Egy szál virággal emlékeztek
Mint már hagyomány, az október 23-hoz közeli vasárnapon az istentisztelet megemlékezéssel folytatódott, a nagyvárad-réti templom udvarán. A gyülekezet tagjai kivonultak és egy-egy szál virágot tettek le az 56-os szabadságharc résztvevőinek állított két emlékkőnél.
A második emlékkövet 2015 szeptemberében avatták fel, a Nagyváradi Szabadságra vágyó Ifjak Szervezetének emlékére. Dr. Pálfi József tiszteletes felolvasta a táblán szereplő szöveget – a tábla azoknak a 13-16 éves fiataloknak, többségükben a nagyváradi Premontrei főgimnázium diákjainak állít emléket, akik a kommunista diktatúra idején hitet tettek az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc nemes eszméi mellett. A megemlékezésen a Váradi Dalnokok énekeltek, Márkus Zoltán kántor karnagy vezényletével, majd az összes jelenlévő elénekelte a Szózatot. Az akkori hős fiatalok közül ketten, Török László és Petri József személyesen is részt vettek a megemlékezésen. Először ők, majd a többiek rótták le tiszteletüket az emlékkő előtt. erdon.ro

„A magyar kultúra kimeríthetetlen”
Az október 20–22. között megrendezett XV. Csillagocska Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozó második napja a PKE dísztermében gálaműsorral zárult, amelyen számos néptánccsoport fellépett.
Különleges felállás alakult ki a gálaműsor estéjén, ugyanis megfordultak a szerepek: a nézők ültek a színpadon, a táncosok pedig az eredeti nézőtéren. A dolognak praktikus okai is voltak, ugyanis a középpontban a néptánccsoportok álltak, akik annyian voltak, hogy az egész dísztermet elfoglalták. Az est házigazdái Benedek Árpád és Tálas Ágnes voltak. Tálas Ágnes, a Budapest Hagyományok Háza néptáncos szakelőadója már 10 éve vezeti a néptánctalálkozót, az előadások közötti szünetekben néptánccal kapcsolatos gondolatait osztotta meg a közönséggel. A magyar kultúra kimeríthetetlen, újabb és újabb dolgokat lehet felfedezni, a néptánc ezek közül az értékek közül való. Olyan nyelv, amelynek megtanulása sok fáradságot igényel, de az érte hozott fáradság meghozza gyümölcsét, ugyanis önbizalmat ad, személyiség- és közösségformáló hatása van, olyan foglalkozás, amelyen óvodások és felnőttek egyaránt részt vehetnek. Népviseletben nem lehet hanyagul állni – tette hozzá a gyerekek által csak Ági néniként ismert előadónő.
Fellépők
A gálaműsoron számos néptánccsoport fellépett: ott volt a szalárdi Pittypang Néptáncegyüttes, akik egy őszi szüreti mulatsággal érkeztek, a szalontai Toldi Néptáncegyüttes, akik moldvai táncokat adtak elő, a debreceni Főnix Néptáncegyüttes Vadrózsák csapata, akik nádudvari táncokat mutattak be, a temesvári Százszorszép Néptáncegyüttes délalföldi cucorkát mutatott be. Jelen volt a köröstárkányi Százszorszép táncegyüttes is, akik nemcsak táncukkal, de szép ruhájukkal is elkápráztatta a közönséget, a borsi Galagonya kalotaszegi táncokkal érkezett, az idén 30 éves micskei Görböc Néptáncegyüttes széki népdalokat és jártatós, verbunkos táncot adott elő, a Berde Mózes Unitárius Gimnázium Vadrózsák Néptánccsoportja bonchidai román és magyar táncokat adott elő, végül a gálát a Csillagocska Néptáncegyüttes és az Ezüstperje Néptáncegyüttes lakodalmas előadása zárta, ahol délalföldi és sárréti táncokat jártak. Ha már „lakodalomra” került sor, a lakoma sem maradhatott el, a résztvevők a vacsora után azonban visszatértek a helyszínre, ahol Tálas Ágnes és Kiss Zsolt vezetésével táncházzal zárták a napot. Zenélt a Csillagocska és a Soroglya Zenekar. János Piroska / erdon.ro

Szakmai fórum a néptáncmozgalomnak
A Partiumi Amatőr Néptáncmozgalom Jelene és Jövője címmel konferencia zajlott a Csillagocska Alapítvány tizenöt éves fennállása alkalmából szervezett rendezvénysorozat részeként.
A Partiumi Keresztény Egyetemen megszervezett szombat délelőtti konferencián Benedek Árpád szervező, házigazda visszatekintett a kezdetekre, amikor a gyermek néptánctalálkozón negyvenegynéhány gyerek vett részt és a rendezvény délutántól estig tartott. Jelenleg a három napos rendezvénynek több mint négyszáz meghívottja van. Az amatőr néptáncmozgalom nagy léptékkel fejlődik, s a tizenöt éves sikeres tevékenység rávilágított arra, hogy az egész partiumi amatőr mozgalomnak egy szakmai fórumot kell létrehoznia. „Konferenciánk célja, hogy Temesvártól Szatmárig minden érdekelt megtalálja a megfelelő közeget, ahol szakmai közönség előtt bemutathatja az általa képviselt megyének a jelenlegi helyzetét” – hangzott el.
Csillagocska-család
Dr. Pálfi József, a Csillagocska alapítvány elnöke a Csillagocska óvoda indulásáról szólt. Olyan elképzelésből hozták létre, hogy a lehető legjobbat biztosítsák a gyermekek számára. A templom alagsorában egyúttal rendszeres foglalkozások zajlottak, az utóbbi tizenöt év során rengeteg találkozó – táncjáték, bemutató, színpadi megjelenés – történt itt, így alakult meg a Csillagocska-család. Amint az alapítvány elnöke megfogalmazta, hisz abban, hogy ezekkel a hagyományőrző foglalkozásokkal nemcsak gyermekeinket, de egész népünket, közösségünket gyógyítjuk. Mint bejelentette, a magyar kormány 130 ezer eurós támogatásának köszönhetően felújítják a réti templom alagsorát, mely rendszeresen otthont fog adni a Csillagocska különböző összejöveteleinek.
A konferencián részt vett és előadást tartott többek között Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója, dr. Maior Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem dékánja, dr. Hausmann Alice egyetemi adjunktus, Brugós Anikó egyetemi tanársegéd, s Tamási Emese, a Temes megyei Eszterlánc Kulturális Egyesület alelnöke. Neumann Andrea / erdon.ro

Az ’56-os forradalomra emlékeztek a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban
Ebben az évben a Kölcsey Ferenc Főgimnázium díszterme adott otthont az 1956-os magyar forradalom emlékműsorának.
A hétfő délutáni eseményt Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke nyitotta meg. Köszöntötte az egybegyűlteket, majd átadta a szót Kereskényi Gábornak. Szatmárnémeti polgármestere beszédében az emlékezés fontosságát fejtette ki. Az emberek manapság csak homályosan emlékeznek, milyen is volt egy embertelen diktatúrában élni, épp ezért beszélni kell róla. Nem szabad elfelejteni az ’56-osok bátorságát, akik szembe mertek fordulni a zsarnoksággal.
Kereskényi Gábor után Pataki Enikő szólt a közönséghez. A Kölcsey igazgatónője a polgármester gondolatait vitte tovább: nem szabad megfeledkezni az ’56-os hősök bátorságáról és önfeláldozásáról, mellyel a jelennek is példát mutatnak. Annak érdekében, hogy a diákok közelebbről is megtapasztalhassák, milyen volt a forradalom, az iskola minden évben kirándulást szervez Budapestre, ahol végigjárják a megmozdulás főbb helyszíneit.
Egy ilyen kirándulás tapasztalatait vitte színpadra a 12. E osztály Téglás József magyartanár segédletével. A végzős évfolyam egy kétgyermekes család perspektíváján keresztül mutatta be az ’56-os történéseket. A színdarab rávilágított, mit jelentett a forradalom a szabadság után vágyódó apának, a családját féltő édesanyának, az utcák hevétől elragadtatott gyerekeknek. Mit jelentett a forradalom a magyar nemzetnek. A darab zárójelenete megfogalmazta ’56 tanulságát: habár leverték a mozgalmat, a magyar emberekben megfogant a szabadság iránti vágy, melyet egy több évtizedes elnyomás sem tudott kioltani.
A színdarab üzenetét vitte tovább Gnandt Zoltán történelemtanár is, aki előadásában a forradalom eseményeit mutatta be: hogyan lett a kezdeti suttogásokból forradalom, miként álltak ki szabadságukért a pesti fiatalok, végül pedig a szovjet megtorlásról is hallhattak az egybegyűltek. szatmar.ro

Születésnapi beszélgetés Borbély László újságíróval – Eleinte hiányzott az írás
Borbély László újságíró, lapunk volt főszerkesztője múlt héten töltötte 75. évét. A Maros megyei Rigmányban született 1942. október 17-én, 1965 óta Csíkszeredában él. Születésnapja apropóján életéről és a lapnál töltött csaknem négy évtizedről faggattuk.
– Újságíróként szeretett interjút készíteni?
– Néhányat készítettem, de nem túl gyakran. A legemlékezetesebb talán az Antall József miniszterelnökkel készített beszélgetés volt.
– Egyébként mi volt a kedvenc újságírói műfaja?
– A publicisztika. Munkásságom vége felé sok vezércikket közöltem, amelyek a napi eseményekre reflektáltak, a véleményemet is el tudtam ezekben mondani, és talán hasznosan befolyásoltam az olvasót is.
– Már tizenhárom éve nyugdíjas. Könnyű volt letenni a pennát?
– Nyugdíjazásom után még jó pár évig rendszeresen közöltem a lapban, főleg a művelődési rovatban, és minden héten egy vezércikk volt a penzumom. Amikor vezetőváltás történt, nem igényelték az írásaimat, én pedig nem is kopogtam az ajtón. Eleinte persze, hogy hiányzott az írás, aztán fokozatosan alábbhagyott a késztetés. Lehet írás nélkül is élni.
– Honnan indult?
– Faluról jöttem, első generációs értelmiségi vagyok. A falu az én esetemben nem jelentett feltétlenül hátrányos környezetet. Apám olvasó ember volt, több száz kötetes könyvtárat gyűjtött össze, volt, amiből olvasnom, amikor esőszünet adódott a mezőgazdasági munkákban. Az otthoni indíttatásnak köszönhetően előnyben voltam elemi és középiskolai tanulmányaim során – otthon, Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is. Nagyobb volt az átlagnál az olvasottságom, sok mindenről tudtam, amiről esetleg mások nem hallottak. Kolozsváron, az egyetemen viszont már lépéselőnybe kerültek a vásárhelyi Bolyaiból vagy a kolozsvári Brassaiból érkezett kollégák, de nagyvonalakban velük is sikerült a lépést tartanom.
– Hogyan választott pályát?
– Az egyetemen magyartanári képesítést szereztem. Eleve erre tájolódtam, mert mindig szerettem olvasni és írogatni is. Emlékszem, Erdőszentgyörgyön volt a községközpontban egy faliújság, amelyre a felelős tanító néni kérésére rendszeresen írtam cikkeket. Az egyetemen a Balogh Edgár újságírói kurzusát is elvégeztem, arra gondolva, hogy ha lehetőség adódik, talán az újságírói pályát is megpróbálnám. Alig három évet kellett erre várnom… 1965-ben végeztem az egyetemet a feleségemmel egyszerre, aki szintén magyar szakot végzett, és történetesen két magyar szakos tanárt kerestek Csíkszentimrén. Ezt választottuk. 1968-ban, a megyésítés után megalakultak a megyei lapok, és több évfolyamtársammal együtt jelentkeztünk. Közel negyven évet töltöttem az újságnál. Úgy vélem, Albert Antal, az alapító főszerkesztő jó érzékkel válogatta ki a munkatársakat. Ragaszkodott ahhoz, hogy mind egyetemi végzettségűek legyünk. Ez nagy szó volt, mert akkoriban inkább a munkáskáderek kellettek… A lap eleinte nagyon kelendő, népszerű volt, szívesen írtunk, együtt voltunk reggeltől estig. Vásárhelyen nyomtatták, és havonta egy-egy hétre fel kellett menni oda olvasószerkesztőnek. Érdekes időszak volt.
– Ma, az internetes világban egyszerű lenne, de akkoriban hogyan küldték el az anyagokat Vásárhelyre?
– Különböző módon. Egyrészt a reggeli autóbusszal küldtük. Ehhez előző nap le kellett gépelni az írásokat, és odaadni a titkárnőnek, aki az állomás közelében lakott, ő vitte ki a buszhoz. Amikor eseményekről tudósítottunk, telefonon kellett bemondani szavanként, betűnként, nagyon körülményesen a szöveget. Majd elkészült egy viszonylag modern nyomda a város szélén, melléje felépült a szerkesztőség épülete is. Azt azért tették a nyomda mellé, hogy ne legyünk közel a cukrászdához, legalábbis a rossz nyelvek így beszélték… Ugyanis a régi mozival szemben volt egy cukrászda, ott kezdtük a napot minden reggel, amíg a szerkesztőség a pártbizottság épületében volt, ugyanabban az épületben, mint manapság. Emlékszem, az egyik szobában lakott az első titkár, Branis László, s én mint ingázó, mindig korán beértem, bekapcsoltam a rádiót, s néha pizsamában kijött, hogy jelezze, csendesebben…
– Melyek voltak az első emlékezetes írásai?
– Fel kellett fedezni a megyét. Maros megyei lévén, nekem sok volt az újdonság. Élményszámba mentek a kiszállások, amelyekre rendszerint közösen mentünk. Egyik alkalomra különösen emlékszem. Csíkmenaságon egy beszélgetés során szóba került, hogy nagyon sok az agglegény. Írtam a témáról egy riportocskát, El kéne indulni, meg kéne házasodni címmel. Optimistán fejeztem be, beszélgetőpartnereimet nagyon biztattam a nősülésre. Azóta sem tudom, hogy sikerrel-e?
– Akkoriban is megvolt minden újságírónak a maga szakterülete?
– Eléggé behatárolt területek voltak, és úgy alakult, hogy nekem politikai jellegű írásokat kellett írnom. Ez a témakör bizony nem örvendett a legnagyobb olvasottságnak, de ez volt a feladatom, és évekig ezt végeztem.
– Ez azt jelenti, hogy pártgyűlésekbe járt a különböző vállalatokhoz, a megyéhez…
– Igen. Arra mindig vigyáztam, hogy senkinek se ártsak.
– Milyen volt akkor az újságírók megítélése?
– Általában közkedveltségnek örvendtek, s néhány kollégám különösen az volt. A városban laktak, a régi Hargitában ütötték fel a főhadiszállást. Én az első években Csíkszentimréről ingáztam, ebből kimaradtam… Egyébként, amikor kritizálni kellett valamelyik vállalatot vagy községházát, lehet, hogy nem tapsoltak nekünk, amikor megérkeztünk, de általában szívesen fogadtak, és akkor még szinte természetesnek tűnt, hogy kis vendéglátás is beletartozhat a terepezésbe, nem számított akkor lekenyerezésnek.
– Említette, politikai jellegű írásokat kellett írnia. Gondolom, ezek kényes témák voltak… Ellenőrizte valaki az ideológiai megfelelést?
– Olyan időszak is volt, amikor ezeket a megyei pártbizottság valamelyik titkára is elolvasta megjelenés előtt. Cenzúrára ezek után már szinte nem is volt szükség, de létezett. Esténként velünk voltak a szerkesztőségben a cenzorok, velünk együtt olvasták a lapot. Ha volt észrevételük, azt jelezték. Ha a szolgálatos szerkesztő nem tudott, vagy nem akart dönteni, fel kellett hívnia a főszerkesztőt, aki volt mikor engedett, volt mikor nem. Kisebb dolgokban ellent tudott mondani a cenzornak. Amikor a helyi cenzorok szabadságon voltak, Bukarestből jöttek magyarul tudó személyek helyettesíteni. Ők sokkal többet akadékoskodtak.
– Végig Albert Antal volt a főszerkesztője?
– Egészen addig, amíg karakánsága miatt le nem váltották. Utána jöttek többen is: előbb Bálint Dénes, akinek az öccse kiment Bécsbe és emiatt menesztették. Utána Csernátoni József, aki tipikus pártaktivista volt, az elsőtitkár személyi titkáraként dogozott éveken keresztül, és nagyon merev irányt szabott a lapnak. De ő sem vitte sokáig. Végül hosszú ideig Füstös Jenő maradt a lap élén főszerkesztő-helyettesként, egész a változásig. Akkor a kollégák engem választottak főszerkesztőnek, így én vezettem a lapot 1990-től 2004-ig, nyugdíjazásomig.
– Melyik volt a legszebb időszak?
– Szép volt a Hargitánál az indulás és a Hargita Népénél is sok kellemes időszak adódott. Nem voltak gondtalan évek, de 1990 után úgy éreztük, tudunk hasznosak lenni, szókimondó írásokat közölni. A rendszerváltás utáni első időszakban zűrzavar uralkodott politikai vonalon, sorra alakultak az RMDSZ területi szervezetei, önállósodott Csík, Gyergyó, Udvarhely, nehéz volt egyensúlyt tartani. Érdemnek tartom, hogy mindemellett sikerült megőrizni az önállóságunkat. Voltak önérdek-érvényesítő törekvések, azokat a próbálkozásokat kivédtük és sikerült talpon maradni. Volt kísérlet a lap megszüntetésére – nem anyagi nehézségek miatt, mert akkor ilyen jellegű gondjaink nem voltak –, hanem akadtak nagymenők, akik hatalom- és profitéhségből szerették volna megszerezni a lap kiadói jogát – ezt is sikerült kis szerencsével kivédeni. Sokan akarták a lapot megkaparintani, nemcsak itthoni, hanem magyarországi próbálkozások is voltak, de ezek sorra abbamaradtak.
– Mi volt a legnehezebb?
– A pályám kezdetén, a kezdeti lelkesedés után jöttek ezek a „musz-anyagok”, így neveztük akkoriban ezeket a pártos beszámolókat – azok nem hagytak valami szép emléket. De tulajdonképpen nem mondhatni, hogy olyan sok volt az ellenálló közöttünk. Igaz, egy adott ponton hetilappá zsugorították a napilapot, és a szókimondóbb újságírókat egyszerűen kirúgták az újságtól, köztük Ferenczes István és Ferencz Imre kollégánkat. A nyolcvanas évek végén nem volt cenzor, de cenzúra volt, és a mindenkori lapvezetésnek pontokba foglalták, hogy miről nem szabad írni. Például az állam biztonságát érintő vagy katonai dolgokról szigorúan tilos volt írni. Egyszer megjelent egy fénykép a lapban, amelyiknek a sarkában látszott a börtön. Hatalmas cirkusz lett belőle…
– 1990-ben eltűnt a cenzúra?
– A cenzúra eltűnt, akkortól a lelkiismeretünkre volt bízva, mit írunk, de sugalltak az embernek innen is, onnan is. Volt, amit meghallgattunk, volt, amit nem, de a döntést önállóan hoztuk meg.
– Kötetben nem gyűjtötte össze a legjobb publicisztikai írásait?
– Kiadtak több válogatáskötetet a lapban megjelent írásokból. Ezekbe egy-két írásom bekerült. Ezenfelül nem tartottam szükségesnek a saját írásaimat összegyűjteni. Úgy érzem, akadt néhány elfogadható írásom, de túltermelés van könyvekből, és a napilap írásai általában nem a maradandóságnak szólnak.
– Az újságíró folyton harcolna, szeretne valamit előremozdítani, valamit elérni, vagy legalább művelni az olvasót. Van olyasmi, amiről úgy érzi, hogy sikernek könyvelhető el, hogy konkrétan az írásai eredménye?
– A 90-es évek legelején például hétről hétre közöltünk egy-egy írást a magyarság történetéről. Ez akkoriban hiánypótló volt, mert a könyvesboltokban még nem lehetett ilyen könyveket vásárolni. Sokan kivágták, összegyűjtötték a sorozat cikkeit. Vagy ami a kollégák ötlete volt: a Fogságom története vagy a Kuláksors sorozatok, amelyek nagyon népszerűvé tették akkortájt a lapot. Felvállaltuk a nemzetiségi jogok szolgálatát. Sok vitánk volt a román lappal, sokszor csúnyán támadtak. Mi nem vagdalkoztunk, de amikor a lapot bántották, próbáltunk érvényt szerezni a magunk igazának. Ilyen vonatkozásban a mindenkori RMDSZ-szel is jónak mondható volt a kapcsolatunk. Úgy éreztük, amíg az RMDSZ a nemzetiségi érdekeinket következesen szolgálja, addig a lap is hasonló célokat követ. Nem voltunk RMDSZ-lap, nem szorultunk adományokra, önállóan fenn tudtunk maradni. Ami a privatizációt illeti, sokáig úgy véltük, nincs szükség erre. Anyagilag biztonságban volt a lap, emiatt nem siettettük, elhanyagoltuk a privatizációt. Ez akkor mulasztásnak tűnt, de látva, hogy mára mennyire megnehezült a nyomtatott sajtó helyzete, talán nem is volt olyan nagy mulasztás.
– Hány példányban jelent meg a Hargita Népe „fénykorában”?
– Az 1990-es évek elején, amikor még nemigen volt más hírforrás, a példányszám súrolta az 50 ezret. Amikor eljöttem, olyan 10 ezer példányban nyomtatták a lapot. Sok minden megváltozott. Új lapok jelentek meg, megváltoztak az olvasói szokások, a pénzforrások is megcsappantak, a reklámpiac nagyon beszűkült, mindez törvényszerűen elvezetett a fokozatos csökkenéshez.
– Most hogyan telnek a napjai?
– Nem unatkozom. Olvasgatok. A megszokott információforrásokat – rádiót, újságot, tévét – nézegetem. Négy unokánk van, három Csíkszeredában és egy a tengerentúl, nagyapai teendőkben nem volt hiány az elmúlt másfél évtizedben. Amikor alkalmunk van, utazgatunk is. Bejártunk jó néhány európai országot, a tengerentúlra is eljutottunk nagyobbik leányunk támogatásával. De hiányoznak néha a baráti beszélgetések, megritkultak, sajnos, a soraink. A kulturális eseményeken rendszerint jelen vagyunk, színházba járunk, itt is, Pesten is. Ki lehet tartalmasan tölteni a nyugdíjaséveket. Daczó Katalin / Hargita Népe (Csíkszereda)

„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám”
Talán Márai Sándor verssora – Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” – fejezi ki legtömörebben az 1956-os forradalom és szabadságharc lényegét. Megdöbbentő adat, hogy a forradalomban elesettek 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél. Ismerjük-e őket eléggé?
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt. Dudás József marosvásárhelyi, Szabó János (Szabó bácsi) Krassó-Szörény vármegyei származású, a legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári. Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el.
Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A hírhedt Szoboszlay-perben az eljárás során 57 személyt állítottak bíróság elé, akik közül tízet kivégeztek, Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Alexandru Fîntînarut, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Kónya István Bélát, Ábrahám Árpádot, Orbán Károlyt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Egy jellegzetes kép
Évről évre, amikor a magyar forradalomra emlékezünk, felbukkan egy jellegzetes kép – pufajkás (vattával bélelt kabát, szerk. megj.) fiatal lány néz a fotósra, a fekete-fehér képről nem derül ki, hogy vörös hajú, vállán dobtáras orosz géppisztoly, tekintete nyugodt, se nem hősieskedő, se közömbös, egyszerűen csak néz a lencsébe azzal a tudattal, hogy neki most dolga van a világban. A kép 1956 november 13-án jelent meg a Billed Bladet című dán folyóirat címlapján.
Sem az olvasók, sem a fotós nem tudta: a kislány akkor már halott volt.
A kép bejárta a világot. Jó esetben annyit tudtak róla, hogy Erikának hívják, 15 éves, és a – megjelenésekor már elfojtott – forradalom ügye mellé állt. Abban az időben sok hasonló kép járta be a világot, utcai harcokról, forradalmárokról, halottakról, orosz tankokról és a csodálatos pesti srácokról.
A híressé vált képet dán újságírók készítették. Paul Raae és fotósa, Vagn Hansen 1956 őszén mindenféle engedély nélkül, hatalmas szerencsével jutottak be Magyarországra. Kis Volkswagenükkel egy vöröskeresztes konvojhoz csatlakoztak, így szinte az elsők között értek Budapestre. A dánokat megdöbbentette, amit láttak. Fotóztak áldozatokat, forradalmárokat, fiatalokat és öregeket is. Ott voltak az Üllői úton, a Kilián laktanya környékén és a Köztársaság téren. Eközben találkoztak Erikával is.
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált. Megláttam egy komoly tekintetű, szép lányt zubbonyban, orosz géppisztollyal a vállán, akit rávettem, hogy néhány képet készíthessek róla” – mondta el később a fotós, Vagn Hansen. Valamelyest beszélgetni is tudtak, mert Erika egy kicsit tudott dánul. A 40-es évek végén három hónapot Dániában töltött. A Red Barnet nevű egyesület segítségével jutott el a messzi országba, amely szegény sorsú gyerekeket karolt fel a háború után.
Henning Schultz szintén 15 éves volt, amikor Erika képe a Billed Bladet címlapján megjelent. Mély hatást gyakorolt rá a dán magazin. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy Magyarországra jön és megkeresi a lányt, akinek akkor még senki sem tudta a nevét, és akit maguk közt csak úgy hívtak: a címlaplány. Ötven év telt el így, de végül csakugyan nekiállt a kutatásnak az ekkor már nyugdíjas földrajztudós. És akkor sok minden kiderült.
Kommunista anya, halott apa
A mártírlány 1941-ben született Budapesten. Édesanyja Blumenfeld Noémi (1911–1990), édesapja Szeles (Schlesinger) Sándor (1898–1944) volt, aki vagy koncentrációs táborban, vagy a gettóban halt meg. Érdekes, hogy gépírónő édesanya Romániában, az olténiai Brezoi (Vâlcea megye) településen született. Hogy miként került Magyarországra, arról ma már nem tudni. Egy idősebb testvére, Endre viszont már Gyulafalván, a mai Kommandó település részén, Háromszéken, a mai Kovászna megyében született.
Az anya szinte betegesen kommunista volt, Sztálin halálhíréről értesülve zokogásban tört ki, hisztériás rohamot kapott és elájult.
Mindezek ellenére a 15 éves lány, Szeles Erika Kornélia a forradalom kitörésekor a felkelők oldalára állt. Meggyőződése és egy idősebb barátja vitte a felkelők közé. 1956. november 1. környékén készíthette róla a híres képet a dán fotóriporter. November 1. után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért, és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Beleegyezett, hogy letegye a fegyvert, és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez.
Egy orosz katona embertelensége
Egy volt szomszéd később, már a nyolcvanas években elmesélte: november 7-én megjelent Erika egy fiúval a budapesti VIII. kerületi, Bezerédi utca 11. szám alatti, II. emeleti 2-es számú lakásban. Akkor is egy dobtáras géppisztoly volt nála. Ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes, és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. Az anyukája ordított, sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni. A Blaha Lujza tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte.
A már említett szomszéd mesélte el a dán földrajztudósnak: majdnem egy egész tár lőszer volt benne, a nyaka környékén érte a sorozat. Keresztbe sorozták, pedig még a vöröskeresztes ruha is rajta volt. Lehet, hogy az orosz kiskatonát még ki is tüntették azért, mert a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján, november 7-én megölt egy magyar „ellenforradalmárt”. Aki mellesleg 15 éves volt...
Édesanyja a forradalom után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba.
Henning Schultz a Vagn Hansen által készített tizenkét 56-os fényképének szignált papírkópiáját a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kutatás nem volt eredménytelen. Schultz talált egy 1981-es dán cikket, amelyben egy ott élő 56-os menekült, Árki József elmondta, hogy a 15 éves lány vele együtt járt szakácsiskolába. Henning Schultz visszaemlékezései alapján egy portál újságírója végül kiderítette Erika vezetéknevét. Majd a temetőben megtalálta a 15 évesen hős lány sírját is.
Hansenen kívül több külföldi fotós is készített képet a kislányról valószínűleg ugyanazon a napon, mint Hansen, Erika ugyanis ugyanazt a ruhát viseli azokon a fényképeken is.
Az azonosítás megtörténte után sokan okoskodtak: szabad volt-e egy 15 éves lányt a felkelők közé fogadni, szabad volt-e fegyvert adni a kezébe, szabad volt-e a harcok közelébe engedni. Mindez csak okoskodás. Különleges idők voltak, különleges emberekkel. Amikor mindenki a lelkiismerete szerint cselekedett. Erika is.
Bakó Zoltán
[A cikk mellett fényképek láthatók, az egyiken Szeles Erika sírfelirata:
„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám – 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.] liget.ro

A régész nem sírrabló, sem az autópálya-építések gátja
Közelebb kell vinni a régészetet az emberekhez, mert nekik is jobb, ha ismerik a múltjukat. Az erdélyi közönségrégészetről jelent meg most egy könyv T. Szabó Csabától, vele beszélgettünk.
Erdélyi régészet. Írások régészetről és kulturális örökségvédelemről címmel mutatták be a múlt héten Kolozsváron T. Szabó Csaba ókortörténész könyvét, amivel egy több évtizedes hiányt próbál pótolni, illetve megpróbálja bevezetni a magyar terminológiába a közönségrégészet (public archaeology) kifejezést. Ahogy ő mondja, akár az is lehetne a könyv címe, hogy Közönségrégészet Erdélyben.
A kötetről, a közönségrégészetről, és egy kicsit saját magáról is beszélgettünk a szerzővel, de elöljáróban még néhány információ. A kötet főleg 2009–2017 között közölt cikkeket tartalmaz, de az írások harmadát eddig még nem publikálta a szerző. Négy fejezetből áll, az első Verespatak ügyével foglalkozik, a második a Gyulafehérvári régészeti ásatásokat tárgyalja, a harmadikban Erdély különböző városainak régészeti eseményeiről, konferenciákról és a romániai fekete kereskedelemről számol be a szerző, míg a negyedik interjúkat tartalmaz ismertebb régészekkel, múzeumigazgatókkal és örökségvédelmi szakemberekkel. De ugyanitt van egy interjú a múlt iránt érdeklődő, felelősségteljes fémdetektorossal is. A végére pedig még jutott egy függelék különböző jogi dokumentumok rövid kivonatával, illetve a téma iránt érdeklődőknek egy rövid bibliográfia is.
T. Szabó Csaba szatmárnémeti születésű (a múlt héten egyébként ott volt könyvbemutatója), a BBTE-n tanult alap- és mesterképzésen, majd a doktori iskoláját Pécsen kezdte, és Erfurtban folytatta. Az egyik vezető tanára Greg Woolf, az egyik legismertebb, sok dokumentumfilmben is közreműködő régész volt, aki közismert arról, hogy szereti a szakmai tudását átadni a közönségnek. Az ő hatására is fordult most a közönségrégészet felé, aminek a célja közelebb vinni a nagyközönséget a régészeti munkához, hogy belássanak a múlt és tárgyi emlékeinek a feltárása folyamatába, és ráébredjenek, hogy ez olyan érték, amellyel a helyi közösség gyarapodik, az emlékek megőrzése pedig közös feladat. T. Szabó Csaba A közönségrégészetnek Gabriel Moshenska felosztása szerint hét része van: a közösségi régészet, ahol a közönség részt vehet, megtapasztalhatja a régészeti munkát, a közönség művelte régészet, amilyenek például a fémdetektorosok vagy hagyományőrzők, a hivatali régészet, amikor állami megbízásból, általában egy-egy program keretében kutatnak a régészek egy átfogóbb témában, a látványrégészet, amikor például vezetett sétán megmutatják az ásatást, a régészeti pedagógia, amibe például egy látványos múzeumi kiállítás is tartozik, a népszerűsítő régészet, ami leginkább a tudományos ismeretterjesztés, mint T. Szabó könyve is, illetve az akadémiai közönségrégészet, ami magával a tudományággal foglalkozik.
– Nem régészként ismertelek, hanem ókortörténészként, most mégis az erdélyi régészetről írtál könyvet. Hogy is van ez akkor?
– Amikor egy cikket aláírok, akkor ókortörténészként határozom meg a szakmámat. Történelemkarra iratkoztam egyetemre, és azt is végeztem Kolozsváron, viszont már nagyjából a beiratkozáskor tudtam, hogy az ókori Rómával szeretnék foglalkozni. Túl azon, hogy érdekeltek a tárgyi emlékek, inkább a történeti részét szerettem. Viszont nálunk nincs ókortörténeti tanítás, nincs is ilyen szakosodás. Külföldön – Magyarországon is – mindig külön van az ókortörténet és régészeti tanszék. Nálunk ez nem így van. Így kerültem én a mesteri alatt a régészet szakra. Tehát elvégeztem a történelem és régészet szakot is. 2013 óta a régészeti kataszterbe is be vagyok jegyezve. Románia ebben is egyedülálló Közép-Kelet Európában, hogy van régészeti katasztere. Nem elég, hogy elvégezed a régészeti szakképzést, hanem szigorú feltételeket is kell teljesíts. Régész vagy, ha van megfelelő számú publikációd, ha elég hetet ástál és hasonlók. Ha a régészeket, mint terep-szakembereket határozzuk meg, akkor inkább történész vagyok. 2014-ig évi egy hónapot ástam én is, de azokhoz a kollégákhoz képest, akik féléveket vannak terepen, nem vagyok egy jó régész. És akkor így volt időd megírni ezt a könyvet...
– Ez a titok. Van nagyjából 16500 régészeti lelőhely ebben az országban, persze a 90 százalékuk betemetve, és van nagyjából 800 régész a kataszterben, akik közül 100 legalább halott, de még nem vették le a listáról. Aki tényleg gyakorló régész, tehát nem történész, mint én, és nem hagyta ott a szakmát egy multi cégért – ilyen régész kevesebb mint 500 van az országban. Egyszerűen nincs idejük írni. És ha írnak is, csak annyit, amennyi kötelező, hogy fennmaradjanak a szakmában. Én nem nagyon ásom, így van időm az írással foglalkozni.
– Kiknek szántad ezt a könyvet?
– Elsősorban a nagyközönségnek, akit érdekel Erdély régészete. Hogy amikor valaki meghallja a régészet szót, és magyar irodalmat akar, akkor legyen, amit kinyitnia. Az a baj, hogy nincs más. Erdélyi régészetről az elmúlt 100 évben nem írtak. Bodor András néha írogatott ismeretterjesztő cikkeket a 70-es években, a Ferencziek (Sándor, István és Géza) is írtak néhány cikket, de sajnos a régészek nem foglalkoztak a nagyközönséggel. Ha egy laikus fel akar ütni magyar nyelven egy könyvet a témában, akkor Erdély történetét szokták kinyitni, mert annak az ókorral foglalkozó első kötete érinti. De alapvetően az elmúlt negyed évszázadban semmit nem írtak a témában. A közönségrégészet nálunk meg teljesen szűz terület, senki nem érintette a témát. Transindex.ro

Nem hivatalos ünnep a március 15-e, helyette december 18-át szavazta meg a szenátus
Elfogadta a szenátus azt a törvénytervezetet, amely értelmében december 18-át jelölik ki a Romániában élő nemzeti kisebbségek ünnepnapjaként.
A felsőház ellenszavazat nélkül, 92 támogató vokssal fogadta el a nemzeti kisebbségeket képviselő törvényhozók által benyújtott kezdeményezést, amely alapján december 18-a lesz a nemzeti kisebbségek ünnepnapja. A tervezet egy erre vonatkozó, 1998-ban elfogadott kormányhatározatot emel törvényerőre.
A tervezet szerint az említett napon tematikus kulturális rendezvényeket tartanak, amelyekre a helyi hatóságok pénzbeni és logisztikai támogatást nyújtanak, a közszolgálati rádió és televízió pedig beszámol az ünnephez kapcsolódó eseményekről. Agerpres; itthon.ma/erdelyorszag

Kisebbségi jogainkról Strasbourgban
Az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris és bizottsági üléseinek napirendjére került, Székelyföldet és a kisebbségi nyelvhasználatot érintő kérdésekről számolt be a két háromszéki résztvevő, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, a Kongresszus tagja és Klárik Attila, a megyei önkormányzat külkapcsolati és nemzetközi ügyi szakbizottságának elnöke tegnap a megyeházán.
A Kongresszus múlt héten Strasbourgban tartott őszi ülésszakáról Grüman Róbert elmondta, többek között megvitatták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírások megvalósításáról szóló jelentést. Felszólalt a szakértői csoport egyik tagja, aki jelezte, az Európa Tanács 47 tagállamából 25 fogadta el a keretegyezményt.
Az több ajánlást tartalmaz, az országok maguk választják ki, melyeket fogadják el és emelik saját törvénykezésük részévé. A szakértő kiemelte, ezeket a kitételeket a nemzeti kisebbségi közösségek képviselővel egyeztetve kellene elfogadni. Hangsúlyozta, a Charta az egyetlen keretegyezmény, amely a kisebbségi és regionális nyelvek védelmét szolgálja, ezek a nyelvek az európai kulturális örökség részei.
Grüman Róbert hozzászólásában elmondta, a valóság mást mutat Romániában, hiszen az állam jogalkotói „nagylelkűségétől”, a többség döntésétől függ a Charta alkalmazása, meg attól, mennyire van vagy nincs kényszerítő ereje az állam által elfogadott nemzetközi egyezményeknek. Utóbbihoz hozzátette, sajnos nincs. A román állam nem biztosít költségvetési alapokat a Charta alkalmazására.
A jelentésben, melyet a plénum elfogadott és a miniszteri bizottság asztalára kerül, több javaslatot fogalmaztak meg, például azt, hogy az ország költségvetéséből különítsenek el összeget a Chartában foglaltak alkalmazására, a kormány ne akadályozza a helyi és regionális önkormányzatokat a nyelvi jogok alkalmazásban. A jelentés tartalmazza tételesen azt a javaslatot, miszerint minden kormány fontolja meg, hogy regionális hivatalos nyelvi státust kapjanak azok a nyelvek, amelyet beszélők aránya jelentős egy térségben.
Klárik Attila két székelyföldi petíció sorsáról számolt be. Egyiket háromszéki civil szervezetek és egyházak képviselői adták be. A dokumentumban több mint másfél százan az ellen tiltakoztak, hogy a Kovászna megyei prefektus megtámadta a kétnyelvű űrlapok használatát a megyeháza idei pályázati kiírásán. A román hozzászóló tulajdonképpen a prefektus indoklását ismételte meg, miszerint nem történt törvénysértés. A másik egy tavalyi beadvány, a Székely Nemzeti Tanács tiltakozott a romániai helyi és megyei zászlók elfogadását és használatát szabályozó kormányhatározat ellen.
Ezt újra napirendre tűzték, az iratcsomó tartalmazza a Kongresszus kérdését és a román közigazgatási miniszter válaszát. Ezt a romániai küldöttség vezetője megismételte. Eszerint a gondok abból adódtak, hogy bizonyos területeken a javasolt jelképekbe nem foglalták be az ott élő összes közösség szimbólumait. Egyik petíció tárgyalását sem követte vita – mondotta Klárik Attila.
Lapunk érdeklődésére, hogy ő hozzászólt-e, kifejtette, nincs hozzászólási joga, megfigyelőként volt jelen. A tíztagú romániai küldöttségnek egyetlen magyar tagja Grüman Róbert, ám egy időben zajlott a plenáris ülés és a három bizottság ülése, tehát nem lehetett jelen mindenik helyen. Klárik Attila még elmondta, a Charta előírásainak betartását ötévente ellenőrzik, jövő esztendő második felében kerül sor Romániára, s mindkét beadvány során jelezték, az azokban felvetetteknek is utánanéznek.
Grüman Róbert közölte, a Kongresszus elfogadta fél éve benyújtott meghívásukat, és jövő év május 28–30-a között Bálványoson rendezik meg a Kongresszus Monitoring Bizottságának ülését és mintegy száz képviselő részvételével a többnyelvűség a helyi és regionális önkormányzatokban témájú nemzetközi konferenciát. Szekeres Attila / Háromszék; Erdély.ma

A pesti srácokról és a kommunista diktatúra áldozatairól emlékeztek meg Székelyudvarhelyen
Forradalmi dalok, lyukas zászló, bolti kirakatokban és a moziban lejátszott dokumentumfilmek, fáklyás felvonulás, koszorúzás és kegyeleti főhajtás – az 1956-os szabadságharcosok, az áldozatok és politikai meghurcoltak emléke előtt tisztelegtek hétfőn a székelyudvarhelyiek. Ez alkalomból a városháza Szent István-termében átadták a Vasszékely-díjakat is.
Már reggeltől az ünnepre hangolódhattak a székelyudvarhelyiek, hiszen bár hivatalosan csak délután nyitották meg a városi kórház kerítésén elhelyezett korképek kiállítását, a szabadságharc váci képei már a reggeli órákban a szabadság napjára emlékeztették az arra járókat. Déltől estig folyamatosan szóltak az 56-os dalok, és minden órában korabeli rádióhíradót játszottak be a központban, illetve a lakónegyedek közterein lévő hangszórókból, ugyanakkor a Márton Áron téri nagy székely lobogót a pesti srácok tiszteletére a forradalmi lyukas nemzeti lobogóra cserélték. Néhány városközponti bolt kirakatában nagy képernyős tévékészülékekből 1956-os dokumentumfilmeket sugároztak.
’56 a kórház kerítésén és mozivásznon
A polgármesteri hivatal megemlékező programsorozata az ’56 az utcán címet viselő kiállításmegnyitóval indult. A városi kórház kerítésére kihelyezett fekete-fehér korabeli fotókon végigkövethető a magyar szabadságharc néhány napja. A váci levéltár molinóin a Sztálin-szobor ledöntését, szocialista szimbólumok, könyvek elégetését, a bebörtönzött politikai elítéltek kiszabadítását örökítették meg. Délután öt órakor a volt Stúdió mozi termében telt ház előtt vetítették le az 56 perces Vasszékely című dokumentumfilmet, amely öt olyan fiatalról szól, akik diákként, egyetemi hallgatóként vagy kiskatonaként szálltak szembe a diktatúrával. Tevékenységükért a román kommunista hatalom államellenes cselekedettel vádolta meg és hosszú börtönévekre ítélte őket. 1956-ban Romániában a sztálinizmus legsötétebb korszaka uralkodott, így a budapesti és magyarországi eseményekhez hasonló tömeges fegyveres felkelés nálunk nem tudott kibontakozni. Mégis voltak olyan fiatalok, akik éppen a magyar forradalom hatására szervezkedni kezdtek, gyűléseket tartottak, röplapokat készítettek, vagy csak megkoszorúzták az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékére állított emlékművet – hangzott el a moziteremben, ahol Gálfi Árpád polgármester virágot adott át a film főszereplőinek. Vetítés után, a zuhogó esőben lobogó fáklyákkal közel háromszázan vonultak végig a Kossuth Lajos utcán, majd a belvárosi református templomot megkerülve álltak félkörbe az Üldözöttek és áldozatok emlékműve előtt.
Főhajtás az áldozatok előtt
„Október 23-a ünnep, a szabadság napja, amikor fiatalok és idősek, értelmiségiek és munkások egyszerre vonultak ki az utcára, hogy hallassák hangjukat a zsarnoksággal szemben. Sokan vallják, hogy a kommunizmus koporsójába az első szöget a magyar forradalom fiai és lányai ütötték. Azok a fiúk és lányok, akik nem féltek attól, hogy eljön értük a fekete autó, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nincsenek éjszakai elhurcolások, akik nem féltek az erőszakos kollektivizálástól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem seprik le a padlást, s ahol nem veszik el erővel a parasztember lovát, nem féltek a pribékektől és besúgóktól, mert egy olyan világban akartak élni, ahol nem kerül senki az Andrássy út 60. alá csak azért, mert más a véleménye. Ma, október 23-án rájuk emlékezünk, őket ünnepeljük – hangzott el az ferencesek temploma előtti emlékműnél. Az egyesített kórus a megemlékezőkkel közösen énekelte a Nemzeti dalt, majd Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédben emlékezett meg a szabadságharcosokról. Ezt követően Hadnagy István, a Vasszékely című dokumentumfilm egyik szereplője szólalt fel, akit a Fekete Kéz csoportosuláshoz köthető tevékenysége kapcsán fegyveres összeesküvés, illetve államellenes cselekedetek vádja miatt nyolc év börtönre ítéltek. ’56-os dalok, szavalat, koszorúzás, majd a székely himnusz eléneklése zárta a megemlékezést, amely után a jelenlévők egy része átvonult a Városházához a Vasszékely-díjak átadására.
Átadták a Vasszékely-díjat
„A kitüntetést olyan értékteremtő tevékenységet folytató személyeknek adjuk, akik őriznek mindent, ami a szülőföldhöz, népünkhöz köti őket, ugyanakkor szakmájukban is elismertek. Nem véletlen, hogy jelképnek a Vasszékelyt választottuk, amely az áldozatvállaláson túl erőt is jelképez. Erőt a folytatáshoz, ami számunkra a megmaradást jelenti – hangsúlyozta Gálfi Árpád polgármester.
A 2016-ban alapított Vasszékely-díjat olyan 25 és 45 év közötti székelyudvarhelyiek kaphatják meg, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a város fejlődéséhez.
Az udvarhelyi lakosok jelöltjei közül a bizottság öt olyan személyt választott ki, akik saját területükön kiemelkedő munkát végeznek.
Az idei díjazottak: Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum munkatársa, akinek nevéhez több értékes régészeti lelet feltárása kapcsolódik, Csáki Rozália, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány ügyvezető igazgatója, a helyi civil élet egyik motorja, Ilyés Loránd, aki a Feel Good Sportegyesület elnökeként sokat tett az egészséges életmód népszerűsítéséért Székelyudvarhelyen, Balázs Attila, aki fotósként hosszú időn keresztül volt a székelyudvarhelyi események krónikása, valamint dr. Sav Hajnal, a városi kórház altató főorvosa. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

Emlékezés 1956-ra Csíkszeredában: a kommunizmus maradványai még most is élnek
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn Csíkszeredában.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 61. évfordulója alkalmából szervezett központi rendezvénysorozatot a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg hétfőn délelőtt Csíkszeredában, a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál.
Elsőként Kelemen Csongor, az ’56-os Vitézi Rend törzskapitánya szólt a csíkszeredaiakhoz. Mint mondta, amikor az említett helyszínen mond beszédet, egyik szeme nevet, de a másik sír, hiszen amikor bajtársaival 19 éve felállították az emlékművet, még 17-en álltak mellette, mára azonban ebből csupán heten vannak életben.
Beszédét követően Szilágyi Árpád, az ’56-os Vitézi Rend hadnagya Sajó Sándor Magyar kereszt című költeményét szavalta el, majd Korodi Attila parlamenti képviselő mondott beszédet.
Kiemelte, a magyar forradalom és szabadságharc emléknapja a többi jelentős nemzeti ünnephez hasonlóan beépült a köztudatba, ám 1956 mégis kiemelkedik közülük, hiszen az október 23-án elkezdődött budapesti eseményekkel számos erdélyi magyar és román szolidarizált, akiket később letartóztattak és elítéltek.
A magyar forradalom véres elfojtását követően a román Szekuritáté is soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956. októbere és 1962. decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. A jelentésekben szereplő adatok szerint Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe. Sokszor és sokan, főként mi fiatalabbak hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez már mind a múlté. És persze, 1956-hoz képest vitathatatlanul sok minden változott, de a kommunizmus maradványai, nyúlványai még ma is élnek – húzta alá a csíki politikus. Beszédét követően az ünneplők Faludy György 1956, te csillag című versét hallgathatták meg Nagy Benedek volt politikai fogoly előadásában. Végül Sebestyén Ottó katolikus plébános, Szatmári Szilárd református lelkész és Solymosi Alpár unitárius lelkész áldását követően a jelenlévők elhelyezték a kopjafánál a megemlékezés koszorúit.
Egész napos program
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél tartott ünnepség nyitómozzanataként Kelemen Csongor Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Utána Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője arról beszélt, hogy az egyszerű emberek tiszta és feltétlen önfeláldozása nélkül nem történhetett volna meg a forradalom.
Hozzátette, a köznép önzetlen becsületességéről, honszeretetétől, józan eszéről és hősi tetteiről egy emberéleten keresztül lehetne adatokat gyűjteni, s még akkor sem tudnánk tizedrészét sem azoknak az eseteknek, amelyek megtörténtek, és amelyeket elfelejtettek. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódik a megemlékező rendezvénysorozat, ahol Darvas-Kozma József esperes tart alkalomhoz illő előadást, majd a Képzelt forradalom, avagy Osztrák-Magyar Románia című magyar dokumentumfilmet tekintheti meg a közönség.
Az ünnepség zárásaként Mocsári Károly magyar zongoraművész koncertjét hallhatják a jelenlévők. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

Örökérvényű üzenete van a forradalomnak
Egyik fontos üzenete 1956-nak, hogy az ünnep nemcsak emlékezés az egykori eseményekre, sokkal inkább annak a számbavétele, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit tettünk mi annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak – hangzott el hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján tartott gyergyószentmiklósi megemlékezésen.
A forradalom és szabadságharc évfordulóján a római katolikus temetőben emlékeztek a gyergyószentmiklósiak. A város önkormányzata, a művelődési központ, a Volt Politikai Foglyok Gyergyószentmiklósi Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend által szervezett eseményen Erdős Nándor történelemtanár emelte ki a történelmi esemény néhány fontos üzenetét és vont párhuzamot az ezelőtt 61 évvel történtek, illetve a magyarság jelenlegi helyzete, állapota között. Azokban a napokban a jelen összemosódott a jövővel, amelyből a jövő kerekedett felül. 61 év után is érezzük ’56 szellemiségét. Ma ismét nemzetünket veszélyeztető intézmények, rendszerek, intézkedések, politikusok, milliárdosok ellen kell küzdenünk. Számukra van egy üzenetem: ’56-os hőseink már kitaposták az igazi demokrácia útját, és mi tudjuk, hogy milyen együtt, hitben, Isten és a nép akaratát teljesítve élni. Nem kérünk abból a demokráciából, amit nekünk a Nyugat, az úgynevezett szabadelvű milliárdos kínál” – fogalmazott Erdős Nándor. Mint mondta, ’56 egy másik fontos üzenete, hogy valahányszor felelevenítjük a történelmi eseményt, számbavételt kell tartanunk arról, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit teszünk annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak. A felelősségtudat forradalma A szónok úgy fogalmazott, aligha van közelmúltunknak olyan részlete, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit. „Minden forrás arról tanúskodik, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység volt, és a felszabadultság boldogsága. 1956. október végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. És mindenki felszabadult volt, mert végre hangosan és nyilvánosan kimondták az igazságot (...) Elsősorban azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel karrierjüket, szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot. Nem rajtuk múlt, hogy akkor, 1956-ban ez nem sikerülhetett – hangoztatta Erdős Nándor. Zárógondolatában kiemelte, mennyire fontos ismernünk történelmünket és beszélnünk is erről. „Azt gondolom, hogy az ünnep számvetés, lelkiismeret-vizsgálat is egyben, és ha mi képesek leszünk ezt megtenni egy szobor előtt, az iskolákban, ha őszintén beszélünk egymáshoz, és azt keressük, ami összekapcsol minket, akkor közelebb fogunk kerülni mindahhoz, amit 1956 hősei szerettek volna: a független, önálló, demokratikus nemzet megteremtéséhez” – fogalmazott.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármesterének gondolatait Pál Levente önkormányzati képviselő tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenetben elhangzott: nagy és fontos feladat, hogy évtizedek elteltével a mának és a jövőnek is át tudjuk vetíteni ’56 érdemszerzését, szellemiségét. A megtörténtek tanulságának magunkévá tétele, a forradalom hőseinek példái segíthetnek ebben.
A „pesti srácok” egyikének, az ’56- os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozatának, Mansfeld Péternek az alakját emelte ki a szónok, felhívva a figyelmet, hogy a forradalom mártírjának bátorságából a ma embere is példát meríthet.
A tizenéves Mansfeld Péter gyermekként olyan bátorságról tett tanúságot, amit a ma embere is méltán megcsodálhat. A ma embere, aki saját kényelmének rabjává vált, aki már-már abba betegszik bele, hogy önnön posztmodern világát szüntelenül dédelgesse. Vajon hogyan viselnénk, ha egyik percről a másikra felborulna, megszűnne a kényelmünk, a rend, ami övez? – hangzott mintegy intelemként a kérdés.
A megemlékezésen a helyi római katolikus és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést megzenésített vers előadása, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikarának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a nemzeti himnuszok eléneklésével, valamint a kegyelet koszorúinak elhelyezésével zárult.
Az ’56-os forradalomról és szabadságharcról Gyergyószék más településein is megemlékeztek a helyi közösségek az elmúlt napokban. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Hat év alatt ezerhétszáz magyar gyerek „tűnt el” Maros megyében
Az erdélyi magyar népesség negatív demográfiai mutatói legjobban az óvodások létszámának csökkenésében mutatkoznak meg. Az elmúlt hat évben 1700 magyar óvodás „tűnt el” Maros megyében, azaz idén ennyivel kevesebbet írattak be, mint 2011-ben.
Az idei ősztől „csak” egy magyar csoport szűnt meg egy szászrégeni tanintézetben, de az óvodás csoportok szinte mindenhol – kivéve néhány népszerűbb intézményt a megyeközpontban – minimális létszámmal működnek. Szászrégen egyik óvodájában idén ősztől mind a magyar, mind pedig a román tagozaton megszűnt az óvodás csoport a négyórás programmal működő részlegen – tudtuk meg Haller Katalintól, a Maros megyei magyar óvodai csoportokért felelős tanfelügyelőtől. Mint mondta, az óvónők nem vesztették el állásukat, átkerültek a napköziotthonos csoportokba, de az egész megyére jellemző az óvodáskorú gyerekek drasztikus létszámcsökkenése.
Míg régen legkevesebb húsz gyerek volt egy csoportban, most szinte sehol nem haladja meg a 10–15 főt. Ezért ha egy vidéki óvodában megvan legalább a tíz hároméves, vagyis hivatalosan óvodaérett gyerek, akkor vehetnek fel még néhány kisebbet is, hogy biztosíthassák a csoport folytonosságát – fejtette ki a tanfelügyelő. A létszámcsökkenést az is bizonyítja, hogy évek óta csupán egy-egy magyar címzetes óvónői és tanítói állás van meghirdetve, idén véletlenül mindkettő a besei tanintézetben volt, amely a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolához tartozik, továbbá huszonöt helyettesítő állást írtak ki idén megyeszinten.
Óvodába járni nem kötelező Romániában, míg Magyarországon igen, amint betöltötte a gyerek a három évet. Romániában csupán a hatodik évüket betöltötteknek kötelező az előkészítő osztály, amely az iskolához tartozik. Haller Katalin lapunknak elmondta, javasolták Novák Zoltán RMDSZ-es szenátornak, hogy sürgesse meg azt a tervet, miszerint az óvoda fokozatosan kötelezővé válna, így több családot lehetne rávenni arra, hogy gyerekét óvodába küldje, és ne csak beírassa év elején, hogy megkaphassa az oktatási támogatásokat. Az óvónők hiába mondják sok szülőnek, hogy nem érdemes kihagyni az óvodát a gyermek fejlődési-nevelési folyamatából, és milyen fontos a kicsi szocializációja szempontjából, mivel az óvoda az iskola előszobájának tekinthető, sok – főként szerényebb körülmények között élő – családban nem tekintik fontosnak ezt – fogalmazott Haller Katalin. A német óvodai csoportok száma is drasztikusan lecsökkent az utóbbi években: 2011-ben 28 csoport volt, tavalytól már csak 10 indulhatott.
Ezerkétszáz maradt
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben. A kilencvenes évek után következett demográfiai csökkenés és az elvándorlás az oktatási rendszert is felborította. 2014-ben országszerte 37 százalékkal kevesebb gyerek született, mint 1990-ben. Maros megyében 1992-ben 610 053 lakost regisztráltak, ebből 252 651 volt magyar ajkú, míg a 2011-es népszámlálás során az 550 446 lakosból csupán 200 858 volt magyar – derül ki a statisztikai hivatal adataiból. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Tömbházból az iskolába: költöznie kellett a kápolnási óvodának
Költöznie kellett a kápolnási óvodának, melynek működési engedélyét szeptemberben felfüggesztette a Hargita Megyei Népegészségügyi Igazgatóság. Az óvoda igazgatónője nem tartja jó megoldásnak azt, hogy a település általános iskolájában kell folytatniuk a tevékenységet.
A kápolnásfalusi Kriza János Általános Iskolába költözött múlt héten a település óvodája, ugyanis szeptember közepén felfüggesztette az oktatási egység működési engedélyét a népegészségügyi igazgatóság. Az intézkedést azért hozták meg, mert az óvoda egy tömbház első és második szintjén működött, és nem volt saját bejárata, a lépcsőházat is közösen használták a lakók és a gyerekek, ezt viszont nem engedik meg a vonatkozó előírások.
A szabálytalanságra egy ellenőrzésen derült fény, azt követően függesztették fel a működési engedélyt. A megyei népegészségügyi igazgatóság képviselői a tanintézet vezetőségével közösen találták ki megoldásként azt, hogy az iskolába költöztetik az óvodát, aminek az iskola és egyben az óvoda igazgatónője nem nagyon örvendett, ám sajnos ez volt az egyetlen működőképes javaslat – közölte megkeresésünkre Tar Gyöngyi. A megyei népegészségügyi igazgatóság vezetője elmondta, megteremtették az iskolában az óvoda működtetéséhez szükséges körülményeket, és ez a megoldás senkinek sem rossz, sem a kisebb, sem a nagyobb gyerekeknek, ő személyesen is megbizonyosodott erről.
Az óvoda és egyben a kápolnásfalusi Kriza János Általános Iskola igazgatónője, Bálint Irma visszalépésnek tartja az óvoda elköltöztetését. Emlékeztetett rá, hogy ő megfellebbezte a megyei népegészségügyi igazgatóság határozatát, de ez nem hozott eredményt, nem vonták vissza az intézkedést. Az igazgatónő egyebek mellett azt kifogásolja, hogy az összevonás miatt teret veszített az iskola. Az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy bevittük az óvodásokat az iskolaépületbe, ezzel megszüntettük a földrajz és a biológia szaktermet, illetve a jól felszerelt fizikalaboratóriumot, ugyanis ezekben mind óvodai termeket kellett berendeznünk – fogalmazott.
Kérték azt is, hogy költözhessenek a vakációban, de nem kaptak haladékot, ezért nem kockáztatták meg a több tízezer lejes pénzbírságot, és eleget tettek a kompromisszumos megoldásnak. Az igazgatónő azt is kifogásolja, hogy bár az iskolának három bejárata is van, az épületen belül nem tudják elkülöníteni a kisgyerekeket a nagyobbaktól, miközben a biztonságra vonatkozó népegészségügyi előírások ezt is megkövetelik.
Romlanak ugyanakkor a higiéniai feltételek is, hiszen több gyerekre jut egy wc, ráadásul az iskolai wc-csészék nem az óvodáskorúakra vannak méretezve. Bálint Irma további egészségügyi problémának látja azt, hogy az esetleges fertőzésveszély is megnőtt amiatt, hogy az épület szerkezetéből adódóan nem tudják különválasztani az óvodás és iskolás gyerekeket. Szerinte kollégái és az óvodás gyerekek szüleinek többsége is visszalépésként értékeli a költözést, ő maga pedig fájlalja, hogy nem kaptak a költözésre egyéves türelmi időt, amíg pályázati pénzből felépül az új óvodaépület. A kápolnási általános iskolában jelenleg 219 diák és 55 óvodás tanul. Egyébként az óvodának egyelőre az új helyszínen sincs működési engedélye, az igazgatónő most készíti a dokumentációt, de ígéretet kapott a népegészségügyi igazgatóságtól, hogy jóváhagyják a kérést.
Új óvodát építenek
A település európai uniós vidékfejlesztési pályázaton 500 ezer eurós áfamentes finanszírozást nyert az új napköziépület felépítésére, és már lezajlott a beruházás kivitelezésére vonatkozó közbeszerzési eljárás is. Mint Benedek László, a község polgármestere korábban lapunknak elmondta, reményeik szerint az alap már idén elkészülhet, a következő tanévkezdésig azonban valószínűleg még nem lesz kész az új épület. Széchely István / Székelyhon.ro

A szabadságot nem adják ingyen (Sepsiszentgyörgy)
A barátságtalan idő ellenére több százan gyűltek össze a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkban tegnap este megtartott évfordulós rendezvényen. A Szózat még esőben csendült fel, de az áldást már fedetlen fővel fogadták a jelenlevők, a fáklyásmenet pedig mindenkit felmelegített. Tartalmas, méltóságos, szép ünnepség volt.
Az érkezőt óriásvászonra vetített régi fényképek fogadták, az emlékmű előtt cserkészek sorfala magyar és székely zászlókkal, jobbra a történelmi magyar egyházak képviselői, önkormányzati vezetők, pártok és civil szervezetek küldöttei, balról az énekkarok, körben az érdeklődők álltak. A beszédek között a Cantus Firmus vegyes kar és a Magyar Férfidalárda, illetve a Plugor Sándor Művészeti Líceum rézfúvószenekara jóvoltából csendültek fel alkalomhoz illő dalok.
Elsőként Benkő Erika parlamenti képviselő osztotta meg ünnepi gondolatait. Véleménye szerint a szabadságot nem adják ingyen, küzdeni kell érte ma is, egy olyan világban, amelyet beleng a tiltás, a nem, a csak azért sem... A történelemben különböző korszakok vannak, elnyomás vagy szabadság uralkodik, és ez mindig azon múlik, hogy az emberek meddig hajlandóak elmenni a szabadság védelmében. ’56-ban sokan elmentek a falig, mert hittek egy jobb világban és tenni akartak érte, ám manapság a szabadság fogalmát is egyre furcsábban értelmezik... ’56-ban kimondták, hogy elég volt, kiverték az első téglákat az elnyomás falából – megfizették az árát, de megízlelték a szabadságot. Nekünk is folyamatosan számon kell kérnünk szabadságjogainkat, mert az erdélyi, székelyföldi magyarság nem ért célba. Szerencsére látjuk a kettős mércét, a helyes irányt, és azt is tudjuk, hogy a falból ki lehet verni a téglákat. Köszönjük az ötvenhatosoknak...
Kőrösi Viktor Dávid konzul, a csíkszeredai magyar külképviselet munkatársa 1956 jelentőségéről beszélt. Hangsúlyozta: nem megreformált szocializmust vagy kommunizmust akartak a magyarok, és nem véletlen, hogy 1848-as jelszavakkal indultak. A nép volt óriás – idézte Jókait –, a tömegek önfeláldozása nélkül nem lett volna forradalom – jelentette ki. Azt is elmondta: a megtorlás különösen aránytalan volt Erdélyben, ahol több mint 24 ezer 1956 és 1962 között meghurcolt, börtönbe zárt és kivégzett áldozatról tudunk, többségük magyar, és főként röpcék vagy versek miatt büntették meg őket ilyen nagyon. Meg akarták félemlíteni, le akarták tiporni azokat, akik erősítették volna az erdélyi magyarságot... Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című verse után Puskás Attila volt politikai fogoly az áldozatok nevében szólalt fel. 61 éve a világ csodát élt meg, alig 15 évvel a második világháború után egy sarokba állított nép elő mert lépni, hogy véget vessen a nagyhatalmi önkénynek... A forradalom tíz nap alatt győzött, már készültek az újjáépítésre, amikor a november 4-ei csalárd támadás legyőzte a még öt napig fegyverrel kitartó forradalmárokat – de a népet nem. Mi, erdélyi magyarok csak az együttérzésünket adhattuk hozzá az eseményekhez, de megtanulhattuk, hogy nincs reménytelen küzdelem; harcunkat megalkuvás nélkül kell folytatnunk.
Áldást Zelenák József evangélikus püspökhelyettes mondott, megköszönve az emlékezés ajándékát. A közös ima után koszorúzásra került sor, a magyar és a székely himnusz eléneklésére, végül pedig fáklyásmenetben vonultak át az ünneplők az Erzsébet parkba, ahol a Vox Humana kórus fogadta őket, és újabb áldás. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A politikában hazudni nem lehet... (Kovászna)
Kovásznán a megszokott helyen, a központi parkban lévő ’56-os emlékműnél, a Lyukaskőnél emlékeztek a forradalom kitörésére. Közel százan gyűltek össze a helyszínen, civilek, egyházi és közméltóságok vettek részt az eseményen. Az idei összejövetel szónoka a budapesti Bibó István művészettörténész volt. Az emlékezést a Magyar Polgári Párt kovásznai szervezete, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub és a Lyukaskő Egyesület szervezte.
Elsőként Fülöp Csaba MPP-s önkormányzati képviselő szólt az egybegyűltekhez. Az 1956-os forradalom szereplőinek álma megvalósult, véget ért a kommunista korszak, de szabadságunkra azóta is számos veszély leselkedik. Nekünk is vannak feladataink, meg kell vívnunk a magunk kis forradalmait, ehhez meríthetünk bátorságot az ’56-os hősöktől – hangoztatta. Orbán Judit vajnafalvi református lelkész az ’56-os események kapcsán az erdélyi történéseket elevenítette fel, kiemelve a szabadságot követő lelkészek kálváriáját. Sokan estek áldozatul a hatalom megtorlásának, de Istenben vetett hitük nem veszett el. Arra is kell figyelnünk, amit lelkiekben köszönhetünk ’56-nak, Istent fedezhetjük fel a lelkek megtisztulásában – mondta beszédében a lelkész.
Bibó István saját ’56-os emlékeit elevenítette fel. 15 éves volt akkor, az eseményeken nem vett részt, de budai srácként figyelte a történéseket. Két vonala volt a követeléseknek: a valódi demokrácia, a többpártrendszer megalapozása és a külpolitikai szabadság, függetlenedés a szovjet fennhatóságtól. Mi következett? – tette fel a szónoki kérdést. Erőszak, katonai jelenlét, bábkormány, és hazugság az ellenforradalomról. A kommunizmus haladt dicstelen útján, és végül megbukott, és ennek van tanulsága. Egyrészt, hogy a politikában és közéletben az erőszak visszaszorítása a demokrácia útján történhet meg. A további tanulságot apja, Bibó István szavaival vázolta: „a politikában hazudni nem lehet”. Ezt szokták idézni apjától, pedig a gondolatnak folytatása is van: „hazugságra nem lehet politikai konstrukciókat ráépíteni” – idézte. Az igazmondás, erkölcs nélküli politika hosszú távon kárt tesz, dicstelen vég vár rá – összegezte. Péter Arthúr plébános zárógondolataiban megfogalmazta: azért is nehéz az ’56-os emlékezés, mert napjainkban egyre csak fogyunk, tízévente 200 ezer fővel – épp annyival, ahányan kivándoroltak az ’56-os forradalom után.
A megemlékezésen fellépett a Pastorala kamarakórus Szántó Kinga vezényletével, a Kőrösi-líceum diákcsoportja zenés-verses műsorral, a kovásznai ifjúsági fúvószenekar Kertész Barna vezényletével. Díszőrséget álltak a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjai. A megemlékezést megelőzően az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub meghívására Bibó István művészettörténész, tanár A politikában hazudni nem lehet... címmel idézte meg édesapja, Bibó István, a XX. századi magyar szellemi élet és történelem egyik legmeghatározóbb egyéniségének szellemiségét és szerepét a forradalomban. Közreműködött a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisebbségi jogainkról Strasbourgban
Az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris és bizottsági üléseinek napirendjére került, Székelyföldet és a kisebbségi nyelvhasználatot érintő kérdésekről számolt be a két háromszéki résztvevő, Grüman Róbert, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, a Kongresszus tagja és Klárik Attila, a megyei önkormányzat külkapcsolati és nemzetközi ügyi szakbizottságának elnöke tegnap a megyeházán.
A Kongresszus múlt héten Strasbourgban tartott őszi ülésszakáról Grüman Róbert elmondta, többek között megvitatták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírások megvalósításáról szóló jelentést. Felszólalt a szakértői csoport egyik tagja, aki jelezte, az Európa Tanács 47 tagállamából 25 fogadta el a keretegyezményt. Az több ajánlást tartalmaz, az országok maguk választják ki, melyeket fogadják el és emelik saját törvénykezésük részévé. A szakértő kiemelte, ezeket a kitételeket a nemzeti kisebbségi közösségek képviselővel egyeztetve kellene elfogadni. Hangsúlyozta, a Charta az egyetlen keretegyezmény, amely a kisebbségi és regionális nyelvek védelmét szolgálja, ezek a nyelvek az európai kulturális örökség részei.
Grüman Róbert hozzászólásában elmondta, a valóság mást mutat Romániában, hiszen az állam jogalkotói „nagylelkűségétől”, a többség döntésétől függ a Charta alkalmazása, meg attól, mennyire van vagy nincs kényszerítő ereje az állam által elfogadott nemzetközi egyezményeknek. Utóbbihoz hozzátette, sajnos nincs. A román állam nem biztosít költségvetési alapokat a Charta alkalmazására.
A jelentésben, melyet a plénum elfogadott és a miniszteri bizottság asztalára kerül, több javaslatot fogalmaztak meg, például azt, hogy az ország költségvetéséből különítsenek el összeget a Chartában foglaltak alkalmazására, a kormány ne akadályozza a helyi és regionális önkormányzatokat a nyelvi jogok alkalmazásban. A jelentés tartalmazza tételesen azt a javaslatot, miszerint minden kormány fontolja meg, hogy regionális hivatalos nyelvi státust kapjanak azok a nyelvek, amelyet beszélők aránya jelentős egy térségben. Klárik Attila két székelyföldi petíció sorsáról számolt be. Egyiket háromszéki civil szervezetek és egyházak képviselői adták be. A dokumentumban több mint másfél százan az ellen tiltakoztak, hogy a Kovászna megyei prefektus megtámadta a kétnyelvű űrlapok használatát a megyeháza idei pályázati kiírásán. A román hozzászóló tulajdonképpen a prefektus indoklását ismételte meg, miszerint nem történt törvénysértés. A másik egy tavalyi beadvány, a Székely Nemzeti Tanács tiltakozott a romániai helyi és megyei zászlók elfogadását és használatát szabályozó kormányhatározat ellen. Ezt újra napirendre tűzték, az iratcsomó tartalmazza a Kongresszus kérdését és a román közigazgatási miniszter válaszát. Ezt a romániai küldöttség vezetője megismételte. Eszerint a gondok abból adódtak, hogy bizonyos területeken a javasolt jelképekbe nem foglalták be az ott élő összes közösség szimbólumait. Egyik petíció tárgyalását sem követte vita – mondotta Klárik Attila. Lapunk érdeklődésére, hogy ő hozzászólt-e, kifejtette, nincs hozzászólási joga, megfigyelőként volt jelen. A tíztagú romániai küldöttségnek egyetlen magyar tagja Grüman Róbert, ám egy időben zajlott a plenáris ülés és a három bizottság ülése, tehát nem lehetett jelen mindenik helyen. Klárik Attila még elmondta, a Charta előírásainak betartását ötévente ellenőrzik, jövő esztendő második felében kerül sor Romániára, s mindkét beadvány során jelezték, az azokban felvetetteknek is utánanéznek.
Grüman Róbert közölte, a Kongresszus elfogadta fél éve benyújtott meghívásukat, és jövő év május 28–30-a között Bálványoson rendezik meg a Kongresszus Monitoring Bizottságának ülését és mintegy száz képviselő részvételével a többnyelvűség a helyi és regionális önkormányzatokban témájú nemzetközi konferenciát. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha az ének az élet dala (Szentivánlaborfalva)
A Szentivánlaborfalván elhangzott tizenegy kórus és dalkör műsora nem lehetett más, mint az élet dala, idegenből érkezők hangsúlyozták: Háromszéken, itt, a Kárpátok kanyarulatában nagyon szeretnek énekelni az emberek örömükben is, bánatukban is. „Az ének gyógyít, az ének vigasztal minket. Kisgyerekkorunkban, ha elestünk, vér csöppent sebünkből, édesanyánk énekkel gyógyított meg, belefelejtettünk a fájdalomba” – hangsúlyozta beszédében Székely Kinga Réka, az unitárius egyház hitéleti és missziói előadó tanácsosa.
Zsúfolásig megtelt az unitárius templom. Lobogókkal vonultak be a kórusok. A 138. ősi zsoltár üzenetére emlékeztette az énekesek seregét imájában Buzogány-Csoma István vendégfogadó szentivánlaborfalvi unitárius lelkész. Az együtt éneklés öröméről szólt Török István egyházköri esperes. Az éneklés önkifejezési forma és megkülönböztetett fontosságú közösségformáló erő – hangsúlyozta köszöntőbeszédében. Felsorakozott a helybeli Laborfalvi Róza Nőszövetség kórusa és a Székely István Dalkör, az árkosi Régeni Áron Dalárda, a Felsőrákosi Nőszövetség Kórusa, a vargyasi Dávid Ferenc Dalárda, a sepsiszentgyörgyi Kriza János Dalárda, az olthévízi vegyes dalárda, a Brassói Unitárius Vegyes Kar, a nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör, jelenlétével megtisztelte a találkozót a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjas Klub énekkara és a kökösi Harmónia vegyes kar is. Szakavatott karmesterek munkája nyomán az egyházi és istenes énekek igen változatos darabjait hallhattuk hazai és külföldi jeles szerzők műveiből. Elhangzott Gerendás Péter Liszt Ferenc-díjas zeneszerző Bartók országából vagyunk szerzeménye. Október lévén, helyénvaló volt Az aradi tizenhárom éneke. Felhangzottak református egyházi énekek, Franz Schubert Szent az Isten című szerzeménye. A közönséghez közel állt Szotyori-Nagy József–Losonczy László Adjon Isten a magyarnak... kórusszáma, de hallhattunk izraeli népénekeket, felhangzottak Bárdos Lajos népdalfeldolgozásai és Erkel Ferenc–Bárdos Lajos Szózata. Új szalagok kerültek a kóruslobogókra, emléklapokkal, egy virágszállal és különleges ajándék gyanánt a helybeli Fazakas Sándor csontfaragó zenét jelképező medalionjával ajándékozták meg a résztvevőket. A kórustalálkozó szeretetvendégséggel zárult. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alakuló ülést tartottak (Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete)
A hétvégén Sepsiszentgyörgyön tartotta alakuló ülését a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete. Az ülésen elhangzott, az egyesület legfontosabb célja élő kapcsolatot teremteni a térségben működő írott és elektronikus sajtóban dolgozók között. Egyben szakmai műhely is kíván lenni, illetve a tagok szakmai érdekvédelmét is aktívan vállalja. A kezdeményezők leszögezték, hogy minden más szakmai és civil szervezettel, de a közélet egyéni és szervezeti szereplőjével is jó kapcsolatot, élő párbeszédet kívánnak kiépíteni, elsősorban a már működő „testvérszervezettel”, a Romániai Magyar Újságírók Egyesületével.
Az alapítók megvitatták és elfogadták a szervezet statútumát, amely szerint sajátos, négy megyére kiterjedő struktúrában gondolkodnak: Kovászna, Maros, Hargita megyei fiók mellett barcasági is létrejön, mindeniket egy-egy alelnök képviseli majd, de kistérségi (széki), akár települési csoportok is alakulhatnak. Fontos még, hogy az alapítótagok mellett minden belépő tag azonos jogokkal rendelkezik majd. A statútum szerint egyébként tagja lehet minden, a médiában szabadúszóként vagy szerkesztőségben dolgozó újságíró, szerkesztő, fotóriporter, operatőr, vágó, tördelő- és olvasószerkesztő.
Az alakuló ülésen héttagú vezetőséget választottak, elnök Bedő Zoltán lett, a háromszéki fiókszervezetet alelnökként Szekeres Attila, lapunk munkatársa képviseli, további alelnökök Vajda György (Maros), Márk Boglárka (Hargita) és Ambrus Melinda (Barcaság). A titkári teendőket Matekovics János Zoltán végzi. Tiszteletbeli elnökként az operatív vezetés tagja Galbács Pál nyugdíjas újságíró.
Az elnökség első feladata a jogi bejegyzés lebonyolítása. Bedő Zoltán elmondta, minden székelyföldi és barcasági sajtómunkás csatlakozását várják, azt szeretnék, ha az egyesület igazi élő szervezeti kerete lenne a médiában dolgozóknak. Ferencz Csaba / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vidéki magyar oktatás problémáiról
Iskolaigazgatókkal találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor
A magyar nyelvű oktatás terén fennálló helyi problémák feltérképezése volt a célja annak a megbeszélésnek, amelyen a gyulakuti, székelyvéckei, erdőszentgyörgyi és balavásári iskolák vezetőivel és pedagógusaival találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor. A tanácskozásnak csütörtökön az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély adott otthont.
Novák Csaba Zoltán oktatásügyekért felelős Maros megyei szenátor az előző napokban Dicsőszentmártonban és Szovátán ismerkedett az ottani problémákkal. Az erdőszentgyörgyi találkozóra Balavásár, Gyulakuta, Székelyvécke és Erdőszentgyörgy polgármesterei, iskolaigazgatói, aligazgatói és pedagógusai voltak hivatalosak. A találkozók célja, hogy az aktuális, helyi problémák ismeretében a szenátor segítsen azok megoldásában, ugyanakkor az elkövetkezőkben javaslatait a tanügyi törvény módosítására tett indítványába is belefoglalhassa. A szenátor az erdőszentgyörgyi találkozón is hangsúlyozta, határozottan kiáll amellett, hogy meg kell őrizni a magyar nyelvű elméleti oktatási vonalat Erdőszentgyörgyön, Nyárádszeredában, Szovátán, de más Maros megyei városokban is.
A megbeszélésen Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere is jelen volt. Rávilágított a helyi középiskolából jelenleg hiányzó elméleti oktatás újboli elindításának a fontosságára, arra hivatkozva, hogy a gyermeklétszám terén nincsenek gondok, viszont olyan eredményeket kell felmutatnia a tanintézetnek, ami meggyőzi a diákokat és szülőket egyaránt, hogy érdemes az erdőszentgyörgyi líceumban kezdjék a kilencedik osztályt. Mint mondta, örül, hogy az oktatásügyekért felelős szenátornak sikerült találkoznia azokkal a pedagógusokkal, akik ezúttal személyesen tudnak neki beszámolni a nehézségekről, amelyekkel a mindennapi munkájuk során szembe kell nézniük. A városvezető javasolta, hogy ne csak az iskolaigazgatók építsenek ki kapcsolatot Novák Csaba Zoltán szenátorral, hanem azok a szaktanárok is, akik később érdemben kérdéseket, problémákat tudnak felvetni, hozzászólni adott témához.
A jelen lévő pedagógusok, iskolaigazgatók számos megoldásra váró hiányosságot vetettek fel. Első és legnagyobb problémaként a magyar nyelvű szakkönyvek hiányát nevezte meg Léta Áron, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója. Mint kiderült, ez egy általános gond, és számos magyar nyelvű iskolában ezzel szembesülnek a pedagógusok. Ehhez a témához kapcsolódott Kovács Zoltán, a gyulakuti iskola igazgatójának a megjegyzése, miszerint a munkafüzetek miatti problémára is megoldást kellene keresni, hiszen a törvény szerint jelenleg ezek nem használhatók az iskolai oktatásban. Az igazgató rámutatott, a tankönyv egy adott témakör kapcsán csak néhány feladatot tartalmaz, ami nem elégséges az ismeretanyag elmélyítéséhez, példaként felhozva a matematika tantárgyat, amelynél elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű feladatmegoldás.
A találkozón javasolták az óvodai oktatás kötelezővé tételét. Mivel a jelenlegi beiskolázási törvény nem mondja ki, hogy az óvodai nevelés kötelező, sok gyerek úgy kerül be első osztályba, hogy sosem járt óvodában, így hiányoznak náluk azok az alapok, amiket csak ott kaphatnak meg, majd a tanító erre építve folytatja az oktatásukat. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek hátrányos helyzetből indul – világított rá Kovács Zoltán.
Ezenkívül az igazgatók részéről megfogalmazódott a pedagógusok kihelyezési procedúrájának a könnyítésére tett javaslat is, ugyanis jelenleg ez a folyamat nagyon hosszú és bonyolult. Novák Csaba Zoltán szerint ez az új tanügyi törvény feladata lenne, hiszen az óvodától az egyetemi szintig rengeteg bürokratikus akadály van, és ezeken már „a gyökereikben” kell módosítani. Eddig egy kormány sem vállalta fel, hogy gyökeres változtatásokat vezet be, de a szenátor reménykedik abban, hogy ez nem marad így a jövőben.
A találkozón a roma gyerekek integrációja is szóba került, ugyanis egyre több az olyan gyerek, aki különféle okok miatt nem jár iskolába. A résztvevők az iskolai mobiltelefon-használat vetületeit is megvitatták, ugyanakkor az iskolai programok gyermekközpontúvá tételére is kitértek.
Vajda József, a balavásári Török János Általános Iskola igazgatója a túlzsúfolt tantervet nehezményezte, és egy példát is felhozott, miszerint egy gyereket, aki Németországban végezte az első osztályt, nem tudtak itt második osztályba íratni, mert csak a betűk felét ismerte, így osztályt kellett ismételnie.
Győrffy Melinda, a Székelyvéckei Általános Iskola igazgatója az osztályok indításához szükséges létszámot csökkentené. Mivel térségükben kevesebb a gyerek, hatékonyabban tudnának dolgozni kisebb létszámú osztályokkal. A tanügyi törvény szerint 26 gyerek után lehet párhuzamos osztályt indítani, viszont egy tanítónak nagyon nehéz már 24 gyerekkel is dolgozni.
Az erdőszentgyörgyi pedagógusok a színvonalas továbbképzőket hiányolták, illetve felvetették a szemléltető eszközök hiányát is, ugyanis az iskolák 2008-ban kaptak utoljára pénzügyi keretet szemléltetőeszközök beszerzésére, ezért a jelenlegi tanév kezdetén is sok tanító kénytelen volt saját zsebébe nyúlni a tantermek berendezése végett. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

Szilágyi Zsolt: „A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt rövid megemlékezést tartott október 23-án Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található 56-os emléktáblánál, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke beszédében elmondta: szomorú magyar sajátosság, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése. „Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki a Néppárt elnöke.
Az emlékező szavakat követően koszorút helyezett el Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke, Zatykó Gyula, a Néppárt országos alelnöke, Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke, Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke, valamint Nagy József Barna, az EMNT országos alelnöke és Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án folytatódik, amikor is előadásokra és könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér/P-ţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, majd Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszél. Végül Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Az Erdélyi Magyar Néppárt sa jtóirodája; Nyugati Jelen (Arad)

Megújulunk, de a bensőnkben hordozzuk a múltunkat
A közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap.
Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit.
Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit.
Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról.
A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli.
Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak.
Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik.
Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is.
Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából.
A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad)

Három díjat kapott az Aradi Bábszínház
Az egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb bábfesztiválon, a Kolozsváron megrendezett XVI. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválján három díjat zsebelt be a Ioan Slavici Klasszikus Színházhoz tartozó bábszínház.
A múlt héten megrendezett ötnapos fesztiválon 4 meghívott külföldi társulat és 14 hazai bábszínház mutatta be produkcióit. Az aradi bábosok A hókirálynőcímű darabbal vettek részt.
A zsűri – Roxana Croitoru teatrológus, Katona József rendező, Ovidiu Pecican szerző, Epaminonda Tiotiu díszlettervező, valamint Slobodan Marković, a zsűri elnöke, a Szabadkai Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál igazgatója – döntésének értelmében az aradi bábszínház a következő díjakkal tért haza: a legjobb rendezés díja: Adela Moldovan, a legjobb bábokért járó díj: Eustațiu Gregorian és a kollektív alakítási díjat A hókirálynő előadás művészei kapták. Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

„Szabadságot álmodtak maguk és nemzetük számára”
Az emberáldozat aktualitását emelték ki a kolozsvári megemlékezésen
Alig százan vettek részt az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Kolozsvár Társaság által szervezett, a magyarországi 1956-os magyar forradalom megemlékező eseményein a sétatéri 1956-os emlékműnél, illetve a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten. A szónokok az emberáldozat mai aktualitását emelték ki. Elhangzott: ahogy az 1956-os forradalmárok hűek maradtak a szabadsághoz és önmagukhoz, úgy nekünk is hűek kell maradnunk önmagunkhoz, anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz. Ugyanakkor meg kell őriznünk mindazt, amit Isten ránk bízott, és tovább kell adni értékeinket a következő generációnak. Az eseményen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula énekkara, vezényelt Ördög Ödön karnagy-tanár. Este hat órától gálahangversenyt tartottak a Kolozsvári Magyar Operában, majd Mátyás király szülőháza előtti térről fáklyás menettel emlékeztek az 1956-os magyar forradalom áldozataira.
– Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megpróbálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála ’56 mártírjainak és mindazoknak, akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar nép eme bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben, úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban már nyíltan, itt a Sétatéren Szakács Béla remek emlékművénél több százan összegyűlve. Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt sajnos még nem. Egyelőre olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez – mondta Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság jelenlegi elnöke, aki arra kérte a jelenlevőket, hogy egy perces néma csenddel áldozzanak a civil szervezet idén elhunyt elnöke, Kántor Lajos emlékének.
– Az 1956-os magyar forradalmat győzedelmes vereségként szokták emlegetni. Meggyőződésem, hogy ez a magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel szolidaritási mozgalom mind hozzájárult a kommunista diktatúrák megdőléséhez. A romániai kommunista hatalom arra használta fel ezt a forradalmat, hogy meggyőzze a szovjeteket az erdélyi magyarság irredentizmusáról, és ennek tulajdonítható több magyar nemzetiségű kommunista vezető eltávolítása. Az 1959-es kolozsvári egyetemegyesítés is ennek a hozadéka. Nekünk ma más eszközökkel kell a közösség jogaiért harcolnunk, de elődeinktől helytállást tanulhatunk – közölte Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.
– Harcolni kell a szabadságért akkor is, amikor egy fél világot uraló nagyhatalommal kell megküzdeni érte. ’56-ban hőstettet hajtottak végre, hiszen egy nép saját lelkiismerete tisztaságának, önazonosságának, méltóságának megőrzése érdekében fogtak fegyvert. 1956-nak hősei voltak, akik mertek nagyot álmodni, szabadságot álmodni maguk és nemzetük számára. S bár a szabadságot ott, akkor nem vívhatták ki, sikerült helyreállítaniuk a magyar nemzet megtépázott méltóságát. Ez a méltóság pedig minden időkben, minden körülmények között alapfeltétele a szabadságnak. Egy méltóságától megfosztott, megtört embertől vagy nemzettől nem várhatunk progressziót, motivációt és innovációt. Egy ilyen nemzetnek a szelleme halálra van ítélve. Egy ilyen tömegnek közös céljai, közös kultúrája, közös holnapja sem lehet, az ilyen tömeg tagjai nem segítik egymást, nem közreműködőek, mert a magánérdek vezérli őket. Az ilyen tömegekre épülnek a diktatúrák. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki azt a szót, hogy „elég” – vélekedett Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács RMDSZ-es alelnöke a sétatéri emlékmű szimbolikájáról értekezett, majd kifejtette: Az ’56-osok bíztak, áldozatkészek voltak és hittek. – Ők számunkra példaképként szolgálnak a történelem forgatagában! Ma, itt és most mi összegyűltünk és igenis a szabad lelket ünnepeljük – mondta a Kolozs Megyei Tanács alelnöke.
A sétatéri 56-os emlékmű megkoszorúzása után a belvárosi unitárius templomban megtartott ökumenikus istentisztelettel folytatódott a megemlékezés. Rácz Norbert belvárosi unitárius lelkész szerint a legfontosabb az, hogy soha ne éljünk olyan elnyomásban, mint 1956-ban. – Bármennyire is erős a zsarnokság, a szabadság ott él az emberek szívében és győzedelmeskedni fog – összegzett az unitárius lelkész. – Isten akaratából születtünk magyarnak. Isten azt akarja, hogy szeressük magyarságunkat. Ne tékozoljuk el szent örökségünket, a kereszténységet, teljesítsük kötelességünket, adjunk példát, legyünk becsületesek és vállaljuk az áldozatot – hirdette Kovács Sándor római katolikus főesperes. Dobri András református lelkipásztor igehirdetésében azt fejtegette: tisztségünk és küldetésünk megőrizni azt, ami ránk van bízva: anyanyelvünket, kultúránkat, szabadságunkat, bibliánkat, templomainkat, családunk lelki békéjét. Az őrhelyen állunk, őrizzük meg azt, amit Isten adott, és erről az áldott, szent örökségünkről soha ne mondjunk le – buzdított a főesperes. Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész imájában arra összpontosított, hogy Isten ránk bízta a hősökre való emlékezést, akiknek bátorsága, kiállása ma is példa számunkra.
– A szabad emberek és nemzetek emlékezetében 1956. október 23-a örökké élni fog. Az1956-os forradalom hőseinek áldozata nem volt hiábavaló: ők elpusztultak ugyan, de senki se győzte le őket. Ahogy az 1956-os hősök, úgy nekünk is hűnek kell maradnunk önmagunkhoz és a szabadsághoz – összegzett Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület részéről Isten áldását és békéjét kérte az emlékezőkre. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazi nagyok
Ó, megint egy évforduló, emlékezés, koszorúzás, nemzeti ünnep...? Megannyi unalmas és fölösleges időpocsékolás, mire jó ez az egész, minek és kinek kell? – hangzik el egyesek részéről a frappáns megállapítás. Mindez a gyakorlatban is egyre inkább megtapasztalható, hiszen egy-egy évfordulós megemlékezésre sokszor alig jönnek el néhányan, többnyire ugyanazok az arcok láthatók – főleg az idősebb nemzedékhez tartozók – szinte mindig (egyéb rendezvényeken is) és mindenütt.
Nagyon szomorú, hogy gyakran a szervezők, az előadók, esetleg a fellépő művészek többen vannak, mint maga a közönség, az érdeklődök, akikért nagyrészt történik az esemény. Hiszen miként is tudna az állandóan pörgő huszonegyedik századi földi halandó egy kis időt a múltra szakítani, amikor szerinte ennél sokkal, de sokkal fontosabb, izgalmasabb és érdekfeszítőbb dologgal töltheti ki jelenét, a mindennapjait? Mindemellett zúdul rá a rengeteg munkahelyi és otthoni feladat, a rengeteg halaszthatatlannak tűnő megbízatás, a megélhetésért, az anyagiakért, a pénzért folyó hajsza. A társadalom tagjainak zöme eszeveszettül rohan, mintha valaki hátulról korbáccsal hajtaná, s az egyén lassan odajut: a nap huszonnégy órája sem elegendő ahhoz, hogy a sok programnak és elvárásnak eleget tegyen. „Annyi a dolgom, hogy nem érem utol magam!” – hallatszik lépten-nyomon a panasz, ha éppenséggel sikerül öt perc erejéig megállni, és néhány szót váltani embertársainkkal. Miközben pedig egyre kevesebb időnk jut magunkra, szűkebb és tágabb környezetünkre, szóval egymásra, gyakran teljesen fölöslegesen órákat pocsékolunk el a közösségi oldalak böngészésével, mígnem egyszer meglepődve arra ébredünk, hogy lassan már nem is a saját, hanem a mások életét éljük egy virtuális világban. Hogyan is lehetne ilyen körülmények közepette egy percre megállni, kissé magunkba szállni, elcsendesedni, s visszapillantani elmúlt időkre, emlékezni elődeinkre és nagyjainkra, akik nélkül hontalanok és gyökértelenek lennénk…?
Merthogy így ősszel minden más mellett ismét ideje van hatványozottan az emlékezésnek, a tiszteletadásnak, a főhajtásnak. Hiszen október havához nem is egy, hanem több olyan történelmi évforduló kötődik, amelyekről a kommunizmus sötét éveiben nem lehetett, sőt tilos volt beszélni. Ott van például október 6. és az aradi tizenhárom, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hősei, akik nemzetiségüktől függetlenül életüket áldozták olyan elvekért és eszmékért, mint például a szabadság. Róluk Március 15-vel összefüggésben az elmúlt években többet hallhatunk, beszélhettünk, jóval kevesebbet viszont 1944 októberéről. Egész Erdély magyar ajkú lakossága ugyanis alaposan megszenvedte azt az őszt, amikor a fogságba esett katonák mellett több tízezer ártatlan civil polgárt hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba. Közöttük volt az a mintegy ötezer kolozsvári, illetve hétszáz tordai magyar férfi is, akiket október derekán szedtek össze razziaszerűen a román hatóságok hathatós közreműködésével a térségbe bevonuló szovjetek, hogy „csak egy kis munkára” vigyék őket, de valójában deportálásuk mögött az etnikai tisztogatás és a bosszúhadjárat szándéka is állt. Ők az úgynevezett „málenkij robotosok”, akik közül nagyon sokan fiatalon a szovjet kényszermunkatáborokban pusztultak el szörnyű körülmények között. A legkevesebb tehát, amit tehetünk értük, hogy egy percig bár, de megemlékezünk róluk, bármennyire is fontosak és sürgősek a teendőink.
És ugyanígy gondolnunk kell 1956 anyaországi és erdélyi hőseire is, akik alig tizenkét évvel a ’44-es deportálási hullám után bátorkodtak azonosulni a forradalom és szabadságharc eszméivel, s életük kockáztatása árán is mertek harcolni a zsarnokság ellen. Példaértékű és gyönyörű az a szolidaritás, amelyet Erdély – beleértve Kolozsvár is – tanúsított az ’56-os magyarországi forradalom és szabadságharc iránt, ahogyan az „erdélyi srácok” – köztük román nemzetiségű fiatalok, lásd a temesvári egyetemistákat – kiálltak pesti sorstársaik mellett. Az anyaországban sokan szinte egyáltalán nem hallottak, ma sem sokat tudnak arról, hogyan is élte meg Erdély ötvenhatot, és hogy milyen durva megtorlásban részesült mindenki, aki egy kicsit is azonosult a magyarországiak szabadságvágyával. A koholt vádak alapján összefércelt kirakatperek nyomán Romániában tömegesen tartóztatták le kortól, nemtől és végzettségtől függetlenül az embereket több mint húszezret úgy, hogy Magyarországhoz képest itt egyetlen fegyver sem dördült el. Majd jött a valamivel több, mint tízezer ítélet, beleértve kivégzéseket is, a több éves politikai börtön, illetve kényszermunka a sok-sok megaláztatással, kínzással és embertelenséggel, amit szerencsés szabadulás esetén a Securitate folyamatos megfigyelése követett.
Mindannyian egytől-egyig csodálatos emberek voltak egy embertelen világban, amelybe a sors belekényszerítette őket, és amelyben élniük kellett. Következésképpen ne essen nehezünkre egy kis időt rájuk szánni, esetleg egy száll gyertyát meggyújtani az emlékükre. Az 1944-es deportálás és az 1956-os események több túlélőjével alkalmam nyílt elbeszélgetni az egykor történtekről, a szovjet lágerek és kommunista börtönök világáról, mindarról, amit ott láttak, tapasztaltak és átéltek. Amikor sokszor nyürrögünk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, hogy ez se só, az se jó, mindig borzalmasan megszégyellem magam, és felteszem magamnak a kérdést: vajon én mit tettem volna hasonló helyzetben? Ha csak egy kis löttyöt kapok ebédre, ha nincs meleg ruha és cipő, ha nincs puha ágytakaró, ha nincs gyógyszer, ha nincs kedves szó, ha nincs anyai ölelés, de van sok-sok fájdalom, szenvedés, megaláztatás, halál… Nyugodt szívvel mondom: nem idős bácsik holmi rablómeséjéről van szó, hanem magáról a kegyetlen valóságról, és igenis érdemes, kell, sőt muszáj rájuk, az idők tanúira figyelmet fordítani. Hiszen egyrészt ők számolhatnak be a leghitelesebben a történtekről, amelyek nélkül érthetetlen a jelenünk és nehezebben alakítható a jövőnk, másrészt pedig példájukból merítve, megtanulhatjuk, értékelni azt, amink van.
Úgy tűnik azonban, hogy sokszor a figyelem ennél sokkal jelentéktelenebb dolgokra irányul, és kevés érdeklődőt, fiatal arcot, szakmabelit, tanárt látni az ilyesfajta rendezvényeken, bár az is igaz, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés történt ezen a téren. Valahogyan ki kellene használni a lehetőséget, amíg még köztünk vannak, meg kellene hallgatni őket, tanulni kellene tőlük, hiszen amit ők tudnak, az egyetlen történelem (tan)könyvben sem olvasható. Mert azok az emberek az igazi nagyok, a követendő példaképek, akik a legnehebb időkben is képesek voltak megőrizni egyenes gerincüket és tisztességüket, s a legszörnyűbb körülmények között is becsülettel helyt tudtak állni. És meg kellene köszönni nekik a példát. Vajon képesek vagyunk erre? Szabadság (Kolozsvár)

Sógor Csaba az EP-ben: Romániában rendszeressé váltak a magyar kisebbség elleni uszító üzenetek
Romániában rendszeressé váltak az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erről beszélt Sógor Csaba az Európai Parlament plénumában. Úgy fogalmazott, a jelenség ma már a politikai életre is rányomja a bélyegét, gyakorlatilag megbénítja a többség és a kisebbség közötti – amúgy is akadozó és részleges – párbeszédet, olvasható az RMDSZ-tájékoztatóban.
Miközben az elmúlt időszakban a gyűlöletbeszéd elleni fellépés az online térben okoz komoly nehézségeket a hatóságoknak világszerte, Romániában a nyomtatott lapokban és az audiovizuális médiában váltak rendszeressé az országban élő magyar kisebbség elleni uszító üzenetek – erre hívta fel az RMDSZ EP-képviselője hétfő este a strasbourgi plénum figyelmét.
A dokumentum szerint Sógor Csaba rávilágított: a magyarokat becsmérlő, a tényeket semmibe vevő és az etnikai gyűlöletet feltüzelő üzenetek büntetlenül hangozhatnak el a román médiában, széles körben ismert televíziós műsorvezetők, újságírók vagy akár a tudományos élet ismert személyiségeinek szájából.
„A társadalmi hatások egyértelműek, felmérések szerint ugyanis a magyar kisebbség elutasítottsága növekedőben van, a román politikai elit körében pedig senki sem emeli fel a szavát a jelenséggel szemben” – magyarázta.
Sógor Csaba kitért arra is, hogy az ország jövőre szeretné ünnepelni fennállásának 100 éves évfordulóját. „A Romániában száz éve élő másfél millió magyar felé azonban eddig csak pökhendi, kioktató vagy egyenesen ellenséges üzenetek érkeztek” – nehezményezte az erdélyi képviselő. Szabadság (Kolozsvár)

Cseke: a nemzeti kisebbségek napjáról szóló törvénykezdeményezés nem váltja ki az RMDSZ március 15-re vonatkozó jogszabályát
Hétfőn a szenátus ellenszavazat nélkül fogadta el azt a törvénytervezetet, amely a Romániában élő nemzeti kisebbségek napjává nyilvánítja december 18-át. Ez a kezdeményezés nem teljesen újkeletű, hiszen 1998-ban az akkori kormány határozattal fogadta el, hogy december 18-án a nemzeti kisebbségek napját ünnepeljük. A szenátus hétfői döntésével gyakorlatilag törvényerőre emeli az említett kormányhatározatot.
„Több tíz nemzeti kisebbség él Romániában, egyesekről alig hallunk, hiszen kis létszámú közösségek. Ilyen körülmények között fontos, hogy törvény teremtsen arra lehetőséget, hogy évente egy napon a nemzeti kisebbségekre, kultúrájukra irányuljon a figyelem – nyilatkozta Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője.
„Az RMDSZ támogatja a nemzeti kisebbségek napjáról szóló törvénytervezetet, ugyanakkor felhívjuk a figyelmet, hogy december 18-a, és az erről szóló jogszabály nem összetévesztendő az egyes nemzeti kisebbségek hivatalos ünnepeivel, így romániai tatárok napjával és a romániai roma közösség napjával, illetve az RMDSZ azon kezdeményezésével sem, amelyben március 15-e hivatalos ünnepé nyilvánítását kérjük” – mondta Cseke.
„Az RMDSZ politikusa hangsúlyozta, a Romániában élő nemzeti kisebbségek ünnepnapjáról szóló kezdeményezés nem váltja ki a szövetség március 15. hivatalos ünneppé nyilvánításáról beterjesztett törvénytervezetét. „Mint azt többször is hangsúlyoztuk, az RMDSZ nyitott a kezdeményezéssel kapcsolatos vitára, a felmerülő kérdések megbeszélésére, de törvénytervezetünket fenntartjuk a szenátusban, hiszen ez nem a többségi társadalom ellen irányul, és semmi olyant nem tartalmaz, ami más romániai nemzeti kisebbségek, így a tatárok és romák esetében már nem lenne biztosított” – hangsúlyozta. Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségi jogok „Sajnos nem elég nagy a kényszerítő erő” – a kisebbségi jogok szavatolását kérték Strasbourgban
A kisebbségi jogok bővítése, így a többnyelvűség is az állam úgynevezett jogalkotói nagylelkűségétől és a többség döntésétől függ – hangsúlyozta Strasbourgban tartott beszédében a háromszéki tanács alelnöke.
A kisebbségi jogok szavatolására fogalmaztak meg több javaslatot a napokban Strasbourgban, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának plenáris ülésén a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájában foglalt előírások megvalósításáról szóló jelentés kapcsán.
Grüman Róbert, a Kovászna megyei önkormányzat alelnöke, a kongresszus tagja hétfői sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta: az ülésen felszólalásában hangsúlyozta, hogy a kisebbségi jogok bővítése, így a többnyelvűség is az állam úgynevezett jogalkotói nagylelkűségétől és a többség döntésétől függ, illetve attól, hogy milyen kényszerítő ereje van az állam által elfogadott és ratifikált nemzetközi egyezménynek.
„Mint tudjuk, sajnos nem elég nagy a kényszerítő erő. A gyakorlatban azt látjuk, hogy a helyi és regionális önkormányzatok számára az állam nem biztosítja azokat a szükséges költségvetési alapokat, amelyek lehetővé tennék ennek a chartának az alkalmazását” – mutatott rá Strasbourgban Grüman. Klárik Attila és Grüman Róbert
Az ülésen többek között azt javasolták, hogy kormányzati szinten különítsenek el a többnyelvűséget elősegítő költségvetési forrásokat.
Lényeges elvárás, hogy a kormány ne akadályozza a helyi önkormányzatokat a többnyelvűség alkalmazásában, ugyanakkor tegyen lépéseket a nyelvi sokszínűség megvédése érdekében. Egy másik javaslat, hogy a kormányok fontolják meg, hogy regionális nyelvi státust kapjanak azok a történelmi regionális vagy kisebbségi nyelvek, ahol az ezeket beszélő lakók száma vagy aránya megköveteli.
A plenáris ülésen megfigyelőként részt vett Klárik Attila, a megyei önkormányzat külkapcsolati, európai és nemzetközi ügyek szakbizottságának elnöke is, aki beszámolt arról, hogy a monitoring bizottság ülésén napirendre tűzték a több mint 150 civil szervezet és egyházi képviselő által benyújtott beadványt, valamint a tavaly márciusban a Székely Nemzeti Tanács által beadott, a helyi zászlók kitűzésére vonatkozó petíciót is.
A civil szervezetek által benyújtott petíció kapcsán szót kapott a román küldöttség vezetője, aki a Kovászna megyei prefektusi hivataléval azonos álláspontját ismertette. A bizottság döntése értelmében az említett két esettel kiemelten foglalkoznak jövő évben, amikor egy megfigyelő küldöttség látogat az országba az Európa Tanács részéről. A Kovászna Megyei Tanács meghívására az Európa Tanács 2018. május 28. és 30. között szervez tematikus konferenciát és bizottsági ülést Bálványoson a „Többnyelvűség a helyi és regionális önkormányzatokban” témában. Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Emlékük éltetése egyelőre az igazságtétel
Idén is megemlékeztek Érmihályfalván az ’56-os eseményekről, és tisztelegtek az Érmihályfalvi Csoport tagjainak áldozatvállalása előtt. Az ünnepi műsorban a helyi előadók mellett a Hajdúnánási Naná Színház is szerepet vállalt. Az első ünnepi beszédet Cseke Attila szenátor mondta.
Érmihályfalván az ’56-os eseményekhez kapcsolódó, az Érmihályfalvi Csoport tagjai előtt tisztelgő megemlékezésekre vasárnap került sor. Délelőtt a református templomban tartották meg a hagyományos ünnepi istentiszteletet, melyen jelen volt dr. Laky-Takács Péter korábbi kolozsvári konzul, a miniszterelnöki hivatal főtanácsadója, s mely után megkoszorúzták Sass Kálmán mártír lelkész illetve munkatársa, Veronika diakonissza (Földesi Ilona) emléktábláját, továbbá az ’56-os emlékjelet. A helyi RMDSZ által szervezett emlékünnepség délután a kultúrházban kezdődött, a Veres László Zsolt Városi Kórus előadásával. Az első ünnepi beszédet Cseke Attila szenátor mondta, egyebek mellett kifejtve, hogy októberben egymást követik a nemzeti sorstragédiák évfordulói, ám szerinte ezek a jövőbe vetett hitet is bizonyítják, hogy a magyarság nem csak szavakban, de tettekben is a szabadság népe. A rehabilitációt azóta is várják a családok, utalt az Érmihályfalvi Csoport tagjaira a megyei RMDSZ-elnök, hozzátéve: tettük üzenete a mának, hogy céljaink elérését sosem szabad feladni.
Konzuli üzenet
Polonyi Géza kolozsvári konzul mintha csak a fenti gondolatot folytatta volna azzal, hogy az ’56-osoknak egyelőre azzal szolgáltatunk igazságot, ha életben tartjuk emléküket. Hozzátette: a diktatúra megrettent az akkori eseményektől, a határ innenső oldalán is, az úgynevezett “magyar kártyát” akkor is kijátszották és azóta is előveszik időnként. A diplomata szerint összefogás kell ahhoz, hogy “a magyar méltó legyen újra régi nagy híréhez”. A továbbiakban a helyi Bartók Béla Művelődési Ház és a testvérváros Hajdúnánás Naná Színházának a Bethlen Gábor Alap által támogatott együttműködése keretében utóbbi előadócsoportja mutatta be Marth P. Ildikó: Szépen szabadon című kamarajátékát. A mintegy negyedórás történet, bár kitalált, egy ’56-os nánási eseményen alapul, a „tanácselnök elvtárs” irodájában játszódik a forradalom leverése után. A falon ott van az „utat mutató” Lenin fotója csakúgy, mint az optimistán a jövőbe tekintő munkás-paraszt páros, de a szobában mégis a kis közösséget feszítő indulatok uralkodnak: ki, mit, miért és főleg hogyan tovább?! A csupán hat szereplős darabban színre lépett Hajdúnánás polgármestere, Szólláth Tibor is, aki nagyon „bevállalósan” a tanácselnök szerepében jelent meg.
A szülőföld építése
A Nyíló Akác néptánccsoport előadása a sokat mondó Talpra magyar, ruszkik haza címet viselte, és ’56-os budapesti fotók sorjázásával kezdődött. Az ezeken látott ruhákhoz hasonlóakban álltak színpadra a táncosok, megidézve a forradalmi ifjúság lelkesedését, majd a lyukas zászló alatt arra is utalva a koreográfiával, hogy a fegyverek tüzében sem szűnt meg a tánc, azaz a lendület, a jövőbe vetett hit. Stílszerűen a Himnusz is mintha egy régi, varászszemes rádióból szólt volna, recsegve. A főtéri ’56-os emlékműnél folytatódott az ünnepség. A hátteret egy 6X3 méteres nemzeti lobogó szolgáltatta, beszédet Nyakó József mondott. A polgármester egyebek mellett örömmel nyugtázta, hogy az Érmihályfalvi Csoport tagjainak leszármazottai nem az elvándorlást, hanem a szülőföld építését választották (a koszorúzás rendjén az említettek gyerekei, unokái, dédunokái is képviseltették magukat). „Néhány évtized bukdácsolása után markáns, elvhű politizálásnak köszönhetően nemzetünk ma már Európa meghatározó szereplőjévé vált”, fogalmazott a polgármester, hozzáfűzve: „bizakodással tölt el bennünket az az egymásra találás, ami a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatában végre bekövetkezett. (…) Ahhoz, hogy ezen az úton célba érjünk, szoros együttműködésre van szükség a politikai szereplők, egyházak, civilek és a transzilván szellemiséget valló és követő, szülőföldjükhöz ragaszkodó fiatal generáció között”.
Koszorúzás
Orosz Viktória diák szavalata után kezdődött a koszorúzás melynek során összesen 16 személyiség, illetve szervezeti, egyházi és egyesületi képviselő járult az emlékműhöz, továbbá a már említett leszármazottak (Székely Albert gyermekei, unokája, illetve Rimay János dédunokái). A megemlékezés a Himnusz hangjaival ért véget. Rencz Csaba / erdon.ro