Összefogás az erdélyi muzsikusokért
Mozgalom indult azon idős zenészek megsegítésére, akik betegségük miatt nem tudnak muzsikálni, és gondot jelent számukra a gyógyszerek árának előteremtése, de esetenként még a mindennapi betevő megvásárlása is. A segítségnyújtásra Gyergyószentmiklóson is lehetőség nyílik október 24-én.
Az Erdélyi Táncházzenészek kezdeményezése 2014-re nyúlik vissza. Akkor Gyimesben, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozóján fogalmazódott meg, hogy „segíteni kellene azokon az idős zenészeken – valamennyiünk mesterein –, akik elesettségük, betegségük folytán nem tudnak muzsikálást vállalni, eképp az öregeinknek néha a mindennapi kenyér előteremtése is gond”.
2015-ben már készen volt egy brácsaforma kartondoboz, ebbe tehettek tetszőleges pénzadományt a táncházak résztvevői. Az adományokból a rászorultaknak élelmet vásároltak, orvosi ellátásukat támogatták.
„Az idei találkozón eldöntöttük, hogy ez év október utolsó hetében Erdély több városában táncházakat tartunk, és az ebből származó bevételt e szíves célra fordítjuk” – áll az Erdélyi Táncházzenészek közleményében.
Sándor Csaba néptáncoktató szerint nem szabad megfeledkezni azokról a muzsikusokról, akik nélkül sivárabb lenne az erdélyi népzene. Nagy neveket is sorolt: Pikili, az ördöngősfüzesi prímás, a magyarpéterlakai Csiszár Aladár, Csángáló Mezei Ferenc kontrás Szászcsávásról, Moldován István kontrás és Kovács Márton – Puki bőgős Magyarpalatkáról, Duduj Rozália gardonyos Csíkszentdomokosról, Ponci Gyula kontrás Magyarpéterlakáról, Mezei Levente prímás Szászcsávásról, Finánc Zoltán – Vak Zolti bácsi Gyimesközéplokról.
Az öregekért szerveznek táncházat tehát október 21-én Szamosújváron, 24-én Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen, 25-én Kolozsváron, 27-én Székelyudvarhelyen, 28-án Sepsiszentgyörgyön, 29-én Nagyváradon és Désen.
A gyergyószentmiklósi esemény szervezője a Porozó Táncklub partnerségben a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központtal és a gyergyói születésű Molnár Szabolccsal, az Erdélyi Táncházzenészek Találkozójának megálmodójával, vezetőjével. Hétfőn este 7 órára a Szilágyi vendéglőbe várják a népzene- és néptánckedvelőket, muzsikál a Palló, a Cika és a Katorzsa zenekar. A belépődíj tetszőleges, teljes egészében az öreg zenészek javára fordítják.
Balázs Katalin Székelyhon.ro|

Betyárballada és lélekterápia
Már angol nyelvre is lefordították a Betyárkártya ismertetőjét, egyre nagyobb az igény az alfalvi Vargyas Ildikó által készített paklira. A betyárokról és kártyáról azonban mostantól bővebb ismertető is fellelhető, Ildikó párjával, Kürtössy Péterrel jelentetett meg egy míves kiadványt. Az alfalvi képzőművész tehetségét a Gyergyószéki kerek erdő kifestősben is megmutatja.
Még nyomdameleg a Betyárok a magyar kártya lapjain című tanulmánykötet, mely két évvel a betyárkártya után látott napvilágot. Vargyas Ildikó és Kürtössy Péter közös munkája, a házaspár ugyanis úgy gondolta, a kártyakészítést megelőző néprajzi gyűjtőmunka eredményét szívesen megosztanák az olvasókkal is.
Benne szó van arról, hogy mit jelent a kártya az embernek, és mit a magyar embernek, aztán pedig bemutatják a betyárkártyát is. Kiemelik a magyar kártyagyártás ikonikus figuráit, a többi fejezetben pedig a Vargyas Ildikó-féle kártyán megjelenő betyárokról beszélnek. Sorban mutatják be a szájhagyomány és népdalok által életben tartott egykori betyárokat úgy, hogy valós és nem idealizált képet festenek ezekről a személyiségekről. „Nem fényezzük őket, nem akarjuk felmenteni az esetleges bűncselekményeik alól, csupán bemutatjuk a kort, melyben éltek, hogy megértsük, miért jutott betyárútra az az ember, hogyan haladt az életben addig, amíg akasztófára került, vagy békésen elhalálozott, miután jó útra tért” – fogalmaz Vargyas Ildikó. A kötetben ismertető található a színjelekről, a kártya hátlapjáról, az igencsak fontos reverzről, a kártyalapokon megjelenő történetekről.
Motívumok, tekintetek üzenete
Minden fejezet végén egy-egy ornamentikus rajz található, arról a tájegységről, amelyen az adott betyár élt, szűrökről, használati tárgyakról vette le a képzőművész. Ugyanakkor párjával figyelt arra is, hogy a többnyelvű Erdélyben ne csak a magyarokhoz szóljanak, így rövid összefoglaló található a kötet végén román és angol nyelven.
A borítóról Rózsa Sándor betyárkirály néz az olvasóra. Ugyan Ildikó mindig azt a betyárt érezte legérdekesebbnek, akinek életét kutatta, arcát rajzolta, Rózsa Sándor mégis a kedvencek kedvence, ezért esett rá a választás. „Számomra érdekes és tanulságos volt az ő élettörténete. Olyasmiket írnak róla, amely nem szokványos egy betyár esetén. Például azt, hogy senki nem ment el tőle üres kézzel, akinek csak tudott, adott, megszervezte a szabadságharc során a szabad csapatokat, és imádkozott. Tehát egy olyan ember, aki valamilyen kapcsolatot ápol a Teremtővel, nem lehet elvetemült bűnöző. Csak a szemébe kell nézni.”
Marosszentgyörgyön lesz a tanulmánykötet első bemutatója. Miért? Mert oda hívták meg, mondja Ildikó, aki tervezi, akárcsak a kártyát, a kötetet is bemutatná párjával szülőfalujában.
Megtalálni a saját hangot
Vargyas Ildikó képzőművészként, a néprajz iránt érdeklődő személyként ismert a térségben. Odaát, a határon túl, a Duna-kanyarban egyéb kvalitásait is ismerik, ezekből „hozott haza” kifestőst készítve, azt kicsiknek-nagyoknak ajánlva terápia gyanánt.
A csíkszeredai művészeti líceum elvégzése után rájött, a művészet szép, de nem elég, olyasmit szeretne hozzá tanulni, ami az emberi lélekkel kapcsolatos. Párhuzamosan végezte a művészetit és a teológia szakot, aztán vizuális kommunikáció, tárgy- és környezetkultúra szakon tanult, annak módját kereste, hogy az emberek életébe becsempéssze a művészetet, hogy örömmel forduljanak bármilyen alkotói folyamat felé. Ehhez kellett a képzőművészet terapeuta szak elvégzése, és a választott kutatási és szakdolgozattéma: a népművészeti tevékenység lelki egészségre gyakorolt hatása.
Mindezen információkat ha összerakjuk, és hozzátesszük, hogy oktatóként a diákjainak a kifestősöket nem internetről töltötte le, hanem ő rajzolta meg, kikerekedik a második, szintén frissen megjelent kiadványának a képe. Ennek címe a Gyergyószéki kerek erdő, benne a közismert népdal található, hozzá pedig kifestős, szép székely motívumokkal, székely emberekről megmintázott figurákkal.
Még nem tudja, miként fogja ezt értékesíteni, csak azt, hogy minél több emberhez el szeretné juttatni. Többszörös oka van erre: egyik, mert hiszi, hogy az alkotás, festés lecsillapítja a lelket, tudja, hogy a székely motívumok folytonosságot teremtenek az ősök és ma élők között, gyökerek, amelyek az önismeretet segítik, az egészséges személyiségfejlődés feltételei. És az okok között szerepel az is, hogy tudja: a színezés közben az éneklés sem egy pótcselekvés. „Színezzünk, és közben ne feledkezzünk meg az éneklésről sem! Zajoktól túlzsúfolt világunkban szinte elfelejtjük, hogy nekünk is van hangunk. A régi embereknek minden életállapotra volt énekük. Amikor olyan dolgok történtek, amelyek teljes egzisztenciájában rengették meg a személyiséget, amikor elfogytak a szavak, nem maradt más, csak az éneklés” – figyelmeztet ajánlójában Vargyas Ildikó egy utat mutatva ahhoz, hogyan lehet harmóniába kerülni saját magunkkal, a többiekkel, a teremtéssel.
Balázs Katalin Székelyhon.ro

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés
Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezése (Kolozsvár, 2016. október 13.) 
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az MTA BTK Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete közös rendezvényen emlékezett Kolozsváron, október 13-án az erdélyi magyar történetkutatás „nagy mestere”, Jakó Zsigmond professzor születésének 100. évfordulójára. A centenáriumi megemlékezés a Házsongárdi temetőben Jakó Zsigmond sírjának koszorúzásával vette kezdetét, melyet délután az EME Jókai utcai előadótermében az ünnepi konferencia előadásai követtek. A résztvevőket az MTA BTK főigazgatója, Fodor Pál és az EME elnöke, Sipos Gábor köszöntötte, az MTA alelnöke, Vékás Lajos pedig levélben üdvözölte. Az ülést Zsoldos Attila akadémikus vezette le. Az előadások három nagyobb témakörben járták körül Jakó Zsigmond történészi pályáját, levéltár- és tudományszervező szerepét, illetve iskolateremtő tevékenységét. A magyarországi és erdélyi történetkutatás jeles képviselői (többen közülük Jakó Zsigmond tanítványai) Jakó professzor tudósi és emberi arcélének megannyi vonását idézték fel a személyes élményekkel is tarkított, igényes, de ugyanakkor a hallgatóság számára is élvezhető bemutatókban. Az előadásokat a Jakó Zsigmondról készülő portréfilm több részletének vetítése, továbbá a Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez és a Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére című kötetek bemutatója zárta. Előbbit Zsoldos Attila, utóbbit Sipos Gábor méltatta. A rendezvény utolsó mozzanataként pedig Sipos Gábor az MTA BTK Történettudományi Intézete és az EME közötti szoros együttműködés kialakításáért, valamint a szakmai kapcsolatok elmélyítéséért Gr. Mikó Imre-emléklapot adott át Fodor Pál főigazgatónak. Október 14-én a Bihar megyei Micskén az MTA BTK TTI, a KAB, az EME és a helyi önkormányzat képviselői megkoszorúzták Jakó professzor egykori szülőházán elhelyezett emléktáblát. Ez tekinthető Jakó Zsigmond születésének századik évfordulója alkalmával szervezett, és az MTA székházában szeptember 23-án kezdődött rendezvénysorozat záró mozzanatának. eme.ro

A román-magyar etnikai kártyát '56-ban is kijátszották Kolozsváron
Erdély visszafoglalását vizionálva akadályozták meg a románság szolidaritásvállalását az 1956-os magyar szabadságharccal.
Ma már sok legenda kering arról, mi történt 1956-ban halottak napján Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben, felnagyítva a pesti srácokkal szolidaritásból gyertyákat gyújtó pár tucat diák szerepét. Az viszont mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, aki részt vett a Kolozsvár Társaság székhelyén szervezett csütörtök délutáni beszélgetésen, hogy az akkori történéseknek a történelemkönyvekben van a helye.
A Szekuritáte fogdáit és a peripravai munkatábort is megjárt Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő elevenítette fel emlékeit – nemcsak a Házsongárdi tüntetésről, hanem az akkor még önállón működő Bolyai Egyetem nagy hírű magyar szakának mindennapjairól is. A Kántor Lajos irodalomtörténész által moderált beszélgetés alkalmat teremtett arra is, hogy az egykori évfolyam- és iskolatársak társaságában megemlékezzenek a Marianum mindazon tanárairól és hallgatóiról, akik időközben távoztak az élők sorából.
Dávid Gyula 1951-ben fejezte be tanulmányait, majd 1956-ban tanársegédként tért vissza a Bolyai Egyetemre. Kántor Lajos szerint a magyar szak akkoriban inkább egy kisdedóvó volt, mint egyetem.  Ezt Dávid Gyula is megerősítette, hiszen valóban felügyelet alatt álltak. Volt olyan óraadó tanár, aki román létére tanított a magyar szakon.
Feszült légkörben teltek a mindennapok, a régi tanárok sorra mentek el, és egy fiatal tanárnemzedék került katedrához.
A kolozsvári magyar egyetemista körökben uralkodó közhangulat még a forradalom kitörése előtt is feszült volt, jól jelzi ezt az akkor már Kossuth-díjas Tamási Áron október 16-i látogatásának és teltházas előadásának lelkesült hangulata is.
Október 24-én a tanársegédi szobába beköltöző egyik oktató rádióján hallgatták a budapesti forradalomról szóló külföldi tudósításokat, többek között ez is tárgyát képezte a Szekuritáté későbbi kihallgatásainak, akárcsak a házsongárdi tüntetés. Utóbbi kapcsán Dávid Gyula elmondta: tanárként rendszeresen szervezett irodalomtörténeti sétákat a városban és a Házsongárdban is, ahol jeles személyiségek sírjait gondozták.
Sokan máig nem hiszik el neki, hogy a november elsején zajlott egyik ilyen séta és gyertyagyújtás nem tudatos szimpátiatüntetés volt, hanem a közhangulat által vált azzá, benne volt a szikra a levegőben. Sok a legenda ezzel kapcsolatosan, valahol például azt olvasta, hogy a Hősök temetőjében több ezer diákkal együtt énekelte a magyar himnuszt, holott ilyesmi nem történt. A másodévesekkel mentek ki a temetőbe, ahol ismeretlenek csatlakoztak hozzájuk. Bartis Ferenc saját versét szavalta el, majd elhangzott egy Reményik-vers is.  Az már csak Dávid Gyula személyes dossziéjából derült ki, hogy nyolc titkosszolgálati jelentés is készült minderről, melyek dokumentálják az eseményeket, úgy, ahogy ezek megtörténtek. 
A Budapesten kitört forradalommal való szimpátiatüntetés ötletét egyébként a Babeș Egyetem hallgatói vetették fel, ők buzdítottak arra, hogy a bolyaisok álljanak a kezdeményezés élére. Dávid Gyuláék ezt hallván az egyetemi bentlakásokhoz rohantak, nehogy bárki is bedőljön a csapdának. A román egyetem egyik tanszemélyzeti ülésén hangzott el először, majd gyorsan elterjedt a hír, hogy a magyar szabadságharc célja Erdély visszafoglalása, ezért nem szolidarizálhatnak vele a románok. Az etnikai konfliktus megelőzésére lefordították románra a forradalom 16 pontját. Dávid Gyula elmondása szerint el akarták kerülni, hogy olyasmi történjen, ami lövésekre adhat okot.
Valamilyen formában minden magyar egyetemista ki akarta fejezni szolidaritását a magyarországi történésekkel: ki fekete szalagot viselt, ki gyertyát gyújtott. November 4-e után viszont leállt minden, a gépezet pedig sorra bedarálta a különböző szereplőket. Sokakat kirúgtak az egyetemről, megkezdődtek a kihallgatások és bírói tárgyalások, majd a bebörtönzések. Mindez egy olyan megfélemlítési akciónak volt a része, mely a Bolyai Tudományegyetem felszámolását készítette elő. De az már egy másik történet. foter.ro

Ortutay Elemér üldözött kárpátaljai görögkatolikus papról rendeztek emlékkonferenciát Beregszászon
A szovjet időszakban évtizedeken át üldözött kárpátaljai magyar görögkatolikus pap, Ortutay Elemér életéről és a kárpátaljai görögkatolikus egyházban betöltött szerepéről tartottak emlékkonferenciát születésének 100. évfordulója alkalmából október 13-án Beregszászon.
A „Holnap is felkel a nap” – Kárpátalja a 20. században egy görögkatolikus pap élettörténetén keresztül címmel, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán megtartott tanácskozás résztvevőit köszöntő beszédében Demkó Ferenc, a beregszászi magyar görögkatolikus esperesi kerület helynöke elmondta: Ortutay Elemér, a hitvalló görögkatolikus pap élete és munkássága a mai fiatalok számára már történelem, de emléke elevenen él a középkorú és idősebb kárpátaljai görögkatolikus papokban, akik a tanítványai voltak a múlt század ’80-as, ’90-es éveiben. Ezért fontosak az olyan rendezvények, mint a beregszászi emlékkonferencia, amelyeken lehetőség nyílik arra, hogy a felnövekvő nemzedékek, a szeminaristák megismerhessék Ortutay Elemér életét, megtörhetetlen, félelmet nem ismerő, állhatatos jellemét, kitartását a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetekben is, és példájából erőt meríthessenek a jövőre való felkészülésük során – mutatott rá.
A konferenciát megnyitó beszédében Grezsa István, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztos hangsúlyozta: a száz éve Ungváron született Ortutay Elemér Boldog Romzsa Tódor és Orosz Péter mellett azon nagy kárpátaljai görögkatolikus papok közé tartozik, akik nemcsak Kárpátalján, hanem az anyaországban is a görögkatolikus hitvallás, erkölcsiség példaképei. Természetes tehát, hogy Magyarország kormánya a kárpátaljai magyar görögkatolikusságot mindenben támogatja és támogatni fogja, hiszen a református és a római katolikus egyházakhoz hasonlóan a görögkatolikusok is a magyar kormány stratégiai partnerei – tette hozzá. Majd megjegyezte, hogy a tervezett beregszászi magyar görögkatolikus központ létrehozásánál is számíthat a közösség Magyarország kormányának a támogatására
Előadásában Marosi István, a Rákóczi főiskola görögkatolikus lelkésze azt hangsúlyozta, hogy Ortutay Elemér mindig is magyarként élt és tevékenykedett szűkebb pátriájában. Hű maradt magyarságához azt követően is, hogy 1949-ben letartóztatták, és 1956-os szabadulásáig vorkutai szovjet lágerekben raboskodott. Magyarként tartotta számon a környezete is, jóllehet anyanyelvi szinten beszélt ruszinul, valamint ukránul, és az általa az illegalitásban, majd a görögkatolikus egyház működésének 1989-es újraengedélyezése után legálisan felkészített görögkatolikus papok mintegy 80 százaléka ukrán nemzetiségű volt.
Ortutay Elemért Budapesten élő lánya, Ortutay Mária emlékező előadásában magánemberként mutatta be. Elmondása szerint édesapja példamutató családapa és férj volt, aki az őt és családját ért kemény megpróbáltatások ellenére nagy odaadással nevelte öt gyermekét.
Szabó Konstantin görögkatolikus pap, prefektus, Ortutay Elemér tanítványa az MTI érdeklődésére elmondta: Kárpátalja görögkatolikus hitű magyarsága nem felejtette el Ortutay Elemért. Hangsúlyozta: emlékének, szellemi hagyatékának megőrzéséről gondoskodnak azok a jelenleg is szolgálatban lévő görögkatolikus papok, akik a tanítványai voltak, és ezt a célt szolgálja az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium is a Rákóczi főiskolán. Jelezte, Ortutay Elemér szellemi hagyatékának jelentős része még nincs feldolgozva, és ez a munka a fiatal kárpátaljai magyar görögkatolikus értelmiségiekre vár.
Ortutay Elemér (Kövesliget, 1916. június 2. – Ungvár, 1997. január 25.)  1949-től 1956-ig börtönben volt. magyarkurir.hu

Közel egymillió eurót kap adósságrendezésre a Partiumi Keresztény Egyetem
Legtöbb 300 millió forint, azaz közel egymillió euró vissza nem térítendő támogatást hagyott jóvá a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adósságrendezésére, közölte pénteki tanévnyitó-beszédében a most ünnepélyesen is beiktatott új rektor, Pálfi József – számol be Vásárhelyi-Nyemec Réka a krónika.ro-n.
A Krónikához eljuttatott kivonat szerint a testület erről október 7-én döntött, az egyhangúlag megszavazott határozat alapján pedig ezt a keretösszeget a kolozsvári székhelyű alapítvány saját forrásainak a terhére biztosítja majd az egyetem helyzetének „naprakész tisztázását követően”. Hangsúlyozzák, hogy a pénz felhasználása a magyarországi állami támogatást kezelő kuratórium elnökének jóváhagyásával történhet, kizárólag a PKE tartozásainak törlesztése céljából.
Az 1990-ben alapított helyi Sulyok István Református Főiskola jogutódjaként 1999-ben alakult, 2008-ban akkreditált tanintézet, mint ismeretes, mintegy 3,5 millió lejes adósságot halmozott fel a felelőtlen gazdálkodás miatt. Amikor a fenntarthatóságot fenyegető problémák tavaly napvilágot láttak, János Szabolcs és Berei Annamária gazdasági igazgató lemondott tisztségéről, hogy az azóta már a Sapientia felügyelete alá vont – de önállóságát megőrző – felsőoktatási intézetet új vezetőség szervezze át.
Pálfi rámutatott, hogy a tavasszal elfogatott reformok révén elért megtakarítások és az alapítványi támogatás lehetővé teszi a „hosszú távú fejlődés biztosítását és a pénzügyi helyzet konszolidálását”. Jelezte, adósságuk egy részét – köztük a román állam felé felhalmozott tartozást – már törlesztették, a bankhitelek visszafizetését pedig már újraütemezték. „Konkrét adatokat azért nem mondhatok, mert bár a 2015-2016 tanév lezárult, de a számvetések, mérlegek, egyenlegek csak az elkövetkező hetekben készülnek el. Csak akkor tudok konkrét összegeket mondani, miután ez megtörténik, és rákerül a megfelelő pecsét és aláírás” – magyarázta a Krónikának a rektor.
A tanévnyitó alkalmával egyébként az is kiderült, hogy Szabó Simon lett a PKE gazdasági igazgatója, Pálfi pedig azt is elárulta, hogy a Sapientia Alapítvány kuratóriuma további 200 millió forint támogatást folyósít majd számukra az oktatáshoz szükséges ingatlan-beruházásaikhoz – írja a
krónika.ro. Erdély.ma

Botrányt keltett a vándorcirkusznál kitűzött magyar zászló
Megbírságolta egy vándorcirkusz tulajdonosait a Dâmbovița megyei prefektus, mert a megyeszékhely Târgovișten egy áruház parkolójában felállított sátruk tartóoszlopaira Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok zászlajait tűzték ki – közölte a News.ro portál pénteken.
Antonel Jîjîie prefektus a „legkisebb kiszabható” 2500 lejes bírságról állított ki jegyzőkönyvet a román zászlótörvény alkalmazási útmutatásait rögzítő, 2001-ből származó kormányhatározatra hivatkozva. A Targovistenews.ro portál azt írta: a New York cirkusz tulajdonosai az idegen zászlók kitűzésével botrányt keltettek Târgoviștén. Az internetes újság beszámolója szerint a törvénysértésről a 112-es sürgősségi hívószámon érkezett lakossági bejelentés, ezért egy rendőrjárőrt küldtek a helyszínre.
A cirkusz „magyar származású képviselőinek” magyarázata még az intézkedő rendőröket is meglepte, mert azt mondták nekik, hogy ők egy kft., és azt csinálnak, amit akarnak – állítja a helyi hírportál.
A román zászlótörvény szerint más államok lobogóit az ország területén csak Románia zászlajával együtt, kizárólag külföldi hivatalosságok látogatása, nemzetközi találkozók vagy ünnepségek alkalmából, hivatalos épületeken, vagy a helyhatóságok által kijelölt köztereken szabad kitűzni.
MTI Székelyhon.ro

Kísérletező formák, sokszínű tartalmak (Hivatásos táncegyüttesek találkozója)
A nyitónap hajnalig tartó táncházzal zárult, tegnap reggel mégis megtelt a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér a szakmai kiértékelőn, és a tánctechnikai műhelygyakorlat is sokakat vonzott. Az erdélyi hivatásos táncegyüttesek Sepsiszentgyörgyön tartott találkozója első két napján a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a székelyudvarhelyi társulat mutatta be produkcióját, ma a csíkszeredai és a nagyváradi együttes lép színpadra, a rendezvény holnap a hagyományos gálaműsorral ér véget.
Nem verseny, még csak nem is olyan seregszemle, ahol bármilyen tekintetben rangsorolnák az együtteseket, mégis van egy bizonyos véleményező jellege a rendezvénynek, amelyen a szakemberekből álló zsűri értékeli az alkotók és az előadók munkáját,  jobb esetben ez a kettő egybefonódik. A zsűri tagjai – Kocsis Enikő koreográfus, táncpedagógus, Kutszegi Csaba tánckritikus, Makovinyi Tibor táncművész, koreográfus, táncpedagógus, Nagy B. Sándor dramaturg, lapunk munkatársa, Sardar Tagirovsky színházi rendező, Simó Júlia ruhatervező-ruhakészítő és Szép Gyula zenei szakirányító, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója – arra törekszenek, építő kritikával segítsék az alkotókat és előadókat abban, hogy érthetőbb, az üzenetet tisztán megfogalmazó és megvalósító minőségi előadásokat hozzanak létre. Ha paródiát hirdetnek, az legyen patinás, magasztos, ne poénok zavaros egymásutánisága, jelenjenek meg jól felismerhető karakterek, a formai arányok feleljenek meg a szándékban megfogalmazott tartalomnak – foglalható össze a Maros Művészegyüttes  Könczei Árpád rendezte, Most múlik című előadásának véleményezése. A Háromszék Táncegyüttes Mihályi Gábor rendezte Erdély-menyegzőjéről elhangzott: az előadás elérte célját, a szándék szerinti üzenet tiszta, az előadók maguk hordozzák azt, ami Erdély. A női kar kiváló, szuggesztív, a fiúk csapata is összefogott, a díszlet szervesen összefonódott az előadókkal, a produkció erőssége a zene, de a vetítés túlzsúfolttá teszi az előadást, amely amúgy is túl sűrű, néhol a kapcsolódási pontok követhetetlenek – fogalmaztak. Az első két előadásról az E(h)tűd című fesztiválújság is beszámol, a tegnap esti előadás szakmai kiértékelőjére visszatérünk. A szakszerű megállapítások egy része szolgálhat akár általános tanulságul is bárkinek, aki színpadi alkotó, illetve előadó, a hivatásos táncegyüttesek találkozójának rangját az őszintén megfogalmazott kritika is emeli. A látvány pedig, amelyet a társulatok a négy nap alatt nyújtanak, azt jelzi: a néptánc, a magyar táncművészet olyan anyanyelv és kifejezőeszköz, amely legbecsesebb értékeink közé tartozik.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki diákokat is díjaznak
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége közzétette az idei Mákvirág-, Bolyai Farkas- és Kós Károly-díjat elnyert diákok, valamint az Apáczai-díjjal kitüntetett pedagógusok névsorát, az ünnepélyes díjátadást ma tartják a szovátai Teleki Oktatási és Módszertani Központban. 
A Mákvirág-díjra, vagyis A megye legjobb IX., X., XI. és XII. osztályos tanulója címre azok a középiskolás diákok pályázhattak, akik kiváló eredményeket értek el tantárgyversenyeken, kulturális és sportrendezvényeken, valamint példás magatartásúak. Háromszékről ezüstdíjban részesül Dáni Eszter, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum X. osztályos diákja, bronzdíjat kap Kádár Attila, a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum XI. osztályos tanulója, és szintén a Mákvirág-díj ezüstfokozatát kapja Bod Réka Barbara, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzős diákja.  Az RMPSZ Tehetséggondozó Tanácsa 2011-ben hozta létre a Kós Károly-díjat a magyar nyelv és irodalom, valamint az anyanyelvápolás terén kiemelkedő eredményeket elérő középiskolás diákok számára. A díj elnyeréséhez összeállított pontozási rendszer figyelembe veszi a diákok országos és Kárpát-medencei versenyeken elért kimagasló eredményeit, valamint az elektronikus sajtóban, országos lapokban, folyóiratokban vagy éppen önálló kötetben megjelent egyéni alkotásokat is. Az országosan kiosztott három Kós Károly-díjas diák között szerepel Komán Attila is, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum végzőse, Erdély Judit tanítványa. Az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végző pedagógusokat kitüntető, kétévente kiírt Apáczai-díjra idén ötvenheten pályáztak, közülük egy pedagógust díszoklevéllel, kettőt-kettőt Apáczai-díjjal, illetve az Apáczai-díj aranyfokozatával jutalmaznak, háromszéki díjazott nincs közöttük. Idén a matematika terén elért kiemelkedő eredmények értékeléséért létrehozott Bolyai Farkas-díjnak sincs háromszéki kitüntetettje.
Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Veress Zsuzsa festészeti kiállítása a Vigadóban
November közepéig látogatható az e héten a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában megnyílt Veress Zsuzsa Marosszentgyörgyön élő festőművész A színek labirintusa című kiállítása, amelyen tizenhat absztrakt festményt tekinthetnek meg az érdeklődők.
A Vigadó Galéria évadnyitó tárlatán a jelenlevőket házigazdaként Lung László Zsolt színművész, az intézmény igazgatója köszöntötte, majd Ilarie Gheorghe Opriş, a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületének elnöke a festő munkásságát, Szöllősi Tamás restaurátor, a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet elnöke a tárlatot méltatta. Veress Zsuzsa 1955. december 26-án született Marosvásárhelyen. Festeni harminc évvel ezelőtt kezdett, de néhány próbálkozást követően abbahagyta az alkotómunkát. Csongor fia unszolására nyolc évvel ezelőtt vett ismét ecsetet a kezébe, és elvégezte a Marosvásárhelyi Népművészeti Iskolát. Az amatőr festőművész 2010 óta tagja a Képzőművészek Szövetségének, 2013 óta pedig a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületének. Az utóbbi két évben több művésztáborban vett részt, és ő is szervezett alkotótáborokat. Első egyéni kiállítását 2010-ben a marossárpataki falunapok alkalmával rendezték, munkáit azóta számos hazai és nemzetközi, egyéni, illetve közös tárlaton állította közszemlére.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kivizsgálhatják Opreát
Jóváhagyta Klaus Iohannis államelnök a Gabriel Oprea volt belügyminiszter elleni bűnvádi eljárás megkezdését. A volt kormányfőhelyettest gondatlanságból elkövetett emberölés, Bogdan Gigină rendőr halála miatt vizsgálja a korrupcióellenes ügyészség.
Mivel Oprea szenátor is volt, az ügyészség először a szenátustól kérte mentelmi jogának felfüggesztését, de a felsőház szeptemberben elutasította ezt. A következő napokban országszerte több ezren tüntettek a törvényhozók ellen, és Oprea lemondott szenátori mandátumáról. Volt miniszterként azonban még mindig mentelmi jog védte, ám ennek felfüggesztéséről már az államfőnek kellett döntenie, aki eddig minden ilyen kérést jóváhagyott. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját. 
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a  Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit.  A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tartalommal feltöltött testvérvárosi kapcsolat
Magyar történelmi élménypark Déván
Újabb magyarországi fejlesztési partnerség iránt puhatolózik Déva városvezetése, ezúttal turizmus terén. Az új városvezetés konkrétummal tölti fel a testvérvárosi kapcsolatot: míg korábban ezen kapcsolatok lényegében arról szóltak, hogy a városvezetés küldöttsége ellátogat a testvérváros ünnepére, néhány napot kellemesen elmulatnak, majd viszonozzák az egészet. Nos, a meglehetősen népes dévai küldöttség, amely részt vett az augusztusi nagyméretű szigetvári ünnepségen, konkrét fejlesztési kapcsolatok után is érdeklődött. Néhány hete a szigetvári önkormányzat által ajánlott Morvai Ferencet hívta meg Dévára a városi meleg víz és esetleg távfűtés megoldására, a minap pedig a szintén szigetvári kapcsolat révén megismert Kollár László turizmus szakember-vállalkozót, aki történelmi élménypark létesítése céljából érkezett terepszemlére.
Látvány és élmény
A Baranya megyei 800 lakosú Bikal faluban ugyanis Kollár László már létesített egy ilyen történelmi emlékparkot. 1993-ban megvásárolta a romokban heverő kastélyt, melyet történelmi jellegű szállodának rendezett be. A kastélyszálló körül idővel élményparkot épített ki, Magyarország első tematikus élményparkját, amely feleleveníti a középkort. Régi parasztházakat középkor-hűen újított fel, óvárosi központot alakított ki, lovagi küzdőteret létesített. Vagyis mesterek, kézművesek, színészek, harcedzett lovasok és íjászok, gyakorlott madarászok közreműködésével 7 hektáron felelevenítette a középkori Magyarországot turisták számára. A modern körülmények nyilván nem hiányozhatnak, az élménypark korszerű konferencia központtal és a török időket idéző élményfürdővel is rendelkezik.
Kollár László tapasztalata szerint a potenciális turistákat nemcsak a látvány érdekli, hanem az élmény is. A várak, kastélyok, múzeumok nagyszerű látványt nyújtanak, élményt viszont keveset. Ellenben a különféle fesztiválok élményt jelentenek, de kevés látványt. Egy többtagú családban – nagyobb csoportról nem is beszélve – bizonyára akadnak olyanok, akik a látványt kedvelik jobban, mások viszont az élményt. Az olyan 800 000 eurós beruházással létesített bikali élményparkban összekötötte a kettőt, oly módon, hogy a családok minden tagja találhasson valami érdekeset, ami vissza is vonzaná, illetve barátoknak, ismerősöknek ajánlaná. Vendégei 60%-a ugyanis visszatérő.
Déva és Hunyad megye történelme magyar köntösben
Răzvan Mareş dévai alpolgármester hasonló élménypark Déván való létesítése céljából folyamodott Kollár László segítségéért. Utóbbi meglátogatta a tavasszal felújított dévai várat, illetve a 20 kilométerrel arrább fekvő vajdahunyadi várat. Mindkettő nagyszerű látványt nyújt a turistáknak, de kevés élményt. A várakból hiányzik az élet, ami élményt nyújthat a látogatóknak, véli Kollár László.
Az alpolgármester a vár tövében lévő teret, különösképpen az elköltöztetendő korcsolyapálya környékét javasolta Kollár Lászlónak történelmi tematikus park létesítésére. Egyéb helyszín is felvetődött, valahol Déva és Vajdahunyad között feleúton, s akkor a történelmet állandó jelleggel felelevenítő tematikus park egyszerre szolgálná a dévai és vajdahunyadi várakat. A park felépítése olyan másfél-két év alatt történne, a finanszírozást vagy magánvállalkozókkal, vagy EU-s projekből lehetne megoldani, az önkormányzat(ok) pedig a 3-5 hektárnyi terület közművesítését biztosítaná(k). Konkrétumokról még korai lenne beszélni, egyelőre csupán a kezdeti tárgyalások és a helyszíni terepszemle fázisában vannak, hangsúlyozta Kollár László. Sőt, még az sem biztos, hogy Vajdahunyad csatlakozna a közös tervhez, a kohászváros önkormányzata ugyanis EU-s pályázatot készített a nyáron hasonló állandó középkori részleg várban való berendezésére. A pályázatot visszadobta ugyan a temesvári regionális fejlesztési ügynökség, de a város vezetése annak kijavítását és kibővítését tervezi.
Az élménypark azonban mindkét városnak előnyére válna; a két várat meglátogató turisták száma ugyan látványosan növekszik, a vendéglátóiparban azonban ez nem érződik annyira. A legtöbb turista ugyanis nem Déván vagy Vajdahunyadon tölti az éjszakát, a vár(ak) meglátogatása után tovább megy és Temesváron, Gyulafehérváron és különösképpen Nagyszebenben szállásolja el magát. A történelmi élménypark ezen a téren is jelentős előrelépést hozhatna a helyi vendéglátóknak.
Chirmiciu András Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár – A megvilágosodás 300 éve
Az osztrák császári seregek, Savoyai Jenő herceg vezetésével, 1716 októberében szabadították fel Temesvárt a török uralom alól. A helyi Polgármesteri Hivatal Temesvár – A megvilágosodás 300 éve címmel szervez jubileumi rendezvénysorozatot a következő napokban, amellyel a város modernizációjának kezdeteiről és az utána következő látványos fejlődésről szeretnének megemlékezni a szervezők.
Október 15-én, szombaton 12 órától a Dóm téren lesz megtekinthető a Medievalum kiállítás, ahol fegyvereket, lovagi öltözeteket, középkori hangszereket, kínzóeszközöket láthatnak az érdeklődők.
A Szabadság téren este 20 órakor kezdődik a Temesvár – A megvilágosodás 300 éve című koncert, a temesvári Banatul szimfonikus zenekar közreműködésével.
Október 16-án, vasárnap 11 órától a Szabadság téren XVIII. századi kosztümös és harci bemutatót tartanak. A Dóm téren 12 órától lesz újból megtekinthető a Medievalum kiállítás, ahol fegyvereket, lovagi öltözeteket, középkori hangszereket, kínzóeszközöket állítanak ki.
Október 18-án 17 órától a Savoyai Jenő utca 24. szám alatti háznál emlékeznek meg a herceg 300 esztendővel korábban történt győzelmes temesvári bevonulásáról. A ház falán két emléktáblát is lelepleznek Savoyai Jenő herceg tiszteletére. A Jenő herceg ház valójában a temesvári Forforoza várkapu helyén áll, amelyen keresztül a győztes osztrák hadvezér bevonult Temesvárra. A várkaput 1817-ben lebontották, a tégláiból felépítették azt a kétszintes házat, amely dombormű formájában megőrizte a kapu emlékét.
A jubileumi rendezvénysorozat idején, október 14-én és 15-én nemzetközi tudományos ülésszakot szerveznek a Román Akadémia temesvári székházában Temesvár 1716–2016. Egy európai történetcímmel.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Poros polcok helyett életteli programokat a Kálnoky-kastélyba
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 

Mentor – Szimpatikus embertudomány – hagyni kellene a lelkünket érvényesülni (II. rész)
Szilágyi N. Sándor nyelvész: a világ egyben van, csak a tudomány van feldarabolva
Sanyi bácsi – ahogy mindenki ismeri – gondolkodik a világról és az emberről, a dolgokat rendesen körbejárja, meghányja-veti, majd megfogalmazza a sablonszövegektől igen, de a bírálattól nem mindig mentes, azonban mindig kedvesen, udvariasan tálalt álláspontját. Ez már abból a nyelvi fordulatából is érződik, hogy még azokat a gondolatokat is egyes szám első személyben fogalmazza meg, amelyekkel nem tud azonosulni. Az interjú második részét olvashatják, amely lezárja első Mentor-sorozatunkat. Rovatunkban 18 interjú készült, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóival, kutatóival, diákjaival, akik különféle tudományos szakterületeken tevékenykednek. Az interjúk olvashatók a Szabadság honlapján.
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A szakirodalom hiányának az előnye
– Az eddig elmondottakból is érződik, hogy vívódó ember, aki minden kérdést megfontol, átgondol és többször is megrág. Jól tudom, hogy mikor a doktori védése volt, akkor a bírálók védték meg a dolgozatát önnel szemben, mert időközben rájött, hogy valamit másképpen kellett volna csinálni?
– Ez még az egyetemi szakdolgozatom védésekor történt. 1967–72 közt voltam magyar szakos diák, és abban az időszakban frissebb külföldi szakirodalom nemigen jutott el ide, pláne nyugati. Mi abból éltünk, amit a 20. század első felében a nyelvészet elért, az hagyományozódott tovább az egyetemen. Sokan panaszkodtak itt akkor (de egy kicsit mentségnek is jó volt ez), hogy hogy is lehetne itt tudományt művelni, mikor nem jutunk hozzá az újabb publikációkhoz, ami a kutatás alapja?
Arra viszont nem gondoltak, és ma sem igen szoktunk, hogy a szakirodalom hiányának van egy nagyon nagy előnye is. Mert mi történik, ha én nagyon kíváncsi vagyok valamire, ami nem hagy nyugton, és annak a problémának mindenáron meg szeretném találni a megoldását, és éppen akkor bejön egy frissen megjelent könyv, ami pont arról szól? Ha én azt el fogom olvasni, de a témán még nem gondolkoztam a magam fejével annyit, hogy észrevegyem, ha a szerző nagyon elrontott valahol valamit, akkor azt komolyan fogom venni, híve leszek annak az irányzatnak, onnan tanulom meg, mit hogy kell látni, értelmezni, és a vége az lesz, hogy én is úgy fogok látni és értelmezni mindent. És akkor mit csináltunk? Az ezer ugyanúgy gondolkodó ember mellé lesz egy ezeregyedik, és mennyiségileg ugyan nőtt ez a szám, de sokat nem haladtunk a kérdés megértésével. Ha viszont a szakirodalomhoz nehéz hozzájutni, az ember nincs kitéve ennek a veszélynek, hanem ha tényleg azért foglalkozik tudománnyal, amiért egyedül érdemes, vagyis puszta kíváncsiságból, akkor a helyzet rászorítja arra, hogy ő maga találjon megoldást a kérdésére. Persze ez most nem arról szól, hogy a szakirodalmat nem kell ismerni, dehogyis. Azt el kell olvasni, mese nincs, de csak akkor szabad nekifogni, mikor az embernek már van egy jól kialakult elképzelése a megoldásról. Akkor már van mihez olvasni, és úgy ahhoz lehet kritikailag is viszonyulni.
Szóval én akkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a magyar fonológiai (hangtani) rendszert hogy lehetne olyan szabályrendszerrel leírni, ami a működéséről szóljon, ne csak arról, hogy milyen, de ilyesmit nem tanítottak nekünk. Pedig első-másodéves koromban mindent elolvastam, amit fonológiáról egyáltalán lehetett Kolozsváron, és amit érdemes is volt. Reggeltől estig ott ültünk a könyvtárban, nagyon jó volt. Egy szakunk volt, a heti 16 óránk hétfő, kedd, szerdán lement, és akkor csütörtök reggel beültünk a könyvtárba, ahonnan vasárnap délben dobtak ki bennünket, mikor bezárt. Csak enni meg aludni mentünk el közben.
De arról, ami engem a legjobban érdekelt volna, nem találtam semmit. Mit tehettem volna? Nekiálltam, és megcsináltam. Elég izgalmas volt, pont azért nem bírtam abbahagyni. Már a vége felé jártam, mikor végre a szakirányítóm, Teiszler Pál meg tudta nekem valahogy szerezni N. Chomsky és M. Halle The Sound Pattern of English című könyvét 1965-ből, amiről tudtam hírből, hogy valami olyasmi, mint amivel én is vesződök. Mikor megkaptam, láttam, hogy tényleg. De ha nekem már volt egy saját elképzelésem, rögtön láttam azt is, hogy ők hol szúrtak el valamit, főleg az elméletben, amit én elkerültem. Ha előbb kapom meg, akkor biztos, hogy én is beálltam volna chomskyánusnak, így viszont már volt egy perspektívám, és tudtam hozzá kritikusan viszonyulni, akármilyen híres ember volt is Chomsky már akkor is. Ezért is mondom, hogy a szakirodalom hiánya nagyon is ösztönzi a kreativitást, persze ha van hozzá kíváncsi ember is.
Dolgoztam rajta eleget, lett belőle egy 230 gépelt oldalas dolgozat. És mikor már be kellett adni, akkor esett le, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor már teljesen világos volt. Persze úgy is működött, ahogy leírtam, de nehézkes és bonyolult volt. Ha újraírhattam volna, hogy minden a helyére kerüljön, sokkal egyszerűbbé válhatott volna. Mondjuk az igaz, hogy senkit se lehet hibáztatni azért, ha egy jó ötlet nem jutott eszébe egy évvel hamarabb, de akkor is nagyon bántott, hogy muszáj volt a meglévőt beadnom, mert újraírni már nem volt idő.
A védésen elmondtam, hogy ezt a dolgozatot úgy, ahogy van, ki kell dobni, mert semmire se jó, e helyett másikat kell írni. Azt mondták, államvizsga-dolgozatnak ez nagyon jó, amire én meg azt, hogy annak lehet, de tudományos munkának nem sokat ér. Nem tudtam őket meggyőzni, tízest adtak rá. De legalább tudtam ott jelezni a kutatás további perspektíváit, hogy merrefelé lehet menni.
Két éve tanítok valamit, és nem tudom, mi az
– Miután 72-ben elvégeztem az egyetemet, Bukarestbe kerültem a Kriterion kiadóhoz könyvszerkesztőnek. Ott voltam 1990-ig, mert csak a rendszerváltás nyomán lett először lehetőség arra, hogy a magyar tanszékre felvegyenek valakit, és odakerülhessek. A Kriterion is nagyon jó hely volt, de nem alkotóház. Akkora szerkesztői normánk volt, hogy sokszor bizony reggeltől késő estig dolgoztunk. A munkánkat komolyan vettük, mindent ellenőriztünk, folyton a lexikonokat, szótárakat forgattuk. Pepecsmunka volt, nagyon kevés idő maradt egyébre, de 1978-ra össze tudtam hozni, hogy megjelenjen egy mindenkinek szóló könyvem a Forrás-sorozatban, a Világunk, a nyelv. A Hétbe is írogattam időnként nyelvi kérdésekről, amik akkor foglalkoztattak. Ezekből alakult ki lassan a szemantikai problémáknak egy újszerű megközelítése, amiben fantáziát láttam. Elkezdtem azzal foglalkozni, már amennyire ráértem. Annyi összeállt belőle, hogy mikor 90-ben az egyetemre kerültem, szemantika néven indítottam róla előadást. Nagyon élvezték a diákok, láttam, hogy fogják a témát.
A külföldi újabb szakirodalommal viszont továbbra is nagyon rosszul álltunk. Mégis tartottam erről 1992 nyarán Pécelen is egy előadást. Akkor szólt nekem Heltai Pál, aki angol szakos, és fordítástudománnyal is foglalkozik, hogy de hát ez pont az, amiről G. Lakoff és M. Johnson a metaforáról szóló könyvükben írnak, ami a kognitív nyelvészet alapja. És én meg két éve tanítom az egyetemen abban a hiszemben, hogy ilyesmivel más tán nem is foglalkozik, közben annak már neve is van!
Mikor megszereztem a könyvet (1980-ban jelent meg), kisült, hogy nagyjából tényleg az van benne, amit én is mondtam a diákoknak. Nem egészen ugyanaz, de ami nem talált, arról azóta se tudtak meggyőzni. Én azt másképp gondoltam, de azóta a magamét is kognitív nyelvészetnek hívom, mert abba talál. Annál is inkább, mert a kognitív nyelvészet annyiféle, ahány helyen művelik, és ebbe teljesen belefér, hogy ahogy mi csináljuk, az is egy olyan sajátosabb formája, ahogy azt Kolozsváron művelik. Ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez nem olyan irányzat, aminek legyen valahol egy nagy, szent guruja, és mindenki azt lesse, hogy ő mit mond, hogy holnap ők is azt mondhassák. Ez sokkal lazább, nekem való. Nem szeretem a nagyon feszes dolgokat.
A 90-es évek közepén érdekes kognitív nyelvészeti kutatásokba kezdtünk itt, a tanítványaim kitűnő szakdolgozatokat írtak, sok érdekes új tudományos eredménnyel. Az igekötők szemantikájával foglalkoztak, meg azoknak a térviszonyoknak a szerkezetével, amik ebben nagyon fontosak. Ezt aztán pár év múlva magyarországi nyelvészek is elkezdték kutatni ebben az elméleti keretben. Én ezért is siettem ezzel, mert tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog jelenni a nyelvészetben, de azzal ott lesz a veszély is, hogy a dolgozatíróim hamarabb olvassák el a szakirodalmat, mint kellene. Ezt addig kell megcsinálni, amíg nincs is ilyen szemléletű szakirodalma, mert most még nem befolyásolhatja őket semmi. Csakis azt a nyelvi anyagot nézhetik, amiben ők kell meglássák az összefüggéseket, és semmi nem zavarhatja őket abban, hogy a saját szemükkel láthassanak, és akkor a fontos dolgokat észre tudják venni.
És észre is vették, öröm volt látni. Az egyik legjobb szakdolgozatot pedig olyan tanítványom írta, amilyen tán nem is volt addig a dolgozatirányítói pályafutásom során, hogy annyira gőze se legyen arról, hogy egyáltalán mi az, hogy nyelvészet. Ez itt óriási előny volt, mert őt aztán semmi nem akadályozta abban, hogy a saját szemével lásson, az viszont volt neki nagyon is éles, és abból az eredeti nézőpontból nagyon érdekes dolgokat tudott észrevenni, ami nem biztos, hogy sikerült volna, ha előbb jól megtanulja, hogyan kell a nyelvészetben látni, és mire kell figyelni. A tudományban az az eredményes, ha az ember a saját szemével lát.
És ha valaki azzal nézi, fontos, hogy járja is körül rendesen a témát: a problémát nézze meg innen is, onnan is. Nem véletlenül mondjuk azt úgy, hogy körüljárja a témát. Ha csak ülne ott mellette, akkor csak abból a nézőpontból látná. Körül kell járni, hogy minden oldaláról lássuk, hogy néz ki. Így jobb esélyünk van rá, hogy valami rendesebb elméleti magyarázatot tudjunk találni. Ez különben nagyon ott van a szimpatikus embertudományban is, hiszen az éppen azért kell indiszciplináris legyen, hogy az embert lehetőleg minden oldalról láthassuk egyszerre, ne csak mindig egy-egy diszciplína nézőpontjából.
A megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is
– Ez meggyőzően hangzik, mégis sokszor látjuk, nemcsak a tudományban, hanem a közéleti problémák megvitatásakor is, hogy az emberek hajlamosak egyetlen nézőpontra beállni, és csak azt fogadni el igaznak, ami onnan látszik, a más nézőpontoknak pedig sokszor a létjogosultságát is megkérdőjelezik. Lehetne ezen változtatni?
– Hát ez nem könnyű – és ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, csak most más irányból. Itt az a katasztrófa szerintem, hogy ez valahogy úgy működik, különösen magyaroknál, hogy ha egyszer választottam magamnak egy „politikai felekezetet”, akkor azzal nemcsak nézőpontot választottam, hanem attól kezdve már nem is a magam szemével látok, sőt hamarosan már nem is akarok, hiszen elég, ha odafigyelek, mit mondanak az „egyházatyák” arról, hogy ők mit hogy látnak. A magam szemével akkor már nem is látok semmit, és nem is alaptalanul hívják ezt a betegséget politikai elvakultságnak, ami elég súlyos látási zavar.
Azt viszont vakon is tudom, hogy az én felekezetem hitelvei szerint így kell nézni, látni és magyarázni a dolgokat, és hiába tudom, hogy van más felekezet is, kíváncsi se vagyok rá, hogy vajon ők azokat hogyan látják, és miért úgy. Hiszen ha megvan az a hitbizonyosságom, hogy az én felekezetem az egyedül üdvözítő, és minden, ami jó és igaz, egyedül nekünk lett kiosztva, a többinek meg csak a rossz és a tévelygés jutott, amit pedig mondanak, csakis hazugság lehet, akkor nincs miért foglalkozzak velük.
Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha a különböző felekezetek hívei találkozhatnának, hogy beszélgessenek is, ne csak gyalázzák egymást, és megpróbálnák jóhiszeműen megérteni, miért látnak úgy amazok, ahogy látnak. Ez nem azt jelentené, hogy okvetlenül igazodni is kellene ahhoz: a megértés nem jelent okvetlenül egyetértést is, de alapfeltétele a problémamegoldásnak, mert akkor már sok mindenben tekintettel tudunk lenni egymásra is.
Most viszont csak az van, hogy mindenki mondja a magáét, azt is inkább csak a saját felekezetbelieknek, a különböző felekezetek diskurzusai pedig elmennek egymás mellett anélkül, hogy találkozhatnának.
A cikk tartalma az, amit az emberek kiolvasnak belőle
– Az egyes felekezeteken vagy táborokon belül a kommunikáció belterjessé vált, ez abban is meglátszik, hogy független sajtónk, ahol ne egyik vagy másik felekezet nézőpontja érvényesülne nagyon nagy vagy akár csak nagyon kis mértékben is, nincs is, és mindegyik felekezet tagjai inkább csak az ő szájuk íze szerintit olvassák. A független újságírásnak egy ilyen világban nem is lehetne nagy sikere, hiszen minek járatnék én olyan lapot, ami nem engem erősít meg minden számában arról, hogy én mennyivel jobb, szebb és okosabb vagyok, mint „ezek” ott a másik oldalon, illetve hogy mennyire igazam van, ha azokban csupa gazembereket látok? És még ha akként indulna is, egy lapot nehéz lenne függetlennek megtartani, mert ha ebben a besorolós világban az emberek el se bírnak már olyat képzelni, hogy valaki ne ehhez vagy ahhoz a felekezethez tartozzon (tehát ha az enyémhez bajosan, akkor világos, hogy amoda tartozik), akkor az olvasók is úgy olvasnak, és előbb-utóbb találnak valamit, ami alapján valahova besorolhassák, és ettől kezdve a lap maga is elkezd ahhoz alakulni, mert amelyik kutyának veszett hírét költik, annak veszni kell: ha elterjed, hogy ez egy ilyen lap, akkor a másik táborbeliek elkezdenek ódzkodni tőle, hogy ők oda írjanak, és akkor tényleg olyan lesz.
Ezért is van az, hogy nekem például gondot okoz, hogy ha írok egy cikket, akkor azt hol is közöljem, ahol elég ember el is olvassa? Amit nemigen olvasnak, ott nem érdemes, akkor inkább kiteszem a Facebookra, ott többen elolvassák. De most amolyan „felekezetnélküliként” én hova küldjem, ha nem létezik független média, mikor tudom, hogy az emberek ugyanabból a cikkből teljesen mást olvasnak ki, ha az egyik helyen jelenik meg, mint ha a másikon?
Nemrég írtam egy cikket erről a gyűlölködésről. Hihetetlenül tanulságos kommentanyag gyűlt alatta össze. Hiába volt teljesen világos, hogy a cikk nem a népszavazás ellen íródott (csakis a kampányán voltam felháborodva), mert ha a Maszolon jelent meg, akkor ebből több hozzászóló számára is evidens lett rögtön, hogy az népszavazás elleni kampány. Az is világosan látszott, hogy pusztán az, hogy ott jelent meg, többeknek elég volt ahhoz, hogy el se olvassák, csak nyomjanak oda egy lesajnáló kommentet, hiszen ha egyszer itt jelent meg, akkor világos, hogy csak milyen lehet. Vagy úgy kezdték el olvasni, hogy már az elején tudták, hogy ez valami nagy gazemberség lesz megint, és csak azt kell figyelni, mibe lehet belekötni, és ami nem olyan, az nem is érdekel. És nagyon sokan már csak így olvasnak, sajnos. Pedig itt még az is oda volt írva a cikk végére, hogy azt a Háromszéknek írtam, csak azért küldtem végül a Maszolnak, mert kiderült, hogy amott elkéstem vele. Ha a Háromszékben jelenik meg, akkor szó szerint ugyanaz lett volna, de teljesen más lett volna a tartalma, egyszerűen attól, hogy ott jelent meg. Mert a cikk tartalma az lesz, amit az emberek kiolvasnak belőle, vagy beleolvasnak, attól függően, hol jelent meg.
Az igazi közösséget a Facebook nem helyettesíti
– A Facebookon aktívan tevékenykedik, tavaly a Transindextől még „az év facebookozója” címet is elnyerte. Azóta is rendszeresen használja ezt az online felületet, ami írott formája ellenére a szóbeliséghez közelít. Mit gondol a Facebook nyilvános teréről?
– A Facebook nagyon érdekes hely. Sokan azt hiszik, tanítani járok oda, pedig legalább annyira tanulni. Persze attól nem tudok megszabadulni, hogy helyenként ne legyek tanáros, de hát mit csináljak, ha egyszer tanár vagyok?
A Facebookot közösségi médiának nevezik, de azért elég csalóka azt mondani, hogy közösség, mert ez valójában virtuális közösség, ahol emberek kapcsolatba tudnak kerülni egymással, de nem olyan „rendes” közösség, ahol az élet több vetületében, regiszterében tudnának kapcsolatban lenni. Az igazi emberi közösséget, a szó igazi értelmében, a Facebook virtuális közössége nem helyettesítheti. Pedig az embernek szüksége van arra, hogy igazi közösségekben legyen, mert az ember társas lény, szüksége van az egyik embernek a másikra. Ebben a mai világunkban, ahol a közösségek annyira átrendeződnek és felbomlanak, a Facebook amolyan szimulákruma az igazi közösségnek, de nem igazi.
De ha nem is az, lehetőséget kínál arra, hogy az ember dialogikus kapcsolatba kerüljön nagyon különféle emberekkel, amilyenekkel amúgy nem találkozna. Ez előnye a Facebooknak az igazi, tényleges közösségekkel szemben.
Vegyünk példának egy vallási közösséget, ahol nagyjából hasonló gondolkodású, hitű és szemléletű emberek jönnek össze, akik meg tudják egymással osztani a tapasztalataikat, meg tudják egymást erősíteni a hitükben. Viszont ott nincs lehetőség arra, hogy nagyon különböző véleményű emberekkel kerüljön kapcsolatba valaki. A tőlem eltérő módon gondolkodó emberekről lehet valami elképzelésem, hogy ők valamit miért gondolnak úgy, de nem biztos, hogy eltalálom. Az ilyesmiket jobb megkérdezni, hogy miért így gondolja, és akkor jobb képet lehet alkotni, persze nem nagyon nagy minta alapján, az igaz, mert az ember elég sok más véleményű emberrel nem beszélgethet. De azért sok minden jobb megértéséhez hozzásegít.
A beszélgetés inkább a szóbeliség jellemzője, de a Facebookon is van egy dialogikus forma, még ha írott formában is, ami nem olyan, mint amikor írok egy cikket, amire valaki vagy ír, vagy nem egy válaszcikket, amiből láthatnék rá bár egy reakciót. Ehhez képest ha a Facebookon mondok valamit, akkor ott hamarosan 3-4 ember is megjelenik: rögtön látom, hogy ők ahhoz hogyan viszonyulnak. Megkérdezhetem, miért gondolják úgy, azon el tudok gondolkozni, következőleg figyelembe tudom venni, amit mondtak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy én tudjak meg többet, hanem arról is, vegyem figyelembe, hogy mások valamiről miért gondolják azt, amit. Elgondolkozhatok azon, hogy azt okkal gondolja vagy félreért valamit, és itt sok lehetőség van még. Az ilyen kapcsolat az emberekkel nem fölösleges.
Hogy a Facebooknak tényleg legyen valami haszna is, az a feltétele, hogy az ember ne úgy alakítsa ki az ismeretségi hálóját, mint ami sajnos elég jellemző a közéleti témákkal is foglalkozó magyar facebookozók nagy részére. Ha valaki például egy bizonyos politikai „táborhoz” tartozik, akkor meg lehet figyelni, hogy ismerősei is inkább csak onnan vannak, vagy mert be sem engedné a többit, vagy mert azok nem is akarnának az ismerősei lenni. Vannak, akik körül egész nagy ismerősi hálózat alakul ki, mind hasonló véleményű emberekből. Ezt azért nem nagyon érdemes csinálni, mert ott biztos lehetek benne, hogy ha beírok valamit, akkor azt az összes ismerősöm rögtön lájkolni fogja, és meg fogja osztani. De engem nem az érdekel. Mit tudok én abból tanulni? Arra nagyon vigyáztam, hogy ha bárki jelentkezett ismerősnek, akkor ne nézzem, hogy mi a véleménye politikáról, egyebekről. Tényleg mindenféle ismerősöm van. Olyan is akad, akivel elég sok bajom van, mert azért az emberek sokfélék.
Pörög a két mókuskerék
– A magyarországi politikai nyomorúság tünete, hogy még itt is ilyen belterjes hálózatok vannak. Mondanám, hogy jobboldal–baloldal, de ez a magyar politikára egyáltalán nem alkalmazható, mert ott olyasmit hívnak baloldalnak, ami köszönőviszonyban sincs a baloldaliság igazi értelmével. Mondjuk inkább úgy, hogy egyik oldal, másik oldal, és akkor rendben van, és van két nagy háló, köztük nagyon kevés kapcsolattal. A két homogén jellegű hálóban tulajdonképpen az emberek azzal szórakoznak, hogy azt lesik, milyen leleplező és főleg röhejes dolgot tudnának mondani a másik oldalról. Azt oda rögtön beírják, lájkolják, elkezdik kommentelni, és jönnek ezerrel az egymást túllicitáló egyetértő vélemények. Érdekes, hogy viszonylag kevés troll van ahhoz képest, hogy mennyien vannak a másik oldalon is. Sokkal több is lehetne, még sincs, mert annyira nincs kapcsolat és átjárás a két háló közt, hogy még a trollok se nagyon jönnek.
Hanem van ehelyett két nagy mókuskerék, és az emberek egymás heccelésével, hergelésével pörgetik őket. Erről szól ennek elég nagy része, de ennek nincs semmi értelme ebben a formában. Ha a mókuskerékből nem lépnek ki, akkor csak egymást erősítik ugyanabban, és ez tudásban és megértésben nem visz előre. Ha megfigyeljük, a sikeres, menő bejegyzések nem olyasmik, amik valami új tudást hoznának be, dehogy! Sokkal inkább olyanok, amik látványosan igazolják azt, amit addig is gondoltunk. Ehhez nem kell nagy intellektuális megerőltetés. Ezt ezer évig lehetne csinálni, csak azért nem lehet, mert annyi ideig nem lesz meg a Facebook.
Mikor láttam a Facebook lehetőségeit, úgy gondoltam, ennek akkor van értelme, ha egy olyan hibridet csinálunk, ami valahol a Facebook jellegű közösségi háló és a blog között van. Gondolkozásra alkalmas dolgokat kell megosztani a Facebookon, aminek a bloghoz képest van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy ezt beszédtémának hozzuk oda, ahol erről lehet beszélgetni. Az mindig jó, ha beszélgetnek az emberek, és az is, ha nagyon különböző véleményű emberek beszélgetnek, viszont ilyenkor vigyázni kell, mert ha ilyen magyarok találkoznak ugyanabban a térben, akkor sajnos tartani kell a jóérzést sértő kifejezésektől. Én olyankor be szoktam szólni néha, hogy bocsánat, az én oldalamon nem szoktunk senkit így nevezni, ez nem az a hely. Mindenkinek megvan a maga oldala, ha ezt akarja csinálni, akkor csinálja „otthon”, de ne az én oldalamon. És megértik.
Nagyon érdekes azt figyelni, hogy egy történetnek mi a dinamikája: elindul egy beszélgetés, és akkor lehet nézni, hogyan alakul, mi lesz abból. Ez egy kísérleti terep, csak nagyon oda kell figyelni a részletekre.
Nagy jótétemény lehetne, ha legalább a Facebookon a két tábor tagjai és szurkolói valamilyen hidat próbálnának létrehozni a kettő közt, hogy legalább ott próbálhassanak meg civilizáltan, egymásra is figyelve beszélgetni. De sajnos nem így működik egyelőre, hanem pörög a két mókuskerék, és abban erősítik egymást, amiből tulajdonképpen ki kéne lépni.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD Szabadság (Kolozsvár)

Kezdődik a Puck bábfesztivál
Összesen huszonkét előadás szerepel a XV. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiváljának programjában, a romániai társulatok mellett Oroszországból, Dániából, Magyarországról, Moldova Köztársaságból és Szlovéniából érkeznek csapatok az október 17-e és 21-e között Kolozsváron zajló rendezvénysorozatra – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből.
Helyszínként a szervező Puck Bábszínház terme, a Diákművelődési Ház, az Árpád/Traian úti Zug.zone, a Georghe Dima Zeneakadémia, a monostori Dacia mozi, a román színház és a Kolozsvári Magyar Opera szolgál.
Emanuel Petran, a Puck Bábszínház igazgatója kifejtette: jelentős esemény az intézmény életében az immár tizenötödik alkalommal megszervezett fesztivál. „Kihívásokkal teli évek kemény munkájának és erőfeszítéseinek eredménye ez, amelyeknek köszönhetően a kolozsvári közönség minden alkalommal kiváló műveket láthatott a világ minden tájáról érkező művészek előadásában”, nyugtázta büszkén az igazgató. Szabadság (Kolozsvár)

Vermesy-Napok Maglódon
Immár tizenötödik alkalommal rendezik meg Maglódon a Vermesy Művészeti Napokat. Az 1989-ben elhunyt zeneszerzőnek, Vermesy Péternek emléket állító, pénteken kezdődő háromnapos fesztiválon ezúttal is rangos fellépők lesznek.
„Vermesy örökségének talán legfontosabb eleme, hogy arra sarkallja utódait, nagyon széles spektrumon képzeljék el a muzsikálással, a művészettel való együttélést” – mondta Selmeczi György Erkel-díjas zeneszerző, karmester, a fesztivál egyik szervezője az M1 aktuális csatorna péntek reggeli adásában.
Idén a Vermesy-életműből egy operett és három hangverseny hallható Maglód evangélikus, katolikus és református templomában. Selmeczi György modell értékűnek nevezte a fesztivált, amely a kezdeményezők, a helyi Vermesy Péter Általános és Alapfokú Művészeti Iskola, a maglódi közösség és a részt vevő művészek találkozásával működik immár másfél évtizede. Szabadság (Kolozsvár)

Hogyan vezették be Kolozsvárra a víz- és az villanyhálózatot?
Huszonegyedik századi kolozsváriként lehetetlenség elképzelni, milyen volt az élet a dualista Kolozsváron, amikor sem víz-, sem csatornahálózat nem volt, az otthonok világítását pedig légszesszel, azaz egyfajta gázzal biztosították. Hogyan hozták létre a 19. század második felében az első kolozsvári vízgyűjtőt, és mikor vezették be az elektromos áramot? Ezekre a kérdésekre kaptunk választ az erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő Fazakas László történész előadásából, amelyet a Györkös-házban tartott meg az októberi Művelődés Estek keretében.
– Kolozsvár dualista kora fehér folt a történelemben, vajmi keveset tudunk a város ezen időszakáról, hiszen kevesen foglalkoztak a kutatásával – kezdte előadását Fazakas László, aki utólag azt is elmondta, hogy majdani doktori dolgozata témájául is a dualista Kolozsvárt választaná.
– Az 1867-es kiegyezés után Kolozsvár nem tért a haladás útjára, nem élt meg dinamikus gyors fejlődést, nem jelentek meg az ehhez szükséges pénzintézetek sem. Az 1870-es években több természeti katasztrófa sújtotta a várost, úgymint kolerajárvány, tűzvész, árvíz, amelyek megtizedelték a város lakosságát. A helyzet csak az 1880-as évektől kezdődően változik meg a vagyonosodó polgári réteg megjelenésével, ekkor vette kezdetét a modern, tudatos városfejlesztés. Így a város első vízművét 1887-ben, a csatornarendszert pedig 1890 tájékán hozták létre – magyarázta az előadó.
NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár)

Könyv a sokarcú irgalmasságról
Péntek délután a Katekétikai Központ kezdeményezésére a Püspöki Palota dísztermében bemutatták a Sokarcú irgalmasság- Vallomások, interjúk, tanulmányok című kötetet.
A kolozsvári Verbum kiadó gondozásában megjelent könyvben olyan világi személyek, papok és szerzetesek szólalnak meg, akik nemcsak és nem elsősorban beszélnek az irgalmasságról, a felebaráti szeretetről és a szolidaritásról, hanem meg is élik ezt.
Az érdeklődőket üdvözlő Exc. Böcskei László megyés püspök bevezetőjében azt emelte ki: egy olyan rendkívüli időben, az Irgalmasság Évében vagyunk, amikor Ferenc pápától arra kaptunk bátorítást és buzdítást, hogy jobban odafigyeljünk arra, amit Isten a rendelkezésünkre bocsátott, amivel megajándékozott minket. Kiváltképpen tudjuk értékelni a szépet és a jót, és arra törekedjünk, hogy mindezt másokkal is megosszuk, továbbadjuk. Hangsúlyozta: a váradi római katolikus egyházmegye próbálja komolyan kivenni a részét e kegyelmi időszak megünnepléséből, olyan ötletek és rendezvények révén, melyek kimozdítják a résztvevőket a megszokottból, a hétköznapok rutinjából, és segítenek abban, hogy lépéseket tegyenek meg az új felé. Felidézte, hogy az elmúlt periódusban az októberi kivételtől eltekintve minden hónap első csütörtökje zarándoklati nap volt a Székesegyházba, és azt tapasztalta, hogy a plébániák örömmel szervezik meg ezeket az utakat, és a hívek lelkileg feltöltődtek annak köszönhetően, hogy átléphettek a Szent Kapun, megérinthették, megcsókolhatták tiszteletük és hitük jeleként. Úgy fogalmazott a főpásztor: szembesültek azzal a nagy igazsággal, hogy Isten mindig közelít hozzánk, megszólit és nem kerülhetjük el a látogatását. Ne fáradjunk tehát bele a keresésébe, tudjunk örülni annak, hogy felfedezhetjük az ő jóságát, irgalmas szeretetének megannyi megnyilvánulási formáját - tanácsolta, hozzátéve: az irgalmasság gyakorlása nem sajnálkozás, hanem közösségvállalás.
Könyv lett
Szőcs Csaba, a Verbum kiadó vezetője arról beszélt, hogy a bemutatott kiadvány az újjáélesztett Keresztény Szó- sorozat második kötete. Bereczki Szilvia segítő nővér, a kötet szerkesztője azt mondta: tulajdonképpen nem könyvet akartak eredetileg. Az foglalkoztatta őket, hogy nemcsak magánszemélyként, hanem kiadóként, szerkesztőként miként tudnának hozzájárulni az Irgalmasság Évének hitelesebb megéléséhez. Külön kihívást jelentett számukra, hogy az irgalmasságról ugyebár nem beszélni kell, hanem megtapasztalni, átélni, cselekedni kell ezt. Végül tavaly november egy tematikus számmal jelentkezett a Keresztény Szó, melyben azok a személyek kaptak lehetőséget, akik hivatásszerűen élik meg az irgalmasságot. A lelkesedés tüze azonban ezzel nem aludt ki, így idén februárban egy másik tematikus számmal is jelentkeztek, melyben ezúttal azok a szerzetesek jutottak szóhoz, akik küldetésszerűen viselik az irgalmasságot. A két tematikus lapszámból már összeállhatott volna egy könyv, de nem akarták, hogy ez csupán a már közölt vallomások füzére legyen, vagy egy lexikon, ezért más, az irgalmassággal kapcsolatos témáknak is helyet biztosítottak, illetve képeket, szimbólikus illusztrációkat is beiktattak, valamint az irodalomkedvelőkre gondolva néhány költeményt. A könyv címére utalva megjegyezte: természetesen nem akartak ellentmondani a Szentatyának, aki szerint az irgalmasságnak egyetlen arca van, maga Krisztus, hanem épp ellenkezőleg, megerősíteni akarták ezt a gondolatot, arra irányítva a figyelmet, azt sugallva: az evangélium olvasásával, vagy a szentmisére járással tulajdonképpen arra összpontosítunk, hogy mit tesz Jézus, hogy van jelen most is az emberek közt, gyógyít, vigasztal, ad erőt és mutat magatartásával követendő példát.
A továbbiakban Benedek Ramóna, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum hitoktatója és Szerafina vincés nővér beszéltek szívhez szólóan arról, mit jelent az irgalmasság gyakorlása és továbbadása a dolgos hétköznapokban.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

A Teleki család archívumát ismertető kiállítás nyílt a Teleki Tékában
A Teleki – Bolyai Könyvtár időszakos kiállító termében új tárlatot nyitottak péntek este: a Maros megyei könyvtár, a Teleki Téka és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében a Teleki család levéltárának egy keresztmetszete látható.
A  kiállítás látogatói korabeli dokumentumokat, leveleket, fényképeket, képeslapokat, jogi iratokat, tulajdonleveleket, meghívókat, adományleveleket, végrendeletek fotómásolatait tartalmazó pannókat tekinthetnek meg. A kiállításmegnyitón Kovács György, a Teleki Téka megbízott vezetője köszöntötte a vendégeket, meghívottakat, a Teleki család tagjait. Arról beszélt, hogy rendhagyó a tárlat, más mint ahhoz a közönség szokott.
„Reméljük, vándorkiállítás lesz belőle, már kulturális intézményekhez is eljut” – hangsúlyozta. Monica Avram, a Maros megyei könyvtár igazgatója a két intézmény – a könyvtár és a Magyar Országos Levéltár – közötti, határokon átnyúló együttműködésének jelentőségét emelte ki.
A személyiség és a történelem viszonyát boncolgatta Balogh Béni, a Magyar Országos Levéltár tudományos titkára, aki a Teleki családból Teleki Mihály alakját emelte ki és mutatta be több leírás alapján. A kancellárt Cserei Mihály negatívan ítélte meg, Bethlen Miklós éppen ellenkezőleg, úgy vélekedett róla, hogy nagy veszteség érte az országot a halálával. Trócsányi Zsoltnak sikerült Teleki arcképéről eltüntetni a sátáni vonásokat – mondta Balogh, aki felolvasott egy részletet Teleki Mihály utolsó, feleségéhez, Veér Judithoz Törcsváron írt leveléből is.
Éppen száz éve annak, hogy 1916-ban a Teleki család úgy döntött, hogy a Marosvásárhelyen őrzött családi archívumot Magyarországra menekíti. A most megnyílt tárlatnak ez a száz éves évforduló adta az egyik apropóját – mondta Weisz Szidónia, a tárlat ötletgazdája és kurátora. A témaválasztás másik aktualitása abban rejlik, hogy még mindig sokan keresik – laikusok és tudományos kutatók  – a Teleki-gyűjteményt a Tékában. A harmadik motivációja a kiállításnak az volt, hogy a hatalmas gyűjtemény még mindig kútfő és erőforrás a történelem kutatói számára.
A kiállított pannókon az archívum története olvasható, a somkeréki Erdélyi család levéltáráról, a Teleki család levéltárosairól – Farkaslaki idős Hincs Miklós, Nagysolymosi Koncz József és Dersi ifjú Biás István – személyéről olvashatunk, valamint az irattípusokról. A tárlókban azok a dokumentumokat, kiadványokat állították ki, amelyeket a Teleki – Bolyai Könyvtár őriz. maszol.ro

Drámaian csökken az egyetemisták száma
Drámaian csökken a felsőoktatásban tanuló diákok száma – jelentette ki szombaton Sorin Cîmpeanu, a Rektorok Országos Tanácsának elnöke. Cîmpeanu szerint valótlan az az elképzelés, hogy túl sok egyetemista van.
„Jóval az európai átlag alatt vagyunk” – szögezte le az elnök, aki hozzátette: míg Románia és az EU vállalása szerint 2020-ra a felsőoktatási intézmények végzettjeinek aránya el kellene hogy érje a 27,6 százalékot, addig jelenleg a 30-34 éves korosztálynak csak 23 százaléka rendelkezik felsőfokú képzettséggel.
maszol.ro

Hivatalosan is megnyitották az új tanévet a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem 2016–17-es tanévének hivatalos, ünnepélyes megnyitóját október 14-én tartották Nagyváradon
Szomor Abigél frissen kinevezett egyetemi lelkész igehirdetésével kezdődött az esemény, majd Pálfi József rektor köszöntötte a jelenlévőket: az akadémiai szféra képviselőit, az elsőéves hallgatókat, hozzátartozóikat, az egyetemi polgárságot – oktatókat, hallgatókat, alkalmazottakat –, a politikai és gazdasági élet, valamint a sajtó képviselőit. 
Tőkés László püspök, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke igei alapú köszöntőbeszédében az alig elmúlt idők súlyos terheire emlékeztetett, a csauseszkánus diktatúra és posztkommunista nacionalizmus éveire, amikor már-már a felszámolás küszöbére ért az erdélyi-partiumi magyarság. „Mindeddig megsegített bennünket az Úr” (1Sám 7.12) – idézte a Szentírást, nem hallgatva el, hogy a szekularizáció és elanyagiasodás éveiben mily sokan hódoltak a hatalom bálványainak. De a rendszerváltásnak hitt és mondott momentum után sem sikerült mindent helyrehozni. Kisebbségi érdekvédelmünk és közképviseletünk politikai kudarcai közismertek oktatási téren is, hiszen nemhogy a felszámolt állami magyar egyetemet nem tudta visszaküzdeni a különböző román kormányok szekerét gyakran tologató RMDSZ, de még csak teljes körű anyanyelvi közoktatásról és intézményi hálózatról sem beszélhetünk, 26 évnyi parlamenti politizálás után sem. Az erdélyi magyarság alapvető igényeinek kielégítésére sem volt kapható a többségi románság. Ezért is illeti elismerés a magyar államot, amely erejéhez mérten próbálta és próbálja pótolni azt, amit a román állam nem hajlandó megadni magyar nemzetiségű adófizető polgárainak. 
Az európai parlamenti képviselő röviden vázolta az alapítványi hátterű erdélyi magyar felsőoktatás létrejöttének útját s az elért eredményeket, nem hallgatva el, hogy a 2008-ban elsőként akkreditált romániai magyar egyetem, a PKE pár ével ezelőtt válságba került. Egy velejéig korrupt romániai társadalomban, zavaros és kaotikus közállapotok mellett, a törvényi keretek folytonos ingatagsága közepette visszaütött a nagyvonalú, felelőtlen gazdálkodás. Ezért a már időközben beindult egyetemi reformmal egy időben a válságkezelés is megindult, a megújulás és talpra állás reményével. Az alapító elnök méltatta mind a magyar kormányzat, mind a Sapientia Alapítvány, mind a testvérintézmények és önzetlen támogatók segítő hozzáállását. 
Kitért korunk néhány nagy kihívására is, hiszen a ránk szakadt migrációs hullámon túl élesen vetődik fel a helyben maradás kérdése. Egyetemeink nem csupán a tudományosság fellegvárai kell legyenek, hanem közösségmegtartó entitások is. Sem ország- és nemzetépítő nagy elődeinkre nem hozhatunk szégyent, sem a most mellénk álltakra – mondotta Tőkés László. Országos feladat és nemzeti ügy a ki- és elvándorlás megállítása, „nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, így zárva köszöntőbeszédét: „Múltunk ás remélt jövőnk kötelez. Kérjük Istent, és mi magunk is legyünk ’munkatársai’ ebben, hogy féltve szeretett tanintézetünk tovább épüljön és erősödjön, és az itt folyó tanítás és tanulás, hitünk és tudásunk népünk és Anyaszentegyházunk javára megteremjék áldott gyümölcseiket!”
A továbbiakban megtörtént a Partiumi Keresztény Egyetem idén megválasztott új rektorának ünnepélye beiktatása Dávid Lászlónak, a Sapientia EMTE rektorának levezetésében. Pálfi József docens, a teológiai tudományok doktora székfoglaló beszédében hitvalló emelkedettséggel kötelezte el magát az erejéhez mért helytállás mellett. Az ünnepi köszöntések rendjén Szilágyi Péter nemzetpolitikai helyettes államtitkár az egyetemfenntartó magyar állam nevében szólt a gyülekezethez, majd Jávor András, a Debreceni Egyetem általános rektorhelyettese és Nagy Éva, a román tanügyminisztérium képviselője kapott szót. Az elsőéves hallgatók fogadalomtételét követően a történelmi magyar egyházak képviselői adták áldásukat az egyetemre és annak egész közösségére.
Hangulatteremtő momentumokkal a Kovács Gábor vezényelte szegedi Argenteus vegyeskar, illetve a Benedek Árpád irányította nagyváradi Csillagocska néptánccsoport ének- és zenekara szolgált a tanévnyitón, amely a nemzeti imádsággal ért véget – közölte az EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma

EURÓPA JÖVŐJÉRŐL ÉRTEKEZETT SÓGOR CSABA ÉS CSÁKY PÁL KOLOZSVÁRON
Az átalakulóban lévő Európáról, a megbicsaklott európai multikulturalizmusról, a migrációs nyomás okairól és következményeiről, valamint a Brexit hatásairól is értekeztek Sógor Csaba és Csáky Pál európai parlamenti képviselők a Hogyan tovább Európa? című közéleti beszélgetés során Kolozsváron. A felvidéki EP-képviselő Sógor Csaba meghívására érkezett a kincses városba, az Európai Beszélgető Estek újabb, október 14-i rendezvényére. Az RMDSZ-es EP-képviselő Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspökkel és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhellyel együttműködésben évek óta szervez olyan közéleti beszélgetéseket, ahol európai politikusokkal nyílik lehetőség a találkozásra, aktuális uniós kérdések megvitatására. 
Csáky Pál szerint jelenleg nem örömteli a kép Európában, de „fontos, hogy a valós problémákról beszéljünk”.  Mint mondta, 300-400 évvel ezelőtt egyértelmű volt, hogy miről szól az európai kultúra, de a II. világháború után, amikor amerikai segítséggel a nyugati államok elkezdték rendbe tenni a politikai, gazdasági és szociális rendszerüket, sok minden megváltozott. Létrejött egy olyan, a túlzott individualizmusra épülő társadalom, amely elkezdte behozni a vendégmunkásokat és mostanra olyan helyzet alakult ki, hogy több milliós nagyságrendben élnek más kultúrájú emberek szerte Európában. Az MKP-s képviselő szerint a gond az, hogy mára már Európa három legfőbb vezetője is kimondta azt a gondolatot, hogy nem működik a multikulturalizmus, sem a német, sem a francia, sem a brit modellben. „Itt van Európában egy 26-27 milliós muzulmán közösség, ezt már nem lehet visszacsinálni, ők tovább fognak bővülni, mert számukra a család egy nagyon fontos érték. Mi elkezdtünk fogyni, a kontinens öregszik, az átlagos német családokban 0,9 -1,2 között mozog a gyermekvállalási kedv. Európa azért van bajban, mert polgárai bajba sodorták” – mondta. Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy Európa a Föld egyik legélhetőbb helye, a világ nagy törvényei szerint pedig, ha egy hely ennyire kedvező feltételekkel rendelkezik, akkor biztosan nem marad üresen.  Sógor Csaba is amellett érvelt, hogy Európa egyértelműen átalakulóban van, vannak olyan elméletek, amelyek szerint 60 év múlva Európa nyugati felén egyes városokban muzulmán többség lehet. Az, hogy ez egy szekuláris vagy szélsőséges muzulmán világ lesz, az az RMDSZ-es politikus szerint egyaránt múlik az európai döntéshozókon és az európai polgárokon is. „Néha totyog az Unió, lassan hoz döntéseket, de ez azért van, mert békét akarunk, nem megyünk egyből szembe egymással, hanem párbeszédre törekszünk. Nagyon fontos lesz az elkövetkezendő időszakban, hogy képes lesz-e az európai keresztény világ ezzel a muzulmán közösséggel párbeszédet folytatni” – hangsúlyozta Sógor Csaba. Hozzátette: mindeközben rajtunk múlik majd az is, hogy Kelet-Európa milyen irányt választ, követi-e a nyugati világ példáját, vagy nem felejt el családban és közösségben gondolkodni. Fontos, hogy képes lesz-e erősíteni azokat a keresztény értékeket, amelyek európaiasságunkat is jelentik: szolidaritás, áldozatkészség, távlatokban való gondolkodás. 
A Brexit kapcsán Csáky Pál úgy nyilatkozott: ez a döntés gyengítheti az Uniót, de nem valószínű, hogy a kilépés végül megvalósul. Véleménye szerint a brit miniszterelnök-asszony stratégiailag jó döntést hozott, tervei szerint végigviszi a kilépési tárgyalásokat és megtesz mindent, hogy a szerződés a britek számára előnyös legyen. Mivel az Unión belül nagy erre az ellenállás, így végül egy kedvezőtlen szerződés is lehet az eredmény, amelyet a miniszterelnök-asszony kész 2019-ben újra népszavazásra bocsájtani. „Ha ez a szerződés megbukik, akkor valószínűleg kilépés sem lesz” – mondta Csáky Pál. Sógor Csaba szerint az EU valóban mindent megtesz majd, hogy a briteknek fájjon a kilépés, hiszen ha ez előnyökkel járna, akkor további tagállamok hozhatnának hasonló döntéseket. Az RMDSZ-es képviselő szerint gazdaságilag mindkét félnek veszteséget jelentene ez a „válás”, a hátrányos gazdasági következmények pedig több bölcsességre inthetik az esetleg még kilépésben gondolkodókat. Véleménye szerint viszont a Brexit politikailag nyereséget hozhat. „Leszerepeltek a nyakló nélkül ígérkező szélsőséges hordószónokok, akiknek nem volt B-tervük a kilépés után. Ezzel párhuzamosan pedig megerősödött az adott szó becsülete és a demokráciába vetett bizalom, a bentmaradás párti vezető is következetesen végigviszi a kilépési folyamatot, mert ez a népakarat” – mutatott rá Sógor Csaba. 
kms.mtva.hu  

A Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek Agyagfalván
Az 1848-as Székely Nemzetgyűlésre emlékeztek vasárnap Agyagfalván, ahol a hagyományőrző huszárok lerótták tiszteletüket az ősök előtt. A felszólalók az összetartozás, a közösség fontosságát hangsúlyozták.
A megemlékezés istentisztelettel kezdődött a helyi református templomban, majd Farkas Mózes bögözi polgármester köszöntötte a jelenlévőket a közeli kultúrotthonban.
„Fejet hajtani, megemlékezni, együtt lenni, ünnepelni és ebből erőt meríteni gyűltünk össze. Fejet hajtani és megemlékezni azokról az elődökről, akik történelmet írtak cselekedeteikkel, hozzáállásukkal, magatartásukkal” – fogalmazott beszédében Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke. Mint mondta, múltunkat hordozza minden, ami körülvesz minket, legyen szó épített örökségről, néptáncunkról, népzenénkről, kultúránkról. Ezek közös értékek, amelyekre támaszkodni lehet, hogy tudjuk, merre haladjunk. Kijelentette, a közösség a legnagyobb érték, hiszen szülőföld csak akkor van, ha az itt élők érzik az összetartozást. „Csak úgy van jövőnk, és csak úgy tudjuk megtartani, illetve gyarapítani a szülőföldet, ha képesek vagyunk összefogni. Tudom, hogy ezt meg lehet valósítani, hiszen szabadságharcosok leszármazottai vagyunk” – fogalmazott Bíró.
Antal István parlamenti képviselő rámutatott, a székelyek több mint 500 évig Agyagfalván hozták meg fontos döntéseiket, és ennek ma is így kellene lennie. Úgy véli, a falu határában épülő emlékház – amely a tervek szerint két év múlva készül el – tökéletes helyszíne lehet az ilyen tárgyalásoknak. A beszédek, illetve az agyagfalvi általános iskola diákjainak alkalomhoz illő műsora után az emlékezők a település határában lévő szoborcsoporthoz vonultak, ahol nagyjából nyolcvan hagyományőrző huszár sorakozott fel. Elhelyezték koszorúikat az emlékmű talapzatánál, majd elénekelték a magyar és a székely himnuszt.
Fülöp-Székely Botond Székelyhon.ro

Elkezdte tevékenységét a Vályi Gyula Matematikai Társaság
Megnyitotta idei tevékenységi körét a Vályi Gyula Matematikai Társaság, amelyet a neves marosvásárhelyi matematikus, egyetemi tanár elhunytának 103. évfordulója alkalmából szerveztek meg idén. Átadták a legkiemelkedőbb matematikai eredményeket elért diáknak járó Vályi Gyula emlékdíjat is.
Az ünnepség a 2012-ben a Vályi Gyula Matematikai Társaság támogatásával emelt szobornál koszorúzással kezdődött, majd a matematikus Bolyai Farkas Gimnázium udvarán elhelyezett emléktáblájánál is koszorúzással folytatódott. Ezután az iskola amfiteátrumában gyűltek össze az ünneplők és a társaság matematikai körein, versenyein részt vevő diákok. Domokos József, a Vályi Gyula Matematikai Társaság elnöke tekintett vissza a szervezet elmúlt évi tevékenységeire, illetve Szabó Zoltán Jöjjünk versenyezni című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Sebestyén Júlia tanárnő a Vályi Gyula emlékdíjról beszélt, amelyet Sebestyén Dénes ajánlására hoztak létre  a matematikus elhunytának századik évfordulóján. Az emlékérmét, amelyet a Kántor család tervezett, minden évben egy gyerek kaphatja meg, az, aki a legtöbb matematikai versenyen a legjobb eredményeket érte el – magyarázta a tanárnő. Ebben az évben Bartha Zágoni Bernadettet illette meg az emlékdíj és a vele járó ajándék. A nyertes számos országos, nemzetközi, illetve megyei matematikai versenyen első helyezést ért el.
„Nagyon szoros volt a verseny, összesen tíz pályázó közül kellett választani, az első helyezettel fej fej mellett haladt Kiss Anita is, az emlékdíj tavalyi nyertese, de idén csak második lett. A harmadik hely pedig Osváth Katalint illette meg ebben az évben – mondta a társaság elnöke, Domokos József, majd átadta a nyerteseknek, valamint a résztvevőknek járó díjakat.
A Vályi Gyula Matematikakör 5–8. osztályos tanulóknak szervez tevékenységeket, heti rendszerességgel tart matematikai köröket, jövő áprilisban pedig megszervezik a 23. Vályi Gyula Emlékverseny Diákkonferenciát is, illetve a tantárgyversenyek megyei szakaszának győztesei számára felkészítő tábort, a Sapientia – EMTE támogatásával pedig Erdős-Neumann matematikai tevékenységet is szerveznek 9-12. osztályosok számára – részletezte a terveket lapunknak  Domokos József. „Csak a tanórákon való felkészülés nem lenne elég ahhoz, hogy kimagasló eredményeket érjenek el a diákok a különböző versenyeken, ezért fontosak ezek a foglalkozások” – tette hozzá az elnök. Összesen tizenhat matematikatanár foglalkozik a gyerekekkel, általában húszfős csoportokban, de volt, hogy negyvenen is feliratkoztak egy-egy körre, főleg az ötödikesek körében népszerű a tevékenység. 
Hajnal Csilla Székelyhon.ro

Már nem csak az utak révén kapcsolnák össze Hargita és Maros megyét
Még szorosabbra fűzné a kapcsolatot a két székely megye, Maros és Hargita. A szomszédos településeknek együttműködve nagyobb esélyük van a fejlődésre, lakóiknak pedig ezáltal egy jobb életminőségre – állapították meg a két megye elöljárói.
A Székelykeresztúri Kistérség Szövetség kezdeményezésére született találkozó célja az volt, hogy a megyehatárhoz közeli települések között állandó párbeszéd kezdődjön el, és bővüljön a közös kapcsolati háló. A felvetett vitaindító témajavaslatok kapcsán elindult a párbeszéd a megyék közti kulturális együttműködés, iskolák közötti kapcsolatok ápolása, turisztikai adottságok összesítése, kiaknázása, közös idegenforgalmi programok megvalósítása, egyházak támogatása, ifjúsági és szociális programok közös kivitelezése terén, ugyanakkor terítékre került a két megye közti átjárhatóság, az utak helyzete.
„Most kedvező a széljárás a megyeközi kapcsolatok megerősítésére. Nagyobb a nyitottság, beszélhetünk LEADER-térségek együttműködéséről vagy akár kistérségi kapcsolatok kialakításáról. Nagyon sok ponton kapcsolódhatunk, támogathatjuk egymás munkáját, partnerséget vállalva. Térségi gondjaink megoldása közös érdek, ezért nagy szükség van az egymásra figyelésre, fontos a helyi kapcsolatok kialakítása és megerősítése” – hangsúlyozta Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke.
Az elöljárók arra is választ kerestek, hogyan tudnának a tömbmagyar települések és a szórványrégió összedolgozni, milyen módon segíthetik egymást. Gáll Ernő, a segesvári RMDSZ elnöke, korábbi megyei tanácsos, örömmel nyugtázta, hogy a tömbben élő Hargita megyeiek már konkrét segítséget is felajánlottak. Az általuk adományozott faanyagból készül el a fehéregyházi Petőfi-emlékpark lugasa. „Életem során számos tanácskozáson és projektben vettem részt, de úgy érzem, hogy most végre konkrétumokról tárgyaltunk. A Hargita megyeiek tényleg akarnak segíteni rajtunk, a megyehatár túlsó oldalán élő, Segesvár körüli szórványmagyarokon” – vélekedett Gáll. A választás nem véletlenül esett Petőfire és végső csatájának helyszínére, Fehéregyházára: július 31-én Székelyföld mindhárom megyeelnöke tiszteletét tette a költő halálának 167. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen, ami abszolút premiernek számít.
Javaslatokat fogalmaztak meg a balavásáriak is, akik szívesen tanulmányoznák a székelykeresztúri tejfeldolgozás, illetve a környékbeli gyümölcsfeldolgozás sikeres modelljét, hisz a Kis-Küküllő mentén egyre inkább leépülőben van a szarvasmarha-állomány.
Az utak nem szakadhatnak meg a megyehatáron
Amint a helyhatósági választások óta több ízben, ezúttal is felmerült a két megyét összekötő infrastruktúra helyzetének a kérdése. Javaslatok hangzottak el a két megye településeit összekötő, javítást igénylő szakaszokról, mint például a Gagy-keresztje–Bözöd, Siklód–Sóvárad, Újlak–Székelyvécke, Szederjes–Székelymuzsna. Utóbbinak a Hargita megyei részét leaszfaltozták, a Maros megyei szakaszra, bár van elkülönített költségvetési tétel, még nem fogtak hozzá. „Mi még a tavaly belefoglaltuk a büdzsébe, mégsem kezdődött el a munka. Ígéretet kaptam, hogy két éven belül leaszfaltozzák a ránk eső mintegy 12 kilométeres részt” – mondta el lapunknak Gáll Ernő. Székelykeresztúr polgármestere, Rafai Emil szerint mindenképpen érdemes odafigyelni arra, ami összeköt. Az elöljáró nemcsak utakra gondolt, hanem, amint fejtegette, jelentősnek tartja, hogy a kultúra, a nemzeti identitás és az érzelmi kapcsolatok mentén egyáltalán elkezdődik a közös gondolkodás az ügyek, gondok és problémák megoldásáról. Amint beszámoltunk róla, az új önkormányzatok felállása óta Péter Ferenc, a Maros megyei tanács új elnöke többször is találkozott kollégájával, Borboly Csabával, akivel több közös megyehatárt is bejártak, és „az elvágott szálak összekötéséről” egyeztetett. A leglátványosabban az Erdőszentgyörgyöt Székelykeresztúrral, a bözödújfalui tó partján összekötő út aszfaltozása halad. Az elképzelés szerint a két megyét 2017-től kötné össze aszfaltszőnyeg.
Szucher Ervin Székelyhon.ro |

Konferenciát tartottak a Teleki Téka gyűjteményéről
A marosvásárhelyi könyvnyomtatás kezdeteiről, a Teleki Téka disszertációgyűjteményéről, a Tékában található református lelkészi gyűjteményekről, gróf Teleki József tudományos munkásságáról, a marossárpataki Teleki-kriptáról és annak halottairól esett szó többek közt a Teleki Téka Alapítvány szervezte A Telekiek és a kultúra nevet viselő tudományos konferencián.
A Maros Megyei Múzeum várbeli előadótermében a régi könyves szakma helyi és magyarországi képviselői, művészet- és irodalomtörténészek, tudományos kutatók gyűltek össze a szombaton tartott egész napos értekezleten. A téma a Telekiek és a kultúra volt, s az előadók a Teleki család kultúratámogató egyéniségeiről tartottak előadást, illetve azokról a kiadványokról, gyűjteményekről, amelyek a Telekieknek köszönhetően kerültek Marosvásárhelyre, számos új ismerettel gazdagítva a Teleki családhoz köthető értelmiségi körről szerzett adatokat, ugyanakkor bővítve a Teleki könyvtár állománya feltárásának tudományos módszereit. A témák nagyon változatosak voltak, az oklevéltani nyomozástól egészen a könyvtári berendezésekig, illetve a könyvek tartalmától a nyomdabetűkig.
V. Ecsedi Judit az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa olyan régi marosvásárhelyi nyomtatványokat fedezett fel, amelyek Kapronczai Nyerges Ádám nyomdájához köthetők a 18. századból. Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka nyugalmazott osztályvezetője a Teleki Sámuel peregrinációs naplójának sorsát követte nyomon. Arról beszélt, hogy bár a könyvtáralapító Teleki Sámuel iratainak java része a Tékában maradt, az 1759-1763 közötti tanulmányútját rögzítő naplója két bőrbe kötött füzetben maradtak fenn, és jelenleg a Magyar Országos Levéltár Teleki Sámuel iratait őrző gyűjteményben találhatók. A napló a két és fél évszázad során számos megpróbáltatáson ment át, a hollandiai feljegyzések egy része el is veszett, azokat Teleki utólag, emlékezetből restaurálta.
Monok István, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főigazgatója kilenc új levelet fedezett fel a Teleki Sámuel és Giambattista Bodoni pármai nyomdász közötti levelezésből. Ez azért is fontos, mert Teleki az egyetlen a magyar könyvgyűjtő főurak közül, aki közvetlen kapcsolatban állt a híres betűmetsző és könyvnyomdásszal. Bodoni hatása a 20. századig terjed, hiszen Kner Izidor és Kner Imre békéscsabai híres nyomdászok előszeretettel választották könyveikhez az elegáns Bodoni-betűtípust. „Több könyvgyűjtőről is tudunk, aki Bodoni-kiadványokat vásárolt, levelezési kapcsolatban azonban csak Teleki Sámuel állt a nyomdászfejedelemmel” – hangsúlyozta az előadó.
Kimpián László Annamária a marosvásárhelyi Teleki könyvtár egyetemi disszertációgyűjteményéről tartott előadást, Weisz Szidónia a Teleki nemzetségi levéltár sorsáról beszélt, amelyet 1916-ban a család Marosvásárhelyről Budapestre „menekített”. Orbán János marosvásárhelyi művészettörténész a marossárpataki piramis alakú kripta történetét, feltárását és művészettörténeti analógiáit mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész Teleki Domokos, A spanyolok Mexikóban című kiadatlan drámáját elemezte, és ígéretet tett arra, hogy szabadtéren előadatja a mintegy háromszáz szereplőt felvonultató drámát.
Érdekes témával lépett az érdeklődők elé Lázok Klára, aki a Teleki könyvtár nem könyv alapú gyűjteményeiről számolt be – az ásvány-, fegyver-, kámea-gyűjteményeket ismertette, valamint a könyvtárban őrzött festményekről, szobrokról és bútorzatról beszélt.
Antal Erika Székelyhon.ro| 

Ötszázmilliós támogatás a PKE-nek
Október 14-én zajlott le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 2016–17-es tanévének hivatalos tanévnyitója a felsőfokú oktatási intézmény váradi székhelyén. A pénteki ünnepi eseményen Szomor Abigél egyetemi lelkész tartott áhítatot, dr. Pálfi József rektor köszöntötte a megjelenteket.
Köszöntő beszédet tartott Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunista és a posztkommunista nacionalista korszakban is az Úr mindig megsegítette a magyarságot. Kijelentette, hogy a rendszerváltás után az óvodától az egyetemig mottóval megfogalmazott erdélyi magyar oktatásügyi programot nem sikerült megvalósítani. „Ennek pótlására hoztuk létre az alapítványi egyetemeinket”- jegyezte meg, majd emlékeztetett arra, hogy a PKE 2008-ban megkapta az akkreditációt, de az akkreditációs folyamat 2004-2008 között elhúzódott, „hátráltatták, és csak egyházainkra számíthattunk, még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben. De hátrányos helyzetünk volt abból a szempontból is, hogy Magyarországon a nemzetidegen Medgyessy-Gyurcsány korszak szűk esztendei következtek. Ebből az időszakból hálával gondolok vissza arra, hogy szoros szövetségben a Sapientiával hogyan sikerült egyáltalán a túlélést megvalósítanunk” – fogalmazott Tőkés László.
Pénzügyi válság
Az Alapítók Tanácsának elnöke kitért a PKE-t sújtó súlyos pénzügyi válság elemzésére is. Mint fogalmazott: „egy hűtlen vezetés, mely visszaélt hivatalával, hatalmával, veszélybe sodorta egyetemünket. (…) Mint hogyha szántszándékkal akarták volna némelyek veszélybe sodorni féltve szeretett tanintézetünket. Egy olyan korrupt országban, mint Románia, amelyet az Európai Unió sem tud jó útra téríteni, nem is csoda, hogy nálunk is bekövetkezhetett egy ilyen helyzet, amely hűtlen pénzkezelésből fakadó olyan anyagi kártételekkel terhelt meg bennünket, mint a pénzügyi hiány és az egyetemünk létét fenyegető adósságfelhalmozás”. Mint mondta, az új pénzügyi vezetéssel, az egyetemi struktúra átalakításával sikerült stabilizálni az egyetem gazdasági helyzetét, illetve viszonylag kis létszámcsökkenéssel sikerült betölteni a meghirdetett egyetemi helyeket.
Elvándorlás
Végezetül kifejtette, hogy gátat kell vetni az elvándorlásnak. Mint mondta, „az ENSZ legfrissebb adatai szerint Szíria után a Romániából kivándorlók aránya növekszik világviszonylatban a legnagyobb mértékben. Míg Szíriából egy év alatt 13 százalékkal nőtt a kivándorlók aránya, ezzel párhuzamosan Romániában 7,3 százalékkal többen vándoroltak el az utóbbi évben, mint az azt megelőző esztendőben. Az ország lakosságának 17 százaléka, vagyis 3,5 millió ember él külföldön, köztük a mi magyar testvéreink is. Nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott Tőkés László, hangsúlyozva, hogy a PKE legfőbb célkitűzése az elvándorlás megakadályozása, de legalábbis visszaszorítása kell legyen.
Egyszerű döntés
A továbbiakban szólt az egybegyűltekhez Dávid László, a Sapientia Egyetem rektora, aki elmondta, hogy felméréseik alapján a PKE-n és a Sapientian tanulók száma a következő harminc évre kivetítve azt fogja jelenteni, hogy a romániai magyar értelmiség negyven százaléka ezen a két egyetemen tanult. Felhívta a továbbiakban a figyelmet arra, hogy megvolt az esélye annak, hogy a PKE a Sapientia égisze alatti kezdje meg az új tanévet, „de mi a segítést vállaltuk, hogy ez az egyetem továbbmenjen, mert a két akkreditált egyetem sokkal több mint egy” – fogalmazott Dávid László. A rektor ezt követően hangsúlyozta, hogy egy állami egyetem létrehozása szakmai szempontból tíz évet venne igénybe, viszont csak egy kormánydöntésbe kerül az, hogy hogy a két meglévő magyar tannyelvű magánegyetemet állami finanszírozással támogassák, és akkor már a döntés pillanatától állami egyetem lenne a PKE és a Sapientia, és nem kellene tíz évet várni egy állami magyar tannyelű egyetem létrehozására.
Székfoglaló beszéd
Pálfi József rektor székfoglaló beszédében azt emelte ki, hogy a PKE Partium régiónak egyedüli magyarul oktató felsőoktatási intézménye. „Az egyetem akkor nem lesz öncélú tudományművelő társasággá, ha ma hasznos és életet generáló tudományt művel” – fogalmazott Pálfi József, kiemelve azt is, hogy a régióban élő cigány fiatalok számára is a PKE jelentheti a felemelkedés egyik lehetőségét. A rektor a PKE célkitűzései között említette az államnyelv kvalifikált elsajátítását az egyetemen, a jól működő szakok megerősítését, új, piacképes képzések beindítását, az oktatás és tudományos színvonal javítását, az intézményi kapcsolatrendszer bővítését. Mint mondta, idén áprilisban fogadták el a PKE megerősítését célzó cselekvési tervet, aminek két sarokpontja a tervezhető és átlátható gazdálkodás, amely költséghatékonyságot eredményezett, illetve a szerkezeti reform, melynek köszönhetően az új tanévet már pénzügyi megtakarítással kezdheti meg a PKE. Az egyetem 802 hallgatóval nyitja meg a 2016-17-es tanévet, akik közül alapszakon 605, és a mesterképzésben 197 hallgató vesz részt. Az új akadémiai struktúra két karból és négy tanszékből áll. Az egyetemen jelenleg nyolc akkreditált és négy ideiglenesen engedélyezett alapképzés, valamint nyolc akkreditált mesteri képzés működik. Az elmúlt tanévben a Zene szak sikeresen megújította akkreditációját, és a következő napokban kerül sor két újabb helyszíni ellenőrzésre, amelynek nyomán a magyar-nyelv és irodalom szak minden bizonnyal megkapja a pozitív jelentést, ezen a héten pedig a kereskedelmi, turisztikai és szolgáltató egységek gazdaságtanának akkreditációjára kerül sor – ismertette a tényeket Pálfi József.
Támogatás
A rektor aláhúzta, hogy az egyetem adósságállománya jelentős mértékben csökkent, ütemterv készült az adósság teljes rendezésére és lehetőség nyílt a tartozások végleges rendezésére. Pálfi József bejelentette: a Sapientia Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az alapítvány saját forrásainak terhére legtöbb 300 millió forint vissza nem térítendő keretösszegű támogatást biztosít a PKE számára gazdasági helyzetének rendezése céljából.
Ingatlan beruházás
A kuratórium elhatározta azt is, hogy rendkívüli magyarországi támogatásból 200 millió forintot különít el ingatlan beruházásra a PKE oktatásához szükséges további ingatlanszükségleteinek a fedezésére. Pálfi József végezetül bejelentette, hogy még ebben a tanévben birtokba veszik a magyar állami támogatásból felépült, berendezés és átadás előtt álló új egyetemépületet.
Pap István erdon.ro