Arany János-díjat kapott Egyed Emese irodalomtörténész
Arany János-díjat kapott Egyed Emese erdélyi irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára.
Egyed Emese kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalom-történet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kacsolatok. Az eirodalom.ro beszámolója szerint az indoklásban elhangzott: munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom– és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Az Arany János-díj egy 1995-ben alapított irodalmi díj, melyet a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma ítél oda évente a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenység elismeréseként. Krónika (Kolozsvár)

A román soviniszták kudarca
Jelentős csapást mért a bukaresti alkotmánybíróság a nyelvi jogok ellen tűzzel-vassal küzdő magyargyűlölőkre.
Szerdai ítéletében ugyanis kimondta: nem alkotmánysértő és nem diszkriminatív az a törvény, amely azt rögzíti, hogy azon településeken, ahol egy adott kisebbség számaránya ezt indokolttá teszi, az egészségügyi és szociális intézményekben kötelező az illető kisebbség nyelvét is beszélő személyeket alkalmazni.
Egyúttal a konjunkturális magyarellenességet szinte nemzeti sportként űző román pártok is nevetségessé váltak. Hiszen azt követően, hogy gyakorlatilag elhatárolódtak saját maguktól – hiszen az ellenzéki pártok előbb a parlamentben megszavazták a törvényt, majd ezt követően óvták azt meg az alkotmánybíróságon –, most ráadásul jókorát koppantak, hiszen a taláros testület megállapította: megalapozatlanul emeltek óvást. Az alkotmánybírák ítélete kiemelt jelentőségű egy olyan közegben, ahol az őshonos magyar közösség nyelvi jogai ellen éppen a diszkrimináció tilalmának hangoztatásával próbáltak fellépni.
Emlékezetes, hogy a jogszabály elfogadását követően román egészségügyi szakemberek is próbáltak azzal érvelni, hogy a magyar nyelv ismeretének kikötése diszkriminatív a román többség azon tagjaival szemben, akik nem tudnak magyarul. Tehették ezt azért, mert korábban születtek már olyan bírósági ítéletek, amelyek magyar többségű önkormányzatokat marasztaltak el amiatt, hogy valamely önkormányzati tisztség betöltéséhez feltételül szabták a magyartudást.
A sorba a Kovászna megyei kormánymegbízott, Sebastian Cucu is beállt, aki az Európa Tanács raportőrével folytatott hét eleji tárgyalása során képes volt halálosan komolyan felvetni az az „érvet”, hogy a többség nyelvét is védeni kell a kisebbségek „túlzott” nyelvhasználati jogaival szemben. Azért kíváncsiak volnánk, hogyan válaszolna a prefektus arra: ugyan miben csorbítja az ő vagy bármely más, román nemzetiségű polgár jogait az, ha egy magyar a saját szülővárosában magyarul beszélhet az orvosi rendelőben vagy a kórházban.
A legfelháborítóbb a három székelyföldi megye román szervezeteit tömörítő „civil” fórum közleménye volt, amelyben fölösleges, sok pénzt felemésztő luxusnak minősítették a kórházi anyanyelvhasználatot, nem feledkezve meg természetesen arról, hogy ők is diszkriminációt kiáltsanak. Ami már nem jellemezhető máshogy, csak aljasságként, hiszen vitathatatlan tény, hogy mindenki az anyanyelvén tudja a legszabatosabban és a legpontosabban elmondani, mi a gondja, hol fáj és hogyan.
Közleményükkel a soviniszta szervezet képviselői új dimenzióba emelik a magyargyűlöletet, hiszen azáltal, hogy tiltanák a kórházi anyanyelvhasználatot, akadályoznák azt, hogy a magyar nemzetiségű páciensek a lehető legmegfelelőbb és -szakszerűbb ellátásban részesüljenek. Vagyis tagadják, hogy a magyaroknak ugyanolyan joguk van az egészséghez és az élethez, mint a románoknak.
Ha már az eddigi tevékenységükkel nem érdemelték volna ki vastagon, már csak emiatt is indokolt lenne, hogy a nemzetiségek közötti viszony megmérgezése, szélsőséges magyarellenesség és uszítás miatt tömeges feljelentéseket tegyenek ellenük. Az alkotmánybíróság mostani ítélete mindenesetre elvileg tisztább helyzetet teremt, és utat nyithat a nyelvi jogok szélesebb körű alkalmazása ellen. Mert ha egy kórházban nem minősül a többséggel szembeni diszkriminációnak, hogy a kisebbségek nyelvén beszélő személyeket is alkalmazzanak, akkor ugyanúgy nem minősül annak más állami hivatalokban, illetve a magánszektorban.
Persze addig, hogy az őshonos magyar közösség nyelvi és kulturális jogai maradéktalanul érvényesüljenek a szülőföldjén, még sok van, hiszen a mostani törvény alkalmazhatóságát és hasznát majd csak az alkalmazási módszertan kidolgozása után mérhetjük fel. Azonban kijelenthető: a kisebbségek jogai ellen éppen a kisebbségi jogvédelem terminológiáját felhasználva, ám azt aljas módon jelentéséből kiforgatva küzdő román sovinizmus most látványos vereséget szenvedett.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Freskói őrzik emlékét
Elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda, aki többek között a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-templom freskóit is festette. A Németországba költözött művész alkotásait a „szegények bibliájának” nevezték.
Többéves, türelemmel viselt betegség után, 84 éves korában, május 7-én elhunyt Hatzack-Lukácsovits Magda festőművész – írja a romkat.ro. 1951 és 2010 között készült templomi festményei Erdély különböző falvaiban, városaiban láthatók, így például Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Szászrégenben, Csíkszentdomokoson, Gyimesbükkben, Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. A Szent Miklós-templomban 1964-ben kezdte el a mennyezeti freskók megalkotását, melyek egy év múlva készültek el. Azóta az apostoli hitvallás elevenedik meg 12 képben az épület boltozatán. A templom felújítása során egyébként az is felmerült, hogy lemeszelik a freskókat, ugyanis szakvélemény szerint nem illenek a műemlék épület barokk stílusához. Végül az egyháztanács úgy döntött, maradjanak a Hiszekegy képei a mennyezeten, mivel a hívek ragaszkodnak hozzá. A freskók megszületésének ötvenedik évfordulóján, 2015-ben ünnepi szentmisét tartottak a római katolikus templomban, Jakubinyi György érsek celebrálásával. Akkor az érsek úgy fogalmazott: a falon látható „szegények bibliája” olyan alkotás, amely erősíti az imádkozók hitét amikor ránéznek. Az évforduló alkalmából Lukácsovits Magda életmű-kiállítását is bemutatták, láthatók voltak azok a festményvázlatok is, amelyek alapján a Szent Miklós-templom freskói készültek. A festőművész egészségi állapota miatt akkor már nem lehetett jelen Gyergyószentmiklóson, férje, Idmar Hatzack diakónus jött el. Elmondta, ezek az alkotások különösen értékesek, hiszen szerepel rajtuk Márton Áron püspök jóváhagyó aláírása is. A rendezvényen kiderült, vannak gyergyószentmiklósiak, akik emlékeznek Lukácsovits Magdára, néhányan alkotás közben is láthatták őt a templomban. Holnap rózsafüzért imádkoznak az elhunyt festőművészért a németországi Türkheim kapucinus templomban, szombaton a plébániatemplomban bemutatott gyászmise után a helybéli temetőben helyezik örök nyugalomra.
HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda)

Ignácz Rózsa: Torockói gyász
A két világháború között ünnepelt, majd a háborút követően agyonhallgatott íróinkat, műveiket fedezzük fel sorban. Közéjük tartozik Ignácz Rózsa is, akinek életműsorozatát a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozza, de akinek jelentős művei megjelentek például a Püski gondozásában, illetve a Székely Könyvtár legutóbbi sorozatában. Az újrafelfedezett írónő Torockói gyász című regényének újabb olvasatát adja Balázsi Dénes.
Olvasmányélményemet szeretném megosztani könyvbarát ismerőseimmel. Nem feltűnő, ha felnézünk unitárius felekezetünk tollforgatóinak érdemes írásaira. Természetesnek vesszük a jelenséget, viszont a nem hitfeleink részéről jövő ránk csodálkozásokra is nagyon oda kellene figyelnünk. Jókai Mór: Egy az Isten című, nagy alkotása után ismét egy nem unitárius írónk műve emeli a tisztelet és példaadás oltárára a maroknyi unitárius közösséget, a Torockói gyász című regényében. Nyilvánvaló, hogy hasonlóan cselekedett Gyallai Pap Domokos, amikor megírta a Vaskenyérent, hiszen ő belülről, hős hitfeleinek emelt emlékművet. Ignácz Rózsa (Kovászna, 1909 – Budapest, 1979) a kovásznai református lelkipásztor nagyérdemű lánya: író, műfordító, színésznő és rádiójáték-szerző. Mindenekelőtt székely-magyarságát öntudatosan vállaló írónkat csak távoli vérségi szálak fűzik az unitáriusokhoz, viszont értékeinket büszkén felvállalja, amikor a Kriza család oldalági leszármazottjaihoz kötődő kapcsolatainak szálait bontogatja. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a vérségi és felekezeti rokonság felett áll számára az eszmei, elhivatottsági azonosság: a szabadság ügye és az emberi alapvető jogok iránti elkötelezettsége.
„Kriza Gergely nevelt fia, Fosztó János unitárius lelkész, Torockó papja lett, s fontos és értékes egyházi és történeti műveket írt. Kriza Palkó meg őse Kriza János unitárius püspöknek, az erdélyi népdalkincs első gyűjtőjének, a Vadrózsák szerzőjének.” „1892-ben, Nagyenyeden tantóképzőben járt: Domokos professzor két leánya, Margit és Kornélia… Kornélia, aki két évtizedek múltán édesanyámmá lett, erről a lakodalomról (torockói – megj. B. D.) készített dolgozatot… Margit (I. R. nagynénje – megj. B. D.) megkérdezte… És özvegy Göncölné eldúdolt-mondott akkor neki egy torockói éneket… Édesanyám úgy emlékezett, hogy a Margit nénje által lejegyzett dalt – amelyet a hajdani bányászperről, a torockói gyász okáról, annak három áldozatáról több mint két és fél évszázad múltán így adott hírt…” (Ignácz Rózsa: Torockói gyász)
Ezzel a vallomással zárja a Torockói gyász című művét Ignácz Rózsa írónőnk 1958 júliusában az 1956-os szabadságharcot és népi forradalmat eltipró kommunista diktatúra idején. Az 1958-as dátum, a regény befejezésének ideje nagyon beszédes, tiltakozás az álságosan hazug Kádár-rendszer ellen. Ezt Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám Kossuth-díjas költőnk mondja el nekünk. (Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban / Avagy a „népszerűség” mint politikai diszkrimináció jelzője című esszéjében, In Korunk, 1983): „A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a magyar unitárius bányász népet. (Az allegória nyilvánvaló: a hatalmát féltő szovjet Góliát-birodalom tankjainak behívása a szabadságharcos magyar felkelők ellen). A regény »Kriza Katalin naplójába« van ágyazva mint keretbe.”
A báb-hatalom ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látta, ez volt Ignácz Rózsa írói szándéka is. Az országban javában folyt a világtörténelem új fejezetét nyitó esemény hazug átfestése. Ellenforradalomnak titulálták aljas módon a magyar nép kommunista diktatúra megdöntésére, idegen, szovjet uralom ellen indított szabadságharcát. Az írókat sorba vették és létüket fenyegető kényszereket alkalmazva kezdték nyilvánosan elfogadtatni velük a nagy hazugságot. „Majdnem mindenki alá is írta a Nyilatkozatot, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az »ellenforradalom« szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt „látogatót” felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami tévében való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt »ellenforradalomnak« minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Ignácz Rózsa gyenge nő létére férfiasan megtagadta ezt és vállalta a hivatalosságok által a magyar sajtóban az elhallgatását. »Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot«. I. R. is ezt tette Ünnepi férfiú és A vádlott című hallgató »fiókregényeiben«. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.” „Volt Ignácz Rózsának egy alapvető mondása – a Bibliából vette (a Református Élet főszerkesztője volt ebben az időben – megj. B. D.) –, és a sírjára is ezt írtuk: »Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.« Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.” (Korunk, 1983.) Mi, unitáriusok, akár mint minden más szabadságjogokat és alapvető emberi jogokat öntudatosan vállaló ember – legyünk akár székely-magyarok! –, büszkén soroljuk könyvespolcunkon féltett kincsünk, Jókai Mór Egy az Istene mellé Ignácz Rózsa Torockói gyász című remekművét. Hargita Népe (Csíkszereda)

Terhesség vagy áldott állapot?
Megtartó hagyományaink
Népi kultúránk erényeire hívta fel a figyelmet, illetve annak a szellemiségétől és lelkiségétől való eltávolodásunk káros következményeit tárta a hallgatóság elé Bernád Ilona szülésznő, természetgyógyász, néprajzkutató a Körösi Csoma Sándor emlékére Kovásznán évente megrendezésre kerülő tudományos értekezlet idei ülésszakán.
Negyvenéves megfigyeléseire hivatkozva az előadó nemzetünk lelki és egészségügyi állapotának romlására figyelmeztetett, mely szerinte a tudat és hagyományvesztésre vezethető vissza. Ez sajnos Kárpát-medence-szerte tapasztalható, azonban az anyaországban, és azon belül is Budapesten nagyobb mértékű, mint máshol. Következtében pedig súlyos zavarok keletkeznek a női, illetve férfi szerepvállalásban, a párkapcsolatokban, és végül az életadásban. Ez viszont a születések számának csökkenéséhez, így fogyatkozásunkhoz, elöregedésünkhöz, felesleges művi beavatkozásokhoz, valamint az anyák és babák pszichés, illetve testi zavaraihoz, életerejük csökkenéséhez, betegségekhez vezet.
Minél jobban eltávolodunk tehát népi kultúránktól, testünkben, lelkünkben és tudatunkban annál betegebbé válunk. Emberként és nemzetként egyaránt. Éppen ezért nincs az a politikai erő, mely ezt a negatív folyamatot megállíthatná, erre csupán mi vagyunk képesek, visszatérvén őseink kitapasztalt lelkiségéhez és szellemiségéhez.
A rossz irányba megváltozott gondolkodásmódunk és érzelemvilágunk egyik megnyilvánulásaként például gyermekáldás helyett gyermekvállalást emlegetünk, és a megfogant anyát terhesnek nevezzük, állapotos, várandós, hordozós, boldog, vagy áldott állapotú helyett. Azonban nem csak ezek a negatív sugallatú kifejezések riasztják el a mai lányokat vagy asszonyokat az anyaság gondolatától, hanem a tan- és szakkönyvek, iskolai oktatás, bábaképzés is. Ezekben ugyanis a várandósság csodálatos állapotának és a szülés semmihez sem hasonlítható teremtő érzésének közlése helyett, a fájdalmak, felléphető bonyodalmak veszélyével riogatják őket. Teszik ezt annak ellenére, hogy a vajúdás és a szülés a világ legtermészetesebb dolga, mely hormonkoktéljával egy olyan emelkedett tudat- és lelkiállapotot eredményez, melyben a fájdalom nem érzékelhető. Egyik fennmaradt egyházi énekünk ezért mondja, hogy „Mária felkészüle a boldogságos szülésre.”
Továbbá, az orvos által a várandósság idején túl gyakran elvégzett vizsgálatok és kétkedések, nyugtalanítások zavarják a várakozást, a természetes szülésre hangolódást, az édesanyánál és a babánál, valamint meggátolják a szülés iránti ősbizalom kialakulását. Ugyanígy a császármetszés is gátolja az összehangolódást, a bevésődést, a küzdést és az immunitás kialakulását.
Hagyományunkban az áldott állapotban lévő nőknél, a róluk mindvégig gondoskodó asszonyközösségek megerősítették a szülésbe vetett hitet, eloszlatták félelmeiket, így biztosítván a sikert. És amikor eljött az idő, nem magányosan, egy kórházi ágyon hanyatt fektetve, időhöz kötötten, az olló fenyegető árnyékában kellett szüljenek, hanem a nekik legmegfelelőbb, általában függőleges testtartásban, segítőkész, türelmes, szerető és imádkozó asszonyok társaságában. Gyermekeik pedig egészséges lelkületű, utódokat vállaló, az életet folytató felnőttek lettek.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emlékplakett Gaál Sándornak
Vízre száll az EMT
Huszonhatodik alkalommal kerül sor a hét végén az EMT-napokra. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) idei vezető témája a vízhez kapcsolódik. A Nagyjaink nyomában sorozatban Gaál Sándor mérnök, fizikus, feltaláló emlékére avatnak emlékplakettet.
Ma 14 órakor, a Sapientia EMTE sepsiszentgyörgyi kirendeltségének falán felavatják az érdemtelenül elfelejtett Gaál Sándor fizikus emlékplakettjét. Az éppen 45 évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön elhunyt kiváló szakember az egyébként rangos Zeitschrift für Physik tudományos szaklap szerkesztőinek hibája miatt nem lett világhírű, netán Nobel-díjas fizikus, hisz a ciklotron elvét bő egy évvel korábban kidolgozta, mint a Berkeley Egyetem professzora, Ernst Lawrence, aki 1939-ben kapta ezért a legmagasabb tudományos kitüntetést. Az annak rendje és módja szerint iktatott dolgozat azonban nem jelent meg (a szerkesztők összekeverték a már kidolgozott lineáris gyorsító és a merőben új ciklotron elvét), és így Gaál Sándor neve ismeretlen maradt a nagyvilág előtt.
A feltaláló munkásságát Miholcsa Gyula mutatja be, az emlékplakettet Vargha Mihály készítette.
A szombati tudományos ülésszak munkálatai (helyszín a Míves Ház előadóterme, 9 óra 30 perc) a vízhez kapcsolódnak: a víz szerepe a környezetünkben, a víz útja a kutaktól a csapig, a víz gyógyító ereje, a vízszennyezés és vízkészlet problémája, öntözés, árvízvédelem. Az előadók között találjuk dr. Albert István orvost, Makfalvi Zsuzsa tanárt, Ugron Noémi, Sándor László, Bartha János, Puskás Melinda és Csákány László mérnököket.
Az EMT-napok kirándulással zárul, ezúttal a Nyergestetőre. Indulás vasárnap 10 órakor a Sugás áruház elől.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kevés óvónőnek jut fényes karrier
Nem szűnnek meg az óvodák
Bár csökken a gyermeklétszám, ez ősszel nem vezet óvodák megszüntetéséhez – közölte Kiss Imre főtanfelügyelő kérdésünkre annak a kapcsán, hogy hétfőtől zajlik az óvodások beíratásának első szakasza.
A héten a már óvodába járókat íratják új csoportjukba, május 22-től a következő szakaszban a három-éveseket, a maximális 20-as létszámig esetleg a 2 és 3 év közöttieket is befogadhatják az intézmények. A tanfelügyelőség már a télen egyeztette az óvoda- és iskolaigazgatókkal az igényeket, különösen falun a pedagógusoknak pontos rálátásuk van arra is, ha netalán az „óvodaérett” gyermekeket városra vinnék a szülők, akik maguk is bejárnak dolgozni.
Ugyanannyi csoport lesz, mint előző évben. Falun összevont csoportok vannak, a várható, vagy a jelenlegi létszámtól való eltérés nem veszélyezteti a létüket, ha 2-3 gyermekkel több vagy kevesebb lenne egy-egy csoportban, azt módjukban áll jóváhagyni, közölte Kiss Imre.
A gyermeklétszám folyamatos csökkenése azonban a születési mutatókból is látszik, következésképp a beiskolázási tervben is. Ebben az idei tanévre 6688 óvodás gyermek szerepelt, ténylegesen 6668-at írattak be, ősszel 6519 apróságra számítanak az intézmények. S ha idén nem is szűnik meg csoport, egyre nagyobb a harc az óvónők között a helyekért, a túljelentkezés körükben a legnagyobb (és a tanítónőknél), erősítette meg Szőcs Imola, az óvodai oktatásért felelős szakfelügyelő. A rendszerből kiesők számára alternatívát még a néhány bölcsőde és magánovi sem nagyon nyújt, a szülési szabadságra menők vagy a nyugdíjba vonulók lesése sem növeli a létbiztonságukat. Közben pedig újabb és újabb, főiskolát végzettek is keresik a helyüket.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az iskola, amely minden rendszert túlélt – ünnepeltek Szépvízen
Hármas évfordulót ünnepeltek pénteken a szépvízi Nyirő József Általános Iskolánál: a településen az idén 165 éves oktatás évfordulóját, a 110 éve felépült iskolaépület, illetve azt, hogy tanintézet 25 éve vette fel a nagy székely író, Nyirő József nevét. A rangos eseményen kopjafát is állítottak.
Az ünnepséget az iskola udvarán tartották, ahol a köszöntőbeszédek sorát Kenéz Szilárda iskolaigazgató kezdte. Mint mondta, immáron 165. éve, hogy először becsengettek Szépvízen.
Ezt az iskolát az a közel négyezer gyerek teszi »alma materré«, akik itt végezték általános iskolai tanulmányaikat – fogalmazott.
Felszólalása után az ünnepségen rész vevő volt iskolaigazgatókat, tanárokat, neves életpályát bejárt volt tanulókat köszöntötte, majd átadta nekik az iskola először megszerkesztett évkönyvét. Péter Piroska volt igazgatóhelyettes, Izsák Zsékely Loránd csíkszentmihályi polgármester, Bogos Mária volt igazgató, Bíró Lujza nyugalmazott tanárnő, illetve az iskola névadója és szellemiségének táplálója, Pora Irma volt intézményvezető, illetve ifj. Miklós Géza, az iskola jelenleg is élő legrégebbi igazgatója is elismerésben és ajándékban részesült. Utóbbi azért ifjabbik, mivel annak idején neki az édesapja is iskolaigazgató volt – jegyezte meg Kenéz Szilárda.
Ezt követően Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere osztotta meg ünnepi gondolatait. „165 éve kezdődött az oktatás, 110 éve, hogy felépült a ma is impozáns iskolaépület, 25 éve pedig, hogy az iskola felvette a nagy Székely író Nyirő József nevét.
Elmondhatjuk, hogy Szépvízen régebbi az oktatás, mint maga az állam, amit szolgál. Hány rendszert és kort élt meg, illetve élt túl az iskolánk? A válasz az, hogy mindeniket túlélte. Ez nagyban köszönhető az elszán hitvallású pedagógusoknak, akik a közösséget szolgálták – emelte ki a községvezető.
Az elöljáró beszéde után a hármas évforduló alkalmából készített kopjafát avatták fel az udvaron. Az emlékművet és alkotóját Bogos Károlyt, Imets László, a tanintézet rajztanára méltatta.
A szellemi erőt és a példaképekre való emlékezést szolgálja a felállított kopjafa – intézte szavait az egybegyűltekhez.
A beszédek sorát Erős Piroska tanfelügyelő folytatta, illetve ifj. Miklós Géza volt iskolaigazgató zárta. A jelenlévők ezután az iskola tanulóinak zenés, táncos műsorát tekinthették meg, végezetül pedig az egybegyűltek koszorúkat helyeztek el az iskola névadójának emlékplakettjénél.
Molnár Rajmond / Székelyhon.ro

Okosváros, számvevőszék, kríziskezelés – Krasznán konferenciáztak fiatal önkormányzatisok
Okosváros-projektről, a számvevőszék működéséről, krízishelyzetek kezelései stratégiáiról tartottak tanácskozást pénteken, a Szilágy megyei Krasznán, a RMDSZ zilahi kongresszusát megelőző rendezvénysorozat részeként.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, közösségépítést nem lehet elképzelni fiatalok nélkül, hiszen azt akarjuk elérni, hogy a következő generáció számára megteremtsük az itthonmaradás feltételeit. „Sokszor találkozunk azzal a problémával, hogy településeink, különösen a vidék kiürülnek, a fiatalok elhagyják a szülőföldet. Jó esetben csak a városba költöznek vagy a regionális központba, rossz esetben úgy mennek el külföldre, hogy nem is gondolnak a hazatérése” – fogalmazott. Beszédében kitért arra, a különböző hatalmi ágak egymással versengenek Romániában, „mintha azt akarnák bizonyítani, hogy a hatalommegosztásnak, a parlamentáris demokráciának nincs értelme” – mutatott rá.
Barabás László, Brassó alpolgármestere és a polgármesteri hivatal egy munkatársa a SmartCity projektről számoltak be. Az okosváros koncepcióról már 1922-ben, Houstonban beszélgettek, persze a korszak technológiai szintjén. Mára egy átfogó rendszerről beszélhetünk, amely Brassóban is működik, az önkormányzat arra is hangsúlyt fektet, hogy az adminisztratív ügyeket egy okostelefonról el lehessen intézni. Ismertettek honlapokat, amelyeken Brassó informatív térképét találhatjuk meg, panaszokat tehetünk és így tovább, illetve okostelefonokra fejlesztett applikációt, amely szintén a helyi lakók igényeit igyekszik kiszolgálni.
A számvevőszékben meg kell növelni a magyarok arányát
Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa, számvevőszéki tanácsos előadása elején arra hívta fel a figyelmet, a számvevőszék nem próbálta meg elmagyarázni a társdalomnak, hogy mit jelent az ellenőrzése, a munkája. „A mi célunk szolgálni a közösséget és a szakmánkat, ez pedig nem összeegyeztethetetlen” – fogalmazott hozzátéve, a számvevőszéken 2,1 százalékban vannak magyarok, ezt az arányt pedig meg kell növelni. „Ha tényleg azt akarjuk, hogy itthon maradjanak a fiataljaink, olyan munkahelyet kell adni, ahol megélnek. A számvevőszék ilyen” – mondta.
A román számvevőszékről elmondta, Európa egyik első ilyen jellegű intézménye, 1864-ben alapította a Cuza-kormány – „mert sokat loptak, szükség volt rá”. Vannak politikusok, folytatta, akik erőszakos intézménynek tartják a számvevőszéket ma, ez pedig a múlt rendszerben is így történt, ezért aztán fel is oszlatták. 1992-ben alapították újra, a rendszerváltás után. Probléma, hogy szakosodott bíróságok a mai napig nincsenek, azaz a bíráknak nincs közgazdász képzettségük is, önkormányzatok gyakran azért veszítenek, mert nem tudják eldönteni, jól állapította meg a kárt a számvevőszék, vagy sem.
A számevőszék autonóm módon működik, saját tevékenységi programjáról önállóan dönt nemzetközi standardok mentén, és csak a parlament módosíthat ezen, de ellenőrzési feladatokat nem távolíthat el belőle. A számvevőszék struktúrája jelenleg 1500 emberből áll, az RMDSZ által is támogatott módosítás 21 ezerrel növelné a létszámot – hangzott el. A reformról azt is elmondta, megérett a számvevőszék arra, hogy a presztízse megtartása mellett partner is legyen például tanácsokat adjon önkormányzati hivataloknak.
Dézsi kiemelte: szisztematizálni kellene a törvényeket, hogy érthetőbbek legyenek. A magyar kisebbség számára ez különösen fontos volna, mert míg a román nyelvben egy-egy kifejezés több értelmet nyerhet, addig ez a magyarok számára kevésbé érthető. Előfordul magyar polgármesterekkel, hogy bár igazuk van egy ügyben, olyan szinten fogalmaznak románul, hogy nem tudják kifejezni magukat – tette hozzá. A jelenlévő önkormányzati képviselőknek, polgármestereknek azokról a lehetőségekről is beszélt, amelyekkel megvédhetik az igazuk a számvevőszékkel szemben.
Gyorsaság, nyitottság, segítőkészség
Azt gondoljuk gyakran, hogy krízisek megoldódnak maguktól, és ha nem megfelelő a csapat, kapkodás lesz a vége. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke úgy összegezte a kríziskommunikáció alapjait: legyél gyors, nyitott és segítőkész. Nemcsak a közvéleménnyel kell kommunikálni, hanem a saját munkatársakkal is. A legrosszabb, ha a közvélemény sajt magától informálódik, vagy csak a médiából, de éppen azoktól nem kap információt, akiknek meg kell oldaniuk a problémát. A kommunikációt tehát nem szabad halasztani – ha egy politikusnál megjelenik például a Korrupcióellenes Ügyészség, rögtön hangoztatni kell az álláspontot.
A pánik a krízis elején rögtön kitör, nem véletlen, hogy a katonaságnál és más intézményeknél pontos tervek készülnek a legkülönfélébb esetekre, hangzott el. Éppen ezért szükség van tervek írására, és arra is, hogy egyáltalán felismerjük: mikor van krízis, és ne értékeljük alul vagy felül az adott helyzetet.
Krízishelyzetben az első dolog, hogy a legfontosabb döntéshozót értesítjük, második lépésben pedig legalább három forrásból tájékozódunk. Sajtóközleményt kell készíteni, fontos az, hogy az információkat folyamatosan közölje az adott intézmény, párt stb. a médiával. A pletykák leállításához információkra van szükség, az események értelmezésére – tette hozzá Porcsalmi. Az eseményen a fiatal önkormányzati szereplők számos tanácsot kaptak arra, hogyan járjanak el a különféle esetekben, kikre számítsanak, hogyan szervezzék meg a szüksége lépéseket egy krízis esetén.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Elkerülni a tűzoltást – a romániai magyar oktatás jövőjét vitatták meg Zilahon
A romániai magyar oktatás jövőjéről szerveztek pedagógusfórumot Zilahon, péntek délután. Az RMDSZ szombati kongresszusát megelőző rendezvényen a szövetség képviselői, szakemberek, pedagógusok vitatták meg az égető kérdéseket.
Az oktatás 27 éve prioritás az RMDSZ számára – fogalmazott köszöntőbeszédében Kelemen Hunor. A szövetségi elnök aláhúzta, új iskolák alapítására, a szórványkollégium-hálózat bővítésére mindig szükség van ugyan, de a hangsúlyt a minőségi oktatásra kell helyezni a jövőben, hiszen az elvárások, a munkaerőpiac gyorsan változik.
„Gyakran szembesültünk azzal: a többség számára nem elfogadott, hogy magyarul akarjuk a gyerekeinket taníttatni – ilyen a marosvásárhelyi iskola, a kolozsvári képzőművészeti osztály esete, és sorolhatnám. Készül egy olyan oktatási reform, amelyben nem szabad elfogadnunk semmit, ami a megszerzett jogokat csorbítaná” – fogalmazott Kelemen. Kiemelte, elfogadtatták azt is, hogy a magyar gyerekek speciális tankönyvekből, második nyelvként tanulják a román nyelvet. Hozzátette: el kell a jövőben azt is fogadtatni, hogy a vizsgaelvárások is másak legyenek, ha a tankönyv is különbözik a román nyelv oktatásában
A politikus beszélt arról is, hogy a beiratkozási számokkal hosszú távon kell foglalkozniuk, a tűzoltómunkát hosszú távú tervezésnek kell felváltania. „Tudnunk kell, hány gyerek van, hány osztályt, iskolát tudunk működtetni, és el kell döntenünk közösen, hogy mit tegyünk” – fogalmazott.
Király: fel kell gyorsítani a reformfolyamatot
Király András oktatási államtitkár elmondta, 2011-ben megszületett az oktatási törvény, amelyben aktív szerepet játszottak az RMDSZ szakpolitikusai és a pedagógusok. Azt hitték, hogy jó irányba haladnak, de megbukott a kormánykoalíció, és ezt követően a törvény kisebbségi fejezet megmaradt a korábbi állapotában.
„Nem tudott kibontakozni az oktatás reformfolyamata. A huszadik században nehéz elképzelni, hogy egy magát reformernek nevező csapat lépésről lépésre akarjon változtatni. Ez a román oktatás tekintetében azt jelenti, későn készült el az alternatív tanterv, és a mostani negyedikesek a kedvezményezettei. Így csak évek múlva megy ki egy évfolyam, amelyik sajátos módszerekkel tanulta a román nyelvet. Fel kell gyorsítani a reformfolyamatot” – fogalmazott az államtitkár.
Király arról is beszélt, a kiadók kibújnak a magyar nyelvű tankönyvek kiadása alól azzal az indokkal, hogy nem kapnak elég anyagi támogatást. „Szeretném, ha meg tudnánk valósítani az 1-4. osztályokban a specifikus román nyelvoktatás mellett a mi zenei anyanyelvünk tanítását is, 5-6. osztályban az erkölcsi nevelés esetében is szeretnénk, hogy magyar tankönyvszerzők segítsenek” – mondta az államtitkár. A diáklétszámról elmondta, a minimális, közepes és maximális létszámot sikerült meghatározniuk, de mivel a középarányossal számolnak, a magyar nyelvű óvodák, iskolák anyagi hátrányba kerülnek.
Szabó Ödön parlamenti képviselő, az oktatási bizottság alelnöke kifejtette, a tanügyi törvény legstabilabb része a kisebbségi fejezet, és ha nem is tettek hozzá, de legalább sikerült megvédeni a korábban megszerzett jogokat. Kérdés az is, hogy a törvényt sikerül-e alkalmazni: „a kisebbségi fejezetnél ott van például a kisebbségi pedagógusképző központ létrehozása, amely Nagyváradon létesülne”. A képviselő szintén felhívta a figyelmet arra, hogy román nyelvből és irodalomból nemcsak az oktatás, de a számonkérés is sajátos kell legyen.
Rosszabbul teljesítünk, mint az átlag
A romániai magyar nyelvű oktatás versenyképességét kutatták a 2012-2016 közötti vizsgák eredménye alapján, ennek eredményeit összegezte Barna Gergő szociológus.
A kisérettségi eredményekről elmondta, a magyar tannyelvű osztályokban a sikeresen vizsgázók aránya elmarad az országos átlagtól, és a nyolcadik osztályt elkezdők közül is kevesebben vizsgáztak az év végén, mint az országos átlag. Megyékre lebontva Kolozs megyében 86, Kovászna megyében 74, Maros megyében 73, Szilágy megyében 72 százalékban vizsgáztak sikeresen a diákok, Hargita megyében pedig 66 százalékban. Az elmaradás nemcsak román nyelvből, hanem matematikából is nagy a lemaradás, míg a magyar nyelv és irodalom esetében jobbak az eredmények, mint a román diákoknál az anyanyelvben elértek.
Az eredményeket befolyásoló tényezőkről elmondta, leginkább a tanári kar képesítése jár negatív hatással, majd a vizsgázók létszáma, a település gazdasági fejlettsége, a romák aránya az iskolában, a település mérete, majd végül az osztály tannyelve. A tanárok képesítését vizsgálva a fokozatoki vizsgák megszerzésének arányait vették figyelembe – hangzott el.
Az érettségi eredményeket leginkább a szakok szerinti megoszlások befolyásolják: szakképzésben alul vagyunk reprezentálva, és felül vagyunk reprezentálva a vokacionális képzésben, úgymint sport, művészet, teológia és így tovább. A nagyvárosokban szintén alul vagyunk reprezentálva, míg a kis- és közepes városokban felülreprezentáltak vagyunk. Az iskolaméretekkel is hasonló a helyzet.
A hivatalos átmenési arányokat tekintve az érettségi vizsgánál emelkedő átmenési arány tapasztalható, a különbség pedig itt is mérhető az átlagos eredmények és a magyar diákok között. A legjobban a Kolozs megyei magyar diákok teljesítenek, majd Szatmár, Maros, Szilágy, Bihar, Kovászna és Hargita megye következik a sorban. A digitális kompetenciák esetében a magyar diákok nem maradnak el, sőt minimális előny mérhető. Az idegen nyelvi kompetenciában azonban már hátrányt szenvednek a magyarok.
A magyar diákok leginkább a szakképzés műszaki tagozatain maradnak el az országos átlagtól, majd a sportosztályokban, a pedagógia-tanítóképző, a filológia esetében is lemaradás tapasztalható. A természettudományokban azonban az elmúlt öt évben sikerült jobban szerepelni az országos átlagnál. Ami a lemaradás tényezőit illeti az érettséginél, az elsősorban a szakok, az oktatás profilja, majd a tanári kar képesítése, a vizsgázók létszáma, iskola mérete, a romák aránya az iskolában. A régióknál nincsenek jelentős eltérések, a nyelvi környezetnek sem mérték negatív hatását.
Romániában átlagosan is alacsony a sikeresen vizsgázó diákok aránya. Fontos ok a kisebbség esetében a nyelv, etnika, a profilok, szakok alakulása, a kedvezőtlen területi megoszlás és így tovább. Veszély, hogy beszűkülnek a továbbtanulási lehetőségek, nehezebb belépni a munkaerőpiacra, és az egyenlőtlenségek újratermelődnek.
Az esemény végén pedagógusok, szakemberek szólaltak fel, ismertetve azokat a sajátos problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülnek.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Ambrus Attila: Félúton, útközben
Már a döntés meghozatalának idején sokan vitatták, hogy van-e tétje egyáltalán a két tisztújító kongresszus között, a mandátum félidejében megtartott RMDSZ-kongresszusnak. Ma már elmondhatjuk, hogy a kongresszusnak nem tétje, hanem eredménye kell legyen ahhoz, hogy mérföldkővé váljon a romániai magyarság felgyorsult időben – sokszor pusztainak tűnő – vándorlásán, amelyet a folytonos útkeresés és időnkénti újratervezés jellemez.
A személyi kérdések – sokszor látszólagos – felvetése sem ment meg egy nagygyűlést az érdektelenségtől. S ezen az sem segít, ha a nyilvánosság, a sajtó kizárásával próbálják a szervezők növelni a titokzatosságot, a feszültséget, azt a látszatot kelteni, hogy fontos és heves véleményütköztetés nyomán vágnak utat a politika bozótosában a felelős, ám bátor politikusok.
Az RMDSZ nem folyamodott ilyen trükkökhöz, hetek óta ismert a zilahi kongresszus jelmondata, helyhez és a mai időkhöz igazítva Wesselényi Miklós mondata: Nem hátrálunk meg! Ez az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint szerint nemcsak az érdekvédelmi szervezet munkájáról szól, hanem és főként az erdélyi magyar közösségről. Arról a közösségről, amelynek szüksége van a határozott vállalásra, a hitre, hogy a milliósnál is nagyobb közösség újra megtalálhatja az utat, amelyről nem hátrál meg, s hogy ezúttal is – mint a történelemben már többször – képes lesz veszteségeit feldolgozni, azokat zárójelbe tenni és megmaradni.
Ismertek azok az alapszabályzat-módosítások is, amelyeket a küldöttek figyelmébe ajánlanak, s amelyek noha látszólag nem olyan jelentősek, valójában döntő módon befolyásolják az erdélyi magyarok mindennapjait. Ezek a módosítások nem változtatnak a két évvel ezelőtt meghirdetett újratervezés irányán, ám határozottabban jelölik ki a haladás nyomvonalát, a következő két év cselekvési prioritásait.
Alkalom adódott az új típusú és szemléletű stratégiai program megismerésére is, amelynek egyszerre van pártprogram és kongresszusi határozat jellege is. Kelemen Hunor szövetségi elnök korábban hangsúlyozta, hogy az RMDSZ-nek egyetlen szövetségese van: az erdélyi magyar közösség, mindenki más politikai partner, akivel az együttműködés célja az erdélyi magyarság szolgálatának biztosítása. A stratégia program-tervezet túllép az általánosságokon, részletezi, hogy mit is ért az RMDSZ a társadalmi párbeszéd alatt, és azt hogyan akarja felépíteni az elkövetkező két évben. A dokumentumba foglalt szakpolitikai irányok: az oktatásra, az anyanyelv-használatra, illetve a fiatal vállalkozók támogatására vonatkozik. Az oktatás minőségén áll vagy bukik az erdélyi magyarság jövője, ám a minőség demográfiai kérdés is, ezért szükséges próbálkozás azokkal a fiatal vállalkozókra is figyelni, akik még hisznek a szülőföldön boldogulás lehetőségében.
Az alapszabályzat-módosítás természetszerűen következett a női szervezet és a szórványlobbi következetes munkájából. Fontos, hogy felvetődött a szórvány képviseletnek és a tömb–szórvány együttműködésnek az erősítése. Akárcsak a női képviselet megerősítése, az országos és megyei testületekben a 15 százalékos női kvóta bevezetése. Azt a javaslat támogatói is elismerik, hogy még mindig alulképviseltek a nők a politikai döntéshozatalban, ám mindenképpen biztató lépés lenne az egyenjogúság felé az ilyen értelmű alapszabályzat-módosítás. (A teljes egyenjogúság akkor következik be, amikor a nők egy 50 százalékos kvóta ellen tiltakoznának, mondván: nincs szükség mesterséges küszöbre.)
A holnapi zilahi kongresszus nem tartogat meglepetéseket. Leltárkészítés lesz menet közben és az újratervezés apró korrekciójára kerülhet sor. Amit mindig meg kell tenni, ha a politikai partnerek folyton azon dolgoznak, hogy felszedjék az út közepét.
Két év múlva részletesen kell majd kielemezni, hogy sikeres volt-e az újratervezés, helyes-e az irány, együtt halad-e az RMDSZ szövetségesével, sokan maradtak-e közülünk, akik Wesselényihez hasonlóan nem hátráltunk meg. maszol.ro

Kelemen Hunor a magyar oktatásról: a tűzoltást a tudatos tervezésnek kell felváltania
Szakmai fórumokkal kezdődött az RMDSZ Zilahi Kongresszusa. A szövetségi elnök szerint a demográfiai adatok alakulását tudomásul kell venni, és ennek függvényében tervezni az iskolahálózatot.
Szakmai fórumokkal kezdődött pénteken az RMDSZ Zilahi Kongresszusa. A Szilágy megyei művelődési központban zajló eseményen számvételt készítettek a magyar kisebbségi oktatás problémáiról, kihívásairól. Kovács Ildikó főtanfelügyelő-helyettes és Seres Dénes a szilágysági RMDSZ elnöke házigazda minőségében köszöntötte a jelenlévőket. Seres elmondta, megpróbálták a Szilágy megyei oktatási rendszert működőképessé tenni, részben ez sikerült is, alig kellett iskolákat, osztályokat bezárni.
Az oktatási fórumon Kelemen Hunor RMDSZ-elnök intézett beszédet a megye magyar pedagógusainak. Az oktatás nemcsak 27 esztendeje prioritás, hiszen igazából mindig is az volt: az erdélyi tudományosság, oktatás évszázadokkal ezelőtt is híres volt. Most azonban új kihívással szembesül az oktatási rendszer, a hangsúlyt a versenyképes, és minőségi oktatásra kell fektetni. Eddig is minőségi volt a magyar oktatás, azonban gyorsan változik a világ, amihez tudni kell alkalmazkodni, felzárkózni, mondta. "Készül egy új oktatási reform, amiről keveset tudunk, de az biztos, hogy nem szabad olyan verziót elfogadni, ami az eddigi oktatási jogokat csorbítaná" - jelentette ki a szövetségi elnök. Transindex.ro

RMDSZ-kongresszus: fontos lenne tükörbe nézni
„Iránymutató” kongresszust tart az RMDSZ szombaton Zilahon, legutóbb 2015-ben tartottak egyet Kolozsváron, „újratervezés” jelszóval. Ami aztán teljes mértékben elmaradt, mert se az újratervezés és reform, se a megújulás és megtisztulás nem lett úrrá a szervezeten. Ellenben egyre több benne és körülötte a korrupció.
Az előző kongresszus óta annyi történt az RMDSZ-ben, hogy kicserélték az időnként főtitkárnak nevezett ügyvezető elnököt: a marosvásárhelyi klikk embere (Kovács Péter) helyett Kelemen Hunor elnöknek sikerült beültetnie ebbe a funkcióba a saját emberét (Porcsalmi Bálint). Ettől függetlenül, a pártot továbbra is Verestóy Attila – Udvarhelyszéken megválasztatott bukaresti szenátor – vezeti, aki negyedszázada „felügyeli” a román titkosszolgálatokat, s aki az RMDSZ éléről csak akkor fog eltűnni, amikor a román hatalom megtalálja az utódját. Sokan kész tényként, hogy a szövetség „normalizálta viszonyát” a magyarországi kormánypártokkal, aminek viszont az a legbaljóslatúbb jele, hogy Verestóy egy ideje igencsak bejáratossá vált a budapesti főhivatalokban.
Ami a zilahi iránymutatást illeti: a hírek szerint a kongresszuson módosítják a szövetség alapszabályát, programját, és egy stratégiai dokumentumot fogadnak el, amely a következő két évre határozza meg a szövetség cselekvési prioritásait. Tisztújításra nem kerül sor. Hogy mit rejt a politikai tolvajnyelven megfogalmazott szándék? Megfigyelők szerint semmi érdemlegeset, a szokásos izmozáson és öndicséreten kívül aligha lehet számítani másra. Az RMDSZ legfontosabb problémája: a női képviselet. Több nőt a helyi, regionális és országos politikába! Helyi szinten egyharmados arányt kell biztosítani a nők számára! Ahol ez nem lehetséges, ott a felettes testület adhat felmentést az arányossági kritérium teljesítése alól. A területi és országos testületekben 15 százalékos kvótát kell biztosítani az RMDSZ nőszervezeti jelöltjeinek...
Komolyra fordítva: egy marosvásárhelyi tanácskozáson nemrég azt mondta az RMDSZ elnöke, hogy „nyíltan, egyenesen kell beszélni oktatásunk helyzetéről”. Ezzel félszájjal elismerte: tragikus a helyzet. Ám a nyílt, egyenes beszéd elmaradt. Nem úgy a propaganda: „Az RMDSZ különösen fontosnak tartja a magyar diákok számára készült román nyelvű tankönyvek minőségét, ezért pályázatot ír ki azok elkészítésére – jelentette be a szövetségi elnök.” A magyar párt legnagyobb gondja: a román nyelv oktatása és a román nyelvű könyvek minősége! S noha a romániai magyar gyermekek, fiatalok közel egyharmada nem tanul az anyanyelvén (egy részük még az anyanyelvét sem tanulja már, a nyelvvesztés, a többségi asszimiláció fázisába jutott), noha azok sem élvezhetik a teljes körű anyanyelvű képzést, akik magyar tannyelvű iskolákban, tagozatokon vagy osztályokban tanulnak (a tantárgyak egy részét románul oktatják nekik magyarul nem tudó oktatók), noha a román nyelvet anyanyelvi szinten tanítják nekik és kérik tőlük számon, noha a magyar nyelvű tankönyvek egy része románból fordított, borzalmas minőségű, használhatatlan segédanyag, noha a magyar nyelvű képzést választó szülők, gyermekek száma évről évre csökken (a hangzatos „minden magyar számít” kampányok dacára), noha magának az anyanyelvű oktatásnak is drasztikusan esett a színvonala (a szakmai kontraszelekció következtében: gyengén képzett, rosszul fizetett, hivatástudat nélküli, politikai aktivistákká degradált oktatók árasztották el a tanügyet), noha hosszan sorolhatnánk még a negatívumokat – az RMDSZ-től a „rendszeres egyeztetésnél és tervezésnél”, illetve különféle „fontos dokumentumok” gyártásától több nem telik.
És akkor még nem szóltunk az állami magyar egyetem teljes hiányáról, a magyar orvos- és gyógyszerészképzés agóniájáról, a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium kálváriájáról (aminek egyetlen megoldását a centralizációban, azaz a bukaresti kijárásban-kegykeresésben látja a párt!). Az oktatási törvény örökös, állandó csűrésében-csavarásában-módosítgatásában látják az RMDSZ politikusai a romániai magyar oktatás, az ifjúság jövőjét… meg a tej-kifli-melegétel-programban… meg „a magyar oktatáskutató és továbbképző központ létrehozásának sürgetésében”, ami prioritás…
Jó félévvel ezelőtt indított országos petíciót Beszéljünk megoldható problémákról címmel három erdélyi értelmiségi: a romániai magyar nyelvű oktatás nehéz helyzetére, valamint a sajtó politikának való túlzott alárendeltségére igyekezték felhívni a közvélemény és az erdélyi magyar politikum figyelmét. A petíciót alig hétszáz személy, többségében tanár írta alá, de sok történelmi múltú iskola oktatóinak, vezetőinek visszajelzése maradt el éppúgy, mint az erdélyi magyar sajtó prominenseinek állásfoglalása és a politikum reakciója. Ami azt jelzi: az erdélyi magyar társadalomban vagy a fásultság dominál, vagy a félelem. Vagy mindkettő. A mindenkori hatalomból való kiábrándulás és a felsőbbségektől való rettegés. A hatalom etnikai színezete ez esetben nem perdöntő: a többség diktatúráját és az azt kiszolgáló kisebbségi szervezet dominanciáját egyként kezeli a ma embere Erdélyben.
A szóban forgó petíciót a tavalyi választások után kiértékelő nyílt levelükben ekként fogalmaznak a hármak: „Politikai elitünk populista ígéreteket, terveket vállal fel, miközben a döntés nem rajta, hanem a többségi politikusokon múlik, így elszámoltathatósága továbbra is kérdéses marad. A sajtóról a választási kampányban nem sok szó esett, az oktatási gondokat azonban a politikusok látszólag szívükön viselték. A számok azonban mást mutatnak. A 2012–2016-os ciklusban az RMDSZ-nek 16 képviselője volt a parlamentben, ugyanannyi, mint a többi nemzeti kisebbségnek összesen. A Képviselőház honlapján levő nyilvános adatok alapján az RMDSZ négy év alatt összesen 12 interpellációt nyújtott be – egyik sem érintette az oktatást. A többi kisebbségi 104 interpellációt nyújtott be, ebből 8 érintette az oktatást. (…) Ha az oktatás terén fokozottabb szerepvállalást szeretnénk az RMDSZ részéről, akkor a sajtó, a nyilvánosság tekintetében ennek épp ellenkezőjét várjuk el.”
Lefordítom: a romániai magyar oktatásban szinte ott tartunk, ahol 1990-ben, vagyis amit akkor ki tudtunk harcolni „forradalmi elánnal, áldozatok árán”, nagyjából annyival is maradtunk. Az RMDSZ egyik legnagyobb kudarca ez, de sem erről, sem a többiről, az élet minden területén bekövetkezettekről nem nagyon szabad és nem nagyon lehet beszélni-írni-olvasni, mert a nyilvánosságot is uralja a párt. Amely a 13. kongresszusát tartja május 13-án, önelégülten, semmitől sem zavartatva...
R. Balogh Mihály / itthon.ma/szerintunk

Irakban misézett Böjte Csaba
Négy napot töltött az Iszlám Államtól visszahódított területeken, keresztények között Böjte Csaba ferences rendi szerzetes. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, számtalan árva és nehéz sorsú erdélyi gyerek mentora a Magyar Nemzetnek nyilatkozott.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója, számtalan árva és nehéz sorsú erdélyi gyerek mentora a lap kérdésére elmondta: két napja érkezett haza a háborús területről, és nagyon megrázták a látottak. Bibliai tájakon, a ninivei fennsík falvait és városait látogatta meg, káld és asszír keresztény, valamint asszír keleti ortodox közösségeket. A szerzetes bejutott az Erbil környéki menekülttáborokba is, ahol sok Krisztus-követő lelt menedékre.
Böjte Csaba arról mesélt: járt olyan keresztény katedrálisban, amelynek márványoszlopait fáradt olajjal mázolták be az iszlamisták, hogy utána felgyújthassák. Látott porig lerombolt templomokat, golyószóróval szétlőtt kereszteket is. Hangsúlyozta, hogy a gyűlöletre nem a bosszú a jó válasz.
Hasonlóan gondolkodnak a helyi papok is. A közösen celebrált miséken olajfákat szenteltek meg, és a visszatérő családoknak olajfacsemetéket ajándékoztak, hogy a vérrel áztatott földbe a béke szimbólumait ültessék el.
Böjte Csaba megdöbbent azon, hogy a nagyvilág mennyire nem kíváncsi a közel-keleti keresztények szenvedésére. Beszámolt arról is, hogy gyűjtés indult a káld-szír-asszír testvérek visszatelepedésének megsegítésére, a településeik és templomaik újjáépítésére.
Mindezekről a ferences rendi szerzetes azon a sajtótájékoztatón beszélt, amelyet Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke hívott össze szerda délután, és ahol bejelentették: 2018 novemberéig, az emlékezetes londoni 6:3-as labdarúgó mérkőzés évfordulójáig emlékévet szentelnek az Aranycsapat sikereinek. Ennek a rendezvénysorozatnak lesz a fővédnöke Böjte Csaba.
Lomnici Zoltán elmondta azt is: petícióval fordult Brüsszelhez amiatt, hogy Románia nem tett eleget az unióhoz való csatlakozáskor elfogadott kötelezettségeinek, és az erdélyi magyar egyházaktól a kommunizmus idején elkobzott kétezer-ötszáz ingatlan kevesebb mint egyharmadát adta vissza. Az ügyben múlt héten meghallgatást tartottak, ahol elmondta: a helyzet nemhogy javult volna, hanem immár olyan ingatlanokat is megpróbálnak elvenni, amelyeket korábban visszaadtak a jogos tulajdonosnak. Lomnici támogatja a Gyulafehérvári Főegyházmegye felhívását, amely szerint a jövőre tervezett romániai pápalátogatás egyik feltétele legyen az, hogy előtte a katolikus egyház ingatlanait maradéktalanul visszaszolgáltassák.
mno.hu; http://itthon.ma/karpatmedence

Együttműködik a szegedi egyetem és a kolozsvári BBTE
Egykori közös elődintézményük alapításának évfordulóján egyetemtörténeti kutatásokról és többéves hallgatói csereprogramról kötött együttműködési megállapodásokat a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE).
Soós Anna, a kolozsvári BBTE tanulmányi rektorhelyettese pénteken Szegeden, a szerződések aláírásakor felidézte, 1872-ben a Magyar Királyi Kolozsvári Tudományegyetem a Báthory István által az erdélyi városban 1581. május 12-én alapított jezsuita akadémia szellemi utódjaként jött létre. A 16. századi akadémia az első újkori, magyar és kétkarú katolikus egyetemi intézmény volt, öröksége pedig hozzájárult ahhoz, hogy 1872-ben Kolozsváron elkezdhette működését az akkori Magyarország második tudományegyeteme - közölte a rektorhelyettes. Hozzátette: a jezsuita akadémia hatásaként kialakult szellemiség tovább él, ennek eredménye, hogy ma az intézmény utódjaként két, világszínvonalon számon tartott egyetem működhet Kolozsváron, illetve Szegeden.
Szabó Gábor, az SZTE rektora hangsúlyozta, a szegedi felsőoktatás két oktatáspolitikusnak köszönheti létét. Báthory István korát messze megelőző módon tudta azt, milyen fontos a felsőoktatás és a tudomány, ezt bizonyítja, hogy a jezsuita akadémia mellett ő alapította a vilniusi egyetemet is. A másik történelmi személyiség Klebelsberg Kunó, akinek az egyetem a Szegedre költözése utáni sikereit köszönheti. Az ő érdeme, hogy 1921-ben nem kellett újrakezdeni a munkát, a maga korában az egyik leghaladóbb szellemiségű felsőoktatási intézménynek számító kolozsvári egyetem Szegeden folytathatta tevékenységét - mondta az akadémikus. Az egykori akadémiának ma két azonos célokat meghatározó, „ugyanazon a pályán versenyző” és nagyjából hasonló eredményeket elérő utódja van, Erdélyben és Szegeden. A mai utódok felelőssége, hogy a közös örökség részleteit feltárják - fogalmazott a rektor.
A létrejött együttműködési megállapodások értelmében a két intézmény közös egyetemtörténeti kutatásokat végez. Az SZTE és a BBTE szerződést kötött arról is, hogy a magyar kormány Makovecz-programjának keretében 2020-ig hallgatói cseréket szerveznek. MTI

Kitüntették Albert Ernőt (A Magyar Nyelv Napjai Kézdivásárhelyen)
Tegnap délelőtt a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében kezdődött el és ma ugyanott folytatódik az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) hagyományos rendezvénye, A magyar nyelv napjai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő, amelyet a szövetség évről évre változó helyszínen, szórványban vagy tömbmagyarságban szervez meg. A Sütő András Nyelvőrzés Díjjal idén Albert Ernőt tüntették ki.
A rendezvényt Péntek János nyelvészprofesszor, akadémikus, az AESZ elnöke nyitotta meg, majd a köszöntőbeszédek következtek, többek között Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, a Magyar Nyelv Stratégiai Intézete, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről. A magyar nyelv napjai rendezvény egyik ünnepi mozzanatát a Nyelvőrzés Díja átadása jelenti. Ezt a kitüntetést 2000-ben alapította a szövetség, és évente egyszer az AESZ elnöksége ítéli oda olyan nyelvészeknek, nyelvművelőknek, pedagógusoknak, közéleti személyiségeknek, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelvhasználati jogaiért munkálkodtak. 2007-től a nagy erdélyi író halála után a rangos elismerés elnevezése Sütő András Nyelvőrzés Díjra változott. Ezt idén a marosvásárhelyi Hunyadi László szobrász által készített bronz domborművel együtt Albert Ernő tanár, néprajzkutató, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatója kapta meg az erdélyi magyar nyelv védelmében, anyanyelvünk ápolásában, terjesztésében és használatának bátorításában végzett áldozatos munkájáért. A napokban jelent meg Édesanyám sok szép szava című könyvének második, bővített kiadása, amelynek újraközlését az tette indokolttá, hogy az első, 1989 tavaszán megjelent változatban az akkori politikai megszorítások miatt a székelyföldi helységnevek csak románul szerepelhettek. Laudációt mondott Erdély Judit magyartanár, a szövetség alelnöke, aki Albert Ernő életét és gazdag néprajzkutatói és közéleti munkásságát ismertette. Elmondta, a kitüntetett barátja és munkatársa a szövetségnek, szakmai tanácsaival huszonöt éve folyamatosan segíti az AESZ munkáját. A díjat Ördög-Gyárfás Lajos, az AESZ ügyvezető elnöke adta át, Albert Ernő pedig meghatottan mondott köszönetet a kitüntetésért, és anyanyelvünk ápolására szólította a jelenlevőket. Az ünnepélyes megnyitó a 2016-os Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyen első helyezett Szöllősi Katalin marosvásárhelyi diák fellépésével ért véget, aki A nagy hegyi tolvaj című balladát adta elő. A rendezvény délután kiállításmegnyitóval, szakmai konferenciával és a diákok számára szervezett csernátoni kirándulással folytatódott.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nyomorban is kitartó matuzsálem (Gaál Sándor emlékezete)
Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét.
Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le.
A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor.
Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar oktatás gondjairól (RMDSZ-fórum)
A romániai magyar oktatás jövőjéről szerveztek pedagógusfórumot Zilahon tegnap délután. Az RMDSZ szombati kongresszusát megelőző rendezvényen a szövetség képviselői, szakemberek, pedagógusok vitatták meg az égető kérdéseket – tudósít a Maszol portál.
Az oktatás huszonhét éve prioritás az RMDSZ számára – jelentette ki Kelemen Hunor. A szövetségi elnök szerint új iskolák alapítására, a szórványkollégium-hálózat bővítésére mindig szükség van ugyan, de a hangsúlyt a minőségi oktatásra kell helyezni a jövőben, hiszen az elvárások, a munkaerőpiac gyorsan változik. Beszélt a magyar oktatás nehézségeiről, és leszögezte: a tűzoltó munkát hosszú távú tervezésnek kell felváltania. 2011-ben megszületett az oktatási törvény, amelyben aktív szerepet játszottak az RMDSZ szakpolitikusai és a pedagógusok; azt hitték, hogy jó irányba haladnak, de megbukott a kormánykoalíció, és ezt követően a törvény kisebbségi fejezete megmaradt a korábbi állapotában – mondta Király András oktatási államtitkár, aki szerint fel kell gyorsítani a reformfolyamatot, mert most évekig tart, amíg egy folyamat eléri a diákokat. Elmondta: a kiadók kibújnak a magyar nyelvű tankönyvek kiadása alól azzal az indokkal, hogy nem kapnak elég anyagi támogatást, és a diáklétszámhoz kötött finanszírozás is hátrányos a magyar nyelvű óvodák, iskolák számára.
A tanügyi törvény legstabilabb része a kisebbségi fejezet, és ha nem is tettek hozzá, de legalább sikerült megvédeni a korábban megszerzett jogokat – véli Szabó Ödön parlamenti képviselő, az oktatási bizottság alelnöke, hangsúlyozva, hogy a román nyelvnek nemcsak az oktatása, hanem a számonkérése is sajátos kell hogy legyen.
A romániai magyar nyelvű oktatás versenyképességéről Barna Gergő szociológus beszélt, egy 2012–2016 között elvégzett kutatás eredményeit összegezve. A kisérettségi eredményekről elmondta: a magyar tannyelvű osztályokban a sikeresen vizsgázók aránya elmarad az országos átlagtól, és a nyolcadik osztályt elkezdők közül is kevesebben vizsgáztak az év végén, mint az országos átlag. Megyékre lebontva Kolozs megyében 86, Kovászna megyében 74, Maros megyében 73, Szilágy megyében 72 százalékban vizsgáztak sikeresen a diákok, Hargita megyében pedig 66 százalékban. Az elmaradás nemcsak román nyelvből, hanem matematikából is nagy, de a magyar nyelv és irodalom esetében jobbak az eredmények, mint a román diákok anyanyelvű teljesítménye. Az eredményekre leginkább a tanári kar képesítése (a fokozati vizsgák hiánya) jár negatív hatással, majd a vizsgázók létszáma, a település gazdasági fejlettsége, a romák aránya az iskolában, a település mérete, végül az osztály tannyelve. Az érettségi eredményeket leginkább a szakok szerinti megoszlások befolyásolják: szakképzésben alul vagyunk reprezentálva, és felül vagyunk reprezentálva a vokacionális képzésben (sport, művészet, teológia stb.). A nagyvárosokban szintén alul vagyunk reprezentálva, míg a kis- és közepes városokban felülreprezentáltak vagyunk. Az iskolaméretekkel is hasonló a helyzet. Az érettségin emelkedő átmenési arány tapasztalható, de a különbség itt is mérhető az átlagos eredmények és a magyar diákok között. A legjobban a Kolozs megyei magyar diákok teljesítenek, majd Szatmár, Maros, Szilágy, Bihar, Kovászna és Hargita megye következik a sorban. A digitális kompetenciák esetében a magyar diákok minimális előnyt mutatnak, idegen nyelvben azonban már hátrányt. A magyar diákok leginkább a szakképzés műszaki tagozatain maradnak el az országos átlagtól, majd a sportosztályokban, a tanítóképzőn, a filológián. A természettudományokban az elmúlt öt évben sikerült jobban szerepelni az országos átlagnál. A lemaradást elsősorban a szakok, az oktatás profilja, majd a tanári kar képesítése, a vizsgázók létszáma, az iskola mérete, a romák aránya befolyásolja. Jelentős eltérések a régiók között nincsenek, a nyelvi környezetnek sem mérték negatív hatását – fejtette ki a szociológus. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sylvester Lajos: Utókezelésen
Öt esztendeje eltávozott barátunk és kollégánk, lapunk főmunkatársa, SYLVESTER LAJOS, életünk szenvedélyes firtatójaként utolsó kórházi napjait is hivatásának kötelékében élte, az általa Fekete Doboznak nevezett irattartóba gyűjtve följegyzéseit a környező világról. Anyaga egy részét még életében három folytatásban közre is adta lapunkban, most emlékét idézve az utolsó szemelvényt közöljük hagyatékából.
Utókezelésre ismét a kézdivásárhelyi kórházhoz, dr. Vitos Attilához járok. Budapesten az Urológiai Klinikán dr. Romics professzor a műtét utáni utókezelést részletező hivatalos irat mellé a kézdivásárhelyi urológus főorvosnak személyre szóló levelet is mellékelt, amelyben a kezelés módját és az alkalmazott gyógyszert írta elő. A gyógyszer beszerzése körül itthon bonyodalmak keletkeztek. Romániában még nem alkalmazzák azt a kezelést. Vitos főorvos végigtelefonálta az urológiai szakismeretségi kört, majd a Romániában is használatos gyógyszer beszerzését ajánlotta. Ez is méregdrága „méreg”, de itthon a biztosító finanszírozza majd a hatalmas összeget. A gyógyszerek beszerzése külön kálvária. Ez a feleségem tiszte. A hónap utolsó napjaiban beadja az egészségügyi könyvecskét a háziorvos asszisztensnőjéhez, aznap délután vagy másnap a recept után megy. A váróterem mindig zsúfolt, tele türelmetlen betegekkel és ezek hozzátartozóival, akik rossz szemmel nézik, ha valaki soron kívül surran be az orvosnőhöz, akkor is, ha mondja, csak egy már megírt receptet vesz át. Aztán irány a gyógyszertár. Újabb sorok, és ott már a kötelező sorállás. Szerencsére ismerik, gyorsan kiszolgálják, ha nincs meg az a gyógyszer, mint a mostani esetben is, amelyet az urológiai utókezelésre írtak fel, akkor másnapra már beszerzik. Futár hozza. Szóval, újra Kézdivásárhelyen vagyok. Vitos főorvossal a kórház udvarán szaladunk össze. Azonnal betessékel az urológiai osztályra, üres kórtermet készíttet elő, ahol a katéteres hólyagfeltöltés után legalább egyórányi időt kell töltenem. A feltöltés művelete nem annyira fájdalmas, mint amennyire kellemetlen. „Túl kell lenni ezen is” – játszom a határozott férfit és a fegyelmezett beteget. Az orvos mindenféle civiltörténettel tereli el a figyelmemet a katéteres kellemetlenségről, ami sikerül is, azon veszem észre magam, hogy jó kedélyű beszélgetésbe keveredtünk. Meghallgatom a viselkedési utasításokat, azt, hogy mennyi ideig maradjak hanyatt fekve, majd forduljak erre meg arra az oldalamra, és sétáljak is, hogy az orvosság „bejárhassa” a hólyag teljes belső felületét. Aztán magamra maradok. Az orvosnak ebben az órában a műtőbe kell mennie, ahol a műtésre előkészített beteg várja. Mégsem vagyok magamra, mert a szomszéd kórteremtől egy függöny választ el, ahol két műtét utáni lábadozó beteg beszélget. Idősebb férfiak – egyiküknél a prosztataműtét után egy idő múlva újra elzáródott a húgyút, s ahogy mondja, az ebben képződött „köveket” kell kipisilnie. A másiknak – Gyurinak – a fél veséjét kellett eltávolítani. Mindezt későbbi megismerkedésünk után tudom meg. Most a függönyön áthallatszó beszélgetésből az életútjukkal ismerkedem. Mindketten világlátott emberek. Már az átkosban megfordultak a határon túl. Sándor az NDK-béli élményükről beszél. Fő téma – az urológiai klinikán vagyunk – a sör. A német sör, amely az itthonihoz képest szuper minőségű volt, és végtelenül olcsó. A finom söröknél jobban csak az lepte meg, amikor egy félmárkányi pénzt baksisként a pincérnél akart hagyni, de az utána rohant, s a vendéglő ajtajában visszaszámolta a pénzt. Ez még abban az időszakban volt, amikor Sepsin, a Sugás vendéglőben az értelmiségiek asztalánál Géza, a kedvenc pincérünk, mikor a számlát írta, mindig hozzábiggyesztette: „plusz a mai dátum – de szerencsétek van, ma olcsón megússzátok, mert ma még csak elseje, messze van még a hónap vége”. Persze játék volt az egész, Géza nem a mi zsebünkön akart meggazdagodni. A függöny mögötti „félvesés” férfi is világot látott ember. Előbb Nyugat-Németországban dolgozott muzsikusként. Csodálkozva hallgatom, milyen szakszerűen és mekkora jártassággal ecseteli a kinti életet. Alsó-háromszéki nyelvjárásban beszél a szakma titkairól, a repertoárról, az itthoni zenei viszonyokról határozottan rossz a véleménye. Persze a kereset is szóba kerül. Az „átkosban” a bukaresti ARIA bonyolította le a művészek külföldi szerződtetését. Ez a hivatal közvetített. A pénzt is ez zsebelte be. Adott a klienseknek egy itthoni fizetésnél valamivel nagyobb összeget. Ezért nem érdemelte volna meg kimenni, de a baksis, az a zsebükben maradt. Még a romániai forradalmat is „kinn” élte meg. Hatan voltak, s mondták is a szálloda és a vendéglő tulajdonosának, hogy most mitévők legyenek, mert ők többet nem akarnak román állami cégnek keresni. Otthon forradalom van, indulnak haza. A főnök nagyon egyszerűen oldotta meg a válságos helyzetet. Azt mondta: én nálatok nélkül nem tudom működtetni a céget. Annyi változás lesz, hogy nem az ARIA-nak utalom át a pénzt, hanem a ti markotokba adom. Közvetlen. Nos, ezután szépen kerestek. A beszédtéma a zene ürügyén aztán árnyalódik, s a nőkre terelődik a szó. Ez tipikus kórházi téma, különösen az urológián, az éhes disznó makkal álmodik alapon. Gyuri szerencsésnek tartja magát, hogy ő akkor még nem volt nős. Az azért szerencse, mert hat hónapon túl egyetlen fehérnép sem tud meglenni férfi nélkül, s itthon, ha nem is kurvul el az asszony, de kapcsolatot épít, s diszkréten félrelép. Ez természetesen valamiképpen mindig a távolban lévő férj tudomására jut, s amikor hazajön, vagy már a távollétében kezdődnek a kölcsönös szemrehányások, mert az asszony is sejti, hogy olyan hosszú ideig a férfi sem tartóztatta meg magát. Aztán szétmennek a házasságok. Neki, legényemberként ezen nem kellett átesnie. Órányit fekszem egymagamban, tervszerűen fordulok egyik oldalamról a másikra, s hallgatom a Sándor és Gyuri nőkről, férfi és női viszonyokról szóló történeteit. Kiderül, hogy több közös ismerősük van, azoknak a nőügyeit részleteiben ismerik, pikáns történeteket hallhatok, nem vagyok prűd ember, de ha ez a téma ekkora teret kap ennyi polgártársunk életútjában, akkor bennünk egy teljesen hamis kép él a világról, amelyben élünk. Érdekes, hogy a kórházban az ital és a nők után az élni akarás a következő téma. Gyuri mondja – ő arról, hogy a fél veséje el van rohadva, semmit sem tudott. A szívtájékon voltak fájdalmai, ezért szívgyógyszereket szedett, mindenféle népi szívkúrálási módot kipróbált, aztán, amikor a vizeletében észrevette a vért, akkor orvoshoz fordult. Addig vizsgálták, hogy mi a baja, míg kilenc kilót soványodott. Olyan lett, mint a deszka. És a végén kisült, hogy a vese okozza az egészet, s ha azt el nem távolítják, akkor ez végzetes lehet. Erre azt mondta: doktor úr, ha maga úgy látja, hogy e nélkül a műtét nélkül megdöglöm, akkor tegye velem azt, amit kell. Én alávetem magamat a műtétnek. És tessék, most úgy érzem magamat – mondja –, hogy itt a kocsim a kórház udvarán, azonnal be tudnék ülni és mehetnék haza. De nem teszem, mert még a cérnát nem szedték mind ki a varrásból. – Én élni akarok, és élni is fogok – jelenti ki –, én olyan erős akaratú vagyok, hogy ezt is túlélem. Soha nem voltam beteg... Fél vesével – olvastam róla s láttam a tévében is – sokáig lehet élni. Sándor, a szomszéd hallgat. Sejtem, hogy neki többféle baja volt. (Két szívinfarktus, prosztatagyulladás.) A betegségekről az orvos témára vált a beszélgetés. Ez felette érdekes. Gyuri mondja, hogy végigtelefonálták és érdeklődték – klinikákat, kórházakat nem mondok – a hazai világ felét. Ezer eurón alul szóba sem állnak az emberrel. A lánya Budapesten él, végigjárta ott is a szent szert, s azt mondta: édesapám, a legtöbb helyen azt mondták, hogy van otthon elég kiváló orvos. Ott van Vitos doktor, aki megjárta Svájcot, volt Magyarországon, keresse meg őt. Itt, Magyarországon egy ilyen műtét egy kocsi árába kerül. Hogy megértse, nem csak a pénzről van szó, hanem a szakértelemről is. Én veszek magának egy kocsit. Keresse meg Vitos doktort. A kocsit meg is vette – folytatja –, itt van az udvaron, akármikor beleülhetnék. Vitos doktor úrnak a szakmában nemcsak a neve jó, hanem maga is jó ember. Közvetlen. Figyelje meg, hogy az arca milyen megnyugtató. Ez a betegnek nagyon fontos. Bízni kezd nemcsak az orvosában, hanem önmagában is. Erre cseng a kabátom zsebében a mobiltelefon. – Van valaki a szomszédban? – kérdezi Sándor. – Van egy úr – feleli Gyuri. Most jött, nemrég. Hosszas telefonálásba kell kezdenem, amiből kiderül a kilétem és sok minden egyéb. A függöny mögött a szomszéd kórteremben beáll a csönd. Kopogok a függönnyel takart ajtófélfán, és átmegyek ismerkedni hozzájuk. Ismernek. Olvasnak. Szinte sajnálom, hogy társalgásunkat félbe kell szakítanom, mert számomra már rég lejárt a gyógyszeres kezelésre kiszabott idő. Beszélgetünk. Egymás társaságának örvendezve mondja Gyuri, a zenész, hogy műtét előtt olyan kórteremben volt, ahol egy izgága, raplis vénember mindenkivel kötekedett, a nővérekkel is, neki semmi sem tetszett. Rossz volt a hangulat. A betegek idegesek voltak, türelmetlenek. Ő sem bírta sokáig, s amikor vizitre érkezett Vitos főorvos úr, mondta neki, hogy ő abban a társaságban megbolondul. Az orvos mosolygott, nem szólt semmit, nem hordott le senkit, s aztán jöttek a nővérek s mondták, hogy melyik kórterembe menjen át. Mert a legfontosabb az, hogy az ember jól érezze magát. Akaratomon kívül két óráig tartott a kúra, amelynek fele idő is megfelelt volna. Egészséges gondolkodású és lelkületű emberek között még a kórház, a félelmetes ispotály is klubbá, kaszinói hangulatúvá válhat.
Pálinkafőző-bajnokság Bécsben
Érik az embert meglepetések: a Destillata (Bécs, Ausztria) nemzetközi párlatversenyen 13 ország 188 pálinkafőzdéje közül összesített versenyben a győztes — no, ki lehetett? — természetesen magyar.
(Ha még a pálinkaivást is mérték és értékelték volna, s erre beneveznénk, akkor mi, székelymagyarok bizonyosan számíthattunk volna több nagydíjra.) No, de folytassam a magyar pálinka diadalmenetét: a 18. alkalommal megrendezett párlatversenyen, amelyre Argentína, Ausztrália, Ausztria, Görögország, Hollandia, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc, Svédország, Szlovákia, Thaiföld és Új-Zéland nevezett be, a nemzetközi zsűri Az év főzdéje, 2009 aranyfokozatát az Agárdi Pálinkafőzdének ítélte, s Az év főzőmestere Vértes Tibor, a főzde egyik tulajdonosa. Ő tehát a világ legjobb pálinkafőző mestere, s ami természetes is, a kóstolást is szakmai szinten műveli. „A Destillata történelmében negyedszer kerül nem Ausztriából származó főzdéhez ez a cím – állapította meg Wolfgang Lukas, a Destillata verseny igazgatója –, és idén első alkalommal viheti el magyarországi mesterműhely ezt, a szakmában világbajnoki éremnek számító díjat.” A Destillata-érmekből 96 került Magyarországra, ebből négy Az év pálinkája, öt arany-, 32 ezüst- és 55 bronzérem. Ezt mindössze húsz magyar főzde csurgatta haza, szemben a 101 ausztriai benevezővel, akik a díjakból idén csak csepegtettek. Végre valami igazi magyar és magyaros diadalról is beszélhetünk, amely azt is jelzi, hogy a jelenlegi kormányzati szervek még nem kavartak bele a cefrébe. És hirtelen azt is mondjam el, hogy ez a díjözön, ez a kitüntetéses eső elmosta annak a magyar–román pálinkavitának az emlékét is, amely a Medgyessy–Năstase-kormányzat alatt az uniós bírákra ráömlött, s ehhez jókedvemben azt is tegyem hozzá, hogy Magyarország akkor aratta legnagyobb diplomáciai győzelmét, amikor a magyar külügyminisztérium képviselője a vitában elővette a román nyelv értelmező szótárát, azt felütötte a „palincă” szócikknél, s hangosan felolvasta: „A palincă magyar eredetű, gyümölcsből erjesztéssel és lepárlással készülő szeszes ital.” Punktum. Az uniós egyeztető csapat erre azt mondta, hogy ha maguk a románok is magyar eredetűnek tartják, és nem ősi román italnak, akkor ez csak magyar termék lehet. (Hja, ha autonómiaügyben is össze lehetne hozni egy ilyen grémiumot, amelyen Băsescu államelnök a maga mentségére – nem lesz soha székelyföldi autonómia – felhozhatná Gagauziától Katalóniáig az összes autonómiát.) Nos, ennyi jó szöveg, magyar siker olvastán a hírtől enyhén magam is megpityókosodtam, hisz ez az ausztriai siker a mi sikerünk is, mert Erdélyben sem cujkát párolnak, hanem igazi szilvóriumot (is) – ilyennel még Lomnici Zoltán, a legfelsőbb törvényszék volt elnöke is koccintott Felsőcsernátonban a Bíró-féle vízimalomban, amikor a Rákossy-szobrot avattuk, szóval, máris nyúltam a kamrába, hogy Dobolyi Laci barátom Cserszegtomajról (Balaton-felvidék) származó, aszú szőlőszemekből erjesztett és párolt törkölyéből egy kupicával felhajtsak, s akkor telefonált Sándor öcsém, aki éppen a pálinka nélküli neve napjára készült, s mit sem tudván az ausztriai magyar győzelemről, azt tanácsolta: tedd le a poharat, bátyám, mert másképp úgy jársz, mint én. Ez volt a másik meglepetés.
Volt egy harmadik meglepetés is: az egyik urológiai orvosi gyógyszerreceptre rá volt írva – szabadon fordítom magyarra – „alkohol nélkül”.
De a bécsi magyar gőzelemnek azért örültem. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három Krisztus-szolga példája (Az Úr csodásan működik)
A Szalézi Szent Ferenc-díjas, sokszínű és sokrétű munkát végző újságíró Frigyesy Ágnes arra vállalkozott, hogy a történelmi félmúltat és jelent összekötve, felekezeti korlátokon túllépve, három „istenszolga” életútját bemutatva példákat tárjon elénk, XXI. századi magyarok elé arról, hogy a hit, a szeretet, a remény örök megtartó erő, mely bátorságot, hűséget, bizodalmat teremhet abban, aki mindvégig, rendületlenül ezekbe kapaszkodik.
A nagy erdélyi tanúságtevők közül három, a huszadik századot átívelő „szent ember” sorsát, életútját tárja elénk. A szerző AZ ÚR CSODÁSAN MŰKÖDIK címet adta munkájának, mely közismert éneke a keresztény-keresztyén világ közösségének. Több mint két esztendő kitartó kutatómunkájával, számtalan utazással és dokumentumok gyűjtésével készült el a három nagyinterjú, mely a könyv centrumát képezi.
A meglepően gazdag, eredeti fotóanyag is arra utal, hogy a kötet szerzője különleges és feltétlen bizalmát nyerte el riportalanyainak, akik egyben emberi, szellemi és keresztény értelemben példaképek is számára.
Három, kivételesen hosszú életút, három sors, mindhárom egy évszázadot átívelően ad példát arra, hogyan lehet az ember és az emberiség legnagyobb viharait, válságait túlélni hittel, erővel szolgálva. Ferencz Béla Ervin OFM, Tőkés István és Bíró János Antal OFM egyenként kivételesen hosszú életpályája arra is példa egyben, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a Jézussal járó élet egyforma konzekvenciára készteti a benne hívőket az élet nagy kihívásaival szemben. Egy gyergyószárhegyi földműves családból származó ferences szerzetes az első tanúságtévő, akit Márton Áron mártírpüspök szentelt fel így: ,,Vértanúkká szentellek titeket”. S valóban, kihirdették halálos ítéletét, melyet később változtattak életfogytiglanra! A börtön, a megaláztatások, verések, kínzások sem törték össze hitét, melyből, míg magyar ember él a Földön, mindig erőt meríthet. Emlékművét tanítványai és művei állítják neki a magyar idők végezetéig. Papi jelmondata „Hirdesd a szegényeknek az evangéliumot!” Tőkés István református lelkész is Székelyföld szülötte, Málnáson látta meg a napvilágot. Lelkész családban született, püspököt nevelt (Tőkés László) a hazának, ki a hitet megtartotta, ezért hite megtartotta. Végezetül eltétetett neki az örök életnek koronája! A 99 évet élt Bíró János Antal ferences atya 85 esztendősen úgy érezte, még dolga és szolgálata van ezen a földön, és testi nyomorúságait legyőzve ajánlotta fel Böjte Csabának segítségét abban az új ember- és lélekmentő programban, mely Déván kezdődött. Még 85 évesen is arra gondolt, hogy mit tehetne Isten országának építéséért, népéért és a hazáért. Ő is Székelyföld szülötte, zsellércsalád sarja, Márton Áron tanítványa. És „lelki kenyér-sokasító”, mint minden igaz keresztény „szentember”. A kötet vele készült nagyinterjújának utolsó mondatai e hosszú élet tökéletesre sűrített összefoglalásaként így hangzanak: „Háromszor írtam alá a halálos ítéletemet, lelki dolgaimat elvégeztem, testamentumot nem kell csinálnom, hozzátok a szent útravalót, a keresztet. Soha életemben tisztábban, nyugodtabban el nem mondtam a Miatyánkot, azt a kérését: – Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is…” Mi, a XX. század sebesült hitű keresztényei-keresztyénei épüljünk, gyógyuljunk eme egyre sötétedő, szekularizálódó világban e messze világító három Krisztus-szolga életéből, erejéből, hitéből. Isten e három ember-fáklyája mutasson utat a valódi világosság, a Világ Világossága felé vezető úton, gyakran sötéten botorkáló életünkben e könyv szavai által is!
TAKARÓ MIHÁLY
A könyv bemutatóját Sepsiszentgyörgyön szombaton 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartják. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hollósy Simon
1857–1918
Meggyőződésem, hogy napjaink művészetkedvelő magyar közönsége általában ismeri Hollósy Simon nevét, tudja azt is, hogy oroszlánrésze volt a modern magyar festészet megszületésében oly meghatározó szerepet játszó „nagybányai festőkolónia” létrehozásában, és feltételezhetően két festményét: a Kukoricahántás, valamint a Rákóczi-induló című alkotásait is legalább albumbeli reprodukciókról ismeri.
Ha Hollósy Simon művészetének igazi jelentőségével szeretnénk megismerkedni, elkerülhetetlenül pillantást kell vetnünk arra a korra, amelybe beleszületett, amelyben formálódott művészete, és arra is, hogy milyen lehetőségeket nyújtott az a kor az alkotómunkára. Az a két évszám: 1857 és 1918, amely egy művészi alkotással eltöltött élet kezdetét és végét rögzíti, csupán egy olyan szakaszt jelöl, amelynek művészeti-társadalmi előzményei voltak, majd pedig következményei, utóhatásai is lehettek vagy lettek.
Bár irodalmunk már a 18-19. század fordulóján, a 19. század elején is virult, kitűnő képességű költőink újítgatták nyelvünket, írtak a magyarság vágyairól, érzéseiről, gondoljunk csak Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály és Kazinczy Ferenc műveire, a képzőművészetben sajnos más volt a helyzet. Az 1700-as évek elején alkotó Mányoki Ádámot (akit 12 éves korában egy német tábornok fogadott örökbe, és így Hannoverben, Párizsban képeztethette magát) csak II. Rákóczi Ferenc fejedelem foglalkoztatta itthon, ő festette meg a fejedelem kitűnő portréját (1707), a továbbiakban pedig Prágában, Lipcsében és Drezdában volt kénytelen megélhetést találni magának.
A török hódoltságot követő évszázadban Habsburg-hű arisztokratáink nagyrészt gyakorlott külföldi művészeket, építészeket, festőket hívtak be és foglalkoztattak (Anton Maulbertschnak a sümegi plébániatemplom, a székesfehérvári karmelita kolostortemplom, Paul Trogernek a pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom, a győri Szt. Ignác-templom, Lucas Krackernak a jászói premontrei préposti kolostor számára, valamint az egri Líceumban készített freskói). Közülük néhányan letelepedtek ugyan Magyarországon, de ez semmit sem változtatott a lényegen, mert itthoni művésznevelésre még nem adódott lehetőség.
Az 1800-as évek elején sem történt változás, noha az 1820–30-as években olyan kiemelkedő művészek, mint a szobrász Ferenczi István, aki Bécsben és Rómában, vagy az idősebb Markó Károly, aki Bécsben, majd Itáliában és Brocky Károly, aki Bécsben és Londonban tanult és dolgozott, külföldön is elismert, keresett művészek lettek, magyarhonban mégsem tudtak gyökeret ereszteni. Itt csak józan aprómunkával lehetett a nemzeti művészet támogatásának szükségességét megértő közönséget nevelni. Jó példa volt erre az Erdélyből Pestre települt Barabás Miklós esete, aki kitűnő portréfestő volt, és természetes, hogy életműve leginkább arcképekből áll. Reformkori gondolkodása miatt azonban a főúri megrendelők lassan elmaradoztak, a polgári családok megrendelőitől viszont épp elegendő elfoglaltságot kapott Barabás a kényelmes megélhetéshez. Nevet, tekintélyt és tiszteletet szerzett magának. Ebben a több évtizedig tartó polgáriasodó folyamatban a formálódó magyar képzőművészet – jól észlelhető sajátosságokat is magán hordozva – lassan-lassan alkalmassá vált arra, hogy beleszóljon az ország általános kulturális fejlődésébe.
Ma már vitathatatlan ténynek tekinthetjük, hogy a magyar nemzeti festészet és szobrászat nagykorúvá, életképessé válásában a fordulópont az 1848-as polgári forradalom és az abból kinövő Habsburg-ellenes szabadságharc, majd az ezt követő kegyetlen megtorlás időszaka volt. Érdekes módon, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése nem jelentett történelmi kudarcot a művészeti fejlődés szempontjából. A győzelem elmaradása nem csökkentette a forradalmi eszmények befolyását irodalmunkra, művészetünkre, festészetünkre. A magyar közvélemény – a lehetetlen politikai állapotok közepette is – igényelte a nemzeti önérzet méltó kifejezését. Ennek az óhajnak tulajdonítható, hogy festészetünkben a népszerű portré helyét a továbbiakban már a történelmi téma foglalta el. Gondoljunk csak Madarász Viktor és Székely Bertalan alkotásaira. A polgári átalakulásért folytatott küzdelemben – az adott körülmények között – fontos szerepet kapott a művészet mint a nemzeti felemelkedés egyik eszköze. A felvilágosodás szellemének megfelelően a 19. század második felében Magyarországon a művészet az erkölcsi-érzelmi-értelmi felemelkedés kifejezőjévé vált.
Különös valóság képzőművészetünkben az, hogy a 19. századi magyar piktúra legjelentősebb alkotásai külföldön születtek. Mint azt már említettük, a 19. századi tehetséges magyar fiatalok tanulmányi lehetőségeit csak a határainktól nyugatra lévő képzőművészeti akadémiák nyújthatták. A világosi fegyverletételt követő időkben a bécsi Akadémia látogatottsága fokozatosan háttérbe szorult, fiatal művészeink inkább München, sőt a távolabbi Párizs felé vágyakoztak továbbképzésük céljából. Két jellemző példát idéznék:
A tehetős családból származó Madarász Viktor rövid bécsi tartózkodás után indult Párizsi tanulmányútra, és 14 éves ott-tartózkodása alatt festette szinte minden jelentős alkotását. Az 1859-ben készült Hunyadi László siratása című képe az évente megrendezett nagy Párizsi Szalon aranyérmét nyerte el. Szinyei-Merse Pál, aki Münchenben tanult és évekig élt a bajor fővárosban, ott festette a Hinta című, ragyogóan üde kis képet, majd egy évvel az impresszionisták párizsi bemutatkozó kiállítása előtt, 1873-ban Münchenben festette és állította ki a Majális című nagyméretű vásznát. Ez a színek tüzét felfokozó igazi plein-air kép mind Münchenben, mind Pesten teljes értetlenséggel találkozott. Ám amikor 1901-ben, közel 30 év múltán egy müncheni nemzetközi tárlaton ismét kiállításra került, átütő siker koronázta, a Majális kapta a kiállítás nagy aranyérmét.
A bajor főváros Művészeti Akadémiája államilag is támogatott intézmény volt, ösztöndíjas lehetőséggel. Ezért volt jelentős a vonz-ereje a közép-európai térségből érkező művésznövendékek számára. Párizsi tanulmányokra ösztöndíjat csak jóval később lehetett kapni. Tény az, hogy az 1808-ban alapított müncheni Akadémia törzskönyvében az I. világháború kitöréséig 335 magyarországi művészhallgató neve szerepel.
Párizs vonzása az 1860-as évektől fokozódott a Barbizoni csoport fellépésének, valamint Coubet, Millet, Bastien-Lepage realista piktúrájának hatására. Az impresszionisták 1874-es kiállítása után vált Párizs a modern képzőművészet fővárosává.
(Folytatás a soron következő Múzsában)
Elhangzott a Bernády Házban, a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület telt házas estjén.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)

Lövétei hétköznapok
2017. május 4-én nyílt meg a Lövétei hétköznapok című fényképkiállítás Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében. Az Orbán Balázs nyomdokán Lövéte községben című, tavalyi dokumentációs fotótábor válogatott anyagának az utóbbi intézmény biztosít helyszínt (Székelyudvarhely, 1918. December 1. utca 9. szám, 2. emelet), a tárlatot Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyitotta meg, az eseményt népdal-összeállítással lövétei iskolások tették hangulatosabbá, emlékezetesebbé. A kiállítás anyaga Lövétének és környékének hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérletként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel, a kétajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba tor-kolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak. A 33. fotótáborban részt vevő fényképészek: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Csíki Csaba (Csíkszentdomokos), Egyed József (Lövéte), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Szabó Béla (Öttevény – Magyarország), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), Vitos Hajnal (Csíksomlyó), „hagyományukhoz híven átfésülik a falut” és vizuális értékmentést végeznek, mivel a megörökítésre érdemes pillanatokat, a múló jelent fényképezőgépeik segítségével rögzítik, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem.
Lövéte Hargita megye délnyugati részén terül el, és az egykori Udvarhely vármegye (1876. évi megyerendezés előtt Udvarhelyszék) egyik legszínesebb természeti és néprajzi kistájának, a Homoród mentének, ezen belül pedig a Kis-Homoród völgyének legnépesebb községe. Fekvése, „mely magas, sűrűn egymás mellé és egymás fölé épített házaival, különösen a távolból festőileg szép tájat alkot”, viszonylag kedvezőnek mondható. Alaprajzát tekintve a község halmaztelepülés. Vagyis belsőségei és házai rendszertelen összevisszaságban állnak, telkei és telektömbjei többnyire szabálytalan alakúak, utcái zegzugosak (kivételt képeznek az 1913. évi, valamint az 1970–72-es földcsuszamlások után épült falurészek, mint Pósfalu, Tófalva vagy Újnegyed). A telkek felaprózódása következtében, besűrűsödés útján vált halmazfaluvá. Jellegzetes emeletes kőházai régebb építészeti szempontból is érdekessé tették. Manapság egyre kevesebbet látni belőlük. A XIX. század elején még a rideg és félrideg állattartás dívott itt. Ökrök, tehenek, lovak, juhok, kecskék, disznók nagy számban legeltek a nyomáshatáron és a tágas füves havasi legelőkön. A teleltetés a havason gyűjtött szénával folyt. Ez új havasi szállások, tanyák építéséhez vezetett (Vargyas völgye, Kékvize, Gyepü pataka, Szerepreze, Gyékoskő, Cifrabükk, Vészmező stb.). Ezek rendszerint az irtásokon jöttek létre. Az irtásföldek az erdős, bokros területek kaszálókká való átalakítása során keletkeztek. A kezdetleges „nyári szállások” a későbbiekben, mivel a széna hazahordása túl költséges lett volna, s az állatok trágyájára a sovány füvű havasi kaszálókon is nagy szükség volt, állandóan lakottá váltak. Az állattartásból származó jövedelem mellett az erdőgazdálkodás (deszkametszés, zsindelykészítés, szénégetés, hamuzsírfőzés, fafaragás), a vasbányászat, bizonyos időszakokban pedig a mészégetés, szekeresség és a sóbányászat nyújtott alapot a megélhetéshez. Mindezek ellenére a legbiztosabb megélhetési alapnak, bármilyen szűkös is volt a jó szántóföld errefelé, a földet, a földműves munkát tartották évszázadokon át. A foglalkozás terén két évtizede még a vasipar és a bányaipar volt a meghatározó, ugyanis a férfiak többsége a szenkeresztbányai vasüzembe és a hargitafürdői kaolinbányába járt dolgozni. 1990 után általánossá vált a Magyarországon való munkavállalás. A község I–VIII. osztályos iskolája 1993-tól hivatalosan a Székely Mózes nevét viseli. A névadás nem volt véletlen, ugyanis az iskolaépületek a Lövétét egykoron birtokló Székely Mózes, az egyetlen székely származású fejedelem udvarházának „romjai” szomszédságában állnak (Udvarkert). Lövéte határa a megye turisztikai zónáinak szerves része. Nemcsak a táj lenyűgöző szépsége, sajátos klímája, az üdülésre alkalmas helyek, a nádasszéki gyógyfürdő, a község sajátos népi építészete vagy a több mint 15 borvízforrás vonzza ide a turistákat (a leghíresebbek Kirulyfürdő környékén törnek a felszínre), hanem az a hagyományos vendégszeretet is, amely a község székely-magyar lakosságát határainkon kívül is ismertté tette. Lövéte és környéke az év bármely szakában kiválóan alkalmas turizmusra, minden évszaknak megvan itt a maga varázsa és szépsége. Aki csak egyetlenegyszer is ellátogatott Lövétére, a Vargyas völgyébe (Székely-Szeltersz), vagy aki Sólyomkő sziklabércéről betekintett Tolvajos (Kéruly vize) haragoszöld völgyébe, az újra visszakívánkozik erre a vidékre.
Az Orbán Balázs nevét viselő 33. dokumentarista fotótábor Lövéte község önkormányzatának, valamint Hargita Megye Tanácsának a támogatásával kerülhetett megszervezésre 2016. április 22–29. között. A képanyag 2017. július 31-ig tekinthető meg Székelyudvarhelyen, majd ezt követően Lövéte falu következik, ott kerülnek bemutatásra a fényképek. Népújság (Marosvásárhely)

Aki a világot hozta
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Káli Király István íróval, szerkesztővel, irodalomszervezővel
– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: honnan jön a Káli név, mert az Ön családi neve Király.
– Amikor szóba került, hogy az Utunk közölné az írásaimat, keresni kellett egy nevet – a Király István név a neves irodalomtörténész, az Ady-monográfia írója által foglalt lévén az irodalomban. „Keresztapám”, Vári Attila 1973 októberében elsőként olvasta az írásaimat. Ő vitte el őket Hornyák Józsefnek, aki tudta, hogy Székelykál az édesapám szülőfaluja, az ő anyai ágának is oda nyúlnak vissza a gyökerei.
– Marosvásárhelyen született, ott is érettségizett, milyen volt a gyermekkora, hogyan emlékszik iskolás éveire, Bolyai szellemiségére?
– Bármiféle szellemiség csak utólag fogalmazódott meg, körvonalazódott bennem. Tizenegy évig abba az iskolába jártam, el sem tudtam volna képzelni, hogy másmilyen is lehet. Tanultunk, sportoltunk, színházat csináltunk, vásottkodtunk, nevettünk, izgultunk a jegyekért, ahogy a gyermekek, aztán a kamaszok szoktak. Fegyelem volt és közben nevelés. Osztályfőnöki órán olykor enni, viselkedni, vagyis illemet tanultunk. És mindig volt akire felnézzünk. És azokra, akik jók voltak, fel is néztünk. Volt egy értékrend, amit érdemes volt tisztelni és megtartani.
– Sokan nem tudják: 1970-ben vegyészmérnök lett, s csak jóval később adta fejét irodalomra. Minek vagy kinek a hatására választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Az irodalomra még azelőtt adtam a fejem, hogy mérnök lettem volna, hála magyartanárnőmnek, Kálmán Viktóriának, aki nem rikácsolva volt szigorú, és ezért el tudtuk hinni neki mindazt, amit arról mesélt, ami szép. Az érettségi előtt csak a megélhetés volt az egyedüli szempont. Viszonylag jól tudtam a mateket, fizikát, kémiát, s mert úgy gondoltam, a kombinátban mérnökként munkát, fizetést kaphatok, az ipari vegyészetet választottam. Temesvár úgy került a képbe, hogy elég jól fociztam is, oda hívtak az első ligás csapathoz. A felvételin nem segítettek, de nem is volt szükségem rá, az iskolából vittem magammal annyi tudást, ami elég volt ahhoz, hogy bejussak.
– Első írása az Utunkban jelent meg 1975-ben. Mivel dobbantott, s azelőtt próbálkozott-e kisebb elbeszéléssel vagy novellával a hazai magyar sajtóban?
– Akit a mezei nyúl szeret című írásom volt az első, amit az Utunk közölt abból, amit Vári Ata leadott. Sokáig kéthetente jelen voltam a lapban. 1968-tól szerkesztője voltam a temesvári napilap Diákszó című mellékletének, közöltem néhány versnek gondolt kis szöveget, egyikkel harmadik díjat nyertem egy pályázaton.
– Első kötete 1979-ben jelent meg a Forrás-sorozatban, amely abban az évben KISZ-díjat nyert. A következő négy évben egy regénye, két kisregénye és egy újabb novelláskötete jelent meg, a ‘89-es változásokig pedig mérnök-író és író-mérnök volt marosvásárhelyi vállalatoknál. Hogyan tudta párhuzamosan végezni mindkettőt?
– Húsz évig e kettősségben élve nem volt arra energiám, hogy az irodalom ágán az érvényesülésre gondolhassak. A mindennapi kötelező munka, ami a szakmámnál, a beosztásaimnál fogva szellemi megerőltetést igényelt, a családdal kapcsolatos gondok, a gyerekeim iránt érzett szeretet, amely mindenekfölötti volt, nem hagyott sok esélyt irodalmárkodni. Amikor éreztem a túltelítődést, tudtam, hogy a szelepnek ki kell fújnia, ha nem akarok becsavarodni. Olyankor, a napi csatazaj elülte után nekiveselkedtem, és írtam, amiről úgy gondoltam, segít rajtam, s talán másokon is, ha elolvassák. Nem vágytam különösebb érdemekre, tudtam, mire vagyok képes és azt is, hol a helyem.
– A ’89-es fordulat politikai, kulturális és irodalmi téren is meghozta a nyitás lehetőségét. Az RMDSZ egyik alelnöke lett, de egy bírósági döntés miatt nem indulhatott a városi polgármesteri székért. Miért?
– Különös és nagy kegye a sorsnak az a három év, amíg ezt a hármasságot élhettem. Minden pillanatomban hasznosnak érezhettem magam. Voltak, akik szerették, hogy olyan vagyok, amilyen, voltak, akik nem. Amikor én már nem szerettem magamat, mert éreztem, hogy lélekben túl kevés vagyok a nagy feladatokhoz, visszavonultam. Ez volt a meghasonulás szakasza, amibe majdnem belepusztultam. De addig hittem, hogy akár jó polgármester is lehetek. Lehet, odaát, az elleneink is ráéreztek erre. Az mindenképpen nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan múltam, amivel zsarolhatnak, és érdeklobogtatással sem vagyok befogható. Ilyen emberre akkor, a manipulációk korában, nem volt szükség. Találtak egy ürügyet, amivel törölhettek a választási listáról. Olyan súlyosat, hogy azzal a váddal egy igazi bűnperben életem végéig hűvösön ülhettem volna. A mai napig sem rehabilitáltak, senki nem tett egy lépést sem ezért.
– 1990-ben Sütő Andrással együtt ott volt azon 77, padlásra felszorult személy között, akiket a felbőszített, manipulált, Bolyait kereső tömeg a szó szoros értelmében el akart tiporni.
– Azt nem lehet néhány szóban elintézni úgy, hogy mindenki értse. Előzménye és következménye volt. Valamennyit megfogalmaztam belőle a Marosvásárhely fekete márciusáról szóló Fehér könyvben, az Ellopott tavasz című írásomban, amelynek második kiadását én szerkesztettem. A tények 27 év után is tények maradnak, noha ma már mélyebben belelátok az okokba. Senkinek nem kívánom, hogy azt átélje, amit mi ott fent hetvenkilencen. A 77-es szám azért maradt fent, mert én annyi nevet jegyeztem fel bezártságunkban a kis zöld noteszembe. Volt, aki egy karcolás nélkül megúszta közülünk. Én nem. Nem szívesen vállaltam volna mártíromságot. Mégis lejöttem, át a véres szeműek dühöngő kordonján, egyik felől Judea ezredes fogta a karomat, hogy ne védekezhessem, a másik felől a derék Moldovan Mihai rendőr alezredes fogta fel a nekem szánt ütéseket, rúgásokat. Abban a néhány percben ők voltak számomra a jó és a rossz megtestesítői. De az már a múlté. Vannak vélemények, amelyek csak egy adott pillanatra érvényesen egyértelműek.
– Kulturális téren új lehetőségek adódtak a nemzeti kisebbség szellemi értékeinek új alapokra helyezése terén. Elsősorban az oktatást, a korábban visszaszorított magyar kultúra kiteljesedését, a történelmi értékek egy nemzethez való tartozását hozom fel. Ön hogyan látta akkor, és hogyan látja most ezt a fontos kérdéskört?
– Akkor is úgy láttam, ahogyan most. A kultúrák békében élhetnek egymás mellett, de a békés együttélésnek kicsi az esélye. Akárha pusztán azért is, mert az azonos szótári alakoknak kultúránként más-más a tartalmi töltetük. Mindegyik kultúrában megvannak az értékek. És azt elvitatni, hogy melyik érték a nagyobb, fölösleges: mindenkinek a magáé. A ‘89-es fordulat után természetes volt, hogy vissza kell szereznünk, állítanunk mindazt, ami a miénk. Időben eszméltünk, a nagy és ellenséges nekünk feszülés dacára sikerült sok intézményünket viszonylag „olcsón” visszaszereznünk, visszaállítanunk. És ehhez nem kellett ténylegesen a vérünket áldoznunk, csak a szellemi és a lelki vérünket! Sajnos, olykor egymás ellenében is, mert ilyenkor mindig kerül olyan egyén, aki azt hiszi, nem az a fontos, hogy a közös célt elérjük, hanem az, hogy az ő szerepe mindenek fölötti legyen.
– Harmadikként a irodalmi élet béklyóktól való „felszabadulását” látom – gondolok elsősorban a Mentor Kiadó megalakítására, a félretolt anyagok megjelentetésére, a pályázatok beindítására és a könyvterjesztésre.
– Ezt én is úgy tekintem, mint életem egyik nagy, ajándékba kapott esélyét. A Látó és annak szellemi köre határozta meg ezt az esélyt. Voltak ott néhányan, jobbak, mint én, akik gondolkodtak. Menet közben szállt át rám a döntés terhe. Merem remélni, hogy sokat tanulván tőlük, helytálltam. Abban nem kell győzködnöm magam, hogy a legjobb tudásom, mérhetetlen szellemi energiám van benne a kilencszáznál több Mentor-kötetben. Hogy mindez mennyit ér, nem tisztem megítélni. Volt egy kitűnő csapat, s ami utánunk marad, az közös érdem. Amit a Romániai Magyar Könyves Céh jelentett és jelent ma, abban egy nagyon kevéssel több az érdemem. De a hangsúly ott is a közösségen van. Erre éreztem rá, amikor az alapszabályt írtam, abban nincs jelen a demokratikus többség uralma, addig beszélünk mindenről, amíg konszenzussal eldöntjük, hogy mi a legjobb mindnyájunknak.
– Erdélyi irodalmi életünk egyik fontos színfoltja a Wass Albert-művek kiadási jogának megszerzése és a kötetek megjelentetése.
– 1996 nyarán, gróf Bethlen Anikó javaslatára, megkerestek az író fiai – először és utoljára voltak együtt Erdélyben, Holtmaroson találkoztam velük –, hogy kiadnánk-e Wass Albert valamelyik művét; az apjuk nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt jelenjen meg, s a bevételt erdélyi jótékonysági célokra fordítsuk. Eleinte bizalmatlanok voltak, aztán a közel háromórás beszélgetés feloldotta bennük a bizalmatlanságot, megegyeztünk a Kard és kasza kiadásában. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen a szerző kérjen fel minket. Akkor még egy kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor – döntött a kiadásról. Szeptember 19-én megkaptuk a levelet, és Láng Zsolt szerkesztésében december 11-re elkészült a kétkötetes könyv. Heroikus munka volt! Ezt követte a Farkasverem, majd az Adjátok vissza a hegyeimet! Az életműsorozat kiadásáról és az európai terjesztéséről szóló szerződés megkötésére a jogutód Czegei Wass Alapítvánnyal az író halála után, 1998. március 17-én került sor.
– Gondolom, nem titok: a Mentor Kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt a Wass-kötetek kiadása, tegyük hozzá, szép, tetszetős kötésben. Mire fordították az innen származó jövedelmet?
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban kevés az olyan könyv, amelyik „eltartja önmagát”, azaz van belőle annyi bevétel, hogy a ráfordítás megtérüljön. Ez főleg az értékes, de nem piacos könyvek esetében érvényes. Jól jött az a kis többletbevétel, hogy az Erdélyről szóló, hiánypótló történelmi, néprajzi, művészettörténeti, egyéb humántudományi műveket megjelentethessük.
– 1998-tól évi 40-50 kötet jelent meg a Mentor Kiadó égisze alatt, ami a magyar könyvkiadók legnagyobbjai közé emelte a céget. Meséljen az alakulásról, a kiadó arc-éléről, nehézségeiről…
– 1991 végén Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával – én akkor a Látó szerkesztőségi titkára voltam – úgy láttuk, hogy sürgősen kellene a lapnak egy kiadóvállalat, mert a Román Írószövetség megvonta támogatását. 1992 februárjában már – az akkor éppen a Látónál dolgozók személyes befektetésével – létre is hoztuk, bejegyeztettük a Mentor Kiadót. A krízishelyzet közben megoldódott, a megyei tanács vállalta a lap kiadását. Adott volt a lapnál egy kiváló szerkesztőségi struktúra, arra gondoltunk, bizonyára rengeteg a fiókokban heverő kiadatlan, eredeti erdélyi szépirodalmi mű, mi lenne, ha ezeknek az új kiadóval, ha már bejegyeztük, teret biztosítanánk. Másfél évnek kellett eltelnie, hogy az első könyvünk – Egyed Emese: Madárcsontú versek – megjelenjen. Ezt abban az évben másik négy követte, a címek száma évről évre emelkedett, közben kiderült, hogy nincs annyi a fiókokban, mint amire számítottunk, és az új művek sem hemzsegnek, adott volt viszont a kiadó kapacitása, illett kihasználni, így kalandoztunk el az értékes tényirodalom felé is. 1998-ban értük el a 45-50-es kiadványszámot. Ezt a szintet tartottuk 2010-ig, akkor vált egyértelművé a hanyatlás, amely már 2007-ben jelentkezett.
– 2015 elején zárolták a kiadó vagyonát, ami azt jelentette, hogy egy csődbiztos előkészítette a cég állóalapjának és könyvkészletének elárverezését. Jelenleg mi a helyzet a Mentor Kiadóval?
– A felszámolási folyamat a végénél tart, remélem, nemsokára megszületik a végleges ítélet, hogy törlik a cégjegyzékből, mert számomra ez így már lelkileg és fizikailag is nagyon terhes. Az elárverezett készletet, 68.000 kötetet, ami ténylegesen nagyjából az én tulajdonom volt – egy élet alatt gyűjtött megtakarításommal hiteleztem meg 2007-től kezdődően a céget ahhoz, hogy működőképes maradjon –, visszavásároltuk a közben a fiam által létrehozott Mentor Könyvek Kiadó nevére, mert sajnáltam volna, hogy akkora érték a bezúzás sorsára jusson.
– Irodalomszervezői munkásságának egyik legismertebb színfoltja az 1995-ben indult, idén a 23. évébe lépő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megszervezése és éltetése, amelynek minden alkalommal a Nemzeti Színház ad otthont.
– A Romániai Magyar Könyves Céh 1994. évi megalakulását követően, amelynek már a kezdetkor elnökévé választottak, a szakma előtt egyértelművé vált, hogy komolyak a tennivalók, ha fel szeretnénk zárkózni az európai vagy a világszínvonalhoz. A ‘90-es évek elején, amikor az olvasáséhség óriási volt, az avatatlanok azt gondolták, hogy a papírra nyomtatott betű már kész könyv, s a meggazdagodás reményében belekontárkodtak a szakmába, az emberek pedig mindenre – jóra, rosszra – vevők voltak. Tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az olvasni vágyókkal, milyen egy jó könyv. Nem lehetett mindenkit kivinni a világba, a világot kellett ide hozni, mintegy mércét állítva magunk elé, hogy mit, milyen színvonalat követeljenek tőlünk. Erre a legalkalmasabbnak az a helység ígérkezett, ahol Erdélyben a legtöbb magyar lakik. A kezdeti vegyes vásár alakult át aztán jobbára a magyar könyv seregszemléjévé, 2012-től pedig, amikor a Marosvásárhelyi Kulturális Központot is bevontuk a szervezésbe, megújhodott az arculatunk, és egy kicsit fesztivál jellegűvé is alakult a rendezvény.
– Fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ez is veszteségessé, netán kevésbé látogatott könyvvásárrá váljék, ami az esemény megszűnéséhez vezetne?
– Egyelőre nem hiszem. Ez a vásár maga a csoda! Ezt a marosvásárhelyi magyarok tartják el azzal, hogy ott és akkor könyvet vásárolnak. A látogatók száma az utóbbi években fokozatosan növekedett, ezzel párhuzamosan az összforgalom is, megéri a kiadóknak standot bérelni. Nem tudjuk eléggé áldani az eszünket, hogy a fiatalok számára annyi csalogató rendezvényt kitaláltunk. Hihetetlenül nagy elégtétel ez! Talán a legnagyobb. Ma, amikor az elektronikus információdömping mindent felülír, a mi gyermekeink kézbe veszik és olvassák a könyvet. Valamilyen hallgatólagos büszkeség is van a marosvásárhelyiekben, tudják, hogy az ő érdemük ez a hagyomány, az összmagyar nyelvterület harmadik legrangosabb rendezvénye.
– A családban ketten is kötődnek a könyvhöz: lánya, Király Kinga Júlia befutott író, műfordító, István pedig a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, aki csak nemrég úszott be a könyvkiadás, -forgalmazás mélyvizeibe. Kérem, meséljen családjáról.
– A ‘80-as évek második felében, amikor a kövesdombi tömbházlakásunkban délutánonként, esténként áramszünet volt, azt mondtam: a 20. század végén nem fogtok petróleumlámpa fényénél tanulni, tessék az iskolában úgy odafigyelni, hogy ne legyen baj. A főtérre mentünk, ott volt áram, beültünk valamelyik moziba, megnéztünk minden színielőadást, meghallgattunk minden koncertet. A gyermekeink a kultúrától fertőzötten nőttek fel. Ez lett életük kegye is, átka is egyben, mert azt csinálják, amit szeretnek – Kinga író, műfordító, dramaturg, István színházi rendező, zenét is szerez, a közeljövőben egy meseregénye is megjelenik –, csak éppen megélni nem tudnak belőle. Fohászkodom, hogy boldoguljanak, mert tudom: a teljes élethez másfajta feltételek is szükségeltetnek.
– Milyen tervei vannak, amelyeket a közeljövőben szeretne megvalósítani?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre, vagyis május végén jelenik meg a válogatott novellákat tartalmazó kötetem Megvárom, amíg fütyül a feketerigó címmel, és egy nagyobbacska regényem, A szemfényvesztett címmel. Nem tervezek, csak remélek. Szeretném a megjelent könyveimet dedikálni, majd még újabbakat írni, ameddig van mondanivalóm, ihletem és józan tudatom. És szeretném megérni, hogy a most négy és fél éves unokám, az egyedüli, akivel életemben eddig a konfliktusmentességet megéltem, nagykorú lesz. Persze ez nem tőlem függ... Egyetlen konkrét tervem így az lehet, hogy minden napomat teljessé tegyem.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Gazdálkodók figyelmébe
Véleményeket várnak a pártolói tagságról
A NAK (Nemzeti Agrárgazdasági Kamara) törekszik a határon túli magyar gazdák és szervezeteik támogatására, minél szélesebb körű információval való ellátására. Ennek érdekében többek között, a pártoló tagság lehetőségén keresztül kívánja biztosítani meglévő szolgáltatásait a határon túliak részére is. Ennek érdekében 2016. november 2-án a Gyergyószentmiklóson megtartott Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumán a NAK meghirdette a határon túli szervezetek részére a pártoló tagság létesítésének lehetőségét.
A Magyar Agrár-, Élelmiszergazdasági és Vidékfejlesztési Kamara Alapszabálya lehetőséget ad pártoló tagság létesítésére: így gazdának vagy gazdálkodó szervezetnek nem minősülő személy* az ügyvezető elnökség döntése alapján pártoló tagságot létesíthet.
A pártoló tagsági jogviszony a jelentkezés elfogadásáról szóló döntés közlése napjával kezdődik.
A pártoló tag jogosult: a Kamara szolgáltatásait igénybe venni; a kamarai tagozatok, a szekciók, illetve a regionális szekció munkájában részt venni.
Releváns szolgáltatások:
1. Tápanyag-gazdálkodási tervkészítés (TGT): Jelenleg a Falugazdászaink a tervkészítők, illetve bizonyos esetekben a talajminták begyűjtését, laborba juttatását is ők végzik. Falugazdászaink magyarországi területi hatállyal dolgoznak. Elvben elképzelhető, hogy egy határon túli tagunk elektronikusan megküld számunkra egy talajminta elemzést, mely alapján elkészítjük a TGT-t.
2. Területmérés: területmérést végző alvállalkozóink nyújthatnak szolgáltatást.
3. Biztosításközvetítés: bizonyos biztosítók termékei elvben elérhetőek lehetnek számukra is. Ezt meg kell vizsgálni.
4. Pályázati Tanácsadók Hálózata: Meg lehet vizsgálni, hogy a csatlakozott pályázatírók nyitottak-e arra, hogy ezen körnek szolgáltatást nyújtsanak. Jelenleg kizárólag EU-s hatályú pályázatokra közvetítünk pályázatírót.
5. Felnőttképzés: Önköltséges képzésekre jelentkezhetnek.
6. On-line kalkulátorok: használhatják e szolgáltatásokat határon túli tagok is.
8. Falugazdászok által nyújtott egyes szolgáltatások.
A pártoló tag köteles (jelenleg hatályos):
a) megtartani az Alapszabály és más kamarai szabályzatok rá vonatkozó előírásait,
b) a pártoló tagsági jogviszonyának megszűnését követő tizenöt napon belül a kamara területi szervének leadni a pártolói kamarai tagsági igazolványát,
c) a vele kötött megállapodásban foglaltakat betartani.
A pártoló tag az országos elnökség által meghatározott tagdíjat köteles fizetni. A Kamara pártoló tagja esetében a pártolói tagdíj mértéke 2000 Ft évente.
A pártolói tagság létrejöttének évében a pártolói tagdíjat a pártolói tagság létrejöttétől számított 90 napon belül kell megfizetni.
A pártolói tagság létrejöttét követő évben a pártoló tagnak a pártolói tagdíjat a tárgyév július 31-ig kell megfizetni.
A tagdíj megfizetésére a kamara által a tag rendelkezésére bocsátott készpénz-átutalási megbízással, banki átutalással, valamint a Kamara által biztosított egyéb elektronikus fizetési módon van lehetőség.
A pártoló tag – a vele kötött megállapodás eltérő rendelkezése hiányában – pártoló tagsági viszonyát egyoldalú nyilatkozattal bármikor megszüntetheti.
A pártoló tag tagsági viszonyát az ügyvezető elnökség megszüntetheti. Az ügyvezető elnökség a döntését nem köteles megindokolni.
*
Tekintve, hogy minden szakmai szervezet a bizonyíthatóan mögötte álló tagság létszámának arányában tudd fellépni az érdekükben, képes az érdekeiket képviselni és érvényesíteni, indokolt a pártoló tagságnak a feltérképezése, a nyilvántartásba vétele. Éppen ezért az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete is a gazdálkodók véleményét kéri a pártolói tagság ügyében. Észrevételeiket várja munkaidőben a 0257/254-605-as vagy a 0745/611-094-es telefonszámokon. A pártolói tagság kérdésében gazdafórumot is terveznek – mondta el a Nyugati Jelennek Kocsik József AMMGE-elnök.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Egyházmegyei csendesnap a reformáció 500 éves évfordulóján
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Az öt solának (református hittételnek) jegyében zajlott Déván a reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett egyházmegyei csendes nap, melyre mintegy háromszázan jöttek el a térség kisebb-nagyobb gyülekezeteiből.
Gáll Sándor, egyházkerületi kancellár igehirdetésében az első hittételt – Sola Scriptura – tárta a gyülekezet elé, a Timoteushoz írt második levélben szereplő igerészre építve prédikációját: De te maradj meg abban, amit tanultál és amiről megbizonyosodtál, tudván, kitől tanultad. – A Biblia, az Isten szava az a biztos pont az életünkben, amire építeni lehet. Első lapjától az utolsóig Krisztusról szól, s bár 66 könyve több mint 2500 év alatt íródott, különböző nyelveken, különböző emberek által, a szentírást csodálatos egység, folyamatosság jellemzi. Nem csupán leírja a történeteket, de minden szava üzenetet hordoz számunkra, ami éltet, fed, vigasztal, táplál. Ezért fontos a rendszeres bibliaolvasás, az életünk belegyökereztetése a szentírásba, hogy naponta megkapjuk belőle az éltető nedűt, hogy megtaláljuk életünk értelmét ott, ahová Isten helyezett, hogy tudjuk mi a feladatunk, a célunk, hogy tudjuk Isten kezében vagyunk és Krisztus által örökéletünk van – hangsúlyozta a kancellár. A nagy reformátorokra kitérve elmondta: nem újítást, nem forradalmat hoztak, hanem visszatértek az eredetihez, a gyökerekhez, az öt tételben fogalmazva meg hitüket: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül kegyelemből), solus Christus (egyedül Kirsztus) soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség).
Zsargó János Hunyad megyei esperes az úrvacsoraosztást előkészítve a szent jegyekre és Jézus Krisztusra irányította az ünneplő gyülekezet figyelmét, a technika mai vívmányaiból vett példával szemléltetve a Megváltó jelenlétét az úrvacsorában, a hívő ember mindennapi életében. – Fontos, hogy a szentírásolvasás, igehirdetés közben vagy az úr asztal mellett fellángoló hit ne szoruljon a templom falai közé. Hiszen 500 esztendővel ezelőtt a reformátorok a mindennapi életet meghatározó hittételeket fogalmaztak meg, melyek évszázadokon keresztül megtartották a református egyházat. Ma sem attól vagyunk reformátusok, hogy csillag vagy kakas díszíti fehérfalú templomtornyainkat, hanem Isten igéjének mindennapi megélése által vihetjük tovább a reformáció örökségét, üzenetét. Ha képesek vagyunk a bántásra megbocsátással válaszolni, ha szavaink, cselekedeteink Krisztusra irányítják környezetünk figyelmét, akkor biztosak lehetünk abban, hogy további 500 esztendő múlva, utódaink újra megünnepelhetik a reformáció immár évezredes évfordulóját.
A Hunyad megyei lelkipásztorok által több száz hívőnek kiszolgáltatott úrvacsora után Rátoni Csaba dévai lelkipásztor házigazdaként köszöntötte az egyházmegyei csendesnapra érkezetteket, akik Vulkánból, Petrozsényból, Lupényból, Hátszegről, Vajdahunyadról, Bácsiból, Rákosdról, Szászvárosról, Lozsádról, Piskiről, Alpestesről, Csernakeresztúrról, Pusztakalánról, Brádról, illetve a távolabbi Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Gerendkeresztúrról, Hadrévből és Kisgalambfalváról jöttek el együtt ünnepelni, hitben megerősödni. Az 500 éves évforduló jelmondatára utalva: Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?! a dévai lelkész Bethlen Gábor fejedelemmel együtt vallotta meg hitét: Senki, bizonyára senki! A rövid üdvözlés után a dévai gyülekezet frissen alakult vegyes kórusa Lengyel Izabella karvezető irányításával három kórusmű előadásával gazdagította az alkalmat.
Lőrinczi István, marosvásárhelyi lelkipásztor, számos egyháztörténeti és hitvalló írás, kötet szerzője a dévai csendesnap alkalmával ismertette az egybegyűltekkel a 2016-ban Kolozsváron megjelent Barangolások Bibliai tájakon című könyvét, melyben a bibliai helyneveknek nemcsak lexikális, történeti magyarázatát találjuk, hanem a nekünk szóló személyes üzenetét is. A szerző Kálvinnal együtt vallja: csak azt szabad leírni, megfogalmazni, ami a mindennapi életben alkalmazható, és lelki életünkre nézve eligazítást ad, valamint hitünkben megerősít. E gondolat fényében nem csupán a kötetre, de annak bemutatására is a tudományos igényesség, az egyszerűség és gyakorlatiasság volt jellemző.
Rátoni Botond a 325 lelkes kisgalambfalvi gyülekezet üdvözletét hozva mutatta be a vele együtt érkezett kórust is, mely bő százéves múltra tekint vissza. Az 1900-as évek elején férfidalárda alakult Kisgalambfalván, melyet a mindenkori kántor-tanító vezetett. A száz esztendő alatt a kórus többször átalakult, jelenleg 28 tagú vegyeskarként működik, Nemes Annamária karvezető irányításával. Déván öt csodás kórusművel örvendeztették meg a gyülekezetet.
A csendesnap jó hangulatban elköltött közös ebéddel folytatódott a dévai Melite gyülekezeti házban, ahol a távolról érkezettek és helybeliek kötetlen beszélgetés mellett költötték el a Balázs Ottó és felesége, illetve segítőkész gyülekezeti tagok által főzött ízletes gulyást.
A lelki gazdagodást hozó ünnepnap Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt című versével folytatódott, melyet Gáspár-Barra Áron tolmácsolt a gyülekezetnek. Lőrinczi István lelkipásztor délutáni előadásában „A kálvinista ember jellemzői” cím alatt foglalta össze azt a húsz vonást, mely a református ember életét meg kellene határozza: puritán egyszerűség, hivatás- és küldetéstudat, munkaszeretet, hitből fakadó bátorság, bizalom, önfegyelem, rendszeres imaélet, az értelem megbecsülése stb.
A csendesnapot záró áhítaton Rátoni Csaba dévai lelkipásztor a sola fide hittétel jegyében megerősítette: az Istenben bízó embernek nem kell rettegnie a világi igazságtalanságoktól, csupán elfogadni a kegyelemből kapott hitet és bizalommal haladni Krisztussal az úton. Hinni és vallani: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Kongresszus Wesselényi városában
Két évvel ezelőtt Kolozsváron az újratervezés jegyében tartotta kongresszusát az RMDSZ. Akkor a szövetség vezetői arról beszéltek: nem szándékoznak ugyan az RMDSZ programjában kezdettől fogva meghatározott célokon, elveken változtatni, a politizálás módjának újragondolását azonban időszerűnek tartják. A „célravezetés” tehát azóta is folyamatban, a Zilahra összehívott kongresszus feladata most nem más, mint visszatekinteni az eddig megtett útra, mérlegelni az elmúlt időszak hozadékát, „optimizálni” az elérendő célok sorrendjét – hogy továbbra is rádiónavigációs hasonlatoknál maradjunk.
Mivel a tisztújítás a 2019-es kongresszus napirendjére kerül fel, a Zilahon ülésező testület munkáját nem fogja megzavarni az elnökválasztással járó izgalom, minden figyelem az erdélyi magyarságot valóban érintő kérdésekre összpontosulhat, ezek között kiemelt helyen szerepel az ifjúság. Erdélyben (is) a fiatalok külön odafigyelést igényelnek, hiszen elvándorlásuk az egész közösségre negatív kihatással lehet. Kíváncsian várjuk tehát azoknak a beígért stratégiai elképzeléseknek a felvázolását, de különösen gyakorlatba ültetését, amelyek a fiatal családok, vállalkozók felkarolásával kapcsolatosak.
A tervek szerint a szövetség alapszabályzatban rögzíti azt a különben már gyakorlattá vált javaslatot, hogy a székely megyék jelöltlistáin befutó helyet kínáljanak fel olyan szórványvidéket képviselő jelöltnek, akinek másképp nincs esélye mandátumhoz jutni, tekintettel az illető megyében élő magyarok alacsony számára. A szórványkérdés napirendre kerülésével arra kellene választ kapnunk, hogy az újratervezés jegyében tavaly kiegészített-meghirdetett cselekvési tervet sikerült-e tartalommal feltölteni.
Az RMDSZ régi adósságot törleszt, amikor alapszabályzatba kívánja foglalni a női kvótát. Eszerint a helyi szervezetek választmányaiban minden harmadik választott nő lesz, megyei szinten pedig 15 százalékos küszöböt vezetnek be. Hogy ez mire elég, mennyire méltányos, az vita tárgyát képezheti, arra viszont mindenképpen alkalmas, hogy beindítson egy – az RMDSZ kötelékében nagyon megkésett – folyamatot. Bár hosszúnak tűnik az idő, amíg a hölgyek felkészültségüknek és számarányuknak megfelelő helyet foglalhatnak el a különböző RMDSZ-testületekben, a sztereotípiák lebontása, lám, ezen a téren mifelénk is elkezdődött.
A zilahi kongresszus alkalom a bukaresti politizálás eredményeinek mérlegelésére, a kormányzó pártokkal kötött együttműködési szerződés újragondolására is. Attól tartunk, hogy a román pártok – ellenzékben, kormányon egyaránt – egyre inkább ellenállhatatlan kísértést éreznek a populista politizálásra, a nacionalista megnyilvánulások már-már a 90-es éveket idézik fel. Ennek kedvez Erdély Romániához csatolásának közelgő centenáriuma. Ma tehát a Szilágyságból, olyan üzenetnek kell Bukarest irányába röppennie, amely nem hagy kétséget afelől, hogy a megfélemlítések, kirohanások ellenére az itt élő magyarságban van erőtartalék az ellenállásra.
Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

Közös egyetemtörténeti kutatást indít az SZTE és a BBTE
1581, az alapítás éve egyaránt szerepel a Szegedi Tudományegyetem és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem címerében. Az SZTE és a BBTE azonos „születési évfordulóján”, 2017. május 12-én a két intézmény vezetői együtt koszorúzták meg az egyetemalapító Báthory István szegedi mellszobrát, majd a közös múlt kutatásáról és a hallgatói-oktatói együttműködés bővítéséről írtak alá megállapodást.
Eszmetörténeti és intézményi gyökerének tekinti az SZTE a Báthory István erdélyi fejedelem, majd lengyel király és Litvánia nagyhercege által Kolozsvárott létrehozott egyetemet.
1581. május 12-én Vilniusban írta alá Báthory a kolozsvári jezsuita akadémia, az első újkori, magyar és kétkarú katolikus egyetemi intézmény alapítólevelét. Ez az egyetemalapítás illeszkedik a tudománypártoló magyar uralkodók kísérleteinek sorába, amellyel megpróbálták hazai földön meghonosítani a felsőfokú képzést. A hányatott sorsú intézmény, az 1872-től négykarú Magyar Királyi Kolozsvári Tudományegyetem, majd 1881-től Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem meghatározó szerepet töltött be Erdély és a szomszédos régiók tudományos fejlődésében, a magyarság kulturális, gazdasági és közéleti önszerveződésében. Az I. világháború viharaiban Kolozsvárról száműzött tudományegyetemet 1921-ben fogadta be Szeged.
Az egyetemalapítás évfordulóján, 2017. május 12-én a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban az „egyetemalapító” Báthory István mellszobrát együtt koszorúzta meg a kolozsvári BBTE tanulmányi rektorhelyettese, Soós Anna és az SZTE oktatási rektorhelyettese, Karsai Krisztina.
Az SZTE és a BBTE kétoldalú kapcsolatainak, valamint az oktatás és a kutatás színvonalának erősítését célzó korábbi megállapodásra alapozva, a 436. „születésnapon” a közös egyetemtörténeti kutatások támogatásáról szóló dokumentumot látta el kézjegyével Szabó Gábor, az SZTE rektora és – a BBTE vezetése megbízásából – Soós Anna rektorhelyettes. Az SZTE Rektori Hivatal épületének dísztermében tartott ünnepségen elmondott köszöntőjében a kolozsvári vendég kiemelte: a két intézmény közötti kooperáció célja a kolozsvári királyi tudományegyetem 1872 és 1919 közötti, valamint az 1919. május 12-i átvételét követően ott 1921-ig működött ún. felekezetközi egyetem történetére vonatkozó dokumentumok elektronikus másolatainak összegyűjtése, elemzése, forráskiadványok készítése. Az SZTE rektora aláhúzta: a kolozsvári, illetve a szegedi universitas és elődei históriáját bemutató könyvsorozat második kötetét magyarországi és romániai szerzőgárda készíti. A munka – a két intézmény egyetemtörténeti bizottságainak a koordinálásával – elkezdődött. Ennek egyik „terméke” a testvérintézmények 1872–1919 közötti históriáját bemutató posztergyűjtemény, amelyet Szegeden először tártak a nyilvánosság elé az egyetemtörténeti évfordulón. A Szegedi Egyetemi Kiadó gondozásában készülő egyetemtörténeti nagymonográfia II. kötetét várhatóan 2021-ben, az intézmény Szegedre kerülése 100. évfordulóján mutatják be.
A BBTE és az SZTE vezetője azt a szerződést is aláírta, amely a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériuma Makovecz Programjának révén, a jövőbe mutatóan biztosítja a cserekapcsolatok erősítését. Szabadság (Kolozsvár)

Vékás Lajos a Sapientia első díszdoktora
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem első alkalommal adományozott Doctor Honoris Causa címet; a kitüntetett dr. Vékás Lajos Széchényi-díjas professzor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A címet a jogtudományokban elért kiemelkedő tudományos tevékenysége, a Sapientiával fenntartott tartalmas kapcsolata és nemzetközi elismertsége okán ítélték oda.
Illyés Zalán / Szabadság (Kolozsvár)

Ünnepi Könyvhét a Minerva-házban
Több rendezvény helyszíne volt tegnap a Minerva-ház. A délelőtti, A kassai bohém társaság a (Kassai) Szinházi Ujság hasábjain című, a pincegalériában megnyitott kiállítás után (képünkön a megnyitó egyik pillanata) a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére emlékeztek az emeleti Cs. Gyimesi Éva teremben. Előadást tartott Kántor Lajos (Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában) és Tibori Szabó Zoltán (Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai). Ezt követően a Minerva Művelődési Egyesület legújabb kiadványait mutatta be az egyesület elnöke. Szintén az emlékezés jegyében zajlott a délután 3 órakor kezdődő programpont, ezúttal Áprily Lajos halálának 50. évfordulója volt fókuszban, elő- adást tartottak: Balázs Imre József, Berényi Károly, Liktor Katalin, Hantzné Lám Irén.
A kassai bohém társaság a kassai Szinházi Ujságban
Erősen szlovákos magyarsággal mutatta be a kassai Szinházi Ujság bohém társaságáról készült kiállítást Eleonóra Blaskova, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa, akinek a magyar nem anyanyelve, s mint kiderült, hallás után tanulta meg. A szlovák iskolában mögötte ülő, szlovákul nem tudó magyar fiútól, később a környezetéből való „hallgatózást” aztán olyan tökélyre fejlesztette, hogy az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujsagot nemcsak holmi idegen nyelvű történelmi kuriózumként forgathatta, hanem értően kutathatta, tegnap pedig Kolozsváron többnyire szabadon beszélve ismertette az erről készült színes anyagot.
Kolozsvár és Kassa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz: a kassai színház létrehozása kolozsvári művészeknek köszönhető, sok neves magyar színész, operaénekes Kassán és Kolozsváron is tevékenykedett, a kassai közélet jeles személyiségei közül sokan a kolozsvári egyetemen tanultak. Például az a Kemenczky Kálmán, aki Kolozsváron lett a jogtudományok doktora, visszatérése után Kassán többek között a Szinházi Ujság főszerkesztője, tulajdonosa volt, és akinek a fia is eljött most Kolozsvárra, magával hozva azt a bőröndöt, amellyel apja egykoron a kolozsvári egyetem és Kassa között utazgatott. Ezúttal sem volt üres ez a bőrönd: a megilletődött utód, Kemenczky Kálmán a sátoraljaújhelyi Kazinczy társaság kiadványait hozta benne. Kiadványokban sem szűkölködött ez a kiállításmegnyitó, Eleonóra Blaskova is hozott néhány tudományos kötetet, az egyik például egy bizonyos féle Ki kicsoda, amely az 1848–1939 közötti kassai lakosok névsorát és adatait tartalmazza. Palencárné Csáji Ildikó a Kassai Polgári Klub vezetője is elhozta szervezetük néhány kiadványát. Ez a klub a kassai magyar kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául, népfőiskolaként is működik, de nekik köszönhetően áll például ma Márai-szobor a városban az íróról elnevezett téren, és Esterházy János emlékét mellszobor őrzi.
Nemcsak a kassai színházi élet mutatkozik meg az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujság hasábjain a maga gazdagságában, a hetilap a fiatal művészgeneráció első irodalmi és grafikai próbálkozásainak terepe is egyben. Ebből hoztak el tucatnyi bemutató táblát a kassaiak Kolozsvárra. Az Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban megnyílt kiállítás hétfőtől két hétig a központi egyetemi könyvtár előcsarnokába költözik. A rendezvény kolozsvári értelmi szerzője, Szabó Zsolt a megnyitón elmondta: az EMKE-vel együttműködve szeptemberig szeretnék több erdélyi városba elvinni ezt az értékes anyagot.
Kerekes Edit
Gáll Ernőre emlékezve
Két előadással emlékeztek a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban.
Gáll Ernő az 1926-ban alapított kolozsvári társadalomtudományi folyóirat élére az 1957-es újraindulásakor került, az úgynevezett második folyamtól, és 1984-ig volt a kiadvány főszerkesztője. Visszaemlékezésében Kántor Lajos irodalomtörténész, aki 1990 és 2008 között állt a folyóirat élén, kiemelte: a centenárium alkalmával ebben az évben több fázisban is emlékeznek Gáll Ernőre, a tegnapi rendezvényt követi majd egy budapesti megemlékezés, illetve egy ősszel sorra kerülő esemény is.
Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában című előadásában Kántor Lajos elmondta: 1957-es újraindulásakor, az akkori politikai helyzeteknek is köszönhetően, tulajdonképpen még nem lehet érdemben beszélni a lap megújulásáról, modernista eszmei fejlődésről, ennek jelét igazából csak az 1960-as év első, januári számában lehet tapasztalni. Ebben Gáll Ernő írja a bevezető tanulmányt, Kántor szerint ekkor lehet felfigyelni erre a törekvésre. – Gáll Ernő jelentős lépéseket tesz a világra való nyitás érdekében, ez a saját életében és a Korunk szerkesztésében is megnyilvánul. Később aztán, az 1964-es március–áprilisi számban megjelent, Prométheusz az idők sodrában című írásából kiderül, hogy lényeges változás történik Gáll Ernő gondolkodásában – magyarázta az irodalomtörténész. Hozzáfűzte: 1967-ben elindulnak az egyéni rovatok a folyóiratban, többek között A dialógus jegyében címmel a Gáll Ernőé is, és később az is megtapasztalható, hogy az akkori főszerkesztő nyitni akar a fiatalok felé. Kántor ugyanakkor fontosnak tartotta megemlíteni azt az 1980-as január–februári dupla lapszámot is, amely, egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak alapján, a nemzedékek közötti problémákra fókuszált, és amelynek bevezetőjét ugyancsak Gáll Ernő írta.
Tibori Szabó Zoltán újságíró Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai című előadásában úgy vélte, Gáll Ernő nem csupán az erdélyi és a magyarországi baloldali értelmiség kiemelkedő alakja volt, hanem egyben az anyanemzeteiktől elszakadt népcsoportok helyzetének, az ún. nemzetiségi létnek az egyik tudatos kutatója és bátor gondolkodója is.
Köllő Katalin
A két legújabb Minerva-könyvről
A Minerva Művelődési Egyesület gondozásában megjelent két legújabb kötetet mutatta be tegnap a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke. Mindkét könyv igényes, szép kivitelezésű, a kolozsvári Idea Könyvműhely munkáját dicséri. Kulcsár Gabriella zenetanárnak, kritikusnak a Szabadságban 2000 és 2015 között megjelent, válogatott zenekritikáit tartalmazza a Kolozsvári zenés panoráma című kötet, amelynek bemutatóját nemrég, április 21-én tartották szintén a Minerva-házban. A szerző témakörök szerint válogatta ki a különböző hangversenyekről megírt impressziói alapján a cikkeket, amelyek a kötetben megjelentek: a válogatás Kolozsvár zenei életét tükrözi a szimfonikus zenétől a kamarazenéig, de olvashatunk régizenéről, egyházi, film-, tánc- és jazz zenéről egyaránt.
A második bemutatott kötet a kolozsvári Igazság és Făclia napilapok sajtófotó archívumát dolgozza fel, és a nyelvi kötődésből adódóan ez a könyv magyar és román nyelven jelent meg – ismertette Tibori Szabó Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a digitalizált fotóarchívum elérhető a Minerva Művelődési Egyesület honlapján, amely nemrég Deák Ferenc – jelenleg Amerikában élő, kolozsvári fotóművész – fényképeivel is kiegészült. Az archívum 35-36 ezer negatívot tartalmaz digitalizálva, amely mind hozzáférhető, kommentálható, tehát a közölt fényképekhez hozzá lehet szólni, adatokkal ki is lehet egészíteni – hívta fel a figyelmet erre a lehetőségre az egyesület elnöke. A kötet másik különlegessége, hogy a digitalizálásban is részt vevő olyan fiatal kutatókat és diákokat kértek fel arra, hogy írják meg észrevételeiket, véleményüket a látott fényképekről, akik a kilencvenes évek után születtek, szemléletmódjuk, meglátásuk pedig már eltér attól a világtól, amelyet az archívum megörökített. A könyvben továbbá korabeli dokumentumokat is közölnek, a szövegek pedig a szerzők szerint jelennek meg magyarul vagy románul, utána pedig a fordítás a másik nyelvre. A könyv végén angol nyelven is olvasható összefoglaló. Az illusztráláshoz kiválasztottak egy dobozt, és annak tartalmát közölték a könyvben a hibákkal együtt – magyarázta az egyesület elnöke.
Valóságos és szellemi találkozások Áprily Lajossal
Halálának 50. évfordulója jelentette az alkalmat és témát az Áprily Lajosról szóló megemlékezésre, beszélgetésre, amelyre szintén a Minerva-házban került sor tegnap. H. Szabó Gyula író, a Kriterion igazgatója a rendezvény felvezetésében rávilágított arra az elképzelésre, hogy az elhangzó előadások, beszélgetések révén a nagy költő emberi arcát szeretnék megismertetni a hallgatósággal. Ami sikerült is, hiszen Áprily Lajost közeli jó barátai, tanárkollégái, levelezőtársai emlékezéseiből ismerhettük meg: tehát nemcsak a költőt, hanem elsősorban a tanárt, a kollégát, közeli jó barátot. Berényi Károly és Liktor Katalin elsősorban Weress Margit magyar–német szakos tanár visszaemlékezésein, levelezésein keresztül mesélt Áprilyról, hiszen Weress Margit és Jékely Lajos éveken keresztül kollégák voltak a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, barátságuk pedig mondhatni egy életre szólt. A korabeli kéziratok fontos kordokumentumok is egyben, amelyek segítenek megérteni és megismerni egy időszak közösségi, kulturális életét is. Hantz Lám Irén találkozásairól mesélt Áprily Lajossal, amelyek „valóságosak voltak” az édesapja, Lám Béla révén, továbbá „szellemi találkozások” a levelezések útján. Egy meglepetésvendéget is hozott az előadásra: Csonkané Rácz Katalint, akinek az édesanyja diáklányként ismerte személyesen Áprilyt, a tanárt, már Magyarországon. Balázs Imre József szerkesztő, költő, irodalomtörténész az Áprily Lajosról szóló tanulmányát ismertette.
Ú. I. / Szabadság (Kolozsvár)