A magyar kormány társul az SZNT-hez annak perében az Európai Bizottsággal
A magyar kormány úgy döntött, hogy beavatkozik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) oldalán abba a perbe, amelyet a szervezet az Európai Bizottság döntése ellen indított az Európai Unió Törvényszékénél – közölte a Külügyminisztérium csütörtökön az MTI-vel.
Hozzátették, a lépésről a bírói fórumot hivatalosan értesítette a magyar kormány.
Emlékeztettek arra: a bizottság 2013 júliusában formálisan elutasította az SZNT Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért címmel benyújtott európai polgári kezdeményezését arra hivatkozva, hogy az nem olyan kezdeményezésre irányul, amellyel összefüggésben a bizottságnak hatásköre lenne jogalkotási javaslatot tenni. Az SZNT álláspontja ezzel ellentétes – tették hozzá.
A közleményben idézték Németh Zsoltot, a tárca parlamenti államtitkárát; közlése szerint Magyarország kormánya az alaptörvényben lefektetett kötelezettségéből fakadóan is kiemelt figyelemmel kíséri a határon túli magyarok sorsát érintő kezdeményezéseket. Azzal, hogy a beavatkozás mellett döntött, a kormány azt az igényt akarja kifejezni, hogy az EU politikáit közvetetten se lehessen olyan célokra használni, illetve ne legyen olyan hatásuk, amelyek a magyar kisebbséget a szülőföldjén hátrányos helyzetbe hozzák. Ez ellentétes lenne a vonatkozó európai értékekkel, elvekkel, jogrenddel – fogalmazott az államtitkár.
MTI
Erdély.ma,

A múlt jövője
Parányi kilátók, pavilonok, illetve a turisztikai szempontokat szolgáló és régészeti bázisként is működtethető mikházi faluközpont miniatűr látványa bűvöli el a látogatókat a marosvásárhelyi Rózsák terén lévő Néprajzi és Népművészeti Múzeumban. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszéke hallgatóinak pályamunkáit felsorakoztató kiállítást – melynek előzményeiről és rendeltetéséről Pánczél Szilamér régész február 22-i lapszámunkban számolt be – tegnap délután nyitották meg a Maros Megyei Múzeum és a magyarországi tanintézet illetékeseinek jelenlétében. A budapesti diákok négyhetes terepgyakorlatának tapasztalataiból született tárlat első látogatóit Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója köszöntötte.
– Az itt látható makettek három helyszínhez, a római erődhöz, két mikházi parasztházhoz – a kántorlakhoz és a tanító házához –, illetve az erdőlibánfalvi őrtoronyhoz kapcsolódnak. A pályázatra beküldött munkák nem végleges tervek, de az ötletek nagy része megvalósítható – mondta az intézményvezető, aki a múzeum és a budapesti egyetem közötti gyümölcsöző együttműködésről is szólt, illetve azt is hangsúlyozta, hogy a Nyárád, illetve a Görgény völgye nincs turisztikai potenciáljának megfelelően kihasználva, és a hasonló kezdeményezések ebben – és ezáltal a helyi lakosság életszínvonalának javításában – nagy segítséget nyújthatnak.
Vasáros Zsolt dékánhelyettes, a budapesti egyetem Építészmérnöki Karának dékánhelyettese a terepgyakorlat, illetve az azt követő munka jelentőségét értékelte.
– Mindig nagyon fontos és tanulságos az, ha a diákjainkat szokatlan helyzetbe hozzuk. Fontos, hogy más kulturális és nyelvi környezetben is jól tájékozódjanak, és ezekért a tapasztalatokért hajlandók vagyunk 800 kilométert utazni, két hétig csorbalevest eszünk, és együtt élünk az illető közösséggel – mondta a dékánhelyettes. Vasáros Zsolt azt is kiemelte, hogy a kiállított munkák egy viszonylag rövid idő alatt lezajlott – pár hetes – terepgyakorlat, illetve az azt követő tervezőmunka eredményei, amelybe olyan diákok is bekapcsolódtak, akik nem vettek részt a nyári gyakorlaton.
– Leginkább a közös munkára helyezném a hangsúlyt, illetve azokra az uniós pályázati lehetőségekre, amelyekből gyümölcsöző szakmai és emberi kapcsolatok származnak – tette hozzá Vasáros Zsolt, majd a budapesti egyetem újonnan indult, a hallgatói és oktatói munkát dokumentálni kívánó folyóiratát ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe.
Gaul Cicelle egyetemi adjunktus elmondta, hogy a terepgyakorlat tapasztalataiból született tervrajzok és makettek úttörő munkának számítanak a tanszéken, ahol eddig inkább tudományos kutatáson alapuló, és kevésbé kreativitásra épülő alkotások születtek.
– Kiderült, hogy a diákok fontosnak tartják ezeket a megmérettetéseket. Elképzeléseiket egy nemzetközi zsűri előtt angolul kellett bemutatniuk, ezt követően pedig a kiállítás előkészítésében is lelkesen együttműködtek. Mikor gyermekként Erdélyben jártam, számomra ez egy mesés világnak tűnt tündérekkel, ördögökkel. Az itt látható alkotások is tele vannak ilyen történetekkel, a maketteken rejtélyes tornyokat, medvebarlangokat fedezhetünk fel – tette hozzá Gaul Cicelle.
A megnyitó Szélyes Ferencnek, a Csűrszínház Egyesület elnökének szavaival zárult.
– Amikor 11 évvel ezelőtt elkezdtük a csűrszínházasdit, nem gondoltam arra, hogy egyszer a múzeummal közös álmaink lesznek, és majd 70-80 külföldi diák ásókkal, lapátokkal végigvonul Mikházán. Remélem, hogy nyáron is találkozunk ezzel a csapattal, és bízom abban, hogy mindaz, amit itt látunk, az elkövetkezőkben meg is valósul, és teljes pompájában ott lesz a faluban.
Annak illusztrálására, hogy hogyan élték meg és gondolták tovább a budapesti diákok a Mikházán eltöltött heteket, álljon itt egy idézet a bemutató pavilonjaival II. díjat nyert Sági Gergelynek a folyóiratban A múlt jövője címmel közzétett soraiból: "Abban a helyzetben ugyanis, amikor az építmény az év 11 hónapjában magára hagyva áll a faluszéli kukoricásban, kiszolgáltatva az elemeknek vagy bármilyen más hatásnak, az egyetlen esélye arra, hogy ezt az időszakot túlélje, ha gazdája van. Ha a falusiak képesek azonosulni a falujuk határában álló kis építményekkel, képesek azokat befogadni (képletesen és szó szerint), a közösség képes őket a magáénak érezni és felelősséget vállalni értük, akkor a pavilonok valóban túlélhetik azt az időt, amire terveztettek."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely),

Könyvbemutató a Bernádyban
"Az első idegsebészi metszés óta az első idegsebészi könyv"
Hiánypótló, értékes, tudományos, tömör, világos, egyszerű és lekövethető stílusában és formájában – csupán néhány jelző, ami elhangzott dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos Idegsebészet című, múlt hét végén bemutatott könyvéről. A Studium Kiadó gondozásában megjelent idegsebészeti könyvet Marosvásárhelyen, a Bernády Házban mutatta be és méltatta dr. Mühlfay György egyetemi előadótanár, dr. Egyed-Zsigmond Imre egyetemi tanár, Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és Kali István, a Studium Kiadó igazgatója.
A Studium Alapítvány alelnöke, dr. Vass Levente rövid köszöntése után ismerhettük meg alaposabban a külsejében az idegsebészet megkövetelte hűvös precizitáshoz illő színvilágú, tartalmában az elsősorban orvostanhallgatók, orvosok, és – miért is ne? – betegek, laikusok számára is igen értékes információkat tartalmazó kiadványt. Dr. Mühlfay György, a marosvásárhelyi fül-orr- gégészeti klinika vezetője szerint szemben a megszokott, nagy, vastag könyvekkel, az Idegsebészetet "kicsinek találta egy ilyen nagy tudományhoz", de alaposabban beleolvasva állíthatja: hihetetlenül értékes, tömör, tudományos és egyben gyakorlatias az egyik legbonyolultabb, legnehezebb sebészeti szakmáról "becsülettel megírt könyv". A kórismézés alapos lépései, a beteganyag tisztán látása, a pontos diagnózis felállítása – ebben az orvos útvezetőjévé válhat a könyv, amelyben "az idegsebészet egyszerűen tükrözött tudományként" jelenik meg. Dr. Egyed-Zsigmond Imre egyetemi tanár hangsúlyozta: az orvosszakma hosszú évtizedek óta vár egy idegsebészeti könyvre, majd hozzátette, fel kellene szólítani minden szakmai pályája végén levő orvost egy szakkönyv megírására az írás szépségével, gondjaival együtt. "Dr. Madaras Sándor röviden és velősen írta meg az Idegsebészetet, és pontosan így kellett megfogalmaznia" – mondta Egyed professzor, gratulálva a szerzőnek az erdélyi magyar orvostársadalom életében mérföldkövet jelentő magyar nyelvű könyvért. Gáspárik Attila a kiadványt az egyetemi akkreditáció szempontjából közelítette meg elsősorban, hiszen, mint mondta, szakkönyvek – és nem régi, hanem az utolsó ötévi "könyvtermés" – nélkül nem lehet akkreditáltatni egyetemi karokat, szakokat.
– Az Idegsebészet világos, egyszerű, lekövethető stílusban és formában megírt magyar orvosi szakkönyv, esély a MOGYE magyar tagozatának a túlélésre – tette hozzá a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója.
A könyvről maga a szerző nagyon személyes hangvételben beszélt, visszaemlékezve azokra a főorvosokra, szenzációs sebészekre, akiktől tanulhatott, "akik nemcsak tudtak operálni, de hagyták, hogy mi is operáljunk". Első műtétjére ma is emlékszik, a fejszével behasított koponyájú juhász páciense napjainkban is él, jól van. Az Idegsebészet könyv anyagának 80 százaléka már a ’90-es évek elején megszületett, amikor Svájcban dolgozott ösztöndíjas orvosként, aztán valamiért feledésbe merült. Az anyagot kiegészítette, digitalizálták, és a szerző már a második könyvén dolgozik. "Az idegsebészet olyan óriási szakterület, hogy egy-egy soráról könyveket lehet írni. Könyvemben csak azokról a szakmai dolgokról írtam, amelyekről tudom, hogy kiállták az idők próbáját" – mondta dr. Madaras Sándor. A MOGYE történetében soha nem adtak ki magyar nyelven idegsebészeti könyvet, ennek okát nem ismeri – tette hozzá. Talán az lehetne az egyik magyarázat, hogy az egyetemi oktatásban ma sincs benne kötelezően az idegsebészet, csak opcionális tantárgyként. "Valamiből tájékozódni kell az internet mellett, ezt a könyvet útmutatónak szántam az egyetemi hallgatók számára" – jelentette ki dr. Madaras Sándor.
Kali István minden orvost arra biztatott, hogy ragadjon tollat, írjon szakterületéről szóló könyveket, amelyeket a Studium Kiadó vár és megjelenésüket támogatja. A könyvbemutatón felszólaló dr. Szabó Árpád, 1957–1994 között osztályvezető idegsebész elmondta: az első idegsebészi metszés óta az első idegsebészi könyv, ami megjelent Marosvásárhelyen, a Madaras Sándor könyve. Márpedig az első idegsebészi metszést 1945-ben végezték, altatóorvos nélkül, helyi érzéstelenítéssel. "Boldogság e könyv, Madaras Sándor megtette azt, amit az előző idegsebész generációk kellett volna elvégezzenek, de nem volt rá idejük. Megköszönöm e könyvet" – zárta beszédét dr. Szabó Árpád.
Antalfi Imola

Népújság (Marosvásárhely),

Ők tiltanak, mi támogatunk
Romániában rendkívül sajátos módon nyilvánul meg a tekintélyelvű hatalomgyakorlás: a többség néha maga mellé emeli a kisebbség legitim képviselőit, de közben olyan ügyesen súlyoz tovább, hogy az elnyomás érzete csöppet sem csökken az alulmaradtak körében, sőt egyre kínosabbá válik.
A fenséges kormánylakomák asztaláról egy kis adag mindig jut. Persze most is bőséges menüt rendeltek érdekeink hithű képviselői, aztán betömik a szánkat valami kalóriamentesített előétellel. A körítés, a látszat pompás, a bársonyszék kényelmes: szószólóink hálásak, így hát lelkiismeretfurdalás nélkül, örömmel vállalják fel egy olyan rendszer támogatását, amely – csak a vak nem látja – arra rendeltetett, hogy szép lassan földbe döngöljön.
Mert addig, amíg a többség képtelen egy legalább fele annyira megbízható, következetesen kompromisszumokra kész, tisztességes partnert felmutatni, mint amilyen a mindenkori bukaresti kormány szemében az RMDSZ, addig minden összeborulás csak szemfényvesztés, átverés.
Megalázó, már-már fájdalmas, hogy most mindezt pont akkor játsszuk el megint, amikor a zakatoló gépezet – amelynek fülsüketítő hangja ezek szerint csak itt, alant hallatszik – az egyik legalapvetőbb jogunkat tiporja sárba: azt, hogy a nagy nyilvánosság előtt, tömegesen adjunk hangot véleményünknek, javaslatainknak, sérelmeinknek és követeléseinknek.
A március 10-ei marosvásárhelyi felvonulás elkaszálása óriási visszalépés: tűrtből a tiltottak ketrecébe dug. De hát persze csak azokkal van baj, akik közösségük, gyermekeik jövőjét féltve-alakítva készek tömegesen megmutatni, hogy vannak, létezni akarnak.
Még jó, hogy nem mind ilyen, gondolják Bukarestben: sok olyan atyafit találni, aki kész úgy táncolni, ahogy a mindenkori hatalom fütyül. Az erre szakosodott apparátusunk ugyanúgy fél az utca hangjától, mint azok, akik egyszerűen tiltó listára tettek minket – nem véletlen, hogy ismét egymásra találtak.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),

Băsescu beiktatta hivatalába az új kormányt
Kompromisszumos megoldás született Traian Băsescu államfő és Victor Ponta miniszterelnök között az új, az RMDSZ alkotta kormány hivatalba lépéséről. Az elnök szerda délután bejelentette, többszöri egyeztetés nyomán sikerült pontot tenni a kormányfővel támadt nézeteltérés végére.
Ennek hátterében az állt, hogy Băsescu ragaszkodott ahhoz: az újonnan alakult négypárti koalíció önálló programmal kérjen mandátumot a törvényhozástól, Ponta ellenben ezt korábban megtagadta, kitartva az időközben felbomlott balliberális szövetség (USL) programjának átörökítése mellett. Az új kabinetnek kedden szavazott bizalmat a bukaresti törvényhozás, az ellenzéki jobbközép demokraták és az államfő védnökségével nemrég létrejött Népi Mozgalom Pártja (PMP) azonban megóvta a parlament határozatát a taláros testületnél.
Băsescu szerda délutáni tájékoztatása szerint ígéretet kapott a miniszterelnöktől, hogy a kormány felelősségvállalással fogadtatja el a parlamentben saját programját. Ennek hatására az államfő rögtön aláírta a harmadik Ponta-kabinet huszonhat tagja kinevezéséről szóló rendeleteket, a miniszterek – közöttük a kulturális tárcát irányító, kormányfő-helyettesi tisztséget is betöltő Kelemen Hunor és Korodi Attila környezetvédelmi miniszter – pedig kora este letették esküjüket a Cotroceni-palotában.
Ponta megerősítette az államfővel kötött egyezséget, közölve, a jövő héten járul új programjával a törvényhozás elé. A felelősségvállalási procedúra értelmében az ellenzéknek három nap áll rendelkezésére bizalmatlansági indítványt beterjeszteni a kormány ellen, a kezdeményezés azonban az új koalíció hatvan százalékos támogatottsága ismeretében eleve esélytelen.
Miközben a bukaresti paktum révén okafogyottá vált az alkotmánybírósághoz benyújtott óvás, elemzők szerint Băsescu főleg azért ragaszkodott az új kormányprogram elfogadtatásához, mert így abban tételesen szerepelnek majd az RMDSZ-nek ígért kisebbségpolitikai vállalások. Közöttük a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása, és a kisebbségi törvény elfogadása.
Különben az alkotmánybíróság előzőleg bejelentette, szombaton dönt arról, köteles-e új kormányprogramot felvállalni a parlamentben a Victor Ponta vezette baloldal és az RMDSZ alkotta koalíció. Augustin Zegrean, a taláros testület elnöke szerdán közölte: kollégáival együtt teljesen új helyzettel szembesül.
„Sohasem kellett még állást foglalnunk egy kormány programja kapcsán. De most megtesszük, addig az előző kabinet marad hivatalában. Nem világvége, Belgium nemrég másfél évig kormányzás nélkül működött, és nem is rosszul” – állapította meg a Băsescu–Ponta-paktum megkötése előtt a talárosok vezetője.
Krónika (Kolozsvár),

Könnyű a rektort táncba vinni
Megjelenése után máris igencsak népszerűvé vált kampányfilmet készített a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A pár perces kisfilm, amely Pharrell Williams Happy című slágerére épül, a diákok, tanárok, az egyetem adminisztrációs személyzete együttműködésével készült.
együttműködésével készült.
A mozgalmas, minden szereplőt tácolva felvillantó videót múlt héten forgatták a felsőoktatási intézet három helyszínén: Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Kolozsváron.
A kisfilmet kedden este tették közzé a világhálón, szerda reggelre pedig már több mint hatezren, délutánra pedig több mint 10 ezren tekintették meg. A zenés kisfilmet Kalamár Gáspár Gábor, az egyetem közönségkapcsolatokért (PR) felelős munkatársa készítette kollégái segítségével.
„Betekintést akartunk nyújtani az egyetem életébe, elvinni a nézőt a különböző helyszínekre, ugyanakkor megmutatni, hogy a komoly munka mellett milyen jó hangulatban telnek a Sapientia EMTE diákjainak, tanárainak, valamint adminisztrációs személyzetének a hétköznapjai" – mondta el a Krónika érdeklődésére Kalamár Gábor.
Azt is kifejtette, a szereplőket nem kellett sokat győzködni, hogy kamera elé álljanak, mindenki örömmel szállt be – Dávid Lászlót, az egyetem rektorát is beleértve. „Nem számítottunk egyből ekkora népszerűségre, még egy nap sem telt el a bemutató óta és több mint 10 ezren látták a filmet a videomegosztón" – fogalmazott Kalamár Gábor.
Mint ismeretes, Pharrell Williams Happy című slágere harmadik alkalommal tért vissza a brit kislemezeladási lista élére: a Gru 2. című animációs film Oscar-díjra jelölt betétdalához fogható sikerre 57 éve nem volt példa a szigetországban – közölte a brit lemezeladási listát jegyző The Official Charts Company a napokban.
Az amerikai producer, rapper, énekes kislemeze átlépte az egymilliós eladott példányszámot is. Eddig mindössze két előadónak sikerült három különböző alkalommal is meghódítania a csúcsot egyetlen dallal, legutóbb Guy Mitchell amerikai popénekes Singing the Blues című száma volt a „nagy visszatérő” 1957-ben.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár),

Akár bajok is lehetnek március 15-én Kolozsváron
Avram Iancu emlékére szervez felvonulást Kolozsváron éppen március 15-én a Noua Dreaptă. A szélsőséges szervezet demonstrációja keresztezheti a Kolozs megyei RMDSZ rendezvényeit.
A Noua Dreaptă Kolozs megyei szervezetének elnöke, Călin Goia a maszol.ro-nak elmondta, már megkapták a városházától az engedélyt a magyar nemzeti ünnepen szervezett utcai felvonulásra. E szerint 12-kor gyülekeznek a Széchenyi (Mihai Vitezul) téren, innen a Dózsa György (Ferdinand) úton a Főtérre mennek. Felvonulásuk a Bocskai (Avram Iancu) téren ér véget a mócvezér szobránál 14 óra körül.
A szélsőséges szervezet tagjai azonban könnyen találkozhatnak az ünneplő magyarokkal a Főtéren. A Szent Mihály templomban ugyanis 13 óra körül ér véget a március 15-ei ökumenikus istentisztelet, amelynek résztvevői hagyományos módon a Biasini szálló elé vonulnak.
A Noua Dreaptă elnöke ennek ellenére nem számít incidensekre. „Semmi közünk az RMDSZ rendezvényéhez, felvonulásunk nem a magyarok ellen irányul” – jelentette ki felvetésünkre Călin Goia. Ám kitérő választ adott arra a kérdésünkre, hogy miért éppen március 15-én kívánnak megemlékezni Avram Iancura. „Mindig is március közepére szerveztük az emlékmenetet” – magyarázta.
Călin Goia felidézte, hogy szerveztek már hasonló felvonulást 2009-ben március 15-én Kolozsváron, rá két évre 14-én, 2012-ben pedig 17-én tartottak demonstrációt. Tavaly szintén éppen a magyar nemzeti ünnepen emlékeztek a hősként tisztelt mócvezérre, ám nem a kincses városban, hanem Aradon. „Ám egyik felvonulásunknak sem volt köze a magyarokhoz” – jelentette ki.
A Kolozs megyei RMDSZ-szervezet elnöke, Máté András nem örül annak, hogy a polgármesteri hivatal éppen a magyar nemzeti ünnepre engedélyezett felvonulást a Noua Dreaptának. Szerinte a polgármesternek egyeztetnie kellett volna Horváth Anna alpolgármesterrel ebben az ügyben. „Remélem, hogy a román felvonulók és a magyar ünneplők nem fogják keresztezni egymást” – fogalmazott a politikus.
Horváth Anna a maszol.ro-nak elmondta: nem tartózkodott Kolozsváron azon a héten, amikor a polgármesteri hivatal megadta az engedélyt a Noua Dreaptának a március 15-i felvonulásra. "Így magam,is utólag szembesültem ezzel a helyzettel" – magyarázta.
Az alpolgármester szerint azonban sikerült megoldást találni az esetleges incidensek megelőzésére. A városi és megyei rendőrséggel ugyanis abban egyeztek, hogy Noua Dreaptă tagjai nem indulhatnak el a Széchenyi térről mindaddig, amíg az ökumenikus istentisztelet végeztével a magyar ünneplők el nem hagyják a Főteret. Így a két rendezvény végül nem keresztezi egymást – magyarázta Horváth Anna.
Cs. P. T.
maszol.ro,

Markó: érvényesítsük nyelvi jogainkat!
„Az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartájának az összes cikkelyének kell legyen megfelelője a romániai törvénykezésben. Ezen dolgozunk” – fejtette ki Markó Attila annak kapcsán, hogy háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat előzetes jelentésére alapoz az amerikai emberjogi jelentés a romániai magyarok helyzetéről szóló fejezetében.
Rég láttam ennyire pontosan és hitelesen visszaadott jelentést – számolt be Markó sajtótájékoztatóján, hozzátéve, hogy nyílt titok az is, hogy a Mikó pert is figyelemmel kíséri az Amerikai Egyesült Államok, amelynek nagykövetségének számos tagja részt vesz a tárgyalásokon. Markó szerint függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányzáson van, vagy ellenzékben, ezt a munkát folytatni kell, a nyelvi jogokról szóló jelentésbe foglaltakra immár figyel az egész világ.
A jelentésben szerepel a székely zászló betiltása, és ismertetik a zászlóval kapcsolatos peres eljárásokat is, de kitér a magyar nyelv használatára az állami intézményekben és az oktatásban tapasztalt hátrányos megkülönböztetésre is. Itt külön kitérnek a román nyelv tanulására elemi osztályban és a magyar diákok akadályozására saját történelmének megismerésében.
A nyelvi jogok esetében van egy sor szabály, és az alkalmazás teljes hiánya észlelhető – állapította meg Markó.
Súlyos gondok vannak a nyelvi jogok érvényesítésében az igazságügy, de még inkább az egészségügy esetében. Hiszen egy románul nehézkesen beszélő személy nem tudja elmondani anyanyelvén a szakorvosnak, hogy mi fáj – fejtette ki Markó Attila, parlamenti képviselő. Leszögezte: fontos céljuk óriási nyomást gyakorolni az intézményekre, hogy ültessék gyakorlatba a nyelvi jogokat, de véleménye szerint ugyanilyen fontos saját magunkban is tudatosítani jogainkat és élni velük.
Kétségtelen, hogy a háromszéki közintézmények többségében magyar igazgatók fejtik ki tevékenységüket, de a helyzetjelentés alapján kimondható, hogy kevés kivétellel ezen intézményekben is elégtelen a magyar nyelv használata. Ebben az esetben is fontos a jogérvényesítés igényét megfogalmazni – fejtette ki Markó.
Benkő Erika, a háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője, az előzetes jelentés szerkesztője leszögezte, idén is át fogják adni a jelentést a közösség elleni támadásokról és jogtiprásokról. A cél gyakorlatban is megvalósítani a nyelvi jogok érvényesítését.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársai arról tájékoztattak, hogy a jogérvényesítésre több programot is indítottak: többek között felhívásokat intéznek ez ügyben a közintézmények, a kereskedelmi egységek felé, de tervezik az oktatási intézményekben, tanórákon ismertetni a diákokkal jogaikat. A tájékoztató képzéseket osztályfőnöki, polgári nevelés, illetve magyar órákon látják megvalósíthatónak.
A kereskedelmi egységek esetében már sikertörténetnek számít az, hogy a Lidl nagyáruház eleget tett felkérésüknek és kétnyelvűsítették a kínálatukban szereplő termékek címkézését. A jogszolgálat hamarosan díjat is alapít azon cégek számára, melyek tekintettel a vásárlók nemzetiségére, kínálatukat magyarul is ismertetik – tette hozzá Markó.
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Civil tudásközpont: néhány kattintásnyira a civil szféra
Adatbázisba gyűjti az aktív udvarhelyszéki civil szervezeteket a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány (SZKA): az alapítvány honlapján keresztül elérhető Civil tudásközpont révén egy-két kattintás után kitárul az udvarhelyszéki civil világ.
2006-ban először rendeztek Székelyudvarhelyen úgynevezett civilszervezeti vásárt, amely alkalmat adott a helyi szervezeteknek a bemutatkozásra. Az SZKA kezdeményezése azóta a Civil Nap elnevezésű rendezvénnyé nőtte ki magát, mely idén kétnapos lesz: május 22-én a városközpontban tartják a már hagyományos civil vásárt, 24-én pedig „városra költözik a falu”, hisz a civilek a Csicser Tangazdaságon különböző tevékenységekre, programokra várják az érdeklődőket.
„Javasoltuk egy civil adatbázis létrehozását, hogy a helyi aktív civil szervezetek elérhetőségeiket, tevékenységük, programjaik leírását közzé tehessék a világhálón” – fejtette ki Csáki Rozália, az SZKA elnöke.
A napokban elindított Civil tudásközpontba már tizenkét helyi civil szervezet regisztrált, azonban március 17-éig még lehet csatlakozni az online űrlap kitöltésével. „A 2 százalékos támogatások utalásánál is segítséget nyújt az adatbázis, hisz célunk az is, hogy a lakosság minél nagyobb hányada éljen ezzel a lehetőséggel” – tette hozzá az SZKA elnöke. Az alapítvány vezetője egyébként úgy véli: Udvarhelyszéken mintegy százra tehető az aktív civil szervezetek száma: az SZKA-nál pályázók listáján közel kilencven kis- és közepes civil szervezet szerepel, emellett további 10-15 nagyobb aktív szervezettel számolnak a civil szférában.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Háromszéki diákok hiányolják a nyelvi jogérvényesítést
Több diák jelezte háromszéki Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnál, hogy kifogásolják, azt, hogy nem kaptak magyar nyelvű tájékoztatást a próba-érettségi vizsgákat illetően.
A diákok a jogszolgálat közvetítésével kérik a Kovászna Megyei Tanfelügyelőségtől, hogy a vizsgákat illető közérdekű tájékoztatásokat anyanyelvükön is kézhez kaphassák – közölte Markó Attila. A parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, hogy a jogszolgálat postázta észrevételeit a tanfelügyelőségnek, újfent felkérve az intézmény vezetőjét, hogy tegye meg a törvény által előírt kötelességét a nyelvi jogok érvényesítése kapcsán. Markó elmondta, nemcsak a tanfelügyelőség honlapja, a vizsgatájékoztatók, de a vizsgaszabályzat is csak román nyelven érhető el, azonban ezt nem mindig érti meg teljes egészében a román anyanyelvű diák sem. A jogi kifejezések nehézséget jelenthetnek még egy érettségiző számára is. Markó szerint a fordításra több megyében is van példa.
A tanfelügyelőségnek címzett levében arra figyelmeztetnek, hogy a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a diákok megkapjanak magyar nyelven is minden, a tanulmányaikkal kapcsolatos dokumentációt, valamint arra is kitérnek, hogy a törvény azt is lehetővé teszi, hogy az elemi iskolában a gyerekek tanulmányi minősítését az ellenőrzőbe magyarul is beírják. Tájékoztatnak arról is, hogy érdeklődésükre ezügyben a tanügy-minisztérium illetékesei azt válaszolták, hogy a minisztérium nem ellenzi, hanem kifejezetten támogatja azt, hogy a tanfelügyelőségek magyar nyelvű anyagokat is a diákok rendelkezésére bocsássanak.
Keresztély Irma főtanfelügyelő a helyzettel kapcsolatosan elmondta, hogy, tudnak a problémáról, tettek lépéseket ezügyben, mi több a minisztériumhoz is küldtek egy átiratot, hogy személyzeti gondok miatt nem érvényesíthetik a nyelvi jogokat.
„Külön kell választani a törvény által meghatározott szabályzókat – melyek megjelennek a Hivatalos Közlönyben –, a többi rendelkezéstől és tájékoztatástól. Ez előbbiek esetében a tanfelügyelőségnek nincs kompetenciája a hivatalos iratok fordítására, ráadásul lehetőségük sincs egy hivatalos fordító, illetve egy jogász alkalmazására, mert köztudottan személyzethiánnyal küszködik az intézmény” – szögezte le a főtanfelügyelő. Hozzátette: ennek ellenére a magyar tannyelvű iskolákban a minimális információmennyiséget biztosítani kell magyar nyelven is, de ez nem a hivatalos forma
Szabó Enikő
Székelyhon.ro,

Cs. Erdős Tibor 100. születésnapjának megünneplése
Cs. Erdős Tibort 100. születésnapja alkalmából köszöntötték barátai, tisztelői Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében.
Cs. Erdős Tibor 1914. február 27.-én született Berettyóújfaluban. Rendkívül sokoldalú művész: festőművész, grafikus, díszlettervező, egyetemi tanár.
A kiállítással egybekötött hangulatos ünnepi rendezvényen köszöntők hangzottak el.
Születésnapi köszöntők
Magdó János főkonzul köszöntötte a Mestert a 100. születésnapja alkalmából. Mint sokat megélt embert és neves művészt tisztelhetjük Cs. Erdős Tibor személyében.
Németh Júlia műkritikus szerint Erdős Tibor a 100 évet optimizmussal, életkedvvel töltötte be. Vitalitás, dinamizmus jellemezte. Következetes tudott lenni munkájában, ragaszkodott az elképzeléseihez. Isteni szikra van benne, ami sok munkával, tudással társult. Művészi munkájának legjellemzőbb vonásai a sokoldalúság és a kísérletező kedv. A sokoldalúság bizonyítékának tekinthető a mai kiállítás, amely rendkívül változatos. Tájképekben, a nép életét bemutató munkákban gyönyörködhetett a néző. A színek és formák tökéletes harmóniáját valósította meg.
A széki lányokat ábrázoló kompozíció látható a rendezvényterem falán. Az arcok, a kifejezések, a piros-fekete széki ruhák az erdélyiséget fejezik ki. Mint Németh Júlia kiemelte, ha a mester életében nem alkotott volna más festményt, mint a Széki lányok-című festményt, akkor is neves lett volna. A figuratív művészet híve.
A hangulatos rendezvényen dr. Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh elnöke, elmondta, hogy a mester barátjának tekintette, ami számára megtisztelő.
Ioan Horváth – Bugnariu, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke neves kolozsvári, erdélyi művészként jellemezte az ünnepeltet.
Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere meleg szavakkal köszöntötte Cs. Erdős Tibort. „Berettyóújfalu kis település, amely büszke múltjára és jelenére. Büszke azokra, akik kötődnek a településhez”. Cs. Erdős Tibor 3 éve a település díszpolgára. A város lakossága megtekintette a Mesterről készült videó-filmet. Köszönetét fejezte ki a közösség nevében azokért az alkotásokért, melyeket a városnak adományozott. A 30 művészi alkotást – tájképet, csendéletet, portrét- megfelelő környezetben mutatják be.
„A művészet rejtély”
Cs. Erdős Tibor a gyermekkori élményeiről, azoknak a művészi alkotásokban történő felhasználásáról, a portréfestés rejtélyéről beszélt.
A művészet rejtély, de érdekes, hogy ezt a rejtélyt a kicsi gyermekek hogyan használják fel. Minden gyermek először rajzol, de legtöbbször 14-15 éves korában abbahagyja. Aki marad, az tovább is rajzol. A gyermekkori élmények elraktározódnak a tudatalattiban. Ez az életnek olyan motívuma, amely minden embert végig kísér. Ezeket a tapasztalatokat magával viszi az ember időskorában is. Számára a legnagyobb élményt a portréfestés jelentette, melyet az alkotó tevékenység legizgalmasabb mozzanatának tekint. A portré rejtelem- mondta. Sokszor saját magán is csodálkozik, hogy tudja élővé tenni a szemet, a tekintetet, a szájat. Magának a tekintetnek megragadása krétával isteni játékot jelent. Az élet megjelenítése a fejben rejtély. A portré az emberi fej visszaadása, mely nagy rejtélye és adománya az életnek.
A születésnapi rendezvény hangulatát emelte a Cs. Erdős Tibor kiállítása. Béres Melinda és Márkos Albert csodálatos Bartók zenével köszöntötte a Mestert.
Muraközi István a város alapítójának, Báthory Gábor fejedelemnek kicsinyített bronzszobrát ajándékozta a 100. születésnapját ünneplő művésznek.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Zákonyi: a magyar kormánynak az erdélyi magyarság törekvéseit kell támogatnia
Udvariassági látogatásra Szatmárnémetibe érkezett csütörtökön Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete. Elmondása szerint a Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út ügyében a román kormánynál van a labda. Szó esett a sportközvetítés-ügyről is.
„Nem tárgyalni, hanem udvariassági látogatásra jöttem. Mindkét ország számára fontosak a határ menti régiók a határon átnyúló pályázatok miatt. Számunkra pedig még fontosabb az itt élő magyarok helyzete, problémái", kezdte beszédét Zákonyi azt követően, hogy találkozott a helyi közigazgatási vezetőkkel - Eugeniu Avram prefektussal, Adrian Stef megyei tanácselnökkel és Dorel Coica szatmárnémeti polgármesterrel. „Szót ejtettünk a következő pályázati időszak hatékonyabb pénzlehívásáról, a gyorsforgalmi útról, az egészségügyről, turizmusról, kultúráról, valamint a szatmári magyarság helyzetéről", tette hozzá a déli sajtótájékoztatón.
Stef kétnyelvű beszédében emlékeztette a nagykövetet, hogy a négy határ menti romániai megye (Szatmár, Bihar, Temes, Arad) négy pontban határozta meg a fejlesztési stratégiáját, amelyben a négy magyarországi határ menti megye (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád) partnerségében szeretnének megvalósítani: zöld energia, infrastruktúra-fejlesztés, egészségügy, városfejlesztés. Hangsúlyozta a határ menti településeket összekötő útvonalak megépítésének fontosságát, amelyek hozzájárulhatnak e periférián lévő települések elszigeteltségének megszüntetéséhez. Stef pozitívnak értékelte a megyében élő etnikai kisebbségek kapcsolatát és helyzetét, majd kifejtette, hogy a megyei tanács szeretné támogatni a magyarországi románokat, mint ahogy teszi az ukrajnai románokkal is. Végezetül meghívta Zákonyit a június 21-23 között esedékes megyenapok rendezvénysorozatra.
Coica biztosította a nagykövetet, hogy remek a kapcsolat a városi tanácsban a magyar és a nem magyar tanácsosok között, „hisz párttól függetlenül közösek az érdekeink és céljaink: hogy a város javát szolgáljuk". Coica a magyarországi befektetőknek is üzent, mondván, a város ipari parkjában vannak még szabad helyek. Az Északi Színház két társulatának külön jogi személyiséggé válása kapcsán a polgármester elmondta: ez az igény a magyar társulat felől fogalmazódott meg, ő maga pedig közvitára bocsátotta azt.
Újságírói kérdésre válaszolva Zákonyi a színházzal kapcsolatban elmondta: a magyar kormánynak, így neki is a határon túli magyarság törekvéseit kell támogatnia. Ugyanez vonatkozik a székely zászló kapcsán. „Ha egy közösség, legyen az etnikai kisebbség, identitásának megvannak a szimbólumai, akkor azokat miért ne használhatná bármikor szabadon. Így működik ez Nyugat-Európában és nem látom, miért nem működhetne így Kelet-Európában is".
Egy másik kérdés az RMDSZ kormányzati szerepvállalására vonatkozott. „Úgy gondolom, ha egy pártnak lehetősége van kormányra kerülnie, akkor azzal élnie kell. Határozottan igaz ez egy kisebbséget, adott esetben az erdélyi magyarságot képviselő pártra. Elemezni kell a megállapodás feltételeit és várjuk a kormányzás eredményeit", jelentette ki Zákomyi.
A Nyíregyháza - Szatmárnémeti - Nagybánya gyorsforgalmi út tekintetében szerint a román kormány oldalán pattog a labda. „Magyarország az autópályával már megközelítette a határt. Most a román oldalnak kell lépnie és konkrét akaratot mutatnia". Elismerte ugyanakkor, hogy Budapest számára a Debrecen - Nagyvárad, valamint az Aradot elérő autópálya a prioritás. Reményének adott hangot, hogy ezeket két éven belül sikerül megvalósítani.
Zákonyi szerint komoly különbséget lehet tapasztalni a román politikum részéről ott, ahol az RMDSZ-re politikai riválisként tekintenek - mint például Szatmárban és Biharban - és ott, ahol a kisebbség aránya nem számottevő. Tapasztalatai szerint ugyanis ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20%-ot, ott törvény rendelkezik („a fontos, hogy ezt be is tartsák", tette hozzá), ahol pedig nem éri el ezt a részarányt, ott a politikum gesztusokra is hajlandó. „Fontos, hogy az RMDSZ helyzetétől függetlenül a közigazgatásban, oktatásban, az állami intézményekben a lakosság számarányának megfelelő arányban képviseltessék magukat a nemzeti kisebbségek", ismételte el többször is.
A sajtótájékoztatót követően Zákonyi Riedl Rudolf megyei tanácselnök irodájában találkozott az RMDSZ helyi vezetőivel, Pataki Csaba szenátorral, Kereskényi Gábor és Erdei D. István parlamenti képviselővel. „Tájékoztattuk a nagykövet urat a helyi közintézményekben dolgozó magyarok arányáról, amelyet a polgármester úr kicsit felduzzasztott", árulta el a megbeszélésről Nagy Szabolcs, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
A beszélgetésen szó esett az RMDSZ kormányzati szerepvállalásában rejlő lehetőségekről, a határon átvezető utakról. „Több pályázatunk is késik, mert a két kormány az utak találkozásánál nem állapított meg átkelési pontokat. Ezeket újra kell tárgyalni", magyarázta Nagy.
Egy másik fontos és érdekes téma volt a magyar közszolgálati televízió bizonyos esetekben kódolt műsorszórása. „A nagykövet úr azt mondta, hallott már a problémáról, ám nem gondolta, hogy ez ilyen jelentőséggel bír az itteni magyarság számára. Ezt mi vetettük fel neki elsőként és arra kért, készítsünk erről egyfajta jelentést, ő meg ígéretet tett, hogy megpróbál közvetíteni a magyar és a román közszolgálati televíziók között", mondta Nagy.
szatmar.ro,

Markó Béla szenátor március 4-i felszólalása a Parlament együttes ülésén
Hölgyeim és uraim, Tisztelt szenátorok és képviselők, Tisztelt Miniszterelnök Úr, Szombaton, a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén egy többek számára sokkoló kijelentést tettem: azt, hogy az RMDSZ nélkül egyetlen kormány sem képes reformot végrehajtani Romániában. Elismerem, hogy ez meglepő kijelentés lehet mindazok számára, akik nem értik e megállapítás igazi értelmét. Hiszen az RMDSZ nélkül is lehet akár ágazati, akár a társadalom egészét érintő reformokat végrehajtani.
De a megbékélés eszméje nélkül, a mintegy 1.300.000 romániai magyar támogatása nélkül ezek a reformok kétségtelenül törékenynek bizonyulnának, ha pedig valaki tagadná a románok és a magyarok, valamint az összes romániai nemzeti közösség közötti folyamatos együttműködés szükségességét, ha valaki megkérdőjelezné a különböző közösségek részvételének hasznosságát a döntéshozatalban és a végrehajtásban, akkor ezáltal a fejlődés lehetőségét is megkérdőjelezi. Tehát lehetséges az RMDSZ nélkül is. De magyarok nélkül, németek nélkül, ukránok, szlovákok, törökök, tatárok nélkül, és természetesen a román többség nélkül, nem. Mindegy, hogy kinek - nem feltétlenül az RMDSZ-nek -, de minden kormányban kell lennie valakinek, aki felvállalja az együttélés, az együttműködés és együttmunkálkodás gondolatát.
Ismerem azokat a kritikákat, helyenként vádakat és rágalmakat, amelyekkel a magyarságnak az oktatásra, a nyilvános anyanyelvhasználatra, a saját szimbólumok használatára vagy az önkormányzatok minél nagyobb önállóságára vonatkozó követeléseit illetik manapság.
Tisztelt kollégák, ezek az igények azonosak a többség igényeivel: hogy minél hatékonyabb oktatásunk, egy minél szabadabb és minőségi kultúránk legyen, és minél erősebb helyi közösségeink legyenek. Ha vesszük a fáradságot, hogy a dolgok mélyére nézzünk, akkor látni fogjuk, hogy nincs semmilyen különbség.
De ezúttal nem azért jöttem a mikrofonhoz, hogy előadást tartsak a kisebbségi jogokról, hanem hogy nagyon röviden felidézzem a közelmúltunk történetét, ugyanis az utóbbi időben rögeszméjévé vált egyeseknek, miszerint az RMDSZ részt vett az összes forradalom utáni kormányban. Nem vettünk részt minden kormányban, sajnos. Való igaz, hogy vállaltunk különböző politikai színezetű koalíciókat, és ennek köszönhetően szinte minden itt jelenlévő párttal együttműködtünk kormányzati szinten.
Nem egy adott politikai doktrína érvényesítésért, hanem egy ennél jóval fontosabb cél, a társadalom demokratizálódása, az ország európai integrációja és az etnikumközi kapcsolatok megváltoztatása érdekében. Én nem szégyellem, tisztelt kollégák, hogy Önökkel együttműködtem, ellenkezőleg, büszke vagyok arra, hogy Románia történelmében először, 1996-ban a magyarok beléptek a Demokratikus Konvenció által megalakított kormányba, és elfogadtunk többek között egy új oktatási törvényt, visszaszolgáltattunk számos államosított javat, Victor Ciorbea miniszterelnök pedig 1997-ben köszöntötte a magyarokat március 15-e alkalmából. A mi részvételünk a kormányban ugyanakkor megváltoztatta Románia megítélését a világban, és együtt elvittük az országot a NATO-csatlakozás küszöbéig. 2000 és 2004 között évi protokollumok alapján a parlamentben szavazatainkkal támogattuk az Adrian Năstase vezette kormányt, elfogadtuk azokat a törvénycikkelyeket, amelyek a közigazgatásban történő anyanyelvhasználatra vonatkoznak ott, ahol az adott közösség aránya eléri a 20 %-ot, beemeltünk bizonyos kisebbségi jogokat az Alkotmányba, ugyanebben az időszakban pedig Románia belépett a NATO-ba.
2004. és 2008. között részt vettünk a Tăriceanu-kormányban, szoros kapcsolatot alakítottunk ki Románia és Magyarország között, beleértve a román-magyar közös kormányüléseket, 2007-ben pedig országunkat felvették az Európai Unióba.
2009. és 2012. között tagjai voltunk a Boc-kormánynak, és Traian Băsescu államfővel közösen megállapodtunk egy új oktatási törvény elfogadásáról, amely nagyon fontos jogokat biztosít az anyanyelvű oktatás számára, ugyanakkor viszont mi is vállaltuk azokat a rendkívül fájdalmas költségvetési megszorító intézkedéseket, amelyek a gazdasági válságból való kilábaláshoz kellettek.
De méltányolni tudnám a Mihai Răzvan Ungureanuval folytatott rövid kormányzást is. Mondják meg, kérem, miért ne higgyünk abban, hogy a baloldallal vagy a jobboldallal, a liberálisokkal, a szociál-demokratákkal, a demokrata-liberálisokkal, a keresztény-demokratákkal együttműködve hozzá tudtunk járulni az ország demokratizálódásához, és meg tudtuk akadályozni a kijelölt iránytól való mindennemű letérést.
Miért ne higgyünk abban, hogy egy ilyen, rendkívül veszélyes geopolitikai pillanatban, mint a mostani, amikor Európának ennek a részében fennáll a visszarendeződés veszélye, és egyes országokban máris ingadozik a jogállamiság, stabilitásra és egyensúlyra van szükségünk.
Az RMDSZ felajánlja hozzájárulását ennek a stabilitásnak és egyensúlynak a megteremtéséhez, belföldön és nemzetközi szinten egyaránt.
Én nem örültem az USL-koalíció felbomlásának.
Az ország érdekében, a romániai magyarok érdekében, a Románia határain túl élő románok érdekében, beleértve az ukrajnai románokat is, egy stabil kormányra van szükségünk.
Az RMDSZ megszavazza az új szerkezetű és összetételű, Victor Ponta által vezetett kormányt.
Markó Béla
Bukarest, 2014. március 4.
(Külhoni Magyar Sajtószolgálat)
http://kms.mtva.hu,

Gulyás: óriási előrelépés, hogy négy év alatt közel 600 ezren élnek a kedvezményes honosítással - A Fidesz frakcióvezető-helyettese szerint óriási előrelépés, hogy négy év alatt várhatóan közel 600 ezren élnek a kedvezményes honosítás lehetőségével.
Erről Gulyás Gergely a Nemzetstratégiai Intézet konferenciáján beszélt, csütörtökön a fővárosban. A fideszes országgyűlési képviselő rámutatott: 2004. december 5-e mélypontja után a sebek begyógyulása és egy nyugodtabb, több konszenzussal járó időszak következett el. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye ugyanakkor következmény volt, és az okok jóval messzebbre vezethetők vissza - fejtette ki.
A nagyobbik kormánypárt frakcióvezető-helyettese a történelmi előzményeket felidézve kiemelte: a térségben a magyar kommunizmus volt az egyetlen, ami internacionalista volt. A kommunista tábor mesterséges államalakulatai - mint például az NDK és Csehszlovákia - arra törekedtek, hogy legyen saját nemzetképük, de nálunk a magyar nemzet, vagy az elcsatolt területeken élők sorsával kapcsolatos kérdésekről még beszélni sem lehetett.
Nemzetpolitika nem létezett, és a rendszerváltás után sem jött létre konszenzus e téren - összegezte. Hozzátette: ezért juthattunk el a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményéig. Ez ugyanakkor a nemzetet szembesítette a saját magához való viszonyával, és 2010 után még azok a politikai erők is kénytelenek voltak szembesülni ennek a döntésnek az irtózatos felelősségével, akik annak idején a nemre buzdítottak, s a nemzeti, és egyedül helyes állásponttal szemben határozták meg politikai álláspontjukat.
Gulyás Gergely a jelenlegi kormány intézkedéseiről szólva idézte az új alaptörvényt, amely többek között rögzíti: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, támogatja a magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseket. Emlékeztetett, hogy lehetővé vált a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzése. Az, hogy közel 600 ezren élnek négy év alatt ezzel a lehetőséggel, óriási előrelépés - állapította meg, hozzátéve: helyes lépés volt a választójog kiterjesztése is. Jelen formájában elsősorban szimbolikus a külhoni magyarok részvétele a voksoláson. A szabályozás azt mutatja, hogy egységes a magyar nemzet, de ez döntő csak egy nagyon kiegyensúlyozott választási eredménynél lehetne - rögzítette.
A frakcióvezető-helyettes nagyon fontosnak nevezte még a trianoni emléktörvényt, amely először közelít abból az irányból a trianoni tragédiához, hogy hogyan lehet a történteket a magunk javára fordítani.
Kiemelte: reméli, hogy a mostani négy évre úgy fognak majd emlékezni, amikor olyan alkotmányos alapokat sikerült meghatározni, amelyeket a következő kormányok - függetlenül attól, hogy jobb-, vagy baloldaliak - irányadónak tekintenek.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke köszöntőjében az átfogó nemzetstratégia fontosságát hangsúlyozta. Fontos, hogy tudományosan is megértessék a közvéleménnyel, ők nem kisebbség, hanem nemzeti közösség. Olyan nemzeti közösség, amely élni akar - fogalmazott az elnök.
Szász Jenő felhívta a figyelmet a környező államokban élő magyarság egyre nagyobb mértékű népességfogyására, és jelezte: az intézet Kárpát Haza programjának a célja, hogy erős, élni akaró nemzeti közösségeket teremtsenek.
Vizi E. Szilveszter, az MTA volt elnöke arról beszélt, hogy a magyar kultúra az ami összetartja ezt a világnemzetet. 15 millió magyar, vagy magyar kultúrán nevelkedett ember él a világban - fogalmazott.
Uniós keretek között gondolkodni kell azon, hogy a kisebbségi sorban élő magyarokat a környező államokban milyen jogok illeti meg - rögzítette az MTA volt elnöke, hozzátéve: nem elég kulturális autonómiáról beszélni, hanem a területiről is szót kell ejteni. A 21. században a személyes jogok mellett a kulturális és területi autonómia szolgálja a stabil és biztonságos Európa megteremtését - mutatott rá.
(MTI)

Posztkommunisták, ha összeállnak
Beteljesedett a végzet: (újra) kormányon az RMDSZ. Ezt egyébként mindenki – jó, legyen: a többség – előre látta, az egyetlen Borbély Lászlót leszámítva, aki röviddel az „esemény” előtt még azt nyilatkozta: egyelőre fel se merült, hogy ilyent tennének. Hát megtették. A hírre azonnal és hisztérikusan reagált a román politika és közélet: általános RMDSZ- és magyarellenes gyűlöletkeltés folyik azóta is. A véleményformálók nem értik – azaz úgy tesznek, mintha nem értenék –, miért kellett újra kormányzati szerephez juttatni az RMDSZ-t – a magyarokat! –, akik túlzott követeléseikkel „az ország területi integritását veszélyeztetik”.
Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a kérdés: megéri-e? Helyesebben: kinek éri meg? Már-már cui prodest-et írtam, de az – látszólag – más „műfajhoz” tartozik. Mielőtt a válaszadással próbálkoznánk, szögezzük le: a kormánybalépéssel igen rossz társaságba keveredett az RMDSZ. Ismét! Mindenféle ponták, nastasék, félixek, diaconuk, azaz plagizátorok, korruptak, szekus ügynökök, zsebnácik, magyargyűlölők – egyszóval posztkommunisták társaságába. Hiába na, rendszerint összenő, ami összetartozik.
Ebben az összefüggésben igencsak sokatmondó, hogy a magyarországi posztkommunista „testvérpárt”, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila sajtóközleményben üdvözölte az RMDSZ kormányra lépését. „A baloldali összefogás pártjai – értsd alatta a böszme Gyurcsányt, a libás Bajnait, a szabad(jó)madár Fodor Gábort, a csomagos Bokros Lajost és szavazóikat, szerző megj. – üdvözlik és támogatják az RMDSZ szerepvállalását a harmadik Ponta-kormányban” – áll az említett dokumentumban. Az RMDSZ korifeusai a PSD-vel kötött megállapodásra hivatkozva próbálják igazolni a kormányralépést, amelyben az erdélyi autópálya folyatatásáról, a MOGYE magyar tagozatáról, a székelyföldi szimbólumhasználatról is szó esik. Ha nem ismernénk a megállapodó feleket, még azt hihetnénk, talán lehet valami belőle. De ismerjük. És láttunk már hasonló megállapodást, nem egyet. Akkor mi a garancia arra, hogy ezúttal betartják? Ha korábban rendre megszegték ígéreteiket, miért ne tennék ezúttal is?
És végül az RMDSZ-ről. Ha bedőlnek a mostani ígéreteknek, akkor bárgyú hiszékenyek, ebből következően alkalmatlanok a közösségi érdekképviseletre, ha viszont tudatában vannak annak, hogy újra rászedik őket, ennek ellenére mégis összebútoroztak a „nagy testvérrel”, akkor rosszabbak: cinikus árulók!
Bár tévednék.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Az államhatalom csapdái
Tartanak tőlünk Bukarestben – mással aligha lehetne magyarázni, hogy miért kellett a hatósági tiltás fegyverét bevetnie a román államhatalomnak a székely szabadság napja előtt.
E túlbuzgóság – amely a véleménynyilvánítás szabadságát és a gyülekezési jogot is sérti – mindennél beszédesebben árulkodik arról, hogy igenis, pontosan tudják: tavaly sem nyolcezren vonultunk fel Marosvásárhelyen, miként azt a prefektus állította, a székelyek nagy menetelésén pedig újra megtapasztalhatták, igen erőteljes a közösségi támogatottsága autonómiatörekvéseinknek, nem csupán néhány forrófejű székely követelésével állnak szemben. Nem véletlen az sem, hogy éppen most invitálták kormányra az RMDSZ-t, a szociáldemokraták tételesen is megfogalmazták: így akarják elejét venni a szövetség radikalizálódásának – autonómiaigényünk következetes kinyilvánítását ugyanis rendszerint szélsőséges magatartásnak bélyegzik a román pártok. Többféle cselt vetnek hát be ezúttal annak érdekében, hogy elbizonytalanítsák a Marosvásárhelyre igyekvőket. A felvonulás tiltásával sokakban azt a benyomást próbálják kelteni, hogy elmarad az egész rendezvény, a magyar szervezet hatalomba csábításával pedig elsősorban külföldnek üzennek: miféle gondok lehetnének itt a kisebbségben élő nemzeti közösségekkel, ha képviselőik részt vesznek a kormányzásban? Jó lenne ezért, ha el tudnánk kerülni, s nem esnénk bele a Bukarest által állított csapdákba. Ha sem a tiltás, a szigor, a zavarkeltési és megfélemlítési szándék – sem a mézesmázos szavak, a ködös ígéretek nem tántorítanának el bennünket. Ha nem kifogásokat keresnénk, hogy de hiszen munkanapra esik március 10-e, nem azt fejtegetnénk, hogy nem kellene összemosni az autonómiatüntetést a megemlékezéssel, ha nem azt fürkésznénk, jönnek-e a többiek, a más pártokból, más szervezetekből valók – hanem mindannyian ott lennénk Marosvásárhelyen. S ha kételyeink támadnak, vagy éppen lankadna erőnk, ne feledjük: már az is eredmény, ha tartanak tőlünk. Hisz akkor tényleg erősek vagyunk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hírsaláta
LEMONDOTT A KOMMUNIZMUS BŰNEIT VIZSGÁLÓ INTÉZET ügyvezető elnöki tisztségéről Andrei Muraru. A történész levélben értesítette döntéséről Victor Ponta miniszterelnököt.
A Muraru lemondását kiváltó okok egyelőre ismeretlenek, közleményében csupán annyit írt, hogy az elvek és a lojalitás fontosabb számára bármilyen tisztségnél. Andrei Murarut 2012 májusában nevezték ki a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet ügyvezető elnökévé, az ő vezetése alatt indult bűnvádi eljárás két egykori kommunista pribék ellen, illetve ugyancsak az ő mandátuma idején kezdődött el a Râmnicu Sărat-i hírhedt kommunista börtön emlékmúzeummá alakítása. (Marosvásárhelyi Rádió)
MIÉRT? Találgatások folynak, miért is gondolta meg magát Traian Băsescu, s szerda este miért iktatta váratlanul be a harmadik Ponta-kormányt. Sokan tudni vélik, bár a Cotroceni-palota tagadja, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter telefonált, hogy hagyjanak fel a dacoskodással, Băsescu eskesse fel a kormányt, Ponta pedig új kormányprogrammal álljon a parlament elé. Mások az európai uniós nagykövetek látogatásának tulajdonítják a hirtelen békét. Mircea Geoană szenátor meg úgy véli, Traian Băsescu részvétele az Európa Tanács közgyűlésén késztette arra az államfőt, hogy a parlament 60 százalékának bizalmát élvező Ponta-kormányt beiktassa. (Antena 3)
KOLOZSVÁRON OLCSÓBB. 230 magyarországi diák tanul a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen a 2013/14-es tanévben – írja a Maszol.ro. Az Erdélyben tanuló magyarországi egyetemisták évente akár több százezer forintot takaríthatnak meg az utazási és szállásköltségeket is figyelembe véve. Az anyaországi hallgatók legnagyobb része pszichológiát, néprajzot, informatikát, színművészetet és szociológiát tanul – az Európai Unió polgáraként javarészt tandíjmentesen. Arányuk messzemenően a pszichológia-távoktatáson a legnagyobb, körülbelül 45 százalék, az 52 elsőéves közül ugyanis 25 magyarországi. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemnek jelenleg több mint 700 külföldi hallgatója van. A nem EU-s állampolgárok 250–300 eurós havi tandíjat fizetnek, amelynek összege szakonként változik.
AZ ORTODOX EGYHÁZ BLASZFÉMIÁNAK TARTJA. Elutasította a képviselőház jogi bizottsága az élettársi kapcsolat bejegyzésének törvénytervezetét, amelyet Remus Cernea nyújtott be – derül ki a képviselő Facebook-oldalán közzétett bejegyzésből. A bizottság tizenegy tagja egyhangúlag utasította el a törvénytervezetet, a ház plénuma valószínűleg jövő héten szavaz róla – írta. Cernea az érvelés során felolvasta Pál apostol szeretethimnuszát is (1Kor. 13), ám a Román Ortodox Egyház jelen levő képviselője blaszfémiának nevezte a gesztust. (RTV)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Felelősségvállalásra kész a program
A kormány felelősséget fog vállalni az elkövetkező időszak prioritásait tartalmazó programért – jelentette ki Victor Ponta kormányfő csütörtökön, leszögezve, ez a dokumentum nem azonos a 2012-es kormányprogrammal, de majdnem teljes egészében abból ihletődött.
„Az új kormány felelősséget fog vállalni az alkotmány 114-es cikkelye alapján egy programért, nem kormányprogramért tehát, hanem egy programért. Így írja elő az alkotmány, így csináljuk! A program tartalmazza a kormány prioritásait és fő cselekvési irányát az elkövetkező időszakban. Magától értetődik, hogy nem egyik napról a másikra találtuk ki, hanem majdnem teljes egészében a 2012-ben elfogadott kormányprogramból ihletődik, azonban vannak már olyan dolgok, amelyek már megvalósultak, és nincs értelme megint javasolnunk őket. Vannak új dolgok is, amelyek az elmúlt másfél évben jelentek meg, és magától értetődik, hogy ezekért a kormánynak felelősséget kell vállalnia, és a parlamentnek jóvá kell hagynia” – jelentette ki Ponta.
A kormány szerda este elfogadta a politikai programot, amely időszerűvé teszi a kormányprogramot – nyilatkozták akkor hivatalos források. A dokumentumot csütörtök reggel küldték el a parlamentnek.
Victor Ponta kormányfő az új kabinet első ülésén kijelentette, a program, amit a kormány elküld a parlamentnek, 98-99 százalékban megegyezik a programmal, amelyet a parlament már jóváhagyott, azonban jó, ha aktualizálják azt a kormány politikai összetételének megváltozása után.
Az új kormány szerda este tartotta első ülését, miután a miniszterek letették az esküt.
Victor Ponta kormányfő szerdán bejelentette, rögtön az új miniszterek beiktatását követően a kormány elküld a parlamentnek egy politikai programot, amely időszerűvé teszi a kormányprogramot, amelyért a kabinet felelősséget fog vállalni. Hangsúlyozta, politikai programról van szó, és az eljárás az alkotmány 114-es cikkelye alapján fog történni. Az illető cikkely előírja, hogy a kormány felelősséget vállalhat a parlament előtt egy programért, egy általános politikai nyilatkozatért vagy egy törvénytervezetért.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad),

Az Erdélyi Magyar Néppárt állásfoglalása az RMDSZ kormányba lépése kapcsán
Az Erdélyi Magyar Néppárt aggasztónak tartja, hogy az RMDSZ kormányzati szerepvállalását rögzítő dokumentum – annak ellenére, hogy képviselői a mérleg nyelvét alkotják a kormánytöbbség biztosításában –, semmilyen garanciát nem tartalmaz az erdélyi magyar közösség jogainak érvényesítésére.
Egy felelős politikai szervezet számára a kormányzás önmagában nem érték, hanem eszköz a közösségi érdek érvényesítésére. Ezt pedig nemcsak a bársonyszékek számának rögzítésével, hanem konkrét célok és pontos határidők nyilvános kitűzésével, továbbá szilárd biztosítékok megfogalmazásával lehet elérni. Annál inkább fontos ez a bukaresti politika zavaros és átláthatatlan környezetében, ahol az adott szó semmire nem kötelez, hagyománya van a szerződésszegésnek. Az erdélyi magyarság képviseletében az RMDSZ a rendszerváltozás utáni korszak leggyengébb teljesítményű és talán leginkább magyarellenes kormányát készül legitimálni, ugyanazt a csoportot, amely két évvel korábban a nacionalista kártyát kijátszva, a MOGYE magyar karának létrehozását támadva buktatott kormányt és került hatalomra. Ráadásul annak a kormányprogramnak a végrehajtását vállalta ezzel a lépéssel az RMDSZ, amelyet 2012-ben maga is elutasított a parlamentben.
A Szociáldemokrata Unióval kötött kormányzati megállapodás körmönfontan megfogalmazott szövegére az RMDSZ vélhetően megpróbál optimista kommunikációt építeni és ismét – mint annyiszor az elmúlt években – becsapni választóit. Ám a pillanatnyi politikai alkun tovább mutató, maradandóbb eredményeket ígérő cselekvési tervet már nehezebb összehozni, mivel a megállapodás szövegében szereplő homályos, többértelmű, ki- és félremagyarázható kitételek túlságosan alacsonyra teszik a mércét. Nem sokat ígérnek az olyan megfogalmazások, mint hogy a kormány „továbbra is támogatni fogja” a hosszú évek óta szándékosan hátráltatott kisebbségi törvény elfogadását, vagy hogy „megfelelően” támogatja a Nemzeti Kisebbségek Kutatóintézetét. A „területi-közigazgatási egységek zászlója” kitűzésének lehetőségét megvizsgáló nyilvános vita megszervezése sem feltétlenül az autonómia szimbóluma, a székely zászló szabad köztéri használatára vonatkozik.
Minden bizonnyal a korábban beharangozott, a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezet „taktikai” megfontolásokból szép csendesen lekerül a napirendről, hiszen a kormányzati megállapodás még halvány utalást sem tartalmaz ezzel kapcsolatban. Csakhogy az erdélyi magyar közösség szempontjából a kormányzati szerepvállalás hatékonyságának legfontosabb fokmérője, hogy közelebb visz-e az autonómia ügyének megoldásához. Az eddigi tapasztalat alapján szinte biztosra vehető, hogy kormányra kerülésével az RMDSZ – akárcsak korábban minden egyes alkalommal – ismét sutba vágja az autonómia ügyét, amelyet kizárólag választási kampányban, vagy ellenzékben tűz „harcosan” zászlójára.
Pedig március 10-én, Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján nagy szükség lenne az RMDSZ támogatására is, hiszen kedvező politikai megoldás a magyarság megmaradásának igazi garanciáját jelentő autonómia kérdésében csakis a közösség közvetlen politikai szerepvállalása nyomán születik. Azok, akik ezt ellehetetlenítik, a közösségi érdek ellen cselekszenek. Ezért az Erdélyi Magyar Néppárt részvételre szólítja közösségünk minden cselekvésre kész tagját. Hisszük: az autonómia a megoldás és azt csak közösen érhetjük el.
Toró T. Tibor,az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Nyugati Jelen (Arad),

Módosította programját az új kormány
Jóváhagyta csütörtöki ülésén a kormány az a dokumentumot, amely azt rögzíti, milyen prioritásokat tűzött ki maga elé a harmadik Ponta-kormány, és amelyet jóváhagyás végett továbbküldenek majd a parlamentnek, ahol Victor Ponta kormányfő várhatóan kedden ismerteti azt.
A miniszterelnök ugyanakkor jelezte: ez nem egy új kormányprogram, csupán egy egyszerű program, olyan dokumentum, amely a kormány főbb céljait vázolja. A miniszterelnök közölte, az aktualizált dokumentum 98-99 százalékban megegyezik az USL 2012-es kormányprogramjával, csupán az azóta teljesült célokat iktatták ki, illetve az azóta fölmerült ügyeket rögzítették az új programban. Azt is megjegyezte, hogy szerdán nem békét, csupán fegyverszünetet kötött Traian Băsescu államfővel.
Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu államfő szabta feltételül a harmadik, az RMDSZ-t is soraiban tudó kabinet beiktatásához, hogy az ne a felbomlott Szociálliberális Unió (USL) programját vigye tovább, hanem igazítsa a programot a kormány összetételének megváltozásához, és iktassa be a dokumentumba annak a megállapodásnak az elemeit is, amelyet az RMDSZ kötött a másik három kormánypárttal, és amelyek azt rögzítik, milyen kisebbségjogi követeléseket támaszt a szövetség.
Az államfő azt is feltételül szabta, hogy a kormány felelősségvállalással terjessze be a parlament elé az új programot. A megállapodás – amelyet egyfelől az RMDSZ, másfelől a Szociáldemokrata Párt (PSD), az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) és a Konzervatív Párt (PC) írt alá – azt tartalmazza, hogy a kormány a közigazgatási átszervezéskor figyelembe veszi a különböző régiók hagyományait, kultúráját és történelmét, kidolgoz egy törvényt, amely lehetővé teszi az önkormányzatok számára a saját zászló használatát, valamint intézkedéseket tesz a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) önálló magyar karainak létrehozására.
Mint arról beszámoltunk, 2012-ben a Victor Ponta vezette Szociálliberális Unió (USL) többek között éppen azért buktatta meg bizalmatlansági indítvánnyal az Ungureanu-kormányt, amelynek az RMDSZ is tagja volt, mert az intézkedett a MOGYE magyar karainak létrehozása érdekében.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár),

Gulyás: előrelépés a hatszázezer új magyar állampolgár
Gulyás Gergely, a Fidesz frakcióvezető-helyettese szerint óriási előrelépés, hogy négy év alatt várhatóan közel 600 ezren élnek a kedvezményes honosítás lehetőségével.
Erről a budapesti kormánypárti politikus a Nemzetstratégiai Intézet konferenciáján beszélt csütörtökön a magyar fővárosban. A fideszes országgyűlési képviselő (képünkön) rámutatott: 2004. december 5-e mélypontja után a sebek begyógyulása és egy nyugodtabb, több konszenzussal járó időszak következett el.
A nagyobbik kormánypárt frakcióvezető-helyettese a történelmi előzményeket felidézve kiemelte: a térségben a magyar kommunizmus volt az egyetlen, ami internacionalista volt. A környező „mesterséges államok” arra törekedtek, hogy legyen saját nemzetképük, de nálunk a magyar nemzet, vagy az elcsatolt területeken élők sorsával kapcsolatos kérdésekről még beszélni sem lehetett. Nemzetpolitika nem létezett, és a rendszerváltás után sem jött létre konszenzus e téren – összegezte.
Hozzátette: ezért juthattunk el a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményéig. Ez ugyanakkor a nemzetet szembesítette a saját magához való viszonyával, és 2010 után még azok a politikai erők is kénytelenek voltak szembesülni ennek a döntésnek az irtózatos felelősségével, akik annak idején a nemre buzdítottak, s a nemzeti, és egyedül helyes állásponttal szemben határozták meg politikai álláspontjukat.
Gulyás Gergely a jelenlegi kormány intézkedéseiről szólva idézte az új alaptörvényt, amely többek között rögzíti: Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, támogatja a magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseket. Emlékeztetett, hogy lehetővé vált a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzése.
Az, hogy közel 600 ezren élnek négy év alatt ezzel a lehetőséggel, óriási előrelépés – állapította meg, hozzátéve: helyes lépés volt a választójog kiterjesztése is. Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke köszöntőjében az átfogó nemzetstratégia fontosságát hangsúlyozta. Fontos, hogy tudományosan is megértessék a közvéleménnyel, ők nem kisebbség, hanem nemzeti közösség. Olyan nemzeti közösség, amely élni akar – fogalmazott az elnök.
Krónika (Kolozsvár),

A négy fal között felvállalt identitás
Már csak nevükben számítanak magyarnak azok az Árpád-kori Marosújvár környéki falvak, melyek földrajzilag egy karnyújtásnyira fekszenek Maros megyétől, azonban a betelepítések, az elszigeteltség, az elvándorlás, a kiöregedés és a nemzeti önazonosság feladása következtében a teljes beolvadást jelentő szakadék szélére sodródtak.
Miután a hatalom bő hatvan éve felszámolta az anyanyelvű oktatást, a kultúra és a hagyományőrzés fokozatosan elsorvadt magától, a református egyház maradt az egyetlen és egyben utolsó kapocs az elrománosodott Szárazvám-völgyi eldugott falvak elöregedett magyar lakói és nemzeti identitásuk között.
„Ki ünnepelje meg március tizenötödikét, mert mi nem, hisz el vagyunk foglalva. De mi is volt akkor? Tényleg nem még tudom pontosan, mi történt akkor” – így hangzik a válasz, amikor az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarsülyében a ’48-as forradalom kitörésének megünnepléséről Mihály Máriát kérdezzük.
Pár másodperces gondolkodás után a rendkívül kedves vendéglátónk, az egyházi gondnokfeleség észbe kap. „Ja persze, akkor volt a revoluţia din patrușopt, igen. Tudja, én nem még szeretem, ha a magyarországiak idedugják az orrukat, mert mi jól megvagyunk egymással, magyarok, románok, így vegyesen. A mi falunkban béke van” – jegyzi meg. A sülyei béke ára
A Fehér megyei Magyarsülye már hosszú idők óta vegyes falunak számít. A reformáció idején a római katolikusok felvették, és a mai napig megőrizték Kálvin vallását. A 17. századi háborúskodások során a település magyar lakossága megcsappant, így román jobbágyokat telepítettek be a településre. Már a trianoni döntés előtt is Sülyében több mint kétszer annyi román élt, mint magyar.
A közigazgatásilag Magyarforróhoz tartozó falut a központban felállított kereszttől balra, azaz Felszegen a románok, a kegyhelytől jobbra, Alszegen a magyarok lakják. Az idősek emlékezete szerint hajdanán még mindkét nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. Ma már bő fél évszázada annak, hogy a rendszer felszámolta a magyar iskolát.
A faluban nincsenek és nem is voltak etnikai gondok, állítja Mihály Mária néni, az emberek kölcsönösen tisztelik egymást. Csakhogy mindez a magyar nyelv háttérbe szorulása árán történik, hisz mára nem csak az iskola falai közül némult el az anyanyelv, de a családi házakban is egyre inkább elhalkul.
„A mi fiunk is román lányt vett el feleségül, így az unokák egymás közt már nem is beszélik a nyelvünket. Tőlünk tanulnak, úgy ahogy, magyarul. Hiába reformátusok, a második osztályos csibész már azzal állt elő, hogy ő nem fog konfirmálni. Pedig a menyünk rendes asszony, vele magyarul beszélünk és ő románul válaszol” – süti le a tekintetét Mária néni férje, Sándor bácsi, az egyház gondnoka.
Felesége bele-belekever mondandójába egy-egy vai de capu’ nostru-t, de egyébként szépen és ízesen beszéli a magyar nyelvet. A Szárazvám völgyében a vegyes házasságok és az elkorcsosodott nyelv már régóta megszokottá váltak; a szülők egyáltalán annak is örülnek, ha felcseperedett gyermekük a faluban marad. Bár a Maros megyei Dicsőszentmárton alig tizennégy kilométerre fekszik, a szinte járhatatlan út miatt, az ifjak leginkább a másik irányt választják, és Fehér megye központjában, a jóval távolabbi Gyulafehérváron keresik a boldogulásukat.
Visszatelepedésekre senki nem emlékszik ’89-től errefele. Így hát nem csoda, hogy a valamikor komoly gazdasággal rendelkező faluban egyre több a parlagon heverő föld és a megüresedett ház. Csupán Mihályék környéken négy-öt gazdátlanul hagyott házat számolunk össze, s mint a gondnokék mondják, ugyanez jellemző a felszegi részre is. A három évvel ezelőtt leaszfaltozott út, mely összekapcsolja Magyarsülyét a környező kisvárosok, Marosújvár, Nagyenyed vagy Marosludas civilizációjával, még egyetlen befektetőt sem vonzott a faluba, ahol jobbára csak a három kocsma számít komolyabb vállalkozásnak.
Bár félreeső, dombos vidék turisztikai potenciált is rejt magában, a térség egyetlen szálláshellyel vagy benzinkúttal nem rendelkezik. „Bezzeg a mi időnkben, amikor a gyümölcsös még gyümölcsös volt, és nem elbokrosodott, beerdősödött terület, mint manapság, és létezett egy állami gazdaság, még más vidékekről is jöttek a faluba szüretelők. A sülyei alma és a szilva olyan ízletes volt, hogy szinte kizárólag csak külföldre küldték” – eleveníti fel a több mint százhektáros gyümölcsös dicső múltját Mihály Sándor.
A hetvenedik életéve felé közeledő egyházi gondnok szerint a református gyülekezet is a faluval együtt zsugorodott össze: a hívek száma a ’89-es fordulat utáni közel hatvanról harminchatra csökkent. Katolikusok nincsenek a faluban, a magyarok számát négy Jehova-tanú család gyarapítja. Gondot jelent, hogy sem magyar újságot nem hoz a postás Sülyébe, igaz, nem valamiféle hátrányos megkülönböztetés, hanem az érdektelenség miatt, de a Marosvásárhelyi Rádió hullámai sem „csapnak el” idáig. „Ha valamit meg akarunk hallgatni a rádióban, be kell ülnünk a fiam kocsijába, mert ott még lehet fogni Vásárhelyt, de bent, a házban már nem” – mondja Mária néni.
Néhány évvel ezelőtt a második világháborúban, a falu egyik domboldalán, az oroszokkal vívott harcban elesett négy ismeretlen magyar kiskatonának állítottak emléket. A műemléktemplom kertjében elhelyezett márványlapra a magyar felirat belül, a román – az utca felől is jól láthatóan – kívül került. „Nem munkahelyekre, lakókra lenne szükség”
Hasonló a helyzet egy faluval odébb, a szintén vegyessé vált Magyarszentbenedeken. A faluban, amely a Szent Benedek tiszteletére emelt templomáról kapta a nevét, kevesebb mint ötven híve maradt a mindkét településen szolgáló Pál Attila tiszteletesnek. A reformátusokon kívül hat unitárius él a településen, ők egy csodálatos, 14. századi templommal és a havonta egyszer, Bethlenszentmiklósról beszolgáló pappal rendelkeznek.
Milikéknek, Pali bácsinak, a hetvenöt éves egyházi gondnoknak és feleségének, Irénke néninek a három fia közül kettő a megye túlsó szegletébe, Kudzsirra költözött, a lányuk pedig Gyulafehérváron él. A közelben csak a legkisebb fiú, Miklós él, ő a húsz kilométerre lévő Marosújvárról látogat időnként haza. Mind a négyen román párt választottak maguknak, és az öt unoka közül egyik sem beszéli nagyszülei nyelvét.
„Az egyik, Andráska, amíg kicsi volt, még tudogatott magyarul, beszélt is velünk, de amióta Kolozsvárra került román iskolába, azt a kicsit is elfelejtette, amit tudott” – vonja meg beletörődően a vállát az idős gazda, aki a faluban maradt mind az öt testvérével együtt még anyanyelvén tanulhatott az azóta rég felszámolt szentbenedeki magyar iskolában.
Ha csodával határos módon a jelenlegi hatalom újra is indítaná a kommunisták által bezárt iskolát, már nem lenne ki megtöltse azt. Akárcsak Magyarsülyéből, a fiatalok innen is elmentek, őseik házaiba pedig az enyészet költözött és a portákra lakat került. A faluban már az afféle hírek sem lelkesítenek senkit, miszerint egy befektető a határban melegházat létesítene. „Itt nem csak munkahelyekre van szükség, hanem lakókra. Hiába alkalmaznának embereket oda, mert nincs kit” – állítja Irénke néni. „Kihűlt” Magyarforró
A legtragikusabb demográfiai helyzetet a községközpont festi. Magyarforrón, ahol a múlt század elején még hatvan magyar lakost jegyeztek, ma már csak egyetlen szál embert tartanak számon. Mivel benősült a faluba, ő is csak jövevénynek számít. Apja még a szomszédos magyarszentbenedeki református egyház presbitere volt, de ő már ortodoxnak tartja magát. Gyermekei „természetszerűen” nem tudnak magyarul.
Nemzeti ünnep helyett nőnapozás
Hogy kit terhel a felelősség a majdhogynem csángósorsra jutott faluközösségekért? A kérdés nem csak hogy bonyolult, de rendkívül összetett is. Sok jót a jövőtől sem lehet várni, hisz az idő egyértelműen nem a szórványnak dolgozik. Annál is inkább, mivel még csak négyévente egyszer sem lehet meggyőzni a helyieket, hogy szavazzanak a magyar érdekképviseletre, mert más párt úgysem vállalja fel az ügyüket.
„Valamikor három RMDSZ-es volt a forrói tanácsban, aztán maradtunk ketten. Most csak én vagyok egyedül” – mondja Székely István, aki egyben a szövetség helyi elnöke is. Mint mondja, a választásokon nem az jelent gondot, hogy rohamosan fogy a magyarság, hanem az, hogy a közösség legalább fele átszavaz a román pártokra. „Főleg a fiatalok, meg azok, akik nemigen gondolkodnak” – állítja.
Rendkívül szomorúnak tartja, hogy a nagy interetnikai béke közepette sokan szégyellik a magyarságukat. De mit tesz az RMDSZ Magyarforró község falvainak magyarságáért? A farsang alatt legalább egy bált szervezetek? – fordítjuk meg a kérdést. „Nincs kinek és nincs kivel” – jön az egyhangú válasz. Székely nem is emlékszik, mikor volt utoljára bál vagy egyéb farsangi mulatság a környékbeli falvakban. Talán a múlt rendszerben, mondja, hisz mostanság legfeljebb diszkót szerveznek.
Valamikor a szomszédos Nagymedvés ifjai a télen betanult színdarabbal örvendeztették meg a környékbeli vegyes falvak magyarságát. Aztán kihaltak a darabokat betanító lelkes pedagógusok, felnőttek az egykori műkedvelő színjátszó, helyükbe pedig nem nőtt utánpótlás.
Magyarszentbenedeken a kántálás szokása is kihalt, pedig arra még mindenki emlékszik, hogy nem is olyan régen, a szent ünnepek alkalmával csengett a falu. Március tizenötödike? – tesszük fel a kérdést, pedig jól ismerjük a választ. Esetleg a szomszédos, színmagyar Nagymedvésen. De a tavaly ott is elmaradt. „Az emberek szégyellik. Itt mi inkább március nyolcadikát ünnepeljük” – pontosít az RMDSZ-képviselő.
A lelket tartó egyház
Ma már csak a református egyház tartja a magyar lelket a dombok közt elrejtett falvak lakóiban. Pedig az utóbbi évtizedben jóformán egyik településen sem kereszteltek magyar gyereket. Benedeken már jó tíz éve nem tartottak senkit keresztvíz alá, Sülyében pedig kilenc esztendeje annak, hogy egy nagyobbacska fiúcskával a lelkész elé állt a család.
„Emlékezetes esemény volt, hisz egyszer csak odalépett hozzám a keresztanya, és közölte, hogy elszökött a gyerek. Mondtam, semmi baj, legfeljebb énekelünk addig, amíg előkerül” – tarkítja az gyülekezet szomorú történetét egy kis vidám betéttel Pál Attila. A tiszteletesnek hamar eltűnik a mosoly az arcáról, és ismét komolyra fordítja. „Húzzuk addig, amíg tudjuk és az Atya megengedi. Aztán lakatot teszünk a templom ajtajára” – mondja ki a kegyetlen szentenciát.
Egyáltalán nem túlzott borúlátását a helyiek is osztják. Amikor falujuk jövőjéről kérdezem, a két egyházi gondnok kétféleképpen fejti ki az amúgy szinte azonos véleményét. „A mi falunk pusztulásra van ítélve” – véli Magyarsülyéről Mihály Sándor. A szentbenedeki Milik Pál is úgy látja, hogy „ki mint sózza, úgy eszi”. A Szárazvám völgyének egykori magyar falvaiban maholnap kóstolóban sem jut – sózott vagy sótlan – nemzeti eledel az ünnepi asztalhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Megszabadulnának Avram Iancuéktól
Európa leggiccsesebb szobrának tartja a kolozsvári Avram Iancu-szobrot, ezért eltávolítását kérte az önkormányzattól Alexandru Păsat szobrászművész, a Művészeti és Formatervezési Egyetem (UAD) szobrászat tanszékének tanára.
A Ziardecluj.ro portálnak nyilatkozó szobrász ugyanakkor a Fellegvár tetején található óriáskeresztet, valamint a főtéri forradalmárok emlékművét is eltávolítaná, ugyanis úgy véli, hogy az 1989 decemberében elhunyt hősök emlékére állított kőtömbök a kommunista stílust tükrözik.
Alexandru Păsat egyébként nincs egyedül véleményével: Ioan Sbârciu festőművész, szintén az UAD tanára, valamint Radu Moraru, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettese is bírálta a Kolozsvár közterein található szobrok, emlékművek esztétikai minőségét.
„Valamennyi alkotás rendkívül gyenge munka, amelyeknek semmihez semmi közük, a román katona szobra vagy a Hófehérke és a hét törpe is borzalmasak. Valamennyit le kellene cserélni” – jelentette ki Alexandru Păsat. A szobrászművész szerint Avram Iancu szobra csúfot űz a történelmi személyből, ezért egy jól elkészített alkotásra kellene cserélni.
Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművész, a Mátyás-szoborcsoport restaurátora a Krónikának elmondta: nem új keletű a képzőművészek kezdeményezése, az Avram Iancu-szobrot Gheorghe Funar egykori polgármester ugyanis önkényesen, a szakma megkérdezése nélkül készíttette el.
„Egyelőre semmilyen előrelépés nem látható, nem hiszem, hogy komolyan veszik majd a képzőművészek kezdeményezését. A szakértők szemét már régóta szúrja a szobor, azonban politikai súlya is van a dolognak, ezért nem hiszem, hogy érdemben bármi is történne ez ügyben” – értékelt lapunknak Kolozsi Tibor.
A szobrászművész által mondottakat támasztja alá Emil Boc kolozsvári polgármester nyilatkozata is, az elöljáró ugyanis újságírói kérdésre kijelentette: amíg ő a kincses város polgármestere, addig senki sem nyúlhat az Avram Iancu-szoborhoz.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Háborognak a román nacionalisták az RMDSZ kormányzása miatt
Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása ellen háborog nyílt levélben több román nacionalista szervezet.
A kormányhoz, a parlamenthez és az elnöki hivatalhoz intézett tiltakozásukban azzal vádolják a miniszterelnököt, hogy hagyta magát zsarolni „egy olyan etnikai párt által, amely több mint két évtizede ellenségesen viszonyul a román állam nemzeti, egységes és oszthatatlan jellegéhez, és etnikai tisztogatást szorgalmaz Maros, Kovászna és Hargita megyében”.
Az aláírók szerint a hazai oktatás RMDSZ által kért „etnikai alapú szegregációja” románellenességet, romángyűlöletet, a román állammal és jelképeivel szemben érzett ellenszenvet táplál. A levélben szégyenteljesnek nevezik, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök került a kulturális minisztérium élére, aki „nyíltan ellensége az egységes román nemzetállamnak”.
A tiltakozók szerint a román koalíciós pártok és az RMDSZ közötti politikai megállapodás megteremti Románia föderalizálásának előfeltételeit. Ezért felszólítják a román állampolgárokat, hogy többé ne szavazzanak azokra a pártokra, amelyek elárulták a nemzeti érdekeket. A levelet többek között a székelyföldi románok civil fóruma írja alá.
maszol.ro,

Harc a „kisebbség" szó ellen – Nemzetstratégiai konferencia Budapesten
A szárnyait bontogató Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI), azon belül is a Nemzetstratégiai Akadémia A kisebbségi szemlélet meghaladása felé címmel rendezett konferenciát március 6-án, a budapesti Terézvárosban.
A téma ismert szakértőit, közéleti megjelenítőit felvonultató rendezvényen többek közt Szász Jenő, Duray Miklós, Vizi E. Szilveszter és más szaktekintélyek mellett Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, a FIDESZ-KDNP frakciójának helyettes vezetője, a Polgári Magyarországért Alapítvány főigazgatója volt jelen.
Az előadások mindegyikét áthatotta a jó szándék, s a külhoni magyarság jogérvényesítéséért, megmaradásáért folyó harc megújításának, reményteljesebbé tételének a vágya. Minden megszólaló fontosnak tartotta a „kisebbség" szónak és fogalomnak a közbeszédből való kiiktatását – a hozzájuk kapcsolódó negatív gondolattársítások (kisebbségi érzés, kisebbrendűség) miatt. Szász Jenő, az NSKI elnöke szerint a „kisebbség" fogalom eleve defenzív álláspontot feltételez, ezért feladatnak nevezte, hogy a „nemzeti közösség" szó használatának fontosságát megértessük a külvilággal. Vizi E. Szilveszter, az esemény fővédnöke, az MTA volt elnöke a kultúrnemzet fogalmának előtérbe helyezése mellett érvelt, s Márait idézte, aki szerint a nyelv az igazi haza, esetünkben a csaknem 15 millió magyar hazája.
Gulyás Gergely 2004. december 5-ike szégyenének meghaladását, a könnyített honosítás törvénybe foglalását, a választójog kiterjesztését emelte ki, mint a kormányzat olyan lépéseit, amelyek a külhoniakat kivezeti elzártságukból. Úgy vélte, hogy a magyarországi nemzetiségek jogállását szabályozó törvény, amely államalkotó tényezőnek ismeri el a hazai kisebbségeket, példát mutat arra vonatkozóan, hogy Budapest mit vár el a szomszédos országoktól ezen a téren. Kollektív tudatalattinknak mintegy a „korrekciója" révén a történelmi Magyarország bennünk él, hangsúlyozta, Kövér László házelnököt idézve.
Duray Miklós a kisebbség fogalmának változásairól, matematikai és társadalmi értelmezéséről értekezett. Szerinte lényegében Trianon által, a Versailles-i békerendszer „kisebbségvédelmi" szerződései által vált a nemzeti kisebbség kifejezőjévé, s vált a marginalitás, a kiszolgáltatottság szinonimájává. A nemzetállamokat az abszolutizmus modern megnyilvánulásaként, annak örököseként írta le, rámutatva, hogy a mai körülmények között a kisebbségi jog elsősorban egyéni jogérvényesítésként jelenik meg, kollektivitásról az állam részéről lényegében csak a jogfosztás esetében volt szó Csehszlovákiában és Szlovákiában is. A mai felfogás szerint nem származás kérdése a nemzeti hovatartozás, hanem mindenki maga dönti el, hogy minek vallja magát – emelte ki. Érzékeltette, hogy a kisebbség szóba bele van kódolva az asszimiláció. Ezen kívül nehezményezte: az EU-t egyáltalán nem zavarja, hogy a szlovák jogi szóhasználat visszatért a „nemzetiségi kisebbség" terminushoz, amely puszta léte által tagadja az egy nemzethez tartozást. Andrássy György, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanár (PTE, ÁJK) a nyelvi jogoknak, a szabad nyelvválasztás jogának emberi jogként történő elismertetését és kikényszeríthetőségét lehetséges kiútként prezentálta. Bírálta a magyar Külügyminisztériumot, amiért nem él a jog által kínált minden lehetőséggel nemzetközi testületeknek a magyar nemzetpolitika számára hátrányos döntései kapcsán. Példaként felhozta, hogy a Velencei Bizottságnak a 2009-es szlovák nyelvtörvény módosításával kapcsolatos állásfoglalását, amelyben nem emelt lényegi kifogást a jogszabály ellen, számos idevágó nemzetközi jogszabályra nem hivatkozott, csupán olyanokra, amelyek a szlovák szempontból kedvező véleményt megalapozhatták. A nagy jogi szaktudásra és a kitörési pont elszánt keresésére valló fejtegetés közben sem szabadulhatott a figyelmes hallgató attól a gondolattól, hogy steril, könyvízű vidékeken járunk. A nemzetközi jog ugyanis idevágó ajánlásokban, irányelvekben, állásfoglalásokban és a la carte alkalmazható chartákban megnyilvánuló, gyakran módosuló szabályai olyan szövevényt alkotnak, amelyben a magyarság ellen hangolt nemzetközi fórumok, tapasztalataink szerint, mindig megtalálják a szlovák államnak kedvező megfogalmazást. A felvidéki ember ilyen eszmefuttatás hallatán sem szabadulhat a gondolattól: így lenne ez akkor is, ha a nyelvválasztás jogát emberi jogként definiálnák.
A délelőtt záró eseményeként Kiss Antal, az NSKI főosztályvezető-helyettese, s az intézmény brüsszeli képviselője rántotta ki a hallgatóságot a jogászias fészekmelegből a való élet friss levegőjére derűs beszédével, amelyben többek közt rámutatott: munkatársaival büntetést fizettet, valahányszor csak kiejtik a „kisebbség" szót. A személyenként és esetenként akár 10 ezer forintos összeget szerinte Böjte atya dévai gyámoltjainak kellene adni. Derűsen, de szavait halálosan komolyan vétetve három feladatot szabott a hallgatóságnak: 1) „kisebbség" szó kiiktatása, 2) névjegykártyánkon mindig a vezetéknév legyen elől 3) a szellemi világörökség részeként helyeztessük a magyart a védendő nyelvek listájára, nem baj, ha a szlovák és a román társaságában. A diskurzus jórészt megmaradt a fogalmak világában, s elméleti tanácskozásként is csak biztató kezdetnek minősíthető. A felvidéki és általában a külhoni magyar szemszögéből nézve ugyanis a jogérvényesítésnek nagymértékben jogon kívüli, szemléletbeli akadályai vannak, s meglehet, hogy a terminológiai jellegű eszmefuttatások közben több tucat vegyes házasság köttetett Somorja és Nagykapos között. A beszédek nyomán markánsan kirajzolódott: a helyzet hatékony magyar (kül)politikai érdekérvényesítés után kiált, a jog és a terminológia csak szerény szolgálóleány lehet.
Felvidék.ma,

Új RMDSZ-es kormány, régi magyar gondok
Két miniszteri tárcával és tizennégy államtitkári tisztséggel lett tagja az RMDSZ az új román kormánynak. A csúcsvezetőség elégedett a kialkudott protokollummal, amelynek vezető tétele az a kisebbségi törvénytervezet, amely végigkísérte az RMDSZ-t az utóbbi évtized kormányaiban. A szövetség főtitkára, Kovács Péter szerint ma ismét a magyarságnak áll a zászló Bukarestben.
Hét elején dőlt el az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának kérdése a Victor Ponta vezette szociáldemokrata többségű kormányban. Az egy héttel korábban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alkotta Szociálliberális Unióból (USL) távozó liberálisok helyére a kormányfő az RMDSZ-t hívta meg, a felkérésre Kelemen Hunor igent mondott. A Szövetségi Képviselők Tanácsának múlt hétvégi, marosvásárhelyi ülésén a többség felhatalmazta az RMDSZ csúcsvezetőségét, hogy folytassa a tárgyalásokat a román kormánypártokkal. Sajtóhírek szerint a feszült hangulatban induló megbeszélések hétfő délutánra jutottak révbe: az RMDSZ olyan protokollumban egyezett ki, amely tartalmazza főbb követeléseit.
A kormányban az RMDSZ mellett a három román párt alkotta Szociáldemokrata Unió (USD) osztozik a miniszteri tárcákon és az államtitkári tisztségeken: a kormánykoalíció vezető pártja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) 2002-ben aláírt egyezség szerint továbbra is együtt kormányoz az Országos Szövetség Románia Fejlődéséért (UNPR) nevű politikai formációval és a Konzervatív Párttal (PC). A Szociálliberális Unió (USL) helyett sebtében megalakított Szociáldemokrata Unió (USD) megnevezést a Központi Választási Iroda azonban nem hagyta jóvá, mivel a két név túlságosan hasonlít egymásra.
Az új kormányban az RMDSZ egy miniszterelnök-helyettesi és két miniszteri tárcát, valamint 14 államtitkári tisztséget kapott. Utóbbiak nevesítéséről lapzártánkig még nem döntött a kormánykoalíció.
Nézeteltérések nélkül
„Az RMDSZ és a nagyobbik román kormánypárt közötti megbeszélésekről napvilágot látott sajtóértesülések 90 százalékának semmi köze nincs a valósághoz” – szögezte le az Erdélyi Naplónak Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Tekintettel arra, hogy a Szociáldemokrata Párt elnöke a kormánykoalícióban részt vevő két román „törpepárttal” együtt aláírta az RMDSZ-szel kötött politikai megállapodást, elfogadták a protokollumban tételesen felsorolt magyar elvárásokat, innentől fogva ez a kormányprogram szerves részét képezi. Kovács Péter szerint semmi okunk nincs ma azt feltételezni, hogy az RMDSZ elvárásai nem valósulhatnának meg.
Az eddig született kormányzati egyezségek meg nem valósult részleteiről Kovács azt mondta: az RMDSZ számára egyértelmű, hogy Romániában nem létezik úgynevezett magyarbarát párt, csak olyan román pártok vannak, amelyek időnként rászorulnak az RMDSZ szavazataira. A sokat halogatott kisebbségi törvény elfogadásához ezúttal is a választási aritmetika, az RMDSZ által alkotott parlamenti többség lehet az egyetlen garancia. „Jelenleg az RMDSZ a mérleg nyelve: ő biztosítja a többséget a román parlamentben. Ameddig a román pártok mai felállása nem borul, ezzel a lehetőséggel tudunk élni. Számunkra teljesen egyértelmű, hogy a protokollum annyit ér, amennyit sikerül belőle megvalósítani” – fogalmazott lapunknak az RMDSZ főtitkára. Kovács szerint az RMDSZ arra törekszik, hogy a 2016-os parlamenti választásokig megtartsa kormányzati szerepét, és követelései közül minél többet megvalósítson.
Kisebbségi jogokat szavatoló új törvények
Az RMDSZ részvételével megkötött eddigi kormányzati protokollumokhoz hasonlóan a szövetség prioritáslistáján a jó tíz éve húzódó kisebbségi törvény elfogadása szerepel. Az RMDSZ honlapján olvasható új protokollum újdonsága mégis az, hogy az Európai Kisebbségek és Regionális Nyelvek Chartája által előírt kisebbségi jogok alkalmazása és életbeültetése tekintetében a kormány új törvények elfogadását tervezi. Erről több részletet egyelőre nem tudni, a tétel bekerülése mégis azt sejteti, hogy a kisebbségi törvénytervezet újbóli elodázása esetén az RMDSZ más törvényekkel szeretné szélesíteni az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogát.
A harmadik Ponta-kormány
Miniszterelnök: Victor Ponta Miniszterelnök-helyettesek: Liviu Dragnea (egyben közigazgatási miniszter), Gabriel Oprea (egyben belügyminiszter), Kelemen Hunor (egyben művelődési miniszter), Daniel Constantin (egyben mezőgazdasági miniszter) Külügy: Titus Corlăţean Honvédelem: Mircea Dușa Igazságügy: Robert Cazanciuc Környezetvédelem: Korodi Attila Gazdaság: Constantin Niţă Egészségügy: Nicolae Bănicioiu Oktatás: Remus Pricopie Munkaügy: Rovana Plumb Európai források: Eugen Teodorovici Pénzügy: Ioana Petrescu Ifjúság és sport: Gabriela Szabo Közlekedés: Dan Șova Költségvetés: Liviu Voinea (tárca nélkül) Kutatás: Mihnea Costoiu (tárca nélkül) Víz- és erdőgazdálkodás: Doina Pană Parlamenti kapcsolatok: Eugen Nicolicea (tárca nélkül) Energiaügy: Răzvan Nicolescu (tárca nélkül) Kis- és középvállalkozások–idegenforgalom: Florin Jianu (tárca nélkül) Távközlés: Alexandru Răzvan Cotovelea Társadalmi párbeszéd: Aurelia Cristea Határon túli románok: Bogdan Stanoevici
„A protokollum kimondja: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyének az egyetem magyar és román oktatóinak 2012-ben aláírt megállapodása szerint kell megoldódnia.” Kovács elmondta, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának folyamatát is felgyorsítanák az új kormányban. RMDSZ-prioritásnak számít az alkotmánybíróság által megtámadott decentralizációs folyamat újraindítása is: a szövetség elképzelései szerint minisztériumokra, szakterületekre lebontva kezdenék újra a folyamatot, az eddiginél hatékonyabb jogszabályt terjesztenének a törvényhozás elé. Az észak-erdélyi autópálya ügye a megállapodás infrastrukturális fejlesztések fejezetének vezető tétele: Kovács szerint hamarosan folytatódik az Aranyosgyérestől Marosvásárhely irányába, Gyalutól pedig Nagyvárad felé tartó erdélyi autópálya építése.
A kolozsvári politikus igyekezett megnyugtatni: a Székelyföld területi autonómiáját szabályozó törvénytervezetről sem feledkeztek meg, „belátható időn belül” elkészül, véglegesítését az RMDSZ kormányzati szerepvállalása semmiben sem befolyásolja.
Államfői nem, demokrata-liberális támadás
Az aláírás és Victor Ponta, illetve a Szociáldemokrata Párt magabiztossága ellenére sem automatizmus az új román kormány beiktatása. Traian Băsescu államfő szerint ugyanis Ponta nem állhat a parlament elé egyszerű bizalmi szavazást kérve, mivel két külön kormánytöbbségről, és külön kormányprogramról van szó. Az államelnök azt szeretné, hogy Victor Ponta kérjen ismét kormányalakítási megbízást, miközben maga is kijelentette, hogy a PSD vezérének soha többé nem adna miniszterelnöki mandátumot. Băsescu kijelentette: Alkotmánybíróságon támadja meg az új Ponta-kabinet beiktatását, ha a parlament megszavazza. Politológusok szerint Traian Băsescu fenyegetőzése azért blöff, mert az államelnök nem fordulhat közvetlenül az Alkotmánybírósághoz, ebben az esetben ezt csak egy parlamenti párt teheti meg. A két ellenzéki párt közül a demokrata-liberálisok máris jelezték, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Testvértelepülések: szándékok és gyanakvások
Tartalmasak vagy formálisak erdélyi településeink határon átnyúló testvérvárosi kapcsolatai? Erre a kérdésre kereste a választ a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló településvezetők és műépítészek részvételével rendezett közös kolozsvári vitaestjén.
Testvérvárosi kapcsolatok – érzelmeken túl címmel rendezett vitafórumot a Járosi Andor Keresztény Műhely és az Erdélyi Napló Kolozsváron, a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában dr. Bácskai János országgyűlési képviselő, Ferencváros polgármestere, Czimbalmos-Kozma Csaba műépítész, Sepsiszentgyörgy városgondnoka, Makay Tamás műépítész és Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere részvételével. Az est házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, az est moderátora Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője volt.
Nemzeti összetartozás
A nemzetpolitika nemcsak pártpolitikáról, hanem településpolitikákról is szól, üdvözölte hallgatóságát Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki Orbán Viktor magyar miniszterelnököt idézve úgy fogalmazott: csak akkor lehet erős az ország, ha erősek a települések, és csak akkor beszélhetünk erős nemzetpolitikáról, ha erősek a településkapcsolatok. Mintegy megelőlegezve a kétórás beszélgetés végkicsengését, a moderátori felvezetés szerint kevés az értelmes és tartalommal feltöltött testvértelepülés-kapcsolat, viszont annál több a formális. Mint kiderült, a jelen lévő településvezetők már átélték e kapcsolatépítés színét és fonákját, ezért is van kiemelkedő szerepük a viszonylag kevés, de annál tartalmasabb testvérvárosi kapcsolatoknak.
Budapest legdinamikusabban fejlődő, IX. kerülete, Ferencváros polgármestere, dr. Bácskai János a Kárpát-medencei magyar települések testvérvárosi kapcsolatépítését a nemzeti összetartozás alapeszméjeként értékelte. Közvetlenül a rendszerváltás után, Ferencváros önkormányzata a segesvári születésű Gegesi Ferenc egykori polgármesterrel az élen Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Kárpátalján keresett testvértelepüléseket, így lett Ferencváros, Királyhelmec, Magyarkanizsa, Beregszász és Sepsiszentgyörgy a magyar összetartozás szép példája. A különböző utódállamokban lévő városok immár nemcsak az anyaországhoz kötődnek szoros szálakkal, hanem egymás között is kiépített csatornákon tartják a kapcsolatot.
A Nemzeti Összetartozás Napján a települések fiataljai például együtt vannak Budapesten, ezeknek a kapcsolatoknak azonban Czimbalmos-Kozma Csaba szerint számos más vetületük is van. A városgazda úgy véli, a helyi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak a keretet kell megteremtenie, némi pénzt biztosítva hozzá, a kapcsolatok pedig a kultúra, az oktatás és sok más területen elkezdenek épülni. A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint a testvérvárosi kapcsolataik magyar településekkel jöttek létre – a magyarországiak közül Ferencvárossal, Kiskunhalassal és Cegléddel –, az úgynevezett partnervárosi kapcsolataik már nem ennyire eredményesek. A székelyföldi önkormányzati szakember ugyanakkor ebben a keretben nem lát lehetőséget arra, hogy vállalkozókat, beruházókat hozzanak össze, és ezáltal időtálló gazdasági kapcsolatok szülessenek.
Kontinensek, kapcsolatok
Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere inkább formális, mintsem tartalmas testvérvárosi kapcsolatokról számolhatott be. A kínai, dél-amerikai, Fülöp-szigeteki vagy Egyesült Államokbeli településekkel létesített kapcsolataik „hirtelen felindulásból” születtek: a tartalom nélküli kezdeményezések általában egy-egy önkormányzati csapat egzotikus kirándulási céljaira létesültek. A kincses város mintegy húsz külföldi városkapcsolatából kettő-három életképes, elsősorban a Péccsel létrejött kapcsolat, amelyet főleg a magyar önkormányzati képviselők, illetve az egymást követő magyar alpolgármesterek ápoltak. Ennek az együttműködésnek szeretnének új tartalmat adni azzal, hogy az idei Kolozsvári Magyar Napok díszmeghívottja Pécs.
Az est vezető témájává a települések rehabilitációja, felújítása nőtte ki magát. Követendő példaként hangzott el Ferencváros Budapest viszonylatában is kiemelkedő teljesítménye. A rendszerváltáskor 32 ezer állami tulajdonú lakással rendelkező kerület a jobb állapotban levő lakásait eladta, a műemléképületek zömét felújította, a bontásra ítélt telkek beruházó vállalkozókhoz kerültek. A 25 év alatt mintegy 40 millió euró közpénzt felemésztő városrendezés finanszírozását fele-fele arányban vállalta a helyi önkormányzat, Budapest főpolgármesteri hivatala, a hiányzó részt pedig uniós pályázatokból, bankkölcsönökből és kormánypénzekből fedezték. 2008-ig a magánvállalkozók is jelentős összeggel egészítették ki a helyi önkormányzat rehabilitációs terveit. Az élhető városért jelszó alatt végbement városrehabilitáció Budapest legkeresettebb negyedévé varázsolta Ferencvárost.
Nem kell a magyar társulás?
Makay Tamás műépítész szerint a ferencvárosi példát nemcsak Budapesten, hanem szerte a Kárpát-medencében is sikerrel lehet alkalmazni. Kolozsvár belvárosának felújításáról szólva elmondta: a várost vissza kell adni a gyalogosoknak, a főtér rehabilitációjába be kell kapcsolni a környező utcahálózatot is. Ezzel Horváth Anna is egyetértett, jelezve, hogy a belváros teljes átalakítására vonatkozó tervek a következő évek nagy kihívásának számítanak. Ami, akárcsak Sepsiszentgyörgy esetében, pénz kérdése.
A moderátori kérdésre, hogy a testvérvárosok közös felújítását segítheti-e uniós projekt, kiderült: erre alig van konkrét lehetőség. Kolozsvár alpolgármestere szerint a romániai önkormányzatok még nem értek meg a sikeres együttműködésre. A vitába bekapcsolódó Illyés Gyula, Szatmárnémeti volt polgármestere szerint a határmenti régiók testvérvárosainak az elmúlt években több lehetőségük is volt uniós pályázatokra. A romániai önkormányzat azonban ezt nem használta ki teljességében, például nem támogatta az eurómilliókat ígérő Területi Gazdasági Társulás létrejöttét Szatmárnémeti, Nyíregyháza és Beregszász között.
A kolozsvári vitaest tanúsága az lehetne: míg a székelyföldi kisebb települések együttműködési szándékát a szegényes önrész korlátozza, a gazdaságilag jobb helyzetben levő, magyar múltú észak-erdélyi nagyvárosok boldogulását a többségi gyanakvás köti béklyóba.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Lyukak a sajtón: a nyomtatott média szerepe és tévesztése
Mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg.
Helyzet itt, ott
Mielőtt – előadásom témájának hallatán – legyintenének: a cigány is a maga lovát dicséri, és amolyan szundi-készenléti állapotba helyeznék agyukat, hadd hozakodjam elő egy pozitív példával. Mivel sokan és sokszor úgy nyilatkoznak és úgy vélekednek, hogy a web 2.0-ás média megszületésével a hagyományos sajtó halott, s hogy Erdélyben is csupán azért nem múltak még ki a nyomtatott újságok, mert minket pár év elteltével érint meg a társadalmi modernizáció szele, nem kelet-európai, hanem finnországi analógiával élek. (És mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg. A kilencvenes évek elején újságírók tulajdonába került, és azóta is így működő megyei lapok ma is nyereségesek.)
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek azonosságtudatának megőrzésében, illetve a sajátos ålandi identitás kialakításában központi szerepe volt és van a helyi svéd nyelvű médiának. Azért szólok ålandi identitásról svéd azonosságtudat helyett, mert a régió lakói nem svédként, hanem ålandiként határozzák meg önmagukat. (A párhuzam szembeszökő.) Az ålandi sajátos minőséget jelent: „svédebb a svédeknél”. A régió lakói nagyobb gondot fordítottak kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére, mint a svédországiak. A sajátos önazonosság megtartásában kiemelt szerepe volt és van az oktatásnak, a rendkívül jól teljesítő mikrogazdaságnak, és nem utolsó sorban a helyi „autonóm” médiának. Az utóbbi megállapítást erősíti, hogy az ålandi identitás alfája és ómegája a svéd nyelv megőrzésének és ápolásának igénye. Az anyanyelvű média iránti igényt jelzi az, hogy viszonylag kevés médiafogyasztó nagy számú helyi sajtókiadványhoz jut, a két rivális napilap példányszáma magas.
A világháló megjelenésével újabb, rendkívül jelentős médiummal bővült az identitás-megőrzés eszköztára. Szinte minden ålandi háztartás rendelkezik szélessávú internet-hozzáféréssel, és ez újabb fontos és erős szállal köti őket az „összsvéd” kultúrához. A svéd nyelvű média fontosságát jelzi az is, hogy Ålandon – még az ezen a téren kiemelkedő eredményt produkáló skandináv térséghez viszonyítva is – kiugróan magas a rendszeres könyvtárhasználók, könyvet olvasók száma. A sajtó realfabetizációs szerepe ugyanis elsődleges. Erdélyi statisztikák szerint például a magyar lakosság 85 százaléka az érettségi elvégzése után egyáltalán nem olvas könyvet, legfennebb újságot, sokan azt is csak rendszertelenül.
Miközben az ålandi média a XXI. század második évtizedében jelentősen fejlődött, az erdélyi magyar sajtó az utóbbi években elsorvadt. Nincs ma már országos napilap. A Krónika – minden próbálkozás ellenére is – helyi jellegű maradt, az Új Magyar Szó nyomtatott változata pedig megszűnt. (A világhálón sajnos azok nem érik el a tartalmát, akik a lap törzsolvasóinak számítottak, a szórványban élő negyven éven felüli, digianalfabéták – akik sokan vannak!) Nincs egész napos magyar rádió Erdélyben (a marosvásárhelyi adó csak bizonyos területen fogható), a bukaresti rádió a magyar közösségekre figyelő, országos hírszórását pedig évekkel ezelőtt felszámolta azzal, hogy megszüntette a tudósítói hálózatot – takarékossági okokból.
Ma emiatt a brassói magyar a dévai vagy temesvári, nagybányai magyarokról kevesebbet tud, mint muszlim világ történéseiről. Biztató viszont, hogy az Erdély TV egyre több háztartásban fogható, noha néhány magyarok is lakta nagyvárosban még nem.
A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú.
Természetesen akkor tudja betölteni a szerepét, ha nem marad szereptévesztésben. A nyomtatott sajtónak nem az online-nal, a rádiókkal és a tévével kell vetekednie a gyors hírszolgáltatás versenyében, hanem pontos információkkal, alapos háttér információkkal, egymással feleselő és egymást kiegészítő vélemények ütköztetésével kell elkényeztetnie a nem csak tudni, hanem érteni és gondolkodni is akaró olvasóinak.
A feladatok
Melyek azok a feladatok, amelyek az anyanyelvű média hiányában nem, vagy elégtelenül végezhetőek el?
1. Fel kell számolni, de legalábbis csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségtől való etnikai elszigeteltséget és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit.
2. Biztosítani kell a nemzeti kisközösségeknek a nagyobb egységéhez, az anyanyelvi régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét.
3. Az önálló anyanyelvi rendszerek megteremtésével csökkenteni kell a többségi társadalomba való asszimilálódást. 4. Meg kell teremteni és vissza kell adni a peremvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és önbizalmat. Vissza kell adni a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a szórvány élettér egészében. 5. Biztosítani kell a szórványban élőknek a jogát és lehetőségét a művelődéshez, a kultúrához, az anyanyelvi tájékoztatáshoz, információgyűjtéshez.
6. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Az ålandi példa igazolja, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásában szerepet kell vállalnia, kapnia a nyomtatott sajtónak.
A lehetséges megoldások
1. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell a magyar nyelvű nyomtatott sajtóból való tájékozódás és az ehhez való hozzáférés jogát és lehetőségét.
2. Szükség van országos, szórványban is terjesztett napilapra (de legalábbis hetilapra). Ezek a tömb és a szórvány, illetve a szórványok közti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, a tömb és szórvány közti kapcsolatokat is elősegítve.
3. Jelenleg nincs középiskolás korú vagy fiatal olvasókat megszólító nyomtatott újság Erdélyben. Így az olvasói utánpótlás szinte megvalósíthatatlan. Hatodik-hetedik osztályos kortól az erdélyi magyar fiatal nem jut hozzá olyan nyomtatott sajtótermékhez, amely róla, hozzá szól. Így alakul ki az a képzete, hogy a nyomtatott sajtó olvasása az idős generáció lassan-lassan kihaló szokása.
4. Támogatni kell a sajátosan regionális lapkiadási, szerkesztési és működési tevékenységét. A helyi lapok még mindig a leghasználtabb és legmegbízhatóbb információforrást jelentik az erdélyi magyarok többségének.
5. Normatív támogatást kell biztosítani. Ennek egyik formája a lapkiadás adóinak csökkentése. A lapkiadás Pápua Új-Guineától az Egyesült Államokig adókedvezményes. Törvényjavaslatot kell előterjeszteni a 0 százalékos áfa bevezetésére a lapkiadói tevékenységre. A nyomtatott újság megjelentetése a csökkenő példányszám és az előállítási költségek mértéktelen növekedése miatt, ma olyan vállalkozás, mint művészfilmet forgatni. Ráadásul a nyomtatott sajtó egyetlen járható útja az igényes, már-már művészi, nemcsak tartalmat, hanem formájában is esztétikai élményt kínáló megjelenés. Az újságnyomtatás költségei egy részének a felvállalása – a megyei vagy országos alapokból – nem kevésbé haszontalan, mint a művészfilm támogatása.
6. A szórványnak szóló hetilap betölthetné azt a szerepet, amelyet célként Hegedüs Csilla erdélyi szórványmenedzser fogalmazott meg: „Az egyik, hogy a szórványban élők tudjanak egymásról, tájékozódhassanak arról, hogy a szomszédos szórvány közösségben mik működnek. Úgy gondoltuk, hogy legjobban példákon keresztül tanul az ember, így az egyes közösségek elöljárói tanulhatnak egymástól. Másrészt így sokkal könnyebb a tömbmagyarság és a szórvány között kapcsolatokat építeni.” Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy „a szórványoknak a nemzeten belüli helyzetét megnehezíti a magyarsághoz való tartozás feltételeit illető latens közmegegyezés is, amely szerint a >>nyelvében élő nemzet<< elsősorban a jó magyar nyelvtudást, valamint a magyar kultúra és a magyarországi életviszonyok alapos ismeretét feltételezi. A szórványhelyzet ugyanakkor éppen ezen elvárások teljesítésének a fokozott nehézségekbe való ütközését jelenti, és így a nemzet – akaratlanul is – saját maga diszkriminálja, illetve saját maga taszítja el magától az amúgy is leszakadáshoz közeli helyzetben lévő tagjait. Nem mindegy tehát ebben a kérdésben a magyarságon belüli kommunikáció tartalma” – amint azt a Külhoni Magyar Képviselők Fórumának stratégia alapdokumentuma is megállapítja. A szórványnak, szórványról szóló hetilap stratégiájában összekapcsolódhat az őshonos szórványokra, a kivándorlással keletkezett szórványokra („diaszpórára”), valamint a szórványközeli helyzetekre irányuló magyar nemzetpolitika, melynek célja, hogy a tömbökből ne váljanak szórványok, illetve a szigetmagyarságból és a saját belső társadalmi élettel rendelkező magyar városi közösségekből ne váljanak foszlányszórványok.
7. Az irodalmi-művészeti folyóiratok jelentős mértékű támogatásával biztosítható az az esztétikai hozzáadott érték, amely a nyomtatott sajtó számára a kétségtelen előnyt biztosítja az internetes megjelenéssel szemben.
8. Biztosítani kell a hazai magyar nyelvű írott sajtó terjesztését. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint, s ezt már több mint száz éve állapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, a terjesztési szabadság hiányában a sajtószabadság értelmét veszti.
9. Szükséges az olvasói szokás kialakítása/fejlesztése országos vagy regionális programok révén. A középiskolák végzős osztályainak diákjai egyéves előfizetést kaphatnak a régió legolvasottabb, közhasznú információt szolgáltató országos és/vagy helyi lapjára.
A közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak működtetői fizessenek elő az irodalmi, művészeti és tudományos periodikákra, hogy azok elérhetőek legyenek az érdeklődők számára.
10. Digitalizálni kell a nyomtatott lapok tartalmát. Ezek fontos forrásai az erdélyi magyar múlt kutatóinak. A regionális lapok tartalma ma még nagy mértékben fellelhető, de aggasztó, hogy számos vidéki lap utolsó megőrzött példányai is elvesztek vagy megsemmisültek az utóbbi időben.
A nyomtatott sajtó átgondolt és hatékony normatív támogatása gátat szab a politikumnak való alárendeltségnek. Mert jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak. Amelyeknek – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs akkora piacuk, hogy az újság önellátóvá váljon.)
A romániai magyar sajtó szabadságának szempontjából rendkívül fontos, hogy a tulajdonosnak vagy a tulajdonosi társulásnak ne legyenek politikai céljai. A tulajdonosnak egyetlen célja lehet a lapkiadással: a profitszerzés. A profitot pedig ebben az esetben csak pénzben lehet mérni, amely az olvasottság és az olvasói elfogadás kifejeződése.
A sajtószabadság feltételeit a kormányzásnak, a társadalomnak és az újságíró-szakmának kell megteremtenie. Romániában ma mindhárom szereplő részéről történnek erre kísérletek. Még.
Ambrus Attila
A cikk szerzője a Brassói Lapok igazgatója és felelős szerkesztője.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,