TAMÁS-ANTAL-TÁNCZOS Mit akarnak a székelyek? Ilyen lesz Székelyföld autonómiája
Erdélyt és Székelyföldet nem az etnikai dominanciának, hanem az etnikai méltányosságnak és együttműködésnek kell jellemeznie.
Az erdélyi magyar közélet egyik legmeghatározóbb, legforróbb témája Székelyföld autonómiája.
Mindenki viszonyul hozzá valahogyan, és noha tény az, hogy ez egy olyan széles körben ismert kérdés, melynek stabil társadalmi tömegbázisa van, mellyel kapcsolatosan létezik egy széleskörű társadalmi konszenzus, vannak még, akik nem értik eléggé pontosan, hogy a gyakorlatban mit jelent majd a XXI. századi székely autonómia. Ezért fontosnak tartjuk, hogy Székelyföld autonómiájáról ne elvont módon, fennkölt terminusokban beszéljünk, hanem annak a gyakorlati vonzataira világítsunk rá, és azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan, milyen mértékben javul a Székelyföldön élő emberek élete és életminősége a régió önrendelkezésének megvalósulása következtében.
Amikor Székelyföld autonómiájáról beszélünk, négy dologról beszélünk.
Elsősorban arról, hogy az autonómia egyik legerőteljesebb komponense az, hogy a román mellett a magyar is hivatalos nyelve lesz a régiónak. Ez azért fontos, mert végre mindenki az anyanyelvén érvényesülhet, hivatalosan. Megszűnik majd az a jogi összevisszaság, mely olyan sok nyelvi jogi komplikációt, visszaélést és bonyodalmat okoz, és megszűnik az a jelenleg fennálló, áldatlan helyzet, hogy Románia hiába ratifikált egy sor nemzetközi egyezményt, mely az anyanyelvhasználatot biztosítja, a gyakorlatban a hivatalos anyanyelvhasználat mégsem működik. Az első nyelvi jogokat tizenhat éve sikerült törvénybe foglalni, azonban ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy ezek a gyakorlatba is átkerüljenek. A hivatalos magyar nyelvhasználat Székelyföldön az állami intézményekben a mai napig eshetőleges, szórványos és egyénfüggő. A magyarnak a román mellett hivatalossá tétele egyben azt is jelenti majd, hogy végre elfogadott és megszokott lesz az, hogy a magyar nyelvet hivatalos ügyek intézése alkalmával is magától értetődően használhatjuk. Ma például nyelvi jogok tekintetében az igazságszolgáltatásban rosszabb a helyzet, mint volt a diktatúra idején. Akkor a tanúknak és a feleknek szabad volt peres eljárások alatt a bíróval és az ügyvédekkel közvetlenül magyarul beszélniük, ez ma csak tolmács útján lehetséges. A magyar hivatalos regionális nyelv válasz ezekre a hiányosságokra, kihívásokra és nem utolsósorban erősíti a székelyföldi közösség nyelvi tudatosságát is, amire egy kisebbségben élő népcsoportnak hosszú távon igencsak nagy szüksége van.
Az autonómia ugyanakkor azt is jelenti, hogy a külügy és a hadügy kivételével az összes kormányzati kompetencia a régióhoz kerül. Vagyis tartományi szinten döntenek a helyi kérdésekről minden más ügyben. Ez azt eredményezi majd, hogy a döntések egészen közel kerülnek a helyi emberekhez, és ennek eredményeképpen sokkal hatékonyabbá válik az egész döntéshozó folyamat. Magyarán, nem Bukarest pillanatnyi politikai érdekei határozzák meg majd azt, hogy épül-e autópálya Székelyföldön, hanem az, hogy a helyi embereknek van-e erre szüksége vagy nincs. A helyben befizetett adókat helyben használják fel, és annak csak öt százaléka kerül az államhoz. Az összes helyi cég helyben fizet adót, így például azok a nagy cégek is, melyek rendes körülmények között mindannyian Bukarest költségvetését gazdagítanák. A régió ásványi és altalajkincseinek a kitermelési és koncessziós joga is a tartományt illetné. Amellett, hogy például Románia ásványvízkészletének szinte negyven százaléka Székelyföldön van, nincsen az rendben, hogy a helyiek mégsem részesülnek szinte semmilyen módon ennek a gazdasági hozadékából. Akik esetleg Székelyföld elszegényedése miatt aggódnának az autonómia bevezetése esetén, azokat szeretnénk megnyugtatni, hogy a székelyföldi megyék erős középmezőnyben vannak és az államkasszába szinte harminc százalékkal többet fizetnek be, mint amennyit visszakapnak. Ugyanakkor, mivel nem jött létre a Székelyföldi fejlesztési régió, a székelyföldi megyék a 2014-2020-as uniós költségvetési időszakban 600 millió eurót veszítenek. Ez a pénz is a miénk lehetne, ha megalakulna az autonóm tartomány területével egybeeső fejlesztési régió. Ugyanakkor arra is felhívnánk a figyelmet, hogy országos szinten Székelyföldön van a legtöbb megtakarítás. A mintegy egy milliárd eurónyi lakossági megtakarítás azt jelenti, hogy a székelyföldi emberek nem hitelből élnek, hanem a keresetükből. Nem elhanyagolható tény, hogy megtakarításaik aránya ötszöröse az országos átlagnak. Székelyföld autonómiájának megvalósulása esetén tehát nem elszegényednénk, hanem végre valósággá válna az, hogy aki többet dolgozik, az jobban is él.
A harmadik fontos kérdés, mely Székelyföld autonómiájához tartozik, az etnikai arányosság kérdése. Kovászna megyében ötven bíróból csak öt magyar. Ötven ügyészből csak kettő magyar, és a rendőrség kötelékében szolgálók 95%-os túlnyomó többségben román nemzetiségűek, akik nagyon kevés kivétellel egyáltalán nem is beszélik a magyar nyelvet. Hargita megyében csak alig valamivel jobb a helyzet. Fontos, hogy minden intézményben érvényesüljön az etnikai arányosság, mert nem lehet igazságos és kiegyensúlyozott az a társadalom, ahol az belügyhöz, igazságügyhöz, rendőrséghez kötődő állami intézményvezetők mind románok, és a helyi önkormányzatban dolgozók mind magyarok.
És a negyedik, az autonómiához szervesen kapcsolódó kérdés a székelyföldi románok jogainak a kérdésköre. Fontos, hogy világosan beszéljünk e tekintetben, fontos hogy a székelyföldi románok azt érezzék, hogy az autonómia számukra is ugyanolyan kedvező lehetőségeket biztosít Székelyföld lakosaiként, mint a magyarok számára. Ezért a székelyföldi románok jogait garantálni kell Székelyföld területén. A román közösség számára teljes körű kulturális autonómiát kell biztosítani, ami garanciaként működik arra nézve, hogy nem kell félniük attól, hogy nyelvi és kulturális jogaik a legkisebb mértékben is csorbulnak. Kulturális autonómiát kell biztosítani egyébként a Székelyföldön kívül élő erdélyi magyaroknak is, hiszen Erdélyt és Székelyföldet nem az etnikai dominanciának, hanem az etnikai méltányosságnak és együttműködésnek kell jellemeznie.
Ezt akarják a székelyek, és ilyen lesz Székelyföld autonómiája.
Antal Árpád, Tamás Sándor és Tánczos Barna. Transindex.ro

Strasbourgban is felfigyeltek (Autonómiapárti önkormányzati határozatok)
Minden székelyföldi önkormányzati testületben, ahol legalább egy tanácstaggal rendelkezik, kérni fogja az autonómiapárti önkormányzati határozat elfogadását a Magyar Polgári Párt az elkövetkező napokban – jelentette be Biró Zsolt MPP-elnök tegnap Marosvásárhelyen, hangsúlyozva a határozatok nemzetközi vonzatait.
A Székely Nemzeti Tanács ugyancsak tegnap közölte, hogy a Maros megyei Makfalva önkormányzata egyszerre kapott levelet a Székelyföld autonómiáját szorgalmazó határozatot a közigazgatási bíróságon megtámadó prefektustól és Strasbourgból az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának főtitkárságától. Utóbbiban közlik Márton Zoltán polgármesterrel: a Kongresszus Helyi Önkormányzatok Kamarájának Bürója megvizsgálta a dokumentumot, és elküldik Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettesnek, hogy megadják a lehetőséget álláspontja kifejtésére. A Székelyföld autonómiáját kérő határozatot eddig a következő önkormányzatok fogadták el – mind egyhangú szavazással –: Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, Székelykeresztúr és Gyergyóalfalu. Gyergyószentmiklós után Makfalva a második önkormányzat, amely visszajelzést kapott az Európa Tanácstól a tájékoztatásképpen megküldött határozatra. Az SZNT szerint ezáltal is beigazolódik, hogy annak elfogadása, illetve nemzetközi megismertetése komoly és megkerülhetetlen hivatkozási alapot teremt a közigazgatási reform során ahhoz, hogy a 153 székelyföldi önkormányzat egy közigazgatási egységbe kerüljön, és hozzájárul ahhoz, hogy beinduljon az évek óta sürgetett hivatalos párbeszéd Székelyföld autonóm jogállásáról. Éppen ezért szükséges, hogy minél több önkormányzat szavazza azt meg – áll az SZNT tegnap kiadott közleményében. Aki tagadja az autonómiához való jogot, az 1918. december elsejét kérdőjelezi meg – szögezte le tegnapi sajtótájékoztatóján Biró Zsolt, aki szerint ezen határozatok elvi nyilatkozatot jelentenek arról, hogy Székelyföld létezik, az adott település pedig annak része, ezt nem lehet bíróságon vitatni. Ezt tudják a prefektusok is, akik levelet küldözgetnek az önkormányzatoknak, hogy azokat „lebeszéljék”, de tudják azt is, hogy jogilag nem kifogásolható egy ilyen elvi nyilatkozat. Jelentősége viszont annál nagyobb. Az MPP elnöke kitért arra is, hogy Victor Ponta miniszterelnök válasza a március 10-i petícióra, bár elutasító, mégis üdvözlendő, hiszen áttörést jelent: ez az első alkalom, amikor Románia kormánya választ küldött ebben a kérdésben, ez azt is jelenti, hogy esély van a párbeszédre. Tartalmilag mindenképpen vitatkozni kell a kormányfővel, aki nemzetközi szerződés hiányáról beszél, de megfeledkezik arról, hogy az Európa Tanács 1993. évi 1201-es számú ajánlásának életbeültetésére Románia ígéretet tett, amikor 1997-ben ET-tagságot kért és kapott. De ennél is fontosabb a román közösség saját vállalása: 1918. december elsején a Gyulafehérvári nyilatkozatban ígéretet tettek arra, hogy az együtt élő népeknek joguk van az önrendelkezéshez, ez erkölcsileg is kötelez.
Elemzik az RMDSZ–MPP együttműködést
Biró Zsolt arról is beszélt, hogy az MPP és az RMDSZ vezetői jövő héten közösen elemzik, milyen mértékben teljesültek a két párt által márciusban aláírt együttműködési megállapodás kitételei. „Felelős politikát ígértünk, felelősen viszonyulunk a nemzeti kérdésekhez, ez azt is jelenti, hogy időről időre meg kell vizsgálni, sikerült-e tartalommal is feltölteni a keretegyezményünket. Három hónap és egy kampány tanulságai után ezt mindenképpen meg kell tennünk” – mondotta. Hozzátette: hiányérzetük és fenntartásuk leginkább az autonómiatervezet kapcsán van, ezért a találkozó alkalmával az MPP átnyújtja majd az ezzel kapcsolatos elképzeléseit.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elő akarják-e mozdítani az autonómia ügyét?
A Kovászna és a Hargita megyei kormánybiztosok újbóli, ezúttal az autonómiapárti határozatok ellen irányuló akciója, a székely önkormányzatoknak körlevélben kiküldött intése ismét előtérbe helyezte Székelyföld autonómiaügyét.
A román hatalom integrált meghiúsítási stratégiájának részeként érkeztek karöltve a Ponta-kabinetet és a kormánykoalíciót erősítő, kirakatbábu-szerepet betöltő RMDSZ majd-identikus válaszlevelei is a Székely Nemzeti Tanács március 10-én, a székely szabadság napján közfelkiáltással elfogadott autonómiakiáltványára, illetve petíciójára.
A Kézdivásárhelyen minap meghiúsult zászlófelvonás, valamint a Gábor Áron-szobor melletti tartórudak eltávolítása olaj volt a székely–székely konfliktus tüzén és hab a román hatalom tortáján. Mit látnak Pontáék Bukarestből?
Elsősorban azt, hogy nincs és nem is körvonalazódik konszenzus a magyarok között. Látják egyfelől a székelyek igényeit és törekvéseit Izsák Balázs személyében igencsak vokálisan képviselő SZNT-t, másfelől az erdélyi székely magyar közösség érdekképviseleti szervezetéből hamisítatlan román párttá degradálódott és devalválódott RMDSZ-t és mindenkori vezetőit, akikre a Dâmboviţa-parti politikai latrinában való 25 évnyi lubickolás rendkívül káros hatással volt: elfelejtették küldetésük célját, román ajkú kollégáikhoz hasonlóan állandóan változó aktuálpolitikai érdekeik szerint és azok sikeres megvalósítása érdekében cselekszenek és szónokolnak, a lelkiismeret-furdalás legkisebb jelét sem mutatva áldozzák fel az erdélyi és székelyföldi magyarság érdekeit, sőt, ha kell, önmagukat is arcul köpik – lásd az RMDSZ sajtóirodája által kiadott, Izsák Balázsnak címzett válaszlevelet, amelynek csak a nyelve magyar, a szelleme már nem. Ennél, a folyton fortyogó magyar–magyar feszültségeknél és az RMDSZ autonómiacsárdásánál viszont súlyosabb ránk nézve az, amit az önkormányzatok félénk (nem)felzárkózása és a harmatgyenge civil támogatás üzen Pontáéknak.
Az SZNT februárban kérte fel nyílt levélben az önkormányzatokat az autonómiapárti határozat szövegének elfogadására. Összesen 153 székely önkormányzatot. Ebből eddig Maros megyében Makfalva, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Hargita megyében pedig Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr önkormányzati testülete fogadta el azt. Összesen tíz székely önkormányzat. Nem túl jó arány, mondhatni, siralmas, és ha ehhez hozzátesszük, hogy az autonóm Székelyföldet követelő petíciót aláírók száma messze elmarad a nagy menetelésen részt vevő 150 ezertől, még zavarosabb képet kapunk a valós székely népakaratról, arról, hogy mit is akar – vagy nem akar – a székely. Autonómiát? Nos, a székelyek nagy menetelése megmutatta, hogy igen. A fenti adatok viszont teljesen másról árulkodnak, és ezt Pontáék is látják, és minden adandó alkalommal láttatják Bukarestből. Mi látszik ebből a zűrzavarból a nyugati kancelláriákban? Az, hogy az RMDSZ kormányon van. Kisebb-nagyobb szünetekkel immár 25 éve. Ebből az Európa-szerte szinte egyedi pozícióból az RMDSZ elő tudja-e mozdítani az autonómia ügyét? – tette fel a kérdést Izsák Balázs. Tudja-e, tudja-e – akarja-e: ez itt a kérdés!
Kerekes Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkerülhettük volna
Amint látjuk, támadásba lendültek a prefektusok… Ők, a vélt román érdek védelmezői az „alkotmányosság” mögé bújva kísérlik meg a magyar megmaradás megakadályozását.
Mert – kedves barátaink, tisztelt önkormányzati vezetők, polgármester urak – csak mi harcolhatjuk ki gyermekeink, unokáink számára, hogy magyarként élhessenek őseik földjén! Ez másképp nem fog sikerülni, csak ha cselekszünk!
Van egy Székely Nemzeti Tanácsunk, mely fáradhatatlan harcot folytat(na), hogy felvállaljuk önmagunkat, önmagunk megmaradásának ügyét. A legutóbbi gondolat – a másfél száz önkormányzat szavazza meg, hogy a Székelyföld Régió része akar lenni – februárban született. Most júniust írunk. Eltelt négy hónap. Négy hónap alatt tíz önkormányzat lépett. Léphetett volna mind a másfél száz, s egy óriási hatású dokumentumot mutathatnánk fel. A Közös Akarat dokumentumát. Az életünkhöz való jog dokumentumát. De a négy hónap csak tíz önkormányzatnak volt elegendő. A többi fontolgat, latolgat, óvatoskodik, tervezgeti, hogy majd, valamikor. És lehetőséget adtunk ezzel, hogy ugyanúgy fontolgassanak, latolgassanak, aztán lépjenek a prefektus urak, Európa legsötétebb, legembertelenebb és legantidemokratikusabb rendszerének, kormányzatának a „román nacionalizmusnak” fizetett alkalmazottjai. Akik 94 év után is az egykori román miniszterelnök célját vállalják fel, és e cél megvalósításán fáradoznak. A magyarság beolvasztásán, azaz a mi elpusztításunkon.
96 év óta ott állunk a kereszt árnyékában, kedves barátaink, kedves önkormányzati vezetők, s valamennyiünk közös vágya megmaradásunk. Még a szúnyog is próbál élni, kicsúszni a tenyered alól, ha agyon akarod ütni. Mi, ugyanúgy Isten teremtményei, egy kultúrát – és nem is akármilyen kultúrát! – megteremtő nemzet fiai, mi is élni szeretnénk. Jogunk van hozzá! S ez közös vágyunk is! De oly nagy a politikai megosztottságunk, ezerfelé spekuláló latolgatásaink, hogy mit és hogyan, ma még nem, de holnap vagy holnapután... Lássuk, mint cselekszik Péter és mit csinál Pál, ha ők megtették, én is megcselekszem..., hogy már saját tehetetlenségünktől maradunk cselekvésképtelenek. Hogy ennél az egy esetnél maradjunk: ha február óta megtettük volna, hogy egyszerre lépve minden önkormányzat megszavazza a határozatot – amely egyszerűen demokratikus jogunk kinyilvánítása –, egy jelentős dokumentumot mutathatnánk fel nemcsak a román parlamentnek és kormánynak, hanem egész Európának. Így viszont azt mutatjuk fel ismét, hogy mennyire gyengék vagyunk. Mennyire cselekvésképtelenek. Pedig akarnánk, csak éppen hogy óvatosak, vagy mondhatom úgy is: gyávák vagyunk. Pedig már Petőfi Sándor leírta: Gyáva népnek nincs hazája.
Ha így folytatjuk, sajnos, nekünk sem lesz.
Gazda József. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzetközi közvélemény figyelmét kívánják felhívni
A következő napokban-hetekben a Magyar Polgári Párt székelyföldi területi szervezetei, ahol az SZNT által kezdeményezett, Székelyföld autonómiáját támogató határozattervezetek még nem kerültek napirendre, benyújtják a határozatokat a helyi tanácsosokhoz. Egy olyan elvi határozatról van szó, amely arról szól, hogy 153 székelyföldi önkormányzat kimondaná, hogy a leendő Székelyföld közigazgatási egységhez, Székelyföld fejlesztési régióhoz kívánnak tartozni. Ezt a határozatot már 11 településen elfogadták, döntő többségükben az MPP által vezetett önkormányzatok. Az elsőként elfogadott határozat Gyergyószentmiklós város nevéhez fűződik, és azt is örömmel állapítottuk meg, hogy Gyergyószentmiklós már választ is kapott az Európa Tanácstól, nyilatkozta sajtótájékoztatón Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke.
Az elnök szerint ezeknek a határozatoknak éppen az a lényege, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét is felhívják erre a kérdésre, ezáltal is megmutatva, hogy "Székelyföld autonómiájából nem engedünk, és ez az a cél, amit az elkövetkezendő időszakban radikálisabban is fogunk kérni, hiszen prefektusi vétók születtek Hargita és Kovászna megyében ebben a kérdésben".
A prefektusi vétóknak gyakorlatilag nincs semmiféle jogi következménye, leveleket küldtek, nem bíróságon támadták meg, mondta az elnök, ezért a Magyar Polgári Párt önkormányzati frakciói minden egyes közigazgatási egység szintjén a következő napokban ezzel fognak foglalkozni, jelentette ki az MPP elnöke, hogy ahol még nem terjesztették be, ott ezek a határozatok mindenképpen a helyi tanácsok asztalára kerüljenek.
"Ha egy román politikus azt mondja, hogy a magyar közösségnek nem jár az autonómia, akkor gyakorlatilag 1918. december 1-jét kérdőjelezi meg"
Az MPP elnöke beszélt arról is, hogy a március 10-i tüntetés alkalmával megfogalmazott petícióra hosszú idő után válasz érkezett Románia miniszterelnökétől. Bíró Zsolt üdvözölte ezt a választ, még akkor is, ha az elutasító, mert szerinte "ez egy olyan áttörést jelent, ami mindenképpen pozitívumként értékelhető, hiszen az első olyan alkalom, amikor Románia kormánya hivatalos választ küld. Biztató jel, hogy elkezdődhet a párbeszéd ebben az úgymond kényes témakörben". Kifogásolta ugyanakkor, hogy a miniszterelnök arra hivatkozik, hogy Románia semmilyen nemzetközi szerződésben nem vállalt kötelezettséget, és semmilyen nemzetközi egyezmény nem írja elő, hogy autonómiát kellene biztosítani Székelyföld számára. Emlékeztetett, hogy az Európa Tanács 1201-es ajánlása előírja ezt, illetve felhívta a figyelmet az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári kiáltványra, amely tételesen kimondja, hogy az együtt élő népeknek joguk van az önrendelkezéshez. "Vissza kell térni a december elsejei nyilatkozathoz, ha egy román politikus azt mondja, hogy a magyar közösségnek nem jár az autonómia, akkor gyakorlatilag 1918. december 1- jét kérdőjelezi meg. Azt gondolom, hogy folyamatosan erre kell hivatkoznunk, elsősorban akkor, amikor autonómiát kérünk" – jelentette ki.
***
A Székely Nemzeti Tanács sajtószolgálata tegnap délután közleményt adott ki, amely szerint Makfalva önkormányzatát arról tájékoztatta a Maros megyei prefektus, hogy megtámadta a közigazgatási bíróságon a Székelyföld autonómiáját támogató határozatot. Ezzel egy időben a makfalvi önkormányzat levelet kapott Strasbourgból, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának főtitkárságától, amelyben közlik Márton Zoltán polgármesterrel, hogy a Kongresszus Helyi Önkormányzatok Kamarájának Bürója megvizsgálta a dokumentumot, és úgy döntött, hogy megküldi Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettesnek, hogy megadják a lehetőséget álláspontja kifejtésére. A közlemény teljes szövegét mellékelten közöljük.
(mózes) Népújság (Marosvásárhely)

Értékmegőrzés uniós támogatásokból a Szatmár Megyei Múzeumban
Európai uniós támogatási programokból fedezi kutatással és fejlesztéssel kapcsolatos kiadásai jelentős részét a Szatmár Megyei Múzeum, ahol kedden – szintén egy EU-s pályázat keretében – a népi textíliákkal, főként a női ingekkel kapcsolatosan tartottak bemutatót.
Az intézmény elsősorban az országhatárokon átívelő együttműködési programokra pályázott sikeresen az elmúlt években. Lobonţ-Puscaş Marától, a néprajzi és művészeti részleg vezetőjétől megtudtuk, eddig nem kevesebb mint 14 pályázatot bonyolítottak le.
Főként a román–magyar együttműködési programra pályáztak sikeresen, melyben állandó partnerüknek számított a Nyíregyházi Jósa András Múzeum, ugyanakkor kihasználják a magyar–szlovák–román–ukrán szomszédsági programot (ENPI) is – innen nyertek körülbelül 300 ezer eurót az Ungvári Szabadtéri és Néprajzi Múzeummal közösen futó pályázatukra.
A projektek értéke a néprajzkutató szerint 50 és 600 ezer euró között váltakozott. „Kizárólag olyasmire fordítottuk a nyert összegeket, ami az intézményünk statútumában szerepel, azaz érték-őrzési, restaurálási és népszerűsítési feladatokat láttunk el. A különbség mindössze annyi, hogy a támogatások révén jóval nagyobb léptékben és profibb módon tudtuk ezt tenni” – fejtette ki lapunknak Lobonţ-Puscaş Mara.
Rámutatott: futó pályázatuk keretében lehetőségük nyílt egy személygépkocsit vásárolni, valamint egy olyan műszert, mely a fémek kimutatására alkalmas szövetszálakban, kerámiában, festékanyagokban. A kutatási szempontból igen hasznos, 25 ezer eurós szerkezet megvásárlása szintén meghaladta volna a büdzséjük által szabott lehetőségeiket.
A szóban forgó pályázatuk keretében Kárpátalján és Szatmár megyében végeznek néprajzi kutatómunkát úgy terepen, mint a meglévő gyűjtemények esetén, tanulmányokat publikálnak, kiállításokat készítenek, továbbá felújítják az ungvári skanzenben levő hagyományos román házat. A néprajzkutató szerint sok a munka a pályázatokkal, azonban ebből a forrásból sikerült településmonográfiákat összeállítaniuk és publikálniuk, tájházakat felújítaniuk és restaurálniuk, valamint értékes tárlatokat létrehozniuk.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)

Román gyolcsing és zászlóözön Háromszéken
Román népviseletbe öltözve mentek kedden dolgozni a Kovászna megyei prefektúra alkalmazottai, a hagyományos gyolcsing napját ünnepelve.
Csütörtökön már a román trikolór napját tartják, és teleszórják piros-sárga-kék cédulákkal Sepsiszentgyörgy utcáit. A gyolcsing napját egy internetes közösség kezdeményezte tavaly, a prefektúra pedig idén a helyi román napilappal közösen versenyt hirdetett a Facebookon, hogy a polgárok olyan képeket töltsenek fel az oldalára, melyen ezt a ruhadarabot viselik.
A kezdeményező Marius Popică prefektus úgy nyilatkozott, az ősi viselet, a hagyományok őrzése büszkeség és kötelesség, az autentikus értékeket népszerűsíteni kell. „A gyolcsing napja jó alkalom arra, hogy megmutassuk, jó románok és jó hagyományőrzők vagyunk, anélkül, hogy bárkit is zavarnánk” – mondta Popică.
Csütörtökön, a román zászló napján a prefektúra szervezésében a román katona szobránál tartanak ceremóniát, felvonnak egy román zászlót, amit egy kisrepülőből kiugró ejtőernyős visz majd, a rendezvény végén pedig szintén repülőből teleszórják a várost román nemzeti színű papírlapokkal. A Kovászna városi Iustinian Teculescu Egyesület felhívást intézett, hogy minden román tűzze ki a román zászlót, így mutassák ki megbecsülésüket a „nemzeti szimbólumok, a román nép múltja iránt”.
Mint ismeretes, Ioan Selejan érsek éppen egy éve jelentette be, hogy a Hargita–Kovászna megyei ortodox püspökség két kilométer hosszú trikolór színű vásznat vásárolt, melyből több ezer zászlót készítenek, több százat már ingyen szétosztottak a két székely megyében.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Kell-e nekünk elnökjelölt?
E kérdésre a borúlátók, a joggal kiábrándultak könnyedén vághatják rá a választ: nem! Nem, mert felesleges, reménytelen vállalkozás, s különben is fölösleges kiadásokkal jár. Ha távolról és haszonelvűen nézzük a kérdést, akkor így is lenne, csakhogy a politikában azért más szabályok uralkodnak. Például a közvetett haszon és nyereség elve.
A közeljövőben az RMDSZ korifeusai el fogják dönteni, hogy a szövetség indítson-e elnökjelöltet az őszi választásokon. Ha az eddigi „eredményeket” nézzük, akkor a borúlátók táborához csatlakozhatnánk, de abba is bele kell gondolni, hogy az elnökválasztás a hazai magyarság számára erőfelmérés is lehetne, ha valóban mozgósítani tudnánk maradék erőinket és energiánkat.
Azért mondom ezt „mértéktartó” pesszimizmussal, mert a tapasztalat bizonyítja, hogy a hazai magyarság nem csupán számban fogyatkozik, de küzdőkedve is csappanni látszik, hiszen évről évre, választásról választásra egyre kevesebben tartják fontosnak, hogy voksoljanak, s – a helyhatóságiakat leszámítva – oly mérvű a visszaesés, ami az országos átlagot is jóval meghaladja. Politikai megosztottságunk kétségtelenül hozzájárult az erőfelmutatás kedvének zsugorodásához, ellenzéki és kormányzati szereplésünk egyként meglehetősen lehangoló, s mi a legkevésbé sem manipulálhatjuk az eredményeket, legfennebb ellenünkben manipulálják mások.
Hát így állunk, és mégis… Mégis meg kellene mutatnunk, hogy vagyunk, számot kell vetni velünk, nem vagyunk „leírható” mennyiség. Nem vagyunk, ha nem tesszük magunkat azzá! Hogy nem nyerhetünk elnökválasztást, az biztos. De nem is erre menne a játék. Hanem arra például, hogy újra felmutassunk egymilliónyi szavazatot!
Egy sikeres elnökválasztási szerepléshez viszont egy igazán alkalmas jelölt kellene. Egy hiteles ember, aki a magyar választókat is mozgósítani tudja, de a többségi társadalmat is képes megszólítani. Az RMDSZ azon gyakorlata, hogy az éppen soros elnökével próbálkozzon, nem bizonyult igazán sikeresnek. Maradna tehát egy kívülálló, s ilyet pillanatnyilag nem tudnék jobbat mondani Frunda Györgynél, akit a szövetség eléggé érthetetlenül „kihullatott” a törvényhozásból.
Magyari Lajos. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közösségteremtő értelmiségi
Gazda József rangos elismerésben részesült
A nemzeti értékek felmutatása, mentése, népszerűsítése és gazdagítása érdekében kifejtett, áldozatos, értékes és kitartó munkájáért Magyar Örökség-díjban részesítették Gazda József közismert kovásznai tanárt. A díjazottakat Budapesten, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonát képező Pesti Vigadó dísztermében méltatták, ugyanott adták át a díszokleveleket is szombaton.
A bírálóbizottság elnökének, dr. Hámori József neurobiológusnak, agykutatónak az ünnepséget megnyitó szavai után a háromszéki pedagógus másodikként vehette át a rangos elismerést, melynek odaítélése által neve és művészeti, szociográfiai, valamint közírói életműve bekerült a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának Aranykönyvébe.
Gazda József kezdetben Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től pedig a kovásznai líceumban tanított, innen vonult nyugalomba 34 évi tanári szolgálat után. Nem csupán tanárember volt, s nemcsak az iskola, illetve a kollégium falai között végezte oktató és nevelő munkáját, hanem íróként, művelődésszervezőként, szociográfusként és művészettörténészként is. Diákokból álló művészegyüttesével 1975-től járta Erdélyt, és évente bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot.
Több szerzőtársával az 1970-es években megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumok I. osztálya számára. Művészeti és művészettörténeti írásaiban, tanulmányaiban az erdélyi, főképpen a székely alkotók világának, illetve a romániai magyar képzőművészek körében érvényesülő művészeti irányzatoknak a jobb megismerésére és megismertetésére törekedett.
Dél- és Nyugat-Európában, majd a Közel-Keleten tett tanulmányútjai, s az ezek nyomán készült útinaplók egy fölkészült tanárember szemével láttatják a felkeresett tájak művészetét, történelmét, jelenét, beléjük foglalt személyes élményei pedig érdekfeszítővé teszik ezeket. A szociológia területén úgy valósította meg a hagyományok, a magyar örökség őrzését, megörökítését és felmutatását, hogy beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu életét, illetve a moldvai csángómagyarok sorsát. Több földrész félszáz országában gyűjtött anyagot a nagyvilágban szétszóródott magyarság sorsáról. Az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület évenként tart tudományos értekezletet, eddig már 498 előadás hangzott el a Kőrösi Csoma Sándor értékrendjének fonalára fűzött témákból.
A kitüntetett méltatását elvégző dr. Halász Péter népművelő és néprajzkutató a következő szavakkal fejezte be értékelését: „Gazda József azonban nem az erdélyi magyarság identitásáért folytatott küzdelem magányos harcosa. Elődjei, társai és követői vannak! Kérem önöket is, engedjék magukban megfogalmazódni, megérlelődni azt a meggyőződést, hogy Gazda József Magyar Örökség-díjában benne van a kovásznai iskolák, a székelyföldi művészek – elsősorban Olosz Ella –, a moldvai csángómagyarok és Kőrösi Csoma Sándor magyar örökséget jelentő, magyar örökséget őrző és gyarapító munkásságának elismerése is.”
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Politikai „taburombolás” Vass Leventétől
Taburombolónak szánt sajtótájékoztatót tartott Marosvásárhelyen Vass Levente, az RMDSZ SZKT-jának tagja, akiről 2012-ben hónapokig úgy tűnt, a marosvásárhelyi magyarság közös polgármesterjelöltje lesz. Az urológus főorvos új alapokra helyezné szervezetében a politizálást.
„Marosvásárhelyen inkább suttogva, elharapva szokás elmondani dolgokat. Nem tisztán, egyenesen, alannyal és állítmánnyal. Ahhoz, hogy a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyar politika ismét elvárásaink szintjén teljesítsen, meggyőződésem, hogy újra kell kövezni a politizálás útját” – kezdte szerdai sajtótájékoztatóját Vass Levente, majd az asztalra kitett három macskakőre és a rájuk vésett kulcsszavakra mutatott.
Marosvásárhelyre költöznek az RMDSZ-platformok
„Marosvásárhely: szövetségi város”, állt az első kövön. „Ha Marosvásárhely stratégiai fontosságú az RMDSZ számára, fontos szimbolikus erővel rendelkező frontváros, akkor elvárható, hogy néhány szövetségi szintű intézmény is itt tevékenykedjen. Erősítsük meg Marosvásárhely politikai és regionális központi szerepét. Éppen ezért az RMDSZ-platformok országos központjukat Marosvásárhelyre telepítik. A Platformok Konzultatív Tanácsának intézménye itt fog működni, itt fognak a platformok vezetői rendszeresen találkozni, innen történik az ügyvezetés a megyei, területi szintekre” – jelentette be, hozzátéve, hogy az öt platform – kereszténydemokrata, nemzeti szabadelvű, romániai magyar kisgazda és kisvállalkozói, Szabadelvű Kör, szociáldemokrata – ehhez nem kér plusz költségvetést, és ezt az SZKT-n már be is jelentették.
Mérhető felelősség
Továbbá Vass szerint komoly, követhető, számszerűsített felelősségvállalást kell bevezetni az RMDSZ-ben. „Eddig meg lehetett találni a kiskapukat a számonkérés alól: egységretorika, kisebbségvédelem, részsikerek eredményként való bemutatása. Változtatni kell a mutatókon, amelyek azonnal hatállyal bírnak, mint például az elért szavazatszám, százalék, bejuttatott tanácsosok száma. Azzal is fel kell hagyni, hogy a mindenkori helyi vezetők a listák elején szerepeljenek, ehelyett az utolsó helyen kellene állniuk, és ha nem érik el a célt, akkor távozniuk kellene. Ne húzó-, hanem tolóerői legyenek a listáknak” – mondta Vass Levente, aki szerint cinikusság volt a májusi EP-választások eredményei után sikerről beszélni az RMDSZ-ben, hiszen Marosvásárhelyen 30 százalékos volt a csökkenés a 2009-es EP-választásokhoz képest, miközben országos szinten „csak” 18 százalék.
„Marosvásárhely: szövetségi város, Korlátozott mandátumszám és Felelősségvállalás. Ez lenne az első olyan három kő, amit szerintem be kell építeni az RMDSZ renoválásakor. Kongresszus előtti évben vagyunk, itt az ideje az elvi vitáknak és elengedhetetlenek a közviták is, be kell vonni a lakosságot” – fogalmazott.
Újságírói kérdésre elmondta, továbbra is számít az államtitkári kinevezésére – ő az egyetlen, akit még nem nevezett ki Victor Ponta, holott az RMDSZ Vasst javasolta a kormányralépéskor kialkudott egészségügyi minisztériumi tisztségre –, de a „jó munkához idő kell”.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro

Esély az itthon maradásra
Akkor lehetne esélyük a kiváló képességű székelyföldi informatikusoknak, illetve programozóknak a szülőföldjükön való boldogulásra – véli a Csíki Vállalkozók Egyesülete (CSVE) –, ha úgynevezett klaszterbe tömörülve dolgoznának. A tizenhét céget összefogó IT-klaszter segítésére már nyert is egy pályázatot a CSVE.
A Csíki Vállalkozók Egyesülete nemrég döntött úgy, hogy az informatikával foglalkozó cégek számára létrehoz egy klasztert, vagyis egy olyan hálózatot, amely összefogja az azonos területen tevékenykedő vállalatokat. „Többek között azzal tudjuk segíteni az informatikával foglalkozó vállalkozásokat, ha a pályázati úton nyert kétszázezer euróból megerősítjük működésüket, így a nemzetközi porondon is erősekké válhatnak ezek a kis cégek” – magyarázta a klaszter fontosságát Szabó Károly, a CSVE ügyvezető igazgatója.
Mire is jó ez a klaszter?
Az IT-klaszterhez eddig tizenhét, többségében csíkszeredai cég társult, ezek tavaly összesen százötven személyt foglalkoztattak, és 5,3 millió eurós üzleti forgalmat bonyolítottak le. „A klaszterbe való tömörülés segítségével nagyobb eséllyel tudnak olyan szakmai partnereket találni a világ bármely pontjáról, amelyek jól fizető programozói munkákat rendelnek meg tőlük. Mindezen túl abban is segítenénk ezeket a vállalkozásokat, hogy hazacsábítanánk a Székelyföldről más régiókba, esetleg más országokba vándorló programozókat, illetve az itthoniakat meggyőznénk, hogy ne hagyják el szülőföldjüket. Kiváló lehetőség van most erre, ugyanis egy jól működő klaszter, vagyis társulás jobb ajánlatokat tud biztosítani az ágazat szakembereinek” – érvel Szabó.
Itthon tartanák a szakembereket
Ifj. Nagy Benedek, az IT-klaszter marketingfelelőse szerint sem utópia itthon tartani a programozókat. „Az informatika az a szakterület, amely esetében nem számít az, ha az adott cég Csíkszeredában tevékenykedik. Bármely más területről is beszéljünk, például a turizmusról, máris szükség van infrastruktúrára, autópályára, repülőtérre, hogy a turista eljusson Csíkszeredába. A programozásban tehát a geográfiai lokáció nem fontos, hargitafürdői hétvégi házban is lehet írni a számítógépes programokat egy laptopon, ha megvan a kapcsolat a megrendelő céggel interneten keresztül. A CSVE épp azon dolgozik, hogy egy ernyő alá vonja ezeket a kis cégeket, amelyek majd itthonról tudnak dolgozni” – hangsúlyozza Nagy.
Megerősíteni az utánpótlást
Mindkettőjük szerint kiváló a csíkszeredai középiskolai szakmai utánpótlás: a Márton Áron Gimnáziumot említették, ahol évek óta magas szintű az informatikaképzés. A székelyföldi informatikai felsőoktatás terén viszont már hatalmas űr tátong, épp ezért az érettségizett diákok Kolozsváron vagy még távolabb tudnak egyetemi oklevelet szerezni, onnan viszont már nem biztos, hogy később visszatérnek Székelyföldre. Ezt a hiányt próbálja pótolni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amely nemrég indította el a gazdasági informatika szakát Csíkszeredában.
Kozán István. Székelyhon.ro

Kétnyelvű térkép készült Kovászna megyéről
A megyei önkormányzat összesen 730 darab kétnyelvű térképet készíttetett Kovászna megyéről. Ezekből főként oktatási intézményeknek ajándékoznak majd, de kapnak belőle közintézmények, a rendőrség és polgármesteri hivatalok is.
Kovászna Megye Tanácsa és a Schubert & Franczke osztrák szakcég közösen készítették el Kovászna megye kétnyelvű földrajzi térképét, amely magyar és román nyelvű települési névjegyzéket is tartalmaz.
„A térképeket azzal a céllal készíttettük, hogy ajándékba adjuk Kovászna megye intézményeinek. Szeretnénk, ha különösen az oktatási intézmények vennék hasznát a szemléltető eszköznek, ezzel is segítve a tanulás folyamatát” – mondta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki nem csupán az oktatási intézményekbe, hanem rendőrségekre és közintézményekbe is juttatna a 730 darab megyetérképből.
Az osztrák cég által készített térkép feltünteti a térség látványosságait, természeti erőforrásait, ugyanakkor szemlélteti a domborzati változásokat, illetve a hegyközti medencék vonulatánál észlelhető különbségeket. A kiadványon feltüntették a térség természetvédelmi területeit, láthatók a Rétyi Nyír, a Csókás-Veczer természetvédelmi terület, a Vargyas-szoros, a Veresvíz tőzegláp, továbbá a Lassúág-Honcsok tőzegláp jelölései is.
A közigazgatási terület határát szigetszerű jelzés mutatja, ugyanakkor a bal alsó sarokban egy áttekintő melléktérképen Románia viszonylatban is megtalálható Kovászna megye elhelyezkedése.
Bencze Melinda. Székelyhon.ro

Elszámolás után amnesztia a tsz-nyugdíjasoknak
Pénzügyi amnesztiát kaphatnak a tsz-nyugdíjasok egy, az RMDSZ által előterjesztett és a parlament alsóháza által kedden megszavazott törvénytervezet értelmében.
Mint arról beszámoltunk, nagyjából egy évvel ezelőtt az állam több ezer volt termelőszövetkezeti alkalmazottat szólított fel arra, hogy fizessék vissza az önhibájukon kívül számukra jogtalanul folyósított nyugdíjtöbbletet.
Az ügy hátterében az áll, hogy 1990 után több egykori termelőszövetkezeti alkalmazott betegnyugdíjba vonult – járandóságukat két forrás alapján, a termelőszövetkezetnél ledolgozott évek és a betegnyugdíj alapján határozták meg. A kormány 2003-ban, majd 2007-ben megduplázta a tsz-nyugdíjakat, csakhogy a végösszeg kiszámításakor nem vették figyelembe az összetevőket, így a juttatás teljes összegét emelték meg, majd a 2010-es nyugdíjtörvény alapján három évre visszamenőleg vissza akarták igényelni a különbözetet.
„Csakhogy ezek az emberek nem kérték jövedelmük újraszámítását, semmilyen hamis iratot nem adtak le azért, hogy több pénzük legyen, most meg arra ébrednek, hogy egy közalkalmazott vagy egy számítógépes program tévedése miatt akár a házukat is elveszíthetik a fejük felől” – háborgott egy évvel ezelőtt Szabó Ödön, az amnesztiát kezdeményező Bihar megyei képviselő. Később az országos nyugdíjpénztár vezetője is elismerte a hibát, de előrelépés mostanáig nem történt.
„Kevesen gondolták volna, hogy ez a tervezetünk átmegy” – vallotta be szerdán a Krónika megkeresésére Szabó, emlékeztetve, hogy amikor tavaly, ellenzéki frakcióként még sürgősségi kormányrendelettel akarták orvosolni a problémát, épp az a nemzeti liberális párti Mariana Câmpeanu volt a munkaügyi miniszter, aki 2007-ben a nyugdíjpénztárt vezette.
Bár az amnesztiatörvény jogossága már akkor egyöntetűen meggyőzte a szakbizottságot, a tárcavezetőnek a plénumban tett felszólalását követően a szenátus elutasította a nyugdíjasok amnesztiáját.
„Miután koalíciós partnerek lettünk, sikerült politikai egyezséget kötni ebben a kérdésben is, és végre a képviselőház megszavazta a törvénytervezetet, amit az államelnöknek 20 napon belül ki kell hirdetnie. Ezt követően a törvényt kötelező módon alkalmazni kell, bízunk abban, hogy az érintett nyugdíjasok már augusztustól megszabadulnak a pénzügyi teher alól” – fogalmazott a Bihar megyei képviselő.
Kérdésünkre ugyanakkor emlékeztetett, mivel amnesztiáról van szó, a már kifizetett, vagy a nyugdíjakból visszatartott összegek visszaigénylésére nincs lehetőség. Azonban – tette hozzá – a Hivatalos Közlönyben való megjelenését követően már senkit sem vonhatnak felelősségre az állami tévedés miatt, és az ügyben indított bírósági perek is megszűnhetnek.
A már lezárult eljárásokban egyébként a bírák döntése megoszlott, és többen vannak, akiktől már hónapok óta részletekben vonták le a „tartozást”. Hogy időközben mennyi összeget tartottak vissza emiatt a nyugdíjakból vagy hogy mennyit fizettek vissza, azt nem tudni, csupán annyi ismert, hogy a tavalyi év végén nagyjából 1,2 millió euró hátralékot tartott számon a nyugdíjpénztár.
Az amnesztia-törvény Romániában megközelítőleg 4000 személyt érint, akik a korábbi téves számítást korrigáló nyugdíj-újraszámolás óta havi alig pár száz lejt kapnak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Székelyhon.ro

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

A bibliafordító – Sylveszter János emlékére
Az egyik vár alatti, kívülről sárral tapasztott, ám korában, 1504-ben (1503-ban) előkelőnek számító kis házikóban felsírt egy gyermek. – Fiú! – kiáltott fel boldogan Ambrus, az apa. – Egészséges, szép fiúgyermek!... Legyen a neve János, mint az apostol. A vajúdásában megkönnyebbült nő arcán a fájdalom és az öröm könnyei gördültek végig. – De szép gyermek! – nyugtázta elégedetten, mikor a csecsemőt megmutatták neki. A gyermek születésének a híre hamar bejárta a települést. Legalábbis álmomban úgy érzékeltem. Hogy a valóságban miként és milyen hamar szereztek tudomást az emberek az eseményről, nem tudom, nem tudhatom. Tény azonban, hogy láttam, ahogy előbb a szomszédok, rokonok, majd később a település többi lakói is eljöttek megnézni a legifjabb Erdőst. Nagy eseménynek számított ez, hiszen a család, és főleg Erdős Ambrus régóta várta, hogy világra jöjjön egy fiúgyermek, aki a család nevét tovább vigye és a gazdaságot átvegye.
Következő pillanatban már a cseperedő János állt előttem, s megtapasztalhattam, hogy már kisgyermekként kitűnt társai közül. Túl a korosztályára jellemző kíváncsiságon, őt olyan kérdések is érdekelték, foglalkoztatták, amelyek a többieket nem. Nem elégedett meg azzal, hogy választ kapott kérdéseire, hanem a válaszokat újabb kérdésekkel állította falhoz.
– Miért hívnak minket Erdősnek? – kérdezte egy adott pillanatban apjától, majd mikor az megpróbált válaszolni, János ezernyi további kérdést zúdított rá.
Szegény ember azt sem tudta, melyikre mit válaszoljon, aztán néhány halvány próbálkozás után úgy döntött, feladja, és inkább valami munka után néz a ház körül, hátha oda nem kíséri el fia kérdéseinek számára kesze-kusza, bábeli zűrzavara. Persze tévedett…
János szüleinek gyakran úgy tűnhetett, hogy a kérdések sora soha nem szűnik meg, már-már a legártatlanabb kérdések kapcsán is kerülgették, odázták amennyire csak tudták a válaszadást, hogy ne zúdítsanak magukra egy valóságos kérdés-lavinát. Amire aztán a szülők nem tudtak, vagy nem akartak választ adni, annak másutt nézett utána a kis János. Így derítette ki egyebek mellett azt is, hogy családnevüket deákul Sylvester-nek mondják.
Ahogy ott tébláboltam az álom és a valóság mezsgyéjén, azt tapasztaltam, hogy egy idő után Erdősék belátták: a kis János biza menthetetlen, csakis tanulva viheti valamire az életben, hiszen szűnni nem akaró tudásszomjával nem állná meg a helyét az úgymond (akkori értékrend szerint) normális emberek között. Ez a felismerés, amellett, hogy azért némi apai büszkeséggel is eltöltötte, talán kicsit el is szomorította Erdős Ambrust. Hiszen tanulással nem sokra vihette akkortájt az ember, vagyis, pontosabban fogalmazva: kevés embernek adatott meg, hogy tudását gyarapítva vigye valamire az életben. Mert hát a tanuláshoz nem volt elég az ész, pénz is kellett hozzá, az pedig nem termett a háztájiban. Meg aztán annak, aki tanulásra adja a fejét nem sok hasznát veszi a család, könyvtárakban edződött, sima tenyerű, tanult emberre nem lehet egy gazdaságot bízni.
De nem volt mit tenni, bele kellett törődni abba, hogy János nem földműveléssel, vagy éppen szőlőtermesztéssel fogja öregbíteni ősei hírnevét. Csak éppen azt nem tudta Ambrus, hogy miként teremti elő a fia taníttatásához szükséges pénzt... De egy kissé későbbi idősíkban, vagy álomsíkban ez is megoldódott. Tanúja voltam, amikor a település jómódú földesurának, Perényi Gábornak és feleségének, Frangepán Katalinnak a fülébe jutott, hogy egy különösen tehetséges gyermek él a vár alatt. Fel is ajánlották a szülőknek, hogy istápolják a gyermeket, ha már egyszer ilyen érdeklődő, kíváncsiskodó természete van. Be is fogadták udvarukba, ahol a környék legjobb oktatói alakítgatták, csiszolgatták elméjét. Később aztán János Nagybányára került, ahol tudásszomját tovább táplálhatta. A tudás végül lassan, szinte észrevétlenül kiemelte abból a közegből, ahová született, és a Várhegynél is magasabbra röpítette őt, igaz, csak miután egy furcsa, bűvös erő már visszafordíthatatlanul, életreszólóan beoltotta lényét a szülőföld és az ott élő emberek iránti szeretet és tisztelet ambróziájával.
Perényi Gábor, akinek már a század első évtizedében közeli kapcsolatai voltak a krakkói egyetemmel, érdemesnek találta Jánost arra, hogy a híres egyetemen folytassa tanulmányait. Már a mohácsi csata előtti években elő is készítette az ifjú útját, ám tervét nem láthatta megvalósulni, mivel az Úr magához szólította. Sorsa beteljesedett: elesett a mohácsi csatában.
Perényi halála után Szinér vára és az uradalom fia, János irányítása alá került. Szerencsére az alma nem esett messze a fájától, így az újdonsült várúr folytatta azt, amit szülei elkezdtek: szívesen fogadta várában a vándorló humanistákat, deákokat, támogatta az arra érdemes tehetségeket. Ily módon János karrierje sem tört meg, ahogy ma mondanánk, sőt, újabb csúcsok felé ívelt. 1526 októberében útra kelt, és beiratkozott a krakkói egyetemre, az első magyarként a mohácsi tragédiát követően. Nevét 1526. október 26-án jegyezték be a krakkói Alma mater anyakönyvébe. Ma is élénken a szemem előtt van az a mozzanat, mintha csak most álmodnám.
Sylvester János tudásszomja azonban csillapíthatatlan volt. 1529. július 31-én már a Wittenberg-i egyetemen találom, amint éppen bejegyzik nevét a kevéssel azelőtt alapított, de gyorsan Európa-szerte ismertté és elismertté vált egyetem anyakönyvébe. Majdnem elfelejtettem említeni, hogy túl az álom határán annak is tanúja voltam, amikor Sylvester János családot alapított, majd megszületett Teodor nevű fia.
* * * Hirtelen álom- és idősíkot váltottam, ott találtam magam a kisváros piacterén, valamikor az 1920-as évek derekán, a hála jeléül Sylvester tiszteletére emelt emlékmű előtt. Éppen bontották a jobb időket is megélt emlékművet, emelték le a talapzatról a gránittömböket, hogy elmenekítsék azt, azokat az akkori rezsim pribékjei elől. Azok elől, akik egy őrült pillanatukban úgy döntöttek, a messze földön híres váraljai piactéren nincs helye egy magyar időket idéző emlékműnek.
Nem volt mit tenni, menteni kellett a menthetőt, hiszen az olyan időkben, amikor a másság iránti tolerancia szunnyad, amikor a szavak elnémulnak, és suttogva sem ajánlatos kimondani az igazat, csakis a kövek képesek beszélni, üzenni az utánunk jövőknek, csakis az épített örökség tudja reményt adóan egységre, összetartásra szólítani a nemzetet.
Nagyokat nyelve figyeltem, mily alázattal és tisztelettel emelték le és tették szekérre azokat a súlyos kődarabokat a nagy humanista késői leszármazottai. Nem panaszkodtak, nem is nyögtek az erőlködéstől, mintha csak nem is köveket, hanem a jobb idők reményét, jövőjük zálogát emelték volna a szekérre.
Mikor elindult a fogat-karaván, az utcák férfiai leemelt kalappal tisztelegtek, a nők pedig alázattal lehajtották fejüket előtte. Bár csak tekintetükkel követték a szekereket, mégis olyan volt az egész, mint egy gyászmenet, vagy inkább mint egy újjászületési menet, attól függően, hogy ki mint viszonyult a történtekhez. A pesszimistábbak végső kegyelemdöfésként fogták fel a dolgot, míg az optimistábbak – akik kevesebben voltak – a bizakodás csíráját vélték megtestesülni látni.
Magam is csatlakoztam a karavánhoz, már csak azért is, hogy lássam, pontosan hová is kerül az emlékmű. Arra gondoltam, ha majd valamelyik álmomban esetleg összefutok Sylvester Jánossal, pontosan számolhassak be neki az eseményekről. Megnyugodtam, amikor azt tapasztaltam, hogy a református templom előtt megállnak a szekerek, az emlékművet pedig szép lassan, szakszerűen az előre elkészített talapzatra emelik.
Megnyugvással hagyhattam el az álomvilágot, és szenderedhettem vissza a valóságba…
Tamási Attila
nagybanya.ro/ Bányavidéki Új Szó. Erdély.ma

Korodi Attila lett az ENSZ környezetvédelmi közgyűlésének alelnöke
Az ENSZ Nairobiban zajló Környezetvédelmi közgyűlésének alelnökévé nevezték ki Korodi Attila környezetvédelmi minisztert. A minisztert a kelet-európai államok jelölték a tisztségre, a jelölést a közgyűlés plénuma egyhangúan elfogadta.
„Az alelnöki jelölésem biztosíték arra, hogy Románia folytatja aktív részvételét a különböző nemzetközi környezetvédelmi és fenntartható fejlődési fórumokon. Megtiszteltetés, de ugyanakkor a fenntartható fejlődést biztosító döntések helyi és regionális alkalmazásának tekintetében felelősség is. Kivételes pillanatnak lehetünk tanúi a napokban, és a közgyűlésen hozott döntések a világ minden táján hatással lesznek a jövőben a különféle környezetvédelmi politikákra” – nyilatkozta Korodi Attila a jelölést követően.
Az ENSZ Környezetvédelmi Központjában első alkalommal zajlik a közgyűlés a június 23-27 időszakban. A tanácskozáson több mint 160 ország több mint 1200 küldötte, ezek közül több mint 100 miniszter vesz részt. A találkozó mérföldkőnek számít a nemzetközi környezetvédelmi kormányzás terén. Korodi június 26-án és 27-én két különböző témában is felszólal majd. Első felszólalásának témája a fenntartahó fejlődés, a második felszólalásában pedig a vadállat fajokkal való illegális kereskedelem.
Amint tudjuk az ENSZ Környezetvédelmi közgyűlése a Rio+20 Fenntartható Fejlődés című tanácskozáson elfogadott dokumentum eredményeként alakult meg az ENSZ Környezetvédelmi Programját adminisztráló tanács helyébe. A közgyűlés, nemzetközi rövidítésén az UNEA, a világ legrangosabb környezetvédelmi fóruma, amely az ENSZ fejlesztési programja mentén hoz környezetvédelmi stratégiai döntéseket.
Közlemény. Erdély.ma

Mircea Duşa: a román zászlónak otthon kell lennie Hargita megyében is
Mircea Dusa védelmi miniszter szerint a román zászlónak a székelyföldi Hargita megyében is „otthon kell lennie".
Mircea Dusa a román zászló napja alkalmából szervezett ünnepségen 24 négyzetméteres piros-sárga-kék zászlót avatott a Hargita megyei román többségű Gyergyótölgyes községben.
„A nemzeti zászló nemcsak a románoké. Az a románoknak és az együtt élő kisebbségeknek is a nemzeti szimbóluma kell hogy legyen. A nemzeti szimbólum iránti tiszteletet az ország minden polgárának ki kell fejeznie" – idézte az Agerpres hírügynökség a minisztert.
A Hargita megyéből származó miniszter – akit Victor Ponta miniszterelnök pártja az erdélyi magyarság kérdéseivel foglalkozó szakértőjének tekint – kijelentette: Hargita megyében mást jelent büszkélkedni a románsággal, tisztelni a nemzeti jelképeket.
„A Hargita és Kovászna megyei románok számára a zászló a szuverenitást jelenti, a függetlenséget jelenti, a teljes Romániát jelenti, ahogyan az őseink hagyták azt ránk" – fogalmazott a miniszter. Mircea Dusa megemlítette, hogy a nemzeti zászló napjának a megünneplését törvény szabja meg. „De vajon Hargita és Kovászna megye hány településén szerveztek ma ünnepséget, vagy hány intézményen cserélték legalább ki a megfakult zászlókat?" – tette fel a kérdést.
A miniszter szerint a román hatóságoknak, a civil szervezeteknek és az iskolának is sokat kell még tenniük az ország nemzeti szimbólumai iránti tisztelet elmélyítéséért.
A gyergyótölgyesi rendezvényen részt vevő Ioan Selejan, Kovászna és Hargita ortodox érseke arra emlékeztetett, hogy a térségben élő románoknak egykor dugdosniuk kellett a nemzeti zászlót, míg „a román hadsereg felszabadította a területet az idegen uralom alól".
A 83 százalékban magyarok által lakott Hargita megye középületeinek egy részén a román zászló mellett ma is ott lobog a székely zászló. A megye önkormányzata 2009-ben a megye zászlajává nyilvánította a székely zászlót. Román civil szervezetek keresete nyomán 2012 szeptemberében a Marosvásárhelyi Táblabíróság hatályon kívül helyezte a zászlóról szóló határozatot. Hargita megye prefektusa – a Kovászna megyei prefektustól eltérően – nem indított pert azok az intézményvezetők ellen, amelyek kint hagyták a székely zászlót a középületeken.
MTI. Erdély.ma

A zászlótörvény tervezete továbbra is elfogadhatatlan!
A Székely Nemzeti Tanács saját jelképeinek elfogadásáról döntött 2004. január 17-én. A testület zászlóról, lobogóról és címerről szavazott, amelyek a Székely Nemzeti Tanács által meghirdetett célnak, Székelyföld területi autonómiájának, a székely önrendelkezésnek jelképeivé is váltak a következő években. A székelység nagymúltú jelképeit, hagyományos színeit megjelenítő zászló, lobogó és címer ma általánosan elfogadott egész Székelyföldön, de ismertté válik Európában és az egész világon.
2010-ben Románia művelődési minisztériuma a segesvári ügyészség kérésére adott hivatalos szakvéleményezésében egy „történelmi közösség jelképeként” határozta meg a székely zászlót, az ügyészség pedig megállapította, hogy annak kitűzése nem ütközik törvénybe. Ennek ismeretében értelmetlen bármiféle jogszabályt kezdeményezni, ami lehetővé tenné a székely zászló szabad használatát. Ha azonban valaki mégis ilyet tesz, annak föltétlenül figyelembe kell vennie az Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia elleni Bizottságának (ECRI) Romániáról szóló, 2014.-es országjelentését, amely kitér a román hatóságoknak a székely jelképeket üldöző magatartására, és felszólítja Romániát, hogy alkalmazza az egyenlő elbánás elvét a román, illetve a székely nemzeti jelképek használatához való viszonyában.
Áttanulmányozva a készülő zászlótörvényt, bárki számára nyilvánvalóvá válik, hogy annak célja nem az, hogy a székely zászló szabad, a románnal egyenlő alkalmazását tegye lehetővé. Ha ugyanis a zaklatások beszüntetésének az az ára, hogy megyezászlóvá vagy községi zászlóvá kell leminősíteni Székelyföld, a székely nép zászlaját, akkor túl azon, hogy egy ilyen eljárás méltatlan és elfogadhatatlan volna bármely nép jelképeivel szemben, joggal lehet feltenni a kérdést, hogyan fog ilyen körülmények között érvényesülni az egyenlő bánásmód elve?
Egy hónap sem telt el az ECRI jelentés nyilvánosságra hozatalától, s az eddigi önkényes eljárást a parlament immár törvénybe foglalná? Nyilvánvaló tehát, hogy a tervezet nem a székely jelképek használatát akarja megkönnyíteni, ellenkezőleg, jelenlegi formájában ráadásul mélységesen antidemokratikus. Ismételten a székely önkormányzatokhoz, és a székely falvak és városok közösségeihez fordulunk: álljanak ki határozottan és következetesen a székely zászló, Székelyföld zászlaja mellett, ne engedjék azt átminősíteni sem községi, sem megyezászlóvá. A helyi zászlók elfogadását pedig halasszák el addig, amíg azok elfogadását és használatát az autonóm székely hatóságok fogják szabályozni. Felhívjuk a figyelmet arra is, hogy az egységes jelképhasználat kifejezője annak, hogy Székelyföld egy és oszthatatatlan, egységes az autonómia mozgalom, és egységes a székely nép az autonómia igénylésében. Mi azzal tudjuk segíteni ezt az egységet, hogy közzétesszük a székely zászló, lobogó és címer pontos képét és leírását.
A továbbiakban is fenntartjuk a székely zászló védelmében, nagypénteken kiadott felhívásunkat, abban a reményben, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy önazonosságunk illetve közösségi céljaink jelképeit Bukarest az ellenőrzése alá vonja. Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Wass Albert és a busman harci maszk
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

Újságíró kollégánk emlékére
Szabó Piroska (1947–2014)
Egykori kolléga csengetett meg, hogy közölje, mint „régivel”, akik még emlékszünk egymásra, hogy – meghalt Szabó Piri. Az ilyen hír hallatán beálló pillanatnyi csend mindent magában foglal: elakadó lélegzetet, döbbenetet, s a hirtelen, szinte másodpercek alatt felpörgő emlékfoszlányokat, amelyekben feltűnnek képek, mozdulatok, hangok, események, színek és fények. A hírrel együtt jár a hitetlenkedés, majd a megrendülés, hogy váratlanul és hirtelen, ő is idejekorán ment el.
Azóta emlékezünk, és az emlékekkel együtt megelevenedett a régi szerkesztőség: hosszú, sötét folyosójával, irodákkal, régi asztalaival és mindenki külön írógépével, amelybe szakszerűen tudtuk befűzni a sárgás lapot, meg kicserélni a megkopott írógépszalagot. Az emlékeket belengi az enyhe cigarettafüst illata, és Piroska ismert mozdulata, ahogy rágyújt. Meg ahogy mesél közben. Jó mesélő volt, és mindig jókedvű.
A képi emlékek kitörölhetetlen velejárója a meleg hangja, szép kiejtése, türelmes beszédstílusa. Mindig nyugodtnak látszott, és sokszor nevetett: a komoly témákat is úgy tudta megírni, hogy a bosszúságot, kiábrándultságot, elégedetlenséget feloldotta jó humorával, ízes megfogalmazásával, és a cikk végén az olvasó fellélegezhetett, hogy mindenek ellenére a világ mégsem teljesen sötét. Mert az élet dolgait sokféleképpen lehet megélni és átélni, erről sokszor mesélt a fiatalabb kollégáknak – róla pedig az írásai meséltek. Jegyzetei tanúskodtak arról, hogy a körülvevő világ apró kis részletei is érdekelték, meglátta a szépet az egyszerűben, a jóságot az emberben, a boldogságot a gyermekben. Újraolvasva néhány vezércikkét, az a megdöbbentő, hogy annyi év után is aktuálisak az általa tárgyalt, elemzett problémák, meglátásai ma is helyénvalóak.
Szabó Piroska Nagyilondán született 1947. január 16-án, Kolozsváron érettségizett a 3-as számú líceumban, majd szintén Kolozsváron végezte el a Közgazdasági Egyetemet. Előbb a Kisipari, utána a Rokkantak Szövetkezeténél dolgozott, 1978–89 között főkönyvelő volt. 1989-től dolgozott az Igazságnál, majd pedig a Szabadságnál 1998-ig: politikai rovatvezető, szerkesztőbizottsági tag, 1997–98 között pedig az újság főszerkesztője. 1998–2001 között a Stúdium Kiadó szerkesztő munkatársa. Szabadság (Kolozsvár)

Megszüntetnek hat magyar szakot a BBTE-n
Hat magyar tannyelvű szakot szüntetnek meg a következő tanévtől a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) az oktatási minisztérium által kedden közvitára bocsátott határozattervezet alapján.
A szaktárca elképzelése szerint ősztől az ország 33 állami és magán felsőoktatási intézményében összesen 120 – főként idegen tannyelvű – szakot törölnének el, a korábbi években beiratkozott hallgatók ugyanakkor még befejezhetnék a képzést.
Az intézkedés a BBTE Közgazdaság és Gazdálkodástudományi, valamint a Pszichológia és Neveléstudományok Karát érinti: ez utóbbin a magyar tannyelvű pedagógia szakon nem indítanak már új évfolyamot.
A közgazdasági kar esetében a tervezet több szakot is érint: a kereskedelem, a turizmus és szolgáltatások gazdaságtana szakon megszüntetik a magyar tannyelvű nappali és levelező tagozatot is, emellett a marketing, valamint a pénzügy és bank szakokon is felfüggesztik a levelező tagozatot, de ősztől már a sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozaton működő vállalatgazdaságot sem indítják el.
Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese a Krónikának elmondta: az egyetemen csak azok a szakok fognak megszűnni, amelyek felfüggesztését a felsőoktatási intézmény igényelte, ezeknek a listáját tartalmazza a tervezet. Mint kifejtette: nem volt értelme olyan szakokat továbbvinni, amelyek nem felelnek meg a tudományos igényeknek, nem életképesek, illetve alacsony velük szemben a piaci kereslet. „Mi kértük, hogy szüntessék meg ezeket a szakokat, nem arról van szó, hogy felülről diktáltak az egyetemnek” – szögezte le a rektorhelyettes.
Soós Anna hangsúlyozta: a megszűnő tagozatok helyett a BBTE ősztől új magyar tannyelvű szakokat indít, így a diákok várhatóan ugyanannyi helyre jelentkezhetnek, amennyire eddig. „Az igazi gondot az jelenti, hogy az újonnan jóváhagyott szakok még nem jelentek meg a Hivatalos Közlönyben” – tette hozzá Soós Anna.
Ősztől alapképzésen három, magiszteri szinten pedig két új magyar szakot indít a BBTE. A Közgazdasági Karon gazdasági informatika, a Bölcsészettudományi Karon kultúratudomány/művelődésszervező szak indul, Sepsiszentgyörgyön pedig környezettudomány-képzésre jelentkezhetnek a diákok. A magiszteri képzésen a Matematika és Informatika Karon indul adatelemzés- és modellezés szak, pszichológia karon pedig a hatékony tanulási stratégiák szakra lehet jelentkezni.
A BBTE-n emellett megszűnik két német tannyelvű szak a Közgazdaság, kettő a Történelem és Filozófia, egy pedig a Kémia és Vegyészmérnöki Karon, ez utóbbin pedig egy angol szakot is felfüggesztenek, a Fizika Karon pedig egy román szakkal indul kevesebb. Kolozsváron ugyanakkor az Agrártudományi és Állatorvosi Egyetemen négy levelező és egy nappali tagozatos szakot függesztenek fel.
Az oktatási tárca intézkedése más erdélyi városokban is több felsőoktatási intézményt érint: a tervek szerint szakokat szüntetnek meg az aradi Aurel Vlaicu és a Vasile Goldiş Nyugati Egyetemen, a brassói Transilvania Egyetemen és a George Bariţiu Egyetemen, illetve a nagyszebeni Lucian Blaga és a Román-Német Egyetemen.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Petru Maior Tudományegyetemen is kevesebb szak indul, Temesváron pedig a Műszaki Egyetem, a Bánsági Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem, valamint a Nyugati Tudományegyetem érintett.
Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Mentalitástörténeti kuriózum – Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval
Immár komoly hagyományokkal rendelkező folyóiratnak számít a Székelyföld, hiszen 17 éve jelenik meg, nemrég pedig a 200. lapszám is az olvasók elé került. A főszerkesztővel, Lövétei Lázár Lászlóval a kulturális periodika ünnepi lapszámáról, népszerűségéről, illetve a nyomtatott folyóiratok eszmei és gyakorlati fontosságáról beszélgettünk.
– A 200. lapszámban 60, korábban Székelyföld-díjjal jutalmazott szerzőt kértek fel, hogy írják meg a földrajzi Székelyföldhöz fűződő gondolataikat. Mennyire lett átfogó a lapszám? Voltak ellentmondások?
– Annak ellenére, hogy az az általános kép él az emberek fejében a Székelyföldről, hogy egy zárt és egységes vidék, nagyon tiritarkára sikeredtek az írások. Ellentmondás nincs, egyik írás nagyon jól kiegészíti a másikat. Ha konklúziót kéne levonni – a visszajelzéseket is figyelembe véve – én azt mondanám, hogy gyakorlatilag szinte minden, ami a székelységgel kapcsolatban fontos – legyen az közhely, toposz, bármi – az megtalálható ebben a lapszámban.
Az egyik kolléga meg is jegyezte, hogy ha ne adj’ isten eltűnnének a földgolyóról a székelyek, akkor 50–100 év múlva ennek a lapszámnak az alapján is kikövetkeztethető lenne, hogy mi is volt jellemző erre a népcsoportra. Valóban nagyon színesek az írások, mindenki őszintén leírta, hogy mit gondol a témával kapcsolatban, és komolyan vette a feladatát, úgy látszik, hogy ez a kérdés már eleve foglalkoztatta a társaságot.
Persze hosszasan lehetne sorolni, ki mit mondott, az egyik szerző, Oláh Sándor társadalomkutató az mondta a lapszámról, hogy ez tényleg mentalitástörténeti kuriózum, Egyed Emese pedig az mondta, hogy gyűjteni fogják majd, el fogják lopkodni a könyvtárból. Én minden esetre meg vagyok elégedve.
– A magyarországi vagy egyáltalán a nem székelyföldi szerzők hogyan közelítettek a témához?
– Én is arra voltam a legkíváncsibb, hogy ők hogyan látnak bennünket, és roppant érdekes dolgok születtek. Ajánlom mindenkinek például a kecskeméti Forrás című folyóirat főszerkesztője, Füzi László írását. Szerinte elfedi a székelyeket az, ami körülveszi őket. Szinte csak utoljára jut eszébe mondjuk a magyarországiaknak, hogy hoppá-hoppá, itt akár emberek is élhetnek, hiszen a turista figyelmét először is eltereli a táj, az egyik nagy közhely, hogy milyen szép a Székelyföld.
Aztán elvonja a turista figyelmét a történelem is, az, ami megmaradt. Úgyhogy – és ezt nagyon szépen leírja Füzi László barátunk – szinte csak utoljára jut eszébe a kívülállónak, hogy emberek is élnek ezen a vidéken, és vajon hogy élnek ezen a vidéken.
– Nemrég a Pesti Vigadóban is bemutatták a lapszámot és egyáltalán azt, hogy miről is szól ez a folyóirat. Mit gondol, az utóbbi években hogyan változott az erdélyi irodalommal kapcsolatos érdeklődés, recepció az anyaországban?
– A változások óta, ’90 óta – azt mondják legalábbis – egységesült a magyar irodalom, aztán, hogy ez így van-e, mennyire van így, nem az én tisztem eldönteni. Visszalépés szerintem semmi esetre sem történt az utóbbi időben.
– Legendásan hosszú egy-egy kézirat „átfutási ideje” a Székelyföldnél, nem ritka, hogy négy-öt hónapot is vár egy szerző a megjelenésre. Minek köszönhető ez a népszerűség a szerzők részéről?
– Hogy őszinte legyek, erre nem tudok válaszolni. Ha hízelegni akarok magamnak, akkor azt mondom, hogy azért, mert annyira jó a lap, hogy rangot jelent e szerzők számára, ha megjelennek a Székelyföldben. De éppen az anyagbőséggel van a legnagyobb probléma, hiszen minden szerző türelmetlen, mi pedig nem csak szépirodalmi folyóirat vagyunk, hanem kulturális, ami azt jelenti, hogy a szépirodalmi rész alig 35-40 oldal, a többit, a folyóirat nagyobbik részét pedig kitöltik az egyéb, többek között történelmi, néprajzi tematikájú írások.
– Előfizetők dolgában nem állnak rosszul, sok folyóirat irigykedhet önökre. Viszont egyre többen és egyre többet beszélnek a nyomtatott sajtó haláláról. Érzik-e már, hogy ez a Székelyföldet is érinti?
– Hallom én is a különféle terveket, elgondolásokat ezzel kapcsolatban, egy kicsit meg is vagyok ijedve. Persze lehetne elektronikusan is szerkeszteni, tudom jól, hogy működnek online folyóiratok, és nem is feltétlenül hasonlít egyik a másikra. Én viszont mániákus printfolyóirat-olvasó vagyok, nem tudok számítógépen szépirodalmat olvasni, és valószínűleg jó páran vagyunk még így ezzel. Nem mondhatom azt XY bácsinak, hogy tessék számítógépet vásárolni, és szélessávú internetvonalat vezettetni be, mert valószínűleg azt fogja, mondani, hogy inkább nem.
Úgyhogy remélem, hogy csak marad jó néhány folyóirat, pláne a magyar irodalomban, amelyről mindig elmondják, hogy az par excellence folyóirat-irodalom. Meg kéne becsülni tehát a nyomtatott lapokat, hogy ezt milyen formában és hogy találják ki, milyen támogatási rendszer mellet, az meg nem az én problémám, csak annyiban, hogy minket is érint.
– A júliusi lapszámuk az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán ezzel a témakörrel fog foglalkozni. Milyen érdekességekre számíthatnak az olvasók?
– Feltétlenül ajánlom olvasásra Oláh Sándor tanulmányát. Szerintem világszenzáció, hogy Homoródalmáson az egyik ház padlásáról előkerült egy 344 levélből, illetve tábori levelezőlapból álló gyűjtemény. A fiatalembert elvitték ’14-ben a frontra és ’18 novemberéig levelezett a feleségével, valami csodás véletlen folytán pedig mindkettőjüknek megmaradtak a levelei.
Ennek kapcsán írt Oláh Sándor barátunk egy nagyszerű tanulmányt, hiszen nagyon szépen kiolvasható ezekből a levelekből, hogy milyen volt az élet a fronton – bár tudjuk, hogy a katonák leveleit azért cenzúrázták, bármit nem lehetett leírni. Az asszony leveleiből viszont szépen kitűnik, hogyan élték át a hátországban a mindennapokat, azt hogy mi történt például a ’16-os román betöréskor, és egyáltalán a család, a falu, a régió élete került dokumentálásra.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Szünetjel a szórványban
Az eddigiekkel ellentétben idén csak az év második felében írja ki az RMDSZ a Kisebbségi Tanács alapjából finanszírozott, az anyanyelvükön tanuló, szórványtelepülésekről származó diákok és a szórványban oktató pedagógusok támogatását célzó pályázatot. Okokat és következményeket kutattunk Erdély szerte.
A szórványban folyó oktatási tevékenységek támogatása az utóbbi években hangsúlyos helyet foglalt el az RMDSZ támogatáspolitikájában, a pályázatok lebonyolításával a Communitas Alapítvány foglalkozott. A szórványoktatást támogató pályázatot minden évben három témakörben hirdették meg: iskolaköteles diákok számára (elsőtől tizedik osztályig, majd később előkészítő osztálytól tizenkettedikes korig) bentlakási költségekhez való hozzájárulásként, illetve ingázási költségekhez való hozzájárulás formájában, valamint szórványban dolgozó pedagógusok ingázási költségeihez való hozzájárulásként. Mindhárom kategória szociális feltételekhez kötött. Tavaly 314 027 lejjel támogatta a Communitas a szórványban tanuló diákok utazását (25 nyertes pályázat közt elosztva), bentlakás támogatásra pedig 167 555 lejt osztottak ki (28 nyertes pályázat között), míg 28 pedagógus összesen 18 814 lejt kapott. A pályáztató 2007 óta február-márciusban hirdette meg a támogatási lehetőséget, március-áprilisig várták a pályázatokat, majd május közepéig történt meg az elbírálás. A kifizetések még a második tanügyi félév során megtörténtek. A legutóbbi kiírás viszont már egyúttal azt a feltételt is tartalmazta, hogy a megítélt összeget két részletben számolják el – egyharmadot a 2012–2013-as tanévre 2013. július 31-ig, az összeg kétharmadát pedig a 2013-2014-es tanévre 2014. január 20-ig –, valamint azt a közlést, hogy a Szórvány Szaktestület Oktatási Kuratóriuma a következő pályázati kiírását 2014 szeptemberére tervezi. Ennek értemében 2014 eleje és szeptembere közt a Communitas támogatásban évente részesülők nem használhattak a szórványkuratórium által megítélt összeget.
Ki így, ki úgy
Besztercén különböző támogatásokból általában teljes mértékben ellentételezik az ingázó gyerekek útiköltségét – tudtuk meg az Andrei Mureşanu Főgimnázium aligazgatójától, Antal Attilától. A 2013-14-es tanév mindkét félévében azonban csak résztámogatást kaptak az ingázó gyerekek. A besztercei iskolát az idei kiíráson a Pro Hereditatem Egyesület képviselte, a szervezet mindkét félévre juttatott résztámogatást az összegből, összesen 40 023 lejt. A szintén Beszterce-Naszód megyei Vicén a Bástya Egyesület 6 248 lejt nyert a tavalyi kiíráson a havonta megtett 6 376 kilométer térítéseként. A nemzeti jelentőségű intézmény elnöke, Kerekes Zoltán elmondta: nem támaszkodnak nagyon a Communitas támogatására. „A nagy gond, hogy a rendszerünk működtetése jóval többet igényel, mint amit a mindenféle pályázatokból kapunk” – fogalmazott Kerekes. Vicén igyekeznek az ingázást más pályázati összegekből finanszírozni, szerencsére olyan szállítási céggel van szerződésük, amelyik megérti, hogy civilként a pályázati pénzekből való gazdálkodás ingadozó anyagi helyzetet jelent. „Ha így hirdették meg, alkalmazkodnunk kell és reméljük, hogy a továbbiakban is sikeresen pályázunk” – összegzett Kerekes Zoltán.
A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum a legutóbbi Communitas-kiíráson 36 309 lejes támogatásban részesült 71 diák utazási költségeinek támogatására. A Temes megyei iskola mindezidáig évente számíthatott a támogatásra, 2010-től fogva pedig egyre több diák számára kértek hozzájárulást az ingázási költségekhez. Egyrészt azért, mert növekvő számban vesznek részt diákok a meleg ebéd programban, másrészt a városban megszűnt a tagozatos oktatás, így a más iskolákban tanuló diákok is bartókosok lettek. Hogy ez így is maradjon – azaz ne a közelebbi román tannyelvű iskolába járjanak a különböző negyedekben és a közeli településeken élő gyerekek –, iskolabusz-programot indítottak, így biztosítják a diákok ingyenes eljuttatását a szórványközpontnak számító oktatási intézménybe. A Communitas pénze főleg az iskolabusz költségeinek tekintetében lényeges, a program keretében ugyanis 150 diák utazik naponta három útvonalon egy, a város által fenntartott kisbusszal, illetve két, az iskola által bérelt nagy busszal. Utóbbiak biztosítása főként a Bethlen Gábor Alap és a Communitas révén válik lehetővé. „Előző években május végéig megszülettek a döntések, így olyan alappal rendelkeztünk, amellyel biztonságosan el tudtuk kezdeni a következő tanévet, s ha kellett, kifizethettük belőle az aktuális tanév második félévének utolsó részleteit. Érthető az indoklás, hogy a támogatási rendszert összhangba kell állítani a tanévvel, de nehéz lesz úgy tanévet indítani, hogy nem tudjuk, egyáltalán lesz-e, illetve mennyi lesz a támogatás. Az indoklás szerint az évfolyamok közti diáklétszám különbség miatt van szükség az őszi kiírásra, ám nincs számottevő különbség az egyes tanévek között, az idei kiírás elmaradása pedig mégiscsak féléves támogatáskiesést jelent” – vázolta a helyzetet Erdei Ildikó iskolaigazgató. Temesváron is igyekeznek további forrásokat bevonni a buszok működtetésébe, ám azt mindenképp szeretnék elkerülni, hogy a szülők kényszerüljenek fizetni a szállítási költségeket.
Nézőpontok és ésszerűségek
A szamosújvári Téka Alapítvány a Kallós Alapítvánnyal közösen szervezi a több mint száz gyerek utaztatását, a Téka tavaly 33 069 lejt költhetett Communitas szórványtámogatásból erre a célra. Szamosújváron is több forrásból áll össze az ingáztatás költsége, és normatív támogatáshoz is juthatnak, ennek ellenére Balázs Bécsi Attila elnök – egyúttal a Communitas Szórványoktatás szaktestületének tagja – szerint a Tékát is érinti, hogy a naptári év első felére nem jutott Communitas támogatás.
A Szórványoktatás szaktestület elnöke a kalotaszentkirályi Ady Endre iskola igazgatója, Lakatos András. A tanintézmény elsősorban Kalotaszeg felszegi régióját fedi le, tizenkét település gyermekei tanulnak Szentkirályon. 1993 óta iskolabusszal biztosítják a gyerekek ingáztatását, a Communitas – amely tavaly 60 diák számára 21 317 lejt jelentett – és más pályázatok révén mindezt ingyenesen tudták biztosítani. „A 2011/1-es számú tanügyi törvény amúgy előírja, hogy a bentlakás és a gyerekek ingázása ingyenes, csak a román állam erről elfeledkezik gondoskodni” – vázolta Lakatos.
A szaktestületi elnök a Communitas pályázati kiírásának módosítását adminisztrációs és kivitelezési okokkal magyarázza. Mivel a költségvetési és az iskolai év nem fedi egymást, gondot jelentett, hogy a tavasszal véglegesített támogatási lista nem egyezik az őszivel, miközben az alapítvány végső soron az egyes diákokat támogatja egyfajta ösztöndíj formájában. „Az elszámolás és lebonyolítás érdekében döntöttünk úgy, hogy ezentúl iskolai évre szól a pályázat. Így valóban kiesik egy fél év, de erről értesítettük az érdekelteket, és mindenki ennek megfelelően ütemezte és tervezte meg a költségvetését. Jóval ésszerűbb így, mert a távolságok és a gyereklétszám is óhatatlanul változott júniustól szeptemberig” – vázolta Lakatos, aki szerint „miután végigfut a rendszer, valahol kompenzálódik a végén.”
A kalotaszentkirályi iskolában tájékoztatták a szülőket, hogy átmeneti periódusra számítsanak. „Az elmúlt években a szórványoktatás az RMDSZ és a Communitas szempontjából prioritást élvezett. Soha nem csökkent az összeg, inkább a lehetőségekhez mérten növeltük, és ez idén sem lesz másként” – zárta szavait Lakatos.
Ellenvélemény Takács Csabától, a Szórvány Szaktestület elnökétől, illetve a Communitas Alapítvány kuratóriumi elnökétől azt kérdeztük: a szeptemberi kiírás számol-e majd a kimaradt félévvel, vagy teljesen új lapot jelent? Takács szerint „mind a két megközelítése a témának nagyon rossz”. Ugyanakkor a szeptemberi kiírást nem a kuratórium, hanem a szaktestület javasolta, amelyben Erdély szerte működő szórványiskolák igazgatói vesznek részt. „A beiskolázási számok ismeretében tudják pontosabban meghatározni iskolánként a pályázatok értékét. Egyrészt a keretet, mintegy hatmilliárd lejt elkülönítettünk, és ez az összeg ugyanannyi lesz a 2014–15-ös évre, mint amennyi volt a 2013-14-es tanévre. Mindössze a tavalyi kiírásnak megfelelően folytatódott az idei kifizetés, itt semmiféle támogatás-kiesésről nem volt szó”. Csakhogy a legutóbbi támogatást az elmúlt év végéig el kellett számolni, az őszi kiírás pedig azt jelenti, hogy csak hónapok múlva lesz döntés – próbáltuk tisztázni az álláspontot. „A 2013-as kiírásnál a 2013–14-es, tehát a folyó tanévre megkapták a támogatást. A következő évben, szeptemberre, miután ismerik a beiskolázási számokat, pontosan fogják tudni a szükséges támogatás nagyságrendjét iskolánként, tehát nincs kiesés, és erre a félévre természetesen a tavalyi pályázatok alapján kapták meg az ingázási, bentlakás- és egyéb támogatást szintén hatmilliárd lejes keretből” – hangzott a meglehetősen zavaros válasz. Adalékul azzal a megállapítással, hogy valószínűleg azért visszhangzik a telefon, mert nagyon fals, amit a kérdező mond. Takács ezután afelől érdeklődött, hogy mely iskolaigazgatókkal beszéltünk, lévén, hogy a szaktestület javasolta a változtatást. „A tavalyi, 2013-as évre, még egyszer elmondom, egészen két hét múlváig, amíg vége lesz az oktatásnak, a teljes támogatási keret – nyilván annyi, amennyivel hozzá tudunk járulni – biztosított minden iskola számára a tavalyi pályázati kiírás során. A beiskolázási számok már augusztusban meglesznek, minden a szaktestülettől függ, hogy ők augusztusban 25-én, vagy szeptember 10-én ülnek le, és határozzák meg a kereteket iskolánként. És olyan, hogy szeptember 15-étől ne legyen támogatás, csak abban az esetben történik meg – nyilván ezt úgysem fogom hagyni –, ha különböző okokból nem végzik el a dolgukat. Mert az a hatmilliárd lej ott van félretéve erre a célra. Azt sem mondhatják a szülőknek, hogy nem lesz támogatás, azt sem mondhatják a szülőknek, hogy nem tudják, hogy mennyi lesz, mindent tudnak, ki voltak értesítve. A kilencmilliárdos szórványtámogatásból majdnem hat oktatási program” – hangzott Takács Csaba álláspontja. Ő teljes mértékben egyetért az őszi kiírás tervével, mert az új beiskolázási számok ismeretében sokkal méltányosabban lehet dönteni.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elnökjelölés pro és kontra
Amellett érvelt Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának legutóbbi gyűlésén, hogy az általa vezetett szervezet állítson ismét elnökjelöltet az őszi megmérettetésen. Érveinek lényege, hogy az elnökjelöltség kitágítja a kommunikációs lehetőségeket, s nagyobb súllyal fogalmazhatók meg az erdélyi magyarság jogkövetelései. Ennek a gondolatnak van egy racionális magja, amit el lehet fogadni. Elvi síkon viszont feltehető a kérdés: mit keres egy magyar politikus a román elnökjelöltek versenyében, hogy akarjuk-e egyáltalán Romániát vezetni, hogy célunk-e egy ilyen hatalmas feladat ellátása. Az az álláspont, miszerint ugyanolyan állampolgárok vagyunk, mint a románok, s ezért természetesnek kellene lennie, hogy akár az államelnöki tisztséget is elláthassa magyar ember. Ez azonban épp olyan valóságidegen és álságos, mint a másik véglet, amely nemzetbiztonsági kockázatnak tekint román szempontból minden köztisztségben levő magyar embert.
Társadalommérnöki kitaláció
Az ugyanis tagadhatatlan, hogy a demokratikus normarendszeren alapuló közös érdekeken túl léteznek olyan, elsősorban kulturális témák, amelyekben a román és a magyar érdek ütközik. Románok és magyarok értelemszerűen eltérő érzelmi, szolidaritási kötelékhez tartoznak. Ködevők papírszagú irreális vágyálma, hogy valaha az erdélyi magyarság magáénak érzi azt az államot, amelynek uralma alá a történelem vaskényszere utalta. Ebből valóság nem lesz soha. A román állam román jellegének megőrzése a románoknak természetes érdeke és törekvése, a magyarság azonban – a közel évszázados, válogatott eszközökkel történő elnyomatásának tapasztalatával – ebben veszélyt érzékel.
A nemzeti, világnézeti szempontból semleges állam doktriner, társadalommérnöki kitaláció, amelyet érthető okokból felkaptak a globalizátorok kommunikációs hadtestjei. Románok és magyarok közötti korrekt egyezségre lenne szükség, amelynek lényege, hogy mindkét elit foglalkozzon a maga nemzetének építésével. Mivel a területi revízió a jelenlegi geopolitikai feltételek között teljességgel irreális, e peremfeltételek pedig aligha változnak meg középtávon, a románságnak nincs miért tartania a magyar autonómiától. Egy ilyen korrekt egyezség esetében felesleges lenne, hogy az erdélyi magyarok jelöltet állítsanak egy olyan posztra, amelyet természetes módon olyan embernek kell betöltenie, akinek szemei előtt a román, és nem a magyar érdekek lebegnek. Más kérdés, hogy az RMDSZ eddigi jelöltjei közül ki és mennyire képviselt bármiféle nemzeti érdeket.
A szervezet első ízben 1996-ban állított elnökjelöltet Frunda György személyében, aki a még Markóék által is szekusgyanúsnak tartott Független Magyar Párt jelöltjeként került az RMDSZ listájára, majd a parlamentbe. Frunda a továbbiakban sem bizonyult alkalmasnak arra, hogy minden magyart megszólítson, különösképpen azokat nem, akik az erdélyi magyarság hosszú távú megmaradását az RMDSZ programjában mindmáig előkelő helyen szereplő háromszintű autonómia megvalósításától remélik. Előbb az általa is megszavazott, valójában mintegy három év késéssel elfogadott Kolozsvári (autonómia) nyilatkozatot nevezte elsietettnek egy interjúban, majd a brassói kongresszuson az ő javaslatára került ki a programból a területi autonómia, 1993-ban pedig részt vett a gyászos neptuni tárgyaláson – csak néhány epizód, amely alkalmatlanná tette a „sztárszenátort” az erdélyi magyarság szavazatainak maximalizálására.
De nem is az volt a cél. Nyilvánvalóan az sem, hogy az erdélyi magyarság érdekeinek megfelelően az autonómiát állítsa választási programjának középpontjába. A cél a választói bázis megpuhítása volt a tervezett kormányzati szerepvállalás érdekében. Az elnökválasztási kampány szinte nem is szólt másról, mint a választások győzteseivel való közös kormányzás várható előnyeiről, megfűszerezve némi uniós hurráoptimizmussal.
Abszurdumok és kulcsszavak
Elméletileg is abszurd, hogy egy merőben eszközjellegű kérdést emeljünk centrális kampányüzenetté, hát még taktikailag: miképpen kérhette volna meg az RMDSZ a kormányra lépés árát a koalíciós tárgyalásokon, ha a választást megelőzően hónapokig azt harsogta, hogy márpedig ő kormányra akar kerülni? Azt már csak a kisördög íratja le velem, hogy az SZKT nyilvánossága előtt a választások után Frunda György azzal a bonmot-val örvendeztette meg a másik tábort, miszerint „ő nem hiszi, hogy kevesebb szavazatot kapott volna, mint az RMDSZ”. Mondhatnánk, hogy Frunda György ezzel kétségbe vonta a szavazás tisztaságát, azt állítva, hogy tőle elcsaltak szavazatokat. Vélhetően inkább tájékozatlanságról van szó, valamint arról, hogy annak idején nem volt Frunda számára egyszerű feladat a magyar nyelven való helyes és szabatos önartikuláció, s a pillanatnyi stressz hozta ki belőle a szórakoztató mondatot.
A magyar elnökjelöltek a továbbiakban is rendre kevesebb szavazatot kaptak a szövetségnél. 2000-ben ismét Frunda volt a jelölt, aki nem kisebb tekintélyű politikussal mérkőzött a jelöltségért, mint Tőkés László. De akkorra az SZKT-ban megkötött már a nómenklatúra betonja, a neptuni ihletettségű politikának, a román nemzetstratégiai érdekek gátlástalan kiszolgálásának és a román eurocsatlakozás feltételek nélküli támogatásának az SZKT-ban megvolt a masszív többsége. A küldöttek nagyobbik része érdekelt volt e politika folytatásában. (Ugyanez a helyzet tette esélytelenné Kincses Elődöt egy évvel korábban 1999-ben a Markóval szembeni megmérettetésen. Így is sokan meglepődtek a barikádon innen és túl, hogy Kincses elnyerte a szavazatok mintegy 40 százalékát.) 2004-ben, amikor az MPP a Népi Akció pártjának segítségével stresszessé tette a választást, biztos, ami biztos, Markó Béla indult elnökjelöltként versenybe, a kampányban a nemzeti érdekeknek megfelelő kulcsszavakat használt a szervezet: kettős állampolgárság és autonómia. 2009-ben pedig Kelemen Hunor volt az RMDSZ jelöltje, aki negatív rekordot döntött ugyan a maga 3,83 százalékot jelentő 372 764 szavazatával, de mégiscsak elég volt ahhoz, hogy két év elteltével ne úgy válasszák az RMDSZ elnökévé, mint a választók nagy többsége számára ismeretlen politikust.
A remény hal meg utoljára
A román elnökválasztási kampányban való részvétel mindenkoron eszközjellegű volt, s jellemzően egy, az erdélyi magyarság jövőjét, szülőföldön való megmaradását közvetlenül nem érintő kicsinyes taktika része. Arra mindenképpen jó volt, hogy az RMDSZ fel tudja ajánlani a saját jelölt által összegyűjtött szavazatokat a preferált román jelöltnek – más kérdés, hogy a választók nem egyszer rácáfoltak a várakozásokra, és nem szavaztak az RMDSZ vezetőinek iránymutatása szerint. Jó esély van rá, hogy Victor Ponta se kapja majd meg a magyarság, azon belül a székelység voksainak többségét. A választók bizonyos mértékben megvezethetők, de bármit nem lehet velük lenyeletni.
Mindazonáltal, ha az RMDSZ talál egy megfelelő jelöltet, akit mind az egyre apadó törzsszavazói gárda, mind pedig az autonomisták jó szívvel támogatni tudnak, nem elképzelhetetlen, hogy a szervezet képes legyen megmozgatni a választókat. Persze nem ez az alapvető kérdés, hanem hogy továbbhalad-e az RMDSZ a neptuni sugárúton, és az autonómiapolitikát csak kényszerből veszi elő, vagy paradigmát vált. Utóbbi fordulatra kevés az esély, de ahogy a szólás tartja: a lepényhal megy elöl, s a remény hal meg utoljára.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A virágkor vége, a szolgaság kezdete
Erdély kiegyezés utáni rohamos fejlődésének az első világháború vetett véget. A súlyos emberi veszteségek mellett Erdély gazdaságilag is teljesen tönkrement, az újjáépítést pedig a bukaresti hatalom szisztematikusan bojkottálta. Az első világégést és annak erdélyi vonatkozásait Murádin János történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója segítségével elevenítettük fel.
Köszönhetően annak is, hogy 1867. után az országot és Erdélyt érintő katonai konfliktus nem volt, a kiegyezés utáni évtizedekben Erdély minden téren jelentős fejlődésnek indult. Az is igaz, hogy ezt megelőzően Erdély és a déli peremvidékek az Osztrák–Magyar Monarchia legelmaradottabb részei voltak. Nem csoda, hogy ezeknek a térségeknek a gazdasági fellendülése volt a leglátványosabb a századfordulón.
Murádin János történész szerint „az 1880-as évektől kezdődik el az a folyamat, amikor nagyobb ütemben fejlődik a Királyság és annak peremvidékei, mint a Cseh-medence, az osztrák örököstartományok. Nem csupán az ipar fejlődött rohamosan, hanem az ezzel összefüggő ágazatok is, például az építőipar. Ekkor alakul ki a nagyvárosi polgáriasodás modellje Erdélyben. A régi, középkori hálózatokkal bíró kisebb települések nagyvárosokká fejlődnek.” Az ipar megtelepszik Kolozsváron, Temesváron, Brassóban, Vajdahunyadon, a bányászati-kohászati szegmens, a mezőgazdaság erőteljes fejlődést mutat a térségben. Ezzel együtt jár a tőkefelhalmozás, és ennek következtében nagyobb anyagi rész jut a kultúrának is. Virágkorát éli a magyar mellett a román és a szász művelődési élet is. Ennek a minden szempontból jelentős fejlődésnek vet véget szinte kataklizmaszerűen az 1914-es válság. Senki nem is sejtette, hogy ennyire egyből érkezik, és ilyen elhúzódó háború lesz, és a vége az lesz, hogy e jól fejlődő térség szétrobban, és ezt azóta is traumaként éli meg az erdélyi ember (és nem csak). „Magát a háborút évtizedekig az erdélyi románság is traumaként élte meg, a két világháború közötti visszaemlékezésekben vagy sajtótermékekben mindig is jelen van a Nagy Háború által okozott veszteségeknek a felsorolása. Ne feledjük, a háborúban nagyon sok erdélyi román katona is elesett, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregeiben szolgált, majd később a román királyi hadseregben, amikor a román–magyar háború volt 1919-ben” – mondja a történész. Az 1914–1918 közötti időszak gyakorlatilag korszakváltást hozott. Erdélyre hatványozottan igaz a történészek azon elmélete, miszerint a „hosszú 19. század” a francia forradalomtól 1914-ig tartott Európában, a „rövid 20. század” pedig az első világháborútól 1989-ig. Ez különösen igaz Erdély szempontjából – véli Murádin. A francia forradalom hatására az 1800-as évek elején, a reformkorban indul meg a magyar nemzeti öntudatra való ébredés Magyarországon. Erdélyben, ahol már vegyes lakosság él, de a magyarok még mindig 45 százalékot tesznek ki, szintén ekkor kezdődik a nemzeti érzés kialakulása. Ez zárul le, és ér egyből véget 1914-ben.
Sorozások, dezertőrök
A háború kitörésekor katonai szempontból felemás helyzetben volt Erdély. Európai szemszögből nézve 1914-ben nem egy vezető nagyhatalom az Osztrák–Magyar Monarchia, de nem is kis állam. Egy regionális, középhatalom, amely katonai szempontból körülbelül a negyedik, ötödik hadsereggel bír Európában, a haditechnikai felszereltsége pedig a hetedik, nyolcadik szinten mozog. Gyarmatai nincsenek, az osztrák–magyar hadiflotta ráadásul későre épül ki, stratégiai szempontból pedig nagyon kényes helyzetben van. Egyszerre a Kelet és a Nyugat közötti átjáró Európában, az Oroszországgal szembenálló első olyan ellenfél, akivel annak a terjeszkedés folyamán meg kell vívnia. Ugyanakkor a Balkán kapuja, nem beszélve arról, hogy az etnikai kérdést belsőleg nem tudta rendesen megoldani. Belső stabilitása viszonylag kiforratlan, így katonailag nem számítható a vezető hatalmak közé. Érdekes kérdés, hogyan fogadták a románok a besorozást a monarchia hadseregébe. Murádin János szerint ez régió kérdése volt: ha a dél-erdélyi területeket – Fogaras környékét – nézzük, nagyon sok volt a dezertőr. Inkább átmenekültek a Kárpátokon, hogy megszabaduljanak a besorozástól. A belső-erdélyi térségekben, ahol jóval kevertebb volt lakosság – nem beszélve a Partiumról, ahol nem nagyon volt olyan román ember, aki ne beszélt volna magyarul – egészen másként tevődött fel a kérdés. Utóbbi régiók ugyanis mindig fejlettebbek voltak, és a románság számára is nagyobb munkalehetőségek kínálkoztak. Számukra fontos volt az, hogy társadalmilag elismert pozíciókba kerüljenek, illetve a hadseregen belüli ranglétrán való emelkedéssel – ami háború esetén felgyorsul – olyan társadalmi pozíciókra tegyenek szert, amit a háború után gazdasági előnyökre válthatnak. Összességében az Osztrák–Magyar Monarchián belül 250 ezer erdélyi román katona harcolt, ami masszív tömegnek számít. Noha ezt a számot a román történészek később cáfolták, a bécsi archívumokban pontosan le van írva minden, foglakozástól a vallásig. Bár a vezérkarban nem voltak románok, de főtisztek, akik ezredeket, hadosztályokat vezényeltek, voltak közöttük. A vezérkar 80 százaléka német volt, illetve erdélyi szász vagy sváb, egy külön kaszt, ahová nehéz volt bekerülni.
A hadsereg összetétele
Az osztrák–magyar hadsereg hármas osztású volt: a közös, vagyis a Kaiserlich und Königliche Armee (császári és királyi) hadsereg, aminek elit alakulatai, tüzérsége, légiereje, haditengerészete volt. Külön volt Landwehr, az osztrák fél saját honi hadserege, és a Magyar Királyi Honvédség, a Monarchia magyar elemeinek hadserege. Ez számbelileg a közös hadsereg mindössze 20 százalékát tette ki, hadi eszközeik pedig korlátozottak voltak. A háború elején csupán a közös hadsereg vett részt a harcokban, majd a veszteségek pótlására bevetették a Honvédség és a Landwehr alakulatait is. A Királyi Honvédség a magyar katonai hagyományokra épült, a honvédség vezéralakulata a huszárság volt. Haditechnikai szempontból felvehették a versenyt a közös hadsereggel, de számbelileg jóval elmaradtak attól. A Magyar Királyi Hadseregben kivételesen a vezényleti nyelv is magyar volt. Erdélyben a Honvédség volt számottevő, tagjainak 38-40 százalékát Erdélyből toborozták. Ugyanakkor az erdélyi románok és egyéb nemzetiségek általában a közös hadseregbe kérték felvételüket. A Székely Hadosztály 12 ezer főt tett ki, és három nagyobb szegmensből tevődött össze: a kolozsvári ezredtörzsből, a nagyszámú székelyföldi határezredek maradványaiból, valamint a menetközben a frontról hazatérő és melléjük csapódó hadosztálytöredékekből. 1919. januárjában a Székely hadosztály sikeresen állt ellen Csucsánál a bevonuló Román Királyi Hadseregnek.
Félmillió erdélyi áldozat
Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, tehát 1914. június 28-át követően a Monarchia megosztott volt politikailag. A császár hajlott a háborúra, de csak abban az esetben, ha német támogatást kap. A Monarchiának szüksége lett volna egy gyors győzelemre, hogy a belső széthúzó erőket is visszafogja. Gróf Tisza István ki is fejezte aggodalmát, miszerint nem biztos, hogy jó ötlet háborút indítani. Úgy vélte, a Monarchiába bekerülhet egy óriási szerb tömeg, ezáltal pedig tovább csökkenne a magyar lakosság aránya. A viták miatt kerül sor csak július 28-án a hadüzenetre. Ezután már felgyorsulnak az események, és elkezdődnek a sorozások. Ezek egyenlő arányban érintették a Monarchia különböző régióit, tehát ugyanúgy vittek el erdélyi magyarokat, románokat, szászokat, svábokat, mint cseheket, dél-szlávokat, olasz vagy szlovén nemzetiségűeket. Erdély akkori lakossága, az 1910-es népszámlálás szerint 5 millió 250 ezer fő volt. Az erdélyi részekből 840 ezer embert vittek el – az aktív lakosság zömét. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagy veszteségei már a háború elején megnyilvánultak, a szerbek ugyanis sikeresen állnak ellen, bevonulnak a hegyekbe, elhúzódik a déli frontnak a lerendezése, az oroszok ellen pedig egy hatalmas vereség következik be. 1914. szeptemberében a Monarchia jelentős személyi veszteséget könyvelhetett el. A háború Erdély teljes gazdasági összeomlásához vezetett. A hadiipar szükségletei miatt átalakul az ipari termelés, a mezőgazdaságból kivonódik a munkaerő, a háború utolsó éveiben már a termést sem volt ki learassa, és a háború után gazdaságilag igencsak megterhelő volt visszaállítani mindent a háborút megelőző állapotokra. 1919 után a bevonuló román hadsereg elhordott mindent, ami mozdítható volt hadizsákmány fejében. A friss bukaresti adminisztráció gyanakvással tekintett új „gyarmatára”, befektetni nem akart, nagyobb beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt. Gyakorlatilag itt már tragikus fordulatot vesz a háború, ugyanis a Monarchia a hadseregének egynegyedét elveszítette – a katonák meghaltak, fogságba estek. Méghozzá a veszteség nagy része az elit alakulatokat érintette. Az egész háborút tekintve a besorozott erdélyiek 60 százaléka vagy elesett, vagy fogságba került, illetve sebesülten érkezett haza. „Nagyjából félmillió erdélyi halt meg vagy a háborúban, vagy azt követően, a fogságból betegen hazatértek közül”– mondja Murádin János. Ráadásul az erdélyi szászokat ezek a veszteségek különösképpen érintették: nemzeti öntudatból, de a német vezényleti nyelv miatt is, tömegesen jelentkeztek önkéntesen a hadseregbe.
Nanó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

CONLOCUITOARE Az a fránya román nemzetállam
„Ukrán, tatár, lipován nemzetiségű románok”: egy aberráció, amely rövid távon felemésztette őket.
Lipovánok, ukránok, tatárok énekelnek, népviseletben, lelkesen. Bukarestiek, erdélyiek, bánátiak hallgatják. Köztük mi, magyarok. És majdnem minden esetben kissé megilletődve, keserűen távozok. Kedvesek, megetetnek. Elmondják, hogy amikor elkezdték az iskolát, akkor nekik nagyon nehéz volt. És mert nem akarták ezt a fiaiknak, lányaiknak, az utánuk következő generációk már alig tudnak a nyelvükön. Már csak „români, de etnie lipoveană, ucraineană, tătară”. Az öregek is azok voltak, annak vallották magukat, de tudtak az anyanyelvükön, ismerték a szokásaikat, a népdalaikat. Szemben a mostani generációkkal, akik Innát hallgatnak és Copilul Minunet, és – kevés kivétellel – csak románul tudnak.
Ahány ilyen előadást meghallgattam, mindannyiszor úgy éreztem, hogy csak egy mondat fogalmazódik meg bennem: az a fránya román nemzetállam. Meg az idők. Meg úgy minden.
Az a nacionálkommunizmus idején sikeresen elterjesztett aberráció, hogy „ukrán, tatár, lipován nemzetiségű román”, rövid távon felemésztette őket. A nagyanyáik még tudtak az anyanyelvükön, ők már nem. Még egy generáció, és maximum legenda lesz, hogy milyen nemzetiségűek voltak. A magát a francia nemzetállam-modell értelmében az állampolgárok közösségének meghatározó román állam a román, kulturális értelemben vett nemzet asszimilációs eszközévé vált.
Szóba álltunk a dobrudzsai vendéglátókkal, mint a kisebbségi a kisebbségivel. Őszinték voltak, barátságosak. A román volt a lingua francánk, és ők kevésbé kínlódtak vele, mint mi. Igaz, hogy mi kevesebbet is tudtunk mondani. Kérdezni annál többet. De a kérdések végül óhatatlanul a hallgatásba vezettek. Felsejlett a gyanú, nem vagyunk-e ugyanannak a kisebbségi helyzetnek a különböző asszimilációs stádiumaiban.
A következtetés azonban csak akkor fogalmazódott meg bennem, amikor eljutott hozzánk, fű alatt, hogy egyes többségi kollégák számára zavaró, hogy magunk között magyarul beszélünk. Mert talán megtörténhet, hogy a beszélgetés éppen róluk folyik, és ellenük irányul.
A román nemzetiségpolitika tudathasadásos, ez lenne a következtetés. Az ehhez hasonló, a multikulturalitás jegyében szervezett rendezvények résztvevői közül néhányan felszínesen toleránsak, eléggé sokszor kibújik a szög a zsákból. Az évek során a mindenkori román kormány által a kisebbségek felé tett gesztusok, kiharcolt kompromisszumok inkább taktikai engedmények, mint stratégiai megfontolás szüleményei. A jogaink nagyrészt az érdekképviseletünknek köszönhetőek, amely értesítette a hatalmat, hogy vannak nemzetközi szerződések, amelyek ránk is vonatkoznak. Ezekkel szemben, ebből a szempontból egyetlen igazán eredményes cikkely van az alkotmányban. Az, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam.
És legtöbbször ekként is lép fel. Nemcsak állampolgári közösségként, hanem nemzetállamként. És akkor fog neki ukránt támogatni, mikor már alig van ukrán. És akkor fog lipovánt támogatni, mikor már alig van belőlük. Pontosabban akkor is csak beszél arról, hogy szeretné támogatni a kisebbségi kultúrákat. De eközben, míg a beszédből esetleg tett lesz, Dobrudzsában az ominózus cikkely és annak szelleme nagyon közel van ahhoz, hogy célt érjen. Szépen, csendben, halkan teljes generációk vesznek el a kisebbségi közösségek számára, és ezen fennhangon senki sem szomorkodik. Beletörődtek, és nem is látnak más kiutat. Az „állampolgárok közössége” pedig egyszer csak rájött (?), hogy bennük érték van. És most, hogy már nem igazán van tétje, kiállítaná őket az anyanyelvükön énekelni népviseletben, hogy turistákat vonzzon az elnéptelenedő vidékekre.
Közben pedig nekünk és más turistáknak az ukrán nénik kifogták a halukat, és kisütötték tojásban. Felhozták a pincéjükből a borukat, és ideadták nekünk. Megsütötték a jellegzetes süteményüket, és megkínáltak belőle.
Mi meg megettük az ételeiket, felhörpintettük az italaikat, és továbbálltunk. Igaz, hogy tapsoltunk és integettünk. Ennyi jusson nekik is. Kiérdemelték. De vajon mi, kisebbségiek és többségiek – fotógépes-kamerás turisták, hivatalnokok, a rendszer működtetői és fenntartói – megérdemeltük ezt az önzetlenséget? Főcze János
Transindex.ro

Együttműködési megállapodás az Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Nemzeti Művelődési Intézet között
A Kárpát-medence magyarságának egységes oktatási, közművelődési és kulturális fejlesztése érdekében stratégiai szintű együttműködési megállapodást írt alá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) és a Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) csütörtökön a fővárosban.
Szász Jenő, az NSKI elnöke az aláírás kapcsán rámutatott: olvasatukban a nemzetegyesítés összefüggő kárpát-medencei rendszerek, hálózatok kiépítését jelenti.
Ha nemzetegyesítésről beszélnek, akkor a magyar nemzetre egységes kultúrnemzetként kell tekinteni, hiszen a nemzeti kultúrkincs közös. Ennek jegyében természetes, hogy a kultúra területén intézményesítik hálózatépítési szándékukat - tette hozzá.
Rámutatott: a megállapodás általános keretet biztosít az együttműködésre. Fel kell térképezni a külhoni területek valamennyi kulturális intézetét és azokat tevékenységi területük alapján csoportosítani kell, majd rá kell csatlakoztatni a magyarországi szervezeti hálózatokra. Azt a fajta közgondolkodást kell megtestesíteni, hogy nincsenek határaink - fogalmazott.
Felidézte az elmúlt időszakban a nemzetpolitika területén született jogszabályokat is, közte a nemzeti összetartozásról szóló törvényt, az alaptörvényt, hangsúlyozva, hogy utóbbi kimondja: az anyaország nemcsak felelősséget érez, hanem visel is a külhoni magyarság iránt. A közjogi alapokat felállította az Országgyűlés, de a munka java most következik - hangsúlyozta az elnök.
Hoppál Péter, kulturális államtitkár örömét fejezte ki, hogy az NSKI céljai megvalósításában úgy halad előre, hogy egyik legfontosabb partnerének tekinti a kulturális intézményrendszert. Reméli, egy év múlva az együttműködés eredményeit már láthatják. A következő négy évben az együttműködések egyik legfontosabb szereplőjének a kulturális ágazatnak kell lennie, hiszen a kultúra szinte az élet minden területével kapcsolatban van - fejtette ki.
Fontosnak tartotta még, a kulturális javakkal a minél korábbi életkorban és minél gyakoribb találkozás ne születési privilégium legyen.
A megállapodást Szász Jenő és Závorgyán Magdolna, az NMI főigazgatója látta el kézjegyével. A kiosztott háttéranyag szerint a felek a közös célok érdekében összehangolt tevékenységet folytatnak, beleértve az uniós, állami, önkormányzati, gazdasági és civil erőforrások felkutatását. Együttműködnek szakmai kiadványok megjelentetése, rendezvények szervezése és elektronikus felületek megjelenítése területén. A megállapodás öt évre szól, ezt követően a partnerek felülvizsgálják tapasztalatokat és döntenek a további együttműködésről. MTI

Marosvásárhely: egy város, két világ
Néhány évvel ezelőtt, amikor még a multikulti volt divatban – már nincs? – egy sajtóbeszélgetésen vettem részt. A helyi média szerepéről folyó könnyed eszmecserén elkerülhetetlenül szóba jöttek a magyar-román kapcsolatok is. Felvetődött, hogy a két etnikum sajtóját olvasva a külső szemlélő számára úgy tűnhet, nem ugyanarról a városról szólnak. Igen, Marosvásárhelyen két etnikailag, nyelvileg, kulturálisan különálló közösség, teljes helyi társadalom él egymás mellett. És a kettő között nincs, vagy csak alig-alig van átjárás.
Tény, hogy mind értékrendben, mind témaválasztásban, -kezelésben, mind hangvételben, stílusban eltér egymástól a helyi magyar és román nyelvű média. Még a látszólagosan mindkét helyi társadalmat egyaránt érdeklő közös ügyeket illetően is más és más a románok és a magyarok viszonyulása. Sarkítva: amíg a románokat a helyi hatalmi viszonyok, a gazdasági problémák érdeklik elsősorban, addig a magyarokat inkább a hagyományápolás, a kultúra, a környezetvédelem, azokra reagál érzékenyebben. A jelek szerint még a sportéletet is mintha felosztották volna egymás között: a foci, a teremfoci – a szponzorokat, illetve vezetőségi tagokat illetően – elsősorban román érdekeltség, a kosárlabda, a kézilabda és néhány egyéni sportág magyar. Legalábbis annak tűnnek.
A városnapokhoz is eltérően viszonyul a két helyi társadalom. Kezdetben inkább a kulturális rendezvényekre, a hagyományokra, a népművészetre koncentráltak a szervezők, aztán szép lassan elbalkánosodott a rendezvénysorozat, háttérbe szorultak a helyi jellegzetességek, eluralkodott a hangos zenebona, az elmaradhatatlan mánélé kíséretében folyó mértéktelen csórékolbász-zabálás és sörivás. És ami azzal jár.
Az épített örökséghez is más és más viszonyulás érhető tetten. Természetes módon a magyaroknak fontosak a régi utca- és térnevek, a város régi arculatának, jellegzetes épületeinek megőrzése. Ezzel szemben a románok, különösen az elsőgenerációsok, köztük a városvezetők számára másodrangú jelentőséggel bír a múlt, ők a „jövőre” koncentrálnak. Sőt, az etnikai felsőbbrendűség jegyében gondolkodók, gyűlölködők ösztönösen, zsigerből törnek mindenre, amihez nincs közük, amihez nem kötődnek, kötődhetnek.
Lehet, hogy átlépem most a polkorrektség – mi fán terem az, ki a fészkes fene találta ki, tette kötelezővé, s milyen jogon? – határait, de állítom: vannak, s nem is kevesen, akik – igen, a múltat végképp eltörölni vágyók egyenes ágú szellemi leszármazottai – éppen most próbálják belakni, végleg saját birtokukba venni a várost, s ebben igencsak zavarja őket, hogy élnek itt még rajtuk kívül olyanok, akiknek fején másként tapad a haj, s akiknek ajkán másként csörömpöl a szó.
Ha netán szóba kerül az autonómia, sokan, akik nem értik, vagy szándékosan félreértik, miről beszélünk, azzal utasítják el: mire jó az etnikai alapú elkülönülés, hiszen milyen jól megvoltunk – mármint ők! – együtt. Együttélést emlegetni lehet, elvárni annál kevésbé. Ahhoz más emberanyagra, más gondolkodásra lenne szükség. Ha csak a vegyes iskolákra gondolunk, ahol a magyar tanulók, a magyar pedagógusok rendre számbeli hátrányba kerülnek, majd másodrendű, megtűrt csoportként kezeltetnek, bizony érthető az etnikai önigazgatás iránti vágy.
Az eddigiekből is az tűnik ki, hogy a legtöbb, amire mai magyarok és románok törekedhetünk: a békés egymás mellett élés. A többi fölösleges szócséplés.
Szentgyörgyi László
Központ. Erdély.ma

Nem háborús bűnös Wass Albert – Szemelvények Románia Legfőbb Ügyészsége határozatából
ROMÁNIA Legfőbb Ügyészség (Ministerul Public) Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casaţie și Justiţie) Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály (Secţia de urmărire penală și criminalistică) Sz.: 168/P/2004.
H A T Á R O Z A T 2004. június 21.
ION MARIȚA, a Legfelső Semmitő- és Ítélőszék melletti Ügyészség – Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály ügyésze a 168/P/2004-es számú ügyben jegyzett előzetes cselekményeket vizsgálva,
M E G Á L L A P Í T O M: 2004. június 21.
Kolozsvár megyei jogú város polgármestere, a Főügyészhez intézett keresetében kérte bíróság elé állítás végett a bűnvádi eljárás megindítását a Carpatok Nép egyesület tagjai ellen, az állammal szemben folytatott ellenséges akciók, totalitárius államot támogató propaganda, alkotmányos rend elleni fellépés cselekmények és bűncselekmények elkövetésének céljával való egyesülés bűncselekmények elkövetéséért, a Büntető törvénykönyv... megszegése miatt...
Ugyanakkor a keresetben a felperes azt állította, hogy... a Carpatok Nep entitás tagjai, a Romániai Magyar Ifjúsági Szervezet (Organizaţia Tinerilor Maghiari din România) támogatásával egy háborús bűnös író rehabilitációját, és az író műveiből bizonyos részeknek az iskolai tankönyvekbe történő bevezetését szeretnék elérni... Továbbá azt is állították, hogy Wass Albert 1946-ban halálra volt ítélve, mivel 1940-ben Vasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) uszított néhány román állampolgár meggyilkolására.
* * * A vizsgálatokból kiderül, hogy a Kolozs megyei Törvényszék – Népbíróság 1/1946-os ügyiratában kihirdetett 1946.03.13-i 1-es számú ítéletében Wass Albertet, távollétében, az országot érő katasztrófák vagy háborús bűnök miatt vétkes személyek körözésére és büntetésére vonatkozó 312/1945-ös számú törvény 3. cikk 2. bek. foglalt rendelkezések alapján, vonatkozva a 2. cikk e) pontjára, halálbüntetésre ítélték.
Terhére azon tényt jegyezték, hogy 1940. szeptemberében, rendelkezésére, Vasszentgothárd (Sucutard) község katonai parancsnoksága letartóztatta Moldovan Josif-ot és Cîţ Ioan-t – akik előzőleg bíróságra idézték testi sértés elkövetése miatt – és Mihály Rozalia és Estera testvéreket, akikről feltételezte, hogy kommunista tevékenységeket végeztek és előzőleg feljelentették őt a román hatóságnál.
1940. 09. 22-én a négy letartóztatottat őrizet alatt Cege (Ţaga) községbe vitték, ahol a következő nap kilőtték és egy közös sírba dobták.
Ugyanakkor még jegyzésre került, hogy Wass Albert ellenséges kapcsolatban volt a Vasszentgothárd (Sucutard) község szomszédos községének, Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) papjával, Andrei Bujorral, egy vadászterület miatt, és azért mert ez egy „nagy román" volt.
Ezen okból a katonai parancsnokot felbujtotta, hogy ölje meg a papot és a feleségéből és 3 gyermekéből álló családját, valamint még 6 személyt – összesen 11 személyt.
Az elítélt terhére jegyzett bűncselekmény tartalma a következő: „2. cikk. Azok vétkesek a háborús bűncselekmények miatt az országot érő katasztrófáért, akik:
... e) kollektív vagy egyéni megtorlásokat rendeltek el vagy valósítottak meg a polgári lakosság ellen, politikai vagy faji üldöztetés céljából...
Az érvényes Büntető-törvénykönyv, „A béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények” fejezetben, mint bűncselekményt bünteti a háborús propagandát (356. cikk), a népirtást (357. cikk), embertelen bánásmódot (358. cikk), bizonyos célpontok/létesítmények megsemmisítését és egyes javak eltulajdonítását (359. cikk) és egyes kulturális értékek megsemmisítését, kifosztását és eltulajdonítását (360. cikk).
Az említett jogi szövegek tartalmának, azon cikkelyhez való hasonlítása, amely alapján Wass Albertet elítélték, lényeges különbséget eredményez és a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet elfogadásakor csak azon elítéltek voltak figyelembe véve, akiket a Büntető törvénykönyv 356–360. cikkeibe foglalt bűncselekmények egyikéért ítéltek el.
A háborús bűnökre és a béke, illetve az emberek ellen elkövetett bűnökre vonatkozó nemzetközi jogi eszközök elemzéséből, amelyhez Románia is csatlakozott (a hadifoglyokkal való bánásmódról, a polgári lakosság háború idején való védelméről, a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló 1949.08.12-én megkötött Genfi Egyezmény) az következik, hogy Wass Albert elítélt cselekedetei nem sorolhatók ezen nemzetközi szerződésekbe foglalt bűncselekmények közé.
Következve: a megvádolt személyek és a 2004.02.20. és 21. napokon szervezett felolvasó-maratonon résztvevő személyek terhére nem jegyezhető a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet 5. cikkébe foglalt bűncselekmény, mivel Wass Albert nem volt elítélve a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményért – amely elengedhetetlen eleme annak jegyzéséhez.
A dokumentum forrása: Tóth Ferenc népművész, Szováta. Erdély.ma