Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 14.
Bodor András, az elfeledett ókortudós
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 22.
„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 22.
Most már az sincs, hova hazamenni /Beszélgetés DÁVID GYULA irodalomtörténésszel, ötvenhatos elítélttel/ (Ötvenhat Erdélyben)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak?
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét.
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban?
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt.
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Házsongárdi sírkoszorúzás szolgáltatta az ürügyet, igazából azonban sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata Dávid Gyula. A háromszéki születésű, kolozsvári irodalomtörténésszel a magyar forradalom erdélyi következményeinek stációit igyekeztünk végigjárni.
Tekinthetik földijüknek a háromszékiek?
– Nyugodtan, hiszen Árapatakon születettem, édesapám ott volt lelkész, de amúgy is nagyon mély háromszéki kötődéseim vannak. Nagyapám először Komollón volt fiatal lelkész, majd egy idő után Zalánba került, onnan ment nyugdíjba. Édesapám 1927-ben került Árapatakra, épp amikor nemzedékváltásra került sor az egyházközség vezetésében. Fantasztikus dolgokat hajtottak végre együtt. Iskolát építettek, amelyet aztán rövidesen államosítottak, megvonták a nyilvánossági jogát, az épületet odaadták az állami iskolának. Egy elhanyagolt gyümölcsöskert helyén szórakozóparkot hoztak létre, az úgynevezett Újkertet, ahol vasárnaponként a fiatalság szórakozott. Az egyházi anyakönyv alapján két-három nemzedékre visszamenőleg számba vette a születés-elhalálozás arányát. Egy táblázatot készített arról, hogyan alakultak a családok demográfiai mutatói. Nagyon érdekes verseny lett belőle a családok között, melyik család haladja túl szaporulatban a másikat. Életem első, nagyon intenzív tíz esztendejét töltöttem Árapatakon, már négyen voltunk testvérek, amikor 1938-ban Székelyudvarhelyre kerültünk, majd 1947-ben Kolozsvárra. Azóta is Kolozsvár az otthonom.
– Hogy lett egy papi csemetéből baloldali értékeket valló fiatal?
– Az én világnézeti beállítottságom problémája egy egész nemzedék problémája volt, hiszen korántsem voltam egyedül a papgyerek kontra szocialista beállítottság viszonnyal. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott a népi írókkal való megismerkedésem. De a modern magyar irodalom nagyjaira, akár Adytól kezdve jellemző nagyon erős szociális érzékenység és kritika is egyfajta alapul szolgált ama meggyőződésem kialakulásához, hogy a szocializmus mint ideológia nem idegen entitás, hanem ezekből a társadalomkritikákból és az akkori társadalmi helyzetből következett. Eszmeiségében rengeteget ígérő világnak tűnt. A fő konfliktusforrás a háború utáni helyzet volt – a román–magyar viszony is –, amelyből a szocializmus kivezetőnek tűnő utat ígért a magyarság számára. Ez akkor mindent felülírt, az istenhit és ateizmus közötti ellentmondás valahol lemaradt, jelentőségét veszítette. Édesapámmal sokat vitatkoztunk politikai kérdésekben, ő nagyon bölcsen nem hozta szóba ezt az ellentmondást, hagyta, hogy mondjam a magamét. Majd rájössz te is, mondta. – És rájött?
– Maga a rendszer gondoskodott róla, hogy rájöjjünk: a betűbe foglaltak nem azonosak a valósággal. Az ötvenes évek első felében meglehetősen intenzív kapcsolat létezett a diákság és az írószövetség között. Jártunk a gyűléseikre, mi jelentettük a siserahadat, amely bármire bevethető, negyedéves koromban többek társaságában Földes László látókörébe is bekerültem, aki egy kolozsvári irodalmi szerkesztőség kiépítésének feladatát kapta. Jó társaság alakult ki, ahol már nem a világnézeti kérdések domináltak, hanem az irodalmi élet zsdanovi elvek mentén való megszervezése. Mi tagadás, teljes hittel, de szörnyű dolgokat műveltünk. Több nagy öreg – Gaál Gábor, Daday Loránd és mások – pártból való kizárása, a velük való leszámolás azonban elgondolkodtatott: ez most mi? Eleinte még azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy ezek azok az elhajlások, amelyektől meg kell tisztítani a szocializmust. Aztán meghalt Sztálin, új szelek kezdtek fújni a Szovjetunióban, és így érkeztünk el kronológiailag és tudatilag is 1956-hoz. Szász János 1970-es évek végén megjelent tanulmánykötetének a címét – A hittől az eszméletig – kikölcsönözve: többségünk ezt az utat járta be. Akkor már sok mindent láttunk, csak arra a kérdésre nem tudtuk a választ, hogy most mi következik. – Ennek az eszmélésnek a birtokában miként azonosította maga számára az ötvenhatos eseményeket?
– Sztálin halála után az egész rendszerben elindult egyfajta érlelődési folyamat. Egyrészt súlyos, nagyon elgondolkodtató dolgok hangzottak el Sztálin személyével kapcsolatban, amelyek a rendszer működésének egészét érintették. Az irodalomban is elindult egy olyan folyamat, amely már-már a rendszer határait feszegette. A szocreál irodalom nálunk is megbukott, a szellemi erjedés azonban Magyarországon még erőteljesebb volt. Az, hogy kimondatott, miszerint történtek visszaélések a kollektivizálástól kezdve sok egyéb folyamat során, azt is jelentette, hogy ezeket immár meg is lehet írni. Ha egymás mellé tesszük Horváth Istvánnál a Törik a parlagot és a Csali grófot, világossá válik, milyen mértékben szabadult fel az író az ideológiai kényszer alól. Ezt követően szabadulhattak ki a korlátok alól Bajor Andor szatírái is. Időközben a kiadótól átkerültem az egyetemre aspirantúrára, s mivel doktori témámhoz – Tolnai Lajos marosvásárhelyi írói korszaka – magyarországi anyagot is kutattam, ötvenhat szeptemberét Budapesten töltöttem. Ottani barátaink, beszélgetőtársaink között Petőfi-körösök is voltak, akik már abszolút nyíltan tárgyalták az aktuális disznóságokat, a szovjet–magyar viszonyt is. Így aztán, amikor itthon értesültünk a forradalom kitöréséről, egyértelmű volt számunkra, hogy nem valamiféle burzsoá restaurációs kísérlet, ellenforradalom zajlik, hanem a szocializmust mint rendszert megújító forradalom.
– Minden belterjes információjuk ellenére sem kommunistaellenes, hanem a szocializmuson belüli „újrakezdési” kísérletként értelmezték?
– Az események kezdetétől mi sem láthattunk bele a történésekbe, csak azt tudhattuk, ami a rádióhírekből kimazsolázható volt. Ott ültünk naphosszat a rádió mellett, próbáltuk megfejteni, vajon mi is történik. Azt érzékeltük, hogy nem természetes folyamatként ment végbe a szocializmus megújulása, a kezdeti durva beavatkozás célja a sztálinista rendszer megmentése és visszahozása volt. Ez a felállás szerepelt az én akkori tudatomban. Nem fogadhattuk el a szovjet forrásokból táplálkozó, az események megismétlődésétől tartó romániai esemény beállításokat. Bár kezdetben a szovjet beavatkozás célja, a szovjet hatalom forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű. Ha az első beavatkozásuk a helyzetből következett, a második már inkább a belső szovjet erővonalak közötti harc függvénye volt: vállalták a kádári rendszer felállításának támogatását. – Mekkora romániai tábora volt a forradalomnak?
– Jóval nagyobb, mint amennyi a tényleges cselekvésekből látszott. De az is világos volt, hogy olyan erős a hazai rendszer, szinte még az érintetlenség állapotában, hogy azonnal meg fogja torolni, ha bármi történik. Rögtön elő is vették a magyar kártyát: október 26-án már pártaktívaülést tartottak Kolozsváron, amelyen egyértelművé tették, úgy szolidarizáljon bárki a forradalommal, hogy a magyarok megint Erdélyt követelik. A mi reagálásunk erre az volt, hogy románra fordítottuk a magyarországi egyetemi ifjúság által megfogalmazott tizenhat pontot, elvittük az egyetem párttitkárához, Fogarasi Józsefhez bizonyítékként, hogy nem igaz, amit terjesztenek, tegyenek valamit a híresztelések leállítása érdekében. Egyértelmű volt az összeugratási szándék, hiszen olyanokat is terjesztettek, hogy a magyar egyetemisták vonuljanak az utcára tüntetni a forradalom mellett. Ezt a provokációt azonban sikerült hatástalanítani.
– A házsongárdi megemlékezés megtorlását azonban már nem sikerült kivédeni. Nem tudták vagy nem számítottak rá, hogy ez lesz belőle?
− A házsongárdi eseményt megelőzte, hogy a diákok november elsején fekete szalaggal mentek ki a temetőbe. Mindezt olyan közhangulatban, hogy órák előtt egyperces felállással emlékeztek a forradalom pesti diákáldozataira. A spontán megnyilvánulások valamennyi magyar egyetemre érvényesek voltak, sőt, román diákok is részt vettek benne. A temetőügy számomra másik fontos előzménye, hogy október elején tanársegédnek neveztek ki a Bolyain Jancsó Elemér és Csehi Gyula mellé szeminarizálni. Nem voltam eléggé felkészült, mentő ötletként azt találtam ki, hogy várostörténeti sétákra megyünk, az egyetemi könyvtárba, a temetőbe. Találtunk egy sereg gondozatlan írósírt, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk rendbe tenni őket. A munkálatok azonban már a forradalom napjaiban zajlottak, és azt a dolgok természetes folyományának tekintettem, hogy halottak napján kimenjünk koszorúzni. Az általános hangulat következtében már több száz diák jelent meg a temetőben – és több száz szekus. Később derült ki, hogy a kolozsvári tartományi pártiskola növendékeivel erősítették az állományt.
– Nem sokkal ezután megkezdődtek a „diákbegyűjtések”. Kivártak a hatóságok, vagy már menet közben is keménykedtek?
− Már október 24-én letartóztattak képzőművészeti főiskolásokat, köztük Balázs Imrét. Ők ugyanis aznap diákgyűlést tartottak meglehetősen forradalmi hangulatú felszólalásokkal, éjszaka el is vittek közülük néhányat. További hasonló esetek is jelezték, hogy Románia szívvel-lélekkel a nagy Szovjetunió mellett áll, sőt, Gheorghe Gheorghiu-Dej katonai segítséget is felajánlott a nagy testvérnek. A forradalom után is erőteljesen részt vettek a konszolidáció folyamatában, például újságírókat küldtek Budapestre, akik cikkeikkel a belügyi helyzet megszilárdítását szolgálták. A jelentősebb letartóztatás-hullám itthon 1957 elején kezdődött. Február végén tartották a bolyaisok első csoportja, Várhegyi István és társai első tárgyalását, őket előző év november 17-én tartóztatták le. Akkor szembesültem azzal, hogy én is képben vagyok, Bodor András dékán másnap azzal állított meg: tudom-e, hogy a tárgyaláson rólam is szó volt. Azt mondtam, csodálkozom, hogy engem meg sem kérdeztek a november elsejei temetői tüntetésről, pedig én tudom igazán, mi történt ott. Az én ügyem március 12-én került sorra, keringett ugyanis egy jelszó, a MÚK, azaz „Márciusban újrakezdjük”, minden bizonnyal ezért időzítették erre az időpontra a letartóztatásomat, majd utánam a Páskándi Gézáét és a Bartis Ferencét.
– Akár a filmekben, megérkezett a fekete autó?
– Éjszaka jöttek utánam a Pata utcai albérletünkbe. A feleségem veszélyeztetett terhes volt, betegnyugdíjaztatni akarta magát, mivel a betegszabadságot nem lehetett a végtelenségig nyújtani. De nem engedélyezték, hanem felbontották a munkaszerződését, így amikor engem letartóztattak, ő ilyen egészségi állapotban volt, és állás nélkül. A kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy az adataim között felfedezte, hogy ’56 szeptemberét Budapesten töltöttem, és rögtön azt kérdezte: mikor találkoztam utoljára Nagy Imrével, és milyen utasításokkal jöttem haza. Mire én elkezdtem kacagni, de ő teljesen komolyan gondolta. Amikor láttam, hogy én ezt sehogy sem úszom meg, elkezdtem érvelni a főhadnagynak, miszerint ez nem ellenforradalom volt, hanem a magyarországi társadalmi-gazdasági körülmények következménye. Érdeklődéssel hallgatta, az érveimet pedig vádpontokként használták fel ellenem. Nem tagadtam az egyetemi rádióhallgatásokat sem, egyáltalán, úgy gondoltam, hogy ha ennyien meghaltak ezért az ügyért, én nem fogom hazudozással megpróbálni menteni a bőrömet.
– Nem próbálták megtörni vagy megvásárolni a „barátságát”?
– De, történt utalás erre. Az ítélethozatal után felhívott a vizsgálati osztály parancsnoka, egy Gruia nevű százados, és azt mondta, ne búsuljak, nem fogom én leülni azt a hét évet. Mire én azt feleltem, hogy tudom. Mintha megszúrták volna, úgy ugrott erre: mi van, várom az amerikaiakat? Nem, mondtam, maguk fognak kiengedni, mert ez a helyzet végtelenül abszurd. Jó-jó, mondta, de addig is ők tudnák nekem biztosítani a feleségemmel, a családdal való kapcsolattartást. Semmi egyebet nem kellett volna csinálnom, mint beállni cellabesúgónak. Első pillanatra az villant belém: Istenem, mit tehettem, hogy azt feltételezik rólam, elfogadok egy ilyen ajánlatot? Mindez olyan taszító reflexet váltott ki belőlem, hogy azonnal visszautasítottam. A tárgyalás furcsa módon egyfajta euforikus érzést váltott ki belőlem, hiszen rokonok, rengeteg barát, ismerős jelent meg. Azért én kaptam a legsúlyosabb ítéletet ebben a csoportban, mert én voltam a tanár, Páskándi ítélete az írótársadalomnak szólt, Bartis pedig diák volt.
– Le is töltötte becsülettel a hét esztendőt. Volt önben olyan érzés, hogy most már nem tartozom senkinek? – Épp határidőre szabadultam, a szamosújvári börtönben utolsó munkahelyem a bútorgyár bútorfényezője volt. Voltak, akik hamarabb szabadultak, igazából sosem tudtam, min múlott egyikük vagy másikuk amnesztiája. 1959-ben a Duna-deltában dolgoztunk, amikor augusztus végén megjelent egy tiszti különítmény, egy lista alapján 120 embert kiszólítottak a hatszázból, ők mehettek haza. Onnantól kezdve folyamatosan ismétlődtek ezek a szelektálások. Hogy közülük hányan voltak beszervezettek, illetve szerencsések, ma már ki lehetne deríteni, de nem érdemes. Hiszen idő előtt szabadult Szamosújvárról Páll Lajos és Böjte Csaba édesapja is, esetükben pedig semmiféle gyanú nem merülhetett fel.
– Tudták, hogy közben mi zajlik a világban?
– Az újonnan letartóztatottak révén sok mindenről értesültünk. Egy biológushallgató, Deutsch Endre – ő egy 1959 szeptemberében hozott csoporttal érkezett a salciai munkatáborba – számolt be például részletesen a Bolyai Egyetem felszámolásáról, a Szabédiék haláláról és minden egyébről. Ott ültünk egy kupacban, a nagy csendben egyszer csak megszólalt a csíkszeredai Nagy Benedek: most már az sincs, hova hazamenjünk… A munkatelepig vezető út országút volt, ahol sok újságot is eldobáltak a civilek, Páskándi Géza pedig a kolóniára bekerülő minden újságdarabot felhajtott. Este meg elmesélte, hogy mit olvasott. A Duna-deltában értesültünk a kubai válságról, az emiatt meghiúsult szovjet-amerikai találkozóról, amit azonnal összefüggésbe hoztunk az első amnesztiával. Az állandó téma ugyanis érthetően a szabadulás volt, annak minden vélt jelét azonnal észleltük. Ha például kicsit jobb volt az étel, akkor biztosan azért táplálnak fel, mert nem akarnak ilyen lepusztult állapotban hazaengedni. Amúgy nem sokkal a szabadulásom után, 1964 nyarán kisöpörték a börtönöket, az életfogytiglanra ítélteket is hazaengedték. De nem amnesztia, hanem egyéni kegyelem alapján, ami azt jelentette, hogy új jogi procedúrával kellett igényelni a rehabilitációt.
– Mi fogadta Kolozsváron?
– Mindenekelőtt egy hatéves fiúgyermek, akit addig csak fényképen láttam, azt is csak 1960-ban először. Hogy milyen volt addig együtt élni a tudattal, hogy van egy fiam? A mindennapi benti élet nem nagyon engedte meg, hogy az ember a kinti világon törje a fejét. Olyan zárt világ alakult ki, amelybe a kinti ingerek csak nagyon szűrve szivárogtak be, mint olyan dolgok, amelyeken nem igazán érdemes törni a fejünket. Talán természet dolga is, de a börtönvilágnak egyfajta olyan törvénye, a lelki túlélés olyan titka érvényesült, amely arról szólt, hogy az ember be tudja zárni maga körül azt a kis kört, amelyben sok társával együtt él. Külön zárt világ a maga törvényeivel, programjával, gondjaival, a halállal való visszatérő szembesüléssel.
– Milyen világba készült visszatérni, hiszen mint tudjuk, a Bolyai megszüntetésével már nem volt hová hazamenni?
– Azt tudtuk, hogy a korábbi életünk nem folytatható. Számomra a család volt a legfontosabb, szakmailag nem nagyon tervezgettem. A családi rend hamar helyreállt, bár a fiammal az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni. A lányom ötéves volt, amikor elvittek, neki voltak velem kapcsolatos emlékei, de a fiamnak nem, és a feleségem szerint fölöslegesen és túlságosan szigorú voltam vele. Az írótársadalomban pozitív fogadtatásban részesültem, két nappal a hazaérkezésem után Balogh Edgár táviratban kért fel, hogy látogassam meg a „szerkesztőségünkben”. Névvel ugyan nem közölhettem, de kaptam fordításokat, híreket, könyvismertetőket írtam, sajtószemléket. Mivel szabadulásomkor a politikai tiszt azzal bocsátott el, hogy mihamarabb jelentkezzem a korábbi munkahelyemen, bementem az egyetemre Constantin Daicoviciu rektorhoz, de hát szó sem lehetett a visszavételemről. Egy ismerős révén bekerültem segédmunkásnak egy vízvezeték-szerelő csoportban, ott voltam 1965 őszéig, amikor az Utunk kért tőlem egy írást Vasile Alecsandiról. Onnantól kezdve én lettem a román irodalom szakértője, szabadúszóként, fordítói és korrektori munkát is végezve többet kerestem, mint korábban vízvezeték-szerelőként. Az igazi szakmai rehabilitációt azonban a Kriterion jelentette, ahol szerkesztőként végre azt csinálhattam, amire mindig is készültem.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 11.
Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
2017. március 29.
Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvét
Ezután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd.
Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak.
A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet.
A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk.
Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja.
Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről.
Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet.
30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője.
Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz.
maszol.ro
Ezután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd.
Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak.
A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet.
A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk.
Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja.
Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről.
Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet.
30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője.
Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz.
maszol.ro
2017. március 30.
A kolozsváriak és a régészek esete
Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle nacionalista történetírás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagatellizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
Ismét régészeti ásatások folynak a kolozsvári Szent Mihály templom környezetében. A város szimbólumának számító, több évszázados épület bejárata előtti ásatásnál látványosabb és szembeszökőbb helyszint keresve se találhatnánk, így érthető, hogy a helyi magyarság nagy érdeklődéssel figyeli a régészek munkáját. Sajnos, bizonyos internetes fórumok hozzászólásaiból ítélve, a nagyközönség és a kolozsvári magyarság viszonya a régészettel még mindig a funari időszak sérelmeit hordozza. Itt az ideje ezt végérvényesen lemosni.
Kolozsvár főterén már a XIX. század végén is folytak ásatások, amelyet a nagyközönség láthatott vagy figyelemmel követhetett. Érdemes lenne kis kutakodással utánajárni, hogyan vélekedett a korabeli dualizmus-kori sajtó a Kolozsváron vagy Magyarországon folyó ásatásokról. Bár a kincses városban folyó apróbb ásatások nem is hasonlíthatóak Szőny, Gyulafehérvár vagy Óbuda nagy területű, szisztematikus városi ásatásaihoz, mégis minden bizonnyal a régészek munkája jelen lehetett a kollektív mentalitásunkban már a századfordulón is. Munkájuk megítélése még aligha váltott ki különösebben vehemens – negatív, vagy pozitív – érzelmeket. A két világháború közötti és különösen a Méri István nevéhez köthető 1940-es évekbeli ásatás – már sokkal inkább fűszerezett volt a politikától és a nemzetiségi kérdéstől. Presztízskérdés volt, hogy a bécsi döntés (vagy diktátum) utáni „kismagyar” világban Kolozsváron a régészek magyarok után kutakodjanak. Ez meg is történt – az ásatás részletes bemutatására azonban negyven évet kellett várni. Nem segített a kolozsvári magyarok és a régészet, mint tudományág és annak művelői közötti kapcsolaton az 1974-es városnév-változtatás sem, annak ellenére, hogy Bodor András és mások ismeretterjesztő cikkek sorozatában próbálta elmagyarázni, miért is fontos Kolozsvárnak – igy azok magyar lakosságának is – a római múlt és annak emlékei. A Ceausescu féle nacionalista történetírás megkövetelte, hogy elsősorban dákok és rómaiak után kutakodjanak a kolozsvári régészek is. Magyar és középkori leleteket elhanyagolták, a ritkán előbukkanó temető-részleteket nem közölték vagy elbagatellizálták. Ez a torz történeti narratíva oda vezetett, hogy a kolozsvári magyarság a régészek munkájában a pártpolitika és túlfűtött nacionalizmus vájóit és szolgálóit lássa, munkájukat megvesse és ellenezze.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 10.
Kolozsvár és a latin tábla a határon
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 22.
Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. július 26.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 4.
CLUJ ÉS NAPOCA: EGY NÉVCSERE TÖRTÉNETE
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma
2017. október 23.
A régész nem sírrabló, sem az autópálya-építések gátja
Közelebb kell vinni a régészetet az emberekhez, mert nekik is jobb, ha ismerik a múltjukat. Az erdélyi közönségrégészetről jelent meg most egy könyv T. Szabó Csabától, vele beszélgettünk.
Erdélyi régészet. Írások régészetről és kulturális örökségvédelemről címmel mutatták be a múlt héten Kolozsváron T. Szabó Csaba ókortörténész könyvét, amivel egy több évtizedes hiányt próbál pótolni, illetve megpróbálja bevezetni a magyar terminológiába a közönségrégészet (public archaeology) kifejezést. Ahogy ő mondja, akár az is lehetne a könyv címe, hogy Közönségrégészet Erdélyben.
A kötetről, a közönségrégészetről, és egy kicsit saját magáról is beszélgettünk a szerzővel, de elöljáróban még néhány információ. A kötet főleg 2009–2017 között közölt cikkeket tartalmaz, de az írások harmadát eddig még nem publikálta a szerző. Négy fejezetből áll, az első Verespatak ügyével foglalkozik, a második a Gyulafehérvári régészeti ásatásokat tárgyalja, a harmadikban Erdély különböző városainak régészeti eseményeiről, konferenciákról és a romániai fekete kereskedelemről számol be a szerző, míg a negyedik interjúkat tartalmaz ismertebb régészekkel, múzeumigazgatókkal és örökségvédelmi szakemberekkel. De ugyanitt van egy interjú a múlt iránt érdeklődő, felelősségteljes fémdetektorossal is. A végére pedig még jutott egy függelék különböző jogi dokumentumok rövid kivonatával, illetve a téma iránt érdeklődőknek egy rövid bibliográfia is.
T. Szabó Csaba szatmárnémeti születésű (a múlt héten egyébként ott volt könyvbemutatója), a BBTE-n tanult alap- és mesterképzésen, majd a doktori iskoláját Pécsen kezdte, és Erfurtban folytatta. Az egyik vezető tanára Greg Woolf, az egyik legismertebb, sok dokumentumfilmben is közreműködő régész volt, aki közismert arról, hogy szereti a szakmai tudását átadni a közönségnek. Az ő hatására is fordult most a közönségrégészet felé, aminek a célja közelebb vinni a nagyközönséget a régészeti munkához, hogy belássanak a múlt és tárgyi emlékeinek a feltárása folyamatába, és ráébredjenek, hogy ez olyan érték, amellyel a helyi közösség gyarapodik, az emlékek megőrzése pedig közös feladat. T. Szabó Csaba A közönségrégészetnek Gabriel Moshenska felosztása szerint hét része van: a közösségi régészet, ahol a közönség részt vehet, megtapasztalhatja a régészeti munkát, a közönség művelte régészet, amilyenek például a fémdetektorosok vagy hagyományőrzők, a hivatali régészet, amikor állami megbízásból, általában egy-egy program keretében kutatnak a régészek egy átfogóbb témában, a látványrégészet, amikor például vezetett sétán megmutatják az ásatást, a régészeti pedagógia, amibe például egy látványos múzeumi kiállítás is tartozik, a népszerűsítő régészet, ami leginkább a tudományos ismeretterjesztés, mint T. Szabó könyve is, illetve az akadémiai közönségrégészet, ami magával a tudományággal foglalkozik.
– Nem régészként ismertelek, hanem ókortörténészként, most mégis az erdélyi régészetről írtál könyvet. Hogy is van ez akkor?
– Amikor egy cikket aláírok, akkor ókortörténészként határozom meg a szakmámat. Történelemkarra iratkoztam egyetemre, és azt is végeztem Kolozsváron, viszont már nagyjából a beiratkozáskor tudtam, hogy az ókori Rómával szeretnék foglalkozni. Túl azon, hogy érdekeltek a tárgyi emlékek, inkább a történeti részét szerettem. Viszont nálunk nincs ókortörténeti tanítás, nincs is ilyen szakosodás. Külföldön – Magyarországon is – mindig külön van az ókortörténet és régészeti tanszék. Nálunk ez nem így van. Így kerültem én a mesteri alatt a régészet szakra. Tehát elvégeztem a történelem és régészet szakot is. 2013 óta a régészeti kataszterbe is be vagyok jegyezve. Románia ebben is egyedülálló Közép-Kelet Európában, hogy van régészeti katasztere. Nem elég, hogy elvégezed a régészeti szakképzést, hanem szigorú feltételeket is kell teljesíts. Régész vagy, ha van megfelelő számú publikációd, ha elég hetet ástál és hasonlók. Ha a régészeket, mint terep-szakembereket határozzuk meg, akkor inkább történész vagyok. 2014-ig évi egy hónapot ástam én is, de azokhoz a kollégákhoz képest, akik féléveket vannak terepen, nem vagyok egy jó régész. És akkor így volt időd megírni ezt a könyvet...
– Ez a titok. Van nagyjából 16500 régészeti lelőhely ebben az országban, persze a 90 százalékuk betemetve, és van nagyjából 800 régész a kataszterben, akik közül 100 legalább halott, de még nem vették le a listáról. Aki tényleg gyakorló régész, tehát nem történész, mint én, és nem hagyta ott a szakmát egy multi cégért – ilyen régész kevesebb mint 500 van az országban. Egyszerűen nincs idejük írni. És ha írnak is, csak annyit, amennyi kötelező, hogy fennmaradjanak a szakmában. Én nem nagyon ásom, így van időm az írással foglalkozni.
– Kiknek szántad ezt a könyvet?
– Elsősorban a nagyközönségnek, akit érdekel Erdély régészete. Hogy amikor valaki meghallja a régészet szót, és magyar irodalmat akar, akkor legyen, amit kinyitnia. Az a baj, hogy nincs más. Erdélyi régészetről az elmúlt 100 évben nem írtak. Bodor András néha írogatott ismeretterjesztő cikkeket a 70-es években, a Ferencziek (Sándor, István és Géza) is írtak néhány cikket, de sajnos a régészek nem foglalkoztak a nagyközönséggel. Ha egy laikus fel akar ütni magyar nyelven egy könyvet a témában, akkor Erdély történetét szokták kinyitni, mert annak az ókorral foglalkozó első kötete érinti. De alapvetően az elmúlt negyed évszázadban semmit nem írtak a témában. A közönségrégészet nálunk meg teljesen szűz terület, senki nem érintette a témát. Transindex.ro
Közelebb kell vinni a régészetet az emberekhez, mert nekik is jobb, ha ismerik a múltjukat. Az erdélyi közönségrégészetről jelent meg most egy könyv T. Szabó Csabától, vele beszélgettünk.
Erdélyi régészet. Írások régészetről és kulturális örökségvédelemről címmel mutatták be a múlt héten Kolozsváron T. Szabó Csaba ókortörténész könyvét, amivel egy több évtizedes hiányt próbál pótolni, illetve megpróbálja bevezetni a magyar terminológiába a közönségrégészet (public archaeology) kifejezést. Ahogy ő mondja, akár az is lehetne a könyv címe, hogy Közönségrégészet Erdélyben.
A kötetről, a közönségrégészetről, és egy kicsit saját magáról is beszélgettünk a szerzővel, de elöljáróban még néhány információ. A kötet főleg 2009–2017 között közölt cikkeket tartalmaz, de az írások harmadát eddig még nem publikálta a szerző. Négy fejezetből áll, az első Verespatak ügyével foglalkozik, a második a Gyulafehérvári régészeti ásatásokat tárgyalja, a harmadikban Erdély különböző városainak régészeti eseményeiről, konferenciákról és a romániai fekete kereskedelemről számol be a szerző, míg a negyedik interjúkat tartalmaz ismertebb régészekkel, múzeumigazgatókkal és örökségvédelmi szakemberekkel. De ugyanitt van egy interjú a múlt iránt érdeklődő, felelősségteljes fémdetektorossal is. A végére pedig még jutott egy függelék különböző jogi dokumentumok rövid kivonatával, illetve a téma iránt érdeklődőknek egy rövid bibliográfia is.
T. Szabó Csaba szatmárnémeti születésű (a múlt héten egyébként ott volt könyvbemutatója), a BBTE-n tanult alap- és mesterképzésen, majd a doktori iskoláját Pécsen kezdte, és Erfurtban folytatta. Az egyik vezető tanára Greg Woolf, az egyik legismertebb, sok dokumentumfilmben is közreműködő régész volt, aki közismert arról, hogy szereti a szakmai tudását átadni a közönségnek. Az ő hatására is fordult most a közönségrégészet felé, aminek a célja közelebb vinni a nagyközönséget a régészeti munkához, hogy belássanak a múlt és tárgyi emlékeinek a feltárása folyamatába, és ráébredjenek, hogy ez olyan érték, amellyel a helyi közösség gyarapodik, az emlékek megőrzése pedig közös feladat. T. Szabó Csaba A közönségrégészetnek Gabriel Moshenska felosztása szerint hét része van: a közösségi régészet, ahol a közönség részt vehet, megtapasztalhatja a régészeti munkát, a közönség művelte régészet, amilyenek például a fémdetektorosok vagy hagyományőrzők, a hivatali régészet, amikor állami megbízásból, általában egy-egy program keretében kutatnak a régészek egy átfogóbb témában, a látványrégészet, amikor például vezetett sétán megmutatják az ásatást, a régészeti pedagógia, amibe például egy látványos múzeumi kiállítás is tartozik, a népszerűsítő régészet, ami leginkább a tudományos ismeretterjesztés, mint T. Szabó könyve is, illetve az akadémiai közönségrégészet, ami magával a tudományággal foglalkozik.
– Nem régészként ismertelek, hanem ókortörténészként, most mégis az erdélyi régészetről írtál könyvet. Hogy is van ez akkor?
– Amikor egy cikket aláírok, akkor ókortörténészként határozom meg a szakmámat. Történelemkarra iratkoztam egyetemre, és azt is végeztem Kolozsváron, viszont már nagyjából a beiratkozáskor tudtam, hogy az ókori Rómával szeretnék foglalkozni. Túl azon, hogy érdekeltek a tárgyi emlékek, inkább a történeti részét szerettem. Viszont nálunk nincs ókortörténeti tanítás, nincs is ilyen szakosodás. Külföldön – Magyarországon is – mindig külön van az ókortörténet és régészeti tanszék. Nálunk ez nem így van. Így kerültem én a mesteri alatt a régészet szakra. Tehát elvégeztem a történelem és régészet szakot is. 2013 óta a régészeti kataszterbe is be vagyok jegyezve. Románia ebben is egyedülálló Közép-Kelet Európában, hogy van régészeti katasztere. Nem elég, hogy elvégezed a régészeti szakképzést, hanem szigorú feltételeket is kell teljesíts. Régész vagy, ha van megfelelő számú publikációd, ha elég hetet ástál és hasonlók. Ha a régészeket, mint terep-szakembereket határozzuk meg, akkor inkább történész vagyok. 2014-ig évi egy hónapot ástam én is, de azokhoz a kollégákhoz képest, akik féléveket vannak terepen, nem vagyok egy jó régész. És akkor így volt időd megírni ezt a könyvet...
– Ez a titok. Van nagyjából 16500 régészeti lelőhely ebben az országban, persze a 90 százalékuk betemetve, és van nagyjából 800 régész a kataszterben, akik közül 100 legalább halott, de még nem vették le a listáról. Aki tényleg gyakorló régész, tehát nem történész, mint én, és nem hagyta ott a szakmát egy multi cégért – ilyen régész kevesebb mint 500 van az országban. Egyszerűen nincs idejük írni. És ha írnak is, csak annyit, amennyi kötelező, hogy fennmaradjanak a szakmában. Én nem nagyon ásom, így van időm az írással foglalkozni.
– Kiknek szántad ezt a könyvet?
– Elsősorban a nagyközönségnek, akit érdekel Erdély régészete. Hogy amikor valaki meghallja a régészet szót, és magyar irodalmat akar, akkor legyen, amit kinyitnia. Az a baj, hogy nincs más. Erdélyi régészetről az elmúlt 100 évben nem írtak. Bodor András néha írogatott ismeretterjesztő cikkeket a 70-es években, a Ferencziek (Sándor, István és Géza) is írtak néhány cikket, de sajnos a régészek nem foglalkoztak a nagyközönséggel. Ha egy laikus fel akar ütni magyar nyelven egy könyvet a témában, akkor Erdély történetét szokták kinyitni, mert annak az ókorral foglalkozó első kötete érinti. De alapvetően az elmúlt negyed évszázadban semmit nem írtak a témában. A közönségrégészet nálunk meg teljesen szűz terület, senki nem érintette a témát. Transindex.ro