Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2010. szeptember 3.
Etnikai tisztogatás volt?
A múlt héten megtartott versenyvizsga után kiderült: a mezőgazdasági igazgatóság kötelékében maradó 29 alkalmazott között egyetlen magyar nemzetiségű sincs. Azok között, akiknek meg kell válniuk állásuktól, vagy akik kényszernyugdíjba mennek, olyan elismert szakemberek vannak, akik huszonöt-harminc éve az intézmény alkalmazásában állnak, kisujjukban vannak a megyei mezőgazdaság helyzetével kapcsolatos adatok. Nagyon kevés mérnök marad az átszervezés után az igazgatóságon, ezzel szemben számos olyan előadói munkakört hoznak létre, amelyek jóformán feleslegesek. Ilyen lesz például a termelői csoportosulásokat felügyelő előadó, akinek nem tudni, mi lesz a dolga, lévén hogy Szatmár megyében egyetlen hivatalosan elismert, teljes jogú gazdatársulás sincs bejegyeztetve. A PD-L gondolkodásmódjának megfelelően, a leépítés nem érinti a sajtószóvivői munkakört – a jó szakemberek elbocsátása mellett megtartja az intézmény ezt az állást. Közben nem sikerült a versenyvizsgája Szatmár megye egyetlen borászati és szőlészeti felügyelőjének – akkor, amikor többszáz hektárral nő a szőlőterületek nagysága, az EU-s programnak tulajdoníthatóan. Mindenki tudta, hogy a hivatalos mezőgazdasági adatok eddig is igencsak sántítottak – hozzávetőlegesek voltak –, ezután egyáltalán nem kaphatunk majd képet a tájegység mezőgazdasági helyzetéről, lévén hogy ezt az osztályt teljesen felszámolták. Hogy a minisztériumhoz ezután minek alapján jutnak majd el a különféle statisztikai adatok, nem tudni. A mezőgazdasági igazgatóságon megtartott versenyvizsgával az RMDSZ megyei vezetése is foglalkozik. Csehi Árpád Szabolcs megyei elnök szerint az érdekvédelmi szervezetnek kötelessége fellépni akkor, amikor úgy tűnik, hogy csorbul a kisebbség érdeke. – Számunkra több mint gyanús, hogy egyetlenegy magyar alkalmazott sem maradt a mezőgazdasági igazgatóságon. A megyei szervezet hivatalosan értesítette erről a helyzetről a központi vezetést, és átiratot fogunk intézni a Mezőgazdasági Igazgatósághoz. Mindenképpen utána fogunk járni annak, ami történt, hiszen úgy gondoljuk, a magyar szakemberek se nem gyengébbek, se nem képzettebbek román társaiknál. Felül fogjuk vizsgálni a versenyvizsga eredményét. Egyelőre ennyit mondhatok az üggyel kapcsolatban – nyilatkozta lapunknak Csehi.
Fodor I. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
A múlt héten megtartott versenyvizsga után kiderült: a mezőgazdasági igazgatóság kötelékében maradó 29 alkalmazott között egyetlen magyar nemzetiségű sincs. Azok között, akiknek meg kell válniuk állásuktól, vagy akik kényszernyugdíjba mennek, olyan elismert szakemberek vannak, akik huszonöt-harminc éve az intézmény alkalmazásában állnak, kisujjukban vannak a megyei mezőgazdaság helyzetével kapcsolatos adatok. Nagyon kevés mérnök marad az átszervezés után az igazgatóságon, ezzel szemben számos olyan előadói munkakört hoznak létre, amelyek jóformán feleslegesek. Ilyen lesz például a termelői csoportosulásokat felügyelő előadó, akinek nem tudni, mi lesz a dolga, lévén hogy Szatmár megyében egyetlen hivatalosan elismert, teljes jogú gazdatársulás sincs bejegyeztetve. A PD-L gondolkodásmódjának megfelelően, a leépítés nem érinti a sajtószóvivői munkakört – a jó szakemberek elbocsátása mellett megtartja az intézmény ezt az állást. Közben nem sikerült a versenyvizsgája Szatmár megye egyetlen borászati és szőlészeti felügyelőjének – akkor, amikor többszáz hektárral nő a szőlőterületek nagysága, az EU-s programnak tulajdoníthatóan. Mindenki tudta, hogy a hivatalos mezőgazdasági adatok eddig is igencsak sántítottak – hozzávetőlegesek voltak –, ezután egyáltalán nem kaphatunk majd képet a tájegység mezőgazdasági helyzetéről, lévén hogy ezt az osztályt teljesen felszámolták. Hogy a minisztériumhoz ezután minek alapján jutnak majd el a különféle statisztikai adatok, nem tudni. A mezőgazdasági igazgatóságon megtartott versenyvizsgával az RMDSZ megyei vezetése is foglalkozik. Csehi Árpád Szabolcs megyei elnök szerint az érdekvédelmi szervezetnek kötelessége fellépni akkor, amikor úgy tűnik, hogy csorbul a kisebbség érdeke. – Számunkra több mint gyanús, hogy egyetlenegy magyar alkalmazott sem maradt a mezőgazdasági igazgatóságon. A megyei szervezet hivatalosan értesítette erről a helyzetről a központi vezetést, és átiratot fogunk intézni a Mezőgazdasági Igazgatósághoz. Mindenképpen utána fogunk járni annak, ami történt, hiszen úgy gondoljuk, a magyar szakemberek se nem gyengébbek, se nem képzettebbek román társaiknál. Felül fogjuk vizsgálni a versenyvizsga eredményét. Egyelőre ennyit mondhatok az üggyel kapcsolatban – nyilatkozta lapunknak Csehi.
Fodor I. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
2010. szeptember 3.
Velünk élő történelem
Tegnap a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében vette kezdetét az a tudományos konferencia, amelyen neves magyarországi és romániai történészek tartottak előadást a II. bécsi döntés hetvenedik évfordulója alkalmából.
Dr. Liviu Marta, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója és Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnökének köszöntője után előadások hangzottak el a II. bécsi döntésről, annak előzményeiről és következményeiről. Az előadásokat viták és kiegészítések követték, ami építő jellegű volt, hiszen hetven év után ez az első alkalom, amikor magyarországi és romániai történészek ültek egy asztalhoz, hogy a két nép közös történelmének erről a kényes kérdéséről tanácskozzanak.
Történészek véleményei
Dr. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia történelemtudományi intézetének tudományos igazgatója: „Azokat az érzéseket, amelyek ehhez a döntéshez kötődnek, ha nem is egészében, de az idő koptatja. Ebben sokat segít az, hogy mindkét ország az Európai Unió tagja, a határok átjárhatók. Ettől függetlenül, ha nem is egészében, de egy részét újra kell értékelni a hetven éve történteknek. Figyelembe kel venni, hogy ezek az események a II. világháború idején történtek. Hullámai még nem érték el sem Romániát, sem Magyarországot. Itt még minden úgy látszott, mintha béke lenne, de ez az időszak mindkét nemzet számára tragikus indulatokat rejtegetett. Furcsa módon a magyarok számára is. A bécsi döntés felszabadulást jelentett az észak–erdélyi magyarság számára, főleg kulturális vonatkozásban, de politikai vonatkozásban is, de mindenki tudta, hogy ez egy olyan struktúrában történt, ami bizonytalanságot rejtegetett. Mindkét nemzet attól tartott, hogy ebből még valami baj lehet. Az, amit a kortárs magyar átlagember emelkedésnek érzett, az valójában már magában hordozta a veszély momentumait. Hetven év távlatából az a legfontosabb, hogy értsük meg jobban a másik oldalnak az érzelmeit. Nekünk magyaroknak jobban kell érteni, hogy mit is jelentett a románok számára ez a veszteség. De ők is meg kell értsék azt, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. Ez lenne ennek a tanácskozásnak a fő feladata. Egyeztetni kell a magunk szempontjait a mások szempontjaival.”
Román szemmel nézve
— Az ami hetven éve történt, mai szemmel nézve nagyon bonyolult — állítja dr. Ottmar Trasca, a kolozsvári George Baritiu Történelmi Intézet képviselője. — Az akkori magyarság számára nagy öröm volt az, hogy több mint negyvenezer négyzetkilométer területhez jutott. Ez a románság számára ugyanilyen elkeseredést és veszteséget jelentett. Én az 1940. szeptember 30–án történteket nem nevezem diktátumnak, hanem döntésnek. Egy olyan döntésnek, amely nyugati érdekeket elégített ki, ezzel nagy veszteséget és sok szenvedést okozva az itt élő románságnak. Sokat lehet vitatkozni arról, hogyan kellett volna dönteni, de ma már ezt csak amiatt tesszük, hogy valós képet kapjunk. Változtatni már nem lehet, megoldást pedig az adhat, hogy mindkét ország tagja az Európai Uniónak, lehetőség van a szabad mozgásra és a másság kinyilvánítására.
Kutatási lehetőségek
Nagy Mihály Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár főigazgató–helyettese a mai kutatási lehetőségekről beszélt. „2007–től, mióta új vezetősége van az országos levéltárnak nagy változások történtek, újabb és újabb iratokat dolgoznak fel és bárki hozzáférhet a levéltári anyagokhoz, bárki végezhet kutatásokat. A II. bécsi döntésről azonban nem itt van a legtöbb anyag, hanem a Külügyminisztérium levéltárában, ami szintén nyilvános. Ami számomra meglepő, hogy eddig nem igazán volt igény ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására. A román történészek részéről nem volt meg az a szándék, hogy közös kutatásokat végezzenek a magyar történészekkel. A romániai magyarság esetén az a probléma, hogy kevés olyan történész van, aki a XX. század történelmének tanulmányozására képezte ki magát, azzal is foglalkoznak és jól beszélik a román nyelvet. Ahhoz, hogy egy tanácskozáson vita alakuljon ki a román és a magyar történészek között, ahhoz kiválóan kell ismerni azt a kort és a román nyelvet. Egy másik probléma az, hogy azok az emberek, akik átéltek bizonyos eseményeket, később nem szívesen beszélnek róla. Ez valahol érthető is. Nagyon sokan voltak, akik 1940–ben lelkesen fogadták a bevonuló magyar csapatokat, de 1944–ben, amikor meghurcolták őket vagy eldeportálták, legszívesebben elfelednék örökre azokat az eseményeket. 2006–ban szerveztünk egy megemlékezést az 1956–os események ötvenedik évfordulója alkalmából, ahol szintén meglepődve tapasztaltuk, hogy azok, akik 1956–ban részt vettek szimpátia tüntetéseken vagy egyéb megmozdulásokon, nem szívesen beszélnek róla. Még mindig bennük él az a félelem, ami akkor született meg bennük.”
erdon.ro
Tegnap a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében vette kezdetét az a tudományos konferencia, amelyen neves magyarországi és romániai történészek tartottak előadást a II. bécsi döntés hetvenedik évfordulója alkalmából.
Dr. Liviu Marta, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója és Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnökének köszöntője után előadások hangzottak el a II. bécsi döntésről, annak előzményeiről és következményeiről. Az előadásokat viták és kiegészítések követték, ami építő jellegű volt, hiszen hetven év után ez az első alkalom, amikor magyarországi és romániai történészek ültek egy asztalhoz, hogy a két nép közös történelmének erről a kényes kérdéséről tanácskozzanak.
Történészek véleményei
Dr. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia történelemtudományi intézetének tudományos igazgatója: „Azokat az érzéseket, amelyek ehhez a döntéshez kötődnek, ha nem is egészében, de az idő koptatja. Ebben sokat segít az, hogy mindkét ország az Európai Unió tagja, a határok átjárhatók. Ettől függetlenül, ha nem is egészében, de egy részét újra kell értékelni a hetven éve történteknek. Figyelembe kel venni, hogy ezek az események a II. világháború idején történtek. Hullámai még nem érték el sem Romániát, sem Magyarországot. Itt még minden úgy látszott, mintha béke lenne, de ez az időszak mindkét nemzet számára tragikus indulatokat rejtegetett. Furcsa módon a magyarok számára is. A bécsi döntés felszabadulást jelentett az észak–erdélyi magyarság számára, főleg kulturális vonatkozásban, de politikai vonatkozásban is, de mindenki tudta, hogy ez egy olyan struktúrában történt, ami bizonytalanságot rejtegetett. Mindkét nemzet attól tartott, hogy ebből még valami baj lehet. Az, amit a kortárs magyar átlagember emelkedésnek érzett, az valójában már magában hordozta a veszély momentumait. Hetven év távlatából az a legfontosabb, hogy értsük meg jobban a másik oldalnak az érzelmeit. Nekünk magyaroknak jobban kell érteni, hogy mit is jelentett a románok számára ez a veszteség. De ők is meg kell értsék azt, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. Ez lenne ennek a tanácskozásnak a fő feladata. Egyeztetni kell a magunk szempontjait a mások szempontjaival.”
Román szemmel nézve
— Az ami hetven éve történt, mai szemmel nézve nagyon bonyolult — állítja dr. Ottmar Trasca, a kolozsvári George Baritiu Történelmi Intézet képviselője. — Az akkori magyarság számára nagy öröm volt az, hogy több mint negyvenezer négyzetkilométer területhez jutott. Ez a románság számára ugyanilyen elkeseredést és veszteséget jelentett. Én az 1940. szeptember 30–án történteket nem nevezem diktátumnak, hanem döntésnek. Egy olyan döntésnek, amely nyugati érdekeket elégített ki, ezzel nagy veszteséget és sok szenvedést okozva az itt élő románságnak. Sokat lehet vitatkozni arról, hogyan kellett volna dönteni, de ma már ezt csak amiatt tesszük, hogy valós képet kapjunk. Változtatni már nem lehet, megoldást pedig az adhat, hogy mindkét ország tagja az Európai Uniónak, lehetőség van a szabad mozgásra és a másság kinyilvánítására.
Kutatási lehetőségek
Nagy Mihály Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár főigazgató–helyettese a mai kutatási lehetőségekről beszélt. „2007–től, mióta új vezetősége van az országos levéltárnak nagy változások történtek, újabb és újabb iratokat dolgoznak fel és bárki hozzáférhet a levéltári anyagokhoz, bárki végezhet kutatásokat. A II. bécsi döntésről azonban nem itt van a legtöbb anyag, hanem a Külügyminisztérium levéltárában, ami szintén nyilvános. Ami számomra meglepő, hogy eddig nem igazán volt igény ezeknek az anyagoknak a tanulmányozására. A román történészek részéről nem volt meg az a szándék, hogy közös kutatásokat végezzenek a magyar történészekkel. A romániai magyarság esetén az a probléma, hogy kevés olyan történész van, aki a XX. század történelmének tanulmányozására képezte ki magát, azzal is foglalkoznak és jól beszélik a román nyelvet. Ahhoz, hogy egy tanácskozáson vita alakuljon ki a román és a magyar történészek között, ahhoz kiválóan kell ismerni azt a kort és a román nyelvet. Egy másik probléma az, hogy azok az emberek, akik átéltek bizonyos eseményeket, később nem szívesen beszélnek róla. Ez valahol érthető is. Nagyon sokan voltak, akik 1940–ben lelkesen fogadták a bevonuló magyar csapatokat, de 1944–ben, amikor meghurcolták őket vagy eldeportálták, legszívesebben elfelednék örökre azokat az eseményeket. 2006–ban szerveztünk egy megemlékezést az 1956–os események ötvenedik évfordulója alkalmából, ahol szintén meglepődve tapasztaltuk, hogy azok, akik 1956–ban részt vettek szimpátia tüntetéseken vagy egyéb megmozdulásokon, nem szívesen beszélnek róla. Még mindig bennük él az a félelem, ami akkor született meg bennük.”
erdon.ro
2010. szeptember 4.
Műemlékké nyilvánítanának több mint kétszáz házsongárdi sírt
„Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
Ismerősök és ismeretlenek, kicsinyek és nagyok nyugszanak a Házsongárdban, akik hozzánk hasonlóan Kolozsváron (is) dolgoztak, tanultak, vigadtak és sírtak évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Emléküket sok esetben csak egy-egy sírkő őrzi, vagy már az sem: sajnos nem ismeretlen a sírgyalázás gyakorlata, amelynek neves személyiségek sírjai, kriptái is áldozatául esnek. A sírok megőrzését célul kitűző tudományos személyiségek és egyesületek már többször próbálkoztak az utóbbi évtizedekben azzal, hogy a művészeti szempontból kiemelkedő vagy a neves személyiségek földi maradványait őrző sírhelyeket műemlékké nyilvánítsák, és így megmentsék a pusztulástól. Most viszont úgy tűnik, hogy a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kezdeményezése sikerrel jár: idén áprilisban több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól, ami ősszel be is következhet.
Balogh Edgár a megyei műemlék-bizottság tagjaként már az 1970-es években felterjesztette a műemlékké nyilvánítás által védendő Házsongárdi sírok jegyzékét az illetékeseknek. Kezdeményezését Jakó Zsigmond történész, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő képviselője is folytatta. Az 1990-es évek második felében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az alakulófélben levő műemlékvédelmi törvény kontextusában több kiegészítő, a Házsongárdi temető védelmére vonatkozó javaslatot terjesztett fel, ismét mellékelve a védelemre javasolt sírok jegyzékét. Ennek ellenére a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium által 2004-ben kiadott országos műemlékjegyzék csak a központi temetőként megjelölt Házsongárd egészét minősítette B kategóriás műemléknek – magyarázta a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöki, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöki tisztét betöltő Gaál György helytörténész, a temető kutatója.
Újból elkészült a sírjegyzék
Idén áprilisban az Erdélyi Református Egyházkerület által szolgáltatott jogi keretben működő, felekezetközi jelleggel bíró Házsongárd Alapítvány, valamint az épített örökség és műemlékvédelem egyetlen országos hatáskörű erdélyi magyar szervezete, a megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ismét benyújtotta a műemléki státus védelmét igénylő sírok jegyzékét a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumnak.
Házsongárd Alapítvány a helyi közigazgatás gondnoksága alatt álló köztemetői rész régi sírkertjének kilenc parcellájában (I. A-B-C, II. A-B-C, III. A-B, Kertek) körülbelül 500 jelentős síremléket tart számon. A jegyzék védelemre felterjesztett emlékei egyrészt az A kategóriaként jelzett csoportba tartozó sírok, sírboltok, sírcsoportok, kripták, mauzóleumok, a művészeti, építéstörténeti jelentőséggel bíró alkotások, másrészt a B jelölésű kategóriába tartozó, korjellemző emlékek, és neves személyiségek sírjai. Alapvetően minden 1910 előtt készült sírkőnek meg kellene kapnia az országos, avagy helyi érdekeltséget jelző műemlék-kategóriákhoz való tartozás nyújtotta védelmet – tudtuk meg a Házsongárd Alapítvány által rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból.
A felterjesztők javaslatai
Az országos műemlékjegyzékbe iktatandó, A kategóriás emlékekkel kapcsolatban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány azt javasolta a helyi közigazgatásnak, hogy a városi tanács által erre a célra kijelölt bizottság engedélyezze a felterjesztett jegyzéket, az egyenként megnevezett műemlékek pedig vétessenek fel a város, valamint a temető igazgatóságának nyilvántartásába, és a városháza által készített táblák jelezzék azok műemlék jellegét.
Az előterjesztésben szerepel továbbá a megváltási kötelezettség feloldása, és minden engedélyezetlen módosítás betiltása. Javasolják, hogy a sírhely használati joga az érintett felek hiteles jóváhagyását követően a másodfokú rokonokra is kiterjedhessen, illetve maradhasson meg a sírhasználati joguk azoknak a külföldi – vagy külföldön élő román – állampolgároknak, akik koncesszióval rendelkeznek. A temető igazgatóságának joga és kötelessége lenne a műemlékek megrongálását vagy rongálódását jelezni a helyi hatóságoknak.
Ugyanazon javaslat értelmében a B kategóriás – időszakosan bővíthető – jegyzékbe sorolt, egyenként megjelölt emlékeket a helyi közigazgatásnak kellene védetté nyilvánítania, tanácsi határozattal. A helyi tanács védelme alá rendelt sírok karbantartását, gondozását kötelező módon családok, egyházak, civil szervezetek látnák el. A további ajánlások annyiban térnek el a fentebb említettektől, hogy a sírhely használati joga a helyi tanács szabályzata értelmében csak a tulajdonos családját illethetné meg. Ha a család, illetve a jogos örökös nem hosszabbítaná a megváltást, a sírt többé nem kellene megváltani, de temetni se lehetne bele többet – szerepel az indítványban.
Az általános ajánlások többek között az egyházak, civil szervezetek megbízottjának az engedélyező bizottságban betöltendő tagságának elfogadására, a régi sírkertekben eszközölt beton-építkezések korlátozására, a Matei Basarab és a József Attila utcák találkozásánál levő bejárat rendezésére, az ottani építő- és betonöntő telep felszámolására vonatkoznak. Javaslatot fogalmaztak meg a temető közigazgatása számára is a védett sírok jegyzéke mellett a helyrajzi számokat és az emlékek jelenlegi állapotát megörökítő fényképeket tartalmazó külön nyilvántartás létrehozására, valamint magyar és román nyelvű, a turisták tájékozódását segítő szórólapok kiadására is.
Ősszel, Bukarestben döntenek
A Házsongárdi temető értékeinek törvényes védelme a felterjesztők reményei szerint változtathatna azon áldatlan állapoton, amelyben a felbukkanó új bérlők kénye-kedvétől függ a kultúr-, művészet-, és építéstörténeti emlékek sorsa, amelyben régi feliratos kövek leverhetők, bezúzhatók, kerítések lebonthatók, a sírok és kripták beköltözhetők, amelyben sírszobrok tűnnek el, és évszázados kripták, mauzóleumok pusztulnak el részben vagy teljesen.
Íme néhány példa: Keresztes Kálmán és Téglás Gábor körülbelül négy éve eltűnt sírszobraihoz társult tavaly ősszel Pákéi Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alapító főtitkára édesanyjának sírszobra is – hiába írja fejkövén. „Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
A Béldi-kripta esete is szomorú: az emlék nemrég tisztázatlan körülmények között felgyúlt, jelenleg pléhfedele darabokban hever az építmény körül, fedélszéke ázik.
A mielőbbi restaurálásra szoruló emlék megrongálásáért még senkit nem vontak felelősségre, a család sem részesült kárpótlásban.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a síroknak, kriptáknak szüksége van a műemléki státusz nyújtotta védelemre, amelyet egyes sírok talán már az idén megkaphatnak. Kelemen Hunor kulturális és művelődésügyi miniszter lapunknak elmondta: a védelemre felterjesztett Házsongárdi síremlékek jegyzékéből jelenleg 130-nak van előkészítve a hivatalos dokumentációja. Az eljárásmód értelmében az Országos Műemlékvédelmi Bizottság tudományos szakmai tanácsadó szervként elbírálja a szakemberek által elkészített dokumentációt tartalmazó dossziékat, majd felterjeszti javaslatait a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumnak, így az engedélyeztetési folyamat miniszteri döntéssel zárul, amire az ősz folyamán sor kerül – ismertette a folyamatot a szaktárcavezető.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
„Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
Ismerősök és ismeretlenek, kicsinyek és nagyok nyugszanak a Házsongárdban, akik hozzánk hasonlóan Kolozsváron (is) dolgoztak, tanultak, vigadtak és sírtak évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Emléküket sok esetben csak egy-egy sírkő őrzi, vagy már az sem: sajnos nem ismeretlen a sírgyalázás gyakorlata, amelynek neves személyiségek sírjai, kriptái is áldozatául esnek. A sírok megőrzését célul kitűző tudományos személyiségek és egyesületek már többször próbálkoztak az utóbbi évtizedekben azzal, hogy a művészeti szempontból kiemelkedő vagy a neves személyiségek földi maradványait őrző sírhelyeket műemlékké nyilvánítsák, és így megmentsék a pusztulástól. Most viszont úgy tűnik, hogy a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság kezdeményezése sikerrel jár: idén áprilisban több mint kétszáz sír műemlékké nyilvánítását kérték a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumtól, ami ősszel be is következhet.
Balogh Edgár a megyei műemlék-bizottság tagjaként már az 1970-es években felterjesztette a műemlékké nyilvánítás által védendő Házsongárdi sírok jegyzékét az illetékeseknek. Kezdeményezését Jakó Zsigmond történész, az erdélyi tudományos élet kiemelkedő képviselője is folytatta. Az 1990-es évek második felében a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság az alakulófélben levő műemlékvédelmi törvény kontextusában több kiegészítő, a Házsongárdi temető védelmére vonatkozó javaslatot terjesztett fel, ismét mellékelve a védelemre javasolt sírok jegyzékét. Ennek ellenére a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium által 2004-ben kiadott országos műemlékjegyzék csak a központi temetőként megjelölt Házsongárd egészét minősítette B kategóriás műemléknek – magyarázta a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöki, és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöki tisztét betöltő Gaál György helytörténész, a temető kutatója.
Újból elkészült a sírjegyzék
Idén áprilisban az Erdélyi Református Egyházkerület által szolgáltatott jogi keretben működő, felekezetközi jelleggel bíró Házsongárd Alapítvány, valamint az épített örökség és műemlékvédelem egyetlen országos hatáskörű erdélyi magyar szervezete, a megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ismét benyújtotta a műemléki státus védelmét igénylő sírok jegyzékét a Kulturális és Művelődésügyi Minisztériumnak.
Házsongárd Alapítvány a helyi közigazgatás gondnoksága alatt álló köztemetői rész régi sírkertjének kilenc parcellájában (I. A-B-C, II. A-B-C, III. A-B, Kertek) körülbelül 500 jelentős síremléket tart számon. A jegyzék védelemre felterjesztett emlékei egyrészt az A kategóriaként jelzett csoportba tartozó sírok, sírboltok, sírcsoportok, kripták, mauzóleumok, a művészeti, építéstörténeti jelentőséggel bíró alkotások, másrészt a B jelölésű kategóriába tartozó, korjellemző emlékek, és neves személyiségek sírjai. Alapvetően minden 1910 előtt készült sírkőnek meg kellene kapnia az országos, avagy helyi érdekeltséget jelző műemlék-kategóriákhoz való tartozás nyújtotta védelmet – tudtuk meg a Házsongárd Alapítvány által rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból.
A felterjesztők javaslatai
Az országos műemlékjegyzékbe iktatandó, A kategóriás emlékekkel kapcsolatban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Házsongárd Alapítvány azt javasolta a helyi közigazgatásnak, hogy a városi tanács által erre a célra kijelölt bizottság engedélyezze a felterjesztett jegyzéket, az egyenként megnevezett műemlékek pedig vétessenek fel a város, valamint a temető igazgatóságának nyilvántartásába, és a városháza által készített táblák jelezzék azok műemlék jellegét.
Az előterjesztésben szerepel továbbá a megváltási kötelezettség feloldása, és minden engedélyezetlen módosítás betiltása. Javasolják, hogy a sírhely használati joga az érintett felek hiteles jóváhagyását követően a másodfokú rokonokra is kiterjedhessen, illetve maradhasson meg a sírhasználati joguk azoknak a külföldi – vagy külföldön élő román – állampolgároknak, akik koncesszióval rendelkeznek. A temető igazgatóságának joga és kötelessége lenne a műemlékek megrongálását vagy rongálódását jelezni a helyi hatóságoknak.
Ugyanazon javaslat értelmében a B kategóriás – időszakosan bővíthető – jegyzékbe sorolt, egyenként megjelölt emlékeket a helyi közigazgatásnak kellene védetté nyilvánítania, tanácsi határozattal. A helyi tanács védelme alá rendelt sírok karbantartását, gondozását kötelező módon családok, egyházak, civil szervezetek látnák el. A további ajánlások annyiban térnek el a fentebb említettektől, hogy a sírhely használati joga a helyi tanács szabályzata értelmében csak a tulajdonos családját illethetné meg. Ha a család, illetve a jogos örökös nem hosszabbítaná a megváltást, a sírt többé nem kellene megváltani, de temetni se lehetne bele többet – szerepel az indítványban.
Az általános ajánlások többek között az egyházak, civil szervezetek megbízottjának az engedélyező bizottságban betöltendő tagságának elfogadására, a régi sírkertekben eszközölt beton-építkezések korlátozására, a Matei Basarab és a József Attila utcák találkozásánál levő bejárat rendezésére, az ottani építő- és betonöntő telep felszámolására vonatkoznak. Javaslatot fogalmaztak meg a temető közigazgatása számára is a védett sírok jegyzéke mellett a helyrajzi számokat és az emlékek jelenlegi állapotát megörökítő fényképeket tartalmazó külön nyilvántartás létrehozására, valamint magyar és román nyelvű, a turisták tájékozódását segítő szórólapok kiadására is.
Ősszel, Bukarestben döntenek
A Házsongárdi temető értékeinek törvényes védelme a felterjesztők reményei szerint változtathatna azon áldatlan állapoton, amelyben a felbukkanó új bérlők kénye-kedvétől függ a kultúr-, művészet-, és építéstörténeti emlékek sorsa, amelyben régi feliratos kövek leverhetők, bezúzhatók, kerítések lebonthatók, a sírok és kripták beköltözhetők, amelyben sírszobrok tűnnek el, és évszázados kripták, mauzóleumok pusztulnak el részben vagy teljesen.
Íme néhány példa: Keresztes Kálmán és Téglás Gábor körülbelül négy éve eltűnt sírszobraihoz társult tavaly ősszel Pákéi Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) alapító főtitkára édesanyjának sírszobra is – hiába írja fejkövén. „Légy kímélettel a hamvak iránt, oh ember, kinek szíved van...”
A Béldi-kripta esete is szomorú: az emlék nemrég tisztázatlan körülmények között felgyúlt, jelenleg pléhfedele darabokban hever az építmény körül, fedélszéke ázik.
A mielőbbi restaurálásra szoruló emlék megrongálásáért még senkit nem vontak felelősségre, a család sem részesült kárpótlásban.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a síroknak, kriptáknak szüksége van a műemléki státusz nyújtotta védelemre, amelyet egyes sírok talán már az idén megkaphatnak. Kelemen Hunor kulturális és művelődésügyi miniszter lapunknak elmondta: a védelemre felterjesztett Házsongárdi síremlékek jegyzékéből jelenleg 130-nak van előkészítve a hivatalos dokumentációja. Az eljárásmód értelmében az Országos Műemlékvédelmi Bizottság tudományos szakmai tanácsadó szervként elbírálja a szakemberek által elkészített dokumentációt tartalmazó dossziékat, majd felterjeszti javaslatait a Kulturális és Művelődésügyi minisztériumnak, így az engedélyeztetési folyamat miniszteri döntéssel zárul, amire az ősz folyamán sor kerül – ismertette a folyamatot a szaktárcavezető.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)
2010. szeptember 4.
Sándor János művészi világa
Birtokunkban van a 2007-ben megjelent Fába faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban című monumentális kiadvány, amely magyar, német, angol nyelven taglalja – részleteiben is – Sándor János címerfaragó művészetét. A legfontosabb tétel így szól: Sándor János „...tölgyfából kifaragta az egykori 63 vármegye címerét. Ehhez társult nagylelkű ajándéka, Magyarország ún. »középcímere«, szintén tölgyfából.” Eme sorok Fülep Katalintól valók.
Sándor János életének, munkásságának szakszerű értékelése Székely András Bertalantól származik. Íme: a művész „... 1941. augusztus 9- én született a Hargita alatti Homoródvárosfalván. A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után évtizedekig tanított, kultúrházat igazgatott, az egykori székely-magyar autonóm tartomány legjobb asztalitenisz gyermekcsapatát nevelte föl (...) Természet iránti érdeklődése korábban állatpreparálásban is megnyilvánult (...) Művészetének nagy elismeréseként meghívást kapott – alkotásaival együtt – a hannoveri világkiállítás pavilonjába is.”
A fa megmunkálása iránti erős vonzalma már gyermekkorában jelentkezett. Édesapjától látta, miként készülnek fából a használati eszközök, az állatfigurák. Képzeletét azonban leginkább a díszítőmotívumok fába álmodásának lehetőségei mozgatták meg. Mára könnyen kihámozhatóvá vált, milyen kútforrásokból merített nagy előszeretettel.
A legközvetlenebb hatást az élő természettől kapta. A növény- és állatvilág alapos ismeretéről tanúskodnak virág- és állatábrázolásai. A faragásokon sajátos mozgalmasság figyelhető meg, a megálmodott rajzok nem statikusak, nem merevek. Dús fantáziára vallanak az égbe nyúló mozdulatok, ezek a látomásban való gondolkodás erősségét bizonyítják.
Második forrásvidéke az erdélyi, Erdélyen belül a székelyföldi népköltészet és
népművészet. Művészettörténészek már eddig is hangsúlyozták Sándor János világának balladás jellegét. A Fehér Anna, Kádár Kata népballada-jelenetek mellett kibédi népballadát is megjelenített, a Lizsa, Lizsa, mit gondoltál kezdetűt. A népművészeti motívumkincset úgy építette be alkotásaiba, hogy azok teljes mértékben odaszervesültek művészi elképzeléseihez.
A művész harmadik forrása a történelmi múltban, a mondákká nemesült szövegekben gyökerezik. A szkíta meg avar kori régészeti leletek motívumkincse mellett a magyarság kora történetének epizódjai is megjelennek munkáin. Néhányat említünk: magyar turulmadár, Emese álma, a csodaszarvas több változatban, a vérszerződés, Szent László-jelképek stb.
A negyedik forrásvidék a későbben megjelent történelmi dokumentumok, a címertan létrejötte. A lényegre tapintott Bertényi Iván, amikor így fogalmazott: „Sándor János címersorozata úttörő vállalkozása a magyar címerművészetnek (...), címerpajzsait következetesen rámával veszi körül.” Magunk megjegyezzük: a rámának hangulatteremtő ereje is van.
Egyetlen dologra még ki kell térnünk. A Sándor János faragta kompozíciókról a szeretet ereje sugárzik felénk. Ezt a szeretetet szimbólumokká növesztette a művész. Játsszunk csak el a szavakkal: szívből kinövő szeretet, szeretetből kinövő életfa, életfából kinövő szeretet stb. Mert – Sándor János megfogalmazásában – „szeretet nélkül nincsen élet.”
Részlet egy tárlatnyitó beszédből.
Elhangzott 2010. augusztus 27-én a kibédi művelődési otthonban nyílt kiállításon.
Ráduly János. Népújság (Marosvásárhely)
Birtokunkban van a 2007-ben megjelent Fába faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban című monumentális kiadvány, amely magyar, német, angol nyelven taglalja – részleteiben is – Sándor János címerfaragó művészetét. A legfontosabb tétel így szól: Sándor János „...tölgyfából kifaragta az egykori 63 vármegye címerét. Ehhez társult nagylelkű ajándéka, Magyarország ún. »középcímere«, szintén tölgyfából.” Eme sorok Fülep Katalintól valók.
Sándor János életének, munkásságának szakszerű értékelése Székely András Bertalantól származik. Íme: a művész „... 1941. augusztus 9- én született a Hargita alatti Homoródvárosfalván. A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után évtizedekig tanított, kultúrházat igazgatott, az egykori székely-magyar autonóm tartomány legjobb asztalitenisz gyermekcsapatát nevelte föl (...) Természet iránti érdeklődése korábban állatpreparálásban is megnyilvánult (...) Művészetének nagy elismeréseként meghívást kapott – alkotásaival együtt – a hannoveri világkiállítás pavilonjába is.”
A fa megmunkálása iránti erős vonzalma már gyermekkorában jelentkezett. Édesapjától látta, miként készülnek fából a használati eszközök, az állatfigurák. Képzeletét azonban leginkább a díszítőmotívumok fába álmodásának lehetőségei mozgatták meg. Mára könnyen kihámozhatóvá vált, milyen kútforrásokból merített nagy előszeretettel.
A legközvetlenebb hatást az élő természettől kapta. A növény- és állatvilág alapos ismeretéről tanúskodnak virág- és állatábrázolásai. A faragásokon sajátos mozgalmasság figyelhető meg, a megálmodott rajzok nem statikusak, nem merevek. Dús fantáziára vallanak az égbe nyúló mozdulatok, ezek a látomásban való gondolkodás erősségét bizonyítják.
Második forrásvidéke az erdélyi, Erdélyen belül a székelyföldi népköltészet és
népművészet. Művészettörténészek már eddig is hangsúlyozták Sándor János világának balladás jellegét. A Fehér Anna, Kádár Kata népballada-jelenetek mellett kibédi népballadát is megjelenített, a Lizsa, Lizsa, mit gondoltál kezdetűt. A népművészeti motívumkincset úgy építette be alkotásaiba, hogy azok teljes mértékben odaszervesültek művészi elképzeléseihez.
A művész harmadik forrása a történelmi múltban, a mondákká nemesült szövegekben gyökerezik. A szkíta meg avar kori régészeti leletek motívumkincse mellett a magyarság kora történetének epizódjai is megjelennek munkáin. Néhányat említünk: magyar turulmadár, Emese álma, a csodaszarvas több változatban, a vérszerződés, Szent László-jelképek stb.
A negyedik forrásvidék a későbben megjelent történelmi dokumentumok, a címertan létrejötte. A lényegre tapintott Bertényi Iván, amikor így fogalmazott: „Sándor János címersorozata úttörő vállalkozása a magyar címerművészetnek (...), címerpajzsait következetesen rámával veszi körül.” Magunk megjegyezzük: a rámának hangulatteremtő ereje is van.
Egyetlen dologra még ki kell térnünk. A Sándor János faragta kompozíciókról a szeretet ereje sugárzik felénk. Ezt a szeretetet szimbólumokká növesztette a művész. Játsszunk csak el a szavakkal: szívből kinövő szeretet, szeretetből kinövő életfa, életfából kinövő szeretet stb. Mert – Sándor János megfogalmazásában – „szeretet nélkül nincsen élet.”
Részlet egy tárlatnyitó beszédből.
Elhangzott 2010. augusztus 27-én a kibédi művelődési otthonban nyílt kiállításon.
Ráduly János. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 4.
Nekünk főképp a nyelvi türelmetlenséggel van gondunk!
Egy Énlakához, akár Lövétéhez hasonló településen, ahol csak székelyek élnek (több száz ilyen települése van a Székelyföldnek), olyan szabadon szárnyal a magyar nyelv, mint Magyarország bármelyik településén. A rendőrség, csendőrség, törvényszék, prefektúra és egy-két hivatal kivételével így van ez a Székelyföld többségében székelyek lakta városaiban is. Így van, de csak addig, míg többségbe nem kerül a románság. 1992-ig így volt ez Marosvásárhelyen is, és még így van Sepsiszentgyörgyön. De már nem sokáig.
Nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amelytöbbségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömbbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhe- lyének többségi arányát, sőt növeli is azt és ragaszkodik a nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja de nem állítja meg ezt a folyamatot.
Megvalósítható igaz történet
A történet színhelye a Székelyföld hajdani szép fővárosa, Marosvásárhely. Ezt a várost Bethlen Gábor, Erdély magyar fejedelme emelte városi rangra 1616-ban. Legimpozánsabb történelmi épületei a trianoni döntés előtt épültek, Bernády György magyar polgármester építtette ezeket. Az sem mellékes, hogy egészen a 2002-es népszámlálás időpontjáig a Székelyföld hajdani szép fővárosában az itt élő székely magyarok száma minden időkben meghaladta a betelepedő románok lélekszámát.
Ma az utcán elvétve hallani magyar beszédet, és a román feliratok mellett elenyésző számban van magyar. A kereskedelmi egységekben és az intézményekben szinte egyedülállóvá vált a román nyelv használata. Már-már úgy tűnik, mintha egy számunkra teljesen idegen városban tartózkodnánk. Pedig a város lakosságának fele még mindig magyar.
De meddig? – fogalmazódott meg a magyarok pártjának egyik vezetője fejében a kérdés. Aztán a közeledő március 15-ére gondolva merész tervet eszelt ki. Mi lenne ha ezen a napon…, és sürgősen munkához látott.
Először a szervezet vezetőivel beszélte meg, aztán sorra kapcsolódtak be a cselekvő magyarok, és egy hónap alatt a hírvivők eljutottak minden magyarhoz a városban. Már csak pár nap volt hátra az ünnepi napig, melyet izgatottan várt a város magyar része. Sokan, bár az elején nagyon nehezen ment, ki is próbálták. Volt, aki a munkahelyén, mások egy-két hivatalban vagy a bevásárlóhelyeken próbálkoztak. Többségük megrettent, amikor meghallotta saját hangját és meglátta a rámeredő szemeket. Aztán, amikor a közelükben mások is próbálkoztak, bátrabbakká váltak. Pedig az elején úgy tűnt, hogy az ég is leszakad. De nem szakadt rájuk.
Aztán elérkezett az ünnep napja, március 15. Reggeliben egymást érték a kérdések és a biztatások a családi közösségekben. Egyfolytában működtek a telefonok. Akkor abban maradunk, ahogy megbeszéltük?! És ehhez tartsuk magunkat egész nap?! – kérdezték egymástól és biztatták egymást. De voltak olyanok is, akiknek inukba szállt a bátorságuk és otthon maradtak. Nem akartak kockáztatni, na meg úgy érezték, hogy ehhez ők nem elég bátrak.
Óriási, eddig még nem látott számban gyűltek egybe a város főterén, ahol az ünnepséget tartották. Az ünnepség a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le, felvonulás, beszédek, műsor, majd a két himnusz, a magyar és a székely eléneklésével zárult. Eddig még simán ment minden, most kezdődött az, amire már egy hónapja készültek. Aztán elindultak a családok, barátok, ismerősök, az összeverődött csoportok a vendéglők, a piac, a bevásárlóközpontok irányába. Sokuknak a homloka izzadt, másoknak a szíve vert jobban, és voltak olyanok is, akiknek a lába botladozott. De úgy mentek, mint Hunyadi János magyarjai a nándorfehérvári csatába. Itt csak előre lehetett menni, akárcsak a csata idején.
Ugyanis az egész város magyarsága felfogadta, hogy a mai nap csak magyarul szólal meg, bárkivel is találkozik, lett légyen az akár maga a prefektus is.
A vendéglőkben és más szolgáltató egységekben az elején arra gondoltak, hogy magyarországi turisták lepték el a várost, akik nem értik a román nyelvet, aztán gyorsan magyarul tudókat kerítettek, akik a tolmács szerepét töltötték be. Aztán az egyik román ajkú kiszolgáló felismerte panellakásbeli magyar szomszédját, és örömmel üdvözölte, majd megkérdezte, honnan jött ez a vendégsereg. Nagy meglepetésére szomszédja magyarul válaszolt kérdésére, mire ő megkérdezte, persze ismét románul, hogy nem ismer rá? Dehogynem, volt a válasz, de ma mi, marosvásárhelyi székelyek csak magyarul vagyunk hajlandók beszélni. Még sok ehhez hasonló eset után a románság is tudomást szerzett erről a furcsa elhatározásról. Az elején csak vonogatták a vállukat. Megjön majd az eszük, mondogatták és egy legyintéssel elintézték.
Az utóbbi húsz év legszebb napját élték meg a vásárhelyiek. Ma igazán otthon érezték magukat abban a városban, melyet székely őseik alapítottak. Bátraknak és hősöknek érezték magukat. Győztek! Egyenes tartással kiálltak a nyelvhasználati jog és a valódi kétnyelvűség mellett. Nem kellett ehhez konferencia, kongresszus meg parlamenti szereplés, az egyénekre lebontott közös cselekvés hozta meg a sikert.
Aztán nemsokára az egyházi ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor is tartottak "Csak magyarul" napokat a "Csak románul" napok ellensúlyozására. Aztán a rákövetkező év minden hónapjának első napja, majd első hete, első két hete, végül minden napja magyar nappá vált. Aztán a város román lakossága is lassan elfogadta, hogy a város magyarságának is joga van saját nyelvét használnia, saját városában. Egyre többen tanultak meg magyarul, megszokottá és gyakorlattá vált, hogy a román románul, a magyar magyarul beszélt egymással, de olyan is előfordult, hogy a román magyarul, a magyar románul társalgott egymással. Marosvásárhely példája követőkre talált Tordán, Kolozsváron és Erdély minden olyan városában, ahol magyarok éltek.
Ennek következménye, hogy napjainkra a Kárpát- medence területén a magyarság legközelebbi barátja a román nép és tűzbe mennének egymásért.
A történet álomszép. Csak azért nem tudott még valósággá válni mert…
Csíkszerda, 2010. július 29.
Beder Tibor
Egy Énlakához, akár Lövétéhez hasonló településen, ahol csak székelyek élnek (több száz ilyen települése van a Székelyföldnek), olyan szabadon szárnyal a magyar nyelv, mint Magyarország bármelyik településén. A rendőrség, csendőrség, törvényszék, prefektúra és egy-két hivatal kivételével így van ez a Székelyföld többségében székelyek lakta városaiban is. Így van, de csak addig, míg többségbe nem kerül a románság. 1992-ig így volt ez Marosvásárhelyen is, és még így van Sepsiszentgyörgyön. De már nem sokáig.
Nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amelytöbbségbe kerülve úthengerként söpri el a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömbbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhe- lyének többségi arányát, sőt növeli is azt és ragaszkodik a nyelvéhez. Minden más próbálkozás csak lassítja de nem állítja meg ezt a folyamatot.
Megvalósítható igaz történet
A történet színhelye a Székelyföld hajdani szép fővárosa, Marosvásárhely. Ezt a várost Bethlen Gábor, Erdély magyar fejedelme emelte városi rangra 1616-ban. Legimpozánsabb történelmi épületei a trianoni döntés előtt épültek, Bernády György magyar polgármester építtette ezeket. Az sem mellékes, hogy egészen a 2002-es népszámlálás időpontjáig a Székelyföld hajdani szép fővárosában az itt élő székely magyarok száma minden időkben meghaladta a betelepedő románok lélekszámát.
Ma az utcán elvétve hallani magyar beszédet, és a román feliratok mellett elenyésző számban van magyar. A kereskedelmi egységekben és az intézményekben szinte egyedülállóvá vált a román nyelv használata. Már-már úgy tűnik, mintha egy számunkra teljesen idegen városban tartózkodnánk. Pedig a város lakosságának fele még mindig magyar.
De meddig? – fogalmazódott meg a magyarok pártjának egyik vezetője fejében a kérdés. Aztán a közeledő március 15-ére gondolva merész tervet eszelt ki. Mi lenne ha ezen a napon…, és sürgősen munkához látott.
Először a szervezet vezetőivel beszélte meg, aztán sorra kapcsolódtak be a cselekvő magyarok, és egy hónap alatt a hírvivők eljutottak minden magyarhoz a városban. Már csak pár nap volt hátra az ünnepi napig, melyet izgatottan várt a város magyar része. Sokan, bár az elején nagyon nehezen ment, ki is próbálták. Volt, aki a munkahelyén, mások egy-két hivatalban vagy a bevásárlóhelyeken próbálkoztak. Többségük megrettent, amikor meghallotta saját hangját és meglátta a rámeredő szemeket. Aztán, amikor a közelükben mások is próbálkoztak, bátrabbakká váltak. Pedig az elején úgy tűnt, hogy az ég is leszakad. De nem szakadt rájuk.
Aztán elérkezett az ünnep napja, március 15. Reggeliben egymást érték a kérdések és a biztatások a családi közösségekben. Egyfolytában működtek a telefonok. Akkor abban maradunk, ahogy megbeszéltük?! És ehhez tartsuk magunkat egész nap?! – kérdezték egymástól és biztatták egymást. De voltak olyanok is, akiknek inukba szállt a bátorságuk és otthon maradtak. Nem akartak kockáztatni, na meg úgy érezték, hogy ehhez ők nem elég bátrak.
Óriási, eddig még nem látott számban gyűltek egybe a város főterén, ahol az ünnepséget tartották. Az ünnepség a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le, felvonulás, beszédek, műsor, majd a két himnusz, a magyar és a székely eléneklésével zárult. Eddig még simán ment minden, most kezdődött az, amire már egy hónapja készültek. Aztán elindultak a családok, barátok, ismerősök, az összeverődött csoportok a vendéglők, a piac, a bevásárlóközpontok irányába. Sokuknak a homloka izzadt, másoknak a szíve vert jobban, és voltak olyanok is, akiknek a lába botladozott. De úgy mentek, mint Hunyadi János magyarjai a nándorfehérvári csatába. Itt csak előre lehetett menni, akárcsak a csata idején.
Ugyanis az egész város magyarsága felfogadta, hogy a mai nap csak magyarul szólal meg, bárkivel is találkozik, lett légyen az akár maga a prefektus is.
A vendéglőkben és más szolgáltató egységekben az elején arra gondoltak, hogy magyarországi turisták lepték el a várost, akik nem értik a román nyelvet, aztán gyorsan magyarul tudókat kerítettek, akik a tolmács szerepét töltötték be. Aztán az egyik román ajkú kiszolgáló felismerte panellakásbeli magyar szomszédját, és örömmel üdvözölte, majd megkérdezte, honnan jött ez a vendégsereg. Nagy meglepetésére szomszédja magyarul válaszolt kérdésére, mire ő megkérdezte, persze ismét románul, hogy nem ismer rá? Dehogynem, volt a válasz, de ma mi, marosvásárhelyi székelyek csak magyarul vagyunk hajlandók beszélni. Még sok ehhez hasonló eset után a románság is tudomást szerzett erről a furcsa elhatározásról. Az elején csak vonogatták a vállukat. Megjön majd az eszük, mondogatták és egy legyintéssel elintézték.
Az utóbbi húsz év legszebb napját élték meg a vásárhelyiek. Ma igazán otthon érezték magukat abban a városban, melyet székely őseik alapítottak. Bátraknak és hősöknek érezték magukat. Győztek! Egyenes tartással kiálltak a nyelvhasználati jog és a valódi kétnyelvűség mellett. Nem kellett ehhez konferencia, kongresszus meg parlamenti szereplés, az egyénekre lebontott közös cselekvés hozta meg a sikert.
Aztán nemsokára az egyházi ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor is tartottak "Csak magyarul" napokat a "Csak románul" napok ellensúlyozására. Aztán a rákövetkező év minden hónapjának első napja, majd első hete, első két hete, végül minden napja magyar nappá vált. Aztán a város román lakossága is lassan elfogadta, hogy a város magyarságának is joga van saját nyelvét használnia, saját városában. Egyre többen tanultak meg magyarul, megszokottá és gyakorlattá vált, hogy a román románul, a magyar magyarul beszélt egymással, de olyan is előfordult, hogy a román magyarul, a magyar románul társalgott egymással. Marosvásárhely példája követőkre talált Tordán, Kolozsváron és Erdély minden olyan városában, ahol magyarok éltek.
Ennek következménye, hogy napjainkra a Kárpát- medence területén a magyarság legközelebbi barátja a román nép és tűzbe mennének egymásért.
A történet álomszép. Csak azért nem tudott még valósággá válni mert…
Csíkszerda, 2010. július 29.
Beder Tibor
2010. szeptember 6.
Kései elégtétel
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)
Nehéz elégtételt venni az elrabolt évekért, de Fülöp Sándornak ez részben sikerült: kiírta magából1. Holott a történelem sok évet elrabolt életéből. Ilyen elrabolt esztendők voltak a katonaság – holott ezt nem így fogták fel annak idején a férfiak, éltek még olyan eszmék, mint hazafiasság, önfeláldozás, kötelességtudat –, de mindenképpen elrabolt évek voltak a hadifogságban eltöltött keserű évek és a dühöngő osztályharc áldozataként egy mondvacsinált ügyért kapott hat év fegyházbüntetés is.
Fülöp Sándor akkor született, amikor felszabdaltak egy ezeréves államot. Nem véletlenül írja a kötet bevezetőjében a szerkesztő, Papp Annamária, hogy a szerző: „egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után.”
A könyv műfaji besorolását Murádin János Kristóf történész így határozta meg: „Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte”.
„Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója” – írja Murádin. – „Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya.”
Állítása alátámasztásához magát a szerzőt hívja segítségül: „Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”
Hetyke katonadal... Minden benne van ebben a két szóban. A fiatal nemtörődömség, a túlfűtött érzelem, a katonás „snájdigság”, a kaszárnya bajtársias hangulata, a felettesek oktalan zaklatása. Később a hetyke katonadal elfojtott sóhajokká alakult: a gyimesközéploki és a gyilkostói, majd a rahói tisztiiskolai kiképzés után frontszolgálat következett. S a frontszolgálat után kínkeserves és megalázó hadifogság volt a jutalom. Közben a határok ide-oda mozogtak, éppen úgy, mint Fülöp Sándor születésének évében, s így történhetett meg, hogy elindult Kolozsvárról s megérkezett Clujra.
Középkori hagyományokat éltető, de közben korszerűsödő Magyarországról vonult be s egy önmagát haladónak mondó, a proletár internacionalizmus jegyében vívott osztályharc színterévé vált Romániában szerelt le. Így örökíti meg ezt az 1948. évi nyári nap történéseit naplójában:
„VI. 24., csütörtökre virradóan
Éjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor, Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Novák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.
Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart.
Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.”
A hadifogságban szerzett orosz nyelvtudásával kereste kenyerét: tanított középiskolában és egyetemen, közben tanult. Hányattatásai azonban nem értek véget, az ötvenes évek osztályharca minduntalan keresztbe tett karrierjének, míg végül az 1956-os magyar forradalmat követően őt is letartóztatták egy, a zsebébe csempészett – ma már csak mosolyra fakasztó, akkoriban azonban kapitális bűnnek kikiáltott tartalmú – cetli alapján: „Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.” A cetli alján még az állt, hogy „Elolvasás után tébd el”. Egyik „jóakarója” csúsztatta a zsebébe a cetlit, a kötetben a szerző felfedi e meghasonult nő kilétét is.
Olvasmányos, mindvégig lenyűgöző kötet Fülöp Sándor önéletírása. A legizgalmasabb talán a gyimesi korszakot, majd a frontszolgálatot és a hadifogságot leíró rész, a legdöbbenetesebb viszont a román börtönökben töltött esztendőkről szóló fejezet. A könyvet a szerző által írt versek, no meg korabeli fényképek, illetve háborús emléktárgyakról készült felvételek teszik teljessé.
A kötet kései elégtétel a napokban 90. életévét ünneplő szerzőnek, tanulság az olvasónak.
1Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon, Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Sarány Istvá. Szabadság (Kolozsvár)
2010. szeptember 6.
Szoboravatás és emlékünnepség
Szeptember 4-én és 5-én Kolcs Község Polgármesteri Hivatala, a Szamoskrassói Református Egyházközség, a Szatmárnémeti Németi Református Egyházközség és a Szatmárnémeti Szent István Kör Szatmárnémetiben és Szamoskrassón ünnepséget rendezett Bem tábornok emlékére. A rendezvényen számos hazai és külföldi személyiség is részt vett. Szombaton délután 18 órától Szatmárnémetiben a Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében szép számban összegyűlt érdeklődők hallgatták figyelmesen dr. Kovács István, budapesti történész professzor, volt krakkói főkonzul Bem tábornok életútjáról szóló előadását. Az előadás előtt Nt. Sipos Miklós lelkész beszédében kihangsúlyozta, örül annak, hogy még manapság is egy személy és egy gondolat, méghozzá a szabadság gondolata ennyi embert tud összegyűjteni egy helyen.
Az előadás a „Bem, aki nem ismerte a reménytelenséget“ címet viselte, mely a professzor elmondása szerint nem csupán a tábornok fő tulajdonsága, hanem a lengyel nép jellemzője is. A számos csata és háború, melyben a tábornok részt vett, illetve az 1848-as, 49-es szabadságharcban betöltött fontos szerepe a magyar történelem jeles szereplőjévé is formálta a tábornokot, aki – bár nagy kockázatokat vállaló manőverei nem mindig voltak sikeresek – példát statuált csapatainak és a legkisebb kilengést sem tűrte. Híressé vált mondata „aki nem engedelmeskedik, fejbe lövetem, de azért jutalmazni is tudok“ számos katonától követelte meg az engedelmességet. Vasárnap Szamoskrassón 11 órától vette kezdetét az ünnepi istentisztelet, melyen Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, ezt követően került sor a Darvay-kúria előtt a Bem-szobor leleplezésére. Az eseményt jelenlétével megtisztelte Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete és dr. Adam Bartosz, a Tarnówi Múzeum igazgatója is. (Brigitta) Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
Szeptember 4-én és 5-én Kolcs Község Polgármesteri Hivatala, a Szamoskrassói Református Egyházközség, a Szatmárnémeti Németi Református Egyházközség és a Szatmárnémeti Szent István Kör Szatmárnémetiben és Szamoskrassón ünnepséget rendezett Bem tábornok emlékére. A rendezvényen számos hazai és külföldi személyiség is részt vett. Szombaton délután 18 órától Szatmárnémetiben a Németi Református Egyházközség gyülekezeti termében szép számban összegyűlt érdeklődők hallgatták figyelmesen dr. Kovács István, budapesti történész professzor, volt krakkói főkonzul Bem tábornok életútjáról szóló előadását. Az előadás előtt Nt. Sipos Miklós lelkész beszédében kihangsúlyozta, örül annak, hogy még manapság is egy személy és egy gondolat, méghozzá a szabadság gondolata ennyi embert tud összegyűjteni egy helyen.
Az előadás a „Bem, aki nem ismerte a reménytelenséget“ címet viselte, mely a professzor elmondása szerint nem csupán a tábornok fő tulajdonsága, hanem a lengyel nép jellemzője is. A számos csata és háború, melyben a tábornok részt vett, illetve az 1848-as, 49-es szabadságharcban betöltött fontos szerepe a magyar történelem jeles szereplőjévé is formálta a tábornokot, aki – bár nagy kockázatokat vállaló manőverei nem mindig voltak sikeresek – példát statuált csapatainak és a legkisebb kilengést sem tűrte. Híressé vált mondata „aki nem engedelmeskedik, fejbe lövetem, de azért jutalmazni is tudok“ számos katonától követelte meg az engedelmességet. Vasárnap Szamoskrassón 11 órától vette kezdetét az ünnepi istentisztelet, melyen Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, ezt követően került sor a Darvay-kúria előtt a Bem-szobor leleplezésére. Az eseményt jelenlétével megtisztelte Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete és dr. Adam Bartosz, a Tarnówi Múzeum igazgatója is. (Brigitta) Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)
2010. szeptember 6.
Az oktatás decentralizálását sürgeti Markó
– Az új oktatási törvénytervezet nemcsak az anyanyelvű oktatás bővítése, hanem az oktatási rendszer decentralizációjaszempontjából is egy hatalmas lehetőség, ezáltal ugyanis a helyi közösségek, az önkormányzatok maguk dönthetnek majd a tanintézményeik sorsát illetően: ennek a decentralizációnak – akárcsak az egészségügyben – az RMDSZ a hajtómotorja – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes pénteken, Gyergyóremetén.
A szövetségi elnök Kelemen Hunor kulturális miniszterrel, Gyergyószék magyar iskoláinak igazgatóival, valamint a Hargita megyei főtanfelügyelőség képviselőivel tanácskoztak a magyar oktatás és a magyar pedagógusok helyzetéről, a készülő oktatási törvényről és a tanintézmények finanszírozási kérdéseiről. Az RMDSZ vezetői leszögezték: a szövetség mindent megtesz annak érdekében, hogy december 31-e után a pedagógusok a jelenleginél jobb, méltányosabb bérezésben részesüljenek.
A szövetségi elnök közölte: bár az oktatási jogszabály elfogadását a szenátus oktatási szakbizottsága akadályozza – itt ugyanis az ellenzék van többségben –, az őszi parlamenti ülésszakban fel kell gyorsítani ezt a folyamatot. Markó Béla szerint ugyanakkor a vita során az RMDSZ-nek kiemelten kell figyelnie arra is, hogy a tanulók után járó fejkvóta mértékét a kisebbségi oktatás számára megfelelő módon szabályozzák, ha ugyanis ezt nem differenciáltan alkalmazzák, számos magyar iskola kerülhet nehéz helyzetbe. Ezt alátámasztandó közölte: a magyar iskolák száma ma eléri a 12%-ot Romániában, ami a közösség 6,5%-ához viszonyítva jó arány, ám a helyzet korántsem olyan jó, mint amilyennek tűnik: ezeknek az iskoláknak a többsége ugyanis kis létszámú, ezért egy nem differeneciált kvótarendszer esetén jó részük megszűnhet. Az RMDSZ ezért vitte be a tervezetbe a nyelvi és a diszperziós kvótát: míg az előbbi magasabb fejpénzt biztosítana a kisebbségi diákok számára, a diszperziós kvóta azon kisebbségi iskolák esetében járna, ahol az alacsony tanulószám miatt a tanintézmény fenntartása lehetetlenné válna.
A szövetségi elnök arra emlékeztetett, az oktatókat is sújtó fizetéscsökkentések hatálya december 31-én lejár, ezt követően pedig a béreknek növekedniük kell: a következő időszakban az RMDSZ arra törekszik, hogy a pedagógusok számára méltányos bérezési rácsot alakítson ki a pénzügyminisztérium. Az oktatást érintő prioritásokról szólva elmondta: újra lendületet kell adni az iskolaépületek felújítását célzó programnak, és be kell fejezni az elindított, a gazdasági megszorítások miatt azonban félbeszakadt beruházásokat. Ebben a székelyföldi megyék is nagyon érdekeltek, hiszen a PNL-RMDSZ-kormányzás alatt számos fejlesztés indult a magyar településeken, így Hargita megye is "tele van" elkezdett beruházásokkal Most az a prioritás, hogy megyei szinten elkészüljön a magyar oktatás szempontjából kiemelt fontosságú beruházások listája, hogy annak megfelelően csoportosítsák az erre fordítható költségvetési forrásokat – hangzott el a tanácskozáson. Népújság (Marosvásárhely)
– Az új oktatási törvénytervezet nemcsak az anyanyelvű oktatás bővítése, hanem az oktatási rendszer decentralizációjaszempontjából is egy hatalmas lehetőség, ezáltal ugyanis a helyi közösségek, az önkormányzatok maguk dönthetnek majd a tanintézményeik sorsát illetően: ennek a decentralizációnak – akárcsak az egészségügyben – az RMDSZ a hajtómotorja – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes pénteken, Gyergyóremetén.
A szövetségi elnök Kelemen Hunor kulturális miniszterrel, Gyergyószék magyar iskoláinak igazgatóival, valamint a Hargita megyei főtanfelügyelőség képviselőivel tanácskoztak a magyar oktatás és a magyar pedagógusok helyzetéről, a készülő oktatási törvényről és a tanintézmények finanszírozási kérdéseiről. Az RMDSZ vezetői leszögezték: a szövetség mindent megtesz annak érdekében, hogy december 31-e után a pedagógusok a jelenleginél jobb, méltányosabb bérezésben részesüljenek.
A szövetségi elnök közölte: bár az oktatási jogszabály elfogadását a szenátus oktatási szakbizottsága akadályozza – itt ugyanis az ellenzék van többségben –, az őszi parlamenti ülésszakban fel kell gyorsítani ezt a folyamatot. Markó Béla szerint ugyanakkor a vita során az RMDSZ-nek kiemelten kell figyelnie arra is, hogy a tanulók után járó fejkvóta mértékét a kisebbségi oktatás számára megfelelő módon szabályozzák, ha ugyanis ezt nem differenciáltan alkalmazzák, számos magyar iskola kerülhet nehéz helyzetbe. Ezt alátámasztandó közölte: a magyar iskolák száma ma eléri a 12%-ot Romániában, ami a közösség 6,5%-ához viszonyítva jó arány, ám a helyzet korántsem olyan jó, mint amilyennek tűnik: ezeknek az iskoláknak a többsége ugyanis kis létszámú, ezért egy nem differeneciált kvótarendszer esetén jó részük megszűnhet. Az RMDSZ ezért vitte be a tervezetbe a nyelvi és a diszperziós kvótát: míg az előbbi magasabb fejpénzt biztosítana a kisebbségi diákok számára, a diszperziós kvóta azon kisebbségi iskolák esetében járna, ahol az alacsony tanulószám miatt a tanintézmény fenntartása lehetetlenné válna.
A szövetségi elnök arra emlékeztetett, az oktatókat is sújtó fizetéscsökkentések hatálya december 31-én lejár, ezt követően pedig a béreknek növekedniük kell: a következő időszakban az RMDSZ arra törekszik, hogy a pedagógusok számára méltányos bérezési rácsot alakítson ki a pénzügyminisztérium. Az oktatást érintő prioritásokról szólva elmondta: újra lendületet kell adni az iskolaépületek felújítását célzó programnak, és be kell fejezni az elindított, a gazdasági megszorítások miatt azonban félbeszakadt beruházásokat. Ebben a székelyföldi megyék is nagyon érdekeltek, hiszen a PNL-RMDSZ-kormányzás alatt számos fejlesztés indult a magyar településeken, így Hargita megye is "tele van" elkezdett beruházásokkal Most az a prioritás, hogy megyei szinten elkészüljön a magyar oktatás szempontjából kiemelt fontosságú beruházások listája, hogy annak megfelelően csoportosítsák az erre fordítható költségvetési forrásokat – hangzott el a tanácskozáson. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 6.
Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)
2010. szeptember 6.
Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)
2010. szeptember 7.
A szórványmagyarság erőteljesebb támogatását javasolták Felsőpulyán
(MTI) – A szórvány magyar közösségek fennmaradását szolgáló szervezeti és intézményrendszer erőteljesebb támogatását javasolta az ausztriai Felsőpulyán (Oberpullendorf) tartott konferencia.
A szórványmagyarságról szóló, XI. Kufstein-tanácskozás zárónyilatkozata szerint a konferencia résztvevői fokozottabb támogatást tartanak szükségesnek az anyaország és a befogadó államok részéről.
A 23 országból – Magyarországról, a szomszédos országokból és a világ más részeiről, elsősorban Nyugat-Európából és Latin-Amerikából – érkezett 280 résztvevő tudósok és gyakorlati szakemberek előadásait meghallgatva és megvitatva vizsgálta meg a nemzetpolitika, a nemzeti önazonosság és a kulturális örökség aktuális kérdéseit.
A tanácskozást az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezte a Nyugat- európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ), a Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület és Felsőpulya város közreműködésével. A felsőpulyai tanácskozás indokoltnak tartja, hogy a Kárpát- medencei Szórványtanácshoz hasonlóan a NYEOMSZSZ, a Latin-amerikai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (LAOMSZSZ) és az egyes földrészeket hatékonyan összefogó civil szervezetek közreműködésével jöjjön létre a Nyugati Magyar Kontinentális Szórványszervezetek Szövetsége.
A zárónyilatkozat szerint a befogadó államok és társadalmak esetleges érdektelensége és asszimilációs ereje miatt a magyar szórványok fennmaradása mindenekelőtt a magyar állam érdeke és felelőssége, ezért erre a nemzetstratégia alakítóinak és a magyar kultúra irányítóinak különös gondot kell fordítaniuk.
Az első helyszínéről elnevezett Kufstein- konferenciát 1990 óta minden második évben tartják meg. 1996 óta a burgenlandi Felsőpulya ad otthont a rendezvénynek. Schmitt Pál köztársasági elnök levélben köszöntötte a konferencia résztvevőit.
A tanácskozáson jelen volt Szili Katalin volt országgyűlési elnök, országgyűlési képviselő (MSZP), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) létrejöttének kezdeményezője is. Népújság (Marosvásárhely)
(MTI) – A szórvány magyar közösségek fennmaradását szolgáló szervezeti és intézményrendszer erőteljesebb támogatását javasolta az ausztriai Felsőpulyán (Oberpullendorf) tartott konferencia.
A szórványmagyarságról szóló, XI. Kufstein-tanácskozás zárónyilatkozata szerint a konferencia résztvevői fokozottabb támogatást tartanak szükségesnek az anyaország és a befogadó államok részéről.
A 23 országból – Magyarországról, a szomszédos országokból és a világ más részeiről, elsősorban Nyugat-Európából és Latin-Amerikából – érkezett 280 résztvevő tudósok és gyakorlati szakemberek előadásait meghallgatva és megvitatva vizsgálta meg a nemzetpolitika, a nemzeti önazonosság és a kulturális örökség aktuális kérdéseit.
A tanácskozást az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége szervezte a Nyugat- európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ), a Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület és Felsőpulya város közreműködésével. A felsőpulyai tanácskozás indokoltnak tartja, hogy a Kárpát- medencei Szórványtanácshoz hasonlóan a NYEOMSZSZ, a Latin-amerikai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (LAOMSZSZ) és az egyes földrészeket hatékonyan összefogó civil szervezetek közreműködésével jöjjön létre a Nyugati Magyar Kontinentális Szórványszervezetek Szövetsége.
A zárónyilatkozat szerint a befogadó államok és társadalmak esetleges érdektelensége és asszimilációs ereje miatt a magyar szórványok fennmaradása mindenekelőtt a magyar állam érdeke és felelőssége, ezért erre a nemzetstratégia alakítóinak és a magyar kultúra irányítóinak különös gondot kell fordítaniuk.
Az első helyszínéről elnevezett Kufstein- konferenciát 1990 óta minden második évben tartják meg. 1996 óta a burgenlandi Felsőpulya ad otthont a rendezvénynek. Schmitt Pál köztársasági elnök levélben köszöntötte a konferencia résztvevőit.
A tanácskozáson jelen volt Szili Katalin volt országgyűlési elnök, országgyűlési képviselő (MSZP), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) létrejöttének kezdeményezője is. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 7.
Leváltások pártalapon?
Politikai okokat sejtenek Szatmáron az iskolaigazgatók menesztése mögött
Rendkívüli megyeitanács-ülést hívott össze tegnap Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, mert az utóbbi napokban több iskolaigazgatót is leváltottak a térségben, köztük több magyar pedagógust is.
Megkongatták a vészharangokat Szatmár megyében: pár nap leforgása alatt tizennyolc iskolaigazgatót és aligazgatót váltottak le a térségben. Az érintettek egy része és több helyi önkormányzati politikus úgy véli, a leváltások mögött politikai okok húzódnak, és az elbocsátott intézményvezetőket a nagyobbik kormánypárt, a PD-L „pártkatonáival” helyettesítik.
Ezt a vélekedést erősíti a Halmiban szolgálatot teljesítő Sárosi Tibor aligazgató esete, aki állítja: közölték vele, hogy ha a továbbiakban a demokrata-liberálisok zászlaja alá áll, akkor a szomszédos Kökényesden igazgató lehet. Incze Lajos, Halmi polgármestere tegnap a Szatmár megyei önkormányzathoz fordult és jelezte: a helyi testület nem járul hozzá Sárosi leváltásához.
Az önkormányzat döntését a helyi lakosok aláírásgyűjtéssel igazolják: háromszáz csatlakozó vélte úgy, ragaszkodik az eddigi aligazgatóhoz. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén részt vett Radu Giurca prefektus is: neki azt üzenték Halmiból a tiltakozók, ha a követelésüknek nem lesz foganatja, a prefektúra épülete előtt demonstrálnak a továbbiakban.
Hasonló helyzet alakult ki Nagykárolyban, a helyi elméleti líceumban: az igazgatócserét itt is a tantestület és a szülők tiltakozása követte, a frissen kinevezett Radu Ciocotisan egy nap után kénytelen volt lemondani.
Vámfaluban a liberális polgármester, Vasile Corodan emelt szót az intézményvezetők cseréje ellen, Gheorghe Jurchiş, Csehál önkormányzati vezetője szintén csatlakozott a tiltakozók sorához. Az elmúlt napokban olyannyira elmérgesedett a pártpolitikai konfliktus a megyében, hogy híre terjedt, Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc gimnázium vezetője is politikai játszmák áldozata lesz.
Érdekek és rémhírek
Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke a sokasodó panaszok miatt tegnap azonnali hatállyal összehívta a polgármestereket és más, iskolaügyben illetékes tisztségviselőket. A megyei tanács elnöke „elfogadhatatlannak” minősítette mindazt, ami igazgatócsere címén az elmúlt napokban történt. Csehi úgy vélte, ez az eljárás ellentétes a kormány által szorgalmazott decentralizációval: így nem nő, hanem csökken a helyi önkormányzatok hatásköre.
Csehi álláspontját kiegészítette Szatmárnémeti polgármestere, Ilyés Gyula, aki felháborítónak tartotta, hogy a fenntartókat kizárták a döntéshozásból. Radu Giurcă prefektus tegnapi tárgyaláson úgy nyilatkozott, nincs tudomása a sérelmezett ügyek hátteréről, mert szabadságon volt, és csak a tegnap tért haza. Dacára annak, hogy a vitatott intézkedések mögött a megyei tanfelügyelőség áll, Mariana Popa főtanfelügyelő más irányú elfoglaltságaira hivatkozva nem vett részt az megyei önkormányzat által kezdeményezett egyeztetésen.
Új törvényre várnak
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára az ÚMSZ megkeresésére elmondta: a szatmári konfliktussorozat több csatornán is begyűrűzött már a szaktárcához, és Daniel Funeriu tárcavezető álláspontja világos: nincs helye politikai döntéseknek ilyen horderejű ügyekben. Az államtitkár szerint felesleges és káros pánikot kelteni, mert Szatmár megyében sem etnikai, sem politikai indok nem állt az igazgatócserék mögött.
„Az érvényes jogszabályok szerint azok az intézményvezetők, akik nem versenyvizsga révén töltik be a tisztségüket, évente köthetnek menedzseri szerződést, amelynek érvényessége szeptember 1-jétől a következő év augusztus 31-ig tart” – ismertette a jogszabályt Király András, aki szerint az lenne a kívánatos, hogy az ilyen jellegű szerződéseket ne hosszabbítsák meg több alkalommal, mert ez a versenyvizsgarendszer kijátszására alkalmas kiskapu.
Arra a kérdésre, ki felelős az elmaradt versenyvizsgákért, az érintett iskolaigazgatók, vagy a vizsgáztató hatóság, az államtitkár egyértelmű választ adott. „Három éve nincs megfelelő versenyvizsgáztatás, és azért nincs, mert az oktatási tárca az új tanügyi törvényre vár. Amíg nincs új törvény, nincs vizsga, és elismerem, ez az állapot lehetőséget teremt a visszaélésekre” – fogalmazott Király. Hozzátette, Daniel Funeriu tájékoztatást kért a megyei tanfelügyelőségtől a szatmári ügyekben, és figyelmeztette a főtanfelügyelőt jogszabályi kötelezettségeire.
Szezonviták országszerte
A Szatmár megyeihez hasonló konfliktusok bontakoztak ki az utóbbi napokban országszerte. A Gorj megyei tanfelügyelőség közleményben jelezte, hogy hiába neveztek ki három igazgatót gyors egymásutánban Leleşti község iskolájába, mindhárom jelölt gyorsan visszalépett.
A tanfelügyelőség szerint a helyi PSD gyakorol nyomást az érintettekre. Vâlcea megyében ezzel szemben a PSD-s jelölteket szorították háttérbe – a hírek szerint – a PD-L-s ellenjelöltek. A konfliktusok „szezonális” jellegét – amelyre Király András nyilatkozatában utalt – erősíti, hogy tavaly szeptemberben Arad és Kolozs megyében vált politikai kérdéssé a kinevezések ügye.
Ellenségesen fogadták tegnap a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Líceum új igazgatóját azon a találkozón, amelyen az új intézményvezető mutatkozott be a szülőknek és a tanároknak. Utóbbiak nehezményezték azt, hogy szerintük Szabo Marcel politikai alapon került az iskola élére, a döntésből a tanfelügyelőség kihagyta a szülői bizottságot.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
Politikai okokat sejtenek Szatmáron az iskolaigazgatók menesztése mögött
Rendkívüli megyeitanács-ülést hívott össze tegnap Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, mert az utóbbi napokban több iskolaigazgatót is leváltottak a térségben, köztük több magyar pedagógust is.
Megkongatták a vészharangokat Szatmár megyében: pár nap leforgása alatt tizennyolc iskolaigazgatót és aligazgatót váltottak le a térségben. Az érintettek egy része és több helyi önkormányzati politikus úgy véli, a leváltások mögött politikai okok húzódnak, és az elbocsátott intézményvezetőket a nagyobbik kormánypárt, a PD-L „pártkatonáival” helyettesítik.
Ezt a vélekedést erősíti a Halmiban szolgálatot teljesítő Sárosi Tibor aligazgató esete, aki állítja: közölték vele, hogy ha a továbbiakban a demokrata-liberálisok zászlaja alá áll, akkor a szomszédos Kökényesden igazgató lehet. Incze Lajos, Halmi polgármestere tegnap a Szatmár megyei önkormányzathoz fordult és jelezte: a helyi testület nem járul hozzá Sárosi leváltásához.
Az önkormányzat döntését a helyi lakosok aláírásgyűjtéssel igazolják: háromszáz csatlakozó vélte úgy, ragaszkodik az eddigi aligazgatóhoz. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén részt vett Radu Giurca prefektus is: neki azt üzenték Halmiból a tiltakozók, ha a követelésüknek nem lesz foganatja, a prefektúra épülete előtt demonstrálnak a továbbiakban.
Hasonló helyzet alakult ki Nagykárolyban, a helyi elméleti líceumban: az igazgatócserét itt is a tantestület és a szülők tiltakozása követte, a frissen kinevezett Radu Ciocotisan egy nap után kénytelen volt lemondani.
Vámfaluban a liberális polgármester, Vasile Corodan emelt szót az intézményvezetők cseréje ellen, Gheorghe Jurchiş, Csehál önkormányzati vezetője szintén csatlakozott a tiltakozók sorához. Az elmúlt napokban olyannyira elmérgesedett a pártpolitikai konfliktus a megyében, hogy híre terjedt, Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc gimnázium vezetője is politikai játszmák áldozata lesz.
Érdekek és rémhírek
Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke a sokasodó panaszok miatt tegnap azonnali hatállyal összehívta a polgármestereket és más, iskolaügyben illetékes tisztségviselőket. A megyei tanács elnöke „elfogadhatatlannak” minősítette mindazt, ami igazgatócsere címén az elmúlt napokban történt. Csehi úgy vélte, ez az eljárás ellentétes a kormány által szorgalmazott decentralizációval: így nem nő, hanem csökken a helyi önkormányzatok hatásköre.
Csehi álláspontját kiegészítette Szatmárnémeti polgármestere, Ilyés Gyula, aki felháborítónak tartotta, hogy a fenntartókat kizárták a döntéshozásból. Radu Giurcă prefektus tegnapi tárgyaláson úgy nyilatkozott, nincs tudomása a sérelmezett ügyek hátteréről, mert szabadságon volt, és csak a tegnap tért haza. Dacára annak, hogy a vitatott intézkedések mögött a megyei tanfelügyelőség áll, Mariana Popa főtanfelügyelő más irányú elfoglaltságaira hivatkozva nem vett részt az megyei önkormányzat által kezdeményezett egyeztetésen.
Új törvényre várnak
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára az ÚMSZ megkeresésére elmondta: a szatmári konfliktussorozat több csatornán is begyűrűzött már a szaktárcához, és Daniel Funeriu tárcavezető álláspontja világos: nincs helye politikai döntéseknek ilyen horderejű ügyekben. Az államtitkár szerint felesleges és káros pánikot kelteni, mert Szatmár megyében sem etnikai, sem politikai indok nem állt az igazgatócserék mögött.
„Az érvényes jogszabályok szerint azok az intézményvezetők, akik nem versenyvizsga révén töltik be a tisztségüket, évente köthetnek menedzseri szerződést, amelynek érvényessége szeptember 1-jétől a következő év augusztus 31-ig tart” – ismertette a jogszabályt Király András, aki szerint az lenne a kívánatos, hogy az ilyen jellegű szerződéseket ne hosszabbítsák meg több alkalommal, mert ez a versenyvizsgarendszer kijátszására alkalmas kiskapu.
Arra a kérdésre, ki felelős az elmaradt versenyvizsgákért, az érintett iskolaigazgatók, vagy a vizsgáztató hatóság, az államtitkár egyértelmű választ adott. „Három éve nincs megfelelő versenyvizsgáztatás, és azért nincs, mert az oktatási tárca az új tanügyi törvényre vár. Amíg nincs új törvény, nincs vizsga, és elismerem, ez az állapot lehetőséget teremt a visszaélésekre” – fogalmazott Király. Hozzátette, Daniel Funeriu tájékoztatást kért a megyei tanfelügyelőségtől a szatmári ügyekben, és figyelmeztette a főtanfelügyelőt jogszabályi kötelezettségeire.
Szezonviták országszerte
A Szatmár megyeihez hasonló konfliktusok bontakoztak ki az utóbbi napokban országszerte. A Gorj megyei tanfelügyelőség közleményben jelezte, hogy hiába neveztek ki három igazgatót gyors egymásutánban Leleşti község iskolájába, mindhárom jelölt gyorsan visszalépett.
A tanfelügyelőség szerint a helyi PSD gyakorol nyomást az érintettekre. Vâlcea megyében ezzel szemben a PSD-s jelölteket szorították háttérbe – a hírek szerint – a PD-L-s ellenjelöltek. A konfliktusok „szezonális” jellegét – amelyre Király András nyilatkozatában utalt – erősíti, hogy tavaly szeptemberben Arad és Kolozs megyében vált politikai kérdéssé a kinevezések ügye.
Ellenségesen fogadták tegnap a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Líceum új igazgatóját azon a találkozón, amelyen az új intézményvezető mutatkozott be a szülőknek és a tanároknak. Utóbbiak nehezményezték azt, hogy szerintük Szabo Marcel politikai alapon került az iskola élére, a döntésből a tanfelügyelőség kihagyta a szülői bizottságot.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. szeptember 7.
Gyergyószárhegy: írók keresnek olvasót
„Tanácskozásunk hozadéka az, hogy megteremti az utat, amiről együtt gondolkodhatunk” – állítja a VII. Gyergyószárhegyi Írótábor kapcsán Egyed Péter író, egyetemi tanár, aki immár harmadszor volt a tábor szakmai vezetője.
A Gyergyószárhegyi Kulturális Központ és a Hargita megyei tanács szervezésében, az elmúlt hét második felében lezajlott rendezvényen mintegy harmincöt, író, költő, művészettörténész kerített sort arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, tehetséges alkotóival, de vitáival is foglalkozzon, jeles meghívottaik előadásai alapján. Ugyanakkor mindenről szó esett, ami az erdélyi írókat foglalkoztatja, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben.
„Az első napon mindig születik egy helyzetkép a magyar irodalomról, a későbbi tanácskozások, az eszmecserék pedig tulajdonképpen erre épülnek” – mesélte lapunknak Egyed Péter. Az idei tábor tematikája a költészet és a zene körül forgott, de mint minden tábor alkalmával, most is nagy hangsúly fektettek az olvasás kérdéskörére is.
Egyik előadásból például kiderült, hogy napjainkban rendkívül problematikus az olvasás helyzete, ugyanis ma már nem léteznek azok a korosztályok, akik profi olvasónak számítanak, vagy szó esett a fiatalok olvasási szokásairól is, ugyanakkor nagy érdeklődés övezte többek között Gálfi Zsolt kritikus előadását, aki az írói munka emberközpontúságáról beszélt.
„Egyes témáknál olykor erős vita bontakozott ki, és így született meg a következő találkozónk témája is, mégpedig a hagyomány és a virtuális világok viszonya, aminek a leképzése a valóságban a könyv és az elektromos irodalom” – mondta a tábor szakmai vezetője, aki szerint úgy tűnik, hogy az írótáborra továbbra is szükség van, hisz fontos, hogy szem előtt tudják tartani az írói öntudat művelését.
A kétévente megrendezett írótalálkozó idén kicsit eltért az eddigiektől, hisz most először a tábor életében díjazásra is sor került, pontosabban Csiki László-díjjal jutalmazták egy fiatal erdélyi irodalmár eddigi tevékenységét. Karácsony Zsolt kolozsvári költő, műfordító az emlékplakett mellett ezer eurós pénzjutalmat is átvehetett a Lázár-kastélyban tartott ünnepségen.
Az írótáborban látogatást tett Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is. Mindketten többkötetes szerzők, gyakorló irodalmárok, így tárgyszerűen tudtak bekapcsolódni a Gyergyószárhegyen folyó beszélgetésekbe. Jelenlétükben elsősorban a könyvkiadás és annak támogatása került terítékre. Kelemen Hunor kifejtette, az államnak a jelenleginél jóval nagyobb részt kell vállalnia a kultúra finanszírozásában, hiszen nem lehet kizárólag a civil szférára hárítani a mecénatúra feladatát.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
„Tanácskozásunk hozadéka az, hogy megteremti az utat, amiről együtt gondolkodhatunk” – állítja a VII. Gyergyószárhegyi Írótábor kapcsán Egyed Péter író, egyetemi tanár, aki immár harmadszor volt a tábor szakmai vezetője.
A Gyergyószárhegyi Kulturális Központ és a Hargita megyei tanács szervezésében, az elmúlt hét második felében lezajlott rendezvényen mintegy harmincöt, író, költő, művészettörténész kerített sort arra, hogy a magyar irodalom utóbbi két évének jelenségeivel, témáival, fontosabb könyveivel, tehetséges alkotóival, de vitáival is foglalkozzon, jeles meghívottaik előadásai alapján. Ugyanakkor mindenről szó esett, ami az erdélyi írókat foglalkoztatja, alkotásban, kiadásban, érdekvédelemben.
„Az első napon mindig születik egy helyzetkép a magyar irodalomról, a későbbi tanácskozások, az eszmecserék pedig tulajdonképpen erre épülnek” – mesélte lapunknak Egyed Péter. Az idei tábor tematikája a költészet és a zene körül forgott, de mint minden tábor alkalmával, most is nagy hangsúly fektettek az olvasás kérdéskörére is.
Egyik előadásból például kiderült, hogy napjainkban rendkívül problematikus az olvasás helyzete, ugyanis ma már nem léteznek azok a korosztályok, akik profi olvasónak számítanak, vagy szó esett a fiatalok olvasási szokásairól is, ugyanakkor nagy érdeklődés övezte többek között Gálfi Zsolt kritikus előadását, aki az írói munka emberközpontúságáról beszélt.
„Egyes témáknál olykor erős vita bontakozott ki, és így született meg a következő találkozónk témája is, mégpedig a hagyomány és a virtuális világok viszonya, aminek a leképzése a valóságban a könyv és az elektromos irodalom” – mondta a tábor szakmai vezetője, aki szerint úgy tűnik, hogy az írótáborra továbbra is szükség van, hisz fontos, hogy szem előtt tudják tartani az írói öntudat művelését.
A kétévente megrendezett írótalálkozó idén kicsit eltért az eddigiektől, hisz most először a tábor életében díjazásra is sor került, pontosabban Csiki László-díjjal jutalmazták egy fiatal erdélyi irodalmár eddigi tevékenységét. Karácsony Zsolt kolozsvári költő, műfordító az emlékplakett mellett ezer eurós pénzjutalmat is átvehetett a Lázár-kastélyban tartott ünnepségen.
Az írótáborban látogatást tett Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is. Mindketten többkötetes szerzők, gyakorló irodalmárok, így tárgyszerűen tudtak bekapcsolódni a Gyergyószárhegyen folyó beszélgetésekbe. Jelenlétükben elsősorban a könyvkiadás és annak támogatása került terítékre. Kelemen Hunor kifejtette, az államnak a jelenleginél jóval nagyobb részt kell vállalnia a kultúra finanszírozásában, hiszen nem lehet kizárólag a civil szférára hárítani a mecénatúra feladatát.
Baloga-Tamás Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. szeptember 8.
Hét ferences szerzetes örökfogadalma Csíksomlyón
A 2010-es év legnagyobb rendi ünnepére készül a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány.
Szeptember 8-án, szerdán a csíksomlyói kegytemplomban fél 11-kor kezdődő szentmise keretében hét ferences szerzetes teszi le örökfogadalmát dr. fr. Orbán Szabolcs OFM tartományfőnök kezébe. Az elmúlt évek folyamán letett egyszerűfogadalmak után magukat a Szent Ferenc rendjébe egy életre elkötelező testvérek – amint a fogadalomtétel szövegében áll – isteni sugalmazástól indítva az Evangélium és Jézus Krisztus nyomdokainak szorosabb követésére vállalkoznak. Szilárd hittel és erős akarattal megfogadják Istennek, hogy életük egész idején engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban élnek. Megígérik, hogy a Kisebb Testvérek Reguláját és életformáját a Kisebb Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint hűségesen megtartják, hogy Istent, az Egyházat és embertársaikat szolgálva eljussanak a tökéletes szeretetre.
Az örökfogadalomra készülők 2002–2004 között léptek be a szerzetesrendbe, és – egy kivétellel – Erdély különböző kolostoraiban imádkoznak, dolgoznak, vagy tanulnak (zárójelben a születési dátum és a helység, ahol jelenleg élnek): Főcze Imre Fr. Bonaventura (1984, Szászsebes), Guzrány Antal Csaba Fr. Péter (1976, Csíksomlyó), István Imre Fr. Imre (1979, Szászsebes), Kiss Sándor Fr. Kamill (1984, Budapest), Licz Csaba Zsolt Fr. Tamás (1983, Déva), Puvak Antal Fr. Marián (1980, Szászsebes) és Sebestyén Antal Fr. Albert (1966, Szászsebes).
Az erdélyi ferences rend lelki stabilitásának növekedését is jelentő ünnepi esemény jó alkalom arra, hogy a jelenlevők Isten áldását kérjék a Szent Ferenc-i életeszmény mellett véglegesen elköteleződő fiatal szerzetesekre, és velük együtt újabb hivatásokért imádkozzanak a jelenleg 52 rendtagot számláló provincia számára.
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens. csiksomlyo.hhrf.org/het-ferences-szerzetes-orokfogadalma-?
A 2010-es év legnagyobb rendi ünnepére készül a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány.
Szeptember 8-án, szerdán a csíksomlyói kegytemplomban fél 11-kor kezdődő szentmise keretében hét ferences szerzetes teszi le örökfogadalmát dr. fr. Orbán Szabolcs OFM tartományfőnök kezébe. Az elmúlt évek folyamán letett egyszerűfogadalmak után magukat a Szent Ferenc rendjébe egy életre elkötelező testvérek – amint a fogadalomtétel szövegében áll – isteni sugalmazástól indítva az Evangélium és Jézus Krisztus nyomdokainak szorosabb követésére vállalkoznak. Szilárd hittel és erős akarattal megfogadják Istennek, hogy életük egész idején engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban élnek. Megígérik, hogy a Kisebb Testvérek Reguláját és életformáját a Kisebb Testvérek Rendjének Konstitúciói szerint hűségesen megtartják, hogy Istent, az Egyházat és embertársaikat szolgálva eljussanak a tökéletes szeretetre.
Az örökfogadalomra készülők 2002–2004 között léptek be a szerzetesrendbe, és – egy kivétellel – Erdély különböző kolostoraiban imádkoznak, dolgoznak, vagy tanulnak (zárójelben a születési dátum és a helység, ahol jelenleg élnek): Főcze Imre Fr. Bonaventura (1984, Szászsebes), Guzrány Antal Csaba Fr. Péter (1976, Csíksomlyó), István Imre Fr. Imre (1979, Szászsebes), Kiss Sándor Fr. Kamill (1984, Budapest), Licz Csaba Zsolt Fr. Tamás (1983, Déva), Puvak Antal Fr. Marián (1980, Szászsebes) és Sebestyén Antal Fr. Albert (1966, Szászsebes).
Az erdélyi ferences rend lelki stabilitásának növekedését is jelentő ünnepi esemény jó alkalom arra, hogy a jelenlevők Isten áldását kérjék a Szent Ferenc-i életeszmény mellett véglegesen elköteleződő fiatal szerzetesekre, és velük együtt újabb hivatásokért imádkozzanak a jelenleg 52 rendtagot számláló provincia számára.
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens. csiksomlyo.hhrf.org/het-ferences-szerzetes-orokfogadalma-?
2010. szeptember 8.
Székely honfoglalástól tartanak az anyaországban
Nem verték nagydobra a hírt, mégis a közvélemény elé került a Szegeden augusztusban megrendezett I. Székely—Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk körüli botrány.
A szejkefürdői Orbán Balázs-kapukhoz hasonlóan felállított nyolc székely kapu — egy-egy minden székely szék részéről — szemet szúrt a közeli tömbháznegyed lakóinak, akik az avatás előtt felgyújtották a Csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott csíkszéki székely kaput. A vélemények megoszlanak: többen állítják, hogy a gyújtogatókat politikai indítékkal bátorították, a közelgő önkormányzati választásokra való tekintettel, mások úgy vélik, a székelyek nyomulnak jelképeikkel, és az anyaország elfoglalására készülnek.
Orbaiszék kapujának avatásán jelen volt Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester, a széki RMDSZ-elnök is, aki megerősítette a zavargásokról szóló hírt. ,,Azt hitték, hogy a székelyek elindultak, pedig csak jelkép értékű volt a Székely—Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk sora. Egy nemzet vagyunk, egy családhoz tartozunk — ezt akartuk üzenni. Voltak nézeteltérések, de a többség egyetértett a kapuállítással” — nyilatkozta.
Az orbaiszéki kaput Bodor János és fia, Csaba faragta. Ott voltak a kapu állításánál, lapunknak elmondták, hogy az állításra előkészített székely kapukra reggelre ismeretlenek egy-egy levelet tűztek ki. Az orbaiszéki kapu levelét Lajkó Ferenc szegedi lakos aláírása zárja, aki azt kifogásolja, hogy a Vértó-dombra felállított kapuk életveszélyesek az ott szánkózó gyerekek számára. Nem akar revizionista, határkorrekciós elgondolásba belefolyni, csak a gyermekek érdekeit nézi — írja. A gyújtogatást a kapuk állítása és az avatás közötti időszakban követték el, az oltásban a környékbeli tömbházak lakói is részt vettek. A gazoló álnevű internetes felhasználó augusztusi bejegyzésében ez áll: ,,egyetértek azokkal akik felgyújtották, az árukat vissza kéne perelni, és értelmesebb dologra kellene fordítani (akár nagyobb dombra a gyerekeknek). Ne ájuldozzunk már a székelyektől... ők éljenek boldogul Romániában... Magyarország a HAZAIAKÉ.” Gyalázatos dolog ilyeneket állítani és politikai kampány részeként lejáratni az emlékművet — vélekedik Bodor.
Pigniczki Zoltán szegedi lakos vállalta, hogy lapunknak nyilatkozik. Elmondta: a Vértó-dombon már korábban is állítottak emlékművet, a székely kapuk csak kiegészítik azt. Véleménye szerint politikai felbujtás áll a dolog mögött, nevezetesen a szegedi szocialista polgármesternek állhatott ez érdekében. A városban az általános közvélemény nem ítéli el a székely kapuk állítását. Sőt, ő és még sokan mások örülnek a székely szimbólumnak, a nemzeti összetartozás jelképének tartják — mondta.
A székely kapukat vállalkozók támogatásával állították. A kézdiszéki kapu állítását Nagy Lajos vállalkozó segítette, ő is ott volt az avatóünnepségen. Meglátása szerint ,,a rendesen gondolkodók, szépet szeretők” köre csak jót mondott az emlékműről. Volt azonban egy réteg, az ,,ellenzősök”, akik azt kérdezték: minek állították ezt az emlékművet? Ők voltak azok, akik inkább ünnepelték az éppen akkor átadott új villamosokat, a meghosszabbított vonalat — fogalmazott
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem verték nagydobra a hírt, mégis a közvélemény elé került a Szegeden augusztusban megrendezett I. Székely—Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk körüli botrány.
A szejkefürdői Orbán Balázs-kapukhoz hasonlóan felállított nyolc székely kapu — egy-egy minden székely szék részéről — szemet szúrt a közeli tömbháznegyed lakóinak, akik az avatás előtt felgyújtották a Csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott csíkszéki székely kaput. A vélemények megoszlanak: többen állítják, hogy a gyújtogatókat politikai indítékkal bátorították, a közelgő önkormányzati választásokra való tekintettel, mások úgy vélik, a székelyek nyomulnak jelképeikkel, és az anyaország elfoglalására készülnek.
Orbaiszék kapujának avatásán jelen volt Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester, a széki RMDSZ-elnök is, aki megerősítette a zavargásokról szóló hírt. ,,Azt hitték, hogy a székelyek elindultak, pedig csak jelkép értékű volt a Székely—Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk sora. Egy nemzet vagyunk, egy családhoz tartozunk — ezt akartuk üzenni. Voltak nézeteltérések, de a többség egyetértett a kapuállítással” — nyilatkozta.
Az orbaiszéki kaput Bodor János és fia, Csaba faragta. Ott voltak a kapu állításánál, lapunknak elmondták, hogy az állításra előkészített székely kapukra reggelre ismeretlenek egy-egy levelet tűztek ki. Az orbaiszéki kapu levelét Lajkó Ferenc szegedi lakos aláírása zárja, aki azt kifogásolja, hogy a Vértó-dombra felállított kapuk életveszélyesek az ott szánkózó gyerekek számára. Nem akar revizionista, határkorrekciós elgondolásba belefolyni, csak a gyermekek érdekeit nézi — írja. A gyújtogatást a kapuk állítása és az avatás közötti időszakban követték el, az oltásban a környékbeli tömbházak lakói is részt vettek. A gazoló álnevű internetes felhasználó augusztusi bejegyzésében ez áll: ,,egyetértek azokkal akik felgyújtották, az árukat vissza kéne perelni, és értelmesebb dologra kellene fordítani (akár nagyobb dombra a gyerekeknek). Ne ájuldozzunk már a székelyektől... ők éljenek boldogul Romániában... Magyarország a HAZAIAKÉ.” Gyalázatos dolog ilyeneket állítani és politikai kampány részeként lejáratni az emlékművet — vélekedik Bodor.
Pigniczki Zoltán szegedi lakos vállalta, hogy lapunknak nyilatkozik. Elmondta: a Vértó-dombon már korábban is állítottak emlékművet, a székely kapuk csak kiegészítik azt. Véleménye szerint politikai felbujtás áll a dolog mögött, nevezetesen a szegedi szocialista polgármesternek állhatott ez érdekében. A városban az általános közvélemény nem ítéli el a székely kapuk állítását. Sőt, ő és még sokan mások örülnek a székely szimbólumnak, a nemzeti összetartozás jelképének tartják — mondta.
A székely kapukat vállalkozók támogatásával állították. A kézdiszéki kapu állítását Nagy Lajos vállalkozó segítette, ő is ott volt az avatóünnepségen. Meglátása szerint ,,a rendesen gondolkodók, szépet szeretők” köre csak jót mondott az emlékműről. Volt azonban egy réteg, az ,,ellenzősök”, akik azt kérdezték: minek állították ezt az emlékművet? Ők voltak azok, akik inkább ünnepelték az éppen akkor átadott új villamosokat, a meghosszabbított vonalat — fogalmazott
Bokor Gábor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 8.
Új egyetemi tanév kezdete Sepsiszentgyörgyön
A jól megérdemelt nyári szabadság után ismét beköltözött az élet a Kolozsvári BBTE Sepsiszentgyörgyi Kihelyezett Tagozatának épületébe. Új egyetemi év kezdődik a tudás impozáns, új fellegvárában. Tavaly az új épület egyik szárnyában már folyt az oktatás, idén birtokba vehetik a campus kétharmadát.
Ez látványos előrelépés, a szeptember 27-én tartandó évnyitón még tágabbra tárhatják a kaput. A fiatal, lelkes oktatócsapat készséggel óhajtja továbbadni tudását a hallgatóknak. Jelenleg tizenhat engedélyezett vagy akkreditált oktatási forma működik. Nemcsak a falak jelentik saját egyetemüket, ezt már eddig is tudással, odaadással és lelkesedéssel töltötték meg. Ez az intézmény alkalmas most és a jövőben is befogadni mind vidékünk, mind a távolabbi régiók ifjait.
Várnak továbbra is minden olyan fiatalt, aki gazdasági, környezetmérnöki vagy közigazgatási téren szeretné tudását gyarapítani. A szeptember 6-án kezdődött iratkozásról még senki nem késett le. Vannak még szabad helyek az említett három szakterületen, az iratkozás szeptember 15-ig tart.
Hová lehet jelentkezni? Íme ajánlataik:
1. Leendő közgazdászoknak:
a) Kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdasága
b) Vállalatgazdaság
A fenti szakok mindegyike hároméves időtartamú, nappali és távoktatásban, román és magyar nyelven egyaránt.
2. Jövendőbeli környezetmérnököknek:
Környezetmérnöki szakirány — négyéves képzés, nappali tagozat román és magyar nyelven
3. Közigazgatás:
Nappali tagozaton és távoktatásban román és magyar nyelven, hároméves időtartammal
4. A három-, illetve négyéves alapképzésen kívül üzletkötés-fejlesztés menedzsment terén mesterképzés is folyik. Időtartama két év, nappali tagozaton, román nyelven, úgyszintén mesterképzést indítanak közigazgatási tudományok szakosodással egy- és kétéves távoktatási rendszerben román nyelven.
Szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Elérhetőségek: 520064 Sepsiszentgyörgy, Stadion utca 12. szám. Telefon/fax: +(40) 267 352 805, e-mail: extensieusfg@gmail.com, honlap: http://extensii.ubbcluj.ro/sfantugheorghe.
Czompó János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A jól megérdemelt nyári szabadság után ismét beköltözött az élet a Kolozsvári BBTE Sepsiszentgyörgyi Kihelyezett Tagozatának épületébe. Új egyetemi év kezdődik a tudás impozáns, új fellegvárában. Tavaly az új épület egyik szárnyában már folyt az oktatás, idén birtokba vehetik a campus kétharmadát.
Ez látványos előrelépés, a szeptember 27-én tartandó évnyitón még tágabbra tárhatják a kaput. A fiatal, lelkes oktatócsapat készséggel óhajtja továbbadni tudását a hallgatóknak. Jelenleg tizenhat engedélyezett vagy akkreditált oktatási forma működik. Nemcsak a falak jelentik saját egyetemüket, ezt már eddig is tudással, odaadással és lelkesedéssel töltötték meg. Ez az intézmény alkalmas most és a jövőben is befogadni mind vidékünk, mind a távolabbi régiók ifjait.
Várnak továbbra is minden olyan fiatalt, aki gazdasági, környezetmérnöki vagy közigazgatási téren szeretné tudását gyarapítani. A szeptember 6-án kezdődött iratkozásról még senki nem késett le. Vannak még szabad helyek az említett három szakterületen, az iratkozás szeptember 15-ig tart.
Hová lehet jelentkezni? Íme ajánlataik:
1. Leendő közgazdászoknak:
a) Kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdasága
b) Vállalatgazdaság
A fenti szakok mindegyike hároméves időtartamú, nappali és távoktatásban, román és magyar nyelven egyaránt.
2. Jövendőbeli környezetmérnököknek:
Környezetmérnöki szakirány — négyéves képzés, nappali tagozat román és magyar nyelven
3. Közigazgatás:
Nappali tagozaton és távoktatásban román és magyar nyelven, hároméves időtartammal
4. A három-, illetve négyéves alapképzésen kívül üzletkötés-fejlesztés menedzsment terén mesterképzés is folyik. Időtartama két év, nappali tagozaton, román nyelven, úgyszintén mesterképzést indítanak közigazgatási tudományok szakosodással egy- és kétéves távoktatási rendszerben román nyelven.
Szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Elérhetőségek: 520064 Sepsiszentgyörgy, Stadion utca 12. szám. Telefon/fax: +(40) 267 352 805, e-mail: extensieusfg@gmail.com, honlap: http://extensii.ubbcluj.ro/sfantugheorghe.
Czompó János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 8.
Tőkés László EP-alelnök leváltását kérte Corina Creţu
Tőkés László EP-alelnök leváltását kérte az Európai Parlament plénumában Corina Creţu EP-képviselő, arra hivatkozva, hogy megválasztása óta Tőkés csak felerősítette szélsőséges és sovén üzeneteit.
„Lassan három hónapja annak, hogy az Európai Parlament alelnökei között van Tőkés László is. Vitatott megválasztása óta Tőkés, sajnos, beigazolta félelmeinket. Felhívtuk a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek az etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának és a viszály szítójának megválasztásával járnak egy olyan közegben, amelyben az Európai Unió új tagállamai a múlt sebeinek beforrasztására és az egyesült Európa szellemében való megbékülésre törekszünk” – jelentette ki Corina Creţu a Strasbourgban ülésező Európai Parlament plénumában
A Szociáldemokrata Párt (PSD) EP-képviselője, aki az Európai Parlament Fejlesztési Bizottságának alelnöki tisztségét tölti be, elmondta: Tőkés László EP-elelnöki megválasztása óta felerősítette szélsőséges és sovén üzeneteit, az etnikai alapú területi autonómia kivívása érdekében utcai megmozdulásra buzdította az embereket. Mindez súlyos támadás egy európai uniós tagállam területi integritása ellen.
„Figyelembe véve az európai értékek és normák elleni magatartását, kérem Tőkés László úr EP-alelnöki tisztségéből való leváltásának megvitatását” – összegzett Corina Creţu EP-képviselő.
A PSD már korábban bejelentette, hogy Tőkésnek az alelnöki tisztségből való visszahívását kéri, amikor az EP-alelnök a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen azt mondta: ha egy olyan mikrorégió, mint Koszovó, kivívta autonómiáját, ugyanez Székelyföldön is lehetséges volna, és, ha szükséges, a székelységnek utcára kell vonulnia. A PSD szerint Tőkés álláspontja Románia államiságát veszélyezteti, és nem csupán Románia, de egész Európa számára veszélyt jelent.
Az Európai Parlamentben egyébként eddig egyetlen alelnököt sem váltották le, és soha sem cserélték le tisztségéből mandátumának lejárta előtt. Krónika (Kolozsvár)
Tőkés László EP-alelnök leváltását kérte az Európai Parlament plénumában Corina Creţu EP-képviselő, arra hivatkozva, hogy megválasztása óta Tőkés csak felerősítette szélsőséges és sovén üzeneteit.
„Lassan három hónapja annak, hogy az Európai Parlament alelnökei között van Tőkés László is. Vitatott megválasztása óta Tőkés, sajnos, beigazolta félelmeinket. Felhívtuk a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek az etnikai alapú szeparatizmus ádáz szorgalmazójának és a viszály szítójának megválasztásával járnak egy olyan közegben, amelyben az Európai Unió új tagállamai a múlt sebeinek beforrasztására és az egyesült Európa szellemében való megbékülésre törekszünk” – jelentette ki Corina Creţu a Strasbourgban ülésező Európai Parlament plénumában
A Szociáldemokrata Párt (PSD) EP-képviselője, aki az Európai Parlament Fejlesztési Bizottságának alelnöki tisztségét tölti be, elmondta: Tőkés László EP-elelnöki megválasztása óta felerősítette szélsőséges és sovén üzeneteit, az etnikai alapú területi autonómia kivívása érdekében utcai megmozdulásra buzdította az embereket. Mindez súlyos támadás egy európai uniós tagállam területi integritása ellen.
„Figyelembe véve az európai értékek és normák elleni magatartását, kérem Tőkés László úr EP-alelnöki tisztségéből való leváltásának megvitatását” – összegzett Corina Creţu EP-képviselő.
A PSD már korábban bejelentette, hogy Tőkésnek az alelnöki tisztségből való visszahívását kéri, amikor az EP-alelnök a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen azt mondta: ha egy olyan mikrorégió, mint Koszovó, kivívta autonómiáját, ugyanez Székelyföldön is lehetséges volna, és, ha szükséges, a székelységnek utcára kell vonulnia. A PSD szerint Tőkés álláspontja Románia államiságát veszélyezteti, és nem csupán Románia, de egész Európa számára veszélyt jelent.
Az Európai Parlamentben egyébként eddig egyetlen alelnököt sem váltották le, és soha sem cserélték le tisztségéből mandátumának lejárta előtt. Krónika (Kolozsvár)
2010. szeptember 8.
PKE: nyitás több téren is
Ötvenezer dollárral támogatta a PKE-t egy ausztráliai magyar vállalkozó. Az egyetemen azonban nem ez az egyetlen fejlesztés. A továbbiakról is beszámolt ma a rektor. János-Szatmári Szabolcs szerint nagyon nyitnak.
Várják Schmitt Pált is a Partiumi Keresztény Egyetemre, de főleg a leendő hallgatókat – ez utóbbiaknak szóló számos információval szolgált mai nagyváradi tájékoztatóján János-Szatmári Szabolcs rektor. Elmondta: a PKE-t az utóbbi hónapokban több szempontból is korszerűsítették. Teljesen felújították például a számítógéppakrot. Ezt egy ausztráliai magyar vállalkozó, Pető Árpád finanszírozta 50.000 dollárral, s mint megtudtuk, az egyetem a jövőben is együttműködésre számít vele. (A Budapestről elszármazott Pető egyébként már többször járt a PKE-n, s a tanintézet elnöki tisztét is betöltő Tőkés László barátja – szerk. megj.)
Emellett a kollégium egy részét is felújították mostanra, s néhány új tantermet is kialakítottak. A kollégium és az egyetem teljes területén ingyenes, vezeték nélküli netkapcsolat áll a hallgatók rendelkezésére. Az egyetemi könyvtárat is tovább bővítették.
Célközönség bemérve
Ilyen újdonságokkal is várja tehát idén a beiratkozókat a PKE. Mint a rektor elmondta idéntől nagymérvű nyitást vezetnek be a célközönségükkel kapcsolatban is. Ennek lényege, hogy már nem csak és nem hangsúlyozottan a frissen érettségizett hallgatókra számítanak, hanem lényegében minden korosztályra. Az őszi pótfelvételikre szeptember 13-23 között lehet beiratkozni. Az alapképzés esetén vannak még betöltetlen tandíjmentes és tandíjas szakok is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban fontos adalék, hogy a tandíjkötelezettség csak az első évre szól, utána ettől meg lehet szabadulni – a hallgatókat ugyanis tanulmányi eredményeik alapján újrarangsorolják. Emellett a fizetők is jogosultak bármilyen ösztöndíjra. A PKE egyébként idén nem emelt tandíjat.
Mesterképzésre is lesz pótfelvételi idén is. Itt csak péntekenként és szombatonként lesz oktatás, s már csak tandíjas helyek maradtak. Ám a mesterizőknek létezik az úgynevezett tandíjtámogatási ösztöndíj, amely révén a hallgatói költségek mintegy fele kiváltható. Rengeteg további infó a honlapjukon: http://www.partium.ro.
Akkreditálások
Folytatódik közben a PKE szakjainak akkreditálása is. János-Szatmári Szabolcs elmondta: a turisztikát, a reklámgrafikát, az angol-románt és a zene szakot végzettek immár Váradon államvizsgázhatnak, mégpedig a magyar nyelvű vizsga előtt is megnyílt az út. Jövőre már a vizsgabizottság is csak a PKE képviselőiből áll majd, az eddigi átmeneti, monitorizálási időszak letelte után. A mostani akkredtitálások után jön a román, illetve a szociológia szakok állami elismertetése. Az egyetemen minden olyan szak akkreditált már egyébként, amelyik eddig teljesítette ennek időbeni feltételeit.
A tanintézet ősszel jubilál is: jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola 20 éve jött létre, a PKEpedig idén 10 éves. Ezt egész ősszel különfélre rendezvényekkel ünneplik majd meg.
Nincs pénz. De lesz?
A rektor többször kitért tájékoztatóján arra, hogy a gazdasági válság megmutatkozik a felsőoktatásban is, s ők igyekeznek olyan lehetőségeket biztosítani a hallgatóknak, hogy a krízis miatti vékonypénzűség közepette minél kevesebbet vonjanak el, sőt, inkább támogassák őket. Ennek kapcsán azt tudakoltuk a tanintézet vezetőjétől, a magyarországi úgynevezett nemzetpolitikai fordulat érezhető-e már a PKE-n – azaz egyszerűbben fogalmazva több pénze van-e már az egyetemnek Budapestről. János-Szatmári Szabolcs így válaszolt: még nem, mivel “még az előző költségvetési évben vannak” – viszont “arra lehet számítani, hogy a következőkben nagyobb lesz a PKE-nak jutó támogatás is”. A pénzek jórészét az egyetem új szárnyának felépítésére akarják majd fordítani, a rektor szerint “ez az abszolut prioritás”.
A tanintézet időközben nemzetközi szinteken is pályázik pénzekre, részt vesz ugyanakkor számos nemzetközi projektben. Fut például az ERASMUS program itt is, a jövő héten pedig a rektor Hollandiában ír alá majd egyezményt ennek a további bővítéséről. Emellett a PKE egy több államot felölelő, kárpát-medencei ösztöndíj-programot is szeretne beindíttatni. erdon.ro
Ötvenezer dollárral támogatta a PKE-t egy ausztráliai magyar vállalkozó. Az egyetemen azonban nem ez az egyetlen fejlesztés. A továbbiakról is beszámolt ma a rektor. János-Szatmári Szabolcs szerint nagyon nyitnak.
Várják Schmitt Pált is a Partiumi Keresztény Egyetemre, de főleg a leendő hallgatókat – ez utóbbiaknak szóló számos információval szolgált mai nagyváradi tájékoztatóján János-Szatmári Szabolcs rektor. Elmondta: a PKE-t az utóbbi hónapokban több szempontból is korszerűsítették. Teljesen felújították például a számítógéppakrot. Ezt egy ausztráliai magyar vállalkozó, Pető Árpád finanszírozta 50.000 dollárral, s mint megtudtuk, az egyetem a jövőben is együttműködésre számít vele. (A Budapestről elszármazott Pető egyébként már többször járt a PKE-n, s a tanintézet elnöki tisztét is betöltő Tőkés László barátja – szerk. megj.)
Emellett a kollégium egy részét is felújították mostanra, s néhány új tantermet is kialakítottak. A kollégium és az egyetem teljes területén ingyenes, vezeték nélküli netkapcsolat áll a hallgatók rendelkezésére. Az egyetemi könyvtárat is tovább bővítették.
Célközönség bemérve
Ilyen újdonságokkal is várja tehát idén a beiratkozókat a PKE. Mint a rektor elmondta idéntől nagymérvű nyitást vezetnek be a célközönségükkel kapcsolatban is. Ennek lényege, hogy már nem csak és nem hangsúlyozottan a frissen érettségizett hallgatókra számítanak, hanem lényegében minden korosztályra. Az őszi pótfelvételikre szeptember 13-23 között lehet beiratkozni. Az alapképzés esetén vannak még betöltetlen tandíjmentes és tandíjas szakok is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban fontos adalék, hogy a tandíjkötelezettség csak az első évre szól, utána ettől meg lehet szabadulni – a hallgatókat ugyanis tanulmányi eredményeik alapján újrarangsorolják. Emellett a fizetők is jogosultak bármilyen ösztöndíjra. A PKE egyébként idén nem emelt tandíjat.
Mesterképzésre is lesz pótfelvételi idén is. Itt csak péntekenként és szombatonként lesz oktatás, s már csak tandíjas helyek maradtak. Ám a mesterizőknek létezik az úgynevezett tandíjtámogatási ösztöndíj, amely révén a hallgatói költségek mintegy fele kiváltható. Rengeteg további infó a honlapjukon: http://www.partium.ro.
Akkreditálások
Folytatódik közben a PKE szakjainak akkreditálása is. János-Szatmári Szabolcs elmondta: a turisztikát, a reklámgrafikát, az angol-románt és a zene szakot végzettek immár Váradon államvizsgázhatnak, mégpedig a magyar nyelvű vizsga előtt is megnyílt az út. Jövőre már a vizsgabizottság is csak a PKE képviselőiből áll majd, az eddigi átmeneti, monitorizálási időszak letelte után. A mostani akkredtitálások után jön a román, illetve a szociológia szakok állami elismertetése. Az egyetemen minden olyan szak akkreditált már egyébként, amelyik eddig teljesítette ennek időbeni feltételeit.
A tanintézet ősszel jubilál is: jogelődje, a Sulyok István Református Főiskola 20 éve jött létre, a PKEpedig idén 10 éves. Ezt egész ősszel különfélre rendezvényekkel ünneplik majd meg.
Nincs pénz. De lesz?
A rektor többször kitért tájékoztatóján arra, hogy a gazdasági válság megmutatkozik a felsőoktatásban is, s ők igyekeznek olyan lehetőségeket biztosítani a hallgatóknak, hogy a krízis miatti vékonypénzűség közepette minél kevesebbet vonjanak el, sőt, inkább támogassák őket. Ennek kapcsán azt tudakoltuk a tanintézet vezetőjétől, a magyarországi úgynevezett nemzetpolitikai fordulat érezhető-e már a PKE-n – azaz egyszerűbben fogalmazva több pénze van-e már az egyetemnek Budapestről. János-Szatmári Szabolcs így válaszolt: még nem, mivel “még az előző költségvetési évben vannak” – viszont “arra lehet számítani, hogy a következőkben nagyobb lesz a PKE-nak jutó támogatás is”. A pénzek jórészét az egyetem új szárnyának felépítésére akarják majd fordítani, a rektor szerint “ez az abszolut prioritás”.
A tanintézet időközben nemzetközi szinteken is pályázik pénzekre, részt vesz ugyanakkor számos nemzetközi projektben. Fut például az ERASMUS program itt is, a jövő héten pedig a rektor Hollandiában ír alá majd egyezményt ennek a további bővítéséről. Emellett a PKE egy több államot felölelő, kárpát-medencei ösztöndíj-programot is szeretne beindíttatni. erdon.ro
2010. szeptember 8.
A második bécsi döntésre emlékeztek
Észak-Erdély felszabadulásának 70. évfordulója alkalmából ifj. Tompó László magyarországi történész előadását hallgathatták meg azok, akik eljöttek a váradi Gekkó kávézó alagsorába.
A kedd esti előadást, mely a második bécsi döntésről, illetve Horthy Miklós kormányzó Észak-Erdélybe történő bevonulásáról szólt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezte, s egy Partiumot és Erdélyt átfogó előadássorozat része. Mindezzel a közelmúltban autóbalesetben elhunyt két székesfehérvári tagjukra is emlékeztek.
Álláspont
Lokodi Ferenc, a HVIM váradi és erdélyi elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. „Bízzunk abban, hogy az a katartikus pillanat, mely megvalósult Horthy Miklós által, egy töténelmi pillanatban ismét megvalósul” – mondta.
A történész a több mint kétórás előadás elején kifejtette, a magyar történelem „cionista erők hatalma révén nem adja meg a megfelelő jelentőséget” a második bécsi döntésnek, melynek során Magyarország visszakapta Erdélyt, s „még magukat nemzetinek nevező tanárok is” úgy tanítanak erről, mint a II. világháború periódusáról. Az, hogy a jelenlegi magyar történelem tankönyvekben Erdélyt nem a magyar birodalom részének tekintik, illetve nem tulajdonítanak kellő jelentőséget a XX. századi magyar történelem legdicsőségesebb időszakának, nem más, mint „szellemi genocídium”, hangzott el. Ifj. Tompó László szerint magához a trianoni döntéshez is cionista és szabadkőműves erők együttműködése vezetett, illetve az általuk fellázított nemzetiségi vezetők propagandája.
„Jobb sorsot érdemel”
A második bécsi döntést a Magyarország és Olaszország között 1927-től kialalkult baráti viszony előzte meg, hangzott el. Benito Mussolini 1928-ban azt nyilatkozza, hogy Magyarország számíhat Olaszország barátságára, a trianoni szerződéssel kapcsolatban pedig, hogy „Magyarország jobb sorsot érdemel”. Bár Magyarország megpróbálja a nagyhatalmak segítsége nélkül visszakapni Erdélyt, végül a második bécsi döntés Mussolini és Hitler közreműködésével valósul meg, mondta a történész. Az előadás során az első és a második bécsi döntés részleteiről is szó esett, illetve azokról az irodalmi alkotásokról, melyeket Horthy Erdélybe történő bevonulása ihletett. erdon.ro
Észak-Erdély felszabadulásának 70. évfordulója alkalmából ifj. Tompó László magyarországi történész előadását hallgathatták meg azok, akik eljöttek a váradi Gekkó kávézó alagsorába.
A kedd esti előadást, mely a második bécsi döntésről, illetve Horthy Miklós kormányzó Észak-Erdélybe történő bevonulásáról szólt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezte, s egy Partiumot és Erdélyt átfogó előadássorozat része. Mindezzel a közelmúltban autóbalesetben elhunyt két székesfehérvári tagjukra is emlékeztek.
Álláspont
Lokodi Ferenc, a HVIM váradi és erdélyi elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. „Bízzunk abban, hogy az a katartikus pillanat, mely megvalósult Horthy Miklós által, egy töténelmi pillanatban ismét megvalósul” – mondta.
A történész a több mint kétórás előadás elején kifejtette, a magyar történelem „cionista erők hatalma révén nem adja meg a megfelelő jelentőséget” a második bécsi döntésnek, melynek során Magyarország visszakapta Erdélyt, s „még magukat nemzetinek nevező tanárok is” úgy tanítanak erről, mint a II. világháború periódusáról. Az, hogy a jelenlegi magyar történelem tankönyvekben Erdélyt nem a magyar birodalom részének tekintik, illetve nem tulajdonítanak kellő jelentőséget a XX. századi magyar történelem legdicsőségesebb időszakának, nem más, mint „szellemi genocídium”, hangzott el. Ifj. Tompó László szerint magához a trianoni döntéshez is cionista és szabadkőműves erők együttműködése vezetett, illetve az általuk fellázított nemzetiségi vezetők propagandája.
„Jobb sorsot érdemel”
A második bécsi döntést a Magyarország és Olaszország között 1927-től kialalkult baráti viszony előzte meg, hangzott el. Benito Mussolini 1928-ban azt nyilatkozza, hogy Magyarország számíhat Olaszország barátságára, a trianoni szerződéssel kapcsolatban pedig, hogy „Magyarország jobb sorsot érdemel”. Bár Magyarország megpróbálja a nagyhatalmak segítsége nélkül visszakapni Erdélyt, végül a második bécsi döntés Mussolini és Hitler közreműködésével valósul meg, mondta a történész. Az előadás során az első és a második bécsi döntés részleteiről is szó esett, illetve azokról az irodalmi alkotásokról, melyeket Horthy Erdélybe történő bevonulása ihletett. erdon.ro
2010. szeptember 8.
15 éves a Nagybánya Tájképfestő Telep
„A tájfestés komolysága és felelőssége mögött ma is gyakran ott a példa, a modell, a százéves Nagybánya figyelmeztetése: minőségközpontúságra, tiszta művészi etikára, messze néző célokra utalva.” – Sümegi György
Idén, 2010. szeptember 12-én jubilál a Nagybánya Tájképfestő Telep. A 15. évforduló alkalmából hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre kerül sor 17 órától a felsőbányai református templomban, valamint 18.30 órától nyitják meg a jubileumi kiállítást a felsőbányai RMDSZ-székházban.
A Nagybányai Művesztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és Lugosi Mihály akkori helybéli lelkipásztor. Ezáltal az Egyházkerület, a szervezők és a résztvevők vállalták azt a kulturális missziót, amit az erre hivatott és megfelelő eszközökkel rendelkező intézmények évtizedek óta elhanyagoltak: a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és tovább éltetését, valamint a Kárpát-medence magyar es más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Az első együttlét várakozáson felül sikeresnek bizonyult. Ezen felbuzdulva és az esemény rendkívüli jelentőségének tudatában a szervezők javasolták a telep állandósítását, hogy a látványból kiinduló Kárpát-medencei művészek részére, akik a kitűzött célokat is vállalják, anyagi és szellemi támogatás nyújtva, megfelelő alkotási körülményeket biztosítsanak.
Négy év után, az ezredfordulón pedig Felsőbányára költözött a festőtelep. A régi hagyományt folytató képzőművészeti tábor – változott helyen – új hagyományt teremtett. Ennek érkeztünk el a 15. évfordulójára.
Az elmúlt másfél évtizedben nyolc országból több mint hetven különböző korú és felfogású művész dolgozott családias légkörben a telepen, hozzávetőlegesen mintegy háromszáz munkát ajánlva fel három képtár részére. Ezek az alkotások megtekinthetőek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi Székházában, továbbá a felsőbányai és a nagybányai RMDSZ-székházakban. Ebből az anyagból külföldön eddig húsz, belföldön pedig harminc kiállítást rendeztek.
A Nagybánya Tájképfestő Telep évek óta rendszeres kapcsolatban áll a Szentendrei Régi Művészteleppel: tapasztalatcseréket, művésztalálkozókat szerveznek és kölcsönösen meghívják egymás képzőművészeit alkotótáboraikba. A Nagybánya Tájképfestő Telep egyúttal szellemi alkotóműhely szerepét is felvállalta: a nagybányai festészet eddigi történetét, hagyománytereremtő szerepét, valamint a kortárs képzőművészet aktuális problémáit – jeles előadók bevonásával – elméleti síkon is megvitatják.
Véső Ágoston az elmúlt másfél évtizedről eképpen vall: „A tizenöt éves munkásságunk legjelentősebb erdményének nem elsősorban az elkészült alkotásainkat, hanem a példamutatást, az értékes kulturális hagyományaink megőrzését, és ennek továbbéltetésére kifejtett erőkifejtésünket tartom. Igényeljük a nívót a kultúra minden területén, mert az igazi művészet által az ember több és jobb lesz. Az igazi művészet út az Istenhez.”
Ennek szellemében hívjuk Önöket a 2010. szeptember 12-én du. 5 órakor sorra kerülő, a Nagybánya Tájképfestő Telep 15. évfordulója alkalmából tartandó hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre a felsőbányai református templomba, ezt követően pedig a Jubileumi kiállítás megnyitójára,a felsőbányai RMDSZ-székházba. erdon.ro
„A tájfestés komolysága és felelőssége mögött ma is gyakran ott a példa, a modell, a százéves Nagybánya figyelmeztetése: minőségközpontúságra, tiszta művészi etikára, messze néző célokra utalva.” – Sümegi György
Idén, 2010. szeptember 12-én jubilál a Nagybánya Tájképfestő Telep. A 15. évforduló alkalmából hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre kerül sor 17 órától a felsőbányai református templomban, valamint 18.30 órától nyitják meg a jubileumi kiállítást a felsőbányai RMDSZ-székházban.
A Nagybányai Művesztelep 100. és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításának 75. évfordulóján, 1996 júliusában Tőkés László püspök kezdeményezésére Magyarláposon nyári alkotótelepet szervezett Véső Ágoston festőművész és Lugosi Mihály akkori helybéli lelkipásztor. Ezáltal az Egyházkerület, a szervezők és a résztvevők vállalták azt a kulturális missziót, amit az erre hivatott és megfelelő eszközökkel rendelkező intézmények évtizedek óta elhanyagoltak: a magyar képzőművészet egyik legnagyobb teljesítményének, a világhírű nagybányai festészet hagyományainak ápolását és tovább éltetését, valamint a Kárpát-medence magyar es más nemzetiségű művészeivel való kapcsolattartást.
Az első együttlét várakozáson felül sikeresnek bizonyult. Ezen felbuzdulva és az esemény rendkívüli jelentőségének tudatában a szervezők javasolták a telep állandósítását, hogy a látványból kiinduló Kárpát-medencei művészek részére, akik a kitűzött célokat is vállalják, anyagi és szellemi támogatás nyújtva, megfelelő alkotási körülményeket biztosítsanak.
Négy év után, az ezredfordulón pedig Felsőbányára költözött a festőtelep. A régi hagyományt folytató képzőművészeti tábor – változott helyen – új hagyományt teremtett. Ennek érkeztünk el a 15. évfordulójára.
Az elmúlt másfél évtizedben nyolc országból több mint hetven különböző korú és felfogású művész dolgozott családias légkörben a telepen, hozzávetőlegesen mintegy háromszáz munkát ajánlva fel három képtár részére. Ezek az alkotások megtekinthetőek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nagyváradi Székházában, továbbá a felsőbányai és a nagybányai RMDSZ-székházakban. Ebből az anyagból külföldön eddig húsz, belföldön pedig harminc kiállítást rendeztek.
A Nagybánya Tájképfestő Telep évek óta rendszeres kapcsolatban áll a Szentendrei Régi Művészteleppel: tapasztalatcseréket, művésztalálkozókat szerveznek és kölcsönösen meghívják egymás képzőművészeit alkotótáboraikba. A Nagybánya Tájképfestő Telep egyúttal szellemi alkotóműhely szerepét is felvállalta: a nagybányai festészet eddigi történetét, hagyománytereremtő szerepét, valamint a kortárs képzőművészet aktuális problémáit – jeles előadók bevonásával – elméleti síkon is megvitatják.
Véső Ágoston az elmúlt másfél évtizedről eképpen vall: „A tizenöt éves munkásságunk legjelentősebb erdményének nem elsősorban az elkészült alkotásainkat, hanem a példamutatást, az értékes kulturális hagyományaink megőrzését, és ennek továbbéltetésére kifejtett erőkifejtésünket tartom. Igényeljük a nívót a kultúra minden területén, mert az igazi művészet által az ember több és jobb lesz. Az igazi művészet út az Istenhez.”
Ennek szellemében hívjuk Önöket a 2010. szeptember 12-én du. 5 órakor sorra kerülő, a Nagybánya Tájképfestő Telep 15. évfordulója alkalmából tartandó hálaadó istentiszteletre és templomi ünnepélyre a felsőbányai református templomba, ezt követően pedig a Jubileumi kiállítás megnyitójára,a felsőbányai RMDSZ-székházba. erdon.ro
2010. szeptember 8.
No comment
„Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban.”
Néhány nappal ezelőtt, egy este levelem érkezett az interneten. Korábban egyik, a Népszabadságban is megjelent, a kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűségről szóló írásomhoz Harrach Gábor történész is hozzászólt.
A vitára Till Johann, aki ma már egyidejűleg a németországi Wending és a magyarországi Ófalu lakója, félig német, félig magyar nyelven írt magánlevélben reagált. Írásának magyar nyelvű része a romániai magyar olvasó érdeklődésére is számot tarthat. Ide másolom. „Sehr geehrter Herr Bíró! (...) Nagyon sok találó megállapítása mellett egy pontban nem értek egyet Önnel. »Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás« – írja Ön. Talán elég, ha az erőszakos névmagyarosítási pressziókra mutatok a múlt század elejétől kezdődően egészen a második világháború végéig. Nekünk ófalui sváb iskolásoknak még az 1950-es években is könyörtelen és számunkra érthetetlen büntetés járt, ha anyanyelvünkön beszéltünk az iskolában egymással. Még a szünetben az iskolaudvaron is meg volt tiltva és a hazamenő úton is. Ha elkaptak a tanítók vagy elárult valaki, több százszor le kellett másnapra írnunk a következő mondatot: »Az iskolában magyarul kell beszélni!« Ismétlés esetén mindig százzal nőtt a penzum. Ez az »önkéntes« asszimiláció »erőszakmentes« magyar változata. Ha időnként a szomszéd (1945 után ránk telepített) magyarrá vált falvakban jártunk és a magyarok meghallották, hogy németül beszélünk, »Magyar kenyeret esztek, beszéljetek magyarul!« hangzott gyakorta az imperatívusz. Kollektív kiszolgáltatottak voltunk. Így némultunk el mi, megmaradt németek, svábok sorban Magyarországon, megtagadva (...) anyanyelvünket, később még legszívesebben származásunkat is. Vajon miért nem beszéltem a Tolna megyei sváb Mucsiból származó Müller Imre osztálytársammal, akivel négy évig Pannonhalmán kollégiumban is együtt laktam, négy év alatt egyetlen német szót sem? Mert melyik gyermek akarna a stigmatizáltak, a kicsúfoltak, a megalázottak körébe tartozni? Aki közülünk élni és fejlődni akart, aki »feljebb« törekedett, annak »...nem maradt más menedékül, mint az önkéntes asszimiláció, menekülés a többségi létbe«, írja nagyon jó elemzéssel Bíró úr. Így volt. Pontosan így. Mivel mi egy hegyvidékes, rosszul elérhető faluban laktunk, ahova magyar földigénylők 1945 után nem jöttek, minket nem űztek ki, maradhattunk, és egyike lehettünk azon kevés német falunak, melyben az ott lakó németeknek nem kellett helyet csinálniuk magyar honfitársaiknak. Ezért falumban anyanyelvünk használata is sokáig homogén maradt. De ma már szülőfalumban is csak a hatvan év fölöttiek beszélnek németül. Nyilvánosan ők sem. A magyarországi németek sorsa e vonatkozásban is nagyon hasonlít a moldvai csángókéhoz. Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban. Ma ilyen praxis persze alig található hazánkban. Ma, mikor eltűntünk, mindent szabad. Ma lassan sikk németnek lenni (ha nincs éppen árpádsávos jobbik a környéken). Hosszú ez a Geschichte és a végén nincs happy end. (...) Azért írtam Önnek Bíró úr, mert láttam, hogy Ön nem »benti magyar« és mint ilyen reméltem, más a rálátása a nemzetiségi és történelmi kérdésekre. Ami az elmúlt húsz év alatt hazánkban elszomorít, hogy a liberálisabb légkör ellenére, nem lehet otthon e kérdésekben senkivel vitába kezdeni. Számtalan kísérletem tapasztalata gyanánt állapíthatom meg: reménytelen. Nincs értelme. A belátás betonszilárd képtelenségébe ütközik az ember, úgy a képzett, mint az egyszerű embereknél. Ez szomorít és elkeserít, mert egyre inkább leszűkíti magyar baráti körömet. Talán megért? Tisztelettel üdvözlöm: Dr. Till Johann
U. i.: Keresztnevünk anyanyelvi (német) változatát 1890-1990-ig nem használhattuk hazánkban hivatalosan, anyakönyvileg sem. Ma igen, de nem kéri már senki. »A jó német az, aki magyar«, ironizált mindig egy nem régen meghalt honfitársam.” Eddig a levél magyarul íródott részlete. No comment.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)
„Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban.”
Néhány nappal ezelőtt, egy este levelem érkezett az interneten. Korábban egyik, a Népszabadságban is megjelent, a kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűségről szóló írásomhoz Harrach Gábor történész is hozzászólt.
A vitára Till Johann, aki ma már egyidejűleg a németországi Wending és a magyarországi Ófalu lakója, félig német, félig magyar nyelven írt magánlevélben reagált. Írásának magyar nyelvű része a romániai magyar olvasó érdeklődésére is számot tarthat. Ide másolom. „Sehr geehrter Herr Bíró! (...) Nagyon sok találó megállapítása mellett egy pontban nem értek egyet Önnel. »Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás« – írja Ön. Talán elég, ha az erőszakos névmagyarosítási pressziókra mutatok a múlt század elejétől kezdődően egészen a második világháború végéig. Nekünk ófalui sváb iskolásoknak még az 1950-es években is könyörtelen és számunkra érthetetlen büntetés járt, ha anyanyelvünkön beszéltünk az iskolában egymással. Még a szünetben az iskolaudvaron is meg volt tiltva és a hazamenő úton is. Ha elkaptak a tanítók vagy elárult valaki, több százszor le kellett másnapra írnunk a következő mondatot: »Az iskolában magyarul kell beszélni!« Ismétlés esetén mindig százzal nőtt a penzum. Ez az »önkéntes« asszimiláció »erőszakmentes« magyar változata. Ha időnként a szomszéd (1945 után ránk telepített) magyarrá vált falvakban jártunk és a magyarok meghallották, hogy németül beszélünk, »Magyar kenyeret esztek, beszéljetek magyarul!« hangzott gyakorta az imperatívusz. Kollektív kiszolgáltatottak voltunk. Így némultunk el mi, megmaradt németek, svábok sorban Magyarországon, megtagadva (...) anyanyelvünket, később még legszívesebben származásunkat is. Vajon miért nem beszéltem a Tolna megyei sváb Mucsiból származó Müller Imre osztálytársammal, akivel négy évig Pannonhalmán kollégiumban is együtt laktam, négy év alatt egyetlen német szót sem? Mert melyik gyermek akarna a stigmatizáltak, a kicsúfoltak, a megalázottak körébe tartozni? Aki közülünk élni és fejlődni akart, aki »feljebb« törekedett, annak »...nem maradt más menedékül, mint az önkéntes asszimiláció, menekülés a többségi létbe«, írja nagyon jó elemzéssel Bíró úr. Így volt. Pontosan így. Mivel mi egy hegyvidékes, rosszul elérhető faluban laktunk, ahova magyar földigénylők 1945 után nem jöttek, minket nem űztek ki, maradhattunk, és egyike lehettünk azon kevés német falunak, melyben az ott lakó németeknek nem kellett helyet csinálniuk magyar honfitársaiknak. Ezért falumban anyanyelvünk használata is sokáig homogén maradt. De ma már szülőfalumban is csak a hatvan év fölöttiek beszélnek németül. Nyilvánosan ők sem. A magyarországi németek sorsa e vonatkozásban is nagyon hasonlít a moldvai csángókéhoz. Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban. Ma ilyen praxis persze alig található hazánkban. Ma, mikor eltűntünk, mindent szabad. Ma lassan sikk németnek lenni (ha nincs éppen árpádsávos jobbik a környéken). Hosszú ez a Geschichte és a végén nincs happy end. (...) Azért írtam Önnek Bíró úr, mert láttam, hogy Ön nem »benti magyar« és mint ilyen reméltem, más a rálátása a nemzetiségi és történelmi kérdésekre. Ami az elmúlt húsz év alatt hazánkban elszomorít, hogy a liberálisabb légkör ellenére, nem lehet otthon e kérdésekben senkivel vitába kezdeni. Számtalan kísérletem tapasztalata gyanánt állapíthatom meg: reménytelen. Nincs értelme. A belátás betonszilárd képtelenségébe ütközik az ember, úgy a képzett, mint az egyszerű embereknél. Ez szomorít és elkeserít, mert egyre inkább leszűkíti magyar baráti körömet. Talán megért? Tisztelettel üdvözlöm: Dr. Till Johann
U. i.: Keresztnevünk anyanyelvi (német) változatát 1890-1990-ig nem használhattuk hazánkban hivatalosan, anyakönyvileg sem. Ma igen, de nem kéri már senki. »A jó német az, aki magyar«, ironizált mindig egy nem régen meghalt honfitársam.” Eddig a levél magyarul íródott részlete. No comment.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. szeptember 9.
A morzsagyűjtő asszony
A kommandói Szabó Mária neve egyre tágabb körökben válik ismertté: nem csak faluja monográfiaírójaként, az egykori kisvasutas település falumúzeumának megálmodójaként és egyszemélyes mindeneseként — aki, ha kell, még a szemétdombról is összeszedi a kacatnak vélt, szemétlapátra került régi fotográfiákat —, hanem olyan, a székely falvak múltját eleven tekintettel figyelő, konferenciákra járó, önmagát folyamatosan képző helytörténészként is, aki felkérésre kimerészkedik saját felségvizéről, és könyvet ír egy másik, szomszédos, orbaiszéki településről is.
Mert Szabó Mária, noha nem ismerte avatottként Csomakőrös múltját, jelenét, nem utasította el a 2008-ban érkezett felkérést, és elkezdte összeállítani Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujának monográfiáját. S hogy adatait minél pontosabban, illetve hitelesebb forrásból gyűjtse össze, attól sem riadt vissza, hogy levéltárakban, illetve a Széchenyi Könyvtárban kutakodjék.
Idén megjelent az ,,értékmentő” asszony újabb műve: a Csomakőrös című falumonográfiát négyszáz példányban adta ki a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó, a kötet megjelenését a csomakőrösi közbirtokosság igen tekintélyes anyagi támogatása tette lehetővé. De ennél többről van szó: miként a szerző az előszóban fogalmaz, Tóth Árpád, a közbirtokosság elnöke az adatok és a fényképek összegyűjtésében is segített, s maguk a kőrösi emberek, adatközlők is szívvel-lélekkel mellé álltak, nagy szeretettel fogadták. ,,Véleményem szerint fontos minden településről monográfiát készíteni, hiszen ideje, hogy visszaállítsuk a monográfiaírás tisztességét. Hátralevő életem fő célja, hogy maradandó emléket állítsak minden lehetséges módon szülőföldemnek, Székelyföldnek” — írja ,,hivatásáról” Szabó Mária, egykori székely határőr katonacsaládok sarjaként, szlovák leánynevű (Biloklávek) asszonyként a Csomakőrös-monográfia előszavában. Nem egy ,,szokványos” monográfiát írt, ugyanis nem elégszik meg száraz tények közlésével, azt szereti, ,,ha lelke van annak, amit leírok”. És ehhez következetességgel, megszállottan gyűjt össze ,,minden kicsi kenyérmorzsát”.
A két és fél éves gyűjtőmunka, szerkesztés, kötetbe foglalás során Szabó Mária felhasználta többek között a csomakőrösi református egyház jegyzőkönyveit, dokumentumok másolata, számos régi fotó került a témakörök szerint összeállított leírásba. A falu életéről szóló fejezetben például azt írja, Kőrös a XX. század elejéig a szitás mesterségről volt híres, a szitakötésről először 1675-ben tesznek említést. Kétségtelen, hogy a helytörténeti adalékok feltérképezése, illetve egymás mellé illesztése jelenti a könyv erősségét, az, hogy bemutatja Csomakőröst, a faluközösséget, ahogy ott éltek és élnek. — Ez a kötet kihívás volt számomra, hogy nem csak a sajátomról, hanem más faluról is össze tudok állítani egy monográfiát — magyarázza, csendesen hozzátéve, hogy sokszor alkalmival, ,,integetővel” utazott Kommandóról Csomakőrösre, mert nincs autója, a buszjárat pedig kevés, de mennie kellett, mert az emberekkel sokat kellett beszélgetni. ,,Úgy érzem, ezzel is tettem egy kicsit Háromszékért” — összegez Szabó Mária, aki természetesen továbbra is fő munkáján, Kommandó részletes helytörténeti feltérképezésén dolgozik.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kommandói Szabó Mária neve egyre tágabb körökben válik ismertté: nem csak faluja monográfiaírójaként, az egykori kisvasutas település falumúzeumának megálmodójaként és egyszemélyes mindeneseként — aki, ha kell, még a szemétdombról is összeszedi a kacatnak vélt, szemétlapátra került régi fotográfiákat —, hanem olyan, a székely falvak múltját eleven tekintettel figyelő, konferenciákra járó, önmagát folyamatosan képző helytörténészként is, aki felkérésre kimerészkedik saját felségvizéről, és könyvet ír egy másik, szomszédos, orbaiszéki településről is.
Mert Szabó Mária, noha nem ismerte avatottként Csomakőrös múltját, jelenét, nem utasította el a 2008-ban érkezett felkérést, és elkezdte összeállítani Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujának monográfiáját. S hogy adatait minél pontosabban, illetve hitelesebb forrásból gyűjtse össze, attól sem riadt vissza, hogy levéltárakban, illetve a Széchenyi Könyvtárban kutakodjék.
Idén megjelent az ,,értékmentő” asszony újabb műve: a Csomakőrös című falumonográfiát négyszáz példányban adta ki a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó, a kötet megjelenését a csomakőrösi közbirtokosság igen tekintélyes anyagi támogatása tette lehetővé. De ennél többről van szó: miként a szerző az előszóban fogalmaz, Tóth Árpád, a közbirtokosság elnöke az adatok és a fényképek összegyűjtésében is segített, s maguk a kőrösi emberek, adatközlők is szívvel-lélekkel mellé álltak, nagy szeretettel fogadták. ,,Véleményem szerint fontos minden településről monográfiát készíteni, hiszen ideje, hogy visszaállítsuk a monográfiaírás tisztességét. Hátralevő életem fő célja, hogy maradandó emléket állítsak minden lehetséges módon szülőföldemnek, Székelyföldnek” — írja ,,hivatásáról” Szabó Mária, egykori székely határőr katonacsaládok sarjaként, szlovák leánynevű (Biloklávek) asszonyként a Csomakőrös-monográfia előszavában. Nem egy ,,szokványos” monográfiát írt, ugyanis nem elégszik meg száraz tények közlésével, azt szereti, ,,ha lelke van annak, amit leírok”. És ehhez következetességgel, megszállottan gyűjt össze ,,minden kicsi kenyérmorzsát”.
A két és fél éves gyűjtőmunka, szerkesztés, kötetbe foglalás során Szabó Mária felhasználta többek között a csomakőrösi református egyház jegyzőkönyveit, dokumentumok másolata, számos régi fotó került a témakörök szerint összeállított leírásba. A falu életéről szóló fejezetben például azt írja, Kőrös a XX. század elejéig a szitás mesterségről volt híres, a szitakötésről először 1675-ben tesznek említést. Kétségtelen, hogy a helytörténeti adalékok feltérképezése, illetve egymás mellé illesztése jelenti a könyv erősségét, az, hogy bemutatja Csomakőröst, a faluközösséget, ahogy ott éltek és élnek. — Ez a kötet kihívás volt számomra, hogy nem csak a sajátomról, hanem más faluról is össze tudok állítani egy monográfiát — magyarázza, csendesen hozzátéve, hogy sokszor alkalmival, ,,integetővel” utazott Kommandóról Csomakőrösre, mert nincs autója, a buszjárat pedig kevés, de mennie kellett, mert az emberekkel sokat kellett beszélgetni. ,,Úgy érzem, ezzel is tettem egy kicsit Háromszékért” — összegez Szabó Mária, aki természetesen továbbra is fő munkáján, Kommandó részletes helytörténeti feltérképezésén dolgozik.
Mózes László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2010. szeptember 9.
Martonyi: az EU-elnökség össznemzeti ügy
(MTI) – Össznemzeti összefogásra, egyetértésre van szükség ahhoz, hogy az ország megfelelő színvonalon elláthassa az EU- elnökség feladatait – mondta Martonyi János magyar külügyminiszter az Országgyűlés EU- elnökségi munkacsoportjának ülése után.
A külügyminiszter a fideszes és MSZP-s társelnöklettel tartott ülésről szólva újságíróknak azt mondta: alapvető integrációs kérdésekben vannak véleménykülönbségek, de az elnökségi feladat sikeres ellátása ügyében "úgy érzékeltem, valamennyi párt képviselői között egyetértés áll fenn". Egyetértés van abban, hogy az EU-elnökség össznemzeti ügy, hiszen az egész ország sikeréről vagy sikertelenségéről lehet szó – tette hozzá.
Az unióval összefüggésben a kormány és az ellenzék között a legtöbb kérdésben egyetértés van, van azonban olyan politikai párt, amelyik nem osztja az erősebb, egységesebb Európa tételét, és olyan, amelyik kevésbé nézi jó szemmel a gazdaságpolitika erőteljesebb koordinációját – mondta a külgyminiszter az MTI kérdésére válaszolva.
A legfontosabb magyar érdek szerinte az, hogy Európa erősödjön, sikeresebbé és egységesebbé váljon, ezért – hangsúlyozta – a magyar EU-elnökség fő célja ennek segítése. Úgy fogalmazott, hogy "a magyar és az európai érdekek most nagyon jelentős mértékben egybeesnek". Ezek között említette a kilábalást a gazdasági válságból, a növekedést, a munkahelyteremtést, továbbá a jelenlegi agrár-, kohéziós és energiapolitika fenntartását.
Arról is beszélt, hogy léteznek különleges magyar megfontolások, amelyeket "természetesen érvényesítenünk kell", de elsősorban olyan érvrendszerrel, amely beilleszti a magyar szempontokat az EU- integrációs érdekek rendszerébe. Népújság (Marosvásárhely)
(MTI) – Össznemzeti összefogásra, egyetértésre van szükség ahhoz, hogy az ország megfelelő színvonalon elláthassa az EU- elnökség feladatait – mondta Martonyi János magyar külügyminiszter az Országgyűlés EU- elnökségi munkacsoportjának ülése után.
A külügyminiszter a fideszes és MSZP-s társelnöklettel tartott ülésről szólva újságíróknak azt mondta: alapvető integrációs kérdésekben vannak véleménykülönbségek, de az elnökségi feladat sikeres ellátása ügyében "úgy érzékeltem, valamennyi párt képviselői között egyetértés áll fenn". Egyetértés van abban, hogy az EU-elnökség össznemzeti ügy, hiszen az egész ország sikeréről vagy sikertelenségéről lehet szó – tette hozzá.
Az unióval összefüggésben a kormány és az ellenzék között a legtöbb kérdésben egyetértés van, van azonban olyan politikai párt, amelyik nem osztja az erősebb, egységesebb Európa tételét, és olyan, amelyik kevésbé nézi jó szemmel a gazdaságpolitika erőteljesebb koordinációját – mondta a külgyminiszter az MTI kérdésére válaszolva.
A legfontosabb magyar érdek szerinte az, hogy Európa erősödjön, sikeresebbé és egységesebbé váljon, ezért – hangsúlyozta – a magyar EU-elnökség fő célja ennek segítése. Úgy fogalmazott, hogy "a magyar és az európai érdekek most nagyon jelentős mértékben egybeesnek". Ezek között említette a kilábalást a gazdasági válságból, a növekedést, a munkahelyteremtést, továbbá a jelenlegi agrár-, kohéziós és energiapolitika fenntartását.
Arról is beszélt, hogy léteznek különleges magyar megfontolások, amelyeket "természetesen érvényesítenünk kell", de elsősorban olyan érvrendszerrel, amely beilleszti a magyar szempontokat az EU- integrációs érdekek rendszerébe. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 9.
Sokaknak világítottunk
Pénteken délután 6 órai kezdettel kettős könyvbemutatóra kerül sor a Bernády Házban. Dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi Ildikó megszerkesztette a Marosvásárhelyen 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok és gyógyszerészek fél évszázados visszaemlékezéseit tartalmazó köteteket, Múló évek sodrásában, illetve Sokaknak világítottunk címen. A több mint 150 visszaemlékezést tartalmazó két kötet bemutatójának házigazdái dr. Bárányi Ferenc és dr. Szász István Tas. Népújság (Marosvásárhely)
Pénteken délután 6 órai kezdettel kettős könyvbemutatóra kerül sor a Bernády Házban. Dr. Nagy Lajos és dr. Bárányi Ildikó megszerkesztette a Marosvásárhelyen 1959-ben és 1960-ban végzett orvosok és gyógyszerészek fél évszázados visszaemlékezéseit tartalmazó köteteket, Múló évek sodrásában, illetve Sokaknak világítottunk címen. A több mint 150 visszaemlékezést tartalmazó két kötet bemutatójának házigazdái dr. Bárányi Ferenc és dr. Szász István Tas. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 9.
Heten tesznek örökfogadalmat Csíksomlyón
Három esztendő után újra örökfogadalomra kerül sor ma a csíksomlyói kegytemplomban. Hét fiatal ferences kötelezi el magát Isten szolgálatában, Istennek szentelve életüket.
„A világban tapasztalható kísértések ellen menekülsz? Félsz a kinti élettől? Vonz egyik-másik testvér élete? Szeretnél jó közösségben élni? Mindez elindulásra nem rossz, de tökéletlen, és nem elég ahhoz, hogy itt maradj. Egyedül a Szentháromság Istenért szabad itt maradni” – olvasható a ferencesek noviciátusi szabálykönyvében, akárcsak az, hogy: „A szerzetesnek az a szakmája, hogy egyedül Istent keresse és szeresse úgy, hogy ő nem lehet soha senkinek a tulajdona, kizárólag Krisztusé, és neki sem lehet senkije, hanem mindig azoké, akiknek őt Isten ajándékozza.” Heten vállalják most mindezt, örökfogadalmat téve, szegénységet, engedelmességet és szüzességet fogadva.
Szerzetesi élet
Erdélyben is nagy múltja és sok követője volt Assisi Szent Ferencnek. Szászvároson már a XIII., Csíksomlyón a XIV. század végétől voltak ferences testvérek. Jelenleg az erdélyi ferencesek táborát ötven szerzetes alkotja a csíksomlyói, szárhegyi, esztelneki, brassói, udvarhelyi, kolozsvári, dési, kaplonyi és szászsebesi kolostorokban. A kommunizmus évei igen megtizedelték az utánpótlást, ezért nagy öröm, hogy újra a lehetőség mellé igény is társult, fiatalok szeretnének szerzetesek lenni.
A ferences életbe való betekintést a jelöltség, illetve a noviciátus egy-egy éve követi, amely után egy évre szóló fogadalmat tesz a fiatal szerzetes, melyet legalább még kétszer meg kell újítania, hogy az örökfogadalom letételéig eljusson. „Teljesen elkötelezem magam, életemet Istennek szentelem” – ezt mondja ki az örökfogadalmat tevő, amelyre Isten részéről a válasz az ígéret, vagyis az örök élet. Mivel új emberré lesz a fiatal szerzetes, a noviciátus kezdetén, a rend ruhájába való beöltözéskor új nevet vesz fel, az örökfogadalom letételével pedig a ferences rend teljes jogú tagjává válik.
A szerzetesi élet egy új és egészen más minőségű élet. Aki ezt éli, megváltozik, átértékelődik számára a szülőkkel, a rokonokkal, a barátokkal való viszonya. Más értéket nyer a külvilággal, az anyagiakkal való kapcsolata is. Nincs tulajdona, még az imakönyv sem sajátja a szerzetesnek, csupán ő használja.
A ferences rend hivatalos neve: Kisebb Testvérek Rendje – Ordo Fratrum Minorum (OFM). Csak a nép nevezte el barátoknak, illetve az alapítójukról ferenceseknek. Életformájukat az alapító, Assisi Szent Ferenc a Regulában így jelölte meg: „Kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” Ezt vállalja most az örökfogadalom által az a hét fiatal, akik különböző helyekről érkezve, különböző életeket cserélnek Istennek szentelt életre.
Az örökfogadalom-tevők gondolatai
Guzranyi Antal Csaba, fr. Péter: Isten hívására jöttem a rendbe, amit nem köthetek egy konkrét, rendkívüli eseményhez, hanem inkább csendes, lassú felismeréshez. Olvasva Szent Ferenc írásait, reguláját, azt mondtam, ezt én is meg kell hogy éljem.
Licz Csaba Zsolt, fr. Tamás: Úgy indultam el a szerzetesi életre, hogy egész életemet szerzetesként akarom leélni. Voltak hivatásbeli megingások, de hála Istennek, az Úr mindig megerősített. Számomra az örökfogadalom szívből jövő megerősítése annak, hogy ezt az életet vállalni akarom.
István Imre, fr. Imre: Régebb elég gyakran jártam a csíksomlyói kegytemplomban, s láttam az ott élő barátokat. Hallgattam az igehirdetésüket, a prédikációikat, és lassan kezdtem érdeklődni ezen élet után. Miután megismertem a ferences közösséget, éreztem, hogy ez az én utam, vagyis az én Úrhoz vezető utam. Puvák Antal, fr. Marián: Valami többre vágytam ahhoz, hogy az életem teljesebb legyen. Az egyik ferences testvértől bátorítást kaptam, hogy menjek el Csíksomlyóra, és nézzem meg belülről, hogyan élnek a ferencesek. El is mentem, és ott egész otthonosan éreztem magam, lelkesedés fogott el ezen életforma iránt. Ez a lelkesedés máig is bennem van, és tudom, hogy ez az, amit élnem kell. Az örökfogadalom számomra végleges döntés, amely mögött nagy szabadság van. Ahhoz, hogy valaki meghallja az Isten szavát, nem nagy dolgokra van szüksége, hanem békességre és csendre. Isten hívására az örökfogadalmam által válaszolok, Isten pedig az ő igenjével megerősíti az én fogadalmamat.
Kiss Sándor, fr. Kamill: A ferences rendbe való belépésem után a Gondviselés megajándékozott egy különös betegséggel, agydaganattal, ami jobb oldali bénulást okozott. 2006 januárjában átestem egy agyműtéten, aminek következtében újra meg kellett tanuljak járni. A betegségem kapcsán megértettem, mennyire fontos a lelki vezetés. Mert ha nem lett volna mellettem a lelki vezetőm, akinek a segítségével az egyes kérdéseket a helyére tudtam tenni, akkor most nem itt tartanék. Tehát nemcsak nekünk, szerzeteseknek fontos a lelki vezetés, hanem minden egyes embernek is.
Főcze Imre, fr. Bonaventura: Számomra sokat jelent, hogyha egy közösséghez tartozok. Ez az örökfogadalom által fog leginkább megvalósulni, amely teljes elköteleződést jelent az iránt, aki engem meghívott, akit úgy szólíthatok, hogy: Abba! Atyám! Ahogy egyre inkább megtapasztalom a jó Isten szeretetét, érzem, hogy az ő gyermeke vagyok, kisebb testvér. Mi pedig úgy vagyunk egymás testvérei, ha ő mindannyiunknak a mennyei Atyánk.
Sebestyén Antal, fr. Albert: Életemben 1998 őszén állt be változás, amikor egy átdorbézolt éjszaka után, reggel 4 órakor kiálltam az erkélyre, és elkezdtem kiabálni, hogy „Istenem, nem ez az én életem!” Elkezdődött bennem egy folyamatos „világi” leépítés. Pénzt nem akartam látni, csak szolgálni akartam másokat. Eleinte szociális munkás akartam lenni. Aztán megtaláltam Szent Ferenc írásait, Reguláját, és olyan kereteket biztosítottak számomra, amelyben el tudtam képzelni az életemet. Sok mindent tapasztaltam kint a világban, de a boldogságot, azt mégsem találtam. Öt év alatt elhagytam mindent, amit csak el lehet hagyni. Elkezdődtek a ferences elöljárókkal való beszélgetések. Pár év után, mivel „dönteni mindig tudni kell”, 2004 nyarán beléptem a ferences rendbe. Azóta bent vagyok, és boldogan.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)
Három esztendő után újra örökfogadalomra kerül sor ma a csíksomlyói kegytemplomban. Hét fiatal ferences kötelezi el magát Isten szolgálatában, Istennek szentelve életüket.
„A világban tapasztalható kísértések ellen menekülsz? Félsz a kinti élettől? Vonz egyik-másik testvér élete? Szeretnél jó közösségben élni? Mindez elindulásra nem rossz, de tökéletlen, és nem elég ahhoz, hogy itt maradj. Egyedül a Szentháromság Istenért szabad itt maradni” – olvasható a ferencesek noviciátusi szabálykönyvében, akárcsak az, hogy: „A szerzetesnek az a szakmája, hogy egyedül Istent keresse és szeresse úgy, hogy ő nem lehet soha senkinek a tulajdona, kizárólag Krisztusé, és neki sem lehet senkije, hanem mindig azoké, akiknek őt Isten ajándékozza.” Heten vállalják most mindezt, örökfogadalmat téve, szegénységet, engedelmességet és szüzességet fogadva.
Szerzetesi élet
Erdélyben is nagy múltja és sok követője volt Assisi Szent Ferencnek. Szászvároson már a XIII., Csíksomlyón a XIV. század végétől voltak ferences testvérek. Jelenleg az erdélyi ferencesek táborát ötven szerzetes alkotja a csíksomlyói, szárhegyi, esztelneki, brassói, udvarhelyi, kolozsvári, dési, kaplonyi és szászsebesi kolostorokban. A kommunizmus évei igen megtizedelték az utánpótlást, ezért nagy öröm, hogy újra a lehetőség mellé igény is társult, fiatalok szeretnének szerzetesek lenni.
A ferences életbe való betekintést a jelöltség, illetve a noviciátus egy-egy éve követi, amely után egy évre szóló fogadalmat tesz a fiatal szerzetes, melyet legalább még kétszer meg kell újítania, hogy az örökfogadalom letételéig eljusson. „Teljesen elkötelezem magam, életemet Istennek szentelem” – ezt mondja ki az örökfogadalmat tevő, amelyre Isten részéről a válasz az ígéret, vagyis az örök élet. Mivel új emberré lesz a fiatal szerzetes, a noviciátus kezdetén, a rend ruhájába való beöltözéskor új nevet vesz fel, az örökfogadalom letételével pedig a ferences rend teljes jogú tagjává válik.
A szerzetesi élet egy új és egészen más minőségű élet. Aki ezt éli, megváltozik, átértékelődik számára a szülőkkel, a rokonokkal, a barátokkal való viszonya. Más értéket nyer a külvilággal, az anyagiakkal való kapcsolata is. Nincs tulajdona, még az imakönyv sem sajátja a szerzetesnek, csupán ő használja.
A ferences rend hivatalos neve: Kisebb Testvérek Rendje – Ordo Fratrum Minorum (OFM). Csak a nép nevezte el barátoknak, illetve az alapítójukról ferenceseknek. Életformájukat az alapító, Assisi Szent Ferenc a Regulában így jelölte meg: „Kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” Ezt vállalja most az örökfogadalom által az a hét fiatal, akik különböző helyekről érkezve, különböző életeket cserélnek Istennek szentelt életre.
Az örökfogadalom-tevők gondolatai
Guzranyi Antal Csaba, fr. Péter: Isten hívására jöttem a rendbe, amit nem köthetek egy konkrét, rendkívüli eseményhez, hanem inkább csendes, lassú felismeréshez. Olvasva Szent Ferenc írásait, reguláját, azt mondtam, ezt én is meg kell hogy éljem.
Licz Csaba Zsolt, fr. Tamás: Úgy indultam el a szerzetesi életre, hogy egész életemet szerzetesként akarom leélni. Voltak hivatásbeli megingások, de hála Istennek, az Úr mindig megerősített. Számomra az örökfogadalom szívből jövő megerősítése annak, hogy ezt az életet vállalni akarom.
István Imre, fr. Imre: Régebb elég gyakran jártam a csíksomlyói kegytemplomban, s láttam az ott élő barátokat. Hallgattam az igehirdetésüket, a prédikációikat, és lassan kezdtem érdeklődni ezen élet után. Miután megismertem a ferences közösséget, éreztem, hogy ez az én utam, vagyis az én Úrhoz vezető utam. Puvák Antal, fr. Marián: Valami többre vágytam ahhoz, hogy az életem teljesebb legyen. Az egyik ferences testvértől bátorítást kaptam, hogy menjek el Csíksomlyóra, és nézzem meg belülről, hogyan élnek a ferencesek. El is mentem, és ott egész otthonosan éreztem magam, lelkesedés fogott el ezen életforma iránt. Ez a lelkesedés máig is bennem van, és tudom, hogy ez az, amit élnem kell. Az örökfogadalom számomra végleges döntés, amely mögött nagy szabadság van. Ahhoz, hogy valaki meghallja az Isten szavát, nem nagy dolgokra van szüksége, hanem békességre és csendre. Isten hívására az örökfogadalmam által válaszolok, Isten pedig az ő igenjével megerősíti az én fogadalmamat.
Kiss Sándor, fr. Kamill: A ferences rendbe való belépésem után a Gondviselés megajándékozott egy különös betegséggel, agydaganattal, ami jobb oldali bénulást okozott. 2006 januárjában átestem egy agyműtéten, aminek következtében újra meg kellett tanuljak járni. A betegségem kapcsán megértettem, mennyire fontos a lelki vezetés. Mert ha nem lett volna mellettem a lelki vezetőm, akinek a segítségével az egyes kérdéseket a helyére tudtam tenni, akkor most nem itt tartanék. Tehát nemcsak nekünk, szerzeteseknek fontos a lelki vezetés, hanem minden egyes embernek is.
Főcze Imre, fr. Bonaventura: Számomra sokat jelent, hogyha egy közösséghez tartozok. Ez az örökfogadalom által fog leginkább megvalósulni, amely teljes elköteleződést jelent az iránt, aki engem meghívott, akit úgy szólíthatok, hogy: Abba! Atyám! Ahogy egyre inkább megtapasztalom a jó Isten szeretetét, érzem, hogy az ő gyermeke vagyok, kisebb testvér. Mi pedig úgy vagyunk egymás testvérei, ha ő mindannyiunknak a mennyei Atyánk.
Sebestyén Antal, fr. Albert: Életemben 1998 őszén állt be változás, amikor egy átdorbézolt éjszaka után, reggel 4 órakor kiálltam az erkélyre, és elkezdtem kiabálni, hogy „Istenem, nem ez az én életem!” Elkezdődött bennem egy folyamatos „világi” leépítés. Pénzt nem akartam látni, csak szolgálni akartam másokat. Eleinte szociális munkás akartam lenni. Aztán megtaláltam Szent Ferenc írásait, Reguláját, és olyan kereteket biztosítottak számomra, amelyben el tudtam képzelni az életemet. Sok mindent tapasztaltam kint a világban, de a boldogságot, azt mégsem találtam. Öt év alatt elhagytam mindent, amit csak el lehet hagyni. Elkezdődtek a ferences elöljárókkal való beszélgetések. Pár év után, mivel „dönteni mindig tudni kell”, 2004 nyarán beléptem a ferences rendbe. Azóta bent vagyok, és boldogan.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)
2010. szeptember 9.
Döbbenetes rongálás
Nem verték nagydobra a hírt, mégis a közvélemény elé került a Szegeden augusztusban megrendezett I. Székely–Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk körüli botrány. A szejkefürdői Orbán Balázs-kapukhoz hasonlóan felállított nyolc székely kapu – egy-egy minden székely szék részéről – szemet szúrt a közeli tömbháznegyed lakóinak, akik az avatás előtt felgyújtották a Csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott csíkszéki székely kaput. A vélemények megoszlanak: többen állítják, hogy a gyújtogatókat politikai indítékkal bátorították, a közelgő önkormányzati választásokra való tekintettel, mások úgy vélik, a székelyek nyomulnak jelképeikkel, és az anyaország elfoglalására készülnek.
Orbaiszék kapujának avatásán jelen volt Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester, a széki RMDSZ-elnök is, aki a Háromszéknek megerősítette a zavargásokról szóló hírt. ,,Azt hitték, hogy a székelyek elindultak, pedig csak jelkép értékű volt a felállított székely kapuk sora” – nyilatkozta. Pigniczki Zoltán szegedi lakos sajtónyilatkozatában viszont elmondta: a Vértó-dombon már korábban is állítottak emlékművet, a székely kapuk csak kiegészítik azt.
Véleménye szerint politikai felbujtás áll a dolog mögött, nevezetesen a szegedi szocialista polgármesternek állhatott ez érdekében. Szerinte a többség nem ítéli el a székely kapuk állítását. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
Nem verték nagydobra a hírt, mégis a közvélemény elé került a Szegeden augusztusban megrendezett I. Székely–Magyar Világtalálkozó alkalmával felállított székely kapuk körüli botrány. A szejkefürdői Orbán Balázs-kapukhoz hasonlóan felállított nyolc székely kapu – egy-egy minden székely szék részéről – szemet szúrt a közeli tömbháznegyed lakóinak, akik az avatás előtt felgyújtották a Csíksomlyói Szűzanya oltalmába ajánlott csíkszéki székely kaput. A vélemények megoszlanak: többen állítják, hogy a gyújtogatókat politikai indítékkal bátorították, a közelgő önkormányzati választásokra való tekintettel, mások úgy vélik, a székelyek nyomulnak jelképeikkel, és az anyaország elfoglalására készülnek.
Orbaiszék kapujának avatásán jelen volt Lőrincz Zsigmond kovásznai polgármester, a széki RMDSZ-elnök is, aki a Háromszéknek megerősítette a zavargásokról szóló hírt. ,,Azt hitték, hogy a székelyek elindultak, pedig csak jelkép értékű volt a felállított székely kapuk sora” – nyilatkozta. Pigniczki Zoltán szegedi lakos sajtónyilatkozatában viszont elmondta: a Vértó-dombon már korábban is állítottak emlékművet, a székely kapuk csak kiegészítik azt.
Véleménye szerint politikai felbujtás áll a dolog mögött, nevezetesen a szegedi szocialista polgármesternek állhatott ez érdekében. Szerinte a többség nem ítéli el a székely kapuk állítását. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)
2010. szeptember 9.
Emlékkötet Thurzó Sándorról
Nagyvárad – Thurzó Sándor nagyváradi zenetudós emlékére egy emlékkönyv kiadását tervezik, melyben az általa írt kritikák mellett szubjektív visszaemlékezések is helyt kapnának. Várják azok jelentkezését, akik szeretnék gondolataikat megosztani a nyilvánossággal.
Az egy éve elhunyt Thurzó Sándor zenetudós emlékét számtalan formában őrzi családja. A megemlékező alkalmak szervezése mellett egy emlékkönyv kiadását tervezik, melynek összeállításában most a nagyváradiak segítségét kérik. A részletekről Thurzó Zoltán zongoraművész, Thurzó Sándor unokája számolt be a Bihari Naplónak. Az emlékkönyvösszeállításának ötlete már a temetés előtt megszületett. Akkor úgy gondolták, hogy egy éven belül elkészülhet a könyv, de számításaikat az idő nem igazolta. Egy gazdagon illusztrált kötetet képzeltek el, melybe a Thurzó Sándor által írt zenei kritikák mellett az ismerősök által megfogalmazott szubjektív visszaemlékezések is helyt kapnának. Nem csak zenészeket kérnek fel az írásra, hanem mindenkit aki ismerte Sanyi bácsit és szeretné gondolatait megosztani a nyilvánossággal is. Ugyanakkor nem feltétel az irodalmi jelleg sem. A család számára az a fontos, hogy minél többen írjanak belső indíttatásból, őszintén.
Jövőre jelenne meg
Thurzó Zoltán elmondta, hogy nagyapja ismeretségi köre rendkívül változatos volt. Szívesen beszélgetett az emberekkel és sok mindenkivel tartotta személyesen is a kapcsolatot. Nyolcvankilenc évesen is szakított arra időt, hogy meglátogassa barátait, ismerőseit. Azt is megtudhattuk az unokától, hogy nem telik el nap úgy, hogy ne jusson egy-egy újabb régi, akár gyermekkori emlék eszébe nagyapjáról. Az ő visszaemlékezésében úgy él tovább, mint egy iránymutató példakép, aki mérhetetlen tudása és Nagyvárad komolyzenei életében játszott fontos szerepe ellenére megőrizte szerénységét. Aki tehát szeretné, ha gondolatai megjelennének a kötetben jelentkezhetnek a zolith@yahoo.com drótposta címen, valamint a 0745/139-418 vagy a 0359/197-767 telefonszámokon. Várják azok jelentkezését is, akik nem szívesen írnának, de szeretnék megosztani gondolataikat. Őket Thurzó Zoltán személyesen keresne meg egy beszélgetés erejéig és az erről készített hanganyagot is megszerkesztené. Az írásokat folyamatosan gyűjtik, jövőre szeretnék kiadni a kötetet.
Mészáros Tímea
Thurzó Sándor (Nagyvárad, 1920. március 17. – Nagyvárad, 2009. szeptember 6.) erdon.ro
Nagyvárad – Thurzó Sándor nagyváradi zenetudós emlékére egy emlékkönyv kiadását tervezik, melyben az általa írt kritikák mellett szubjektív visszaemlékezések is helyt kapnának. Várják azok jelentkezését, akik szeretnék gondolataikat megosztani a nyilvánossággal.
Az egy éve elhunyt Thurzó Sándor zenetudós emlékét számtalan formában őrzi családja. A megemlékező alkalmak szervezése mellett egy emlékkönyv kiadását tervezik, melynek összeállításában most a nagyváradiak segítségét kérik. A részletekről Thurzó Zoltán zongoraművész, Thurzó Sándor unokája számolt be a Bihari Naplónak. Az emlékkönyvösszeállításának ötlete már a temetés előtt megszületett. Akkor úgy gondolták, hogy egy éven belül elkészülhet a könyv, de számításaikat az idő nem igazolta. Egy gazdagon illusztrált kötetet képzeltek el, melybe a Thurzó Sándor által írt zenei kritikák mellett az ismerősök által megfogalmazott szubjektív visszaemlékezések is helyt kapnának. Nem csak zenészeket kérnek fel az írásra, hanem mindenkit aki ismerte Sanyi bácsit és szeretné gondolatait megosztani a nyilvánossággal is. Ugyanakkor nem feltétel az irodalmi jelleg sem. A család számára az a fontos, hogy minél többen írjanak belső indíttatásból, őszintén.
Jövőre jelenne meg
Thurzó Zoltán elmondta, hogy nagyapja ismeretségi köre rendkívül változatos volt. Szívesen beszélgetett az emberekkel és sok mindenkivel tartotta személyesen is a kapcsolatot. Nyolcvankilenc évesen is szakított arra időt, hogy meglátogassa barátait, ismerőseit. Azt is megtudhattuk az unokától, hogy nem telik el nap úgy, hogy ne jusson egy-egy újabb régi, akár gyermekkori emlék eszébe nagyapjáról. Az ő visszaemlékezésében úgy él tovább, mint egy iránymutató példakép, aki mérhetetlen tudása és Nagyvárad komolyzenei életében játszott fontos szerepe ellenére megőrizte szerénységét. Aki tehát szeretné, ha gondolatai megjelennének a kötetben jelentkezhetnek a zolith@yahoo.com drótposta címen, valamint a 0745/139-418 vagy a 0359/197-767 telefonszámokon. Várják azok jelentkezését is, akik nem szívesen írnának, de szeretnék megosztani gondolataikat. Őket Thurzó Zoltán személyesen keresne meg egy beszélgetés erejéig és az erről készített hanganyagot is megszerkesztené. Az írásokat folyamatosan gyűjtik, jövőre szeretnék kiadni a kötetet.
Mészáros Tímea
Thurzó Sándor (Nagyvárad, 1920. március 17. – Nagyvárad, 2009. szeptember 6.) erdon.ro
2010. szeptember 9.
Húszéves néptáncfesztivál
„Az évfordulóhoz méltóan tartjuk meg vasárnap a Bogdándi Nemzetiségi Néptáncfesztivált, ami azt jelenti, hogy az eddigieknél is színesebb lesz a műsor és tartalmában is bővítjük”– tájékoztatta lapunkat a rendezvény főszervezője.
Mészáros Lőrinc tanár szerint a szűkös anyagi támogatás ellenére, mintegy húsz együttest hívhattak meg Szatmár megye legjelentősebb nemzetiségi folklórünnepére.
Az csak természetes, hogy zömében magyar táncosokat, mert a hely szelleme, Bogdánd magyar néptánc-hagyományai is ezt igénylik. A község központjában felállított színpadon többek között bemutatkoznak a koltói, zilahi, szilágycsehi, sámsoni, érmihályfalvi, lompérti és selymesilosvai magyar táncosok, de Magyarországról várják a nagyiványi és a nádudvari együtteseket is.
Tasnád és Csanálos német, pontosabban sváb-táncokkal lesz jelen, a bükkvidéki Sztána pedig cigánytáncokkal szórakoztatja a nagyérdeműt. A hagyományokhoz híven a bogdándiak két csoporttal is fellépnek, pontosabban a Nagyrozsmalint mellett a Kisrozsmalint, vagyis a legfiatalabbak is ropják a táncot.
Bogdánd nem véletlenül lett a vidék, Szatmár megye és a Szilágyság közeli részeinek, élő néprajzának központja. Itt a modernizáció sem tudta teljesen kiszorítani a hagyományos népi kultúrát, s nem csak a népdalt, néptáncot és a népviseletet, de a szövést-fonást-hímzést sem.
A bogdándi varrottasok ma is messze híresek. Egy ügybuzgó tanárnak, Sipos Lászlónak köszönhetően itt jött létre Szatmár megye egyik első tájháza, amely ma kezdeményezője nevét viseli. A mostani, sorrendben húszadik néptáncfesztivál is a neves néprajzos, Sipos László emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődik.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
„Az évfordulóhoz méltóan tartjuk meg vasárnap a Bogdándi Nemzetiségi Néptáncfesztivált, ami azt jelenti, hogy az eddigieknél is színesebb lesz a műsor és tartalmában is bővítjük”– tájékoztatta lapunkat a rendezvény főszervezője.
Mészáros Lőrinc tanár szerint a szűkös anyagi támogatás ellenére, mintegy húsz együttest hívhattak meg Szatmár megye legjelentősebb nemzetiségi folklórünnepére.
Az csak természetes, hogy zömében magyar táncosokat, mert a hely szelleme, Bogdánd magyar néptánc-hagyományai is ezt igénylik. A község központjában felállított színpadon többek között bemutatkoznak a koltói, zilahi, szilágycsehi, sámsoni, érmihályfalvi, lompérti és selymesilosvai magyar táncosok, de Magyarországról várják a nagyiványi és a nádudvari együtteseket is.
Tasnád és Csanálos német, pontosabban sváb-táncokkal lesz jelen, a bükkvidéki Sztána pedig cigánytáncokkal szórakoztatja a nagyérdeműt. A hagyományokhoz híven a bogdándiak két csoporttal is fellépnek, pontosabban a Nagyrozsmalint mellett a Kisrozsmalint, vagyis a legfiatalabbak is ropják a táncot.
Bogdánd nem véletlenül lett a vidék, Szatmár megye és a Szilágyság közeli részeinek, élő néprajzának központja. Itt a modernizáció sem tudta teljesen kiszorítani a hagyományos népi kultúrát, s nem csak a népdalt, néptáncot és a népviseletet, de a szövést-fonást-hímzést sem.
A bogdándi varrottasok ma is messze híresek. Egy ügybuzgó tanárnak, Sipos Lászlónak köszönhetően itt jött létre Szatmár megye egyik első tájháza, amely ma kezdeményezője nevét viseli. A mostani, sorrendben húszadik néptáncfesztivál is a neves néprajzos, Sipos László emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődik.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. szeptember 10.
Szemtelenség gyergyói szobrokkal
Ismét „fal felé” fordították Fejér Dávid arcát, Szent Miklós püspöknek lecsukták a szemét, vámpírfogakat tettek szájába – ez a legújabb mesterkedésük azoknak, akik Gyergyószentmiklós köztéri szobrainak alakítgatásában lelik örömüket.
Gyergyószentmiklós 23 köztéri alkotásából a Fejér Dávid orvosnak emléket állító mellszobor a leginkább kitett a viccelődésnek: arcát már minden égtáj felé forgatták, s nem használ az sem, ha kötőanyaggal rögzítik a talapzathoz. A Szent Miklós-szobor szintén célpontja ismeretlen tetteseknek – a püspök kezében tartott könyvre helyeztek már borosüveget, sőt intim ruhadarabokat is. A legújabb szobrászkodás alkalmával viasszal tapasztották be szemeit, és méretes fogakat helyeztek ajkai közé.
Nagy Zoltán alpolgármester szerdán a sajtótól értesült a szobrok formaváltozásáról, a mellékgazdaság embereit utasította, szabadítsák meg a pluszanyagoktól az alkotást.
„Sajnos gyakran forgatják Fehér Dávidot, azt is tervezzük, a mellszobrot a kórház udvarára helyezzük át, ott védettebb helyen lesz. A Szent Miklós-szobrot nem kell, nem lehet elmozdítani a helyéről. Tervezzük felújítását, mert igen megviselt állapotban van” – közölte lapunkkal Nagy Zoltán alpolgármester. Elmondta azt is, a 2010/83-as tanácshatározat szerint közterület- és zöldövezet-rongálásért 500-tól 1000 lejig terjedő pénzbüntetés róható ki, a büntető törvénykönyv 253-as cikkelye pedig a kulturális közvagyon megrongálóját 1–5 éves börtönbüntetéssel sújtja. „Ismeretlen tettes ellen tettünk feljelentést a rendőrségre. Ha elcsípik, büntetni lehet, csak azt nem tudjuk, hogyan tudnánk megelőzni ezeket a cselekedeteket. Bízom abban, hogyha létrejön a közösségi rendőrség, járőrözések során nagyobb figyelmet fordítanak a köztéri alkotásokra is” – közölte az alpolgármester, hozzátéve, a szobrok nagy része megrongálódott az idők során. Az önkormányzat hatástanulmányt készíttet, majd hozzálátnak az alkotások restaurálásához.
„Az én szobraimra ne készítsen senki hatástanulmányt!” – reagált erre Burján Gál Emil szobrászművész, mindkét szóban forgó szobor készítője. Azt tervezi, hogy újrafesti a Szent Miklós-szobrot, de a Fejér Dávid-alkotást állapota miatt újra kell mintáznia. „Ezúttal viszont nem fogom ingyen csinálni!” – szögezi le, hivatkozva arra, hogy egyik szobor elkészítéséért sem kapott honoráriumot, nem is adta át a városnak, tehát az ő saját tulajdonait képezik.
A püspök arcának viaszozása kapcsán az alkotó ezt egy folyamat részeként tekinti: az Erdélyi Ki Kicsodából szerinte szándékosan hagyták ki épp ennek a szobrának az említését, a különböző városrendezési tervekben a szobor költöztetésre lett ítélve, s Burján Gál Emil szerint a viaszozás sem véletlen, hanem „merénylet”, ami ellene irányul.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)
Ismét „fal felé” fordították Fejér Dávid arcát, Szent Miklós püspöknek lecsukták a szemét, vámpírfogakat tettek szájába – ez a legújabb mesterkedésük azoknak, akik Gyergyószentmiklós köztéri szobrainak alakítgatásában lelik örömüket.
Gyergyószentmiklós 23 köztéri alkotásából a Fejér Dávid orvosnak emléket állító mellszobor a leginkább kitett a viccelődésnek: arcát már minden égtáj felé forgatták, s nem használ az sem, ha kötőanyaggal rögzítik a talapzathoz. A Szent Miklós-szobor szintén célpontja ismeretlen tetteseknek – a püspök kezében tartott könyvre helyeztek már borosüveget, sőt intim ruhadarabokat is. A legújabb szobrászkodás alkalmával viasszal tapasztották be szemeit, és méretes fogakat helyeztek ajkai közé.
Nagy Zoltán alpolgármester szerdán a sajtótól értesült a szobrok formaváltozásáról, a mellékgazdaság embereit utasította, szabadítsák meg a pluszanyagoktól az alkotást.
„Sajnos gyakran forgatják Fehér Dávidot, azt is tervezzük, a mellszobrot a kórház udvarára helyezzük át, ott védettebb helyen lesz. A Szent Miklós-szobrot nem kell, nem lehet elmozdítani a helyéről. Tervezzük felújítását, mert igen megviselt állapotban van” – közölte lapunkkal Nagy Zoltán alpolgármester. Elmondta azt is, a 2010/83-as tanácshatározat szerint közterület- és zöldövezet-rongálásért 500-tól 1000 lejig terjedő pénzbüntetés róható ki, a büntető törvénykönyv 253-as cikkelye pedig a kulturális közvagyon megrongálóját 1–5 éves börtönbüntetéssel sújtja. „Ismeretlen tettes ellen tettünk feljelentést a rendőrségre. Ha elcsípik, büntetni lehet, csak azt nem tudjuk, hogyan tudnánk megelőzni ezeket a cselekedeteket. Bízom abban, hogyha létrejön a közösségi rendőrség, járőrözések során nagyobb figyelmet fordítanak a köztéri alkotásokra is” – közölte az alpolgármester, hozzátéve, a szobrok nagy része megrongálódott az idők során. Az önkormányzat hatástanulmányt készíttet, majd hozzálátnak az alkotások restaurálásához.
„Az én szobraimra ne készítsen senki hatástanulmányt!” – reagált erre Burján Gál Emil szobrászművész, mindkét szóban forgó szobor készítője. Azt tervezi, hogy újrafesti a Szent Miklós-szobrot, de a Fejér Dávid-alkotást állapota miatt újra kell mintáznia. „Ezúttal viszont nem fogom ingyen csinálni!” – szögezi le, hivatkozva arra, hogy egyik szobor elkészítéséért sem kapott honoráriumot, nem is adta át a városnak, tehát az ő saját tulajdonait képezik.
A püspök arcának viaszozása kapcsán az alkotó ezt egy folyamat részeként tekinti: az Erdélyi Ki Kicsodából szerinte szándékosan hagyták ki épp ennek a szobrának az említését, a különböző városrendezési tervekben a szobor költöztetésre lett ítélve, s Burján Gál Emil szerint a viaszozás sem véletlen, hanem „merénylet”, ami ellene irányul.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)
2010. szeptember 10.
További közalkalmazottakat bocsátanak el
A kormány kitart amellett, hogy év végéig további 74 ezer közalkalmazottat bocsát el, miután 27 ezret már leépítettek, és 2011-ben 15 ezer menesztését tervezik. Emellett érvényben marad a nyugdíjak befagyasztása, a 13. fizetés, a fűtéstámogatás, a vakációs prémiumok megvonása.
A közalkalmazottak elbocsátásáról, a nyugdíjak befagyasztásáról, a fizetési pótlékok és a fűtéstámogatások megvonásáról szóló ígéreteket az IMF-nek küldött szándéknyilatkozat végső formájába foglalták bele.
A kiegészítő nyilatkozat szerint a kedvezőtlen gazdasági körülmények ellenére az első félévre kitűzött államháztartási hiánycélt tartani tudták, főként a kiadások szigorú ellenőrzésének és a 27 ezer közalkalmazott leépítésének köszönhetően. A 2010 hátralevő időszakára a pénzügyi korrekcióra irányuló erőfeszítéseink során a nemrég elfogadott intézkedéscsomagra alapoznak. Szabadság (Kolozsvár)
A kormány kitart amellett, hogy év végéig további 74 ezer közalkalmazottat bocsát el, miután 27 ezret már leépítettek, és 2011-ben 15 ezer menesztését tervezik. Emellett érvényben marad a nyugdíjak befagyasztása, a 13. fizetés, a fűtéstámogatás, a vakációs prémiumok megvonása.
A közalkalmazottak elbocsátásáról, a nyugdíjak befagyasztásáról, a fizetési pótlékok és a fűtéstámogatások megvonásáról szóló ígéreteket az IMF-nek küldött szándéknyilatkozat végső formájába foglalták bele.
A kiegészítő nyilatkozat szerint a kedvezőtlen gazdasági körülmények ellenére az első félévre kitűzött államháztartási hiánycélt tartani tudták, főként a kiadások szigorú ellenőrzésének és a 27 ezer közalkalmazott leépítésének köszönhetően. A 2010 hátralevő időszakára a pénzügyi korrekcióra irányuló erőfeszítéseink során a nemrég elfogadott intézkedéscsomagra alapoznak. Szabadság (Kolozsvár)