Veszélyben a háromszéki falusi iskolák
Vészesen csökken a gyereklétszám a háromszéki falvakban, ahol csak nagy erőfeszítések árán tudják fenntartani az óvodát és az elemi iskolát.
Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő keddi sajtótájékoztatóján elmondta, több mint harminc tanintézetben csak néhány óvodás, illetve elemista van. „Ezekben a falvakban 3-4 gyerek jár óvodába, és az összevont osztályban tanulók száma sem éri el a tízet. Feltevődik a kérdés, hogy meddig lehet ezeket fenntartani” – mutatott rá a főtanfelügyelő.
Kifejtette, arra törekednek, hogy egyetlen iskolát-óvodát se zárjanak be, hiszen azzal is csökken a település fiatalításának az esélye. Ugyanis ha a faluban nincs tanintézet, akkor a fiatalok még inkább megfontolják, hogy ott maradjanak, vagy éppen odaköltözzenek. Kiss Imre szerint egy falu jövője, a tanintézetek életképessége is a gazdasági fejlődéstől függ.
„Egyértelmű, hogy a falvaink elöregedtek, és ez nemcsak Kovászna megyei jelenség, a fiatalok akkor maradnak a településen, ha van munkalehetőség, beindíthatnak egy saját vállalkozást, vagy kiépült az infrastruktúra, és megoldott az ingázás. Ha ezek a feltételek nem adottak, a fiatalok elvándorolnak, nincsenek kisgyerekek az óvodában, majd az elemiben” – mutatott rá az összefüggésekre a főtanfelügyelő. Hozzátette, hogy eddig annak ellenére igyekeztek megtartani az iskolahálózatot, hogy sem a jóváhagyott állásszámba, sem a költségvetési keretbe nem fértek bele.
Kovászna megyében 313 tanintézet működését hagyták jóvá a következő tanévre, az ideihez képest csak kisebb módosításokat hajtottak végre. A zoltáni Bethlen Kata Általános Iskola működését például felfüggesztették, mert az óvodába nem iratkozott be egyetlen gyerek sem, az öt kisiskolást pedig átvitték a gidófalvi iskolába. Hasonló megoldás született a komollói iskola esetében is, az oda beíratott tizenkét kisdiák Rétyen folytatja tanulmányait, és így a községközpontban sem kell öszszevont osztályokat működtetni.
Kiss Imre leszögezte, a falusi kisiskolák megtartására az egyetlen eszközük, hogy minőségi oktatást próbálnak biztosítani. Ugyanis ezáltal próbálják elérni, hogy azt a néhány gyereket se vigyék el a szüleik a községközpontba vagy a közeli városba. Ennek érdekében például tavasszal továbbképzéseket szerveznek az összevont osztályokban alkalmazható sajátos módszerekről.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Bezár az étfalvi iskola – Fogynak a gyermekek a háromszéki falvakban
Háromszéken legalább harminc olyan óvoda és iskola működik, ahová három-négy óvodás jár, és egyetlen összevont osztályban tanul nyolc-tíz diák. Bár pénzügyi szempontból nehéz fenntartani ezeket, a megyei tanfelügyelőségnek nem áll szándékában bezárni egyetlen óvodát, iskolát sem, de ahol nincs gyermek, ott az oktatás magától megszűnik. Az étfalvi óvoda már korábban bezárt, szeptembertől az Árva Bethlen Kata Elemi Iskola kapujára is lakat kerül.
A megye iskolahálózatában jövő tanévtől bekövetkező változásokról Kiss Imre főtanfelügyelő elmondta, bár sem az oktatási minisztérium által megszabott álláskeret, sem a költségvetés nem elegendő, támogatják a kis létszámú egységek működését is, mert ha egy településen megszűnik az iskola, kevés az esély arra, hogy fiatalok telepedjenek oda.
Falvaink életképessége az oktatás meglététől és a gazdasági lehetőségektől függ, ezért a végsőkig ki kell tartani a kis iskolák mellett – véli a főtanfelügyelő, de az étfalvi iskolát már nem lehet megmenteni, mert a jelenlegi negyedikesek szeptemberben elhagyják az elemit, és Gidófalván tanulnak tovább, utánpótlás pedig nincs. A tanító címzetes pedagógus, elhelyezése kötelező, azt ellenben még nem tudni, hogy ősztől hol fog tanítani.
A komollói Erdősi Sylvester János Elemi Iskolában is, ahol jelenleg az előkészítőtől negyedik osztályig tizenketten tanulnak, ősztől felfüggesztik az oktatást, a diákokat iskolabusszal szállítják a rétyi Antos János Általános Iskolába – tájékoztatott Kiss Imre, aki szerint a komollói gyermekek ezzel csak nyernek, mert a községközpontban minden évfolyamon önálló osztályok fognak működni.
Hosszú a sora a kis létszámú iskoláknak, ahol az összevont osztályokban tanítóknak óriási többletmunkát kell végezniük, őket segítik azzal, hogy tavasszal továbbképző tanfolyamot szerveznek számukra, ami által ezekben az osztályokban is növelik az oktatás színvonalát – közölte a főtanfelügyelő. Jövő tanévtől néhány formai változtatásra is sor kerül: a papolci iskola elveszíti jogi önállóságát, a zágoni Mikes Kelemen Általános Iskolához csatolják, a sepsiszentgyörgyi 3-as óvoda a Benedek Elek Napközi Otthon részévé válik, a megyeközponti, ugyanabban az épületben működő Pinokkió és Hamupipőke óvoda és napközi otthon ezentúl csak Pinokkió néven szerepel, újra kinyit a kézdivásárhelyi 3-as óvoda, és a Molnár Józsiás Általános Iskolához tartozó oroszfalusi elemi iskola külön egységként (de nem pénzügyi központként) szerepel ezután a hálózatban.
Az új tanévben Háromszéken háromszáztizenhárom állami oktatási egység (a jelenlegi háromszáztizenöt helyett) és a kézdivásárhelyi magán egészségügyi technikum fog működni hetvenkilenc (eggyel kevesebb, mint idén) pénzügyi központtal.
Fekete Réka
Háromszék. Erdély.ma

Értekezlet a szórványban élőkért
Minden magyar felelős minden magyarért 
Szombaton a baróti református altemplom adott otthont annak a találkozónak, amelyen a székelyföldi és a szórványban élő magyarság képviselői az együttműködés lehetőségeit vizsgálták. Pontosabban, hogy Székelyföld, azaz Kovászna és Hargita megye mit tudott tenni az elmúlt években a Hunyad, Fehér, Szeben és Brassó megyében élő magyarokért, továbbá, hogy milyen hozadékai voltak a Kovászna megye és Hunyad megye között 2010-ben kötött együttműködési szerződésnek.
A találkozón jelenlevőket Lázár-Kiss Barna, Barót polgármestere köszöntötte, hangsúlyozva, a Székelyföld és a szórványvidékek közötti együttműködési programra szükség van, mert részint egymásra vagyunk utalva, másrészt nekünk, székelyföldieknek kell segítő kezet nyújtanunk, hiszen a szórványban élők száma fogyóban van, önazonosságuk megőrzéséért tett erőfeszítéseik felkarolása égető.
Kovászna Megye Tanácsának részéről Grümann Róbert azt emelte ki, hogy a Kovászna és Hunyad megye közötti együttműködési szerződés révén több száz közös program valósulhatott meg az elmúlt hat évben, a baróti Demeter László, a programok háromszéki koordinátora pedig vetített képek segítségével ismertette ezeket. Demeter megállapította: sem Háromszék, sem Hargita megye nem tudja egész Erdély szórványmagyarságát felkarolni, ezért azt szorgalmazná, hogy a magyarországi megyék is kössenek partnerségi kapcsolatokat azokkal a Székelyföldön kívüli erdélyi megyékkel, ahol magyarok élnek. Továbbá jó volna, ha a székelyföldi települések is arra törekednének, hogy ápolják a kapcsolatokat a szórványmagyarsággal, ha nem is feltétlenül önkormányzati szinten, de legalább egy-egy megvalósítandó közös program erejéig – hangsúlyozta.
Ezután a szórványban élő magyarok képviselői szólaltak fel. Fazekas Attila, Széll Lőrincz, Antal Amália, Kun-Gazda Kinga, Wersánszky Eduárd, Gudor Kund Botond és Serfőző Levente egyaránt a megvalósított programok hasznosságára reflektált, kifejezte háláját a székelyföldieknek, egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság örökségének megőrzése közös ügy, és úgy becsületes, ha azért ezután is együtt cselekszenek szórványbeliek és székelyföldiek.
Némileg borúlátóbb hangnemben beszélt Szabó Gábor, a fogarasi RMDSZ elnöke. Ő azt mondta, Fogaras az a város, amelyen mindenki csak átmegy, de senki nem áll meg, holott vannak olyan látnivalók, mint a fogarasi vár vagy a református templom, amely Árva Bethlen Kata eredeti menyasszonyi ruháját őrzi. Néhány éve megszűnt a városban a magyar oktatás, számbelileg már ezer alatt van a magyarok száma. „Mi már a szórvány alatt vagyunk” – fogalmazott. De a remény itt is pislákol: egy baróti egyetemista, Bokor Csongor a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasaként tevékenykedik Fogarason, ahol megszervezte a Babits Mihály Önképző Kört, most meg készülnek, hogy május 7-én első alkalommal megszervezzék a Fogarasi Magyar Napokat is.
A találkozó második felében az elkövetkező időszak teendőit vitatták meg. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Teleki-kripta felújítását tervezik
A közeljövőben egy különleges műemlék, a Teleki-kripta felújítását tervezik Marossárpatakon. Orbán János művészettörténész szerint az értékes építményt úgy kell restaurálni, hogy eredeti formáját megtartsa, értékeit megőrizze.
Mint ismeretes, Marossárpatak két műemlékkel dicsekedhet: a Teleki-kastéllyal és a Teleki-kriptával. Az alsó udvari kastélyban, amely 1872-ben épült, ma is gyönyörködhetünk, a község központjában található épület minden bizonnyal megragadja az átutazók figyelmét. 1945-ben államosították, utolsó tulajdonosa Teleki József volt. Az épület az idők folyamán többféle rendeltetéssel bírt: volt iskola, kultúrotthon, gyermekotthon, jelenleg kórházotthon.
A település másik műemléke a Teleki-kripta, amely a 19. század első éveiben épült. Ide temetkeztek egykor a sárpataki Teleki család tagjai. A piramis alakú sajátos építmény hosszú évtizedekig romosan állt. 2007 őszén négy helyi tanácsos saját költségére rendelt és szereltetett vasrácsot a műemlék bejáratához, hogy megakadályozza a sírgyalázók behatolását. A marossárpataki önkormányzat előzőleg szakembert kért fel arra, hogy véleményt mondjon a kripta jelenlegi állapotáról, s tanácsot adjon a műemlék felújítását illetően. A sáromberki születésű Orbán János művészettörténész már akkor elmondta: először is a rendelkezésre álló egyszerű eszközökkel – védőrács felszerelése, az épület környékének karbantartása, a gyomok, cserjék rendszeres eltávolítása – lehet megakadályozni az értékes műemlék további pusztulását, a felújítást pedig csakis szakképzett restaurátorok és építészek végezhetik majd, hiszen a lepusztult belső és a különleges faragott kőelemek helyreállítása kényes és hozzáértést igénylő feladat lesz. De sajnos, meglehetősen költséges is. Az elmúlt években a helyi önkormányzat nem tudott pénzt elkülöníteni erre a célra, hiszen az építészeti tervek, a kivitelezési munkálatok és a kőrestaurálás összértéke meghaladja anyagi lehetőségeit.
A marossárpataki Teleki-kripta története
A művészettörténész kérdésünkre elmondta: az ún. régi kastély dombjának keleti oldalában kialakított Teleki-kripta, melynek bejárata elé két zömök, dór fejezetes oszlopot állítottak és faragott mészkőből készített, piramist idéző falazatot raktak, különleges formája, jó arányai és kivitelezésének igényessége révén igen értékes műemlék még mai, lepusztult formájában is. A belső tér oldalfalaiban alakították ki a sírokat, az ezek fölötti téglalap alakú falfülkéket vélhetően a feliratos sírkövek számára hozták létre. Az épületbelső nagyon megrongált, a sírkövek egy része eltűnt. Ma többek között Teleki Mihály, Teleki Eszter, Teleki Lajos, Teleki Károly rossz állapotban lévő sírkövei találhatóak még itt. "A kripta építése a XIX. század első éveire tehető, és bizonyára Teleki Domokoshoz, Torda vármegye főispánjához, a marosvásárhelyi Bernády téri Teleki-palota építtetőjéhez köthető, hiszen róla tudjuk, hogy szülei, a család sárpataki ágát megalapító Teleki Lajos és Telekiné Bethlen Kata sírja fölé, az ide készített "piramis" aljába 1808-ban latin feliratos sírkövet helyezett. Ha hihetünk ennek az adatnak, a szép építmény meglehetősen korai erdélyi példája ennek a síremlékformának, egyben a század elején divatba jött klasszicista építészeti formanyelv egészen különleges változatát idézi" – nyilatkozta a művészettörténész.
Valami elkezdődött…
A közelmúlt fejleményei azzal biztatnak, hogy jobbra fordulhat a kripta sorsa, nemrégiben gróf Teleki Kálmán, a gernyeszegi Teleki-kastély örököse és a budapesti Forster Központ műemlékes szakemberei is érdeklődtek állapota felől. Néhány héttel ezelőtt Teleki Kálmán és Orbán János Kozma Barna polgármester jelenlétében megtekintette a műemléket és a felújítás konkrét részleteiről tanácskoztak. Április 23-án, szombaton a szakemberek (Orbán János művészettörténész és Ferenczi Márton régész) megtisztították és leltárba vették a kripta még meglévő, szabadon álló sírköveit. Méréseket végeztek, fényképek készültek, rövidesen pontos rajzdokumentáció készül a kövekről. Sor került a kripta külsejének részleges letakarítására is (orgona-bokrokat, gyomokat távolítottak el); a munkálatok a közeljövőben folytatódnak. A helyiek szándéka szerint restaurálási tervnek kellene készülnie az értékes műemlék rendbetételéhez.
Közös összefogással – anyaországi pályázati pénz, helyi önkormányzati támogatás és a Teleki-utódok hozzájárulása – a sárpatakiak megpróbálják felújítani Erdély egyik legrégebbi piramis alakú kriptáját, a falu épített örökségét képező műemléket.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)

Az összetartozás jegyében
Erdővidéki ösztöndíjas Fogarason
Bokor Csongor tavaly szeptembertől kilenc hónapon át a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa volt Fogarason. A baróti fiatalember nemcsak sikerrel kapcsolódott be a helybeli református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak magyarságot összetartó rendezvényeibe, de újak születésénél is bábáskodott. Az ő érdeme is, hogy az öt éve felszámolt magyar nyelvű oktatás pótlására elindított magyar órák száma heti egyről háromra nőtt; hogy önképzőkör indult és annak rendszeres hazai és anyaországi meghívottjai voltak; és hogy első alkalommal május elején megszervezték a Fogarasi Magyar Napot. Bokor Csongor megbízatása nemrég lejárt, de ennek ellenére szeptemberben visszatér Fogarasra: elfogadták a munkában eddig is tevékenyen részt vevő barátnője, Hollanda Tímea jelentkezését a programba, akivel újabb cikluson át folytatja az elkezdett tevékenységeket.
– Miként lesz valakiből a Petőfi-program ösztöndíjasa?
– A Baróti Szabó Dávid Középiskolában töltött éveim alatt szavaló- és szép beszéd versenyeken vettem részt, ezek elismeréseképpen 2010-ben jelen lehettem a kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának Magyarságismereti Mozgótáborában. Nagyon tetszett az a tevékenység, amit a Rákóczinál láttam, egyre több feladatot vállaltam működtetésében, mára pedig az alapítvány vezetőségi tagja lettem. Az ösztöndíjprogram lehetőségéről is az alapítványtól szereztem tudomást, és ők biztosították a pályázáshoz szükséges ajánlást is. Mivel nagyon fontosnak tartom a Petőfi-program célkitűzéseit – köztük szerepel a szórványban élő magyarság identitásának megőrzéséhez való hozzájárulás, a fogyóban levő közösségek az anyaországi magyarokkal való kapcsolattartásának elősegítése, az értékőrző munka megszervezése – kapva kaptam az alkalmon.
– Napjainkban milyen a magyar élet Fogarason?
– Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, tisztában van azzal, valaha milyen jelentős szerepe volt az 1300-as évek elején épített várnak. Azóta a város nemzetiségi arányai megváltoztak. Az 1910-es népszámláláskor a város lakosságának több mint felét a magyarság adta, jelentős volt a szászok száma is, a románság pedig egyharmadot tett ki. Ma már alig három százaléka magyar és egy százaléka német, a többi román. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz a magyarságot megélni. Jóformán nincs „tiszta” magyar házasság, a vegyes házasságban élők zöme pedig román iskolába íratja gyermekét – nem csoda tehát, hogy néhány éve megszűnt a magyar nyelvű I–IV. osztály is. Pedig milyen múltja van az iskolának! Építését még Mikszáth Kálmán szorgalmazta, aki 1892–1910 között a város országgyűlési képviselője volt, Babits Mihály pedig három esztendeig tanított ott! Fogaras nincs messze a tömbmagyarságtól – Baróttól csak nyolcvanöt kilométer, és Sepsiszentgyörgy sincs sokkal távolabb –, ám valahogy mégis „kívül esik.” Ez a mellőzöttség-érzés némileg rányomja bélyegét életükre – részben ezzel is magyarázható, hogy a fiatalság nem ragaszkodik magyarságához, önkéntesen feladja identitását, s kész beolvadni a románságba.
– Vannak olyan magyar kulturális és vallási fogódzkodók, melyek működnek, és hatással lehetnek az egyre fogyó közösségre?
– Ezen a téren az egyházaknak van meghatározó szerepe: jóformán minden közösségi programot az ők égiszük alatt szerveznek. A Petőfi-program hivatalos együttműködői az unitárius egyház – mentorom a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István volt –, a katolikusok Palkó Sándor karnagy vezetésével az ökumenikus dalárdát működtetik, a reformátusok – remek vezetőikkel Szász Tibor tiszteletes és neje, Szász Imola Rózsa személyében – adtak helyet az általam szervezett Babits Mihály Önképzőkörnek, majd a Fogarasi Magyar Napnak. Bandi Attila és Bandi Márta evangélikus lelkészházaspárral a Fogarastól tizennyolc kilométerre levő Halmágyon tudtunk jól együtt dolgozni. Az egyetlen egyházaktól független szervezet, amely az identitás megőrzéséért dolgozik, a Szabó Gábor vezette RMDSZ. Ezek ereje mind összeadódik, de ahhoz kevés, hogy megállítsa a beolvadást.
Ezért is fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy a Tautu Eszter nyugalmazott tanárnő által elindított fakultatív magyar- órák számát párommal egyről háromra emeljük. Gyermekek és fiatalok jöttek a foglalkozásokra, anyanyelvüket nagyon különböző szinten beszélték, szükség volt, hogy tudásuknak megfelelően dolgozzunk velük, de mivel a kis közösséget nem akartuk feldarabolni, csütörtökönként három és hét között közösen megült úgynevezett magyar délutánokat is szerveztünk. Sokat segített, hogy a magyar nyelvet kevésbé ismerők tudásszintjéhez igazított Balassi-füzeteket tudtunk beszerezni. Nem biztos, hogy ezek a foglalkozásokra járó fiatalok mind megmaradnak magyarnak, de jövőbeli családjaik viszonyulása a magyarsághoz biztos sokkal másabb lesz, mint azoké, akiket nem tudtunk kellőképp megszólítani, elérni tevékenységünkkel.
– Mivel tudtátok felkelteni a felnőttek érdeklődését?
– Említettem, hogy rendszeresen megszerveztük a Babits Mihály Önképzőkört, melynek keretében közéleti és történelmi témákat jártak körbe előadóink. Az elsőt november 4-én tartottuk, Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársa Kisebbségvédelem Romániában címmel értekezett, majd az erdővidéki kapcsolatrendszeremet kihasználva szülőföldemről szakemberek és művészek jöttek el. Ezen találkozásokon akár száz-száztízen is voltak, ami igencsak szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyarság összlétszáma alig haladja meg az ezret. Történelmünk jelentősebb évfordulóiról eddig is megemlékeztek, de igény volt arra, hogy gazdagabb, teljesebb formában kerüljön sor rájuk. Az 1956-os forradalomról megemlékezni közel ötvenen gyűltek össze a református egyház közösségi házában. Szász Tibor tiszteletes áhítatát követően a történelmi előzményeket és az eseményeket én vázoltam röviden, majd szavalatok hangzottak el, megnéztük a Szabadság, szerelem című film egy részletét, végezetül kötetlen beszélgetés keretében azok meséltek, akik élték azokat az időket. Csatlakoztunk a református egyház által évről évre Katalin napján tartott Árva Bethlen Kata-megemlékezéshez is. Fogaras legjelentősebb vallási közösségének azért kiemelten fontos Árva Bethlen Kata személye, mert a XVIII. század elején ő építtette a ma is álló református templomot. Az eseményen minden történelmi magyar egyház képviseltette magát, Szekeres Attila István heraldikus Erdély címerének történetéről tartott vetített képes előadást, fellépett az ökumenikus vegyes kar, és szavalatok is elhangzottak.
Társszervezői voltunk annak a halottak napi megemlékezésnek is, amelyen az első világháborúban Fogarason elesett, százhuszonhét monarchiáért harcoló katona emlékét idézték. Bár a többségük magyar, az ott nyugvó katonák nyolc nemzethez tartoznak, ám a városvezetés tudomást sem vesz a temető létezéséről, nem gondozza – pedig az elhunytak között szép számban vannak románok is. Minden bizonnyal sokaknak marad emlékezetes az Erdővidék épített örökségének megismerése céljából szervezett kirándulás is. Végigjártuk Bölönt, Miklósvárt, Barótot, Bibarcfalvát és Kisbacont, az úton pedig végig csengő magyar népdalokat énekeltünk.
– Miért volt szükség a Fogarasi Magyar Nap megszervezésére?
– Bár programjaink szép számban vonzották a fogarasiakat és a környéken lakókat, de úgy éreztük, hiányzik egy olyan rendezvény, amely a legszélesebb rétegnek jelenthetne igazi nagy ünnepet. Az esemény érdekében összefogtak a magyar történelmi egyházak, s mivel mindenki, akihez csak fordultunk – Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében a Kún Kocsárd Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Petőfi Sándor Program is – mellénk állt, nem volt kétséges, sikeresek leszünk.
A feladatot vállaló helybeliek mellé Erdővidékről jelentős önkéntes sereg érkezett. A legkisebbeknek a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete tartott foglalkozást – arcot festettek, szőnyeget szőttek, origamiztak, gipszet festettek és még ki tudja, mi mindennel szereztek örömet –, majd a szintén baróti Kelekótya együttes játszott örökzöld gyermekdalokat. A fogarasiak közül többen is mondták: milyen jó, hogy az egykori iskolaudvar ismét gyermekzsivajjal, magyar énekkel és tánccal telt meg. Mert a tánc sem maradt el! A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola népzenészei tartották a tanítással egybekötött táncházat. Remekül fogadták a baróti művelődési ház Syncron táncegyüttesét, a Csala kürtje fúvószenekart és a Babits Mihály Önképzőkörön már korábban is fellépő Kolumbán Sanyikát. Az esemény a magyar és székely himnusz éneklésével ért véget. Talán azért, mert ritkábban hangzanak el, ott a szórványban mintha másként szólaltak volna meg nemzeti dalaink, mint a tömbmagyarságban, s a szemeken is látszott, különleges pillanat az nekik. – A Petőfi-program kilenc hónapra biztosította ösztöndíjadat Fogarason. Lejártát követően miként tovább? – Az ösztöndíjam lejárt, de elfogadták párom jelentkezését, és vele szeptemberben visszatérek. Nagyon szeretném folytatni mindazon rendezvényeket, melyeket elkezdtem, s a visszajelzések alapján a magyarság hasznára voltak. A Fogarasi Magyar Nap is megmutatta, milyen összetartó ereje van, ezért folytatni, sőt, bővíteni kell. Sok jó ember és cél van Fogarason, amiért dolgozni illetmény nélkül, önkéntesen is érdemes.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

A rubincsőrű kék madár fészkére száll…
Bartha Béla Képtár Dicsőszentmártonban
"Egyszer majd markomból kinő a galagonyabokor/ És ráhelyezem a napot nagy piros bogyónak és/ Szerkesztek rá egy tökéletes madárfészket/ Egy rubincsőrű kék madár számára és/ Meg sem rezdül a karom.../ Így állok mozdulatlan/ Felettem a Nap/ Millió Nap/ Végtelen fényorgona/ A HALHATATLANSÁG himnuszát zengi/A földnek/A napnak/A galagonyabokornak/ És a bíborcsőrű madárnak./ MEGJÖTT A TAVASZ! (Bartha Béla: Megjött a tavasz)
Június 19-én a dicsőszentmártoni Magyar Házban a város műélvező közönsége a Bartha Béla Képtár avatóünnepségére gyűlt össze. A galériának nevet adó, tavaly elhunyt festő versének hangulatában zajlott az emlékezés. Bartha Béla festőművész 1932-ben született Dicsőszentmártonban. Szeretett szülővárosát verseiben számtalanszor "elsiratta", "verebek és csókák" városának is nevezte, mert néha úgy érezte, olyan hely, " Ahol már fölösleges a dal s ének,/ Költőnek s rigónak halál a sorsa.// Körben a dombok, mint egy gyászkoszorú,/ Rajta íratlan szalag a Küküllő,/ Hamut szór rám az ég, s arcom szomorú". Művei egy részét mégis rá örökítette. A dicsői magyar közösségnek, a három történelmi egyház tulajdonában lévő Magyar Háznak adományozta alkotói tevékenysége jelentős részét, azzal a meghagyással, hogy halála után a Magyar Ház nagytermében létrejöhessen a Bartha Béla Képtár.
Az adománylevél tanúsága szerint 57 bekeretezett olajfestmény és akvarell, 34 grafika, 20 darab kisméretű olajfestmény (Erdősorozat), 6 darab tiszafa szobor, gipszből készült viaszgyertya prototípusok, kerámiák és jelentős számú képzőművészeti és irodalmi vonatkozású könyv, melyek hasonlóképpen a képtár, valamint az Árva Bethlen Kata Könyvtár könyvállományába kerültek. Bartha Béla munkásságáról most csak annyit, hogy 1975-ben szervezi meg a művészetterápiai osztályt a dicsőszentmártoni ideggyógyászati szak- kórházban, majd a tölgyesi ideggyógyászati szanatóriumban. Sokoldalú tehetség, festőként a legismertebb.1972-től tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Képzőművészeti biennálékon szerepel alkotásaival, egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt szülővárosában, valamint Marosvásárhelyen és Bukarestben. Műkedvelő színész, a dicsőszentmártoni Népszínház díszlettervezője, Caragiale-díjas szavaló, költő, a Sipos Domokos Művelődési Egyesület aktív tagja volt. Két verseskötete jelent meg, 2002-ben a Felhőből faragott álom, valamint 2008-ban a Vándor éneke című, mindkettő a jó barát Bölöni Domokos író szerkesztésében és gondozásában Az első kötet zárófejezete Bartha Béla néhány olajfestményének reprodukcióival egészül ki, míg a második kötet grafikai munkáiba enged bepillantást.
A képtárnyitón Nagy Miklós Kund művészeti író beszélt róla. Méltatta Bartha Béla művészi, emberi erényeit, jelezte válságos időszakait. Elmondta, hogy a festő hagyatéka jóval nagyobb, mint amit a galériában láthat a közönség. Jelentős része az unitárius egyház régi iskolaépületében található. Azok a pasztellképek, akvarellek a tájélmény elsődleges kivetítéseként a művészetben kevésbé jártas nézőkhöz közelebb állnak. A Magyar Házban kiállított olajfestmények inkább az elvonatkoztatás, az absztrakció jegyében születtek, olyan képzőművészeti törekvések megnyilatkozásai, amelyek annak idején több jeles kortárs maros- vásárhelyi alkotóra is hatással voltak. A képek korhangulatot tükröznek, érzelmi válságokról, a festő aggodalmairól is hírt adnak. Izgatta a szórványosodás, falvaink elnéptelenedése, a faluközösségek bomlása, a pusztítás megál- líthatatlansága. Grafikai rajzai olyan helyeken készültek, ahol magányos volt, például Tölgyesen, és naplószerűen valóságosak. Egyik-másik alapul szolgált későbbi nagyobb kompozíciókhoz. Sokoldalú- ságát faragott famunkák, kerámiák is tanúsítják. Mint általában a több síkon alkotó emberek, ő is dilemmákkal szembesült: kereste az igazi arcát, identitását. Színekben látta a világot, gyakorta sötét színekben, hiszen a kor is, amelyben élt, fokozta zaklatott lelkiállapotát. De a lehetséges boldogság reménye is fel-felvillan a vásznakon, mint az utolsóként datált képén is, a Kék madár című olajfestményen – fejtette ki gondolatait Nagy Miklós Kund.
A festőművész jó barátja, a dicsőszentmártoni, jelenleg Debrecenben élő és alkotó Hadnagy József költő verssel adózott Bartha Béla emlékének. A költemény a Tündérmese című festmény margójára született.
Gagyi Béla tanár, a Magyar Ház kuratóriumának tagja az ünnepség házigazdájaként köszönetét fejezte ki Tódor (szül. Bartha) Izabellának, a művész lányának, hogy beleegyezésével lehetővé tette a képtár létrejöttét.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Család és nevelés fontosságáról a bonyhai Bethlen-kastélyban
Családok, nőszövetségi közösségek, helyi és környékbeli kíváncsiskodók töltötték meg élettel szombaton a bonyhai Bethlen-kastélyt, amely az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában van, és a nőszövetségre bízták. Immár harmadik alkalommal szerveztek nyílt napot az épületben és udvarán, amelyre Erdély számos vidékéről, Brassóból és Kalotaszegről, Székelyföldről, valamint a Nyárád és Küküllő mentéről érkeztek a családok beszélgetni, támogatni a kastély felújítását.
Szombaton újra megnyitották az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetsége által ügykezelt bonyhai Bethlen-kastélyt a nagyközönség előtt. Az épületet, amelyben évekig a helyi polgármesteri hivatal működött, a Bethlen család leszármazottjai adományozták a református egyháznak. Az egyház vezetősége a nőszövetségre bízta, és jelenleg az Árva Bethlen Kata Alapítvány tesz meg mindent annak érdekében, hogy újra régi pompájában ragyogjon az ódon épület és kastélypark.
Idén a nyílt nap témája a nevelés volt, e köré csoportosultak a foglalkozások, erről szólt a délelőtti istentisztelet is. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke köszöntőbeszédében arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy fontos a családi nevelés és az értékeink átadása gyermekeinknek, unokáinknak.
„Bármennyire is szeretnénk, még mindig nem tudjuk egyházi iskoláinkat mind visszaszerezni, és azokban gyermekeinket, unokáinkat egymás és Isten szeretetére, keresztyén értékeinkre megtanítani. Így kisebb közösségeinkben, a családokban kell biztosítanunk számukra azt az nevelést, amely felvértezi őket szilárd hittel és olyan tudással, amely segít helyt állni az élet viharaiban. Otthonainkban kell megtanítsuk őket mindarra, amelyek alapján bölcs döntéseket tudnak hozni az életben. Fontos a nevelés, de ugyanolyan fontos a példamutatás, hiszen gyermekeink, unokáink úgy fognak beszélni, viselkedni, szeretni és szolgálni, ahogy mi magunk tesszük, ahogy azt tőlünk látták” – hangsúlyozta az egyházkerület püspöke, kiemelve a bonyhai kastélynap fontosságát.
A nőszövetség elnöke, Boros Melinda arról beszélt, hogy bár látható változások nem észlelhetők a kastélyon, a háttérben komoly munkát végeznek. „Türelmetlenül várják a környékbeliek és mi mindannyian, hogy látható előrelépés legyen a kastély ügyében. Most csak azt látjuk, hogy ugyanúgy néz ki, talán, a rosszakaratú személyeknek köszönhetően még több ablakvédő hiányzik, és gerenda tört össze. De a háttérben sokan és keményen dolgoznak a pályázathoz szükséges előtanulmány elkészítésében, azért, hogy tiszta telekkönyvek legyenek – mondta Boros Melinda. – A háttérben szerveződik és erősödik egy közösség, amelynek fő célja megőrizni és felújítani az adományként kapott Bethlen-kastélyt. Erre a napra is sok önkéntes és helyi egyháztag fogott össze, hogy otthonossá tegyék az udvart és a kastélyt” – fogalmazott a nőszövetség elnöke, majd mindenkit arra biztatott, hogy látogassa meg a kastélyt, a közelben levő református templomot, és kapcsolódjon be a programokba.
Szombaton több sátorban előadásokkal, foglalkozásokkal várták a jelenlevőket. Volt presbitereknek, szülőknek és nagyszülőknek külön felállított sátor, de a lelkészeket is beszélgetni, ismerkedni hívták. A legnagyobb sikere a gyermeksátornak volt, ahol különböző ügyességi játékokat lehetett kipróbálni, valamint kézműveskedni is lehetett. Ide a nap folyamán többször is betértek a gyerekek, és mindig találtak valami új és érdekes foglalatosságot. Akinek kedve volt, a cserkészeknél kipróbálhatta az íjászatot, valamint a fára mászást. Nagy tömeget vonzott az ismert református zsoltárokat éneklő közösség is. Ennek vezetője, Varga Jutka több órán keresztül összetartotta, Isten dicséretére biztatta a férfiakat és asszonyokat.
A harmadik kastélynapon kis vásár is volt, amelyen a nőszövetségek mutatták be termékeiket: több helyen lehetett kézimunkákat megcsodálni, vásárolni, de gyöngyöket és házi laskát, valamint szalmából fonott termékeket és szépen díszített mézes pogácsát is árultak. A találkozót Mészáros Elek szívet melengető koncertje zárta, és a remény, hogy jövőre ugyanitt újra találkozhatnak mindazok, akiknek fontos a református hit, valamint az épített örökség megőrzése.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

Magyar Házak IV. Találkozója Kolozsváron
November 11–12-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szervezésében Kolozsváron tartották meg a romániai Magyar Házak IV. Találkozóját. A rendezvény keretében mutatták be dr. Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét.
A rangos rendezvénysorozat kezdőeseményére a kolozsvári EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban került sor. Itt mutatták be Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötetét. Kós Katalinnak, az Emlékház vezetőjének köszöntője után a megjelenteket dr. Széman Péter, az EMKE országos elnöke üdvözölte, kiemelve az esemény fontosságát. A könyvet Benkő Levente történész, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője mutatta be. Ebben ismertette a könyv struktúráját, tartalmi elemeit, értékeit. Hangsúlyozta, hogy a kötet nemcsak a korabeli sajtó helyzetét tisztázza, hanem komoly történelmi ismereteket is ad. Ezután a szerző elmondta, mi késztette arra, hogy a sajtótörténettel ilyen mélységben foglalkozzon, mi volt a könyv alapkoncepciója, és miért tartotta fontosnak ennek a bonyolult korszaknak a részletes bemutatását. Kifejtette, hogy várostörténészként igyekezett az egyes városokban, régiókban kialakult sajtót rangsorolni, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. A bensőséges esemény dedikálással zárult. A könyvbemutatót megtisztelte jelenlétével dr. Skelecz György kolozsvári konzul.
A kétnapos rendezvény a Magyar Házak szerepe a helyi értékek feltárásában, nemzeti identitásunk megőrzése érdekében. A Magyar Házak működésének fenntarthatósága nevet viselte, amely pénteken este a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központban folytatódott a résztvevők bemutatkozásával. A szakmai civil szervezetek részéről Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége elnöke, az EMKE partiumi területi alelnöke bemutatta az általa vezetett szövetség sokrétű tevékenységét, kiemelve az olyan hagyományteremtő határok feletti kezdeményezéseket, mint a Magyar Kultúra Ünnepe, Művelődés Hete stb. Kitért a Partiumban és Bihar megyében folyó közösségépítő tevékenység általános helyzetére is. A bemutatkozásokból élénk tevékenység bontakozott ki, amelyet a sokszínűség és a sorozatos helytállás jellemzett.
Másnap a megnyitó és üdvözlések után Tibád Zoltán a Bethlen Gábor Alap, Márton Katalin pedig a Communitas Alapítvány pályázati rendszerét mutatta be, vázolták, hogyan lehet sikeresebben pályázni, de kitértek a pályázatok lebonyolítására és az elszámolás elkészítésére is. Az előadásokat hosszú közös megbeszélés követte. Végül Értékfeltárás címmel Jakab Antal Zsolt (Kriza János Néprajzi Társaság) mutatta be az értéktár-feltárások helyzetét, azonban az értéktár-bizottságok együttműködését és szerkezetét kevésbé sikerült megvilágítani. A megbeszélések során is kiderült, hogy a helyi értékek feltárása még kezdeti stádiumban van. Délután a Jó példák – sikeres programok a Magyar Házakban című tanácskozáson részletesen megtárgyalták a főbb teendőket, problémákat és azok megoldásának lehetőségeit.
Összességében megállapítható, hogy az elmúlt negyedszázadban az önerőből intézményesülő magyar közösség egyik legjelentősebb megvalósítása a Magyar Házak intézményeinek a létrehozása, mivel helyi szinten, elsősorban a szórványvidéken meghatározó szerepet töltenek be a magyar identitás megőrzésében. A jó hangulatú, sikeres találkozót jövőre is megszervezik.
Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 /Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2016/
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Több marosvásárhelyi téma is felkerül az Erdélyi Krónikára
Hamarosan több marosvásárhelyi sajátosságú téma is felkerül az Erdélyi Krónika című történelmi portálra, amely a Kolozsvári Krónika című blogból fejlődött ki, és lépett működésbe január 2-ától.
Fodor János történész, a honlap marosvásárhelyi szerkesztője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, az oldalt a szakmának, illetve az érdeklődő nagyközönségnek szánják, olyanoknak, akiket érdekel Erdély múltja, illetve mindaz a tudományos tevékenység, amely ezt hivatott feltárni.
Az Erdélyi Krónika elsősorban a történészeknek, kutatóknak nyújt lehetőséget eredményeik közzétételére, véleményük megosztására a szakmabeli kollégáikkal, illetve azokkal, akik kíváncsiak mindarra, ami a múlttal kapcsolatos – mondta Fodor János. A honlapon az ókorral, a középkorral, az újkorral és a jelenkorral kapcsolatos cikkek, tudósítások olvashatók, a portré rovatban többek közt Árva Bethlen Kata alakját jelenítik meg, vagy Haller Károlyét, a modern Kolozsvár megálmodóját, illetve megismerkedhet az olvasó Macskási Krisztina botrányos életével is.
Bár egyelőre az írások zöme Kolozsvárhoz kapcsolódik, hamarosan Marosvásárhelyről is több szó esik majd – ígéri Fodor János. A munkatársak Nagyváradot, Csíkszeredát, valamint még több erdélyi települést szeretnének megismertetni a történelem szempontjából. A kategóriák címszó alatt politikai, demográfiai, társadalmi, gazdasági, várostörténeti és egyháztörténeti témák szerepelnek. Az adattárban Kolozsvár alatt szerepel Marosvásárhely is, ahol egyelőre egy anyag kapott helyet, de remélhetőleg hamarosan többet olvashatnak a vásárhelyiek a városukról.
A történelmi tematikájú honlapnak jó a fogadtatása, árulta el a marosvásárhelyi szerkesztő, a visszajelzések pozitívak. „Alternatívát szeretnénk kínálni a szakmai szempontból hiteles történelem népszerűsítésnek” – tette hozzá. A honlapon a kutatások mellett az eseményekről, azok beharangozójáról olvashatnak, illetve tudósítások jelennek meg a rendezvényekről, konferenciákról, például a Marosvásárhelyen népszerűségnek örvendő Borsos Tamás Egyesület rendezvényeiről, vagy a Kós Károly Akadémia történelmi sorozatának előadásairól.
A pályázatokról, az esedékes tudományos ülésszakokról, nem utolsósorban a publikálási lehetőségekről is tudomást szerezhetnek az érintettek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Műemlékek közt Dél-Erdélyben - Vajdahunyad várában (2.)
Hogyha Déva vára nem is annyira, de Vajdahunyad vára sokkal inkább fontosnak tűnik a románok számára. Mivel a dévaival ellentétben ez a várkastély viszonylag épen maradt fenn, sokkal könnyebb volt üzemeltetni és megteremteni a legújabbkori legendáriumát. Tény és való azonban, hogy elsősorban a magyar vonatkozásokra kell figyelni, illetve arra, hogy az erdélyi vajdaság, majd a fejedelemség korában is igen fontos szerepet töltött be. 
Luxemburgi Zsigmond (1369-1437)  magyar, német, cseh király, német-római császár Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozza ezt a területet, amely Hunyadi János kormányzósága idején válik birtokközponttá, ekkor épül fel az itteni lovagvár legkorábbi része. Később Bethlen Gábor végeztet jelentős felújítást és átépítést, majd Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin az 1600-as évek közepén. Az erdélyi e megszűnése után (1691) az osztrákok vasraktárt rendeztek itt be, majd 1725-től a kincstári uradalom hivatalait helyezték el benne. Katonai célokra 1784-ben használták utoljára, amikor a Horea-féle parasztfelkelés idején ide menekült a környék nemessége és polgársága, majd vizsgálati fogságuk idején a várbani rabosították a felkelés vezetőit. 1818-ban és 1854-ban tűz pusztította. Az 1848-1849-es forradalom idején nem jutott számára különösebb szerep. 
A kiegyezés után a magyar kormány kiemelt fontosságúnak tartotta a várat, és 1868-ban, Arányi Lajos kampánya során adományokat gyűjtöttek. Schulcz Ferenc majf Steindl Imre irányította a felújításokat (1870-1874), akik mindent a gótika stílusjegyeinek rendeltek alá, olyan átépítéseket is végeztettek, amelyeket később vissza kellett bontani. A 19. század végén már komoly állami pénzeket fordított a budapesti vezetés a várra. Az igazi és tudományos igényű felújítás 1907 és 1913 között zajlott Möller István vezetésével. Előtte azonban a Millennium alkalmából (1896) a budapesti Városligetben felépült a Vajdahunyad vára, amely tartalmazza az eredeti vár Nebojsza-bástyája és a Mátyás-loggia másolatát (ezek az épületek 1908-ra készültek el), amelyek révén a maradék Magyarországon ma is népszerűsíthető Vajdahunyad egykori szerepe és az ott felhalmozott érték. 
Az már a korábbi személyes emlékeimhez tartozik, hogy amikor először ott jártam - úgy 1970 körül - sokkal magasabbnak tűnt. Lehetséges, hogy nem volt viszonyítási alapom, hiszen ez lehetett az első középkori vár, amelyet meglátogathattam. Pontosan nem emlékszem arra, hogy milyen kiállítás volt látható benne, az épület bizonyos jellegzetességei, formái azóta ivódtak belém. 
Akkor még javában működött a városban és környékén a nehézipar. Éjjel-nappal világított a kohók tüze, a város fölött sodronypályákon szállították egyik üzemrészből a másikba az ércet, a salakot, a szenet. Valahogy jobban lenyűgözte fantáziámat az ipar, hiszen lépten-nyomon azt dicsőítették a tankönyveink, a szülők és a rokonságunk nagy része is valahogy a vasiparhoz, a nyersvas- és acélgyártáshoz, illetve a véle szorosan összefüggő bányászathoz kötődött. Én azt hittem akkor, hogy az ipar és a szocializmus örökéletű lesz, és a 2000. évre minden baj megoldódik, akkor már tulajdonképpen a kommunizmus áldásaiban részesülhetünk majd, s én 37 évesen boldog részese lehetek benne minden földi jónak.
Nem tudtam, hogy ennek az ipartelepítésnek milyen előzményei vannak, és miféle ördögi praktikákból származtatható az a népességvándorlás, amely a háborúknál is jobban szétdúlta a székelyföldi közösségeket. A jellegzetes szagra és a pernyeként aláhulló anyagrészecskékre is emlékszem, amelyek a Siemens-Martin kemencékből áramlottak ki a légtérbe. Akkortájt nem esett túl sok szó a légszennyezés ártalmairól, arról, hogy a levegőbe kijutó anyagrészecskék mindenre rátelepednek, hogy lassan elszínezik a háztetőket, a falakat, lerakódnak az élő szervezetekben, és gyakorlatilag elviselhetetlenné teszik azt a környéket. Óriási bűn volt a várkastély köré telepíteni ezt az üzemet...
A vár tornyai - tetőzete és oldalfalai - régi idők tanújaként, de a szürke minden árnyalatában, egészen a koromfeketéig szennyezetten, vastag lerakódás alatt húzódtak meg a többi (ipari) torony közt, amelyek azt a füstöt okádták huszonnégy órás folytonossággal, s amelyek emberek ezreinek biztosították a megélhetését. Mintha szükséges áldozat lett volna Vajdahunyad vára, amelyet feláldoztak az iparosítás oltárán.
Aztán eltelt több mint húsz esztendő: 1993-ban következett számomra a második hunyadi várlátogatás. Ekkor ébredtem rá, hogy a nagyipar egyáltalán nem örökérvényű. Az apámék generációja ekkor már - aki megérte - nyugdíjas éveit tengette, jó esetben odahaza a szülőföldön, rosszabb megoldásként pedig valamelyik iparváros peremén levő tömbházlakásban, s az utánuk következők - az alig ötvenévesek - pedig korengedményes kényszernyugdíjra várva asszisztáltak a nagyipar végső lebontásán. Akkor már közeledtünk az Európai Unió nevű soros-mennyországhoz, amely - érdekes módon - ismét a kapitalizmust tartotta etalonnak - éppen 30. éves voltam, hét évvel a kommunista mennyek ideje eljövetele előtt, amikorra több iskolai dolgozatban is írtam a napfényes jövő bekövetkeztéről -, és meg voltam győződve, hogy mégiscsak az EU a nyerő, ott számunkra is terem babér, és jut némi dollár, illetőleg az akkor formálódó euróból is csepegtetnek számunkra valamennyit. A vár siralmas állapotban volt, ám látszott rajta, hogy túlélheti ezt az átmeneti kort, még akkor is, ha fenntartói nem szánnak rá különösebben figyelmet és pénzt. Még szerencse, hogy Vajdahunyad várában nem volt túl sok vas, s hogy a követ, a fát, a cserepet nem lehetett értékesíteni az ócskavastelepeken, mert így megmaradhatott. 
Akkortájt Hunyad és környéke az ipar felszámolásán dolgozott, és készülődött kiáramlani a nagyvilágba, ahol szükség van arra a tudásra, amelyet a kohómunkások, a bányászok birtokolnak. Nem nagyon kellett az ilyen ember sehol, így vagy átképezték magukat, vagy eltűntek a térségből. Egy olyan generáció nőtt itt fel, amely alig-alig tudott megismerkedni a munka világával. Nem volt már szükség a 3 x 8 órás időbeosztásra, amelyet a Beatrice a szocializmus alkonyán énekelt meg 1989-ban. 
Hunyad megyében az 1990 és 2010 közötti időszakban a leggyakoribb bűnelkövetési formák a fémlopáshoz kapcsolódtak. Az ócskavasfelvásárlók mindent átvettek, ami valamilyen fémből készült, a delikvensek pedig mindent vittek, ami mozdítható volt. 
Egy rokonom, aki kohómunkásként dolgozott, s innen ment nyugdíjba, többször is mesélt az unokáiról. Egy ideig történetesen azt ecsetelte, hogy szegény fiataloknak milyen nehéz az életük, mert mindig éjszaka kell dolgozniuk, s hogy milyen sokat vannak úton. A nagyapa akkor még nem tudhatta, hogy a csemeték egyszerű fémtolvajok, az egész megyét feltérképezték, s azért járnak éjszakai gyűjtőkörútra, mert olyankor kisebb a lebukás esélye. Évekig folytatták ezt a bizniszt, mígnem aztán tetten érték őket, és egész hosszú bűnlajstromot bizonyítottak rájuk. Az öregúr aztán többet nem dicsérte a fiatalokat. Több alkalommal is ültek, és integrálódtak a bűn világához. Olyannyira, hogy időnként most is megjelennek falun a nagyszülőknél. Ezek a csak románul beszélő unokák talán megkérdezik az öregeket, hogy mi a helyzet, hogy szolgál az egészségük, de olyankor mennek, amikor nyugdíjkifizetések vannak, s mindjárt kölcsön is kérik, vagy egyszerűen csak elveszik az öregek pénzét.  
Aztán ismét eltelt több mint két évtized, mire látogatóként megint odajutottam. A vár átesett egy teljes felújításon. A Hunyad Megyei Tanács időben észrevette, hogy az ipar és a bányászat után itt a turizmus jelentheti a kitörés lehetőségét. Nagyon nehéz a romokon építkezni. Helyi és EU-s forrásokat mozgósítottak. A várkastélyt teljesen felúíjtották a 2007-2014 közötti időszakban. Talán soha nem volt az utóbbi két évszázadban ilyen jó állapotban, bár egyes részletei elnagyoltak, illetve bosszantó helyenként, hogy új- vagy újszerű anyagokat látunk. A falakat lemosták, eltávolították róluk a szennyeződéseket.
Ha kinézünk az ablakokon - körös-körbe - azt a várost látni, amely egykor a vasból élt, mindenütt kibelezett ipari monstrumok, amelyek ma már minden funkcionalitást nélkülöznek. Ahhoz, hogy valóban élhető és másoknak is megmutatható legyen ez a környék, új várost kellene építeni, új megélhetési és foglalatossági formákat kellene találni.
Egyelőre alig látni ilyen kezdeményezéseket.
Az EU komoly szerkezetátalakítást javasolt, ehhez forrásokat is ajánlott. A fénykorában 9000 fős foglalkoztató üzemet privatizálták és korszerűsítették. Ma 2000 fő körüli a vasiparban dolgozók létszáma a városban. Gond azonban, hogy a felhagyott gyárrészek és a romok 140 hektárt foglalnak el, amelyeket nem sikerült megtisztítani és ökologizálni. A teljes sikerre és az áttörésre még várni kell.
A várlátogatók bérelhetnek idegennyelvű tourist gide-ot, ami multimédiás eszközökkel, magyar nyelven is eligazít az ódon falak között. Mi is kértünk egy ilyent. Szakmailag nem volt különösebben baj a felolvasott szöveggel, kicsit túlhangsúlyozta a román vagy románnak is tartott vonatkozásokat, viszont bosszantó volt, hogy a narrátor olyan magyar, esetleg magyar nyelvet ismerő helyi lakos volt, aki itt szocializálódott és archetípusa a szórvány(rom)magyarnak, amely konyhanyelv szintjén töri és felejti el lassan az anyanyelvét. Tele volt a szöveg segédigés szószerkezetekkel, helyzeten szórenddel, olyan hangsúlyokkal, hangformálással, amely mellett a györgyfalvi negyedben élő másod- és harmadgenerációs magyarok szlengje üde Hargita-alji tájnyelvi érték...
eloszekelyfold.com

Közös zsinat 446 év késéssel
Először tartott közös ünnepi zsinatot 446 év után a református és az evangélikus egyház Kolozsváron. A Farkas utcai templomban tartott istentiszteleten öt evangélikus és nyolc református lelkipásztort szenteltek fel.
A jubileumi zsinatot közös istentisztelettel nyitották meg a kolozsvári evangélikus templomban, ahol Zelenák József püspökhelyettes mondott köszöntőbeszédet, majd Csűry István királyhágómelléki püspök hirdette az igét. Az ünnepi ülést a kolozsvári teológia felújított dísztermében folytatták, ahol –amint múlt heti lapszámunkban beszámoltunk –közös nyilatkozatot fogadtak el. Délután az események a Farkas utcai templomban folytatódtak, ahol nyolc református és öt evangélikus lelkész felszentelésére került sor. Az egybegyűlteket Fekete P. P. János református egyházkerületi főgondnok köszöntötte, majd Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök hirdette az igét 1Kor 1,18-25 alapján. A prédikáció során elmondta, a református egység napján május 20-án, Nagyváradon úrvacsorai szolgálatra kérték fel, amely jól esett neki, de ugyanakkor tudta, hogy övéi közt van. Úgy érezte, az alkalom a Szentlélek ajándéka volt számára. Az úrvacsora liturgiája összeforrasztotta azt a pár ezer embert, aki a Körös partján levő városban úrvacsorát vett. Sokan pedig azt fogalmazták meg, hogy legyen folytatás is. „És íme, most már itt van a folytatás: közös ünnepi zsinat, istentisztelet és közösen végzett lelkészszentelés”–folytatta Adorjáni, aki szerint röpke 446 évet késtünk az 1571-ben Medgyesen megtartott közös zsinat óta. A 16. század második végétől ugyanis heves teológiai viták és politikai érdekek mentén a két felekezet útjai elváltak, amelyet valószínűleg Kálvin helytelenített volna. Sem ő, sem Luther és a többi reformátor nem ismeri ugyanis a több Anyaszentegyház fogalmát, hiszen Jézus Krisztus egy test, Isten üdvözítő szeretete minden ember számára ugyanaz a kiapadhatatlan forrás, mint ahogy a Lélek és a keresztség is egy –fogalmazott az igehirdető. A felekezeti megoszlás bűnös állapot, amit meg kell szüntetni, és együtt kell vallani, hogy minden megosztottság ellenére egy egyetemes Anyaszentegyház létezik.
Az egész Kárpát-medencében még a csapból is a Refo500 folyik. Ám a sok óriáshirdetés és rendezvény vajon elindít-e egy szellemi, lelki pezsgést, valami személyes, hitbeli reformációt a mi életünkben? –tette fel a kérdést igehirdetése végén az evangélikus püspök.
A prédikációt követően a nyolc református és az öt evangélikus fiatal lelkipásztor letette az esküt, majd a felszenteltek nevében Kelemen Csongor köszöntötte az egybegyűlteket. A teológián eltöltött évekre, a tanulás hasznosságára emlékezett vissza, majd a gyakornoki évekről és mentoraik segítőkészségéről beszélt. Kijelentette: akkor válnak bölcsekké, amikor mindazt a tudást, amelyet az évek során felhalmoztak, a gyülekezetben gyakorlatba tudják ültetni.
Óvoda- és bölcsődeépítés a megmaradásért
A kétnapos rendezvény másnap a Bethlen Kata Diakóniai Központban az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlésével folytatódott. A jelenlevő tagok Kató Béla püspök közgyűlési beszámolóját hallgatták meg. A püspök beszédében többek között kitért a reformátori örökség és hitvallásaink fontosságára. „A nyugati keresztyén testvéreink mintha elfeledkeztek volna minderről. Egyre kényelmetlenebb a nemzetközi egyházi találkozókon részt venni, mert úgy érezzük, lenézéssel és gúnnyal találkozunk azok részéről, akik bennünket maradinak és különböző fóbiákkal élő embereknek tartanak”–fogalmazott a püspök. Kató Béla hangsúlyozta a magyar intézményrendszer kialakítását, amely segíthet a megmaradásért vívott harcainkban. Ismertette az erdélyi kollégiumok felújításának folyamatát, valamint megemlítette, hogy idén öt templomot avatnak fel (Szászfenes, Décsfalva, Kerelőszentpál, Sándorfalva, Sepsiszentgyörgy). Beszámolt arról, hogy az anyanyelvű oktatás érdekében az egyház felvállalja 28 óvoda és bölcsőde felépítését és beindítását, ugyanakkor bejelentette, hogy a román törvényhozás a kolozsvári teológiát is bevette az államilag támogatott lelkészképző intézmények sorába, ám a fejpénz és a kevés diák miatt a támogatás kevés lesz.
Egyházi Trianon
Szegedi László missziói előadó a kerületben tapasztalható folyamatos fogyást egyházi Trianonként jellemezte. Rámutatott: sok az egyedülálló személy, a magányos férfiak sorában magas az alkoholizmus, az ultraliberális világ folyamatosan rombolja a hagyományos családmodellről kialakult képet, rengeteg az abortusz. „Hogyan várjunk békét, ha még az anyaméhben sem vagyunk biztonságban?”–idézte Teréz anyát Szegedi. Egyre több magyart és reformátust veszítünk el a vegyesházasságok miatt, ezért az anyanyelvű oktatás fontosságára hívta fel a figyelmet. „Ha egy fiatal román iskolába kerül, nagy valószínűséggel nem magyar házastársat fog magának választani”–fogalmazott a missziói előadó, aki elmondta, a román ortodox egyház törvénybe iktatta, hogy vegyesházasságok megáldása során a pópa az esketési liturgia során a nem ortodox felet kötelezően átkereszteli ortodoxnak.
Szegedi László örvendetesnek tartotta, hogy egyre több gyülekezetben indul be az intézményes diakónia, illetve hangsúlyozta a családlátogatás fontosságát, valamint a nőszövetség hatékony munkáját.
A különböző bizottsági jelentések meghallgatását követően a közgyűlési tagok közérdekű egyházi ügyekről tárgyaltak, majd felhatalmazták az igazgatótanácsot, hogy a következőkben az egyre zsugorodó egyházmegyék határainak módosításával foglalkozzon.
Lelkészhiány és érdektelenség?
A Protestáns Teológia Intézetben 1995-ben mintegy 265 –református, evangélikus és unitárius –diák végezte tanulmányait. A magas szám annak köszönhető, hogy a 90-es évek elején a paphiány miatt nagy létszámú évfolyamok indultak. Öt évvel később az erdélyi reformátusok15, akirályhágómellékiek 16 diákot vettek fel első évre. A 2005–2006-os tanévben már csupán 153 teológus tanult az intézetben (ebből 83 erdélyi, 35 királyhágómelléki és 9 evangélikus), a helyek száma fokozatosan csökkent. Ez a szám a 2010-ben már csak 129 volt –tudtuk meg Czirmay Anikótól, a teológiai intézet főtitkárától. A kimutatások szerint, míg a 90-es és a 2000-es években a meghirdetett helyekre sokan jelentkeztek, addig 7–8 éve az érdeklődés megcsappant. A teológiának 2010-től már pótfelvételit kellett meghirdetnie, és megtörtént, hogy a jelentkezők még így sem érték el a felvételt jelentő minimális jegyet, és nem töltötték be a meghirdetett helyek számát. Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban többen mentek külföldre, illetve az utóbbi öt évben 13-an adták fel a lelkészi állást, az erdélyi református lelkipásztorok száma megcsappant. Míg 2014-ben az erdélyi egyházkerület 557 lelkipásztort tartott számon, addig idén már csak 524-en kapnak lelkészi kongruát –mondta el lapunk kérdésére Gyenge János, az Erdélyi Református Egyházkerület előadó-tanácsosa. Ezért a kerület az utóbbi időben több helyet hirdetett meg a teológián, és reméli, hogy a korábbi érdektelenség változni fog. Idén például a 16 fiú helyre 16-an jelentkeztek, a 4 lány helyre pedig 9-en. Az evangélikusok és az unitáriusok mindenkit felvesznek, aki felvételizik és eléri a minimális jegyet, ám még így is alig jelentkeznek. Jelenleg a teológián a hat évfolyamon csupán két evangélikus diák tanul –mondta Czirmay Anikó főtitkár.
Egyházkerületi közgyűlés
Az Erdélyi Református Egyházkerület minden év nyarán tartja meg éves közgyűlését, amikor a püspök közgyűlési beszámolójában az elmúlt év legfontosabb eseményeiről, megvalósításairól, generális vizitációiról, lelkigondozói és fegyelmi kérdésekről, restitúciós ügyekről számol be. Ezt követi a missziói előadó jelentése, amely számos kimutatást tartalmaz: az erdélyi református egyház lélekszámát, ki- és betéréseket, templomlátogatottságot (hétköznapokon, illetve ünnepnapokon), keresztelések, temetések, konfirmációk adatait, az iratterjesztés problémáit (különböző lapok és kiadványok helyzetét). A jelentésben ugyanakkor a generális direktor a református egyháztagok lelki életének keresztmetszetét próbálja felvázolni, rámutat különböző pozitív vagy negatív jelenségekre, amely egyházi életünket jellemzi, és ajánlásokat fogalmazhat meg az igazgatótanács vagy a zsinat irányába. A közgyűlésen a jelenlevők kézbe kapják az adminisztratív, a diakóniai, a gazdasági, a tanügyi és külügyi tanácsosok beszámolóit, a teológia életéről szóló jelentést, a Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont, a különböző egyházi szervezetek, alapítványok és egyesületek éves munkájának, az IKE, a nőszövetség, a Romániai Református Egyház Nyugdíjpénztárának beszámolóit. A közgyűlési tagok így átfogó képet kaphatnak az egyházkerület éves költségvetéséről, a beruházásokról, restitúciós ügyekről, oktatási intézmények működéséről, az egyház lelki és szellemi fejlődéséről, gazdasági munkájáról, és jövőbeli terveiről is.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Wesselényi Kata: egy nagyasszony életpéldája
Hithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata. A saját korának krónikása által is kevéssé ismert erdélyi nagyasszony jellemének főbb vonásai, életútjának meghatározó elemei Deé Nagy Anikó könyvtáros, könyvtártörténész kutatómunkájának köszönhetően felszínre bukkantak a múlt homályából; a feldolgozott hagyatékból olyan keresztyén nő alakja rajzolódott ki, akinek erkölcsi magatartása, értékrendszere, közösségének igényeire nyitott tevékeny élete mérceként és követendő példaként szolgálhat a ma embere számára is. Hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony címmel jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó az idei Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a jól átlátható, olvasmányos, tanulmány- és forrásközlő kötetet.
– A Teleki Tékában bejárta a könyvtárosi ranglétra összes fokozatát, az erdélyi köztudat pedig joggal a könyvtáralapító Teleki Sámuel monográfusaként tartja számon – mondta a Bocskai-házban tartott, szerdai könyvbemutatón Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja. Hadadi báró Wesselényi Kata (1735–1788) a könyvtáralapító feleségének, gróf iktári Bethlen Zsuzsannának nagynénje volt, fontos szerepet játszott életükben, illetve azzal, hogy marosvásárhelyi házát unokahúgára hagyományozta, maga is nagymértékben hozzájárult a hatalmas értékké teljesedett közkönyvtár megteremtéséhez. A Teleki család levéltári hagyatékának vizsgálatára összpontosító kutatói munkásságból szükségszerűen adódott a Wesselényi Katának emléket állító, életét szakszerűen feldolgozó kötet – összegezte Tonk Márton. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a református nagyasszonynak az életvitele, magatartásformái sok szempontból egyeznek a 18. század első felében élt, úgyszintén mecénási, művelődéspártoló tevékenységéről nevezetes árva Bethlen Katáéval. Édesapja, az elhunyt Tonk Sándor történészprofesszor az árva Bethlen Kata önéletírásához írta: „[…] példáján, életírásán keresztül lelünk bepillantást abba a korba, életformába, amelyben egykor élt nagyasszonyok a világ legtermészetesebb módján, Isten iránti alázattal tették azt, amit tenniök kellett, gondoskodtak a rájuk bízott lelkekről, építettek templomot és iskolát, őrködtek az erkölcsök felett […]” Ezek a gondolatok ugyanúgy illenek Wesselényi Katára is, ez a szellemiség tükröződik a hozzá kapcsolódó dokumentumokból – hangsúlyozta a dékán.
A kötet monográfiaszerű kollázs, önálló tanulmányok gyűjteménye, amelyeket kötetté csiszolt a szerző – állapította meg méltatásában Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora. Az elmúlt néhány évtized történeti kutatásai alapján egyre inkább körvonalazódik, hogy az elmúlt századokban a főrangú férfiak és nők között egyenlően oszlottak meg a sajátos társadalmi feladatok; így magasztosul a ház asszonya a hátország héroszává, aki, ha szükséges, akkor kertész is, patikus is, szervező is, kulturális menedzser is – hangsúlyozta Buzogány Dezső. Ilyen lehetett a feldolgozott hagyaték alapján Wesselényi Kata, aki szerteágazó munkával uralta a családanya, a ház asszonya szerepét, ő tartotta össze az udvar egész közösségét, és szélesebb körben is sokrétű feladatokat vállalt, az egyházakat klenódiumokkal, kegytárgyakkal, s nem utolsósorban jelentős pénzösszegekkel is támogatta – tette hozzá. A református nagyasszony ugyanakkor kitartott hite mellett egy olyan korban, amikor az „nem volt divat”, a főnemesség jelentős hányada katolikus vallásra tért át, részben azért is, hogy a politikai életben előbbre jusson – hangsúlyozta. Egyetlen gyermekét is ebben a mélyen gyökerező, a reformáció alapvető téziseire épülő keresztyén szellemiségben nevelte.
A kötet hat nagyobb fejezetből épül fel; az első a Deé Nagy Anikó által imanaplókként meghatározott, 1751–1786 között leírt, prózai és verses imádságokkal foglalkozik, amelyek több helyütt naplószerű bejegyzéseket is tartalmaznak. A második fejezetet a Wesselényi Kata által gyarapított, formált erdőszentgyörgyi Rhédei-kastélykönyvtárnak, a harmadikat a bárónő szakácskönyve, háztartásvezetési tanácsai ismertetésének szenteli a szerző. A negyedik fejezetben Wesselényi Katának unokahúgához, gróf iktári Bethlen Zsuzsannához írott levelét, az ötödikben a bárónő halála kapcsán, Jósika Antalnak a Teleki Sámuelhez írott levelét közli Deé Nagy Anikó, az utolsóban pedig verses halotti búcsúztatójából olvashatunk részleteket – ismertette a professzor. Mellékletként megtalálható a kötetben a Teleki Tékában őrzött imanaplók jegyzéke, könyveinek katalógusa is.
Wesselényi Kata lelkiségét elsősorban imádságai tükrözik – ezek nemcsak önsanyargató önostorozások, hanem komoly dogmatikai tartalmú elmélkedések, követik a műfaj korabeli szabályait, érződik rajtuk a hitvallásos kálvinizmus hatása – állapította meg Buzogány Dezső. Van olyan ima, amelyet – saját bevallása szerint – a 140. zsoltár „nótájára” írt, elképzelhető, hogy maga is énekelgette saját szövegeit, talán remélte, hogy valamikor a református énekeskönyvbe is bekerülhetnek – jegyezte meg a professzor. A közönség Buzogány Dezső, leánya és kisebbik fia jóvoltából meg is kóstolhatta Wesselényi Kata szakácskönyvének 8. tételeként jegyzett „Mondola ostyát”, amelyben a mandulát ugyan dió helyettesítette, de 18. századi recept alapján készült…
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke megállapítása szerint a báró Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van; úgy vélte, imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne az énekeskönyvben.
A könyvet méltatta Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is, hangsúlyozva: bámulatos, mi minden fért bele Wesselényi Kata mindennapi életébe, aki már 23 éves korában megözvegyülve átvette a családfő, a gazdaság vezetőjének szerepét is. Életpéldája jól mutatja, egész életét Isten színe előtt élte. Rendkívül megviselte egyetlen fiának elvesztése, halálát bibliai metaforákban értelmezte, de erős hite révén újra fel tudta venni életének, feladatainak fonalát. – Ennek a puritán szellemiségű, tiszta életű asszonynak minden írása eleven és személyes, alakjában egy korszaknak a nőideálja körvonalazódik. Mindamellett, ne egy letűnt kor személyiségét lássuk benne, hanem a követendő példát – emelte ki Németh Zsolt. A reformáció 500. évfordulója számos lelki, szellemi és politikatörténeti gondolatot hozott felszínre; a magyarság, Európa megújulása ma is imádsággal kezdődik és a tevékeny, hasznos, másokról gondoskodó életvitelben folytatódik – jegyezte meg a politikus.
– A Reformáció Emlékévének ünnepi megnyitóján elhangzott gondolatokat hallgatva arra jöttem rá, hogy egyetlen asszony neve sem hangzott el… Eszembe jutott akkor, hogy éveken át csodáltam egy asszonyt, hadadi báró Wesselényi Katát, akiről nagyon keveset tudott a szakirodalom – mondta el Deé Nagy Anikó. Megtudtuk, levéltári kutatásai során egyre több adat került felszínre a mélyen vallásos, mindennapjait állandó munkával töltő erdélyi nagyasszony érdekes, sokoldalú egyéniségéről. A szerző feldolgozta életrajzi vonatkozásokat tartalmazó verses imádságait, vizsgálta könyvgyűjtő szerepét, átírta szakácskönyvét, amelyből a 18. századi erdélyi háztartás munkáinak sokasága is megismerhető. Wesselényi Kata nagyon fiatalon megözvegyült, majd egy pestisjárványban egyetlen zsenge korú fiát is elvesztette. Az imanaplóban foglaltakból kiderül, hogy halála miatt az egeket ostromolta fájdalmával, de az is kiolvasható belőlük, hogyan nyert aztán vigasztalást hitéből, folytatta életét, tett továbbra is a közért – hangsúlyozta Deé Nagy Anikó, maga is csatlakozva a kötet méltatóinak álláspontjához, miszerint ez a családért, hazáért cselekvő nagyasszony a 21. század emberének is modellként szolgálhat.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Egy református nagyasszonyról szóló könyvet mutattak be Kolozsváron
Deé Nagy Anikónak, a Teleki Téka könyvtárosának hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony című könyvét mutatták be augusztus 16-án délelőtt a Bocskai-házban a Kolozsvári Magyar Napok keretében.
Az eseményen részt vett és felszólalt Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is.
Az erdélyi református nagyasszonyok között eddig nagyon kevesen emlegették Wesselényi Katát (1735–1788), ami nem véletlen, hisz igen keveset lehetett tudni róla mindaddig, amíg a Teleki Téka könyvtárosának, illetve könyvtárvezetőjének kutatásai fel nem tárták ezt a kivételes életpályát. Hithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata – hangzott el a könyvbemutatón.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja felvezetőjében elmondta: ajánlja mindenki figyelmébe az olvasmányt, ami nagyon kedves és tanulságos. Fontos jellemzője, hogy a néhány ismert vonatkozáson túl számos újdonsággal szolgál. A szerző bevezetője sok mindenben eligazítja az olvasót. Wesselényi Kata rendkívül szertágazó és gazdag életműve számos ponton rokonítható Árva Bethlen Kata ma már jól ismert munkásságával.
Deé Nagy Anikó kötete korrigálja az arisztokráciáról alkotott kommunista képet, a monográfiaszerű kollázs átfogó életképet nyújt Wesselényi Katáról – fogalmazott Buzogány Dezső. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora szerint a könyvvel az az elmélet is megdől, hogy a történelem századaiban csak a férfiak voltak Erdély társadalmának nagyjai, tartóoszlopai. „Családanyaként, a ház asszonyaként, a család és az udvari közösség közepén szerteágazó munkájával tartja össze a családi és udvari közösséget”– fogalmazott az egyetemi tanár, úgy vélve, hogy a szakma végtelenül hálás lehet a szerzőnek. Hangsúlyozta: Wesselényi Kata mindvégig kitartott református hite mellett – gyermekét is ebben a hitben neveli – egy olyan korban, amikor nem volt divat a hithez való hűség, és akár kockázatos is volt reformátusnak lenni. Szoros kapcsolata volt Európával, ezt igazolja könyvtárának állománya, receptjei, gyermekét pedig latinra, németre és franciára taníttatta. Lelkiségét tükrözik imádságai, teológiai nézetei pedig magvas tartalommal telített, hitvallásos kálvinizmuson alapuló elmélkedések, melyek követik a műfaj korabeli sajátosságait. „Imádságaiból a predestináción alapuló kálvini önismeret sugárzik, érdemes lenne alaposabb teológiai vizsgálatnak is alávetni őket. Imái nem kegyeskedő, könnyed ömlengések, hanem komoly, súlyos dogmatikai tartalmú elmélkedések” – fogalmazott Buzogány Dezső.
Tőkés László szerint Wesselényi Kata a szó legközvetlenebb értelmében tér vissza az igéhez, azt valósította meg életében, amit a Szentírásban olvasott és tanult. Ebben volt példamutató, ebből származik a református nemesasszony ideáltípusa. A Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van – jelentette ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke; úgy vélte, a bárónő imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne a református énekeskönyvben. „Az imanaplók stílusukkal, művészi értékükkel, hiteles kegyességükkel megragadó, megható olvasmányok. Köszönöm Deé Nagy Anikónak, Erdély egyik jelenkori nagyasszonyának e nagyszerű munkát” – mondta az EMNT elnöke.
Örvendetes, hogy Deé Nagy Anikó ráakadt arra a kincsre, amit Wesselényi Kata az utókorra hagyott. A kötet szükséges és aktuális – mondta Németh Zsolt. A Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint bámulatos, hogy mi minden fért bele egy kora újkori asszony rövid életébe, ha komolyan vette hivatását. „Wesselényi Kata a korszak nőideáljaként elevenedik meg, aki vallja: Istent félni, a királyt tisztelni, a hazát és nemzetet igazán szeretni kell” – fogalmazott a politikus, aki szerint a kötet a korabeli nők szerepét is kiemeli. Wesselényi Kata nőként is meg tudja állni egyedül a helyét, nem megy bele megalázó kompromisszumokba, megmarad özvegyi hűségében. „Írásai elevenek, takarékos, puritán, tiszta személye óriási példa mindannyiunk számára” – mondta Németh Zsolt, aki a Kriterion Kiadó színvonalas munkáját is méltatta.
„Azt hiszem, célba értem, hisz ennyi okos ember elkezdett Wesselényi Katával foglalkozni. Ez nagy örömömre szolgál” – mondta Deé Nagy Anikó, aki szerint Wesselényi Kata minden tevékenységével szolgálni, segíteni akarta környezetét. Élete folyamán sok tragédia éri, meghal a férje és egyetlen gyermeke, az imanaplókban olvasható lázadozásai pedig az Ómagyar Mária-siralom keserveit idézik. „Istennel való társalkodásai során a hitéből nyer vigasztalást, így tudja folytatni életét, hite még a szakácskönyvéből is kiviláglik. Nagy örömömre szolgál, hogy sikerült felszínre hozni Wesselényi Katát, aki egyike azon rendkívül értékes református nagyasszonyoknak, akik a családért, hazáért tevékenykedtek. Modellként szolgálnak arra, hogyan kell a dolgos mindennapokat megélni, és hogyan lehet megküzdeni a tragédiákkal” – fogalmazott a hat nagyobb fejezetből felépített monográfiaszerű kollázs, tanulmány- és dokumentumkötet összeállítója.
tokeslaszlo.eu

Letették az új Árva Bethlen Kata óvoda alapkövét
Magyarország kormánya három szatmárnémeti református óvoda építését-bővítését finanszírozza.
A Szamos-negyedi Árva Bethlen Kata Óvoda alapkőletételére került sor péntek délben a reformáció 500 éves évfordulóját ünneplő rendezvénysorozat nyitányaként. Az alapkő-letétel ebben az esetben furcsa kifejezés, hiszen az óvoda áll, ám a magyar kormánytól kapott támogatásból mind szolgáltatások, mind az épület szempontjából kibővítik az ovit.
Kiss József egyházmegyei főjegyző az oktatás fontosságáról, a református egyházi oktatás múltjáról beszélt, és arról, hogy jelenleg sok gonddal küzdenek. Sokan kétkednek az óvodaépítés-bővítés kapcsán, hiszen mostanság sok magyar család román óvodába adja a gyermekét. "Ha elhisszük azt, hogy ebben az óvodában lesznek gyerekek, lesz jövőnk. A kegyelem Istene megtölti az óvodánkat, a gyerekeket pedig az Ő dicsőségére kell neveljük" - mondta.
Bogya Kiss Mária lelkész felelevenítette a most álló óvoda alapításának körülményeit - ez az óvoda 17 éve szolgálja a közösséget.
Grezsa István miniszteri biztos beszédében kijelentette: világos és jól átlátható a Magyrország Kormányának külhoni magyarokkal kapcsolatos nemzetpolitikája, ennek részeként a 17 milliárd forintos óvodafejlesztési programban 65 Kárpát-medencei óvoda építését támogatják. "Ez az egyik gyakorlati megvalósulása a nyolc éve tartó nemzetegyesítő politikának" - mondta. Király Lajos esperes köszönetet mondott a szerető gondoskodásért, amit Magyaroszág Kormányától kaptak.
Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere elmondta: decemberben beszélt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke az óvodaépítési programról, akkor nem hitte, hogy kilenc hónap múlva már az alapkőletételre is sor kerül.
Mint Rácz Ervin református lelkésztől és sajtóreferenstől megtudtuk: eddig az Árva Bethlen Kata Óvoda 9 és 12 óra között fogadta a gyerekeket. Most, az építésbővítést követően három óvodai csoport fog itt működni, a gyerekekkel pedig 8 és 16 óra között nevelik majd az óvónénik.
A Szamos-negyedi óvoda mellett Szatmárnémetiben a Szatmár-Kültelek egyházközség óvodája új épületbe költözik majd, a Szatmár-Németi egyházközségben pedig egyelőre nem volt óvoda, most egy új építésű épületben kezdi majd meg a működését.
A tervek szerint az új Árva Bethlen Kata Óvoda felavatását jövő szeptemberben fogják tartani. szatmar.ro

Szolgálat a „végeken”, ahol egyre ritkább a magyar szó
Életre szóló élményt, rengeteg szeretetet kapnak a Petőfi-ösztöndíjasok
„Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a fakultatív magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatékonyabb tanulás érdekében” – hangsúlyozta Bokor Csongor és Hollanda Tímea, a Petőfi-program két ösztöndíjasa a velük készült beszélgetés során. A két lelkes, munkája iránt elkötelezett fiatal a Brassó megyei Fogarason vállalt szolgálatot, ahol tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten próbálnak tenni a szórványban élő magyar közösség megmaradása érdekében. Az RMDSZ nagyváradi kongresszusa már 2011 februárjában határozatban nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját, a magyar szórvány napjává. A szövetség idei központi rendezvényét ma tartja Szamosújváron, a Téka szórványközpontban.
Példaértékű szolgálatot teljesít a „végeken” Bokor Csongor és Hollanda Tímea: két lelkes fiatal, akik a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaiként a tudásukhoz és a lehetőségekhez mérten tenni próbálnak a szórványban élő magyar közösségek megmaradásáért. A Kárpát-medencei magyar szórványközösségek támogatására 2015-ben meghirdetett Petőfi-program keretében a magyar állam több mint hatvan ösztöndíjat oszt ki a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervező tevékenységekben jártas személyek számára. A pályázat nyertesei kilenc hónapon keresztül megfelelő kiképzés után a célországban, a fogadó szervezettel és a kijelölt mentorral együttműködve erősíteni próbálják az adott település helyi magyarságának azonosságtudatát.
„Baróton születtem és nőttem fel, később Kolozsváron, majd Budapesten tanultam. 2010 óta szervezője vagyok a Kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának. A velem együtt ebben a civil mozgalomban tevékenykedő önkéntesek jó része korábban már részt vett a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Ők ajánlották nekem, hogy jelentkezzek, és az alapítványtól kaptam a pályázathoz szükséges egyik ajánlást is. Sikeresen pályáztam, a 168 interjúra behívott jelentkező közül ötvenünknek sikerült a felvételi. Később még jobban megnőtt a program iránti érdeklődés. Mindez 2015-ben történt, a Petőfi Sándor Program megvalósulásának első évében. Kilenc hónapos megbízatást kaptam, és a számomra kijelölt céltelepülés a Brassó megyei Fogaras volt. Utólag megtudtam, hogy az akkori fogadószervezetem, az unitárius egyház Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörének Esperesi Hivatala és a mentorom, Török István esperes kérésére olyan ösztöndíjast küldtek ide, aki ismeri a román nyelvet is” – idézte fel a kezdeteket Bokor Csongor. Elmondása szerint minden ösztöndíjasnak a közösség és a fogadószervezet jellege miatt más a feladatköre. Egyes helyeken kimondottan néptáncot oktatnak, vagy weboldalt szerkesztenek, vagy csak a fogadószervezeten belül tevékenykednek. „Én feladatul kaptam a fogarasi teljes magyar közösség megszólítását, felekezeti hovatartozástól és kortól függetlenül. Utólag elmondhatom, hogy áldásos és szerencsés helyzetben voltam, hiszen a szülővárosom, Barót és a színmagyar kistérség, Erdővidék, ahonnan jöttem, csupán 80 kilométerre fekszik Fogarastól. A program második kiírásában nem vettem részt, de az önkéntesség jegyében maradtam Fogarason, így Tímeával közösen folytathattuk az elkezdett tevékenységet. Jelenleg a Fogarastól mintegy 18 kilométerre található Brassó megyei Halmágy település Evangélikus-Lutheránus Egyházközségének ösztöndíjasa vagyok, ahol szintén nagyon sokrétű tevékenységet folytatunk a mentoraimmal, az egyházközség vezetőivel” – mesélte Csongor, akinek hivatalosan hiába járt le az ösztöndíja, annyira megszerette Fogarast, hogy nem tud elszakadni tőle, és továbbra is a szívén viseli az itt élő magyar közösség sorsát.
Csongorral ellentétben Tímea számára nem volt idegen és szokatlan a szórvány világa, ugyanis Brassóban született, ahol szintén megfogyatkozott számú magyar közösség él. Az Áprily Lajos Főgimnáziumban érettségizett, és vallomása szerint az akkori osztályközösségükből csupán ő választotta egyedül a magyar nyelvű továbbtanulás lehetőségét. „2016 februárjában önkéntesen csatlakoztam Bokor Csongor akkori fogarasi ösztöndíjas missziójához, és négy hónapon át segítettem a közösségben kifejtett munkáját. Később a program második kiírására én is jelentkeztem, és a bíráló bizottság pozitívan értékelte korábbi, illetmény nélküli önkéntes tevékenységemet. Következésképpen a program második megvalósulásban én lettem Fogaras ösztöndíjasa, Csongor pedig önkéntesen velem együttműködve tevékenykedett tovább” – tudtuk meg Tímeától.
A két különböző közegből Fogarasra került fiatal meglehetősen elkeserítő helyzettel szembesült. A településen jó pár éve sem egységes, sem összevont formában nem létezik intézményes magyar nyelvű oktatás. Fakultatív magyarórákat kezdtek tartani a gyermekeknek, mely tevékenységhez a református egyház biztosít termet. Ezt a munkát előttük egy idős tanárnő végezte önkéntesen, mellé csatlakoztak a fiatalok, akik az utóbbi két évben teljesen átvették ezt a nemes, de ugyanakkor nem könnyű feladatot.
Magyar nyelvtanulás a szórványban
„Nagyrészt vegyes házasságból származó gyermekekről van szó, akik között nagy különbségek vannak, sokuknak idegen nyelvként kell tanítanunk a magyar nyelvet. Büszkén mondhatjuk, hogy az elején 15 gyermekkel kezdtük, jelenleg harminc fölé nőtt a számuk. Egyik legnagyobb eredményünknek tartjuk, hogy tevékenységünk alatt gyakorlatilag megkétszereződött a magyarórákra járó gyermekek száma. Jelenleg három különböző kor és tudásszint szerinti csoportban zajlik ez a foglalkozás a hatákonyabb tanulás érdekében. A magyar nyelv elsajátítása mellett fontosnak tartjuk ugyanakkor a közösségépítést már a legfiatalabbak körében is, ezért játékos, korszerű módszerekel próbáljuk elérni ilyen irányú fejlődésüket, a zene nyelvén is közeledve feléjük” – számolt be munkájukról Csongor és Timi. A felnőtteknek külön programokat szerveznek: elindították és sikeresen működtetik a Babits Mihály Önképzőkört, amelynek keretében általában kéthetente neves közéleti személyiségeket, kutatókat, színjátszó csoportokat, előadóművészeket hívnak Fogarasra. A legelején Erdővidékre támaszkodtak, de azóta érkeztek előadók Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, de még Budapestről is. A fogarasiakkal is több alkalommal sikerült eljutniuk Erdővidékre, ezzel is erősítve a székely–szórvány kapcsolatot, valamint a helyiek magyar identitását. Létezik egy húsz-harminc fős, jószerével idősebbekből álló aranycsapat, mely minden, általuk szervezett eseményen képviselteti magát. Úgy vélik, a nagyobb feladat inkább a közösség passzív, közömbösebb részének megszólítása, ami többé-kevésbé sikerült néhány programuk során, amikor több mint százan gyűltek össze egy-egy önképzőkörön. „Tevékenységünk csúcsa az I. és a II. Fogarasi Magyar Nap megszervezése szabadtéri rendezvény formájában a református egyház udvarán, színpaddal, sátrakkal, egész napos színes programokkal. Mindkét eseményen ötven erdővidéki önkéntes segített be, s a rossz idő ellenére is több száz fogarasi és környékbeli vett részt rajtuk. Minden bizonnyal az ehhez hasonló rendezvények szólítják meg leginkább az embereket. Ezek voltak az általunk elindított, bevezetett főbb programok” – számoltak be nagy lelkesedéssel a fiatalok. Mindemellett tevékenyen részt vesznek a négy magyar történelmi egyház életében, segítik őket munkájukban, valamint megpróbálják színesebbé tenni a már sokéves hagyományokkal rendelkező, bejáratott megemlékezéseket, ünnepségeket, rendezvényeket. Jelenleg a halmágyi evangélikus egyházzal közösen egy ifjúsági találkozó megszervezésére készülnek, amelynek célja a fogarasföldi és környékbeli fiatalság találkozása, ismerkedése, kapcsolatteremtése.
Fogarason is járt a Mikulás
„A közösség első perctől kezdve befogadott és támogatott minket. Az életre szóló élményen, a sok elismerésen és megbecsülésen túl valami mást is kaptunk tőlük, a rengeteg szeretetet, ami előrevitte tevékenységünk sokrétűségét, további lendületet és motivációt adva nekünk. Bizakodóak vagyunk, hogy az általunk elindított programok a jövőben nélkülünk is megvalósulnak majd. Mi kifejezetten hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg a Fogarasi Magyar Napokat, és az eredmények azt igazolják, hogy mindez nem volt hiábavaló, sőt fejlődőképes a programunk ezen része, de ugyanezt elmondhatjuk az önképzőkörökről és a gyermekfoglalkozásainkról is. Az egyházak képviselői nagymértékben segítik a munkánkat, egyház nélkül gyakorlatilag nincs lehetőség megmaradni a szórványban, ez különösen igaz itt Fogarason” – szögezte le Csongor és Tímea. Ahhoz, hogy ezt a tevékenységet sikeresen éljék meg, és pozitívan tudják értékelni az elért eredményeket, rengeteg hit és elhivatottság szükséges – hangsúlyozták érdeklődésünkre. „Ez sokkal több mint egy megbízatás vagy munka. Itt a jövő nemzedéke és Babits, Mikszáth, Árva Bethlen Kata, a magyar irodalom és történelem nagy, Fogarashoz köthető alakjainak kultusza közötti kapocs, valamint a magyar közösség és a magyar nyelv használatának megmaradása a tét. A Petőfi-programban kifejtett tevékenységünk hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő asszimilációs folyamat lassításához és a magyar identitás megőrzéséhez. Mi abban hiszünk, hogy a közösség erejével meg tudjuk szólítani az embereket, kicsiket és a nagyokat egyaránt. Mindent a közösségért teszünk, és ami ennél is fontosabb, hogy velük együtt próbálunk tenni értük. Állandó megújulással, a közösség igényeire figyelve, mi is, a program is és a fogarasi magyarság is sikeresek lehetünk a jövőben” – összegezte Csongor és Tímea. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)