A csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó Műterem kismonográfia-sorozatának újabb köteteinek szerzői Márton Árpád illetve Nagy Miklós Kund, akik Major Gizella valamint Bocskay Vince eddigi pályáját mutatták be. A marosvásárhelyi Bernády Házban a két kiadványt ismertették, egyúttal a két művész közös kiállítása is megnyílt. A festőnő mintegy negyedszáz pasztellképe és linómetszete, Bocskay Vince szobrásznak pedig néhány terrakotta kisplasztikája és monumentális köztéri szobrairól készült fotói nyújtottak bepillantást a két művész világába. Bocskay Vince alkotása, Márton Áron püspök hatalmas bronzszobra évek óta elkészült, de a hatósági packázások miatt még mindig nem avathatták fel Kolozsváron a Szent Mihály-templom elé szánt helyén. Az 1989-es fordulat után a szobrászokra újabb feladatok vártak, pótolni kellett a magyar emlékszobrászat komoly hiányait, következtek tehát a megrendelések, a pályázatok, és a Szovátán élő művész, Bocskay Vince válaszolt a kihívásokra. Petőfi, Balcescu, Márton Áron szobormása, Bernády György Marosvásárhelyen, Mikes Kelemen Zágonban, Mikó Imre Sepsiszentgyörgyön, Bod Péter Felsőcsernátonban, Patachich Ádám Kalocsán, Apor Vilmos Gyulán, 1848 és a két világháború emlékműve Kézdivásárhelyen, a Millenniumi oszlop Székelykeresztúron, a Don-kanyar hőseinek emlékműve Marosvásárhelyen és más kiváló monumentális alkotások bizonyítják tehetségét. Legújabb művét, Szent László bronzszobrát Csíkszépvízen avathatják, remélhetőleg a nem távoli jövőben. /(nk): Műteremtől Műteremig. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./

Három jóváhagyott építkezési engedély is megszületett László Attila rövid polgármestersége idején. Helyére kerülhet végre Bocskay Vince rég elkészült alkotása, a Márton Áron-szobor, valamint a Szakáts Béla temesvári szobrászművész készítette 56-os emlékmű, és megkezdődhetnek a modern Sapientia-épületegyüttes munkálatai. A Mátyás-szobor restaurálásáról tavaly novemberben megszületett Budapesten a végleges döntés, a felújítást a magyar kulturális kormányzat és Kolozsvár önkormányzata fele-fele arányban állja. /Németh Júlia: Türelemjáték Mátyás-szoborral. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 20./

Nemrég jóváhagyták Bocskay Vince szobrászművész Márton Áron szobrának felállítását Kolozsváron, a Szent Mihály-templom főbejárata melletti templomkertben. A talapzat kimérése után mentési ásatásokat végeztek. A munkálatok során emberi csontokra bukkantak, amiből négy teljes csontváz. Az idők során a templomkert temetkezési helyként szolgált. /Emberi csontok a főtéri templomkertben. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 31./

A szovátai Bernády Közművelődési Egylet elmúlt évi tevékenysége változatos volt. Januárban Dzsingisz kán és a mongol birodalom című előadás hangzott el, majd dr. Veér Győző beszélt az ujgurokról. Februárban jótékonysági estet szerveztek a Mezőhavas népi zenekar, a Szent Ferenc Alapítvány és a szovátai Szent József Otthon javára. A műsor bevezetőjét Mester Zoltán tartotta. Márciusban, Wass Albertre emlékeztek. A március 15-i megemlékezésen a kulturális műsorok szervezését ezúttal is az egylet vállalta fel. Áprilisban együtt ünnepelték az EMKE megyei szervezetével a magyar közművelődés napját Marosvásárhelyen. Az egylet Intermezzo kamarakórusa Fülöp Judit vezetésével fellépett. Júniusban a nagybányai művésztelep tárlatát nézték meg. Szeptemberben Beder Tibor, a Julianus Alapítvány, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke volt az egylet vendége. Október 6-án a református egyházzal közösen emlékeztek meg az aradi vértanúkról. Az egylet emlékezett a 70 éve elhunyt dr. Bernády Györgyre. Mester Zoltán előadásában kirajzolódott Bernády kevéssé ismert profilja: az Erdély magyarsága iránt aggódó ember arca, akinek városvezetése idején a városnak – a huszonötezer lakosú Marosvásárhelynek – tizennégy (!) közkönyvtára volt, és öt magyar napilapja. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Felső-Nyárád menti fotóalbumát mutatta be novemberben Józsa András tanár, helytörténész. Nagy Lajos székelykeresztúri tanító néprajzos könyvét mutatták be: Katonadalok a siklódiak emlékezetében. Decemberben az egylet szervezésében mutatták föl a szovátaiaknak a Bocskay Vince szobrászművész munkásságát méltató albumot. Még ebben a hónapban Kovács Mózes ny. agrármérnök harmadik könyvével ismerkedtek a városka emberei. Kovács Mózes kutatja s papírra teszi a szűkebb pátria, a Sóvidék és környéke közelmúltját. Az Intermezzo mellett a 15. Mátyás Huszárezred és a Mátyás Vilmos vezette Mezőhavas népi zenekar elmaradhatatlan tényezői a városkultúrának, jelezte a rendíthetetlen hitű Mester Zoltán. Ebben az ében volt már elődadás, melyet Magyar himnuszok az évszázadok folyamán címmel dr. Orosz-Pál József és Józsa András tartott. /Bölöni Domokos: Mester Zoltán, a reménymagyar. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 5./

Február 12-én Kolozsváron a Szent Mihály-templomban ünnepi szentmisével emlékeztek Márton Áron püspökké szentelésének hetvenedik évfordulójára. Boér Ferenc színművész egy Bajor Andor-írást s egy ferences nővér által írt verset olvasott fel, majd Kovács Sándor főesperes köszöntötte az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőit, Szilágyi Mátyás, kolozsvári magyar főkonzult, papokat, hitoktatókat, politikusokat. „Ha a csaknem hét évszázados templom falai beszélni tudnának, büszkén számolhatnának be a hetven évvel ezelőtti püspökszentelésről” emlékeztetett a főesperes. A Jakubinyi György érsek által celebrált mise folyamán kifejtette: Márton Áron igazi jellemzését II. János Pál adta meg, amikor 1980-ban elfogadta Márton Áron lemondását, Istennek talpig becsületes szolgájának nevezte. Úgy tervezték, hogy az ünnepi megemlékezés alkalmával felavatják a Márton Áron-szobrot, de ez nem történt meg. „Remélhetőleg két-három héten belül megtörténik a szoboravatás is. Erre most azért nem kerülhetett sor, mivel a szobor jelen pillanatban még Budapesten van. Jakubinyi György érsekkel is egyeztetnünk kell az avatást illetően, hiszen ő lesz az, aki felszenteli a szobrot. Amióta elfoglaltam a főesperesi tisztséget, kétszer beszéltem Emil Boc egykori polgármesterrel, aki nem viszonyult ellenségesen ehhez az ügyhöz” nyilatkozta Kovács Sándor főesperes. A Szent Mihály-plébánia 2001-ben írta ki a versenytárgyalást a szobor elkészítésére. Ezt Bocskay Vince szovátai szobrászművész nyerte meg, aki 2002-ben fogott neki a munkának, szobor agyagmintája csak 2005-ben került Magyarországra, a karcagi öntödébe. A szobor magassága közel három méter, súlya hétszáz kilogramm körüli. A szobor felállítására vonatkozó építkezési engedély megadása éveken át húzódott, míg idén januárban László Attila alpolgármester aláírta a kérdéses dokumentumot. /Márton Áron püspökre emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 13./

Február 28-án avatják fel Kolozsváron Márton Áron püspök szobrát. Ez alkalommal a főtéri Szent Mihály-templomban szerveztek ünnepséget. A Szent Mihály plébánia már 2001-ben kiírta a versenytárgyalást a szobor elkészítésére, amit Bocskay Vince szovátai szobrászművész nyert meg. A felállításra vonatkozó építkezési engedélyt viszont csak az idén sikerült aláírnia László Attila alpolgármesternek. /Február 28-án avatják fel Márton Áron szobrát. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./

Kovács Sándor főesperes-plébános és Bocskay Vince szovátai szobrászművész jelenlétében február 23-án Kolozsváron a Szent Mihály-templom kertjében lerakták a Márton Áron-szobor talapzatát, majd elhelyezték rajta a műalkotást. Február 28-án avatják fel a püspök szobrát. /(K. O.): Elhelyezték Márton Áron szobrát. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

Történelmi elégtétel, adósságtörlesztés a XX. század egyik legnagyobb magyarja előtt, hogy február 28-án Kolozsváron a Szent Mihály-templom mellett felavatták Márton Áron püspök szobrát, Bocskay Vince szovátai művész alkotását, melyen mintegy 1000–1500 személy vett részt. Az ünnepi hálaadó szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta a Szent Mihály-templomban. Ezt követően Kovács Sándor főesperes és László Attila alpolgármester leleplezte a templomkertben Márton Áron szobrát. A szobor elhelyezésének kezdeményezése Czirják Árpád pápai prelátus nevéhez fűződik. A Szent Mihály-templom plébániája 2001-ben hirdette meg a szoborállításra a versenytárgyalást, a 2006-ra elkészült műalkotás elhelyezése azonban építkezési engedély hiányában sokáig váratott magára. Jakubinyi György érsek felhívta a figyelmet arra, hogy Márton Áron püspök mindig kiállt a társadalmi igazság mellett, legyen szó akár népéről, akár egyházáról, akár más nemzetiségű és felekezetű emberről, ugyanakkor egész életében gyakorolta a keresztény szeretetet. Florentin Crihalmeanu, kolozsvári és szamosújvári görög katolikus püspök beszédében Márton Áront méltatta, ugyanakkor a „szeretet és a fény forrásának” nevezte a szobrot. „Van mire büszkék legyünk. Népünknek szüksége van mindarra, amit Márton Áron megálmodott és követett. Most már Mátyás király és Márton Áron együtt vigyázzák igazunkat, becsületünket és lelkünket”, fejtette ki László Attila alpolgármester. Vekov Károly történész előadásában hangsúlyozta: „A birtokomban levő nyolckötetes anyag csak töredék, amelyhez 2000–2004 közti képviselőségem alatt jutottam hozzá.” A perről elmondta: „A kihallgatási anyag sem teljes. A perről rendkívül keveset tudunk, s a tényleges peranyag ma sincs a kezünkben. Nem tudjuk azt sem, volt-e egyáltalán védőügyvédje Márton Áronnak. A Márton Áron-pernek a püspökön kívül még hét fővádlottja volt – Szász Pál, Korparich Ede, Kurkó Gyárfás, gróf Teleki Ádám, Venczel József, Bodor Bertalan és Lakatos István –, akiket több koholt vádponttal – például rendszerellenes tevékenységgel, hazaárulással, a rendszer megbuktatásával – illettek.” majd felolvasta azt az 1946-ban kelt dokumentumot, amelyet Márton Áron és követői írtak, s amelyben azt kérték: a magyar kormány kövessen el mindent, hogy az erdélyi magyarság véleménye a folyamatban levő béketárgyaláson meghallgatásra találjon. Ezen dokumentum eredetije sem most, sem a per lefolytatása alatt nem volt meg Magyarországon. /Nagy-Hintós Diana: Zavartalanul zajlott Márton Áron szobrának felavatása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

Szent László királynak állít szobrot a helyi önkormányzat június 27-én Csíkszépvízen. A Bocskay Vince szovátai szobrászművész készítette szobrot ünnepség keretében leplezik le. A Hargita megyei településen erőteljesen él a Szent László-kultusz, a falu eredet- és alapításlegendája is a szent király személyéhez kapcsolódik. Szent Lászlónak Erdélyben köztéri szobra csak a nagyváradi székesegyház előtt áll. /Pap Melinda Szent László-szobrot avatnak Csíkszépvízen. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./

Csíkszépvízen Szent László három méter magas, egész alakos szobrát avatták fel június 27-én. A falunapok kiemelkedő eseménye volt a Szovátán élő Bocskay Vince szobrászművész monumentális alkotásának leleplezése. A szobor állva, kezében az országalmával és egy bárddal ábrázolja a lovagkirályt. Erdélyben a rendszerváltás óta magyar közösség még nem állíttatott ilyen nagyméretű szobrot. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 1./

Csíkszépvízen Szent László szobra már beilleszkedett a tájba. A lovag király ott áll őrzőn a kőtalapzatán. Az alkotónak, Bocskay Vince szovátai szobrászművésznek ez jó éve: néhány hónappal ezelőtt avatták a kolozsvári Szent Mihály-templom főbejáratánál másik monumentális művét, Márton Áron püspök egész alakos bronzmását. Erdélyben a rendszerváltás óta magyar közösség még nem állíttatott ilyen nagy méretű szobrot, annak ellenére, hogy Csíkszépvíznek alig másfélezer fős a lakossága. /N. M. K. : Szent László Csíkszépvízen. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 11./

Halasztódik a vásárhelyi a Sütő-szobor felállítása
Valószínűleg az idén nem állítják fel Sütő András szobrát – fejtette ki tegnap lapunknak Csegzi Sándor. A Sütő András szoborbizottság elnökeként nyilatkozó marosvásárhelyi alpolgármester szerint inkább várnának egy olyan művészi munka elkészítéséig, ami méltó az öt éve elhunyt író emlékéhez, minthogy elsiessék a szoborállítást.
Nagy Pál, a Sütő András Baráti Társaság elnöke a kérdés kapcsán ÚMSZ-nek elmondta, a bizottság a napokban összeült, és úgy döntött, a beküldött pályamunkákon még némi változtatást kér a művészektől. „Egyik pályázat sem felelt meg tökéletesen azoknak a kívánalmaknak, amelyet a bizottság elvárt. Ezért úgy döntöttünk, időt hagyunk még a szobrászoknak, hogy további változtatásokat végezhessenek a maketteken egészen augusztus 1-ig” – számolt be a helyzetről Nagy Pál.
Mint elmondta, annak idején hat szobrásznak küldték el a pályázati felkérést, de közülük csak hárman válaszoltak érdemben: Hunyadi László és Kiss Levente marosvásárhelyi, illetve Györfi Sándor karcagi szobrászművész. A bizottság tagjai – Csegzi Sándor alpolgármester, elnök, Demeter József lelkész, Bocskay Vince, Gyarmathy János és Kolozsi Tibor szobrászok, Nagy Miklós Kund művészeti író és Nagy Pál irodalomtörténész – abban egyetértettek, hogy valamennyi bemutatott szoborpályázat művészileg is értékes, de nem felel meg eléggé az elvárásoknak.
„Mivel az alkotók az idő rövidségére panaszkodtak, lehetőséget adunk még arra, hogy átgondolják ezeket a munkákat, esetleg újabb változatokat készítsenek” – mondta az ÚMSZ-nek Csegzi, hozzátéve, hogy a zsűri elsősorban azt várja, hogy az arc felismerhetően Sütő Andrásé legyen.
„Abban maradtunk: az idén már nem valószínű, hogy fel is állítható a szobor” – jelentette ki az alpolgármester. Az eredeti elképzelés szerint a szoboravatást az író halálának ötödik vagy születésének 85. évfordulójához kötötték volna, de most megfogalmazódott, hogy „a szobrot a szoborért kell felállítani, akkor, amikor elkészült”, és „nem szabad elkapkodni”.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kultúra, abbahagyhatatlanul
Nagy Miklós Kund műkritikus, szerkesztő úgy véli, a művelődésszervezés terén hiányzik a megfelelő utánpótlás
Beszélgetőtársunk elismert marosvásárhelyi művelődésszervező, képzőművészeti kismonográfiák szerzője, kiállításmegnyitók és könyvbemutatók házigazdája, több mint húsz éve szerkesztője a napokban ezredik lapszámához érkezett Múzsának, a három éve általa főszerkesztett Népújság napilap hétvégi kulturális mellékletének. A művelődéssel való aktív foglalatosságnak nincs határa, vallja interjúalanyunk. Ennek jegyében kérdeztük őt.
Sokfelé elkötelezett, elfoglalt ember. Hogyan győzi egyszerre mindezt?
– Egyfelől időbeosztás kérdése: az ember úgy tudja időzíteni és beosztani a feladatait, hogy erre is jut egy kevés, arra is jut egy kicsi, mint a kabaréban, de a helyzet tényleg az, hogy az újságírónak és szerkesztőnek már eleve be van táblázva az élete.
Másfelől esetemben a hobbi, a szenvedély és az érdeklődési kör nagyjából azonos. Újságíróként, korábban rádiósként – még tévéztem is annyit, amennyit lehetett – elsősorban mindig a kulturális jelenségekkel, a művészetekkel, az irodalommal foglalkoztam. Ez tette lehetővé, hogy ugyanakkor bekapcsolódjak a kultúraszervezésbe is, s egy kicsit úgy érezzem magam, hogy hozzászólhatok a művészeti kérdésekhez is. Végtére is olyan ez, mint a mókuskerék, ha az ember egyszer belekerül, roppant nehéz kilépni belőle. Lehet, hogy nem is tud...
Vagy nem is akar esetleg?
– Nem is akarok. Persze, azért az embernek gondolnia kell arra is, hogy az idő telik, és már kellene könnyíteni valamilyen módon. Úgy tűnik, hogy ezt az egész elfoglaltságot, a közszereplést, a kiállításmegnyitókat és az irodalmi esteket lehet könnyedén, flottul csinálni, de azért az ember idegzetét észrevétlenül kikezdi a folyamatos határidőre való dolgozás, mindez tudat alatt növeli a stresszt. Másfelől pedig ezekre a kihívásokra fel is kell készülni.
Én általában mindenütt szabadon szoktam beszélni, mert úgy képzelem, hogy akkor tudom leginkább megszólítani a közönséget, ha szembenézek velük. De nem lehet csak úgy kiállni: mindenből fel kell készülni, még akkor is, ha az embernek már elég nagy rutinja alakult ki az évtizedek folyamán. Miközben a művelődési eseményekhez hozzá kell olvasni, utána kell nézni, eközben én is gazdagodom valamivel. Már csak ezért sem mondok le általában egyetlen felkérést sem.
A képzőművészettel is úgy voltam, hogy 1968-ban rádiósként kezdtem el foglalkozni ezzel, és azóta annyit olvastam a képzőművészetekről, annyi műteremben jártam, művet láttam, olyan sok művészemberrel és művészettörténésszel beszélgettem, hogy az az érzésem, mintha kijártam volna egy halom rangos főiskolát. Az ember folyamatosan gyarapodik valamivel, de ennek ára van: szinte naponta több órát áldozok adatgyűjtésre, eközben nem tudok, mondjuk, a családommal foglalkozni, egy olyan regényt elolvasni, amit nagyon szeretnék, nem sportolhatok, pedig vágyom rá, de közben úgy érzem, hasznomra, épülésemre, örömömre szolgál ez a munka.
Mikor ír?
– Valahogy úgy hozta a sors, hogy a 90-es évek végétől minden évben megjelent egy-két, volt olyan is, hogy három kötetem, ami nem magától készült el. Lehet, hogy szerencsés ember vagyok, elég nagy a munkabírásom. De azok a könyvek például, amelyeket a művészeti kismonográfia-sorozat számára készítek, nagyon megkínoznak.
Ahhoz, hogy ezeket a tanulmányokat megírjam, kisebb barikádot halmozok fel az íróasztalomon. A feleségem aggodalommal nézi, hogy mind több és több tornyosul, és aztán borzasztóan örül, amikor látja, hogy a könyvek apadni kezdenek körülöttem.
Az ön által szerkesztett irodalmi-művészeti melléklet, a Múzsa ezredik lapszámához érkezett.
– Épp írni kezdtem a „vezércikkét”. Ez is egy olyan dolog, amit több mint húsz éve felvállaltunk. Minden lap foglalkozik kultúrával, de mi azt mondtuk, adjunk többet, külön mellékletet, szombatonként, amikor más újság nem jelenik meg. Illúzió lenne azt hinni, hogy minden olvasó kézbe veszi a Múzsát is. Nem, ez tulajdonképpen bizonyos rétegekhez szól, ugyanakkor olyan alkotók számára lehetőség, akik még erőt éreznek magukban arra, hogy ide is írjanak, nagyon kicsi honoráriumért.
A kulturális élet az utóbbi húsz évben annyira gazdag lett és olyan változatos, hogy mindig van amiről beszámolni. Az ezredik számnál elégtételt jelent, hogy sok olyan ember van, aki az első számtól az ezredikig megőrizte a mellékletet és fontos számára. Ahhoz, hogy megjelentessük, a lap anyagi áldozatot hoz, és kérdés, hogy az ezredik után hány jöhet még.
Lapunk az utóbbi két alkalommal kimaradt az anyaországi sajtótámogatásból, ami lényegében nagyon minimális, de már csak biztatásként is jól jönne. Ahonnan elismerést várunk, onnan nem jön, az olvasók viszont nagyon hálásak, megállítanak az utcán vagy telefonálnak, elégedettek a melléklettel. Tehát amíg lehet, folytatjuk.
Ezer lapszámot könnyű vagy nehéz megszerkeszteni?
– Tulajdonképpen a bőség zavarával kellett megküzdenünk. Tekintve, hogy erdélyi kitekintésű a Múzsa, és az anyaországra is figyelünk, a melléklet tartalmas, sosem szűkölködik témában.
Vannak állandó munkatársaink, csak örülhetünk annak, ha olyan szerzőktől kapunk írást, mint Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Markó Béla, Sebestyén Mihály vagy kollégám, Bölöni Domokos. Csak néhányat soroltam fel azok közül, akik tényleg színvonalas írásokkal vannak jelen a lapban. Amikor a magyarországiaktól válogatok, akkor is igyekszem a lehető legjobbat adni.
A Bernády Alapítványnál is számos feladat jut önnek.
– Alelnökként ténylegesen hozzá kell járulnom a rendezvényekhez és azok kigondolásához. Elég sok energiámat emészti fel, ugyanis két-három ember vesz részt a szervezésben, mert az elnök, Borbély László, elfoglaltsága miatt nagyon ritkán van itthon. A képző- és fotóművészeti kiállítások dolga hárul rám. Persze, azért ebben segítségeim is vannak, művészembereket kérünk fel arra, hogy részt vegyenek a programok megtervezésében.
Amikor bejön harminc ajánlat, abból közösen válogatunk. És ott vannak az egyéb rendezvényeink, például a Bernády-napok, amit, mint mindig, októberben tartunk most is. Ennek is meg kell tervezni, szervezni a műsorrendjét, ez is részben rám hárul. Sokan mondták már, hagyd abba, öreg, elég. Én ebbe egykor belecsöppentem, és hogyan lépnék ki most, amikor tudom, hogy nincs, aki folytassa. Kevesen maradtunk, és azok a fiatalok, akik pótolhatnák a mi nemzedékünket, sőt, az utánunk következőket is, nem léptek még be vagy hiányoznak.
Három éve főszerkesztője a Népújságnak. Gondolom, ez a legfontosabb.
– Megrögzött újságíró és szerkesztő vagyok, még az a régi fajta zsurnaliszta, aki komolyan veszi a hivatását, és ragaszkodik ehhez. Számomra tehát az a legfontosabb, hogy amit a Népújságnál végzek, az jól menjen. A többit inkább csak úgy, mellékesen csinálom, ez az, ami energiáim nagyon nagy részét felemészti. Viszont ez az, amiből aztán nemsokára ki tudok lépni.
Hisz a többit, a könyvírást, a tárlatbeszámolókat, az egyebeket nincs miért abbahagynom, legfeljebb megritkítom, de a lap élén, ahol a szerkesztés teljes embert követel, egyre nehezebb. Tudom, ennek a lapnak, ha nem is vezetőként, de újságíróként, szerkesztőként a továbbiakban is szüksége lesz rám, de lehet, hogy én azt már nem fogom tudni nyújtani ugyanolyan tetterővel.
Ahogyan a válság mélyül vagy tartósan ugyanúgy érinti a sajtót, ez mindennapi küzdelmet jelent a fennmaradásunkért és azért, hogy érdekes és színvonalas lapot nyújtsunk az olvasóknak, hogy ne morzsolódjanak le. Miközben jól tudjuk, hogy az írott sajtó iránt világszerte egyre kisebb az érdeklődés...
Bármilyen szenvedéllyel is végzi valaki a munkáját, néha csak elfárad, nem?
– És jönnek a családi ultimátumok is, hogy most kész, abba kellene hagyni. Persze, hogy szükségem van pihenésre, vagy lenne. Ilyenkor, ha tehetem, elutazom valahová, messzire, ahol békén hagynak.
Például nagyon jól érzem magam, ha elmehetek a lányomékhoz, az unokáimhoz Dániába. Nem ismerem a nyelvet, egy kisvárosban élnek, teljesen más az élet, lényegében bármivel foglalkozhatom, segítek nekik a ház közül, nyugodtan felülhetek a biciklire és körbekarikázhatom a várost. Egy évben egyszer. Ezenkívül nyaralni megyünk. Ennyire futja, ezért is mondom, hogy ideje lenne szép csendesen abbahagyni.
Nagy Miklós Kund (1943, Nagyenyed)
Román–magyar, majd magyar–francia szakon szerzett tanári diplomát Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron. A nyárádmenti Szentgericén tanított, majd 1968-tól 1985-ig a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa volt. 1990-től a marosvásárhelyi Népújság napilap főszerkesztő-helyettese, Múzsa című heti kulturális mellékletének szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője.
A marosvásárhelyi Bernády Alapítvány alelnöke. Több tíz kötet (művészmonográfiák, interjúkötetek, albumok stb.) szerzője, társszerzője, elő- vagy utószóírója; legutóbbi munkái közül: Míg a magnó összekapcsolt (Csíkszereda, 2006), Szabó Duci (Kolozsvár, 2007), Bocskay Vince (Csíkszereda, 2008), Galéria a Bernády Házban (Marosvásárhely, 2009), Bandi Kati (Csíkszereda, 2010).
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

Sütő András szobrot avattak Sopronban
Szobrot állítottak Sütő András erdélyi írónak, az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő személyiségének Sopronban. A köztéri alkotást pénteken, az író halálának ötödik évfordulóján avatták fel a Deák tér nyugati szegletében, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobor Bocskay Vince szovátai szobrászművész munkája. Ez az első köztéri alkotás a Kárpát-medencében, amely emléket állít az Anyám könnyű álmot ígér című regény és a Csillag a máglyán, illetve az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámák szerzőjének. Úry Előd, a szoborállítást kezdeményező helyi Erdélyi Kör és Kálvin Kör képviseletében üdvözölte az egybegyűlteket, köztük Mádl Dalmát, a korábbi köztársasági elnök özvegyét, az ünnep védnökét és az Erdélyből érkezett félszáznál több vendéget. Köszöntőjében szólt a soproniaknak a sütői életmű iránti elkötelezettségéről, amelyet jelez a szoborállítás hírének hallatán megmutatkozó adakozási kedv. Sütő András művei erőforrások, erőt adnak tovább élni, a kisebbségi létben is felemelkedni – fogalmazott az író életművének központi gondolatiságáról ünnepi beszédében Görömbei András irodalomtörténész. Méltatásában elmondta: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Az alkotást a civil szervezetek a város tulajdonába adták. Sopron befogadta Bocskay Vince szobrát – mondta az ünnepségen Fodor Tamás polgármester.
A szobor megkoszorúzását követően a református templomban emlékestet tartottak, amelyen részletek hangzottak el Sütő András műveiből.
stop.hu/MTI
Erdély.ma

Sütő András-szobrot avattak Sopronban
Sütő András első Kárpát-medencei köztéri szobrát avatták fel tegnap délután Sopronban. A Kossuth-díjas magyar író előtt halálának ötödik évfordulóján tisztelegtek, és a köztéri alkotást A leghűségesebb városban, a Deák tér nyugati szegletében, a református templommal szemben helyezték el.
A közadakozásból megvalósult bronz mellszobrot Bocskay Vince erdélyi szobrászművész készítette. Szarka László, a szoborállítást kezdeményező helyi Kálvin Kör és Erdélyi Kör képviseletében Sütő András és Sopron kapcsolatáról elmondta: az író 75. születésnapját Sopronban tartották 2002-ben, több civil szervezet, köztük a szoborállítást indítványozó körök rendezésében. Ezen az eseményen vette át az ünnepelt a Köztársasági elnöki érdemérmet, amelyet az egyetemes magyarságtudat elmélyítéséért, egész életművéért adományozott a Herder- és Kossuth-díjas alkotónak Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök. Bocskay Vince szobrászművész munkája a fiatal Sütő Andrást ábrázolja. A mellszobor végleges helye a Deák téren lesz, nem messze Deák Ferenc és Kölcsey Ferenc szobrától.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sütő-mellszobor Sopronban
Előzetest már közöltünk a szeptember 30-i soproni szoboravatásról. A tegnap délutáni, esti eseményről, amelyen írók, irodalomtörténészek, színészek, dalosok és a szoborállítást lehetővé tevő közéleti személyiségek idézték fel az öt éve elhunyt Kossuth- és Herder-díjas író személyiségét, életművét, a jövő héten helyszíni tudósításban számolunk be.
Ma viszont be tudjuk mutatni olvasóinknak Sütő András bronz szobormását, Bocskay Vince alkotását, amelynek reprodukcióját a szovátai művész még elutazása előtt küldte el szerkesztőségünknek.
Bocskayt a Soproni Erdélyi Kör és a Soproni Kálvin Kör kérte fel a mellszobor, illetve a Leghűségesebb Város Deák terére helyezett emlékmű elkészítésére. Mint minden portré megmintázása, ez is szép, de nehéz feladat volt. Annál is inkább, mivel olyan kortárs személyiségről van szó, akit nagyon sokan ismertek, és akiről mindenki kialakított magában egy sajátos arcot, amit őriz valahol legbelül. Sokakban a marosvásárhelyi író idősödő vonásai rögzültek, arra a köztiszteletnek örvendő közéleti emberre emlékeznek, aki bátran kiállt a magyarságért, és emiatt élete utolsó két évtizedében sokat is szenvedett. A szobrász a fiatalabb kori egyéniséget örökítette meg, Sütő Andrásnak azt az arcát, amilyennek a 70-es évek elején ismerhettük, amikor egyik főművét, az irodalomtörténeti jelentőségű Anyám könnyű álmot ígér című nagy sikerű könyvét írta meg. Ötnegyedes méretű a bronzalkotás, a szintén szovátai Sánta Csaba szobrászművész öntőműhelyében öltött végleges formát. 1,70 méteres kőtalapzatra került. Mint Bocskaynak már annyi előző fontos műve esetében, most is csíkszeredai szobrászkollégája, Dóczy András faragta ki a talapzatot. Sopronban természetesen illő teret is kialakítottak az új alkotásnak. A későbbiekben erről is közlünk majd fényképfelvételt.
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezés a Don-kanyari áldozatokra
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményéről, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregről, a doni áldozatokról. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka indítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.
A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, többnyire a doni offenzíva elindításának napján, január 12-én a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját.
A megemlékezést az idén is folytatjuk, de némiképpen megújult, rendhagyó formában. Bár az 1943. január 12-én Urivnál megindított szovjet hídfőtámadás 70. évfordulójára csak egy év múlva kerül sor, mi már most beindítjuk a hetvenéves megemlékezést. Hiszen a magyar és a német politikai és katonai vezetés pontosan 1942. január 22-én, a Budapesten tárgyaló Keitel vezértábornagy és Wehrmacht-főparancsnok jelenlétében állapodott meg a kétszázezer személyt meghaladó 2. magyar hadsereg felállításában és a keleti hadszíntérre való küldésében, ahol kétszáz kilométeres védelmi vonalat foglalt el a Don folyó mentén.
(Egyébként az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták súlyos véráldozatokat követeltek, az akkor elesetteket még el lehetett temetni. Milyen magasztos lenne, ha a rudkinói és a boldirevkai katonatemetőkben nyugvó erdélyi honvédek tiszteletére idén nyáron személyesen is elhelyezhetné a kegyelet virágait egy marosvásárhelyi küldöttség!)
Idén január 12-én odahaza csendesen emlékezünk, majd január 21-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartunk közös megemlékezést a Don-kanyari áldozatok marosvásárhelyi emlékművénél. Az ünnepséget a hagyományőrzés jegyében, magyarországi példára “doni emléktúra” követi: gyaloglás Backamadarasra, ahol az elszállásolás honvédeknek kijáró tábori körülmények között zajlik ugyan, a közös esti program azonban “királyi” lesz, a helybeliek vendégszeretetének köszönhetően.
Január 22-én a backamadarasi református templomban kerül sor megemlékezésre a 11 órakor kezdődő istentiszteletet követően, ami koszorúzással ér véget a backamadarasi áldozatok emlékére. Aki az emléktúrán részt szeretne venni, az alábbi telefonszámon jelentkezhet: 0744-918-840.
A részletes programra még visszatérünk.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Jegelik a magyar emlékművek ügyét az erdélyi önkormányzatok
Jegelik a magyar személyiségeknek állítandó szobrok ügyét az erdélyi önkormányzatok. Kolozsváron válaszra sem méltatták a Sissi-szobor újraállításának kezdeményezőit, Nagyváradon a magyar honvédemlékmű, Marosvásárhelyen a Sütő-szobor ügye akadozik. Bécsi Sissi csokoládéval lepte meg csütörtökön Radu Moisin ideiglenes kolozsvári polgármestert, László Attila alpolgármesternek pedig nagykárolyi Sissi sonkát nyújtott át Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) közép-erdélyi régióelnöke az önkormányzat által csütörtökön a Fellegvár és a Farkas utca felújítása kapcsán szervezett közvitán.
A politikus ezzel akarta emlékeztetni a kincses város előjáróit a tavaly ősszel átadott nyílt levelükre, amelyben arra kérték az önkormányzatot, hogy az Erzsébet híd restaurálása mellett a közeli Erzsébet sétautat is újítsa fel, és ezek hivatalosan is kapják vissza eredeti nevüket. Utóbbin ugyanis az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ismét felállítaná az osztrák–magyar császárné mellszobrát, amiről tájékoztatta is az önkormányzatot. Gergely Balázs elmondta: erre a gesztusra azért kerítettek sort, mert azóta sem kaptak érdemi választ az önkormányzattól. „Ezért találtuk ki ezt a kedves tréfát, amellyel fel akartuk hívni a közvélemény figyelmét arra, hogy létezik egy ilyen ügy. Moisin úr nagyon sokszor hivatkozik a bécsi példára, többek közt a főtéri karácsonyi vásár esetében, reméljük ezzel sikerül a szívébe lopni az ötletet” – nyilatkozta Gergely Balázs.
Mint arról beszámoltunk, az EMNT tavaly augusztusban jelentette be, hogy visszaállítaná Erzsébet királyné mellszobrát a Fellegvárra vezető Erzsébet sétaúton. A tervek szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokat a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve két magyarországi ifjúsági szervezet adományokból gyűjti össze. Stróbl Alajos szobrászművész – az Európa-szerte népszerű Sissit ábrázoló – alkotását Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere javaslatára 1901-ben helyezték el az Erzsébet sétaúton, azonban a büsztnek a kommunista diktatúra évei alatt nyoma veszett. Az azóta a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban megtalált szobornak most készül a másolata, a tervek szerint ez kerülne ki a fellegvári sétaútra.
Új helyszín a váradi honvédemlékműnek
Nagyváradon hasonlóképpen a Románia területén elesett magyar katonák emlékművének felállítását akadályozza az önkormányzat, amely korábbi határozatának ellentmondva, új helyszínt javasol a kegyhely számára. A Sárközi Zoltán, Delorean Gyula és Pásztor Sándor nagyváradi önkormányzati képviselők által létrehozott Pro Liberta Partium Egyesület azt követően döntött az emlékmű felállításáról, hogy Románia és Magyarország között kormányközi egyezmény született arról, hogy emlékhelyet hoznak létre a másik ország katonái számára.
Sárközi Zoltán, az egyesület elnöke a Krónikának elmondta, azt szerették volna, ha a váradi emlékmű méltó utódja lenne a magyar hősök emlékére korábban állított obeliszknek. A Rulikowski sírkertben 1914-ben létrehozták a hősök temetőjét az első, majd a második világháborúban elesett magyar honvédek számára, de ezek tetemeit a 90-es évek elején exhumálta, a sírhelyeket pedig román veteránoknak adta az akkori önkormányzat – tájékoztatott az RMDSZ-es tanácsos. Elmondta, az emlékművet a korábbi helyén, a román katonai sírok közelében szerették volna felállítani, a temető főbejáratánál, a helyszínt a magyar és román hadisírgondozó szervek is megfelelőnek ítélték.
Bár tavaly nyár elején a tanács is rábólintott a kezdeményezésre, és a tervek is elkészültek, az emlékmű ügye nem haladt előre, holott mind Budapestről, mind Bukarestből sürgették azt, a polgármester ugyanis nem írta alá az építkezési engedélyt. Ilie Bolojan végül nem hivatalos formában arról értesítette a kezdeményezőket, hogy meg kell változtatni a helyszínt, mert az emlékhely akadályozná a temetőbeli forgalmat. Sárközi Zoltán a Krónikának úgy értékelte, hogy az elöljáró igénye „kínosan” érinti őket, főleg, hogy a magyar és román hatóságok is érdekeltek az ügyben.
Az RMDSZ-frakció ennek ellenére mintegy 50 méterre a korábbi helyszíntől kiválasztotta az emlékmű új helyét, és abban reménykednek, hogy ezt még a februári soros ülésen megszavazza a helyi tanács. Ezt Petri Csilla, a városháza szóvivője is megerősítette lapunknak. A szóvivő szerint azért kellett megváltoztatni a helyszínt, mivel a szobor és a köré épített kerítés akadályozta volna a gyalogosforgalmat a sírkertben.
Sárközi Zoltán lapunknak arról is beszámolt, hogy a Pro Liberta Partium Egyesület a doberdói harctéren elesett Bihar és Temes megyei magyar katonák emlékére emelt négy emlékmű egyikét is felújítaná. A gúla alakú építményre Szlovéniában, darabokban akadtak rá, és székesfehérvári partnereikkel ennek helyreállítását is vállalták. Sárközi Zoltán sajnálattal állapította meg, hogy miközben a szlovéniai hatóságokban partnerre találtak, az ottani emlékmű ügye jól halad, Váradon akadályozzák terveiket.
Idén sem lesz Sütő-szobor?
Marosvásárhelyen sem tudni még, hogy sikerül-e a második betervezett időpontra felállítani Sütő András író szobrát. A Kiss Levente helyi képzőművész által megálmodott egész alakos szobrot eredetileg tavaly szerették volna fölavatni. Utólag Sütő születésének 85. évfordulójára, ez év július 17-ére ütemezték át az eseményt. Nagy Pál, az író egykori kollégája és barátja, a szoborállító bizottság tagja csütörtökön a Krónikának elmondta, hogy még mindig nem sikerült valamennyi szükséges jóváhagyást beszerezni.
„Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyári határidő nem tartható. Pontosabb adatokkal viszont egy hét múlva szolgálhatnék” – fejtette ki lapunknak a közíró. Csegzi Sándor alpolgármester viszont azt állítja: a papírok körül minden rendben van, vagy legalábbis lesz hamarosan, most már csak az anyagi forrásokat kell előteremteni. „Szokás szerint az önkormányzat elkészíti a talapzatot, és kialakítja a terecskét, a szoborállítási költségeket viszont a kezdeményezőknek kell felvállalniuk. Több ígéret is van, és remélem, hogy Sütő András szobra nem fog az anyagiakon elbukni” – bizakodik Csegzi, aki egyben a szoborállító bizottság elnöke is.
A szoborállítást Markó Béla közbelépése is késleltette, ugyanis miután a héttagú bizottság kiszemelt Sütő lakhelyétől mintegy kétszáz méterre egy parkocskát, majd az önkormányzat el is fogadta a helyszínt, az RMDSZ volt országos elnöke nemtetszésének adott hangot. Markó az író és politikus hírnevéhez méltóbb helyre szerette volna helyeztetni az alkotást. A szoborállító bizottság tagjai azonban úgy vélik, a Mărăşti téri postapalota épülete előtti kis zöldövezet a legmegfelelőbb a szóba került helyszínek közül. Csegzi Sándor szerint a parkrészt a Herder- és Kossuth-díjas íróról lehetne elnevezni. A huzavona közepette Sopron megelőzte Marosvásárhelyt, a szovátai Bocskay Vince alkotását tavaly ősszel, Sütő András halálának ötödik évfordulóján avatták a hűség városában.
Marosvásárhelyen idénre egy másik köztéri alkotás avatását is tervezik. A vár északi fala mellé – ahol hajdanán Mihai Eminescu mellszobra állt – Vályi Gyula matematikus, a lég- és hajócsavar felfedezőjének szobrát képzelték el. Az önkormányzat pozitívan bírálta el a kezdeményezők kérését, a városháza ki is bocsátotta az építkezési engedélyt.
Kiss Előd-Gergely, Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepi főhajtás, szoboravatás Nyárádszeredában
A nyárádszeredaiak több helyen is tisztelegtek március 15-én. Legtöbben a város főterén, a Deák Farkas általános iskola előtti téren gyűltek össze, ahol ünnepélyesen felavatták a tanintézet 180 éve született névadója bronz mellszobrát, Bocskay Vince szovátai szobrászművész alkotását. A helybeliek mellett távolabbról érkezettek is jelen voltak az eseményen, több százan köszöntötték a nemzeti ünnepet. Havadi és marosvásárhelyi hagyományőrző huszárok tették még emlékezetesebbé a megemlékezést, politikusok, nyárádszeredai városgazdák, lelkipásztorok szóltak a nap jelentőségéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetéről, méltatták Deák Farkas életművét. Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke, környezetvédelmi miniszter mindenekelőtt a magyarság összefogásának szükségességét hangsúlyozta, csak széthúzás nélkül tudjuk a közösség folyamatos küzdelemben megszerzett jogait megvédeni, mondotta. Az úszítók, a 90-es magyarellenes támadások, a gyűlöletkeltés hangulatának újabb hullámát is elítélte. A nagy elődök szellemét idézve Kerekes Károly parlamenti képviselői is kiemelte: nem szabad engednünk a 48-ból, meg kell védenünk a magyarság egységét. Tóth Sándor alpolgármester kifejtette: az új szobor, amelynek létrejöttét sokan támogatták, annak is jele, hogy a nyárádszeredaiak nem hagyják elidegeníteni a település ősi jussát, a főtéri parkot. Deák Farkasról, aki a nyárádandrásfalvi temetőben nyugszik, Nagy Miklós Kund beszélt részletesebben. Kidomborította, hogy a marosvásárhelyi székely vértanúkkal egy időben hosszú börtönbüntetésre ítélt fiatalember képességei teljességével nemzete, szűkebb pátriája szolgálatába állott, nem csak szellemiekben, tettekben is példát nyújtott kortársainak és az utódoknak is. Ezt a távlatosan gondolkodó, példás egyéniséget adja vissza meggyőző erővel Bocskay Vince új köztéri alkotása. Az avatás lelki, hitbeli üzenetét Székely Endre református lelkész, Sajgó Balázs római katolikus plébános és Varga Sándor unitárius lelkész illő igével, imádsággal gazdagította. A helyi önkormányzat biztosította szobrot Dászkel László polgármester adta át az iskolát képviselő Kicsi Elemér igazgatónak. A László János nyugalmazott tanár vezette ünnepség a Credo fúvószenekar, az általános iskola dalosai, szavalói, valamint Nagy Eszter és Ferencz Örs műsorával vált teljessé. Az avatás koszorúzással zárult.
Délután a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott a főhajtás. A Bocskai István Dalkör közreműködésével ünnepi műsorra is sor került.
Népújság (Marosvásárhely)

Isten fogta a kezemet
Beszélgetés Józsa Judit kerámiaszobrásszal, a Magyar Kultúra Lovagjával
– Kedves művésznő, köszönöm, hogy elfogadta a levélinterjú lehetőségét, s máris arra kérem, meséljen korondi gyermekéveiről.
– Szívesen, hiszen számomra megtiszteltetés és öröm, akár ilyen formában is, hogy a szülőföldem nem feledkezik meg rólam. A családi tűzhely melegét ma is féltve őrzöm, és az a hamuban sült pogácsa, amellyel édesszüleim, Józsa János korondi fazekasmester és Julianna, az édesanyám tarisznyált fel, soha el nem fogyó erőt, kitartást és szeretetet adó táplálék életem végéig!
Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan családba születtem, ahol a keresztény értékrend mellett a népművészeti hagyományok tiszteletét, a különféle művészeti ágak megismerését és különösen a magyar történelemben való jártasságot fontosnak tartották. Tudatosan neveltek és irányítottak így a szüleim, hiszen azt szerették volna, hogy ezekkel az erős székely gyökerekkel olyan biztonsággal tudjak megkapaszkodni az életben – bárhová vet is a sors –, akárcsak a Hargita tetején a sziklák oldalából sudáran felemelkedő örökzöld fenyő.
– Kíváncsiságból, játékból vagy ösztönösen fogott agyaggyúráshoz, formázáshoz gyermekfejjel?
– Korondon a fazekasmesterség apáról fiúra száll, így történt ez a mi családunkban is: a kisebbik bátyám, ifj. Józsa János viszi tovább a családi hagyományt. Édesapánk joggal lehet büszke rá – olyan fazekasmesterré lett, hogy ember-nagyságú padlóvázát is meg tud korongozni. A leánygyermekeknek is megvan a feladatuk, általában az asszonyok – nagymamák, édesanyák, leányok, lányunokák – díszítik a kerámiatárgyak felületét, és az is természetes, hogy részt vesznek minden járulékos munkában. Ennek megfelelően természetes és magától értetődő volt már kisgyermekkoromban, hogy számomra az agyag, a "pala" – ahogy Korondon mondják – ösztönösségből fakadó játékként kéznél lévő eszköznek bizonyult.
– Mi volt első "alkotása", amit ma is ott hordoz a szíve csücskében?
– Minden alkotásomra emlékszem, mindegyik ott van a szívemben, és ma már pontosan számon is tartom, hogy melyik hová, kihez kerül, mert szeretem őket.
A korai alkotások közül szívem csücskében mégis a nagy bajuszú öreg székelyek mellett a keresztfára boruló székely asszonyt őrizgetem, Szeretet a címe.
– Első "tanítója", nem kétséges, édesapja, a nagy hírű Józsa János fazekasmester, de ki "fogta a kezét" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban?
– Első és egyetlen mesterem az édesapám. Mesterségbeli és technikai tudását, kutatási, fejlődési vágyát át tudta adni, és igaz, hogy tőle örököltem a tehetséget, viszont édesanyámtól örököltem mellé egy nagyon fontos dolgot: a szorgalmat. Az az igazság, hogy a világ legnagyobb tehetsége is elvész szorgalom és kitartás nélkül. Volt egy kis kitérő a pályámon, az embereken való segítőkészség és szándék arra késztetett, hogy Székelyudvarhelyen végezzem el az egészségügyi szakközépiskolát, s majd tovább tanulván olyan orvos lehessek, aki valóban segíteni is tud az embereken. Ennek az elhatározásnak az egyik régóta ápolt betegünk halála vetett véget, miután ráébredtem arra, hogy lelkileg nem tudom elviselni és feldolgozni e tényt, következésképpen nem lesz jó orvos belőlem. Ma már tudom, hogy nem véletlenül történt mindez! A Jóisten a legnagyobb rendező: még időben visszatérített a számomra kijelölt útra, amelyről igyekszem azóta is nem letérni… S hogy ki "fogta a kezemet" a későbbiekben, a szakmai fejlődés magasabb régióiban? Hiszek az isteni elrendeltetésben, és tudom, hogy Ő fogta a kezemet. Megéreztem, hogy azt, amit a kerámiaszobrászatban elképzeltem magamban, az anyaországban tudtam kibontakoztatni, és valóban magasabb szintre fejleszteni úgy, hogy ne hozzak szégyent a családomra, a szülőfalumra, Korondra, se a szülőföldemre, Erdélyre és vele együtt a székely népre.
– Miért Budapestet választotta az egyetem elvégzésére, hiszen Kolozsváron és Bukarestben is magas szintű képzőművészeti oktatás van?
– 1994-től kétlaki lettem, azóta élek az anyaországban, Budapesten. A sikeres kiállításaim mellett, úgy éreztem, hogy nem a technikai tudásomat vagy stílusérzékemet kell tovább fejlesztenem, hanem egy belső kényszer és fejlődési vágy kielégítésére a művészeti ismereteimet. A sors rendelte úgy, hogy nem Kolozsváron vagy Bukarestben tanultam, hanem neveltetésemből adódóan esett a választásom a katolikus egyetemre, a budapesti műteremlakásomhoz közeli, Piliscsabán működő Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakára, amelyet 2002-ben dicsérettel végeztem el.
Az egyetemi évek egyáltalán nem voltak könnyűek – nappali tagozatra jártam, naponta oda-vissza 3 órát ingázva Budapest és Piliscsaba közt –, az éjszakák különféle nyelven – francia, angol, német, olasz – íródott művészettörténeti szakkönyvekből készített recenziók írásával, kiselőadásokra, vizsgákra való készüléssel teltek, a hétvégék maradtak csak a mintázásra. Rengeteget kutattam az Országos Széchényi Könyvtárban, különféle levéltárakban, a Szépművészeti Múzeumban és a könyvtárában, a Magyar Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Iparművészeti Múzeumban és még sorolhatnám… A sok erőfeszítés és tanulás egyáltalán nem volt hiábavaló. A művészettörténet szak csodálatosan átfogó tudást jelent – az antikvitástól napjainkig.
– A szakmai képzésen túl mit kapott még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől?
– A katolikus egyetem követelményeinek köszönhetően mélyebb ismeretekre tettem szert az ó- és újszövetségben, a vallásfilozófiában, a görög és arab filozófiában, kozmológiában, antropológiában, az egyházatyák irodalmában, a keresztény egyház társadalmi tanításaiban, tanultam didaktikát, érveléstechnikát, etikát és szociológiát is.
Művész létemre tudóssá képeztem magam: művészettörténész lettem. Művészettörténeti ismereteim és tanulmányaim segítenek a történelmi alkotásaim hiteles megfogalmazásában, nem véletlenül érezhető szobraimon a tanult ikonográfia hatása. Továbbá a különféle történelmi személyek megismerése érdekében megtanultam, hogy mit hol lehet és érdemes kutatni. A magyar társadalomban egyfajta közművelésként a megmintázott személyről vagy témáról a kutatási anyagomat mindenki számára közérthetően megfogalmazva közzéteszem a tárlataimon és az eddig kiadott nyolc könyvemben is, hogy elérhető legyen, megismerhesse és megszerethesse azt minden magyar, határon innen és túl.
– A legnagyobb sikert a Magyar Nagyasszonyok című sorozatával érte el, erre figyelt fel a világ. Honnan jött az ötlet?
– Hosszú ideig érleltem a Magyar Nagyasszonyok megfogalmazásának gondolatát, olyan asszonyokét, akik a magyar történelem alakításában jelentős szerepet játszottak, és akiknek a legtöbbet köszönhet a nemzet. Gyermekkori elképzelésem megvalósulásai e kisplasztikák, ebben később csak megerősítettek a magyar művészettörténetben szerzett ismereteim. Bármilyen hihetetlen, de még egyetlen magyar művész sem dolgozta fel és mutatta be őket tematikus csoportban. Valóban felfigyelt a világ, több mint tízezer ember volt kíváncsi e tárlatomra. Tizenhárom évnyi kutatómunka és anyaggyűjtés után, ma már történelmünk kiemelkedő személyiségű asszonyai közül – három kiállítási anyagban, Emesétől Tóth Ilonáig – eddig összesen 59 csodálatos teremtést mutattam be a nagyközönségnek.
A szobrokat ihlető személyek válogatása természetesen szubjektív. Úgy gondolom, hogy nemzeti történelmünkben, társadalmunk fejlődésében kimagasló szerepet betöltő asszonyok ők, akik eltérő gazdasági, társadalmi, politikai körülmények között, más szellemi közegben és más kulturális környezetben éltek. Kimagasló intelligenciájú, csodálatra méltóan erényes, kitartó, elszánt és példás életvitelű nők, akik nem csupán származásuknál fogva érdemelték ki megbecsülésünket, hanem azáltal, amit és ahogy cselekedtek. E téren is gazdagabbak vagyunk, mint hinnénk, hiszen a teljességre törekedve elmondható, hogy még számos olyan példás nagyasszonyunk van, akiket érdemes a feledés homályából kiemelni. A jövőben szeretném mindannyiukat a Magyar Nagyasszonyok Panteonjában megörökíteni. A Patrona Hungariae, azaz a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz – Mária alakja mindhárom kiállítási anyag középpontjában áll, ő a magyar nagyasszonyok királynője.
– Milyen sorozata van még?
– Műveim közül a földfestékes pasztellszínűek a magyar és székely népi életképeket, kihalófélben lévő népi mesterségeket, az archaikusan patinázottak a magyar honfoglalás alakjait, a vezérektől a korabeli mesterségeken át a táltosokig – 1996: Honfoglalás, az Árpád-házi szentek alakjait – 1997: Táltosok és szentek. Árpád népe és házának szentjei – és a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáit – 2006: Múzsák kertje – mutatják be.
Egy különleges kiállítási anyagom témája a tenger – 2007: TerrAqua világa – különösen a már halott élőlények meszes vázai, amelyek újra életre kelnek az úgynevezett naturáliaszobrokban. Velük nemcsak egy sajátos magán mitológiát álmodtam agyagba, hanem – a művészettörténészek szerint a világon egyedülállóan – az egyik legrégebbi művészeti ágnak számító kerámiaművészetben sikerült új műfajt teremtenem.
Művészettörténészi ismereteimre alapozva kifejezett célom, hogy olyan témákat dolgozzak fel évente megújuló tárlataimban, amelyekre addig nem vagy csak elvétve került sor a magyar képzőművészetben, különös tekintettel a szobrászat műfajára.
Így állítottam ki 2008-ban a Magyar mesevilág című kiállítás szobrait. Itt a magyar népmesék hőseinek és meseelemeinek az értelmezésével, magyarázataival lebbentettem fel a feledés fátylát a magyar nép ősi világképéről.
A kortárs képzőművészet által ritkán érintett témát dolgoztam fel a Magyar táncok című tárlat alakjainak rendkívül lendületes szobraiban 2009-ben. Térben és időben nagy és változatos kirándulásra hívtam a tárlatlátogatókat, amelynek során a magyarság táncait a Táltostánctól a csángók Árgyeleánka táncán át a kalotaszegi Szerelmes csárdásig tánctörténeti magyarázatokkal láttam el.
– Munkáinak mi az üzenete?
– Nemcsak szívemben él, hanem alkotásaimban is megjelenik szülőföldem, Erdély, de megmintáztam a megszemélyesített Magyarországot is. Nemcsak esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szellemi-lelki értékekre fogékony látogatónak, hanem egyúttal történelmet, művelődéstörténetet, asszociációs látást is. Szeretném, ha alkotásaim mondandóját az örömről, bánatról, szépségről, szeretetről, emberségről, magyarságról megértenék és szívükbe zárnák!
– Eddig melyik alkotása jelentette a legnagyobb kihívást, s min dolgozik jelenleg?
– 2011 a család éve volt. Társadalmunk alapja és a magyar örökség örököse a Magyar család, amelyet egyedülálló, különleges kompozícióba álmodtam meg. Talán ez a kompozíció jelentette eddig a legnagyobb kihívást, nem csak a mérete miatt – csaknem életnagyságú –, hanem azért is, mert a kompozíció alapjául szolgáló gyökeres keményfát már sok-sok éve kerestem. E nagyméretű kompozíciót a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomának adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában fogadja az Úr színe elé hozott gyermekeket, családokat. Jelenleg éppen e templom számára mintázom Szent László királyunk szobrát, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szobromhoz hasonlóan, a két reneszánsz pasztofóriummal szemben fognak majd elhelyezni az oldalhajók boltívében.
– Hol voltak kiállításai Magyarországon?
– Számos hazai és határon túli kezdeményezéshez nyújtok önzetlen támogatást. Célom az, hogy akár a legszegényebb településeken is bemutatásra kerülhessenek az alkotások; hogy azok, akik egyébként nem tehetnék, de igényük van rá, láthassák és megismerhessék történelmünk kiemelkedő alakjait, vagy csak élvezzék a művészi alkotás gyümölcsét. Ez az a cél, amiért nem válok meg, nem adom el az adott feldolgozott téma kiállítási anyagait. Az évente megújuló kiállításaimat mindig Budapesten mutatom be, de több tucat kiállításom volt kisebb és nagyobb városokban, például: Sárospatakon, Székesfehérváron, Egerben, Esztergomban, Verőcén, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett…
– …és Európában meg a nagyvilágban?
– 2011-ben a Magyar Nagyasszonyok című tárlat válogatott anyagából az Európai Parlament épületében rendeztek szép csoportos kiállítást Brüsszelben. Egyéni kiállításom volt Hollandiában, Kanadában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában is.
– Ha sikerülne, hová szeretne még eljutni alkotásaival?
– Nagyon szeretném, hogy a sok kiállítási anyagom közül legalább a Magyar Nagyasszonyok eljusson minden olyan, az anyaországtól elszakított magyar területre, a fontosabb településekre, ahol még élnek testvéreink…
Szomorúan mondhatom, hogy igaz az a mondás, hogy a saját hazádban nem lehetsz próféta, nem mintha az szeretnék lenni, de azért mégiscsak szomorú, hogy a szülőföldemre nem hívják meg a kiállításaimat. Eddig egy kivétel akadt: Székelyudvarhely, ahol szerették volna valamely tárlatot megrendezni, de végül a mindkét fél számára megfelelő időpontot nem tudtuk összeegyeztetni. Szülőfalum, Korond szervezésében egy gyűjteményes tárlaton részt vettek a munkáim.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal és az erdélyi képzőművészeti világgal?
– Korond a szülőfalum, ha hazamegyek, ott elsősorban szüleim gyermeke vagyok, s nem az ismert művész. Kiveszem a részem a család és a ház körüli, vagy a mesterségbeli munkából, bármi legyen is az, és élvezem minden pillanatát, mert boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Édesanyám szoknyája mellől ilyenkor nem szívesen mozdulok, csak a hegyekben tett kirándulások kedvéért csábulok el néha. Az erdélyi képzőművészeti világot figyelemmel kísérem, mert szeretem emberként és művészként, és érdekel mint művészettörténészt. Budapesten csak a médián és az interneten keresztül lehet értesülni bármiről is, ám ha itt rendeznek erdélyi vonatkozású képzőművészeti rendezvényt, akkor azt nem hagyom ki. Különösen szeretem a Vármegye Galériában rendezett erdélyi művészek tárlatait. Több erdélyi művészt is nagyra becsülök, a teljesség igénye nélkül sorolom fel néhányukat: Páll Lajos festőművészt, költőt Korondon, Bocskay Vince szobrászművészt Szovátán, Kusztos Endre grafikust, festőművészt Szovátán, Jakobovits Márta keramikusművészt Nagyváradon, Vinczeffy László festőművészt Sepsiszentgyörgyön, és akit nagyon szeretek – Hunyadi László szobrászművészt Marosvásárhelyen. Gyermekkori emlékek kötnek Benczédi Sándor kolozsvári szobrászművészhez és kamaszkori szeretetteljes emlékek törnek fel, ha a székelyudvarhelyi festőművészre, Maszelka Jánosra gondolok, de sajnos már mindketten az égben kergetik a múzsákat.
– Amikor nem szobrászkodik, mivel tölti szabadidejét?
– Az egészség mellett a szabad idő a legdrágább kincs, és ebből van a legkevesebb. Nincs benne semmi különös, ugyanúgy töltöm a szabadidőmet, mint bárki más, csak talán nagyon megbecsülöm minden percét, mert bármennyire is igaz az, hogy leginkább a műteremben szeretek foglalatoskodni, mégiscsak szükség van arra, hogy néha-néha kimozdulva onnan új impulzusok érhessenek. A szabad időm egy részét óhatatlanul a kedvencként tartott, hiúznak kinéző és olyan méretű Hancúr cica veszi igénybe, aki imádja a virágokat, utálja a fésülgetést és kutyamód őrzi a szobraimat.
– Adja az Isten, hogy mentől többet kelljen őriznie!
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem –
Minden nagy teljesítmény mögött ott van egy- két meghatározó tanárszemélyiség…
Interjú Lázok Jánossal, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanárával
– Tudomásom szerint Ön nem ismerte személyesen Szabó Lajost, mégis kezdeményezője volt annak a rendezvénysorozatnak, mely megörökítette a volt rektor emlékét születésének 100. évfordulóján. Mi motiválta ezt a kezdeményezést?
– Azt, hogy mit jelent az ő neve és munkássága, én leginkább két tanárkolléga, Béres András és Kovács Levente révén tudtam meg, akik munkatársai voltak a hatvanas-hetvenes években. Illetve azoktól a volt tanítványoktól, akiknek Szabó Lajos még a tanáruk volt. Bár több mint két évtizeden át karizmatikus vezetője volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek, valamilyen ok miatt neve a 90-es években egyre kevésbé említődött, akik ismerték és becsülték, sorra nyugdíjba mentek. 2010-ben eljutottunk oda, hogy az egyetemnek egy szenátusi gyűlésén valaki megkérdezte: ki is az a Szabó Lajos, hogy születésének 100. évfordulóját meg kellene ünnepelni? Ekkor gondoltam arra, hogy méltánytalan ez a felejtés: nem ezt érdemli ez az ember, akinek neve szinte eggyé vált az intézettel. Tulajdonképpeni életműve az intézet maga, hogy mást ne mondjak: a Stúdió Színház az ő rektorsága idején jött létre... Mindenképpen úgy gondoltam, hogy Szabó Lajosról születésének 100. évfordulója alkalmából méltó formában meg kell emlékezni, nem az üres formaságok szintjén, hanem az általa létrehozott értékek jegyében.
– Ön a szerkesztője Szabó Lajos frissen bemutatott, Hűség című drámakötetének, amely három színművét tartalmazza. Nehéz volt összeállítani ezt a könyvet?
– Szabó Lajos drámái gyűjteményes kötetbe foglalva nem jelentek meg. Arra gondoltam, itt lenne az ideje valamilyen módon drámáiból egy válogatást készíteni, hogy a legjobb szövegek, a legnagyobb sikert aratott drámák egymás hatását fölerősítve együtt jelenjenek meg. Maga a könyv szerkesztése körülbelül egy év, a kutatómunkával együtt valamivel több is volt. Egyetemünk könyvtárának az archívumában rábukkantam a kiadatlan drámák kézirataira, a Kolozsváron bemutatott Viharlámpás kivételével. Végül a kolozsvári színház dokumentációs könyvtárában Zakariás Erzsébet könyvtáros segítségével kiderült, hogy ott őrzik a szöveget egyetlen példányban, s én ennek az alapján tisztáztam le a szöveget.
– Ön úgy nyilatkozott, hogy tervezi egy második kötet elkészítését is. Mikorra várható az új kötet megjelenése?
– Ez nem teljesen tőlem függ. A második kötetbe két történelmi drámája fog bekerülni: a Mentség, amelyet 1955-ben közölt először, de ősbemutatója 1971-ben volt, Harag György rendezésében. A második történelmi dráma Bethlen Miklósról szól (főcíme: A kancellár). Érdekes módon ez a dráma semmiféle publicitást nem kapott, noha megjelent 1975-ben az Igaz Szóban. Ebben a kötetben fognak megjelenni még a legfontosabb színháztörténeti tanulmányai Szabó Lajosnak, valamint egy igen jelentős színháztörténeti felfedezése is. Jelenlegi tervem szerint a befejező része ennek a második kötetnek az életmű válogatott bibliográfiája lesz.
– A Stúdió Színház bejáratánál ott található a frissen felavatott Szabó Lajos-emléktábla. Milyen érzés ez önnek?
– Ebbe az emlékállításba saját tanáraimnak az emlékét is beleképzeltem és beleértettem. És sorsszerűnek tartom, hogy az emléktábla leleplezése után jelentkezett az a Bolyai iskolai tanárnő, akinek a nagyapja Szabó Lajost tanította, és akit egyik utolsó írásában rajongó szeretettel említ, Máthé Ákos néptanítót, aki őt elindította valamikor a népéért felelősséget vállaló értelmiségi nehéz útján. Nagy tanáregyéniségek láncát sikerült így összekötni az időben, mert minden nagy teljesítmény mögött ott van egy vagy két meghatározó tanárszemélyiség, aki tanítványait úgy indítja el, hogy mandátumot bíz rájuk: a nemzedékről nemzedékre átadódó örökség továbbépítésének a mandátumát. Ez volt szimbolikusan talán a legtöbb, amit én személy szerint az emléktábla- állítástól kaphattam.
– Mi az, amit mindenképpen szeretne még megosztani az olvasókkal?
– Illesse köszönet a Communitas Alapítványt a támogatásért, és Balogh József öntőmestert felajánlásáért, aki díjtalanul vállalta az emléktábla kiöntését és felerősítését. Legvégül, de leghálásabban említeném a művészt, aki hat fénykép alapján Szabó Lajos profilját bronzba álmodta és kivéste. Szignója olyan kis betűkkel van a tábla jobb alsó sarkába vésve, hogy alig lehet észrevenni, szeretném most kinagyítani: Bocskay Vince.
Balázs Lehel
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás a Don-kanyari áldozatok emléke előtt
Szombat délelőtt közel százan gyűltek össze a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál álló emlékműnél, hogy fejet hajtsanak a szinte percnyi pontossággal 70 évvel azelőtt zajlott Don- kanyari offenzíva magyar áldozatainak emléke előtt.
Az EMKE Maros megyei szervezete tizenegy éve indítványozta, hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően, a megemlékezést a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúbeli Don-kanyari offenzíva áldozataira. Ezen kezdeményezés keretében állították fel az emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását, és a kutatómunka eredményeképpen ötszázhetvenhét fős listát állítottak össze azokról, akik Maros megyéből kerültek a Don-kanyarhoz, ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek.
Félmillió magyar gyermek nem születhetett meg
A szombati megemlékezésen elsőként Ábrám Noémi műsorvezető szólt az egybegyűltekhez, majd a történelmi egyházak képviselői vették át a szót. Radnóti-Szakács Albert római katolikus plébános imájában azt kérte, hogy a Don- kanyarnál elesett halottaink áldozata minket, a magyar nemzetet hazaszeretetre, a hazánk iránti hűségre buzdítson. Ötvös József református lelkipásztor rámutatott, a Don-kanyarban 147 ezer magyar katona esett el, mind egészséges, életerős férfiak. Ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben a családokban átlagban három-négy gyerek született, ez azt jelenti, hogy ötszázezer magyar élet emiatt nem születhetett meg, ami nemzetünk történetében pótolhatatlan veszteséget jelentett. Nagy László unitárius főjegyző örömmel állapította meg, hogy az előző évekhez viszonyítva jóval többen jöttek el a megemlékezésre, ami azt jelenti, hogy kezdjük félelmeinket legyőzni és bátran vállalni történelmünket – fogalmazott a főjegyző. Papp Noémi evangélikus lelkész az összegyűltekkel közösen imádkozott a hősi halált halt magyarok lelki üdvösségéért.
Vannak fiatalok, akik továbbvigyék az emlékezés hagyományát
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei elnöke, az emlékműállítás és a megemlékezések kezdeményezője beszámolt az utóbbi évek eredményeiről, az emlékműállításról, a katasztrófát túlélők felkutatásáról, valamint a további tervekről is.
– Álmodunk mi is, ahogyan a Don-kanyarban harcoló honvédek, hiszen mínusz negyven fokban a lövészárokban csak két mozgatórugó volt számukra: egyrészt az éhség legyőzése, másodsorban pedig a honvágy – mutatott rá Ábrám Zoltán. Hangsúlyozta, örömmel tölti el, amikor látja, hogy vannak lelkes fiatalok, akik az emlékeket éltetni akarják, és felvállalják a hagyományőrző munka folytatását.
Dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja kiemelte, a magyar katonák magatartása, helytállása példamutató mindannyiunk számára, hiszen hazaszeretetből, bátorságból, emberségből jelesre vizsgáztak.
László Márton történész szóvá tette, hogy az elmúlt évek során végzett kutatómunka eredményeképpen csupán Maros megyében sikerült azonosítani több mint ötszáz személyt, akik a Don-kanyari harcokban részt vettek. Többségük sajnos már nem él, ezért fontos, hogy áldozatuk az utókor emlékezetében megmaradjon. Benkő József történész szintén a hagyományőrzés fontosságát hangsúlyozta, majd a jelen lévők elhelyezték a koszorúkat az emlékmű talapzatán.
A megemlékezést követően a résztvevők egy része emléktúrára indult, gyalogosan tették meg a Somostető – jeddi erdő – Terebics- tető – Csíkfalva útvonalat, majd a nyárádmenti községben folytatták az emlékezést a Don-kanyari áldozatokra. Húsz kilométert gyalogosan megtenni a csípős hidegben – bizonyára sokakat elrettent már a gondolat is, viszont a résztvevők úgy érezték, legalább ennyivel adózzanak azoknak a magyar katonáknak az emléke előtt, akik mínusz negyven fokban szenvedtek a harcmezőn.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely),

Ablak a nagyvilágba
Székely Ferenc könyvbemutatója Szovátán
A Székely Sóvidék világhírű természeti kincseivel egyike a Kárpát-medence legismertebb térségeinek. Egyik világrekordja maga Korond nagyközség, mely nem büszkélkedhet a világ legnagyobb heliotermikus tavával, mint Szováta, a világon egyedülálló gyógyhatású sóbányával, mint Parajd, ennek ellenére neve éppolyan ismertté vált, mint természeti kincsekkel megáldott szomszédai. Ennek az ismertségnek a titkát a korondi székelyben kell keresnünk, ki a Kárpát- medence legszegényebb régiójának számító Székelyföld közepén a térség leggazdagabb települését hozta létre.
Ez a gazdagság nem a községen végighúzódó bazársorral kezdődött. A történelmi forrásokban hunoknak is nevezett avar őseink is a sötét korondi völgyet jelölték ki főemberi szálláshelyül. A középkorban a gazdag korondi kereskedők nehéz vasalt szekereikkel látták el sóval a szász székeket. Miután az osztrák Sóhivatal ellehetetlenítette a sókereskedést, a korondiak malmokat építettek, nem egyet, nem kettőt, hanem közel harmincat, többet, mint a Székelyföld összes városa együttvéve. S mikor a modern hengermalmok üresen hagyták a malmaik garatját, a jég hátán is megélni tudó korondi székely megmutatta, hogy a föld sarából is tud kincseket teremteni.
Ebből a gazdagságból bőven juttattak a kultúra asztalára is. A Firtos Művelődési Egylet, az általa kiadott Hazanéző folyóirat, az örökmozgó Ambrus Lajos főszerkesztővel az élen, maga köré tudta vonzani a Kárpát-medence neves íróit-költőit, tudós kutatóit, a kultúra terén is a térség leggazdagabb településévé téve Korondot.
A Firtos Művelődési Egylet által kiadott Hazanéző Könyvek Sorozatának, a könyvbemutatók számából is következtetve, egyik legsikeresebb kiadványa Székely Ferenc: A megmentett hűség című interjúkötete. A kötetet bemutatták Korondon és a szerző munkahelyén, Erdőszentgyörgyön, majd ezután szinte havi rendszerességgel jöttek az újabb bemutatók. Segesváron a deres hajú közönséghez szokott íróemberek irigykedve nézték a termet zsúfolásig töltő, jórészt fiatalokból álló hallgatóságot. Székelyudvarhelyen a Magyar- Örmény Kulturális Egyesület igazi örmény szakács által készített valódi örmény vacsorával szerzett meglepetést meghívottainak.
Szovátán a múlt héten csütörtök este mutatta be Mester Zoltán, a Bernády Művelődési Egylet elnöke a 25 jeles személyiséget megszólaltató interjúkötetet. Példák százaival bizonyította, milyen jól megválasztott, személyreszabott kérdésekkel sikerült a szerzőnek vallomásra bírnia interjúalanyait a bölcsőhely, a legbelsőbb meghitt alkotói világról.
Székely Ferenc a nagyvilágba nyíló ablaknak nevezte kötetét. Valóban míg a Hazanéző név befele fordulást, a szülőföld felé irányuló képsorokat idéz fel bennünk, kötete ablakot tár a nagyvilág felé, bemutatva a világ száz részébe szóródott Korondhoz, a Székely Sóvidékhez szülőhelyként ragaszkodó vagy a sors szeszélyéből idesodródott és itt gyökeret eresztett, új otthonra lelt személyiségeket.
Szót kaptak a jelen lévő szerzőtársak, az interjúalanyok is, elsőnek a könyvbemutatóra Budapestről ideutazó Deák-Sárosi László költő, író, szerkesztő, a szovátai Molnos Ferenc író, szerkesztő. A legnagyobb, leghosszabb tapsot a 87 éves, de ifjúkori szellemi frissességét megőrző Kusztos Endre festőművész, a székely gótika megalkotója kapta, meghatóan szép lírai vallomásáért. Az irodalmi estnek is beillő könyvbemutatóra a koronát a sorozatot szerkesztő, az életrajzi anyagot megíró Ambrus Lajos költő, író, szerkesztő tette fel, kinek egy mesterhez illő írói bravúrral sikerült a kötethez, a szerzőhöz kötődő helységeket, Korondot és Erdőszentgyörgyöt Szovátával egybekapcsolnia, érettségi vizsgájának derűs, nagy kalandját elmesélve.
Nagyon soknak tűnhet az egyetlen helységhez, Korondhoz kötődő 25 jeles személyiség, viszont azonnal eltörpül ez a szám, ha végiggondoljuk az első kötetből kimaradtak hosszú névsorát. A teljesség minden igénye nélkül, csak példaként kiragadva néhány nevet: az egyik legnagyobb kortárs magyar szobrászművész, Bocskay Vince, Kuti Dénes neves festőművész, Gub Jenő etnobotanikus vagy a néprajzos, technikatörténész Márton Béla nevét említhetnénk.
(Józsa)
Székely Ferenc: A megmentett hűség
Korond – Székelyudvarhely, 2012. Hazanéző Könyvek Sorozat. Szerkesztő: Ambrus Lajos, A szöveget gondozta: P. Buzogány Árpád. Az életrajzi adatokat írta: Ambrus Lajos.
Népújság (Marosvásárhely),

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

Vásárhelyen mutatták be először a Hunyadi László szobrászról készült dokumentumfilmet
Marosvásárhelyen mutatták be először a Hunyadi Lászlóról készült dokumentumfilmet, amelyet tavaly, a szobrászművészről 80. születésnapja alkalmából, a Magyar Művészeti Akadémia megrendelésére forgattak.
Az alkotást Babiczky László rendezte. A Bernády Házban megszervezett eseményen jelen volt a rendező is. „A rendezői szakma egyik hagyománya szerint egy film készítője vállalja azt, hogy művét ott mutatja be először, ahol készült, azoknak az embereknek, akik a filmjében szerepelnek” – mondta Babiczky, aki szerint egy filmet nem kell magyarázni, mégis fontosnak tartotta kiemelni: alkotásában nem művészettörténeti szempontokat nyújt az életmű értelmezéséhez.
„Arra törekedtem, hogy belessünk abba a személyes világba, élettörténetbe, amelyet nem mindenki ismer. Bízom benne, hogy a nézők olyasmit is megtudhatnak Hunyadi Lászlóról, ami a szobrain, műalkotásain túl van” – fogalmazott.
A dokumentumfilm időben és térben távolról indít, az Amerikába emigráló édesapától. A főként premier plánokban rögzített alkotásban a nappaliban zajló beszélgetés lineárisan követi az élettörténetet: az Amerikából hazatelepülő édesapa történetét, a család bécsi döntés utáni szétszakadását, a képzőművész zenéhez való kötődését (amely fontos szimbólumává válik az életműnek és a filmnek is), a Sütő Andrással való barátságot, az egyetemi évek megpróbáltatásait.
A film alanya a beszélgetés során feleleveníti bábtervezői múltját, a népi kerámia iránti vonzalmát, a Korondon töltött heteit, amikor Bandi Dezső felkérésére eredeti székely motívumokat válogatott és mutatott be a helység fazakasainak. De szó esik a tanárként eltöltött éveiről, történelmi személyiségeket megmintázó plakettjeiről, köztéri szobrairól, ötvösmunkáiról is.
A beszélgetés képezi a film törzsét, ám ezt a linearitást gyakran megszakítják rövidebb jelenetek. Hol pályatársak, hol tanítványok, máskor családtagok vagy barátok, művészetét értők szólalnak meg és árnyalják a nyugodt, visszafogottan szomorkás humorú önvallomást.
„Sosem igyekezett felugrani a posztmodern vonatjára, a népi, nemzeti hagyományokat fokozatosan fejlesztette tovább vérmérsékletén keresztül” – ekképpen jellemzi a főszereplőt Bocskay Vince szobrászművész.
Diénes Sándor orvos a szobrászművész munkáinak igéző hatásáról beszél, Kolumbán Árpád ötvösművész pedig a 81 éves szobrász jóravalóságát tartja a legfőbb erényének. „Különösen nagy népdalrajongó vagyok” – ezzel a mondattal ér véget a marosvásárhelyi művészről szóló ötven perces dokumentumfilm.
Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár),

Bernády György emlékezete
1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát.
Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében.
Irodalom:
• Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901
• Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november
• A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató
• Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000
• Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999
• Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely)

Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újjászületések
Bocskay Vince szobrászművész műhelyében
Kemény, időtálló bronzruhába öltözteti, s közben lelket is lehel történelmünk, nemzetünk nagyjaiba, akik Erdély és Magyarország kisebb-nagyobb városaiban közvetítik a múlt üzenetét. Míg korábban a groteszk kisplasztikában remekelt, a rendszerváltás óta egymás után kapja a megrendeléseket térszobrok, emlékművek készítésére. Bocskay Vince szovátai szobrászművész legutolsó köztéri szobrát július 10-én, a református világtalálkozó alkalmából avatták fel Sepsiszentgyörgyön. A református vártemplom előtti régi piactérre, amely Kálvin János (1509–1564) nevét viseli, a "magyarrá fogadott" genfi reformátor 2,4 méteres alakját mintázta meg. A szobrot Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a nyugati kereszténység határkövének nevezte.
– Katolikus vallású lévén, hogyan talált meg ez a feladat? – beszélgettünk el az avatóünnepség kapcsán Bocskay Vincével.
– A gróf Mikó Imréről készült szobrom (1998) annyira beépült a szentgyörgyiek tudatába, lelkébe, hasonlóképpen a zágoni Mikes Kelemen-mellszobor (1997) is, hogy a tervezett Kálvin-szobor kapcsán újra rám gondoltak. Az ötlet Incze Sándor nyugalmazott református esperestől, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökétől származik, aki arra gondolt, hogy az idei Kálvin-évben (halálának 450. évfordulóján) tartandó világtalálkozón egészalakos szobrot kellene állítani a reformáció vezéralakjának. Az ötletgazda mellé szegődött Keresztes László nyugalmazott Mikó kollégiumi tanár, védnökséget vállalt Kató Béla református püspök, s a helyhatóságok is felajánlották a támogatásukat. Ezek után megkerestek, én elfogadtam a felkérést, elkészítettem a makettet, s 2013 áprilisában bemutattam egy szakemberekből álló bizottságnak. Megtekintette Kató Béla püspök, Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke s Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere is. Nem volt kifogásuk ellene.
– Milyen források alapján érett meg benned Kálvin alakja?
– Tudtam, hogy Szász Tibor felsősófalvi református lelkész tudományos szinten foglalkozott Kálvin Jánossal, s őt kértem meg, hogy biztosítsa a szükséges szöveget és képanyagot. 10-15 képből kellett leszűrnöm a lényeget, s közben óvakodtam attól, hogy a meglévő Kálvin-szobrokat ismételjem. Igyekeztem minden sallangot mellőzni, ezért elhagytam a berettjét, azzal a gondolattal, hogy ne amiatt hasonlítson Kálvinra. A berett alatti sapkát viszont megtartottam, hogy kifejezőbb legyen a fej, a szép formájú koponya. Sokat töprengtem, hogy adjam-e a kezébe a könyvet, hiszen szinte minden szobrán az Institutióval (Institutio Christianae Religions – Tanítás a keresztyén vallásról) ábrázolják. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a könyvet is, mivel az volt az érzésem, hogy a szobrot életképpé változtatja, narratív, elbeszélő jelleget kölcsönöz neki. Végül, minden színpadi kelléket mellőzve, letisztítottam, amennyire csak lehetett. A taglejtésre alapozva, a kezek mozdulatával próbáltam sugallni az általa terjesztett hit térhódítását a lutheri mondásnak megfelelően: "Itt állok, másként nem tehetek."
– Hogyan készült a ruha?
– Bár a legtöbb ábrázoláson bundát visel, igyekeztem korhű hangulatot kelteni, a kompozíció szerves részévé tenni az öltözéket. Az volt a célom, hogy a palást orgonasípokra emlékeztető redői révén a néző tekintete lentről önkéntelenül is fölfele irányuljon, az alsó rész nagyobb hullámzásától a felső rész apróbb ráncain keresztül a kihajló gallér puritán tisztaságáig, hogy aztán abból mintegy kirobbanjon a kompozíció lényege, a portré.
– Hogyan kristályosodott ki benned Kálvin személyisége?
– Az én olvasatomban határozott, konok, aszkéta típusú, szikár alkat volt, s ezt kellett sugallnia a portrénak, hogy hitelesen kifejezze mindazt, amit Kálvin a saját korában véghezvitt.
Három elemmel éltem a legfőképpen, a portréval és a két kézzel. Minden szobrom megfogalmazásakor ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok a kezeknek, mint a fejnek, mivel a kéz is portré a maga nemében, s pont annyira jellemző a személyiségre, mint az arc. Egyéni vonásokat kell tükröznie, mert nincsen két ember, akinek egyforma lenne a keze.
– Mi befolyásolta a szobor méretét?
– A 2,40 méteres nagyságot a tér mérete követelte meg. A köztéri szobrok legfontosabb feltétele, hogy beilleszkedjenek az adott térbe. Nem szabad azt a hatást kelteni, mintha a szobor kinőtte volna a teret, ellenkezőleg, olyan kell legyen, mintha onnan nőtt volna ki.
Amikor megbízást kapok egy szoborra, legelőször a helyszínt mérem fel. Ezután dől el, hogy milyen méretarányban készítem el a makettet. Számomra a makett azért fontos, hogy kiderüljön: a végleges változaton mit kell módosítani. Miután megállapítom a hibákat, s gondolatban kijavítom azokat, elkezdődhet a nagy szobor előkészítése.
– Az átlagember számára titokzatos, érdekes folyamat az, ahogy egy szobor megszületik. Megkérlek, avass be ebbe a munkába!
– Először is a forgóállványra készül el az acélszerkezet, ami másfél tonna agyagot kell hogy elbírjon, annak ellenére, hogy a szobor belül üresen marad. Az acélra farácsozatot szerkesztek, ami az agyag tartóváza lesz. Amikor a váz készen van, arra rakom fel az agyagot. Kezdetben Szovátán bányásztam, ma Korondról veszem. Ugyanabból az agyagból mintáztam már királyt, grófot, püspököt stb. Minél többször hordom fel, annál finomabb lesz. Miközben rakom az agyagot, a maketthez képest sok minden megváltozik, a szobrot ugyanis már más nézőpontból látom. Egy nagy szobor készítése csupa "csalás", ugyanis tudni kell, hogy alulról szemléli az ember. Egy templom magasan levő, csodálatos barokk szobrait közelről megfigyelve, a dülledt szemek, a torz vonások láttán valósággal megijed az ember. Fent ugyanis torznak kell lennie ahhoz, hogy alulról a megfelelő méretekben lássuk.
A nagy szobrok megformálása létráról történik. Akinek kevesebb a gyakorlata, nem tudja, hogy a szobornak nem a létra tetejéről, hanem alulról nézve kell természetesnek hatnia. A gyakorlat során az ember megszokja, hogy a látszati csalódást beszámítva mennyit kell torzítani. Minél magasabban van a fej, annál inkább úgy kell alakítani a természetes arányokat, hogy nagyobbra mintázzuk a fej részleteit. A negatív és a pozitív formák közötti különbséget, a mélyedéseket és kiemelkedéseket is el kell torzítani, mert a térbe kikerülve a valódihoz képest nem lesz túlzott a megjelenítés. Ha a természetes arányok szerint dolgoznánk, a tér felemésztené a formát, ami látszólag ellaposodna, elvesztené a plasztikáját. A fény-árnyék játék pedig elsikkadna, ha nem lennének túlzottak a negatív-pozitív formák közötti különbségek.
– Milyen érzés, amikor az agyag felkerült a tartószerkezetre?
– Amikor az agyagszobor elkészül, még mindig nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit csináltunk. Az egész folyamatban az a legizgalmasabb pillanat, amikor a köztéren a helyére kerül, azt tekinthetjük az igazi vizsga pillanatának.
– Mi történik az agyagszoborral?
– Ez lesz az öntőminta, amelyről gipsznegatívot veszünk. Mivel egy több mint kétméteres szobrot nem lehet gipszel beburkolni, a felületét kis darabokra osztom fel. Lemezeket szúrok az agyagba, amelyekkel felparcellázom. 30-40 felületet kapok, s ha a gipsz tejfölvastagságúvá vált, minden rekeszt kitöltök vele. Amikor elkészült, az agyagot kimossuk belőle, miközben a gipsz felvette az agyag formáját. A formát öntőviasszal kenjük ki olyan vastagságban, amilyen a fém fala kell hogy legyen. A bronzszobor ugyanis belül üres, s olyan szépen szól, akár a harang. A viaszpozitívon belüli üreget tűzálló anyaggal (homok, kvarcliszt, gipszlé) töltik ki, ami egy kemény magot alkot. A gipszet kívülről leszedik, de a viasz marad. Erre kívülről egy köpenyt húznak a magot alkotó tűzálló anyagból, s a köpenyen egy beöntőcsatornát hagynak. Ha készen van, "szép gyöngén megfogják", "s beteszik a tűzbe", ahol kiolvad a viasz, s a két tűzálló réteg között megmarad levegőből a szobor. Ezután kiveszik a kemencéből, s a viasz helyére beöntik a bronzot. Ha minden megfelelően történt, a szobor nem torzul el. Volt tanítványom, Sántha Csaba önti Szovátán, nagy szakértelemmel. Amikor kihűlt, leverik a köpenyt, kiverik a magot belőle, s készen van a szobor. A fugák helyén maradó ormókat cizellálni kell, majd a patinázás következik. Ha barnára akarjuk patinázni, akkor kénmájjal (kénpor, szóda, víz) kezeljük a felületét. Ha zöldes patinát szeretnénk, akkor kékkő vizes oldatával fújjuk le. Ha szükséges, acélcsapokat helyezünk el a szobor alján, hogy a talapzatra minél tartósabban fel lehessen fogni.
– Bernády György polgármester egész alakos bronzszobrát jól ismerjük Marosvásárhelyen, akkora tömeg talán soha nem gyűlt össze, mint az 1994-es avatáson, s Bocskay Vince készítette a Don- kanyari hősök bronz emlékművét is a katolikus temetőben (2005). Hol láthatók a többi szobraid, emlékműveid, kérlek, sorold fel, kiket álmodtál kőbe, bronzba az elmúlt évek során!
– Petőfi Sándort (1992, Szováta; 1993, Százhalombatta), Mikes Kelement (1997, Zágon), Apor Vilmos vértanú püspököt (1998, Gyula), gróf Mikó Imrét (1998, Sepsiszentgyörgy), Patatich Ádám érseket (2000, Kalocsa), Bod Pétert (2001, Felsőcsernáton), Márton Áron püspököt (2005, Kolozsvár; 2008, Szováta), Szent Lászlót (2009, Csíkszépvíz), Sütő Andrást (2011, Sopron) és Deák Farkast (2012, Nyárádszereda).
– És az emlékművek?
– A két világháború hőseinek emlékműve Szovátán, a politikai foglyoké Székelyudvarhelyen (1996), millenniumi emlékoszlop Nagyváradon (közös munka, 2000), millenniumi emlékmű Székelykeresztúron (2001), az 1848-as forradalom és szabadságharc valamint a két világháború hőseinek emlékműve Kézdivásárhelyen (2002), az 1956-os elítéltek emlékműve a Kolozsvári Református Teológiai Intézetben (2006).
– Milyen érzés a szobrász számára, amikor egyik vagy másik alkotásával találkozik? Gondolom, nagyon büszke vagy…
– Jaj, dehogy, messze áll tőlem a büszkeség. Ha elmegyek egy szobrom mellett, valósággal visszahúz, s a hibákat látom még álmomban is.
– Ezek szerint utólag sem könnyű szobrásznak lenni.
– Amilyen nehéz, olyan szép is. Amikor elkezdek gondolkozni egy munkán, szenzációs elképzeléseim születnek, a képzeletem szinte határtalan, de ahogy dolgozni kezdek rajta, az elképzelt mű egyre szűkebb határok közé szorul, s végül örülök, ha legalább egy kis százalékban sikerül megvalósítani azt, amit szerettem volna, s amit ki merek adni a kezemből. A kisplasztikákat a műteremben el lehet rejteni, de egy köztéri szobor óriási felelősséget jelent, mivel szünet nélkül hirdeti magáról a jót és a rosszat is.
– Tekintve, hogy ennyi nehézséget, ennyi vívódást okoz, választanád-e még egyszer a szobrászatot?
– Soha nem bántam meg, s ha újrakezdhetném, csak ezt tenném. Amikor hozzáfogok egy szoborhoz, mindig ugyanazt az izgalmat érzem, olyan gyomoridegem van, mint amikor elkezdtem a pályát.
– Megtörtént-e, hogy a szobor nem olyan lett, ahogy elképzelted?
– Hogyne, előfordult, hogy a kész gipszet semmisítettem meg.
– Egész pályafutásod alatt rajzott tanítottál Szovátán, majd néhány évig a székelyudvarhelyi Palló Imre művészeti iskolában. Hogyan hatott ez a munkádra?
– Több kár volt benne, mint haszon, mégis úgy érzem, hogy a gyermekektől mindig tanul az ember, elsősorban az önmagával szembeni igényességet, s azonkívül a felelősségre való törekvést is. Azt viszont már nem fogom megtudni, hogy a 40 éven át tanítással töltött idő alatt mit tudtam volna a műteremben megvalósítani. Azt tervezem, hogy az idén, ahogy nyugalomba vonulok, beköltözöm a műterembe, s folytatom a kisplasztikát, amit a legjobban kedvelek.
– Tudom, hogy az egyik lányod díszlet- és jelmeztervező, az ajtón túl is leselkedik valaki, s itt, a műteremben kisgyermekmunkák vannak. Az öt unokád közül melyik érdeklődik a szobrászat iránt?
– A legnagyobbik szépen fest, s én vigyázok, hogy a tehetségét megőrizze.
– A gyermek Bocskay Vincére ki "vigyázott"?
– Apai nagyapám kőfaragó volt Görgény- üvegcsűrön, édesapám műbútorasztalosként a szovátai Bernády-villa kapuját és szakállszárítóját faragta. Ötödik osztály után kezdtem el rajzolni, s az első találkozásom a képzőművészettel egy Kusztos Endre- kiállítás volt Szovátán. Hetedik osztálytól írattak be a marosvásárhelyi művészeti iskolába. Bár grafikusnak készültem, IX. osztályban, amikor szakot kellett választani, Hunyadi László szobrászművész emberként, tanárként és művészként olyan hatással volt rám, hogy a szobrászat mellett döntöttem, s amikor érettségiztem, egyértelmű volt, hogy a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanulok tovább – emlékezik Bocskay Vince Kossuth Lajos hófehér mellszobra előtt, amit megrendeltek, de elfelejtették visszamondani, s így a gipszminta a műteremben jobb sorsra vár. Biztos vagyok benne, hogy megkerül a helye, ahogy abban is, hogy sok különleges kis- és nagyobb szobor kap testet és lelket a keze nyomán az ősztől megszaporodó időben.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)