A Bolyai Társaság márc. 17-én alakult meg, ideiglenes bizottságot választottak, ismertette tevékenységüket dr. Bodor András professzor, a Bolyai Társaság elnöke. Ápr. 27-én hivatalosan is beiktatták a társaságot, mint jogi személyt. Céljuk a romániai magyar felsőoktatás támogatása, ösztöndíjak biztosítása és egy külön Bolyai Alapítvány létesítése. Hetenként tartanak gyűlést, tanulmányozzák a főiskolai hálózatot. Eddig három memorandumot terjesztettek elő, az ország ideiglenes elnökéhez, a miniszterelnökhöz és a tanügyi minisztériumnak, feltárva a magyar nyelvű oktatás helyzetét, kiegészítve a fejlesztésre vonatkozó elképzelésekkel. Válasz nem érkezett. A memorandumokban az önálló magyar főiskolai hálózat létjogosultságát fejtették ki. Az ifjúság külföldre áramlását éppen ezzel lehetne megállítani. A tanerőhiány elképesztő mértékű, a Ceausescu-rendszer elsorvasztotta a tanerőképzést. A tanerőhiány 1990/91-ben 988 fős, ez még tovább fog emelkedni. A jelenlegi nehéz helyzetet jelzi, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem néhány karán a magyar hallgatók száma: az 1990/91-es tanévben a történelem szakon: IV. éven két hallgató, III. éven egy sem, II. éven egy és első éven egy sem, a filozófián: IV. évben három, III. éven kettő, II. és I. éven egy sem. /Gál Mária: Interjú dr. Bodor András professzorral, a Bolyai Társaság elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Kőrösi Csoma Sándorra emlékező ünnepséget rendezett ápr. 6-án a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület Csomakőrösön és Kovásznán. Csomakőrösön Fábián Imre mondott beszédet, az ünnepi istentiszteleten Csiha Kálmán református püspök hirdetett igét. Kovásznán szimpóziumot rendeztek, ahol Budapestről dr. Kiszely István és Petkó Iván, továbbá dr. Bodor András /Kolozsvár/, Demény Lajos /Bukarest/ és Fábián Ernő /Kovászna/ tartott előadást. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 6-7., Népújság (Marosvásárhely), ápr. 11./

Újraindítják a Bolyai Szabadegyetem előadássorozatát Kolozsváron, Erdély történelme, művelődéstörténete, irodalomtörténete, néprajza, valamint egyház- és vallástörténet témakörökben. Az előadók között ismert tudósok és irodalomtörténészek vannak: Bodor András, Jakó Zsigmond, Bitay Ilona, Csucsuja István, Magyari András, Imreh István, Egyed Ákos, Csetri Elek, Kovács András, Murádin Jenő, Benkő András, Szabó György, Székely Erzsébet, Mózes Huba, Egyed Emese, Antal Árpád, Kozma Dezső, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Erdő János és Buzogány Dezső. /Szatmári László: Bolyai Szabadegyetem. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./

Gheorghe Stefan oktatási miniszter aug. 8-án fogadta a Bolyai Társaság háromtagú küldöttségét /Balázs Sándor elnököt, Bodor András és Jeney Dezső vezetőségi tagokat/. A romániai magyar oktatás kérdéseit vitatták meg. /A tanügyminiszter fogadta a Bolyai Társaság küldöttségét. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 10./

A Bolyai Társaság képviselői /Dr. Balázs Sándor egyetemi tanár, elnök, dr. Bodor András egyetemi tanár, alelnök, Jenei Dezső mérnök, elnökségi tag/ aug. 8-án tárgyaltak dr. Gheorghe Stefan oktatási miniszterrel. A tárgyalásról a Bolyai Társaság képviselői aide-memoire-t /emlékeztetőt/ készítettek. Előadták a miniszternek a magyar egyetem, a Bolyai Egyetem újjáalakítására vonatkozó igényt. A miniszter közölte, hogy van már magyar egyetem, a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyetem, amely a közeljövőben 3000 hallgatót fogadhat. Az egyetem magyar nyelven fogja biztosítani a római katolikus teológiai oktatást, valamint a nyelvészet, történelem, filozófia, lélektan és pedagógia tanítását. A Bolyai Társaság delegációja válaszában kifejtette, hogy nem tud erről az egyetemről, a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézet rektorával, dr. Hajdú Gyulával folytatott legutóbbi beszélgetésükkor / júl. 28./ sem említett a rektor semmit az intézetnek egyetemmé történő átalakulásáról. A Bolyai Társaság képviselői hangsúlyozták: nagyon fontos lenne, hogy Kolozsváron induljon a magyar egyetem. Az 1990/91-es tanévben 184 171 hallgatója volt az ország felsőfokú intézményeinek, ebből 8 300 /4,5 %/ volt magyar nemzetiségű, de közülük mindössze 800-an tanulhattak magyar nyelven. A miniszter ellenezte a Bolyai Egyetem önállóságának visszaállítását. Azzal érveltek a minisztériumban, hogy 147 előadás folyik magyarul az egyetemen. Ez a Fehér könyvben szereplő adat megtévesztő, hangzott a válasz, mert többezer előadásból csak 147 folyik magyarul, ez még a 10 %-ot sem éri el - olvasható az emlékeztetőben. A miniszter szerint egyes magyar karok felállítása Kolozsváron vitatható, mert ott feszült a légkör. Először meg kellene győzni a közvéleményt, továbbá Grigore Znac prefektust. A Bolyai Társaság képviselői kifejtették: a végrehajtó hatalom kötelesség meggyőzni az érdekelteket. A megbeszélésen részt vevő Ifrim Mircea tanácsos hangoztatta, hogy a magyar egyetem 1945-ös felállítása a királyi diktatúra légkörében valósult meg, szovjet szuronyokra támaszkodva. Szerinte a fakultások csak román nyelven működhetnek, Marosvásárhelyen sem indokolt egy magyar nyelvű orvosi kar. A Bolyai Társaság képviselői érveltek ezen állítás ellen. A megbeszélés végén a Bolyai Társaság részéről átnyújtották a miniszternek a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetem létesítésére vonatkozó, 1990. februárjában benyújtott memorandum másolatát, a miniszterelnöknek 1990. áprilisában benyújtott memorandum másolatát és az 1991. máj. 5-én a tanügyminisztériumnak benyújtott, az 1990-1991-es tanév beiskolázási adatait tartalmazó memorandum másolatát. /Aide-mémoire. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./ A Bolyai Társaság képviselői a miniszterrel történt megbeszélés után ellátogattak Gyulafehérvárra, ahol Bálint Lajos érsek közölte: nem létesítettek és nem is szándékoznak létesíteni egyetemet, csupán egy római katolikus teológiai intézet létezik. Mindezt aug. 14-én kelt levelükben megírták a miniszternek, fenntartva a magyar egyetem iránti igényt, melyet 220 ezer magyar írt alá. /Jegyzék, a miniszternek írt levél szövege: Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./

Márc. 26-a és ápr. 6-a között tartották meg Kőrösi Csoma Sándor halálának 150. évfordulójára emlékezve, a Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Hosszú idő után ez volt az első méltó emlékezés. 1984-ben születésének 200. évfordulóját nem tudta megünnepelni a szülőföld, mert a titkosrendőrség ezt megakadályozta. Kevés tudósítás született az eseményről, ezért most Fábián Ernő számolt be a történtekről. A rendezvény bevezetőjeként szervezték meg az anyanyelvi vetélkedőt és megtartották az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének közgyűlését. Márc. 26-án kovásznai színjátszók bemutatták Szilágyi Ferenc A zarándok című színművét. A legkiemelkedőbb esemény az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Soros Alapítvány támogatásával rendezett tudományos ülésszak volt. Jakó Zsigmond elnökletével az ülésszakon előadást tartottak: Csetri Elek, Bodor András, Ioan Viorel Badica /Kolozsvár/, Radu Bercea /Bukarest/, Bethlenfalvi Géza, Dávid Géza, Horányi Gábor, Kubbasek János, Szilágyi Ferenc /Bukarest/ és Futaky István /Göttingen/. Az évfordulóra tekintettel a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület irodalmi és képzőművészeti pályázatot hirdetett. Az ünnepség idején Kovásznán, a városi képtár udvarán megtörtént a Kőrösi Csoma Sándor Emlékmúzeum alapkőletétele. Ápr. 5-én Tőkés László püspök hirdetett igét Kovásznán. - Emlékülést rendeztek Kolozsváron és Nagyenyeden is, Budapesten pedig emlékkonferenciát. /Fábián Ernő: Elmaradt tudósítás helyett. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

Kolozsváron okt. 17-én tartotta a Bolyai Társaság tisztújító közgyűlését, melyen elfogadták a Bolyai Egyetem visszaállítására vonatkozó beadványt. A beadványt elküldték Ion Iliescu államelnöknek, Nicolae Vacaroiu kormányfőnek, valamint Liviu Maior oktatási és tudományügyi miniszternek. A Bolyai Társaság azzal a céllal alakult 1990-ben, hogy harcoljon a Bolyai Egyetem újraindításáért. A beadványban visszatekintettek a magyar nyelvű egyetemi oktatás múltjára. A magyar történelmi egyházak vezetői szintén ezt kérték beadványaikban és megfogalmazták ezt 1991. máj. 22-én az elnöki kihallgatáson, megismételve a kérést Iliescu elnök előtt. 1992. jan. 17-én az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői és az RMDSZ memorandumot állítottak össze és nyújtottak be Románia kormányának az egyházak vallásszabadságára és a tanügyi törvénytervezetre vonatkozóan. 1991. aug. 6-án a Bolyai Társaság háromtagú küldöttségét /Dr. Balázs Sándor elnök, dr. Bodor András és Jenei Dezső/ fogadta dr. Stefan Gheorghe oktatási miniszter, akik ezúttal is megerősítették a magyar egyetemre vonatkozó kérést. Választ nem kaptak, ugyanúgy, ahogy előző memorandumaikra /1990. jan. 16., 1990. márc. 27., 1990. ápr. 16., 1990. máj. 5./ sem. A Bolyai Társaság beadványában részletesen megindokolta az anyanyelvű egyetem szükségességét. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 30./

Bodor András történész, a Bolyai Társaság tiszteletbeli elnöke kifejtette, hogy a diplomák honosítása a két ország közötti megegyezéstől függ. A Bolyai Társaság és az RMDSZ között megfelelő a kapcsolat, de van, amikor nem vonják be őket, például egyes beadványokba. A Bolyai Társaság változatlan célja az önálló magyar egyetem létrehozása. /Fekete Réka. Pontos célkitűzés a magyar egyetem létrehozása.= Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 1./

Megjelent a Keresztény Magvető unitárius folyóirat /évkönyv/ 100. évfolyama. A folyóirat történetéről dr. Bodor András értekezik, dr. Erdő János unitárius püspök pedig Vallás és emberi jogok címmel számol be a jubileumi számban a Kolozsvárott megtartott teológiai konferenciáról. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 17./

A Bolyai Társaság máj. 6-án Kolozsváron ünnepséggel emlékezett meg Bolyai Tudományegyetemről. Horváth Andor egyetemi adjunktus, a Bolyai Társaság elnöke köszöntője után az egyetem egykori professzorai - Balogh Edgár, Bodor András, Dóczy Pál, Gáll Ernő, Kerekes Jenő, Imreh István - idézték fel az emlékeket. Balogh Edgár felhívta a figyelmet, hogy nem az alapításra, hanem a névadás aktusára kell emlékezni, hiszen 1945-ben a Groza-kormány az 1872-ben létesített, 1918-ban Szegedre költöztetett, 1940-ben visszatelepült Ferenc József Egyetemet törvényesítette, tehát a névadás és a jogfolytonosság kapott újra törvényes keretet. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

Szept. 8-án Kolozsváron a Szent Mihály templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a tanügyi törvény elleni tiltakozó akciósorozat. Dr. Czirják Árpád kanonok megnyitó beszéde után igét hirdetett dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, majd a többi egyházak képviselői fejezték ki tiltakozásukat. A diákok nevében Kali Zoltán, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, a tanárok nevében dr. Bodor András professzor szólott, Molnos Lajos, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke zárta a világiak tiltakozását. Ezután a történelmi egyházak képviselői áldásukat adták az ifjúsági kerékpáros karaván Strasbourgba induló résztvevőire. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), szept. 8., 614. sz./

Nov. 26-ra virradóan betörtek az RMDSZ bukaresti elnöki irodájába. Bodor András, az RMDSZ Tájékoztató szerkesztője elmondta, hogy a betörők az irodákban mindent felforgattak és jelentős mennyiségű készpénzt, többezer dollárt elvittek. Egyelőre nem lehet tudni, hogy a pénzen kívül mást is elvittek-e. Előzetes letartóztatásba helyeztek néhány fiatalembert. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 28./

Lányi Zsolt, a Független Kisgazdapárt parlamenti frakciójának szóvivője tévesen tájékoztatta az MTI-t febr. 6-án, amikor beszámolt az FKGP és az RMDSZ vezetőinek találkozójáról, illetve arról, hogy a kisgazda képviselők személyenként 10-10 ezer forintot ajánlottak fel az RMDSZ-nek. Valójában az FKGP vezetői a romániai magyar kisgazdák képviselőivel találkoztak, és a felajánlott összegből a kisgazdáknak vesznek majd technikai eszközöket. - K. Bodor András, az RMDSZ elnöki hivatala sajtóirodájának vezetője cáfolta, hogy Markó Béla bármilyen megbeszélést folytatott volna a kisgazda vezetőkkel. /Magyar Nemzet, febr. 7./

Számos egyesület, társulat és intézmény támogatásával júl. 13-án Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékén domborműves emléktáblát avatnak Szentkatolnai dr. Bálint Gábor nyelvésznek a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orientalista tanszékének tanárává való kinevezésének 99. évfordulóján. A keletkutató Bálint Gábor munkásságát Bodor András történész és Péntek János tanszékvezető méltatja. A dombormű Vetró András /Kézdivásárhely/ alkotása,az emléktábla Zattler István /Kolozsvár/ kőfaragómester munkája, a térképgrafika pedig Turánicz Péteré /Kolozsvár/. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3., Szabadság (Kolozsvár), júl. 12./ Szentkatolnai Bálint Gábor /Szentkatolna, 1844. márc. 4. - Temesvár, 1913. máj. 26./ 1897-ben lett Kolozsváron az ural-altáji nyelvek összehasonlító nyelvészet tanára.

Júl. 31-én több százan kísérték el dr. Erdő János unitárius püspököt utolsó útjára, a templomtól a Házsongárdi temetőig. A búcsúztatók között volt dr. Bodor András, a Dávid Ferenc Egylet elnöke. A temetésen, Kolozsváron jelen volt, többek között Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Takács Csaba ügyvezető elnök, Csávossy György, a Szövetségi Egyeztető Tanács elnöke, a többi egyházak püspökei, képviselői, köztük Emilian Bistriteanu ortodox érsek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 2., Szabadság (Kolozsvár), aug. 1./

Aug. 31-én Kolozsváron szimpóziumot tartanak Az unitárius egyház hozzájárulás a magyar kultúrához címmel. Előadást tartanak: dr. László Gyula, dr. Szabó Árpád főjegyző, dr. Bodor András, dr. Molnár István, dr. Gaal György és dr. Faragó József. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

Szept. 7-én rangos külföldi részvétel mellett az Unitárius Egyház hozzájárulása a magyar kultúrához című tudományos értekezlettel és hálaadó istentisztelettel emlékeztek a honfoglalás 1100. évfordulójára Kolozsvár unitáriusai. Dr. Szabó Pál főgondnok köszöntötte a megjelenteket, dr. László Gyulának a kettős honfoglalást felvázoló tanulmányát felolvasták, dr. Szabó Árpád főjegyző, teológiai tanár a tordai országgyűlés Európában első ízben vallásszabadságot hirdető határozatáról értekezett, dr. Bodor András történész a kolozsvári Unitárius Kollégium múltjáról, dr. Molnár István néprajzkutató az 1793-ban alapított Székelykeresztúri Főgimnázium történetéről, dr. Gaal György a tordai Unitárius Főgimnázium az erdélyi művelődés szolgálatában címen, Faragó József Kriza János püspökről tartott előadást. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./

A Dávid Ferenc Egyletet 1885-ben dr. Boros György alapította, 1948-ig működött, 1990-ben újraindították, fejtette ki dr. Bodor András, a Dávid Ferenc Egylet elnöke. Dr. Bodor András az unitárius teológia tanára, az egyetemes ókori történelem kutatója, az 1948-ban államosított kolozsvári Unitárius Kollégium utolsó igazgatója. Időközben bővült a Dávid Ferenc Egylet tevékenységi köre: vallásos, tudományos, történelmi kérdéseket dolgoznak fel, az előadásokat legtöbbször közölte az unitáriusok folyóirata, a Keresztény Magvető (Kolozsvár). /Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

"Máj. 7-én a bukaresti Magyar Kulturális Központ adott otthont a MÚRE bukaresti tagozata által szervezett rendezvénynek, amelynek keretében a romániai magyar írott és elektronikus sajtó képviselői, fővárosi és vidéki magyar lapok és folyóiratok főszerkesztői, vezető munkatársai találkoztak több minisztérium vezető tisztségviselőjével, szakértőjével, illetve médiafelelősével. A találkozót megtisztelte jelenlétével többek között Birtalan Ákos turisztikai miniszter, Béres András oktatásügyi államtitkár, Niculescu Antal, a Kormány Főtitkárságának szakértője, Bartunek István, a Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal sajtó- és közönségkapcsolatokért, illetve protokoll-ügyekért felelős igazgatóságának igazgatója, Csorvássi Andor, a Munkaügyi és Szociális Védelmi Minisztérium igazgatója, Dana Camelia Hadareanu, a Területrendezési Minisztérium sajtóreferense, Anca Stramteanu, a Vízügyi, Erdőgazdálkodási és Környezetvédelmi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokkal megbízott szakértője. Ugyancsak részt vett a rendezvényen Márton Árpád Kovászna megyei és dr. Kakassy Sándor Maros megyei képviselő. Az RMDSZ képviseletében jelen volt K. Bodor András, a SZEH sajtóirodájának vezetője. A találkozón, amelyet Györfi György, a MÚRE bukaresti tagozatának elnöke egyben a Turisztikai Minisztérium tanácsosa és szóvivője nyitott meg, Ágoston Hugó, a MÚRE elnöke rövid laudáció után átadta a MÚRE "Pro Amicitia" díját Andrei Corneának, a "22" című folyóirat főmunkatársának a román-magyar barátság és közeledés érdekében kifejtett kiváló publicisztikai munkásságáért. - A meghívottak köszöntése és bemutatkozása után a hazai magyar média, a központi és vidéki magyar nyelvű sajtó és a központi adminisztráció kormány, minisztériumok, központi állami intézmények közötti jobb kommunikáció, hatékonyabb információáramlás lehetőségeit vitatták meg, majd Béres András, Birtalan Ákos, Niculescu Antal, Csorvássi Andor válaszolt a romániai magyar sajtó képviselőinek kérdéseire. Ezek között központi téma volt a tanügyi törvény módosításának jelenlegi helyzete, A Babes-Bolyai Egyetem ügye, de szó esett a külföldön élő magyar nemzetiségű román állampolgárok vízumkötelezettségéről, a gépkocsival külföldre utazókat sújtó benzinilletékről is. Birtalan Ákos egy korábbi, Sepsiszentgyörgyön tett kijelentését megerősítve elmondotta, hogy amennyiben a nyári parlamenti szünetig a tanügyi törvényt nem módosítja a törvényhozás az RMDSZ javaslatai szellemében, illetve a koalíciós kormányprogramban is szereplő tételes célkitűzés szerint, lemond miniszteri tisztségéről. Hozzátette, hogy ezt az elhatározását idejében, a parlamenti ülésszak befejezése előtt két hónappal hozta nyilvánosságra. Béres András tanügyi államtitkár hasonlattal élve úgy fogalmazott a tanügyi törvény módosítása és a Bolyai Egyetem ügyében, hogy sakkparti kezdődött. A nyitás ? az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával ? megtörtént, most a második lépést kell megtenniük a sakkozóknak. Felmerült, hogy az effajta találkozókat rendszeresíteni kellene, esetleg havi gyakorisággal. A MÚRE-találkozót övetően a romániai magyar sajtó képviselői Szőcs Ferenc nagykövet úr meghívására a bukaresti Magyar Nagykövetségen találkoztak a nagykövetség munkatársaival. Ez a találkozó mint a magyar nagykövet rámutatott immár hagyományossá válik, hiszen hasonló találkozóra már a tavaly is sor került, és ezt évente legalább egyszer szeretnék rendszeresíteni. A mostani találkozóra a román-magyar kapcsolatokban kialakult igen kedvező légkörben került sor mondotta a magyar nagykövet, és utalt a két ország vezetői között létrejött egyre gyakoribb találkozókra elnöki, miniszterelnöki, külügyminiszteri szinten, valamint számos más tárca vezetőinek szintjén, akárcsak parlamenti szinten, illetve pártküldöttségek kölcsönös találkozóira, legutóbb Petre Roman szenátusi házelnök budapesti látogatására, valamint Göncz Árpád májusban esedékes romániai látogatására, továbbá a két ország között létrejött különböző egyezményekre. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), máj. 7., 1021. sz./"

"Aug. 28-án az RMDSZ bukaresti székházába látogatott Szabó Vilmos és Kalmár György, a Magyar Szocialista Párt két képviselője. Az MSZP-politikusok a Demokrata Párt augusztus 29-én és 30-án Iasi-ban zajló országos konferenciájára érkeztek Romániába. A vendégeket az RMDSZ székházában Borbély László területfejlesztési államtitkár és K. Bodor András, a Szövetségi Elnöki Hivatal sajtóirodájának vezetője fogadta. A találkozón kölcsönös információcserére került sor a két szervezetet érdeklő aktuálpolitikai kérdésekben, s a vendégek tájékoztatást kaptak az RMDSZ kormánykoalíciós tevékenységéről, aktuális politikai törekvéseiről. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), aug. 28., 1101. sz./"

Márc. 4-én, szerdán Markó Béla szövetségi elnök az RMDSZ székházában találkozott a bukaresti magyar nyelvű média és hírügynökségek képviselőivel, illetve tudósítóival. Részt vettek a találkozón a Romániai Magyar Szó, az RTV magyar szerkesztősége, a Román Rádió bukaresti magyar szerkesztősége, A Hét képviselői, továbbá a Brassói Lapok, az Erdélyi Napló, valamint az MTI bukaresti tudósítói. A találkozón, amelyre most másodszor került sor, Markó Béla rövid politikai helyzetelemzése után kötetlen eszmecsere alakult ki a romániai magyar sajtó és az RMDSZ viszonyáról, a jobb, pontosabb és operatívabb tájékoztatás kérdéseiről. Ismét elhangzott a bukaresti magyar médiában tevékenykedő újságírók részéről az az igény, hogy az ilyen találkozókra gyakrabban, rendszeresen kellene sort keríteni. A találkozón jelen volt K. Bodor András, a Szövetségi Elnöki Hivatal sajtóirodájának vezetője, valamint Ágoston Hugó, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 5., 1221. sz./

Elhunyt dr. Bodor András, a Bolyai, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetem történészprofesszora. Az ókori egyetemes történelem tanára volt. Az 1990 után újjáalakult unitárius egyesület, a Dávid Ferenc Egylet elnökévé választotta. Okt. 8-án dr. Szabó Árpád unitárius püspök végezte a temetési szertartást a Házsongárdi temetőben. /Gyászhír. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 6., Tudósítások. = Unitárius Közlöny (Kolozsvár), szeptember-október - 4. sz./ Dr. Bodor András /Magyarszovát, 1915. aug. 5. - Kolozsvár, 1999. okt. 4./

"Megjelent a Romániai Magyar Évkönyv 2000 /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár/. Szerkesztette: Bodó Barna. ″Évkönyvet indítunk útjára. Ilyenként az elsőt. 1989 történelmi fordulója óta kísérlet még nem történt a romániai magyarság helyzetének általános felmérésére és bemutatására. A hangsúly az általánosságon, a teljes körűségre való törekvésen van″ - olvasható az előszóban. Az öt fejezetre osztott évkönyv (I. A demokrácia útján; II. Adatok és folyamatok; III. Magyar nyelvű oktatás és művelődés; IV. Tanulmányok; V. Kronológia, dokumentumok.) rendhagyónak mondható. A temesvári Szórvány Alapítvány által kigondolt munka tényeket, adatokat, elemzéseket közöl. Hasonló útkereső munkák a múltban is megjelentek. Bodó Barna előszavában megemlíti Sulyok István és Fritz László 1930-as, Győri Illés István 1936-os évkönyvét, illetve a Kacsó Sándor által 1937-ben szerkesztett Erdélyi Magyar Évkönyvet. Mindezek a kísérletek tiszavirágéletűnek bizonyultak. A mostani évkönyv szerkesztőinek eltökélt szándéka, hogy a megkezdett munka, a 2000-es évkönyv, elindítója legyen egy olyan hagyománynak, amely szükségszerű és egyúttal hézagpótló a romániai magyar évkönyvek kiadásában. - Az évkönyv szerzői: Bodó Barna, Szilágyi Zsolt, Bakk Miklós, Egyed Péter, Veres Valér, Ráduly Róbert, Farkasné Imreh Mária, Somai József, Kötő József, Murvai László, Szatmári Bajkó Ildikó, Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula, Gál Mária, Csép Sándor, Hadházy Zsuzsa, Matekovits Mihály, Szász Jenő, Sorbán Angella, Tonk Sándor, Vetési László, Toró T. Tibor, Csűry István. A Kronológia, dokumentumok fejezetet K. Bodor András, Papp Gy. Attila, Udvardy Frigyes, Benedek Ildikó és Bodó Barna válogatták. /Nánó Csaba: Rendhagyó évkönyv. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./ Aug. 18-án Kolozsváron, a Gaudeamus könyvesboltban bemutatták a Romániai Magyar Évkönyv - 2000 című kiadványt. Benkő Samu EME-elnök az új könyv huszonnyolc szerzőjének véleményére utalva kijelentette: nem biztos, hogy az a maga teljességében tükrözi a mai magyarság helyzetét, de ismerteti a kisebbségi ember egyetlen menekülési lehetőségét: engedelmeskedni a cselekvési kényszernek. Bodó Barna, a temesvári Szórvány Alapítvány által kezdeményezett kiadvány szerkesztője, arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt az összefoglaló adatokat tartalmazó műfajt a román kultúrában még nem fedezték fel, de a következő években ott is bizonyára nagy jövő előtt áll. Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó igazgatója arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság az utóbbi tíz év alatt vágyait összetévesztette a valósággal. Sőt, sokan közülünk ma is így látják helyzetünket. Pedig ismernünk kell a jelen realitásait, szembe kell néznünk azokkal. Ez a kiadvány ilyen célból készült és ezeknek a helyzettanulmányoknak, nem publicisztikai jellegű adatismertetőknek a következő évkönyvekben is lesz folytatásuk. /Szembenézni önmagunkkal, évkönyvből. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./ Nagyváradon aug. 22-én mutatja be Bodó Barna politológus a Romániai magyar évkönyv 2000 című kötetet. Az Évkönyv öt részből áll. Az elsőben - melynek címe A demokrácia útján - Bodó Barna, Szilágyi Zsolt, Bakk Miklós és Egyed Péter értekezik a jelenlegi politikai helyzetről, a hazai politikai rendszer törésvonalairól, az RMDSZ első tíz évéről, illetve a magyar nemzet mai körvonalairól. A második rész - Adatok és folyamatok - a hazai magyarság demográfiáját és belső vándorlását taglalja, illetve gazdasági és civil kérdésköröket. A Magyar nyelvű oktatás és művelődés című harmadik rész megnevezése önmagáért beszél. A negyedik részben általánosabb, illetve szűken tematikus tanulmányok sorjáznak, majd a kötet végén szerepel egy másik nagyon hasznos gyűjtemény, az elmúlt év kisebbségpolitikai szempontból fontos eseményeinek kronológiája, 1999 közéleti krónikája, az RMDSZ-dokumentumok tára, illetve az Európai Unió országjelentése Romániáról. /Romániai magyar politikai évkönyv bemutatója a Lorántffy Központban. = Bihari Napló (Nagyvárad), aug. 22./"

Bödör András önéletrajzi vallomása /Székről indultam/ szervesen illeszkedik be a 20. század utolsó évtizedeiben nyomdába került hasonló jellegű, Erdélyben napvilágot látott könyvek sorozatába. A régi széki életmód és életfelfogás felidézése kitűnő szociográfiai érzékről tesz tanúságot. Felidézte a kolozsvári hóstáti gazdák (a munkaadók) és a székiek (szolgálók-munkavállalók) közötti ellentmondást is. Bödör András a hazai lapok levelező-riporterévé vált. Ezt egészen nemrégiben bekövetkezett haláláig végezte. /Szabó Csaba: A széki hűség kollázsregénye. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

Bethlen Gábor szellemisége a kincses várostól az (egri) csillagokig
97 éves korában elhunyt Dr. Árkossy Sándor
Mint hajdani tanítványa nincs szándékomban méltatni egykori igazgatónk munkásságát. Azt megteszik majd szakavatott hozzáértők.
Erre a legjobb az egri példa. Dr. Árkossy Sándor már rég nyugdíjas volt, amikor 1987-ben áttelepült a Gárdonyi Géza által halhatatlanná tett városába. Eger városa még öt évig foglalkoztatta az Egri Gyermekvárosban nevelőként. Problematikus fiatalok voltak a gondjára bízva. Talán 1991 nyarán lehetett, hogy felkerestem. A munkahelyén találtam rá. Mint hajdanán, most is nyakkendővel és kifogástalan fehér köpenyben, örömmel üdvözölt: „Még pár perc és – remélem – mehetünk!”. Bő másfél óra lett belőle, hogy elindulhattunk a Kallómalom utcai lakása felé. Mert egyre jöttek hol csoportok, hol bizalmas tanácskérésre újabb fiatalok. Mosolyogtam. Akkor már jómagam is nyugdíjas tanár voltam. Hihetetlen tapintattal oldott meg igen rázós problémákat. Mint hajdanán, most is nyugodtan, a tanítványokban mindig tisztelve az embert, vidáman, magabiztosan, hihetetlen baráti hangnemben – amely nem volt sem bizalmaskodó, sem tolakodó, – rendezte a rendezhetetlennek tűnő kérdéseket. Nem csoda, hogy Eger városa 1992-ben Comenius-díjjal ismerte el mindössze ötévi munkásságát.
A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tanult. Abban az időben, amikor az iskola az erdélyi kollégiumok között a legszínvonalasabbak közé tartozott. Amikor még töretlenül őrizte a Bethlen Gábor-i szellemiséget. Azt, amelyik a szolgadiák Kőrösi Csoma Sándort a tibeti–angol szótár megírására késztette. Az Őrhegy tövében lévő „kollégiumi város” (ókollégium, kiskollégium, újkollégium), a tornakertbe felvezető út elején a tornateremmel, amelynek bejárata előtt ott strázsálnak a már öreg páfrányfenyők (Ginkgo biloba), különös hangulata beívódik az ember bőrébe, vérébe, agyába. És vele együtt Bethlen Gábor szellemisége: minden körülmények között, bármi áron, tenni azt, amit tenni lehet és tenni kell! Ezt a szellemiséget még a háború utáni nehéz „kommunista évtizedekben” sem tudták végleg kiirtani: sem a kollégiumból, sem hajdani diákjaiból. Mint búvópatak, a föld mélyén is utat tört magának. Pedig akkor már rég nem élt Elekes Viktor, a kollégium háború alatti rektora, Szabó Mihály, a gimnázium igazgatója, Csefó Sándor, a Tanítóképző igazgatója, és már nem rázta Magyari bácsi a kollégium messze szóló csengőit, amely után a fél város igazította a „pontos időt”.
Következtek a kolozsvári évek. Kevesen tudják, hogy 1948-ban, az úgynevezett „tanügyi reform” után, a Kolozsvári Református Kollégium igazgatója dr. Bodor András igazgató és dr. Árkossy Sándor, aki akkor aligazgatói tisztséget töltött be, a kollégium kegytárgyait (többek között három úrvacsorai kelyhet, 4 db. gyönyörű úrvacsorai terítőt stb.) jegyzőkönyvileg átadták a Belvárosi Református Lelkészi Hivatalnak. Mivel László Dezsőt már 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták és elhurcolták, az átvételt Nagy Jenő és Csutak Csaba látta el kézjegyével. Ezt, – abban az időben – „kidriblizni” bizony csak sok bátorsággal és megfontoltsággal lehetett. Akkor a mindvégig helytálláshoz, a „tenni, amit kell” igényelte kitartáshoz valóban Bethlen Gábor szellemiségére volt szükség.
A „tanügyi reform” után kinevezték a volt Kolozsvári Református Kollégium igazgatójának. Minden diák örvendett ennek – bár el voltunk foglalva az egymással való ismerkedéssel. A két XI. osztály úgy született meg, hogy a „refektől” és a „piariból” a két osztályt megfelezték, és a „feleket” összecsapták. Egy napon arra ébredtünk, hogy Braver Samu angol tanár, összehívatott a rajzterembe és rövid szónoklattal a tanulók tudomására hozta: „Közlöm az elvtársakkal, hogy a megyei pártbizottság kinevezett igazgatónak. Mától mindenki »igazgató elvtársnak« szólítson!” Hangos felhördüléssel távoztunk. Egy 50 lapos iskolafüzetbe, az akkori kommunista diákszövetség (U.A.E.R.) titkára és titkárhelyettese végigjárták az osztályokat, és minden diák (a hiányzókat leszámítva) gondolkodás nélkül aláírta abbeli kérelmünket, hogy azonnal hozzák vissza az igazgatónkat, kérésünket mintegy 15 pontba foglalva indokoltuk. Aznap délben az „ifjúsági szervezet” részéről egy delegáció el is vitte a megyei pártbizottsághoz. Azt hiszem, életemben sohasem láttam annyira meglepődött párttitkárt. Két nap múlva hivatalosan visszahozták dr. Árkossy Sándort, igazgatónak. Fennen hangoztattuk, hogy az egyetlen iskola, amely anyagilag is talpra állt. Indoklásaink között olyanok szerepeltek, hogy a mi iskolánk az egyedüli egész Kolozsváron, ahol egyetlen diák sem dohányzik a líceum területén. Ez akkor hihetetlennek tűnt és ezt igazi pedagógiai fogással, fenyegetés vagy büntetés nélkül érte el. 1950-ben érettségiztünk. 62 éve! Az osztálytársak alig egy negyede él, együtt koptunk ki az időből. Az évtizedek során, Árkossy igazgató úrból lassan Sándor bátyánk lett.
A kollégiumban, amit átkereszteltek „2. számú fiúlíceumnak”, a „vityin” (ma étkezde, menza, kantin stb. a neve) állandóan „jó” volt a koszt (az akkori körülményekhez képest, hiszen 1948-ban sokan haltak éhen országszerte). Ezt ügyes gazdálkodással érte el. Disznókat tartott az ételmaradékokkal, zöldség- és burgonyahéjakkal, a disznókat saját maga, személyesen vágta le (kitűnően értett ahhoz is). Így a ballagáskor ingyen vacsorát kaptunk mindannyian, a tanárokkal együtt. Gondoljuk el: alig öt évvel azután, hogy 1945-ben „kitört” a béke. Amikor még mindent fejadagra („jegyre” vásárolhattunk). Pár év múlva mégis áthelyezték a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba. Ott is arról volt híres, hogy nagyszerű gyakorlati érzékkel azonnal leült és kiszámolta, hogy mi lehetséges. Élvezetes óráin még az olyanok is figyelgettek, mint Szakács Lajos, aki akkor már balkáni bokszbajnok volt a súlycsoportjában.
1949-ben egy autószerencsétlenség miatt hosszú ideig kórházban voltam Abrudbányán, ahol rászoktam a cigarettázásra. (Dr. Borzeát, a Kolozsvári Orvosi Fakultáson a sebészet professzorát politikailag megfúrták és egyik napról a másikra Abrudbányára száműzték. Nagy szerencsémre. Kitűnő sebészként, megmentette a bal karom.) Árkossy tanár úr éppen az ipari növények termesztéséről beszélt, amikor odavetette: „A hazai dohánytermesztés eredményeiről pontos adatokat Attila fog szolgáltatni nektek!” Az acéltermelés során Uray Zolitól azt tudakolta, hogy milyen acélból készülnek a tőrben és párbajtőrben alkalmazott pengék. Pontosan tudta, hol, mikor és milyen eredménnyel versenyzett. De ezt jószerével mindenkiről elmondható volt. Pontosan értékelte mindannyiunk erényeit, hibáit. A Bethlen Kollégium és a Kolozsvári Református Kollégium tanáraitól több pedagógiát tanultam, mint sok fejtágító előadáson vagy kurzuson. Szerencsés halandókként kezdtük az életünket. Olyan tanáraink és igazgatóink voltak, akik puszta személyiségükkel is nevelni tudtak. Nehéz idők jártak, de mindig élt bennem a sanda gyanú: nem igazán tudtuk őket túlszárnyalni.
Sándor bátyánkat különösképpen érdekelte a csillagászat. Sohasem mertem neki bevallani, hogy mindig titkos vágyam volt e témakörrel foglalkozni. De az élet rövid. Sok álom megmarad álomnak. Talán Ő, valahol a hadak útján, Csaba királyfi csillagösvényén, az Egri Csillagok hűségével, egy szorgos, helytálló élet nyomán messze illan a kék ég végtelenjébe.
az 1950-ben érettségizett hálás tanítványai nevében
Horváth Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Dr. Szabó Miklós tudományos kutató, neves történész nyolcvanéves. Ez alatt a több mint háromnegyed évszázad alatt – amikor hatalom- és rendszerváltozások tragikus körülmények között követték egymást – nemegyszer megpróbáltatásoknak kitéve ténykedett egy jobb, emberibb társadalomban való helytállásért. Tette ezt diákként, főiskolai oktatói, majd kutatói tevékenységével, magánéletével, az emberi közösségekhez való viszonyulásával. Kutatói tevékenységének köszönhetően az erdélyi magyar tudományos élet kimagasló képviselőjévé vált, és írásaival jelentősen hozzájárult történelmi ismereteink gazdagításához, feledésbe merült múltunk feltárásához.
Marosvásárhely mellett, Sáromberkén született sokgyermekes családban 1932. november 13-án. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte. Tehetségére már akkor felfigyelt tanítója, szülei pedig vállalták a továbbtanulás feltételeinek biztosítását. Középiskolába a neves Marosvásárhelyi Református Kollégiumba iratkozott be, és annak jogutódjában, a 2-es Számú Fiúiskolában folytatta. Pályaválasztásában jelentős szerepet játszott egykori iskolája, ahol kiváló tanárok oktattak. Itt bontakozott ki a társadalomtudományok iránti érdeklődése, történelemszeretete. Ehhez hozzájárult az is, hogy – vallomása szerint – matematikából nem mindig jeleskedett, ami befolyásolta későbbi szakmai irányultságát. Középiskolai tanulmányai után beiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a nagy tekintélyű tudós történészprofesszoraink – Jakó Zsigmond, Pataki József, Bodor András, Imreh István és mások – óráit hallgathatta, megtöltve tarsolyát a tudományos élet elkezdéséhez szükséges ismeretekkel. 1957-ben államvizsgázott a Filozófia- Történelem Kar történelem szakán.
Történelemtanári oklevéllel és levéltárosi kinevezéssel 1957. július 15-én jelentkezett a Belügyminisztériumhoz tartozó Állami Levéltár marosvásárhelyi hivatalánál, ahol levéltárosként több évig tevékenykedett. Jakó Zsigmond professzor jóvoltából már egyetemista korában betekintést nyerhetett a levéltárba, a levéltárosi munka világába, amelyet megszeretve, örömmel választotta munkahelyeként. Első munkahelye tehát a levéltár lett.
Levéltárosként aktívan kivette részét az ötvenes években felmerülő levéltári kérdések intézéséből. Az 1952-ben alakult marosvásárhelyi Állami Levéltár (mai megnevezéssel Nemzeti Levéltár) akkor még a kezdeteknél tartott. Nem volt saját székhelye, nem rendelkezett megfelelő raktárakkal a begyűjtött levéltárak és iratok tárolására, és hiányoztak az egészséges, higiénikus munkafeltételek is. Mindezen hiányosságok ellenére az ott dolgozó néhány levéltáros méltányolandó munkát végzett, amely során Szabó Miklós az intézmény egyik alapemberévé vált. Ellenőrizték az akkori Magyar Autonóm Tartomány területén működő intézmények kialakulóban lévő irattárait, rendezték, cédulázták és leltározták a begyűjtött iratokat, és sok száz munkaigazolást adtak ki nyugdíjba készülő embereknek. Az akkori egészségtelen körülmények között végzett munka megviselte egészségét, és kénytelen volt más, egészségére kevésbé káros munkahelyet keresni. Végzettségének és képességeinek megfelelő új munkahely akkor adódott, amikor megalakult a marosvásárhelyi 3 éves Pedagógiai Főiskola, a mai Petru Maior Tudományegyetem jogelődje. Így ötévi levéltárosság után, 1962. október 1-től másfél évtizeden át főiskolai tanárként tevékenykedett. A levéltárral azonban szoros kapcsolatban maradt továbbra is, hiszen tudományos munkáinak fő forrása máig a levéltár maradt.
A főiskolán számtalan diák kapott tőle útravalót, amelynek birtokában tanárként oktathatták a történelmi ismeretek elsajátítására a tanulókat. Főiskolai oktatói pályafutása 1975 végéig tartott, addig, amíg az 1975/1976-os tanévben a főiskolán önkényesen fel nem számolták a magyar nyelvű oktatást. De nem vált munkanélkülivé. Elismerve eredményes oktatói tevékenységét, kutatói állást ajánlottak fel neki, amit szívesen vállalt, hiszen már a levéltárban, és ha jobban utánanézünk, diákként is kezdett forrásfeltárással foglalkozni.
1975. december 1-jén került a Társadalomtudományi Akadémia marosvásárhelyi részlegéhez, amely a továbbiakban meghatározta élete folyását. 1989 után az intézetet a Román Akadémiához csatolták, így akadémiai kutatóként folytatta tevékenységét 2003 decemberéig, nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása azonban nem az aktív tevékenység végét jelentette, hanem annak folytatását, intézménnyel való munkaviszony nélkül. Csak egészségi állapotának a megromlása miatt kényszerült az utóbbi időben tevékenysége leszűkítésére.
A kutatóintézetben lehetősége adódott kutatói hajlama érvényesítésére, kedvenc kutatói témáinak ápolására. Származásánál fogva is érdekelte a falusi élet múltja, a paraszti gazdaság története, de emellett magáévá tette az oktatás- és értelmiségtörténethez kapcsolódó külföldi egyetemjárás kérdését. Ez utóbbit előbb munkahelyi feladatként végezte, de hamar megszerette, és máig tartó, pályafutását meghatározó kutatási témájává vált.
Már évekkel nyugdíjazása előtt, magyar történésztársaival együtt, bekapcsolódott az Erdélyi Múzeum Egyesület tevékenységébe. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd 1997-től a marosvásárhelyi fiókegyesület választmányi tagjaként aktív tevékenységet fejtett ki a tudományos ülésszakokon, a fiatal kutatók szakmai felkészítésében és irányításában.
Időközben, 1970-ben doktorátusra jelentkezett. Andrei Otetea bukaresti akadémikusnál felvételizett, ahol vizsgáit sikerrel letette. Az 1789-es nagy francia forradalom erdélyi hatásáról írt doktori disszertációját 1975-ben elkészítette és megvitatásra, illetve elfogadásra benyújtotta, de megvédenie hosszú ideig nem volt alkalma, mivel professzora időközben elhunyt, és nem volt aki átvegye azt. Hosszas halogatás után végül 1994-ben Kolozsváron, Camil Muresan akadémikus tudományos vezetése alatt sikerült megszereznie a történelemtudományok doktora címet.
Tudományos tevékenysége rendszeresen a munkahelyhez kötődött. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amelyeket a munkaadó intézmény tervbe vett, igényelt vagy elfogadott. Első tanulmányát levéltárosként a marosvásárhelyi városi levéltár történetéről közölte 1960-ban. A pedagógiai főiskolán munkásmozgalmi, iparosodástörténeti, falusi gazdaságtörténeti és társadalmi kérdésekre vonatkozó cikkeket közölt. Meg szeretném jegyezni, hogy azok csak a korabeli ideológiai elvárások kielégítésével jelenhettek meg. Szerzőjük azonban a történelmi igazságot szem előtt tartva, mindig ügyelt az objektivitás kereteinek betartására.
Új munkahelyén, a kutatóintézetben bekapcsolódott az erdélyiek külföldi egyetemjárását feltáró tevékenységbe. Ez a nagy horderejű feladat csapatmunkát igényelt, hiszen – amint később beigazolódott – több évtizedes kitartó kutatás hozta meg az összességében értékelhető eredményt. A kérdés kutatásának elindítása Tonk Sándor nevéhez fűződik, aki kidolgozta a vizsgálódás módszertanát és megtette az első lépéseket. Feldolgozta az erdélyiek középkori külföldi egyetemjárásának történetét. A kutatóintézet új munkatársa, Szabó Miklós ezután kapcsolódott be a kutatásokba, és folytatja azt máig. Mivel a kutatóintézetben végzett kutatások eredményei többnyire kiadatlanok maradtak, ez a sors várt az egyetemjárás terén végzett kéziratokra is. Közben az intézet változó – a pártpolitikai útmutatásokat követő – elvárásai miatt kénytelen volt egyéb kérdésekkel is foglalkozni. Így került sor a falujegyzők, paraszti gazdálkodás, mezőségi életforma stb. kutatására, illetve egyes régebbi témák kutatásának folytatására is.
Az egyetemjárásra vonatkozóan az első, rövidebb lélegzetű munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása a XVI–XVIII. században c. tanulmányát 1980-ban sikerül magyar nyelven közzétennie a Művelődéstörténeti Tanulmányokban. Munkái zömének a közzétételére az 1989 utáni megváltozott viszonyok teremtettek megfelelő körülményeket. Elsőként 1992-ben, Szegeden sikerült megjelentetni a Tonk Sándorral közösen összeállított kötetet, az Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700 címen. A szerzőtárs Marosvásárhelyről való távozása után tovább folytatta a szívügyévé vált oktatástörténeti kérdés vizsgálatát. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz ideje egyedül befejezni ezt a rendkívül időrabló munkát. Ezért szívesen vette a hasonló kérdésekkel foglalkozó magyarországi kollégák közeledését és együttműködését. Máig tartó szoros szakmai és baráti kapcsolatba került Szögi László egyetemi tanárral, az ELTE könyvtárának és levéltárának igazgatójával és másokkal. Közös munkájuk eredménye az Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849 c. munka, amelyet a marosvásárhelyi Mentor Kiadó tett közzé 1998-ban.
Szükségesnek vélve az anyaországi egyetemeken tanult erdélyiek megismerését és a felsőoktatásban résztvevők között elfoglalt helyét és szerepét, külön kötetet szentelt e témának, amelyet 2005-ben közölt ugyancsak a Mentornál. Egyetemjárási kutatásainak befejező részeként az 1850–1918 időszakot kutatta, és folyó év elején sikerült befejeznie azt. Ez a hatalmas terjedelmű kézirat mintegy 9.500 erdélyi diák nevét tartalmazza, amelyben az egyetemjárási adatokat kiegészítette a diákok személyére vonatkozó egyéb információkkal is. Ilyenek a születési hely, az előtanulmányok, a hazatérés ideje, az itthoni pályafutás, az elhalálozás ideje stb.
Összességében nézve, a külföldi egyetemjárás feltárása terén kifejtett tevékenysége felbecsülhetetlen értékű, hiszen neki köszönhető, hogy ma már rendelkezünk azokkal a felsőfokú végzettségű erdélyi értelmiségiekre vonatkozó – mintegy négyszáz évet felölelő – forrás jellegű adatokkal, amelyek nélkülözhetetlenek az értelmiségtörténeti kutatások számára.
Amint már említettem, a paraszti gazdálkodás történetének kutatásáról sosem mondott le. E kérdésről több tanulmányt is írt, amelyeket többnyire román nyelven sikerült értékesítenie. A nyugdíjba vonulása előtti években elkészítette több tanulmánya magyar nyelvű változatát, és 2003- ban Művelődés és gazdálkodás az újkori Erdélyben címen tanulmánykötetben közzétette azokat.
Szabó Miklós tudományos tevékenységének a sommázását nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk helytörténeti kutatásairól, amelyek eredménye több falutörténet (Sáromberke, Csíkjenőfalva, Székelykál, Mezőmadaras). Írásai főként levéltári forrásokra alapozott magas tudományos szintű dolgozatok, amelyek követendő példaként szolgálnak a hasonló kérdésekkel foglalkozók és foglalkozni szándékozók előtt. Ő egyike a legalaposabb és legképzettebb helytörténet- kutatóinknak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy számos alkalommal irányított, tanácsokkal látott el vagy véleményezett helytörténet tartalmú kéziratokat, így igyekezve emelni azok tudományos értékét.
Szabó Miklós pályafutása során példamutató tevékenységet fejtett ki. Főiskolai tanárként tanítványai alapos felkészítését tekintette feladatának, és mindig támogatta azok szárnybontogatását. Kutatóként rendkívüli igényességgel készítette dolgozatait. Mindig a levéltári forrásokra alapozott. A más munkákban fellelhető adatokat – levéltárosi vénával megáldva – rendszeresen ellenőrizte, sohasem elégedett meg azok egyszerű idézésével, minduntalan az eredeti forrásokhoz fordult megbizonyosodás végett. Ezért vált a levéltárak állandó látogatójává itthon és külföldön. Következésképpen írásai nagyon jól dokumentáltak, megbízhatók és a tudományos igényeket kielégítők. Munkássága pedig követendő példa a pályafutásuk elején járó történészeknek.
Nem fejezhetem be köszöntőm kapcsolatunk, barátságunk megemlítése nélkül. Szinte ötven éve ismerjük egymást. A levéltár kutatótermében ismerkedtünk meg, ő mint kutató és én mint kezdő levéltáros. Kapcsolatunk szakmai vonalon indult, ami időközben személyes barátsággá vált. Történetírásunk, közművelődési tevékenységünk kérdéseit, tennivalóit – a konkrét lépések előtt – előbb megbeszéltük, és csak azután cselekedtünk. Több alkalommal szerveztünk tudományos ülésszakot, készítettünk tanulmányokat és ismertetőket, szerkesztettünk tanulmányköteteket. Őbenne mindig megbízhattam, vállalásait példamutatóan elvégezte. Jó volt vele barátként és szakemberként is együtt dolgozni. És szeretném, ha együttműködésünk tovább folytatódna, még ha öregesebben is, nem a valamikori fiatalos hévvel.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Bemutatni múltunkat nemzetközi síkon
Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő történész, 1991 óta a Babeş- Bolyai Tudományegyetem oktatója. Szakterülete a késő középkori és kora újkori Erdély története.
A BBTE Történelem és Filozófia Kar docense, a magyar oktatásért felelős dékán-helyettese. Ami azt is jelenti, nem csak a didaktikai, hanem az ügyintézési készsége is dicséretes. Az oktatásszervezői tevékenységéért az egyetem többször is „Az év menedzsere- BBTE” díjjal tűntette ki (2009, 2010, 2011). A Kolozsváron 2013. október 24-26. között tartott „Bethlen Gábor és Európa” nemzetközi konferencia egyik fő szervezője volt. Tanárai között megtalálhatjuk az erdélyi történészek kiválóságait, mint: Bodor András, Benkő Samu, Csetri Elek, Jakó Zsigmond.
2011-ben habitált az ELTE Bölcsésztudományi Karán.
A történelemoktatásnak a szerepéről, a jövő kutatóinak feladatáról, és a diák- támogatási lehetőségekről kérdeztem.
– Önazonossági tudatunk szempontjából, miért fontos a történelem ismerete?
- Ismervén gyökereinket, a jövőnk kiépítésének fontos tényezője lehet. Ezért nagy szükség van jól képzett történészekre. Nagyon felelősségteljes munka hárul ránk. Minél jobban feltárjuk múltunkat, és be tudjuk bizonyítani a valós tényeket, annál világosabban, tudjuk kutatási eredményeinket megfogalmazni. Nem egy esetben külföldön élő, de valamikor innen elszármazott egyének, vagy azoknak leszármazottjai keresnek meg minket.
– Publikációs lehetőségek milyenek?
- Két kötet jelent meg angol nyelven, olyan tanulmányokkal, melyek Erdéllyel foglalkoztak. Mivel Közép Európa kevésbé ismert a világ történelmében, ezért kell erre felhívnunk a figyelmet. A világban állandó változások vannak, ezért a jelenséget figyelembe véve, kell cselekednünk.
– Az utánpótlás?
- Amikor én felvételiztem, hárman kerültünk be. Most, a 2013-2014-es tanévben 300 hallgató került be. Ezeket a lehetőségeket továbbra is lehet fejleszteni.
– A jövő történészének mi lenne a feladata?
- Erdély magyar történészének a feladata: hangsúlyosan kell múltunkat bemutatni, nemzetközi síkon is. Meg kell találni azokat a jelzőket, amelyeket a többség is el tud fogadni. De úgy, hogy az igazságon ne változtassunk egy centit sem. Ez esetben főleg a tankönyvekre gondolok. De minden szónak súlya van. Ezért kell minden szót jelentésének megfelelően használni, mert a történelmi igazságot tartalmazza. De úgy, hogy az idegen nyelvűek is érezzék, miről beszélünk. Ezért lenne szükséges hosszabb időszak a tankönyvek megírásához. A diákok számára kellemesen megírt tankönyveket kell a kezükbe adni. A középiskolásoknak megírt tankönyvekkel kezdődik minden jó történelmi oktatás.
– Milyen a középiskolás könyvek nyelvezete?
- A jelenleg a középiskolásoknak megírt tankönyvekben elég sok a hiba. Elég sok, jó tollú történészünk van. A többségi történészek többen vannak. A kisebbségiek érthetően kevesebben vannak. Sokszor kell kompromisszum készségből vizsgáznunk. Vannak publikációk, melyek csak a szakmának szólnak. Az egyetemi tanár karrier megkövetel bizonyos számú publikációt, melybe az oktatási jelleg alig fér be. Az egyetemi oktatás nem tévesztendő össze a középiskolás oktatással. A jövő nemzedéke ügyesen megtalálja a helyét. Jó tollúak. Sokkal közelebb tudnak állni a nyugati publikációkhoz. Könnyebben kerülnek be a nyugat- európai egyetemekre. A hálózatban is jobban tájékozódnak. De van még tennivaló elég.
Nagyon fontos, tudjanak rólunk Nyugaton. Amerikában van egy nyitottság felénk, amit ki kellene használni. Az amerikai nyitottság valós kutatásokra alapozó valóság. Nem a szélsőséges ötletek után való kutatások. Felénk olyanok jönnek, akik elkötelezettek a magyar történelem felé, az erdélyi magyarság felé. Ha hőzöngő írásokat írunk, nem biztos, hogy szolgáljuk a magyar ügyet.
– A mesteri fokozat elnyerésében milyen lehetőségek vannak?
- Két lehetőség van. Az egyik nemzetközi kapcsolatú, melyen minimum 15-en vannak.
– A lemorzsolódás mennyi?
- Nem olyan, mint a román vonalnak. Ez köszönhető annak, hogy meg van a saját szerveztünk, mint például a Kolozsvári Magyar Diákok Szervezete, mely funkciónál. Az új diákokat elviszik egy városi sétára, bemutatják nekik azokat a helyeket, melyeket egy Kolozsváron tanuló diáknak illene tudni. Még a kocsmákba is. Szerintem ennek is köszönhető az az aktív élet, amit itt élhetnek. Minden csoportnak van egy vezetője. Ezek közelről látják, mi történik. Ha valakinek problémái vannak, igyekeznek megoldani. Még bentlakást is tudunk nyújtani. Akinek szüksége van szállásra, azt meg is kapja. Amióta én foglalkozom ezzel a kérdéssel, nem tudom, hogy magyar diák ne kapott volna lakást.
– Más karokon tanuló diák beülhet órát hallgatni, ha előzőleg erre engedélyt kért?
- Igen. Van rá példa. De mivel ez nem igen jut el a diákokhoz, nem hiszem, hogy 4 félév magyarság történetét végig tudnak törésmentesen hallgatni. Pedig olyan szakemberek tanítják nálunk, akiknek kutatásai igen figyelemre méltóak. Rendkívül jól ismerik ezeket az időszakokat, a középkort Vekov Károly, a korai kor történetét Sipos Gábor.
Arra is van lehetőség, hogy a szakkörökön, bemutató előadásokon, ismertessék legújabb eredményeiket. Ezek nyitottak bárki számára. A fiatalok nagyon lelkesek. Soknak lehetősége van külföldi egyetemeken tanulni. Minden magyar egyetemmel van szerződésünk. Rengeteg hálózattal kapcsolataink vannak. Szemmel látható az a nyitottság, ami ezen a területen dominál.
– A Romániában élő, sikeres magyar vállalkozók részéről volt- e valamilyen érdeklődés a BBTE magyar vonalával kapcsolatban? Olyan jófejű, de szerény anyagi körülmények között élő megsegítésével kapcsolatban?
- Ilyen fajta megkeresésünk nincs. De értesültem, a Székelyföldről volt anyagilag támogatott gyermek. Egy volt tanítványunk, mint vállalkozó támogatott egy arra érdemes tanítványunkat. Ellenben a történelmi egyházak ilyen jellegű támogatást tudnak megvalósítani.
Szakmai gyakorlat formájában már tudunk ilyen jellegű lépést tenni, az Erasmus programon belül. Három hónapot kell tölteni szakmai berkekben, ahol nagyon sokat tanulhatnak. Nem kis anyagi támogatással. Ezt a rendszert kezdjük kibővíteni a saját diákjaink számára. Ezért léteznek a szakmai gyakorlatok, ahol bő lehetőségek vannak. Ezeket kell jobban kiszélesítenünk.
Az Erasmus program lehetőségeit maximálisan kihasználva, képezni kell a diákokat. Minden arra lehetőséget kapó diáknak önérdeke. Felvenni azt a jó értelembe vett harci kedvet, mely az életben való megvalósulásodat segíti elő. Így érdemes diáknak lenni a XXI. század elején.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

KISEBBSÉGBEN: Nem akartam vitatkozni
Sütő bárkivel beszélt, az igazat mondta – legalábbis én ezt tapasztaltam. Többször tanúja voltam annak, hogy hosszan vitatkozott – telefonon – a bukaresti fiókszerkesztőség vezetőjével, Bodor Andrással, majd velem is, amikor a cenzúra végzéseit közöltük, és anyagot kértünk Vásárhelyről, hogy a lapon ütött lyukat befoltozzuk. Nem mi voltunk a cenzorok, mégis Sütőtől mi húztuk a rövidebbet. Szegény Bodor Bandit a sok vitatkozás miatt leváltották. Igaz, ő nemcsak Sütővel vitatkozott telefonon, hanem Koppándival is, például, aki a Központi Bizottság részéről felelt a lapért, és el kellett hogy lássa a cenzor feladatát. Valószínű, hogy ezt vitatkozást Sütőtől tanulta...
Átkos időszak volt az. Az „aranykorszak” vége. Koppándi behívatott a KB-hoz. Tamara Dobrinhoz kellett mennem, hogy utasításba adja nekem a Scânteiában megjelent magyargyalázó tárca közlését. Szerencsére mi csak havonta kétszer jelentünk meg, és nem tehettük be a”foiletonok” mindenikét. Ezért utasítában közölték, hogy melyiket kell lefordítanunk és közölnünk. Nyilván zakóban, nyakkendősön kellett ott megjelenni. Tamara Dobrin viszont elég elnyűtt volt, a ruháját illetően is – hosszú ujjú szürke pulóverben, mint otthon a konyhában – , nem beszélve arról, hogy bűzlött a pálinkától. Megmondta, hogy be kell tennünk ezt és ezt a tárcát, és elküldött. A következő alkalommal én is úgy mentem hozzá: hosszú ujjú szürke pulóverben, borotválatlanul... A szakállam azóta is megvan... Többet nem hívatott a naccsága. Koppándi útján közölte a soros feladatot.
Koppándi sem kívánt erről telefonon beszélni; odahívott, és kezembe adott egy névjegykártyát: „Ezt kell betenni”. Nem értettem. „Rá van írva a tárca címe.” Visszamentem a fiókszerkesztőségbe, felhívtam Sütőt, és elújságoltam neki. Mire ő kiabálva mondta: „Szó sem lehet róla! Az egy fasiszta írás...” Gyorsan közbeszóltam: „Írott utasítás van rá.” „Hogyhogy írott utasítás? Olyat nem szoktak adni.” „De most adtak.” „Küldd azonnal ide! Gyorspostával.” Másnap hívott is Koppándi: „Mit tettél? Hogy képzeled ezt?” Ugyanis Vásárhelyről valaki azonnal értesítette, még mielőtt Sütő kézhez vehette volna... Csak annyit válaszoltam: „Nem akartam vitatkozni, telefonon”. Megértette. Két hét múlva valaki finoman kopogtat azt ajtón, Koppándi volt. „Jöttem, hogy beszéljük meg a következő lapszámot.” Arra gondoltam: „Bejöttél a mi utcánkba...” Bár így lett volna. A mi utcánkban is ki kellett szolgálni a gazdát. Koppándi becsületére váljék: egy vesszővel sem kért többet annál, mint amire utasították. Érdemes összehasonlítani az akkoriban megjelent bukaresti román lapokat a magyar lapokkal. A román lapok túllihegtek mindent, mi csak azt adtuk, amit muszáj volt adnunk. Sem Koppándi, sem Ilyés nem kért többet...
Sütő azért, mielőtt rám bízta volna a fiókszerkesztőséget, kérdezgetett egymást. Amikor Bukarestbe jött, kérte, hogy kísérjem el. Beültetett az autóba, a hátsó ülésre ültünk és beszélgettünk. Azt kérdezte, például, hogy mi a véleményem „a négy évről”. A sofőrre és az autóra való tekintettel, azt mondtam: „Én Magyarországon születtem” (Kolozsváron, 1944-ben). Megértettük egymást. Egy KB-s ismerőséhez mentünk, a Primăverii-re. Az másnap felhívott, hogy menjek oda, hozzá, azonnal! Mikor megérkeztem, szó nélkül kezembe nyomta Sütő jegyzetfüzetét, telefonszámok, címek stb. „Ittfelejtette. Fogja és vigye.” Alig várta, hogy kilépjek a házból.
Zsehránszky István
maszol.ro

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (2-3.)
Lapunk Szempont mellékletében sorozatban közöljük Kása Zoltánnak, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egykori rek­torhe­lyettesének, a Sapientia EMTE szenátusa elnökének visszaemlékezéseit. Az írás részlet a szerző készülő könyvéből.
Politikai szerepvállalás
1989 után nehezebb volt kimaradni a politizálásból, mint bekapcsolódni. Akkor még bárkiből lehetett politikus, aztán sokan megmaradtak, sokan lemorzsolódtak (nem mindig érdem szerint). Szerencsémre kimaradtam, így megmenekültem egy csalódástól, mert politikusként biztos megbuktam volna, annyira idegen volt számomra az a közeg. Azt szoktam mondani kicsit provokatívan: a politikus olyan ember, aki úgy hazudik a szemembe, hogy tudja, én is tudom, hogy hazudik, és mégis megteszi. 1989 előtt más volt a helyzet, akkor az ember sokszor belekényszerült, persze akkor is el lehetett kerülni a magasabb szintű politizálást, de helyi szinten nem mindig vagy csak nagyon nehezen. Ez a kijelentés magyarázatra szorul, gondolom, az én esetem megteszi. Az egyetemeken könnyen felvették a kommunista pártba a diákokat, nem kellett hozzá csak jól tanulni, és hogy ne legyen rossz a származása. Nekem 1968-ban már megbocsátották azt, hogy édesapámat annak idején kuláknak nyilvánították, mert akkor már tisztviselő volt. Gondolom, a statisztikába az is kellett, magyar is kellett, mert akkor minden aszerint működött. Amikor szóltak, nem mertem ellent mondani, pedig éppenséggel lehetett volna. De akkor egy ellenkezés meg is pecsételhette az ember sorsát. Később láttam, hogy nálunk, a matematika karon akkor már nem voltak elvhű, vad kommunisták, de gyárakban még előfordultak, ahogy az egyetemen is voltak azelőtt. Emlékszem, hogy egyszer, valamikor az 1980-as évek elején, már tanársegéd koromban, felvételiztetni küldtek Jászvásárba. Hárman mentünk: Bodor András történészprofesszor, Korodi Gál János ornitológus és én. Vizsgatételeket kellett magyarra fordítani és dolgozatokat javítani, mert abban az időben sok székelyföldi diák jelentkezett a moldvai egyetemre. Nem is volt nagyon távol, és kevesebb megkülönböztetésben volt részük, mint máshol. A vonaton sokat meséltek mindenről, én, aki akkor még nem sokat tudtam a Bolyai Eegyetemről, az 1950-es évekről, nagyon figyeltem minden szavukat. Nagyon jól emlékszem Korodi Gál János egy megjegyzésére, hogy diákkorában és majd fiatal tanársegédként is, ha az utcán ment, és meglátta az egyetemi párttitkárt vagy akár a KISZ-titkárt közeledni a járdán, jobbnak látta (ha még volt ideje) átmenni a másik oldalra, hogy ne találkozzék vele. Azt hiszem, ez sok mindent elmond azokról az időkről.
Abban az időben, amikor az egyetemre kerültem, nagyon sokat adtak a látszatra. A párt vezetésében magyarnak is kellett lennie, ha lehetett, nőnek is. Ha volt a karon egy magyar nő, akit megfelelőnek tartottak vezetői funkcióba, akkor azzal egy csapásra két legyet lehetett ütni. De a tanárok között akkoriban még kevés volt a nő. (Zárójelben jegyzem meg Bustya Endre Ady-kutatónak azt a mondását, hogy Marosvásárhelyen az ötvenes években a börtönben olyan demokrácia volt, hogy román rabot csak román őr vert, magyar rabot pedig csak magyar őr. Ilyen finomságokra is figyeltek, ő tapasztalatból tudta, mert volt benne része többször is.) A matematika karon kevesen voltunk magyar tanárok, és mindenhova kellettünk, ezért felváltva voltunk titkárhelyettesi funkcióban, mert a kari párttitkár helyettese hivatalból mindig magyar volt. Akkor már ez a funkció, de akár a párttitkári is inkább arra volt jó, hogy aki elvállalta, az tartotta a hátát a felettesek felé, és védte a kollégáit a sok fölösleges bornírtságtól, minimálisra csökkentve a karon a politikai tevékenységet. A párttitká­rok és az egész vezetőség kétévente váltották egymást, így többen sorra kerültek, és senkinek sem kellett túl sok időt vesztegelni ezekkel a dolgokkal. Mivel mi, magyarok kevesebben voltunk, gyakrabban sorra kerültünk, én mintegy 20 év alatt kétszer.
Majdnem botrány lett abból, hogy az 1980-as évek elején, egy ellenőrzéskor rájöttek, hogy nálunk, a karon a pártgyűléseken felolvasott anyagokban, beszámolókban nincs Ceauşescu-idézet. Az akkori párttitkár gyors reagálásán múlott, hogy nem lettünk nyilvánosan kipellengérezve emiatt. Biztosította az ellenőröket, hogy ez a továbbiakban nem fog előfordulni, és vállalta, hogy az archívumban lévő anyagokat két héten belül „retusáltatja”. Egy fiatal kollégát odatett, hogy keressen megfelelő idézeteket, és az anyagok első oldalát gépeltesse újra, beillesztve az idézetet, kihagyva annyi részt, hogy az oldal utolsó mondata megmaradjon úgy, hogy az megfelelő módon illeszkedjék a szöveg többi részéhez.
Üdítő történet a következő. Az 1980-as évek közepén Nicolae Both, az algebra professzora (akkor még docens) volt a kari párttitkár. Szimpatikus ember, bármiről beszélt, előadást tartott, az mindig érdekes volt. Hobbiból órákat javított, minden kolléga zseb-, kar- és vekkeróráját ő javította nagy hozzáértéssel és természetesen teljesen ingyen. Egyszer két napra elutazott, és azt mondta nekem, a helyettesének, hogy ha adódik valamilyen probléma, akkor oldjuk meg legjobb tudásunk szerint, de ha ég a ház, hagyjuk, hogy égjen. Nagyon meglepődtünk, amikor 1990-ben kiderült, hogy Both párttitkársága idején titokban végezte a görög katolikus teológiát. Ma sem tudom, hogy a Szekuritáté tudta-e ezt, és elnézte neki, vagy nem tudott róla. Lehet, hogy ez a szerv mégsem volt olyan hatékony, mint ahogy akkor gondoltuk? Hatalma a félelemkeltésben rejlett. Bothot hamarosan fel is szentelték, Szilágy megyei szülőfalujában prédikált minden vasárnap. Nem hallottam prédikálni, de egyszer alkalmam volt olyan temetésen részt venni, ahol ő celebrált, egyik kollégánkat temette. Az a temetés nem volt lehangoló, nem volt szomorú, hanem inkább felemelő.
Volt idő, amikor nem jelentett problémát a diákok felvétele a pártba, elegendően jelentkeztek, de lehet, hogy biztatták is őket (ez azonban nem volt közismert). De az 1980-as években a helyzet megváltozott, ekkor már kevesebben akartak párttagok lenni, és magyarok egyáltalán nem jelentkeztek. A hallgatók jó része magyar volt, hisz a felvételin nem volt korlátozás, volt olyan évfolyam, amelyen a hallgatók 40 százaléka magyar volt. Ezért egy idő után szóltak fentről, hogy magyar diákokat is fel kell venni. A magyar tanárok kötelessége lett volna meggyőzni őket. Én soha senkit sem próbáltam meggyőzni, még célzásokat se tettem senkinek. A kollégák többsége így tett. Egyszer volt egy eset, amikor egyik kollégámnak sikerült meggyőznie egy magyar lányt, és ezzel egy időre letudtuk a dolgot. Az illető lány, amikor elvégezte az egyetemet, feleségül ment egyik román évfolyamtársához, akinek románosan írt magyar neve volt. Még 1989 előtt áttelepültek Magyarországra.
Mivel 1989 előtt kevés egyetem volt, kevés helyekkel, a felvételi vizsga igen kemény volt. Az én időmben az írásbeli mellett szóbeli vizsgát is rendeztek. Az 1970-es évektől már csak írásbeli vizsga volt mindenhol. A Babeş–Bolyain ezekben az években mindig lehetett magyarul és németül is vizsgázni (1966-ban mi csak románul felvételizhettünk.) A felvételi módszerek gyakran változtak. Volt, amikor előre elkészített tételekből húzták ki az aktuális vizsgatételt a vizsga előtt kevés idővel. Aztán, amikor itt-ott visszaélések történtek, úgy módosították, hogy a tételkészítő bizottság a vizsga előtt 4-5 órával összeült a rektori irodában, ott helyben készítették el a tételeket román, magyar és német nyelven. Ezeket legépelték, bevitték a termekbe a felvételizőknek, a bizottságot pedig ott tartották „bezárva” az írásbeli vizsga alatt. Később ezt sem tartották elegendőnek, és a tételeket a minisztériumban készítették, fordították, majd bőröndben vitték elegendő mennyiségben, leragasztott borítékokban vonaton (de csak nappali vonaton volt szabad utazni) az ország egyetemeire. A fordításhoz sokszor kértek embereket Kolozsvárról, Temesvárról. Minden terembe egy példány került, a tételeket felírtuk a táblára román és magyar (illetve román és német) nyelven. Úgy osztották el a felvételizőket, hogy egyik terembe se kelljen három nyelven felírni, mert az már nem fért volna el a táblán, még a nálunk szokásos nagyméretű táblákon sem.
Volt idő, amikor a fordítást a minisztériumban megoldották belső emberekkel, olyanokkal, akik tudtak magyarul valamilyen szinten, de a szakkifejezéseket nem mindig ismerték. Így furcsa fordítások jelentek meg. Emlékszem, amikor egyszer Pál Árpád volt a dékán, a felvételi előtt azt mondta, hogy a táblára pontosan azt kell felírni, ami a papíron van, ha hiba van a szövegben (néha a románban is előfordult), azt majd utólag javítjuk szóban. Ekkor én is felügyelő voltam az egyik teremben, és nekem kellett felírnom a magyar tételeket a táblára. Amikor azt láttam, hogy a szorzat helyett származék szerepel (az illető szótárban keresett rá a román produs szóra, és nem jutott el a matematikai jelentéséig, az elsőt, a terméket valami miatt nem preferálta, és leragadt a kőolajipari jelentésnél), pillanatok alatt eldöntöttem magamban, hogy én ilyen hülyeséget semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó leírni, és helyesen írtam a táblára. Amikor a kari felvételi bizottság tagjai megjelentek, és a dékán ránézett a táblára, látta, hogy itt nem kell javítani. Érdekes módon egy szót sem szólt, a bizottság szó nélkül kiment a teremből. Nem emlékszem arra, hogy a többi teremben betartották-e a dékán utasításait vagy sem.
1984-ben a minisztérium úgy döntött, hogy többé nem fordítják le a tételeket. Ettől az évtől az egyetem neve is megváltozott, kihagyták Babeşt is, Bolyait is, csak Kolozsvári Egyetem néven szerepelt. Igaz, ez nem volt törvényes (de ki törődött akkor ezzel?), a külföldre is kijutó szakfolyóirat neve továbbra is Studia Universitatis Babeş–Bolyai volt. Minden hivatalos papíron, diplomán is csak a rövid név szerepelt. Ez is olyan törvénytelenség volt, mint a román tagozat bevezetése a marosvásárhelyi orvosi egyetemen az 1960-as években, amely csak szóbeli rendelkezés alapján történt. A Victor Babeş és Bolyai egyetemek egyesítési rendelete sem jelent meg az akkori hivatalos közlönyben, pedig ez kötelező lett volna. 1990-ben az egyetem neve rögtön újra Babeş–Bolyai lett. Balázs Márton kollégám, aki 1984-ben az egyetem tudományos titkára volt, mondta később, hogy akkor senki sem tudta – vagy csak nem mondta –, hogy milyen rendelkezés alapján történt a név csonkítása, csak annyit tudtak, hogy így kell használni.
Én elhatároztam magamban, hogy a felvételi ügyében levelet írok a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsához. Tudtam, hogy gittegylet, de mégiscsak kötelességük lenne tenni valamit. Most elolvasva az akkori levelem másolatát, megmosolygom az akkori naivitásomat. A levél utolsó bekezdése így szólt: „Félő, hogy az 1984 szeptemberében alkalmazott módszert állandósítják. Kötelességemnek tartom, hogy felkérjem a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát mint a legilletékesebbet ebben az ügyben, intézkedjék a megfelelő szerveknél, hogy az eddig biztosított alkotmányos jog ne szenvedjen csorbát. Kérem Önöket, értesítsenek mielőbb, milyen intézkedéseket tettek, és milyen eredménnyel.” Az aláírás mellett a dátum: 1985. március 16. Választ tőlük nem kaptam, de küldtek április 18-án egy levelet a tanügyminisztériumból. Ebben közlik, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsától kapták meg az észrevételemet, és értesítenek arról, hogy a felvételi tájékoztatóban megjelent információk alapján biztosítva van a magyar nemzetiségűek számára, hogy anyanyelvükön vizsgázzanak. Ami pedig a tételek készítését és kiküldését illeti, az 1984 szeptemberében alkalmazott módszer lesz érvényben. Nesze semmi, fogd meg jól! Úgy válaszoltak, hogy nem válaszoltak. Pont arra nem válaszoltak, amit kérdeztem. De az egyetemet valamilyen úton értesítették, hogy van itt egy ugráló ember. Mert nemsokára Nicolae Both párttitkár közölte velem, hogy az egyetemi pártbizottságban kifogásolták, hogy én memorandumokat küldök a minisztériumba. Ő erre azt válaszolta, hogy nem tudja miről van szó, de én jó munkatársa vagyok, és megbízik bennem. Ezzel a dolog látszólag elsimult, háttérmozgások még lehettek, de azokról nem tudok.
Tantervek, álláskeretek
1989 előtt a tanügy nagyon centralizált volt. Az egyetemi tanterveket (amelyek a tanított tárgyak listáját tartalmazta félévekre lebontva) a minisztériumból kaptuk, de a tantárgyleírásokat (hogy egy adott tárgy mit tartalmaz) a tantárgyfelelős készítette. Mivel nálunk csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ugyanazt a tárgyat többen is tartották, ezért a tantárgyfelelősnek nem kellett egyezkednie mással. Időközönként előfordult, hogy összehangoltuk a tárgyak tartalmát, hogy ne ismétlődjenek anyagrészek. Ennek ellenére ilyesmi előfordult. Emlékszem, én diákkoromban legalább három tárgy keretében is tanultam a vektortér fogalmát és tulajdonságait. Arra nem emlékszem, hogy a minisztérium ellenőrizte volna valaha is a tantárgyleírásokat. Ebben nagy volt a szabadságfokunk. A matematika és informatika karon 1989 után sem kötelezett senki arra, hogy a magyar nyelvű előadások másolják a románt, még akkor sem, amikor közös akkreditáció volt. Az álláskeretek (ezekben szerepelt az, hogy ki mit és milyen mennyiségben tanít) elkészítése mindig a tanszékvezető feladata volt, de nálunk ezt a tanszékvezető mindig a tanársegédekre bízta, ő csak utasításokat adott és ellenőrzött. Ennek nagy előnye volt, hogy amikor tanszékvezető tanárokká nőtték ki magukat, a tanársegédek tudták, mi fán terem az álláskeret. Más karon ez nem mindig volt így, ezért sokszor meggyűlt a bajuk az álláskeretek megfelelő elkészítésével. Akkoriban ezeket az álláskereteket a rektor személyesen vitte fel a minisztériumba, ahol ellenőrizték, és ha megfelelők voltak, jóváhagyták. A tantervek alapján már júniusban elkezdtük az álláskeretek készítését, de ezek csak szeptemberben váltak véglegessé. Emlékszem egy évre az 1980-as években, amikor tanévkezdéskor még nem volt sem jóváhagyott tanterv, sem álláskeret. Ez utóbbit az előző év tanterve alapján készítettük el, és úgy kezdtük el az évet. Néhány hét után kaptuk meg a tantervet, amely nem volt azonos az előző évével. Mindent át kellett dolgozni, bizonyos tárgyakat menet közben másokra cseréltünk. Ez egyetlen egyszer történt meg. Különben a tantervek nem módosultak túl gyakran, sokszor évekig változatlanok maradtak.
Ma már teljesen más a helyzet. A tantervet és az álláskeretet nem kell láttamoztatni a minisztériummal, ezeket úgy kell elkészíteni, hogy teljesítsék az akkreditációs követelményeket. Ezért a különböző egyetemeken az azonos nevű szakok tantárgyainak listája lényegesen különbözhet. Az akkreditációs hatóság megadja, hogy milyen tárgyaknak kell feltétlenül szerepelniük a tantervben, a többi választható egy megadott listából, de néha szabadon is. A szakokat és az intézményt is ötévenként újra kell akkreditáltatni. Ez nagy teher az egyetemeknek, hisz mivel a szakokat nem egyszerre akkreditálják, állandó akkreditációs folyamatban vannak, ami kemény adminisztrációs munkát jelent, és anyagilag is megterheli az intézményeket.
Milyen számítógépeken dolgoztunk
A következőket elborzadás végett írom, hogy ha valaki túl fiatal (és véletlenül idetéved, aminek igen csekély a valószínűsége, de nem nulla), lássa, milyen elképesztően sokat fejlődött az informatika az elmúlt ötven évben.
Számítógépet először 1970-ben láttam, amikor negyedévesen nyári gyakorlaton három hetet a kolozsvári Számítási Intézetben töltöttünk. A DACICC-1 (a rövidítés feloldása: Dispozitivul Automat de Calcul al Institutului de Calcul din Cluj – A Kolozsvári Számítási Intézet automatikus számoló eszköze) teljesen eredeti tervezésű és megvalósítású számítógép volt. Szerény képességű gép, de működött. Arra emlékszem, hogy a nim játékban majdnem mindig megvert bennünket. Első nap mindig a gép nyert, de aztán próbáltuk elemezni a játékot, és néha (ha mi kezdtünk) sikerült megverni. Később ismertem meg a játék elemzését: aki ismeri a játékot, és kezd, az mindig nyerhet. Tanultuk ennek a számítógépnek a programozását is gépi kód szintjén, mert csak ez volt lehetséges. Nyolcas számrendszerben kellett írni mindent. Odáig nem jutottunk el, hogy programjainkat futtassuk is a gépen. Gondolom, ez azért is történt, mert a gép sokszor szorult karbantartásra, és a használt leporelló (amely az eredmény kiírásához kellett) nem volt olcsó és könnyen beszerezhető, ezért spóroltak vele.
Egy év múlva már volt szerencsém IRIS 50-es gépen programozni FORTRAN, COBOL és ASSIRIS nyelven. Románia akkor vásárolta meg a francia IRIS 50 számítógép szabadalmát, és 1989-ig FELIX C-256 néven gyártották és forgalmazták. Az IRIS 50 hasonló volt az IBM 360-hoz, valamivel egyszerűbb, és talán kevésbé hatékony. A 256 arra utal, hogy központi memóriája maximálisan 256 KB volt. De a legtöbb gépet csak egy blokkal szállították, azaz 64 KB volt a kapacitása. Ilyen gépet kapott az egyetem is 1975-ben, amikor megalakult az egyetemi számítóközpont. Nemrég egy előadáson elmondtam ezt, és az egyik diák azt hitte, hogy rosszul mondtam, és kijavította, hogy 64 megabájt. Alig akarta elhinni, hogy nem tévedtem. Ezt a számítógépet a hozzátartozó perifériákkal együtt egy klimatizált teremben helyezték el, amely a Tanítók Háza földszintjének negyedét foglalta el. A programot és az adatokat lyukkártyán vittük be a gépbe (de lehetett papírból készült lyukszalagot is használni erre a célra), az eredményt nagy méretű leporellószerű papírra nyomtatta, csak ékezet nélküli nagy betűket használva. Az 1980-as évek elején kaptunk PDP 11-szerű, de szintén román gyártmányú miniszámítógépeket, amelyek használata már kényelmesebb volt (Coral, Indepent). IBM PC személyi számítógépet
csak 1990 januárjában láttunk. Egyik kollégánk, aki Humboldt-ösztöndíjjal két évet töltött Németországban, kapott ajándékba a karunk részére egy IBM PC számítógépet, de azt 1989 nyarán a borsi határállomáson elvették tőle, és minden közbenjárás ellenére – bár nagyon jó kapcsolatai voltak minden szinten – csak már a változások után, 1990 januárjában kaphattuk meg. Amikor egyetemre jelentkeztem, két dolog érdekelt: az atomfizika és a számítógépek. Mivel atomfizika szak csak Bukarestben volt, lemondtam róla. Nem döntöttem rosszul. Az informatika (Romániában már 1971-től így nevezték francia mintára az akkor Magyarországon még számítástechnikaként emlegetett új tudományt) hihetetlen fejlődésen ment át, állandóan kellett tanulni, és kell ma is. Az 1970-es években még senki sem jósolta meg annak a 10 százalékát sem, ami ma van ebben a tudományban. Talán csak a költő sejtette meg ezt:
Világkönyvtár! most már ő dönt a tegnap és holnap nagy vitáján mindent tud mindent helyettesít és tizenhét teremben betűrendben megszerkeszti Anavi Ádám ígért és elképzelt verseit mindent amit a világon máig írtak és írni fognak legyen az vers regény kiejtés-gyűjtemény vagy interplanetáris űrhajóknak közlekedési tervezet. Anavi Ádám (1909–2009) verse Folytatás a következő Szempontban Jegyzetek: 6 Pál Árpád (1929–2006) matematikus, csillagász, egyetemi tanár, 1985–1989 között rektorhelyettes, parlamenti képviselő, az Államtanács alelnöke. 7 Mi akkor a következő formában játszottuk. Volt három, 3, 5 és 7 gyufából álló csomó, egy lépésben a két játékos felváltva bármelyik csomóból akárhány gyufaszálat elvehetett. Az vesztett akinek az utolsó szál gyufa maradt. 8 1 KB (kilobájt) = 1024 bájt = 8192 bit 9 1 MB (megabájt) = 1024 KB
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)