Sorakozó a Barabás Miklós Céh zászlaja alatt
Tudósítás már volt a megnyitóról, most közelítsünk lazábban a BMC marosvásárhelyi tárlatához. Az sem baj, ha hátrább vonul a szakszerűség. Mert előtolakodott a 21-es. Véletlen, hogy ennyien jelentkeztek a Maros megyei csoport második közös kiállításán, de miért ne hinnénk magunk is a bűvös szám erejében, és ruháznánk át a neki tulajdonított sajátosságokból valamennyit a tárlatra is? Nem vagyok jártas a számmisztikában, de azt tudom, hogy úgy tartják, a 21 sikert, szerencsét, felívelő karriert, győzelmet sugall. Mindez persze felmerülhet a kiállítás nézőiben anélkül, hogy megszámolnák, hány festő, szobrász, grafikus, textil- vagy keramikusművész, fotós állította ki munkáit. Mert némi babonával tetézve, vagy annak teljes hiányával is nyilvánvaló, hogy a Barabás Miklós Céh rangjához, legjobb hagyományaihoz illő munkáikkal az alkotók alaposan rászolgáltak a sikerre, a jelek szerint a rendezvény szerencsés csillagzat alatt lépett az évi rendszeresség felfelé ívelő útjára, amit látványként, üzenetként felkínál a közönségnek, az mindenképpen megérdemli a figyelmet, elismerést. A jelenlegi kiállításon az érett művészet, a biztos érték s az ezt nagy igényességgel megteremtő idősebb nemzedék dominál, de a BMC bizonyára megtalálja a módját, hogy a következőkben minden generáció, az egészen fiatalok legjobbjai is bekapcsolódhassanak ezekbe a csoportos megmérettetésekbe. Nyilván így is mindazoknak ajánlható, hogy felkeressék a Bernády Ház kiállítótermeit, akik vonzódnak a széphez, a tárlat ugyanis egyértelműen a klasszikusan értelmezett szépség jegyében fogant. Színesen, sokféleképp, műfaji és stiláris változatossággal, érzelemre, értelemre egyaránt hatva, széles hangulati palettán képviseli mindazt, ami emberi.
Mindenki hű önmagához, a bemutatkozókat nem kötötték ilyen-olyan szempontok, műveikből erőltetés nélkül kirajzolódik ars poeticájuk. Névsorukat alfabetikus sorrendben rögzítette a résztvevői lista, közöljük így e kis rendhagyó tárlatkrónikában is. Bálint Károly plasztikái ezúttal is a női szépség és érzésvilág kishimnuszai. Bálint Zsigmond fotói a hagyományos székely faluvilágot hozzák elénk. Bandi Kati pasztellkrétával és pasztellszínekben rögzítette gyergyói emlékeit. Barabás Éva ragyogó olajkompozíciói idő és tér végtelenjébe ragadnak magukkal. Baróthi Ádám képben, domborműben is elénk tárja élményeit. Bocskay Vince a nagy háborúra, az I. világégés tragikumára emlékeztet Pax Trianonae című ötletes térplasztikájával. Csíky Szabó S. Ágnes Profán metamorfózisa ismét különleges erővel, inventivitással nyűgözi le a szemlélőt. Fekete Zsolt táj és népművészet vonzásában festette meg képeit. Gyarmathy János míves, groteszk kisplasztikái a nagy elődök előtti tisztelgését is kifejezésre juttatják. Haller József újra elámít, mennyire kiapadhatatlanok az ihlet- és energiaforrásai. Hunyadi László Menyecskéje ismételten eszébe juttatja a nézőnek, hogy a szobrász a portrézás utolérhetetlen mestere. Hunyadi Mária szokatlan módon, festménnyel lepi meg híveit. Kákonyi Csilla folytatja festői nagyvállalkozását: emberi színjátékában mindegyre gyarló önmagunkkal szembesít. Legújabb festménye, a Humán törmelék is döbbenetes alkotás. Kolumbán Kántor Árpád Mesebeli lénye ötvösművészetünk egyik valóban kiváló, reprezentatív darabja. Kolumbán Kántor Zita textilinstallációja felbomló, eltűnő múltunkat, bizonytalan jelenünket ötvöző különös Kártyavár. Major Gizella lírai finomságú pasztellálmai mintha éteri zenét sugároznának. Moldován Mária Király-királynője most újra festményen és nem kerámiában kelti életre a mesék birodalmát. Nagy Dalma egyre magabiztosabban győz meg arról, hogy a textilművészek sikerrel képesek versenyre kelni festő kollégáikkal. Pokorny Attila hatalmas printen mutatja be, hogy a land-art is ugyanolyan alkotó szenvedélyre képes hevíteni az alkotóművészt, mint a monumentális szobrászat. Sajgó Ilona pedig azt bizonyítja, hogy a természet éppúgy festmény, mint faliszőnyeg alkotására ösztönözheti a művészt. Sánta Csaba Hét ördöge ötletességről, bronzöntő tudásról egyaránt tanúskodik. Minderről jobb, ha személyesen is meggyőződik, kedves olvasó.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Megnyílt a Kakasülő Galéria
Vinczeffy László nagyot álmodott. Két évvel ezelőtt ígérte az akkori röp-kiállítás megnyitásakor, hogy a telke végében álló csűrt “átfogalmazza”, és a gazdasági épület, amely egykor állatok szállásakor, illetve takarmányraktárként szolgált, új funkciót kap a jövőben. Ez az ígéret július 28-án teljesedett be, amikor huszonhét Kárpát-medencében élő művész alkotásait tekinthette meg meg az érdeklődők népes tábora. A kiállító társasága igencsak válogatott képzőművészekből állt össze, közülük jónéhányan, akárcsak az ötletgazda-tulajdonos, Munkácsy-díjasok, a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, többen a Kossuth-díj kitüntetettjei is. A szervezőnek a magas minőség és az önkéntesség volt a mércéje.
Felvételünk két évvel ezelőtt készült, amikor a házigazda felvázolta jövőbeli elképzeléseit.
A felkért személyiségek közük mindannyian figyeltek a hívó szóra: Aknay János, Albert Levente, Berze Imre, Bocskay Vince, Csáji Attila, Elekes Károly, Farkas Ádám, Fekete György, Ferencz S. Apor, Gyarmathy János, Gyulai Líviusz, Hunyadi László, Hunyadi Mária, Kákonyi Csilla, Kubinyi Anna, Kuti Botond, Kuti Dénes, Kusztos Endre, Léstyán Csaba, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Siklódi Zsolt, Stefanovits Péter, Szemadám György, Vargha Mihály, Vinczeffy László és Zsigmond Márton. Sajnos, a sors is közbeszólt: Kubinyi Anna és Kusztos Endre már csak az örökkévalóságból, odafentről szemlélhette ezt a rendezvényt.
A kiállítás megnyitójára üdvözletét küldte Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, aki váratlan teendői miatt nem tudok jelen lenni. Az üzenetet Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke tolmácsolta, majd maga is igen megható és lelki emelkedettségről árulkodó beszédet mondott. Korond önkormányzata részéről Vágási Albert községmenedzser köszöntötte a megjelenteket. A kiállítást és a művészeket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta.
A kiállítás egy hónapon át lesz látogatható, naponta 10 és 17 óra között. Helyszín: Atyha 101. szám. Nagyobb csoportok számára egyeztetés szükséges, akik magát a Kakasülő Galéria tulajdonosát, Vinczeffy Lászlót hívhatják ezen a telefonszámon: (+4)0729-847385.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Megkésett nekrológ Kusztos Endre sírjánál
"Mért van a nincs és mért nincs a van?" A költő szavai ismétlődnek a fejemben immár egy esztendeje, amióta Bandi bácsi nincs közöttünk. Nincs, mert hosszú életútján haladva egy emberszabású szörny az örökkévalóságba kényszerítette. Így már sohasem tudhatjuk meg, hogy mennyit gyalogolt volna még az általa jól kikövezett úton.
A múlt idő gyakran szomorú, különösen akkor, ha az ember költözik bele. Mindazonáltal a tények megmásíthatatlanok. Némelyek átsuhannak a kiszabott időtávon könnyedén, súlytalanul. Bandi bácsi – a madárcsontú ember – súlyos léptekkel gyalogolta végig a kilenc évtizedet, mély nyomokat hagyva az utána következőknek. Egész meggyötört életén át azonosulni tudott a ráosztott predesztinációval. Öntörvényű, megalkuvást nem tűrő, makacs ember volt. Művészete nem más, mint megpróbáltatásokkal tele élete tökéletes képi lenyomata. A leggazdagabb szegények egyike volt. Lerajzolván, minden a birtokába került, ami Isten teremtményének mondható. A valóságot egy darab szénen átszűrve fehér mezőbe vezette, hogy ott a kétszer kettő józanságával azonosuljon. Nem kellett keresgélnie a kifejezési formát, mert az könnyedén megtalálta őt. Rajzaiban élete tónusértéke képeződik le. Ő akkor is festő volt, amikor, szénnel rajzolván, a színeket bakacsinba vonta. Általában úgy tudják róla, hogy művészetének érett korszaka a tájkép műfajára korlátozódik. Ez csupán a felszín. A kusztosi életmű valójában mélyrehatóan emberközpontú. Minden alkotása néma sorsszimfónia. Azáltal élt, hogy rajzolt. Ő pedig mindennap rajzolt, hogy élhessen. Ébren alvó volt, miközben álmodozva töltötte ébrenléte minden idejét.
Keresztényekül hisszük az örök életet. Mindazonáltal az örök élet csak a kiváltságosoknak adatik meg. Bandi bácsit egy esztendeje eltemettük, minekutána közöttünk maradt. Megállapodott az Egyetemes Nagymesterrel. Nem látjuk Őt, mert besétált az erdő sűrűjébe kedvenc modelljei közé. Csakhogy rendhagyó módon már nem Ő rajzol. Most Ő a modell. Modellt áll a Kettétört fa című Kusztos-képhez, amely nyomatékkal íródik fehérre feketével.
Bocskay Vince, 2016. február. Népújság (Marosvásárhely)

Atyha újrateremtése
Keresztjeink fölmutatása a Fiasmál oldalában
A Vinczeffy László képzőművész által az atyhai Kakasülő Galériában létrehívott, immár harmadik nemzetközi képzőművészeti kiállítás idén a kereszt jegyében bocsáttatott útjára szombaton, július 2-án (ez a tárlat e hónap 31-ig megtekinthető.)
Mindenkinek megvan a maga keresztje – vallja ősi székely közmondásunk. Hát, a székelynek igencsak kijutott a történelmi időben a keresztekből. De ne feledjük, hogy a kereszt egyben az élet, az ígéret jelképe is a számunkra.
Vinczeffy László a Korond melletti Atyha falu szülötte, életútja Sepsiszentgyörgyre vezette: Zágonban tanította a kis székelyeket a szépre; Sepsiszentgyörgyön alkotott, felújított, megőrzött. Neves alkotók jeles alkotásait restaurálta: a Barabás Miklós-gyűjteményt, a Gyárfás Jenő Képtár anyagát. Minden szép, hasznos, alkalmas alkotói lehetőséget kihasználva gazdag művészi pályát futott be. Díjai, elismerései között kiemelném, hogy 2008-tól magáénak vallhatja a magyarországi rangos képzőművészeti kitüntetést, a Munkácsy Mihály-díjat is.
De Vinczeffy Lászó ennél sokkal többre vágyott: szülőfalujának felemelésére, fölmutatására, megtartására. 2014-ben szülőháza mellett telket, házat vásárolt, mert gyökerek nélkül nincs igazi élet. Varázsolt belőle saját kedvére való „életet” – ahogy a székely nevezi a háza táját. Lakóházat, kertet, csűrt is, mert enélkül sem igazi egy székely gazda háztája. A kert lett a Vidám kert, a csűr meg a nemzetközi kiállító tér, a Kakasülő Galéria.
A kereszt jegyében
Az idei tárlat a kereszt jegyében valósult meg. A megnyitó ünnepségen a több mint kétszáz résztvevő vendéget Korond község gondnoka köszöntötte. Hegedűs Enikő művészettörténész méltatta a keresztnek mint jelképnek a jelentőségét a művészetben, valamint az alkotásokat. Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese magát a kiállítást és annak a jelentőségét ecsetelte, külön kiemelve az összmagyarság felé közvetített üzenetét.
E jeles esemény művészi élményét gazdagította a Budapesti Páll Dénes és Vízkeleti Piroska gyönyörű fuvolajátéka, a németországi Freiburgból való Hans Skarba úr havasikürt-szólója, valamint Magyari Izabella színművészhallgató közreműködése. Majd a házigazda, Vinczeffy Lászó művész köszönte meg a támogatók lelkes hozzájárulását. Amint az a tárlat eszmeiségébe nagyon is jól beleillett, a megnyitó ünnepség szép, esőmentes lezajlásáért elsősorban Istennek mondott köszönetet Vinczeffy László, ugyanis Sóvidék felett keményen dörgött és villámlott, de Atyhát elkerülte a zápor. Úgy éreztem, hogy keresztek óvták meg ezt a szép igyekezetet.
A kereszt ugyan ősidők és őskultúrák nagy gondolati tartalmú motívuma, maga a világfa, de egyben a krisztusi egyetemes keresztény hit legfőbb jelképe is. E jelkép ott volt a katolikus hitű székelyek házának homlokzatán, kapuinak díszítésében, jelezvén mindenkinek a gazdája lelkiségét is egyben. Sok elhagyatottan rogyadozó székely házon még ott látható e jelkép, a maiakon is látni, de sajnos, egyre kevesebb szerepet kap az emberek életében.
Értékmentő közösség
Vinczeffy, az alkotó, gondolkodó művészember benne él abban a világban, ahol a falusi közösségek is elvilágiasodnak, ahol visszaszorul a vallásgyakorlás, és rendre egyre több székely falu kiüresedik, „a megélhetés kényszere ugyanis idegenbe vetette a fiatal nemzedékeket”. De Vinczeffynek mindemellett meg kellett érnie „az évezredes keresztény Európa 21. századi nagy kihívását, a migrációs válságot.” E szavakkal folytatja a kiállítási katalógus kurátori előszavában e gondolatsort: „Láthatjuk, amint a globalizált világ erőszakos hatásai egy szűk emberöltő alatt képesek megváltoztatni a sok évszázados kultúrákat, melyek egy-egy jelképe még elmúltában is hirdeti, hogy valamikor életerős, értékmentő közösség hozta létre.”
Ilyen életerős, értékmentő közösség volt 1941 előtt Atyha is, mert a nagy földcsuszamlás után nemcsak a kárt vallottak, hanem a fiatalok is máshol kerestek könnyebb életet. Ez a falu elöregedéséhez, elnéptelenedéséhez vezetett. E folyamattal ment szembe a falu neves művészfia, amikor nagy elhatározással választotta élő- és alkotó teréül szülőfaluját, valamint művésztársainak is kiállító tereként az ősi csűrt.
Vinczeffy László elgondolása a megvalósításban nyert létet. Bebizonyította, hogy lehet, ha merünk és akarunk. E rendezvény az előző időben is, most, 2016-ban is több száz látogatót képes idevonzani, ezáltal új hagyományt teremtett e kis székely faluban, Atyhában.
Áldja meg az Isten az atyhai 101. házszám alatt lakókat, a székelység és minden magyarnak örömére, lelki épülésére.
A 2016-ban megrendezett Kakasülő Galéria kiállító művészei: Bocskay Vince, Daczó Enikő, DAradics Árpád, Fazakas Tibor, Kántor József, Kuti Dénes, Máthé Edit, Sánta Csaba, Siklódi Zsolt, Szepessy Béla, Vargha Mihály és a házigazda, Vinczeffy László. Az ez évi kiállítás Atyhába visszavonzotta mindazokat, akik már a tavaly is itt voltak, a határon kívülieket éppen úgy, mint az erdélyi művészetkedvelőket. De jöttek olyanok is, akik most értesültek e tárlatról. Ahogy a Sepsiszentgyörgyi Volt Politikai Foglyok Megyei Szervezete is úgy érezte, hogy újra el kell jönnie ide, éltetni kell, és újra benne kell élni e légkörben, mert ez a megmAradás záloga, kötelesség is egyben, úgy sokan mások is visszatértek Atyhába, megérintve a hely szellemétől, az összetartozás tudatától.
C. Némethi Enikő
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyv és gyertya
Este a Kultúrpalota nagytermében folytatódott a március 15-i ünnepi rendezvénysorozat, amelyen átadták az idei Könyv és gyertya díjakat. A díjat olyan személyek kapják, akik „kiemelkedő munkát végeztek a magyar közösségért, szorgalmazták az itthon maradást, és szakmai felkészültségükkel segítették a közösség előremenetelét”.
A díjátadón Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke kijelentette: ma is küzdeni kell az 1848-as, de az 1989-es célok eléréséért is, és ahogyan bő másfél évszázada, úgy erre ma is csak a bátrak képesek. Ahol összefogás helyett a széthúzás az úr, ott nincs erős közösség, ott nehéz eredményeket elérni. Kívánom, hogy mindennapi küzdelmeink során legyünk ugyanolyan bátrak, mint elődeink, és maradjon meg a hitünk közösségünk erejében.
Könyv és gyertya díjban részesült: Bocskay Vince szovátai szobrászművész, Dénes József szászrégeni nyugalmazott történelemtanár, Horváth Elek prímás – Gernyeszeg, Jakab István lelkész – Mezőcsávás, Karácsony Erdei Etel ügyvéd – Marosvásárhely, dr. Kelemen Atilla volt parlamenti képviselő – Mezőbánd, Komán János tanár – Radnót, László János tanár – Nyárádszereda, Magyari Károly – Marosvásárhely, Szekeres Adél pedagógus – Marosludas, Székely Ella pedagógus – Erdőszentgyörgy, Turbák Zoltán, Backamadaras község volt polgármestere – Ákosfalva, Veress László nyugalmazott gyógyszerész – Segesvár.
Jékely Zoltán Az én hazám című versét Ritziu Ilka Krisztina szavalta, fellépett a Tiberius kvartett, valamint Herczku Ágnes és a Banda.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

A művészek is ünnepeltek Szovátán
Hatvanéves a szovátai Domokos Kázmér Szakközépiskola. A kerek évfordulót nagyszabású rendezvénysorozattal köszöntötte május 20-án a fürdőváros. Az egész települést megmozgatta a jeles oktatási intézmény jubileuma, minden korosztály érintve érezte magát, sőt távolabbról is sokan érkeztek, hogy együtt ünnepeljenek a helyiekkel. A főszervező Pro Scola Alapítványnak, Vass Ferencz igazgatónak és szervező csapatának, illetve a rendezvények szereplőinek valóban példás és átfogó képet sikerült nyújtaniuk mindarról, amit az óvoda, a gimnázium és a szakközépiskola hat évtized alatt megvalósított. Az elmúlt tíz évről különösen sokat megtudhatunk, hiszen külön kiadvány, impozáns jubileumi emlékkönyv tükrözi, hogy az iskolában zajló tevékenységet milyen sokrétűen próbálják a névadó képviselte szép hagyományokhoz és a mai kor szelleméhez igazítani.
A kötet a képzőművészetet kevéssé részletezi, noha Szováta több figyelemre méltó tehetséget adott az országnak, és az egyik műteremmé alakított helyiségben most is festő diákok és munkáik fogadták az érdeklődőket. De amiért a Múzsa külön cikket is szentel az évfordulónak, az annak tulajdonítható, hogy a város 11 hivatásos képzőművésze alkalmi kiállítással tisztelte meg az ünnepséget. A festők, szobrászok, grafikusok a modern sportcsarnokban elhelyezett pannókon, állványokon válogatott műveikből mutattak be néhányat. Egyből felértékelődött a tér, ahol máskor testedzés és heves sportösszecsapások tanúsítják, az iskolának fontos, hogy falai közt megvalósuljon a mindig időszerű ideál: test és lélek épsége, egysége. A tárlatnyitáson részt vevő népes ünneplő közönségnek azonban nem csak az volt nyilvánvaló, hogy a Domokos Kázmér Szakközépiskola hitet tesz a művészeti nevelés mellett, azt is jól érzékelhették a jelenlevők, hogy a kérészéletű kiállítás a maga tartós és kétségtelen értéket képviselő, színvonalas anyagával külön rangot ad a jubileumi összejövetelnek, az alkotók pedig, akik közül többen ide jártak iskolába, vagy itt tanítottak, tanítanak, tisztelgésüket is kifejezik ekképpen az intézmény iránt.
A tárlat ötlete eredetileg a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt grafikusé volt, a Jubileumi emlékkönyv grafikai szerkesztése is neki köszönhető. Hirtelen elhunyta súlyos csapás, de nem maradt el a kiállítás. A gyergyószárhegyi művésztelep egykori művészeti vezetője és a Székelyföldi Grafikai Szemle főszervezőjének elképzelését helybeli társai váltották valóra. Zsolt csendet, szakralitást sugalló két méretes grafikája és kő-fém kisplasztikája mementóként is szolgál a kiállításon. Hasonlóképpen Szováta nagy hírű jelese, sokáig a sóvidéki művészek doyenje, Kusztos Endre szénrajzai, a Fasors sorozat három megrázó darabja, akárha az alkotó saját tragikus halálát jelképezné. E veszteségek dacára is rendkívüli potenciállal rendelkezik a fürdőváros. Aligha van még egy olyan hasonló nagyságrendű település, ahol egyszerre három Magyar Művészeti Akadémia-tag működne, ahogy itt történt éveken át. Kusztos távoztával jelenleg a szobrász Bocskay Vince és Kuti Dénes festőművész rendelkezik ilyen ranggal. A tárlaton a groteszk vonulatot folytató Profán feltámadás és A zsarnokság kapuja monumentális emlékmű modellje ad ízelítőt Bocskay értékes művészetéből. Kuti Dénes festészetét több kiváló mű is reprezentálja, leglátványosabban azonban az installációszerűen megoldott, tükrös-trükkös kompozíció, a Memento, amelynek mélység- és térmegsokszorozó hatását sokan megcsodálták. A közeli Atyhában és Sepsiszentgyörgyön élő MMA-tag, Vinczeffy László gyermekként ugyancsak kötődött Szovátához és iskolájához. Ő is képzőművészetünk meghatározó egyénisége. A Bejárat című jellegzetes kompozíciója bárkit meggyőzhet erről. A tárlat a nemzedéki összefonódást, a generációk stafétaszerű folyamatát is jól érzékelteti. Sánta Csaba, aki a Domokos Kázmér-plakettet is elkészítette, a messzi múlt tárgyi és szellemi világába ágyazódva alkot modern formanyelvű, jelképes bronz kisplasztikákat. Kuti Botond, Kuti Dénes festő fia saját útját járva tanúsít rendhagyó tudást és tehetséget, lelki elmélyülést. Fülöp Mária rajztanárként oktatja a mai tanulókat, de grafikusként is bizonyít. Beszédes tanúság rá Ne hajolj ki! című fekete-fehér grafikai lapja. Szőcs Máté Tímea finom, míves, reneszánsz erényeket felvillantó, freskószerű női portréi restaurátori minőségét is sejtetik. Férje, Szőcs János szintén restaurátor, de emellett marad ereje, kedve a fantázia szárnyalását kielégítő grafikára is. És szintén grafikus Németh Attila. Két nagy mű, a hét darabból álló egyetemi diplomamunka, a Chakra része vonzza magára a tekintetet és késztet meditálásra. Ő jelenleg az anyaországban folytatja elmélyülését a művészetekben.
A tárlat egy nap teltével bezárult. Az élményt, amit nyújtott, igyekszünk hosszasan megőrizni magunkban. De a felmutatott lehetőség, hogy időnként nagy vonzereje lehetne a Szovátán megfordulók számára a helyi alkotók egy-egy ilyen közös jelentkezésének, továbbgondolásra érdemes. Ez is növelhetné azt a hírnevet, amely a turistákat, üdülőket a városba csalja.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

Élettér Atyhából
Atyha, a kicsiny sóvidéki falucska neve időnként a figyelem középpontjába kerül. Legutóbb tavaly szeptemberben, amikor egy villámcsapás következtében leégett a maroknyi település katolikus temploma. És a figyelem középpontjába kerül évente a nyári napforduló tájékán is: ekkor nyílik a Vinczeffy-porta magángalériájában a Kárpát-medence egyik legsajátságosabb képzőművészeti kiállítása.
A Munkácsy-díjas Vinczeffy László a maga lehetőségei és módja szerint igyekszik visszahelyezni szülőfaluját, Atyhát a térképre: a galériává átalakított csűrben immár negyedik éve rendez kiállítást, konok kitartással végezve a szervezőmunkától a meszelésen át az alkotásig mindent. Nem egyedül, mert a Sóvidéken élő képzőművészek mindannyian önzetlenül segítenek neki, hiszen céljuk közös: megismertetni a nagyvilággal Atyhát, a régiót – és a képzőművészetet. És talán nem is hiábavaló fáradozásuk, hiszen míg néhány évvel ezelőtt csak terepjáróval lehetett feldöcögni Korond után az országútról leágazó kátyús földúton Atyhába, idén már aszfaltozásra előkészített szerpentin, a faluban meg egy darab leaszfaltozott útszakasz várta a látogatókat. 
A Kakasülő Galériában szombaton nyílott tárlatra Vinczeffy László az Élet/Tér témát ajánlotta művésztársainak. E sajátos kezdeményezés rítusához híven a kiállítók a hét alapítóból és meghívottjaikból kerülnek ki, az idei kiállításra rányomta bélyegét az egyik alapító, Siklódi Zsolt szovátai grafikusművész korai halála: ő már csak műveivel és az emlékekben lehetett jelen. Gyászkeretbe helyezett fényképéről utolsó mosolyát hagyta a látogatókra, az emlékére meggyújtott gyertya szálegyenes lángja azonban azt üzente, ne adjátok fel, nélkülem is folytatnotok kell.
Újabb kiállítótérrel is bővült idén a Vinczeffy-porta, a csűrrel egybeépített pajtában, a Homloktörő Galéria nevet kapott térben Vinczeffy László egyik unokája, a mindössze 14 éves Csáki Apor mutathatta meg kibontakozó tehetségét, melyet – mint a megnyitón a házigazda elmondta – sem pátyolgatással, sem mederbe tereléssel nem befolyásolt, „hagytam, hogy csináljon, amit a szíve és az agya kívánt”. A szív és az agy pedig a szürrealista és a szecesszió keverékéből született munkákat eredményezett, méltán kapva helyet egyik bogárvirág-rajz a kiállítás katalógusában, a nagyok alkotásai mellett.
A kiállítást Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese méltatta a megnyitón, a végtelen tér és a véges egyéni élettér elemzését vetítve ki a bemutatott művekre. Az idei tárlatra Bocskay Vince szobrászművész (Szováta) Jakabos-Olsefszky Imola keramikusművészt (Brassó), Kuti Dénes festőművész (Szováta) Kolozsi Tibor szobrászművészt (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta) Berze Imre szobrászművészt (Székelyudvarhely), Sánta Csaba szobrászművész (Szováta) Zsombori Béla szobrászművészt (Székelyudvarhely), Siklódi Zsolt grafikusművész (Szováta) Madaras Péter szobrászművészt (Zalán), Vargha Mihály szobrászművészt (Sepsiszentgyörgy) Éltes Barna szobrászművészt (Feldoboly) és Vinczeffy László festőművészt (Sepsiszentgyörgy – Atyha) Bartos Jenő festőművészt (Jászvásár) hívta meg, a kiállításmegnyitóra Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyen át Budapestig mindenhonnan érkezett nagyszámú közönséget Samu Imola és zenekara világzenei előadása szórakoztatta.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Élet/Tér Atyhában
Múlt szombattól újra pezseg az élet a Kakasülő Galériában. A kiállítótér is bővült valamelyest. Sosem tétlen a gazda, Vinczeffy László Munkácsy-díjas festőművész. Akik ismerik, tudják, hogy portáján mindig van újdonság. Épül, szépül a bennvaló, gazdagszik a kertben a modern szoboregyüttes. És ami a legfontosabb, érdeklődők százait vonzza ide a nyárról nyárra közönség elé vitt atyhai képzőművészeti kiállítás. Tavaly több mint másfél ezren látták, idén sem lesz kevesebb látogató. Ez nyugodtan megjósolható. A tárlat növekvő hírneve s a hegyi faluba vezető feljavított út is garantálja. A június 24-i megnyitón nagyon sokan voltak. És nem kellett csalódniuk. Az egykori pajtából különleges hangulatú galériává alakított Homloktörő is elvarázsolta a belépőket, a Kakasülő látványkínálata is lenyűgöző ismét.
Budapesten, Bukarestben, Berlinben, bárhol elismerés övezné a tárlatot, de a tizennégy kiállító munkái itt, a világtól látszólag eldugott, távoli településen nyernek igazi értelmet, telítődnek olyan érzelmi, hangulati többlettel, amit a hely szelleme táplál. Erről a feltöltődésről beszélt a művészek egyike-másika is, amikor mostani műveikről faggattam őket. Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese is célzott rá méltató beszédében az avatón. És az igényes kivitelezésű, háromnyelvű katalógus ajánló soraiban Kuti Dénes festőművész is utal rá, miközben a negyedszer megrendezett, jelenlegi kiállítás központi gondolatát, az Élet/Tér témáját igyekszik körülhatárolni. „Atyhában a Föld összeér az Éggel, és azon túl nincsen semmi – idéződnek fel bennem oly gyakran felsősófalvi nagyapám szavai egy néhai korondi öregasszonyról, aki ebben a hitben élt és halt meg, ugyanis sohasem járt távolabb Korond határánál – ám kis háza, kertje, Korond vidéke a sajátja volt és otthon érezte magát benne” – olvashatjuk a líraisággal átszőtt írásban. Azóta sok minden változott, a korondiak és mások is keresztül-kasul bejárják a nagyvilágot, kitágult a környékbeliek élettere, igazán otthon azonban a szülőföldön, ezeken a tájakon érzik magukat. Az atyhaiak otthonosságérzete immár ezzel a galériával és a tárlataival is teljesebb lehet. Kuti erről így vall: „E kiállítássorozaton a részt vevő művészek konkrét és elvont, valós és álomszerű, szeretetet, együttérzést kifejező, eget és földet összekötő belső élettereik festett, rajzolt és faragott »képeit« vonultatják fel, így próbálván üzenni Atyha, a Sóvidék, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág magyarságának: »Emberek, szántsatok, vessetek, arassatok! – mert íme, valahol a világon, egy elveszni látszó kis hely is válhat élhető életteretekké, otthonotokká, ahol egy templom a földeteket az egetekkel összekötheti, és amelyből továbbra is a szépnek, a jónak, a hitnek dallama zenghet.«”
A Sóvidékhez kapcsolódó alaptagok, akik három évvel ezelőtt, induláskor a kezdeményező Vinczeffy Lászlóhoz csatlakoztak, minden nyáron elhozzák ide alkotásaikat. Évente egy-egy társukat is meghívják kiállítani, így áll össze a galéria csoportos tárlatának anyaga. Bocskay Vince (Szováta), Kuti Botond (Szováta), Kuti Dénes (Szováta), Sánta Csaba (Szováta), a nemrég fiatalon elhunyt Siklódi Zsolt (Szováta), Vargha Mihály (Sepsiszentgyörgy) és Vinczeffy László (Sepsiszentgyörgy) ezúttal Bartos Jenőt (Jászvásár), Berze Imrét (Székelyudvarhely), Éltes Barnát (Feldoboly), Jakabos Olsefszky Imolát (Brassó), Madaras Pétert (Zalán), Kolozsi Tibort (Kolozsvár) és Zsombori Bélát (Székelyudvarhely) kérte fel az együttműködésre. Életkor, műfaj, művészi látásmód tekintetében változatos csapat. Ami közös bennük, az mindenekelőtt a művészi minőség iránti elkötelezettség, mindannyian az igényesség jegyében dolgoznak. Idén több a szobor, mint a festmény, Bartos, a két Kuti és Vinczeffy olajfestményei mellett Berze, Kolozsi, Sánta bronz kisplasztikái, Bocskay, Éltes, Madaras, Varga, Zsombori fába faragott szobrai, Jakabos kerámiája, a fametszettel is reprezentált Siklódi bronz-, kőkompozíciója és Zsombori mészkő munkája teremt magának életteret a Kakasülő lenti, illetve fenti szintjein. Ahány mű, annyiféleképpen vall alkotója egyéniségéről. De találkozhattunk Atyhában egy nagy ígérettel is. Vinczeffy László tizennégy éves unokája, a sepsiszentgyörgyi Csáki Apor mutatkozott be a frissen felavatott Homloktörő galériában. A nagyapa hagyta, hogy a gyerek tehetsége önmagától bontakozzék ki, nem avatkozott be oktatással a fejlődési folyamatba. Az eredmény egy érdekes, rajzos fantáziavilág, amely Bogárvirág címen sorakoztat fel szürreális és szecessziós jegyeket ötvöző fekete-fehér és színes rajzokat. Immár bizonyos, hogy Apor módszeres művészeti képzését érdemes elkezdeni.
A 4. atyhai kiállítás augusztus 7-ig látogatható. Népújság (Marosvásárhely)

Egyhetesre nőtt Bernády Napok
25 év a városépítő szellemében
Negyedszázada született meg Marosvásárhelyen a városépítő polgármester nevét viselő, a megye magyarságának kulturális jólétét, gazdagodását szolgáló Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány. Húsz évvel ezelőtt, 1998 októberében szervezte meg először az alapítvány a Bernády Napokat, amelyre azóta is minden ősszel sor kerül. Borbély László kuratóriumi elnököt a kétszeresen kerek évforduló kapcsán az elmúlt 25 évről, majd a jövő héten zajló rendezvénysorozatról kérdeztük.
– Ön szerint mit jelent a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az általa működtetett központ, a Bernády Ház a marosvásárhelyiek számára?
– Divatos szóval egy „brand” lettünk Marosvásárhelyen. Sokan ismerik az alapítványt, nyomon követik a munkánkat, eljárnak az általunk szervezett rendezvényekre. Sikerült a Bernády Házba szoktatnunk a vásárhelyieket, évente közel tízezer látogatója van az egykori Baross, ma Horea utcai épületnek. Bizonyos rendezvények – irodalmi estek, előadások, vitaműsorok, képzőművészeti és népművészeti kiállítások – telt házas közönséget vonzanak ide. Az elmúlt években mintegy kétszáz eseménynek – vendégrendezvényeknek, illetve saját műsoroknak – adott otthont a Bernády Ház.
– Mi volt az elsődleges céljuk, üzenetük ezeknek az együttléteknek?
– Az alapítvány kétévente megújuló kuratóriuma folyamatosan igyekezett gazdagítani a kulturális kínálatot, szélesíteni az identitáserősítő, közérzetjavító rendezvények választékát, ötvözni a hagyományt és a modernet.
– Milyen lépésekre volt szükség ahhoz, hogy a közművelődési központ az irodalom- és művészetbarátok igazi hajlékává váljon?
– Az ingatlan megvásárlása és átalakítása után 1994 novemberében nyitotta meg kapuit a Bernády Ház. Pár év elteltével egyértelművé vált, hogy kinőtte kereteit, az alapítvány kuratóriuma ekkor határozott a tetőtér beépítéséről. Komoly összefogás révén sikerült ezt az elképzelést valóra váltani. Az átépítés idején, 2001 júliusától 2002 októberéig a háznak szüneteltetnie kellett tevékenységét, a helyhez nem kötött kezdeményezéseit viszont folytatta. A munkálatok befejezése után lényegesen nagyobb kiállítófelülettel és befogadóképességgel tölthette be hivatását a központ. A tetőtér főleg kamarakiállítások, fotótárlatok számára alkalmas, az egymásba nyitható földszinti termek pedig a legváltozatosabb rendezvények megszervezésére kínálnak kedvező feltételeket. A Bernády Galéria néven ismertté vált helyszínen két-három hetente váltják egymást a kiállítások. Fennállása óta 411 – a földszinti galériában 259, a tetőtériben 152 – tárlatot látott vendégül a ház. A kiállítások zárásakor a művészek egy-egy alkotásukkal gyarapítják az alapítvány műgyűjteményét, amely időről időre szintén a nagyközönség elé kerül.
– Könyves rendezvényeknek is gyakori színhelye a Bernády Ház, ilyenkor, úgy tudom, a szerzők is adományoznak műveikből. De az alapítványnak saját kiadványai is vannak.
– 25 év alatt 26 kiadványt, Márosvásárhely fekete márciusáról pedig egy DVD-t is megjelentettünk.
– Az alapítvány örökségápolásáról szobrok, emléktáblák, emlékszoba is tanúskodik. Bizonyára nem könnyű rangsorolni, mégis érdekelne, mit tekint az elmúlt negyedszázad legnagyobb megvalósításának?
– A kilencvenes évek elején a Bernády-kultusz jegyében kezdtük munkánkat, és most is ez a fő mozgatórugónk. Fontos mozzanatnak éreztük a Bocskay Vince alkotta Bernády-szobor felállítását 1994-ben, majd négy évre rá a hajdani polgármester mellszobrának, Hunyadi László munkájának leleplezését a Kultúrpalotában. De szintén kiemelten fontos volt a Bernády, a városépítő című monográfia megjelentetése 2015-ben. Mindig megdöbbent, mennyire elfelejtette a város építőjét, aki már a kordokumentumokban sem volt jelen, és akinek örökségével a kommunizmus évtizedeiben egyedül Marosi Barna foglalkozott. Ezért volt létfontosságú a rendszerváltás után felidézni, minden nemzedéknek, különösen pedig a fiataloknak továbbadni a rendkívüli szellemi hagyatékot.
– Ez a fő törekvése a Bernády Napoknak is. Mire számíthat idén a rendezvénysorozat közönsége?
– Évről évre igyekszünk minden korosztályt és társadalmi réteget megszólítani, így lesz ez most is. A legnagyobb újdonság az, hogy – a huszadik évfordulóhoz illően – nem pár napos, hanem egész hetes lesz a rendezvény. Október 23-án, hétfőn 14 órakor az V–VIII. osztályos diákok sportvetélkedőjével kezdődik a Szász Adalbert Sportlíceumban, ezt követően 17 órakor a Bernády Házban megnyílik Gyarmathy János szobrászművész kiállítása. 24-én, kedden 16 órakor a középiskolás sportiskolások vetélkednek tanintézetükben. Mindig igyekszünk a kor nyelvén szólni, újítani, ezért 20 órától slam poetryvel folytatjuk a rendezvénysorozatot a G Caféban. 26-án, csütörtökön 18 órakor Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg a Bernády Házban, 27-én, pénteken pedig ugyanebben az időpontban, ugyanitt Fodor János Bernády György. Politikai életrajz című könyvét mutatjuk be. Az elmúlt évek hagyománya szerint 28-án, szombaton délelőtt 10 órakor a református temetőben megkoszorúzzuk Bernády György sírját, 10.30-kor pedig a polgármester köztéri szobrát. A gálaest 18 órakor kezdődik a Kultúrpalotában. Ekkor kerül átadásra a Bernády-emlékplakett, majd ünnepi zongorajáték, Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp előadása zárja a Bernády Napokat. Egészen különleges estre számíthat a nagyérdemű, tudomásom szerint ugyanis ritkán lépett együtt közönség elé a Ránki család.
– A korábbi években a Bernády Házban lehetett előzetesen helyjegyeket igényelni a gálaestre.
– Így van ez most is. Mától mindennap délelőtt 10 órától 18 óráig vehetik át az érdeklődők a jegyeket, amelyekért természetesen nem kell fizetni. A helyjegyekkel együtt tombolajegy is jár a kedves közönségnek. A sorsolásra a gálaesten kerül sor, a szerencsés nyertes Sz. Kovács Géza segesvári képzőművész egyik alkotásával gazdagodhat. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Gyarmathy János a kitüntetett
Ünnep Bernády szellemében
A városépítő polgármester nyughelyénél gyülekeztek szombat délelőtt a Bernády-örökség ápolói, éltetői. A marosvásárhelyi temetőben zajló emlékezés, koszorúzás a Bernády Napok hagyományos mozzanata, amelyet ezúttal is a rendezvénysorozat zárónapjára – a korábbi években péntekre – időzített a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriuma.
Borbély László kuratóriumi elnök az idei év különlegességére, a 25 éves alapítvány és a 20 éves rendezvénysorozat jubileumára emlékeztette a jelenlevőket.
– Ezen a helyen mindig elgondolkozom azon, mit jelent nekünk Bernády, és hogyan tudjuk ezt megjeleníteni. A Bernády Napok szervezésekor igyekszünk minden évben valami újat hozzátenni a Bernády-kultuszhoz, és mindig rájövök arra, hogy van még mit felmutatni – tette hozzá a kuratóriumi elnök, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy jövőben lesz Bernády György halálának 80. évfordulója, és mivel a hajdani polgármester Marosvásárhely hitéletében is fontos szerepet töltött be, egyházi főgondnok volt, 2018-ban az egyházzal közösen szeretne erről megemlékezni az alapítvány.
„Mintha az egész város...”
Bernády sírjának megkoszorúzása után az együttlét a városépítő szobránál folytatódott.
– Ha nem is vagyunk sokan, lélekben úgy vagyunk itt, mintha itt lenne az egész város – mondta a koszorúzás előtti percekben
Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnöke. Borbély László az 1994-es szoboravatót idézte fel, amikor akkora volt a tömeg, hogy a Sáros utcáról nem lehetett látni a végét. A rendkívüli eseményt Bálint Zsigmond fotóművész úgy örökítette meg, hogy fényképén a tizenötödik sorban állók is felismerhetők, az alkotás jelenleg is megtekinthető a Bernády Házban – hallhattuk az alapítvány kuratóriumi elnökétől, aki szerint Bernády öröksége iránt az évek során sem lanyhult az érdeklődés, ezt jelzi az is, hogy 1995-től – amióta a nyilvántartást vezetik – a Bernády Ház 2642 rendezvénynek adott otthont, és azok nagy része a hajdani polgármester alakjához kapcsolódott.
– Bernádynak számomra ma is ugyanaz az üzenete, mint eddig bármikor: fogjunk össze mi, romániai magyarok, és tegyünk le valamit közösen az asztalra. Ha van ehhez hit és akarat, sok év múlva is fogunk itt találkozni – zárta beszédét Borbély László, végül azt is megjegyezte, nem baj, hogy a megemlékezés alatt a közelben éppen egy jegyespárnak muzsikáltak, ez is a város hangulatához tartozik, az viszont fontos, hogy a város igazi hangulatát ne hagyjuk megváltoztatni.
Az elkövetkező percekben a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi tagjai, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul, a megyei és városi RMDSZ képviselői, az RMDSZ marosvásárhelyi Nőszervezete, a MAG (Mai Generáció Ifjúsági Szervezet), illetve a Szovátai Bernády Közművelődési Egyesület illetékesei helyezték el koszorúikat a városépítő polgármester szobránál. Az ünnepi pillanat után rövid ideig még együtt maradtak az emlékezők. Bulyovszky Loránd, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumi titkára ekkor idézte fel a szobor születésének jelképerejű körülményeit, azt, hogy Bocskay Vince alkotása sok maroknyi bronzból, a marosvásárhelyiek által felajánlott kilincsekből, lakatokból, kulcsokból öltött testet 23 évvel ezelőtt.
Alkotójához tért vissza az emlékplakett
Délután a zsúfolásig telt Kultúrpalotában folytatódott az ünnepség. Borbély László az elmúlt negyedszázad megvalósításait körvonalazta: 262 képzőművészeti tárlatot, 15 fotókiállítást szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány a Bernády Házban, amelynek gyűjteménye 250 képzőművészeti alkotással és 150 fotóval gazdagodott az évek során, 26 kiadványt publikáltak a 25 év alatt, és az elmúlt három évben több mint kilencezren látogatták meg a volt Baross utcai Házat. Az alapítvány kuratóriumi elnöke az elmúlt idők Bernády Napjaira is visszatekintett.
– Mindig fontosnak éreztük megszólítani a fiatal nemzedéket. Fantasztikus volt látni, ahogy versenyeznek, esszéírásban, filmezésben mérik össze tehetségüket a diákok. Két éve sportvetélkedőket szervezünk nekik, és ezekre a versenyekre sok román iskolai osztály is benevez. Minden résztvevő Bernády-emlékéremmel tér haza, így a román gyermekek, fiatalok is találkoznak a hajdani polgármester nevével, örökségével.
Az idei rendezvénysorozatból Borbély László a slam poetryt is kiemelte, majd az egyik fiatal alkotásából idézve tette fel a költői kérdést hallgatóságának:
– Eleget tettünk annak, hogy ez a hely jó legyen nekünk?
Végezetül a kuratóriumi elnök köszönetet mondott a marosvásárhelyieknek az elmúlt 25 évért, a közönség támogatása, jelenléte nélkül ugyanis nem élte volna meg a negyedszázadot a városépítő nevét viselő rendezvénysorozat.
A gálaműsor kiemelkedő pillanata a Bernády-emlékplakett, Gyarmathy János szobrászművész bronzplasztikájának átadása volt, amelyet idén tizenkilencedik alkalommal ítélt oda az alapítvány kuratóriuma.
Az idei kitüntetett maga az emlékplakett alkotója volt. A szobrászművészt laudáló Nagy Miklós Kund beszéde elején Bernády György hitvallásnak is beillő szövegét idézte, amelyet a polgármester 1913-ban a Kultúrpalota felépülésekor tett közzé: „…Célomat elértem. A város közönsége egyetlen adófillérének igénybevétele nélkül (...) megépítettük Maros-Vásárhelyen a magyar közművelődés templomát, megteremtettük a legnemesebb értelemben vett népházat”. Ezt az „alkotó, teremtő vágyat, az emberség, az érték és szépség kiterjesztésének szándékát” vonatkoztatta a méltató Gyarmathy János életművére, a négy évtizede töretlenül felfelé ívelő alkotóművészetre és a művészpedagógusi tevékenységre egyaránt.
– Művészete önmagáért beszél, lélekbe hatolva szólítja meg a szemlélőt, bravúros formai megoldásokkal ejti ámulatba a nézőt. Bronz kisplasztikái egy olyan sajátos világot képviselnek, amelyet joggal tekinthetünk gyarmathys köznapi mitológiának, groteszk misztériumnak. Térszobrai olyan eszmét megtestesítő személyiségeket, jelképeket hoznak elénk, akik mindannyiunknak nagyon sokat jelentenek: Kós Károly, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Aranka György, Szent László, Árpád nagyfejedelem... Több kis szobra németországi városokban, Iserlohnban, Halternben, Ratingenben teljesedhetett ki monumentális méretűvé – hallhattuk a méltatótól, aki a továbbiakban a szobrászművész egyetemi mesteréről, Korondi Jenőről is említést tett, majd megbecsült alkotóvá vált tanítványai közül is felsorolt párat, végül kitüntetéseiről szólt.
– A művészi munkáját díjazó elismerések mellett, amelyekből az elsőt még egyetemistaként 1980-ban érdemelte ki, majd két évtized teltével a Barabás Miklós Céh Nívódíját is magáénak tudhatja, pedagógusi tevékenységét is jelentős kitüntetések honorálják: az államelnöki érdemérem (1994), a kormányfőtől, majd az oktatási minisztériumtól kapott kiválósági oklevél 2004, 2005-ben.
Laudációját a kuratóriumi alelnök Ernst Gombrich huszadik századi művészettörténész gondolatával zárta, amelyet a kitüntetett is magáénak vall: „A művészettel kell élnünk ahhoz, hogy emberségesek legyünk”.
Gyarmathy János elárulta, furcsa helyzet, különös érzés számára, hogy ő vehette át azt az emlékplakettet, amelyet két évtizede készít. A kitüntetett örömét fejezte ki, amiért a marosvásárhelyiek szeretik a szobrait, majd azt is megjegyezte, külön öröm számára, hogy az a kis tér, ahol az általa alkotott Aranka György-szobor áll, a vásárhelyiek fontos gyülekezőhelyévé, a magyar dráma napjának ünnepi helyszínévé vált.
A továbbiakban a gála egy izgalmas pillanata, Sz. Kovács Géza segesvári művész festményének kisorsolása következett. Az alkotást a helyjegyet igénylők valamelyike vihette haza, a szerencse a marosvásárhelyi Csáki Jolánnak kedvezett.
Az estet Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp világhírű művészek ünnepi zongorajátéka koronázta meg. Különleges koncertjével a művészcsalád Liszt Ferenc születésnapja és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója előtt tisztelgett. A rendkívüli zenei élményt vastapssal köszönték meg a marosvásárhelyiek. Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Jó úton a megyei tárlat
Elvárásközelben
A 2017-es Téli Szalon nem okozott csalódást, a megye képzőművészeinek közös kiállítása olyan lett, amilyennek régóta szerettük volna látni: friss, ütős, a jövőre nézve is ígéretes. Nem felülmúlhatatlan, szó sincs róla, láthatunk középszerű vagy még jelentéktelenebb munkákat is, ami valószínűleg zsűrizés esetén is elkerülhetetlen, de egészében színvonalas, megkapó a felvonultatott műegyüttes, a szokásosnál jóval több a kiemelkedő, a figyelmet ellenállhatatlanul magára vonzó, nézőmarasztaló alkotás. És ami külön hangsúlyozandó: az eltelt tizenkét hónapban született, új műveket ismerhet meg a közönség. Ez lehet egyébként az ilyenszerű éves jelentkezések egyik fő célja is. Ily módon az alkotók reális képet formálhatnak arról, hogy adott időpontban hol, merre tart a közösségük, s a művészetkedvelők is lépést tarthatnak a változásokkal. Érthető, hogy a képzőművészeti szövetség helyi fiókjának vezetősége kitartóan szorgalmazza, hogy a tagok ne régebbi munkákkal próbáljanak benevezni a hivatásos művészek seregszemléjére. Érdemes megőrizni ezt a most bevált részvételi kritériumot, még ha emiatt egyesek olykor ki is maradnak a tárlatról. Számszerűen így is bőséges a felhozatal, pedig vannak, akik elvi megfontolásból nem vállalják a közös megmérettetést, mások azért, mert nemrég egyéni kiállításon mutatkoztak be, vagy kényszerhelyzet tartotta távol őket a Szalontól.
Több mint 60 kiállító munkáival találkozhatnak a látogatók a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, négyen megyén kívülről, vendégként vesznek részt az eseménnyé előlépett rendezvényen. Ez is jelez valamit. Nem csak lelki, családi kötődések késztették itteni szereplésre a budapesti Benedek Józsefet és B. Laborcz Flórát, illetve a kolozsvári Forró Ágnest, Károly-Zöld Gyöngyit, szakmai kihívásként is tekinthettek a vásárhelyi kiállítási lehetőségre. Na meg az is vonzerőként működhetett, hogy a Szalon megannyi alkotó nemzedéket, a helyi művészeti líceum számos kiváló végzettjét képes összehozni ilyenkor. Vajon a továbbiakban erősödik majd ez a tendencia? Előfordulhat, és ettől még változatosabbá válhat a nézők elé tárt anyag. A veszteségek amúgy elkerülhetetlenek. Az utóbbi pár esztendőben kiváló alkotóegyéniségek hunytak el. Haller József, Siklódi Zsolt, Adrian Chira halála fájdalmas veszteség, a korábban távozott Fekete Zsolté, Szabó Zoltán Judókáé is az. A tárlaton ez is tudatosul a megye művészeti mozgalmának ismerőiben. Chirára néhány kiállított festménye is emlékeztet. Judóka portréja a lépcsőfeljáró tetején torpantja meg a felfelé igyekvőt. Akárha élne, éppen csak meg nem szólal a festő. Özvegye, Schneller Mária örökítette meg így egy remek arckép-kompozíción. Lánya, Szabó Anna Mária a lenti nagyteremben bizonyítja újra különleges festői kvalitásait.
A festészeti anyag idén is domináns. Abban pillanatig sem kételkedtünk, hogy a korban előbbre járó mesterek, akik országosan és nemzetközi vonatkozásban is jól kiérdemelt elismerésnek örvendenek, ismét legjobb szintjükön nyűgözik le a nézőket. Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kuti Dénes, Major Gizella, Moldovan Mircea, Şerban Mariana, Szép György és a textilművészet mellett folyamatosan a piktúrában is bizonyító Hunyadi Mária, Sajgó Ilona, Csíky Szabó Ágnes, Nagy Dalma alkotókedve és inventivitása kiapadhatatlannak tűnik. Arra viszont talán kevesebben számítottak, hogy a fiatalok ekkora súllyal, ilyen markánsan gyarapítják a tárlat értékeit. Igen sokat ígér az utánpótlás, újabb színeket, látásmódot, vizuális kiteljesedést hozhat a kiállítótermekbe. Kuti Botond, Căbuz Andrea, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Marin Victor, a már említett Szabó Anna Mária erre már bizonyosság. A tehetség persze a köztes generációk joggal népszerű képviselőihez is hozzászegődött. Bíró Kálmán Enikő, Csatlós Levente, Radu Florea, Dorel Cozma, Puskai Sarolta, Gergely Erika, Pop Călin, Mihai Frunză, Căpriţă Petre ugyancsak jó példát szolgáltatnak erre saját stílusukhoz hű munkáikkal. Ahogy a kilencedik X-éhez közeledő Szotyori Anna is megörvendeztet fiatalosan üde, színes grafikáival. Nem véletlenül hiányoltuk, amikor nem volt ott a Szalon felhozatalában.
Talán az olvasók is észrevették: sok a női név a felsoroltak között. Igen, mind nagyobb a művésznők részaránya a megye képzőművészeti életében. Nyugodtan nyereségnek tekinthetjük ezt a tendenciát. Az eddigieknél is nagyobb érzékenységgel, empátiával, szépérzékkel gyarapszik általa az amúgy is széles alkotói paletta. Pláne, ha a díszítő- és iparművészetet is bevonjuk ebbe a körbe. A Téli Szalon téma- és látványvilágát megkapóan dúsítják Mana Bucur és Olteanu Mariana Cara finom mívű kerámiái, Nagy Zsuzsánna faliszőnyege, Vidra Birtalan Éva színpompás tűzzománcai is. És kétségtelen nyereség a karakteres fotóművészeti jelenlét a tárlaton, Jakab Tibor, Mihai Stoica és Fekete Zsolt vizuális remeklése.
A festészet mellett azonban a kiállítás másik, igazán mély benyomást keltő és nagy elismerést kiváltó műfaja a szobrászat. A megye ebben is kivételes talentumú művészekkel büszkélkedhet. Az életkori spektrum ezen a téren is igencsak széles. Nem beszélve arról a szemléleti sokféleségről, amit ez a kiállítás is tanúsít. Elsősorban a kisplasztika, a mintázás terén, de forma- és méretgazdagságában, anyaghasználatában, technikai megoldásaiban is meglepő az a változatosság, amely a maga egészében humánus fogantatású harmóniát sugároz a befogadók felé. Kiss Levente, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Gheorghe Mureşan, Miholcsa József, Sánta Csaba, Szőcs Zoltán Zörgő, Nagy Attila, Pop Gheorghe, Makkai István, Kovács Tibor, Veres Gábor Hunor, Gábor Barna nagyszerű szobrászati válogatása bárhol megállná a helyét. És ne feledjük, az utóbbiak még reménykeltő pályájuk elején igyekeznek kitaposni saját útjukat! Érdemes nyomon követni, mindez hova vezet. Népújság (Marosvásárhely)