezetés célja akkoriban az volt, hogy magyar intézményeket hozzanak létre minél messzebb a magyarlakta vidékektől.
Vallomás és kordokumentum
A szerző magáról a kötetről szólva elmondta, hogy az egy vallomáskötet, melyben a három említett hölgy mellett huszonegy vendégszerző írásai olvashatók. „Ezek az írások nem csak vallomások és esszék, hanem felidézik a kort is, amelyben éltünk. Enélkül a könyv nélkül már nem lehet megírni a romániai magyar televíziózás történetét” - fogalmazott a meghívott, aki tudatta azt, hogy az elvtársak úgy képzelték, hogy ez a műsor az Előre nyelvén megszólaló román adás tükörfordítása lesz. Hogy mégsem ez lett belőle, az nagymértékben Bodor Pál főszerkesztőnek volt köszönhető, aki 1970-től 1980-ig állt a műsor élén. Simonffy Katalin felidézte, hogy mintegy negyven ember dolgozott a magyar adásnál, akik nagyon jó szakemberek voltak. „Kissé szabadabbak voltunk, mint a románok, nagyobb alkotói szabadságunk volt, mert ránk nem figyeltek annyira oda” - árulta el Simonffy Katalin. Mindazonáltal a hivatásos cenzor a magyar adás minden műsorát megnézte előzőleg, és megmondta, mi mehet be adásba, és mi nem. Szóba került a besúgás kérdése is. Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója, aki elmondta, hogy a kötet számos, eddig nem hozzáférhető dokumentumot is felhasznál, például a kolozsvári magyar konzulátus titkos jelentéseit, amelyből kiderül, hogy a szekuritáté „egy pillanatig sem szűnt meg magyar irredentizmusról beszélni”. A vendégek elmondták, hogy a negyven ember közül legalább öten besúgók voltak, és mindenki tisztában volt a szerkesztőségben azzal, hogy megfigyelik őket. A magyar adás 1985-ben szűnt meg, de addigra már olyan fojtogató politikai légkör alakult ki, hogy jobb is volt, hogy akkor megszűnt, fejtette ki véleményét Simonffy Katalin.
A magyar kiadó
Az est utolsó harmadában Szabó Gyula az általa vezetett kiadóról beszélt. Elárulta: sokan úgy tudják, hogy a Kriterion a romániai magyar könyvkiadó, holott valójában ez a kiadó a Romániában élő összes nemzeti kisebbség könyvkiadására jött létre. A rendszerváltás után azonban a kiadó tevékenysége mégiscsak magyar, és részben német nyelvű könyvek megjelentetésére szűkült le. „Fájlalom azt, hogy a Kriterion megszűnt kisebbségi kiadó lenni” - fogalmazott Szabó Gyula. Ennek oka az volt, hogy a romániai kisebbségek létrehozták a saját kiadói intézményeiket. Szabó elárulta: úgy gondolták, hogy a Kriterion legyen alternatív kiadója azoknak a kisebbségi szerzőknek, akik kiszorulnak a saját nemzetiségük kiadójától, és eleinte jöttek is szerzők a Kriterionhoz, „de végül ez is elmaradt, mert minden közösség felszámolja a maga belső ellenzékét” - fogalmazott Szabó Gyula. Végezetül az igazgató elárulta, hogy kevesen maradtak a kiadónál, és nehéz anyagi körülmények között dolgoznak, ráadásul a többi romániai magyar kiadóval való együttműködésnek is komoly hiányosságai vannak, az egész romániai magyar könyvkiadói közösségre utalva elmondta: „együttműködésben nem vagyunk valami jók.”
Pap István
Krónika (Kolozsvár)
erdon.ro,

Kristófi-életmű kiállítás nyílt
Nagyvárad- Csütörtök délután a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Körösvidéki Múzeum rendezésében az idén januárban elhunyt Kristófi János festőművész alkotásaiból nyílt életmű kiállítás.
Ahogy sejteni lehetett, annak jeléül, hogy sokan tisztelték és szerették Kristófi János festőművészt, rengeteg érdeklődő vett részt csütörtök délután annak a kiállításnak a nyitóünnepségén, mely hat teremre kiterjedően, mintegy száz festményt és számos grafikát felvonultató válogatásként ad áttekintést a mester életművéről a pályakezdésétől a legutóbbi időkig. Ötlet- és házigazdai minőségében Exc. Böcskei László megyés püspök egy érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet. Felidézte, hogy idén január 8-án, amikor a Rulikowszki temetőben eltemették Kristófi János holttestét, a gyászszertartáson fénykövetőnek nevezte az egykori festőművészt, arra kérve a jelenlevőket, ne csak szóban vagy egyéb formában őrizzék az emlékét, hanem tanulva tőle engedjék, hogy őket is átjárja a fény. Hangsúlyozta: ezekben a napokban a mindent elárasztó sötétségben szintén a fény érkezésére várunk, a két történés közötti kapcsolat tehát azt az üzenetet sugallja számunkra, hogy nekünk is fénykövetőknek kell lennünk, illetve maradnunk. „Legyen ez a kiállítás tehát az együtt emlékezés és a töltekezés forrása”- javasolta a főpásztor. Dr. Aurel Chiriac múzeumigazgató azt emelte ki, hogy Kristófi János azonosult Váraddal, így szerinte barátja mindazoknak, akik éreznek valamit a város iránt. Úgy fogalmazott: Nagyvárad a mindent jelentette a festőművész számára, szinte valamennyiünknek van egy olyan emléke vele kapcsolatban, ahogy a festőállványa mellett ott áll egy utcán vagy téren, az alkotásai pedig megérintik a lelkünket.
Kitűnően énekelt
Dr. Maria Zintz művészettörténész néhány fontosabb momentumot említett Kristófi János életéből, valamint a művészi tevékenységével kapcsolatban is megosztott néhány gondolatot. Többek közt elhangzott, hogy 1925. december 15-én született Monospetriben, 1949-1954 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. 1954-ben telepedett le Váradon, két évre rá pedig feleségül vette Hoványi Judit szobrászművészt, akitől tíz gyermeke született. Talán kevésbé ismert róla, hogy kitűnő énekhangja miatt a konzervatóriumba is felvételizett, de végül a festői pályát választotta. Első egyéni tárlata 1980-ban nyílt meg, 1997-ben pedig volt már életmű kiállítása a Körösvidéki Múzeumban.
Feledy Balázs budapesti művészeti író azon meggyőződésének adott hangot: Kristófi művészetének szellemisége a forma-rend-fegyelem összefüggéseire hagyatkozik, melyben döntő szerephez jut a hit. Úgy fogalmazott: advent szülötte volt, és minden születésnapja, melyből nyolcvannyolcat megélt, egyben a Megváltó születésének várakozási időszaka is volt. És ez így van 2014-ben is: testi mivoltában ugyan már nincs közöttünk, de Krisztus születésével együtt ő is újjászületik képei által ezen a nagyszabású kiállításon.
Csáky Zoltán televíziós szerkesztő arról beszélt, hogyan zajlott a Kristófival való első találkozása, illetve miért szeretett bele a festményeibe, majd levetítették az a portréfilmet, melyet az Arcélek című sorozat keretében készített róla.
A vernisszázson közreműködött Kristófi Bence nagybőgőművész, a festőművész unokája. A kiállítás január 25-ig tekinthető meg.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro