Székelyföld szelleme Uzon fölött
Mióta Budapestről visszaemigráltam Erdélybe, Székelyföldre, évente vissza-visszahívogatnak falunapokra meg iskolai szavalóversenyekre egyik „szülőfalumba”, Uzonba. Első szülőfalum Bukarest, ezért kárpótol születésnapom, mely egybeesik a Horthy Miklós kormányzóéval… Az idei szavalóverseny is fölért egy családi ünneppel. Hadd említsem meg a falu nagy szülöttjének, Beke György írónak, a 20. század Orbán Balázsának egyik gyásznapját. A 70-es évek derekán történt az uzoni iskolai ünnepségen, hogy Bekét meg sem hívta a kommunista román vezérkar az ünnepre, könyveiből egyiket sem állították ki. Hát sétáltunk a faluban, mint kivetett uzoniak… Odabenn Stanca Constantinék az asztaloknál.
Tizennyolc 1–4. osztályos emberke mondott most verset Kányádi meg Kovács András Ferenc tollából. Miért csak tőlük, nem tudom. Az áhítat és angyali szép magyar beszéd ünnepe volt számomra. Nem is volt talán versenyszellem és -hangulat bennük, és bennem sem. Ittam a szavaikat, akár kezdő tanárként hajdan.
Amire figyelnünk kellett az alkalmi bizottságban, a szöveghűség, a tiszta, helyes beszéd, hanghordozás és átélés – és mindez bizony ott volt a szavalók szíve-lelke mélyén. És szólok utólag, amiről ott is szóltam és ugyanolyan vigyázattal, hogy a tiszta hangejtés-lejtés példája volt ez a két óra. A tájszólást íróként is védve kell elmondanom, senkinél nem hallottam mást, mint a tiszta, irodalmi magyar nyelv hanghordozását. És látnom lehetett, ahogyan gyönyörködött Szabó Margit tanár, iskolaigazgató és a körzeti meghívott tanárok, tanítók csoportja is bennük.
Jelen voltak Bodok, Uzon, Nagyborosnyó községek iskolái, Sepsiszentgyörgyről az Ady Endre- és Gödri Ferenc-iskola tanulói, pedagógusai. Igaz, nem vetélkedő volt Uzonban, hanem fölmutatás, remek tanítóik jóvoltából. Mindenki nyert, minden tanuló és minden falu, iskola. Leginkább viszont a láthatatlan magyar nyelv, a mindenütt jelen levő, akár a dédnagyanyák szelleme életünkben. Eszembe jutott az iskolaalapító s névadó Tatrangi Sándor is (1797–1875), aki vagyont, bennvalót, földet és épületet adott egykor a gyermekek oktatására, nevelésére. Boldog szelleme ott lehetett, akár a Gábor Ároné, Orbán Balázsé, Beke Györgyé, az iskola és Székelyföld fölött.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Leszázalékolt lelkek (A magyartalanítás módszertana, a nyolcvanas évek romániai diktatúrája, 1.)
A hetvenes évek romániai kisebbségpolitikája, minden, fokról fokra durvuló, magyarellenes diszkriminációja mellett is még csak megágyazott a nyolcvanas évek dermesztő diktatúrájának. Az országos szegénységgel, az egyre növekvő egzisztenciális lehetetlenségekkel is szembe kellett néznie az országnak, a megélhetési nehézségek a nemzetiségeket és a többségi nemzetet egyként sújtották.
Emlékezzünk az Asszonyidő címadó lírai epikájára, a munka után a boltokat bebarangoló asszonyokra: „ide rizs érkezett, beszélik, amoda füstölt csülök, ott tojást osztanak”; s ott a Lencse és banánhéj az ebédszünetben falatozó három munkásemberről. Jegyre osztott olaj, liszt, cukor, csak romlott hallal együtt megvásárolható citrom, kimosatlan olajos üvegben árult sör, bezúzott könyvekből készült vécépapír, státusszimbólummá nemesedő banán, a narancs láttán sírva fakadó gyerekek, a városokban napi egy órára megnyitható meleg vizes csapok, a cserépkályhákba amatőr módon beépített gázvezetékek, meg a felizzított forgáccsal, fűrészporral körberakott, hőerő nélküli gázláng robbanásveszélyes pislákolása, a tömbházak ablakain kimeredő kályhacsövek futurisztikus látványa: a nyolcvanas évek Romániájában a háborús évekre emlékeztető állapotok sem ritkák. Ismerjük Kányádi 1984-es (persze, akkor, ott meg nem jelent, csak az 1989-es Sörény és koponya című, magyarországi kötetben napvilágot látó) Sor(s)-versét: „álom (s)írom a sort üdvösségünkemért / s azzal a már-már boldog reménnyel / szenderülök szentülök le hajnalba / hajlón hátha nekem nekünk / is juthat valamicske belőle de arra / is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint / annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon / is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt / épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)”.
Az általános nyomorúságon felül azonban ott van az etnikumra mért büntetés. Szó esett korábban a szászok áruba bocsátásáról, arról a penetráns román hatalmi ötletről – és gyakorlatról –, amely szerint darabra márkáért eladták a szászokat, svábokat az NSZK-nak, kiárusítják a zsidók többségét is. A magyarok legföljebb menekülni tudtak, számukra a nyolcvanas évek az exodus évei: álházasságokkal (lásd Sütő András: Balkáni gerle című drámáját), zöldhatáron, folyót átúszva vagy a hivatalos kitelepülési engedélyek kikérésével, de éveket várva az engedélyre, avagy útlevéllel, turistaként távozva, de vissza már nem térve. Mindenüktől megfosztva, megalázva tízezrek hagyják el ősi szülőföldjüket, tántorog kifelé az embertömeg, „emlékké válik a pentaton dallam”, azóta sok, nyugatra menekült családban már biztosan. A régi, a kisebbség jogait csorbító módszerek (az egyetemek magyar hallgatóinak drasztikus létszámcsökkentése, magyar iskolák, magyar tannyelvű osztályok bezárása, rendezvények betiltása, lapok megszüntetése, cikkek letiltása, emberek gyanúsítgatása, zaklatása, kihallgatások, településről kitiltások stb.) egyre újabbakkal egészülnek ki: emberek halnak meg gyanús körülmények között, személyek és a nemzetiségi közösségek önazonosság-igazolásának forrásadatai is pusztulnak. Például Zilahon 1981-ben a rendőrkapitányság udvarán a város és a régió múltját érintő dokumentumokat (köztük az 1300-as évekből származó okleveleket és más jelentős dokumentumokat) égetnek el, merthogy a magyarság ottlétének jogi, történeti, kulturális bizonyítékait óhajtják a nemzetállami eszme jegyében eltakarítani. Folytatódik, teljesen függetlenül a törvények-rendeletek éppen esedékes megnevezésétől, az ország etnikai átrendezése, már a magyar középiskolásokat is román iskolákba irányítják, helyükre román diákokat iskoláznak be. Ehhez majd törvény is születik, egy idő után már nem is akarják helyi túlkapásnak minősíteni a beiskolázási anomáliákat. Érdemes idézni egy marosvásárhelyi szövegrészletet, egy 1985. november 1-jén keletkezett kimutatást, melyet 1989. decemberi szele söpört ki a hivatalos néptanácsi irattömegből: egy aprócska dokumentum Románia nem létező etnikai átrendezéséről. A kimutatás szerint Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetétele, magyar-román viszonylatban, az 1977-es népszámlálás adatai alapján: 35,8 százalék román, 62,4 százalék magyar. 1985. január elsején a helyzet már változott: 42,9 százalék román, 55,9 százalék magyar. És a teendő: „Ahhoz, hogy a románok száma Marosvásárhely municípiumban elérje vagy éppenséggel meghaladja az elkövetkező két évben az összlakosság 50 százalékát, szükséges lenne jóváhagyni 7600 román nemzetiségű személy alkalmazását a szocialista egységekben ebben az időszakban. Ez, családonként átlag három személyt számítva, 22 800 személyt jelentene, így a következő ötéves terv végéig a román nemzetiségű lakosság a municípium lakosságának 58–60 százalékát jelentené”. Ezt a grandiózus tervet csak az időhiány törte ketté.
Az alábbi kronológia, Vincze Gábor dokumentumgyűjteményére támaszkodva ismét, csak töredékesen képes bemutatni, hogy az évek során milyen döbbenetes következetességgel folyt a magyartalanítás Romániában.
1982 februárjától központi utasítás alapján korlátozzák a Magyarországgal való kapcsolattartás lehetőségét. A szerkesztőségek Magyarországra vonatkozó anyagot nem közölhetnek (csak ha direkt utasítást kapnak erre), a tömegtájékoztatásban dolgozók pedig sem hivatalos, sem magánjellegű vagy turisztikai célú látogatásra nem mehetnek Magyarországra. Tovább szigorítják a bukaresti nagykövetség és a kolozsvári főkonzulátus munkatársaival való kapcsolattartást, az utóbbi rendezvényeinek látogatását megtiltják. 1982 áprilisában megjelenik Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania (Gondolatok Erdélyről) című könyve. A magyarellenes mű felháborodást vált ki az erdélyi magyar és a magyarországi értelmiségből, többen (Szabó Gyula, Méliusz József, Beke György) válaszolnak rá, de a cenzúra egyet sem enged közölni közülük, Sütő „közösségi” levélben tiltakozik, melyet más írók mellett Farkas Árpád is jegyez, hasonló eredménnyel. 1982 szeptemberében napvilágot lát, illetve éppen hogy nem lát napvilágot, csak kézen-közön terjedhet az Ellenpontok című, kis példányszámú szamizdat 8. száma, mely listába szedi a legfontosabb követeléseket. Ezek egyben a magyarságot sújtó legkeményebb megkülönböztetések: az erdélyi magyarságot tekintsék az egységes magyar nemzet részének, és szabadon ápolhassák kapcsolataikat Magyarországgal; biztosítsák a közösség, az összefüggő magyar területek autonómiáját; követelik, mondjuk így: követelnék Erdély etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának leállítását; a magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét; minden, magyarok által is lakott vidéken a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a magyar és a román nyelv; a magyar kisebbség a románokkal egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjon; megőrizhessék a kulturális emlékeiket; a magyar származású csángóság ismét vallhassa magát a magyar nemzet részének (egy zárójeles megjegyzés kívánkozik ide: a csángók, közöttük is leginkább a moldvaiak, valójában katolikusnak, és nem magyarnak vallották-vallják magukat, nemzetiségi önazonosság-tudatuk, identitásérzetük nincs szinkronban a beszélt magyar nyelvvel, lásd erről Tánczos Vilmos néprajztudós kutatásait), s követelik, hogy „pártatlan nemzetközi (de románokat és magyarokat is magába foglaló) bizottság vizsgálhassa meg helyzetünket, és dönthessen minden, sorsunkat érintő vitás kérdésben”. Novemberben, ezt amolyan válaszreakciónak lehet tekinteni, megkezdődnek a házkutatások, letartóztatások, őrizetbe vételek, elsősorban Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Az Ellenpontos Szőcs Géza is kihallgattatik, majd szabályszerűen bujdokolni kénytelen.
(folytatjuk)
Társadalmi-történeti háttérrajzok a FARKAS ÁRPÁD-monográfiában
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)
1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok.
Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá.
1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)
1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson.
Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget.
Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.”
E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltés
Negyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek.
A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna.
Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha.
Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat.
Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők.
Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus.
Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak.
Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek.
Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//erdelyorszag

Iskolanap Uzonban
Színes forgatag, zászlóavató
A falu szülöttére, Beke Györgyre is emlékeztek Uzonban, a Tatrangi Sándor-iskolában, az immár hagyományosnak tekinthető iskolanapon.
Az iskola szépen rendbetett és ünnepi díszbe öltöztetett épületének csaknem minden osztálya kiállító teremmé alakult át a hét végén. Természetesen külön termet kapott a falu nagy szülötte, Beke György író (fia, Beke Mihály író, műfordító most sem feledkezett meg levelet írni az ünneplőkhöz), kinek nem csak megjelent munkáit, de írógépét, szemüvegét is kiállították.
– Az iskolanapok több szempontból is fontosak, hiszen nem csak megmozgatják a közösséget, hanem ki is emelik az időnként szürke hétköznapokból és színesítik a község programajánlatát – nyilatkozta Ráduly István.
Az uzoni polgármester szerint az ünnepség jó alkalom arra, hogy a falu nagy szülötteire emlékezzenek, kiemelten Beke György íróra és az iskola névadójára, Tatrangi Sándorra, aki feleségével együtt 1857-ben „12 ezer cs. kir. húszast hagyományozott iskolafejlesztésre”.
A színes program része volt az iskola tanulóinak a kultúrházban tartott előadása és az iskolazászló felavatása is.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tőkés: vissza kell szerezni megcsonkított nemzeti önrendelkezésünket
Vissza kell szerezni – a trianoni békediktátummal megcsonkított – nemzeti önrendelkezésünket, ezért harcol Magyarország kormánya is – jelentette ki Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott, Trianonra emlékezünk című rendezvényen pénteken Jászkiséren. Tőkés László a trianoni emlékműnél összegyűlt mintegy száz ember előtt arról beszélt, hogy a nemzeti önrendelkezés „erre a kis Magyarországra terjedjen ki", de ők „odaát" a korlátozott kisebbségi nemzeti önrendelkezésért és az autonómiáért küzdenek, Székelyföld és Partium területi autonómiájának és a magyar nemzeti közösség országos kulturális autonómiájának megszerzéséért. Már csak arra kell ügyelni, hogy a múlt ne kísértsen tovább – mondta, hozzátéve: az utódállamok magyarellenessége még mindig nagy terhet jelent, a kommunizmus is kísért a maga internacionalizmusával, ahol pedig már elmúlt, helyébe lépett a nemzetidegen kozmopolitizmus. Azt mondta „alighogy kijöttünk a kommunista agymosás és a kádári amnézia időszakából", ma már a kozmopolita identitásvesztésnek vagyunk tanúi a fiatalok és a gyermekek körében. „Egy önkéntes Trianon fenyeget", amely demográfiai téren, a magyarság elapadása révén vagy az asszimilációval következik be – idézte Beke György erdélyi író szavait.
Tőkés László szerint amit nem végeztek el a nagyhatalmak és Trianon, azt mi fogjuk akkor, „ha nem változtatunk gondolkodásunkon, magatartásunkon, hitünkön, politikánkon". Az összetartozás legyen a motiváció az identitásunkhoz való ragaszkodáshoz, „és ez egyet jelent mindennel, ami a magyar ember számára értékes"- mondta.
Emlékeztetett: 14 millió ember vándorolt el Kelet-Európából a becslések szerint az elmúlt huszonöt évben, közülük Magyarországról néhány százezren. Vissza kell találni egymáshoz az összetartozás jegyében, fel kell karolni a kárpátaljai magyarságot, mint hajdan a balkáni háború üldözötteit – emelte ki. Tőkés László hangsúlyozta, hogy az összetartozás napján nem kerülhető meg az a gyász, az emlékezés. Kossuth Lajos Aradot nevezte a magyar Golgotának, de ez a kifejezés illik Trianonra is, hiszen az egész ország felett hajtották végre egyetlen tollvonással a halálos ítéletet – mondta. A nagyhatalmak ácsolták a keresztet , de a „kivagyiságon alapuló gőgös magyar részvétel" sem hiányzott. „Károlyi Mihály volt magyar miniszterelnök szálláscsinálója lett Kun Bélának, a kommunizmusnak" – tette hozzá.
1989-ben leomlottak a „bennünket elválasztó trianoni határfalak" is, és feltámadott a nemzeti szolidaritás, együttérzés minden magyarban – fogalmazott.
A 2004. december 5-ei sikertelen népszavazásról elmondta: nem a szavazópolgárokat hibáztatja, hanem azokat, akik „eltanácsolták őket a szavazóurnáktól", akik 23 millió román munkavállalótól féltették Magyarországot. Akik a magyarok befogadására restek voltak, most kitárnák Magyarország kapuit a migránsok előtt – folytatta, megjegyezve: „az idegeneket is szeretjük, de a magyarokat nem hagyjuk cserben és magyar hazánk magyarságát védjük".
A 2004-es népszavazás korrekciójának nevezte, hogy 2010-ben elindult a határok fölötti együttműködés politikája. Ennek köszönhető a kettős állampolgárságról szóló és a nemzeti összetartozás törvénye – emelte ki.
„A legfontosabb, hogy szeressük vissza Magyarországot, Kárpátalját, Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Drávaszöget, szeressük vissza akiket el akar tőlünk venni az idő, az Úr" – zárta beszédét az egykori királyhágómelléki református püspök.
Pócs János, a térség fideszes országgyűlési képviselője a nemzeti összetartozás jelentőségét hangsúlyozva kitért arra, hogy a migránsok nem fegyverrel, nem golyóstollal, mint Trianonban, hanem hátizsákkal jönnek elfoglalni Európát, Magyarországot. Nem veszíthetjük el keresztény hitünket, magyarságunkat és európaiságunkat, mert Európa az európaiaké, Magyarország a magyaroké – hangsúlyozta.
Pintér Ferenc Jászkisér független polgármestere arról beszélt, hogy tanulni kell a trianoni békediktátumból, az összetartozást, egymás megbecsülését társadalmi hovatartozás nélkül is. Amíg egy nép saját hazájában, saját nemzettársainak esik egyéni érdekei miatt, addig a nemzet soha nem lesz egységes – fűzte hozzá.
A beszédek után megkoszorúzták a trianoni emlékművet.
Erdély.ma

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenéves a Gyökerek
A Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanulói, véndiákjai mindig képesek voltak időtálló ötletekkel, meglepetésekkel szolgálni. Az iskola szelleme „behálózta” a nebulókat, hatni tudott a padokban ülő diákokra, akik így hozzájárultak, hozzájárulnak ma is iskolájuk, városuk hírnevének öregbítéséhez. Találkozóra készülődve, az ötvenedikre, mi, véndiákok egyre gyakrabban beszélünk egymással, idézzük fel emlékeinket.
A nyár végén magyartanárunk, Albert Ernő A Gyökerek iskolai folyóirat néprajzrovata címmel tanulmányt készített a Kriza János Néprajzi Társaság október 21-én tartandó, Tudománytörténeti hagyományok és örökség a Kolozsvári (romániai magyar) néprajzkutatásban tematikájú értekezletére. Megkeresett – egyik alapítója voltam a Gyökereknek –, így ugrott be, hát persze: 2016 októberében 50. születésnapját ünnepeli a Gyökerek, a Székely Mikó Kollégium iskolai folyóirata. Hogyan is indultunk?
Albert Ernő kéziratából idézek: „1966. október 1-jén az ifjúsági szervezetek országos konferenciát tartottak. Azon az összejövetelen hangzott el, hogy fel kellene eleveníteni a diákújságok hagyományát. Végre a sok unalmas gyűlés helyett olyan javaslat hangzott el, amely mozgósítani tudta a diákokat. Magam arra gondoltam, hogy elkészítem az első szám tervét, megbeszélem a tanulókkal, elindítjuk a folyóiratot. DIÁKOK lett volna a címe. Előzőleg azonban megkerestem a Brassóban működő nyomdánál dolgozó ismerősünket azért, hogy tájékozódjunk a nyomdai költségekről. Olyan összeget közölt, amelyet akkor nem tudtunk volna előteremteni. Arra gondoltunk, esetleg majd később a szülők segítségével összegyűjtjük a szükséges összeget… A diákok megelőztek – bátrabbak, határozottabbak voltak… Néhány hét elteltével, órám után Kerekes Mária és Szabó Éva XI. osztályos tanuló azzal kísért el, hogy diákfolyóiratot szeretnének megjelentetni – bizonyára a forrás közös volt. Elmondtam, hogy Brassóban költségeiről érdeklődtem, egyelőre el kell halasztanunk a folyóirat megjelentetését. Egy hét elteltével, most már óránk kezdésekor közölték tanulóim, hogy ha nem lehet nyomtatni, kézírással el is készítették a folyóirat első számát. Neve: Gyökerek. Látszott az egész osztály hangulatán, hogy megvalósítását magukénak érzik, ezért elő sem hozakodtam az általam kigondolt címmel. Az első szám megszületett, valamely érdekes és értékes folyamat elindult. Az első szám szerkesztői: Herbszt István, Kerekes Mária, Szabó Éva. A 34 oldalt olvasható betűkkel, egységesen Keresztes Irén írta. Mind a négyen a XI. A osztály tanulói voltak.” Az első – sajnos, az időközben elhunyt Keresztes Irénke gyöngybetűivel írt – számban a szerkesztők megfogalmazták akaratukat: „A folyóirat célja megszerettetni az irodalmat tanulótársainkkal, és eddigi irodalmi ismereteink minél jobb elmélyítése”. A szám tartalma tükrözi ezt a célt: a Janus Pannoniusról, Gaál Gáborról, Szilágyi Andrásról, Radnóti Miklósról írt tanulmányokat Bartalis János versei, világirodalmi szemle – külföldi írók, költők művei – egészítik ki, de nem hiányzik sem az anekdota, sem a sziporka belőle.
1967. január 21-én megjelent a második szám, a szerkesztésbe immár beszállt az igazgatóság is: géppel írott kiadvány; majd február 2-ától, a 3. szám megjelenésétől Bíró Iván Géza rajztanár által készített címlappal jelentünk meg, ez meghatározta a folyóirat arculatát, annak „kimúlásáig”. A tanulók által gyűjtött népköltészeti anyagok is megjelentek már.
A folyóirat tartalma is változott, vaskosabb, érettebb lett, a harmadik számtól Gyökerek/Rădăcini címmel, két nyelven jelenik meg. Az irodalmi kör munkássága, népköltészeti anyagok (Nika Tibor, Molnár Károly, Árvay Katalin, Bedő Ildikó és sok más diák gyűjtései) mellett pályázatot hirdetnek meg „eredeti irodalmi alkotások írására”. Új írások címszó alatt első szárnypróbálgatással jelentkeznek is „a költők”. Sokukból az is lett, Kapui Ágota (1970 és 1974 között szerkesztő), Veress Gerzson, Benedek Éva, Vrabie Florica, akik már az elemi iskola padjaiból kérezkedtek be a folyóiratba. De a szerkesztők figyelme kiterjedt a romániai magyar irodalomra is, jeles alakjaihoz fordulnak levélben: Szabó Gyulához, Faragó Józsefhez, Méliusz Józsefhez, Beke Györgyhöz, Horváth Istvánhoz. Nagy Istvánt Késmárki Erzsébet kereste meg. Fordítással is próbálkozik Ütő Judit, Mattis Waldemar, Persinariu Maria, Lepedus Csaba, Târlungeanu Lidia, Sipos Attila, Tóth Attila, Pászka Imre. Mitroi tanár (alias Miron Rusu Barian) a szárnypróbálgató költők írását fordítja magyar nyelvről románra. Elindul Szabó Éva szerkesztésében egy állandó rovat, a Színházi őrjárat. Frissen megjelent könyvek bemutatása, pályaválasztási tanácsadás, sőt, már érettségizett diákok, Ferenczi Imre, Sikes Márta, Bende József is visszatérnek a laphoz, segítenek a szerkesztésében. Közben a folyóirat hírneve eljut Kézdivásárhelyre, és még messzebb. A Kolozsvári Brassai Sámuel-iskolából Kardos Adrienn és Gyulai Gyöngyi keresi meg szerkesztőségünket. Életre szóló barátság kezdete ez, Kardos Adrienn és jómagam az egyetemen is egymás mellé kerültünk. Gazdagodik a folyóirat, visszatérnek a volt diákok: Bogdán László, Czegő Zoltán írásai mellett a véndiák képzőművészek alkotásairól készült fotók jelennek meg.
Tanáraink is beszállnak: Becsei Pál a 9. számban kitűnően dokumentált tanulmányában írja le a Székely Mikó Kollégium történetét, de a nebulók fejét tágítandó szót kér Sombori Sándor, dr. Székely Zoltán. Valami elindult a kollégiumban. Valami, ami megmozgatott mindenkit.
Az iskola 110 éves évfordulója alkalmával Albert Ernő ezeket mondta: „…jó földbe fogóztak a Gyökerek. Gondos kertészek ápolták… köszöntjük az 1967-ben végzett XI. A osztályos tanulókat is, akik lelkes munkával elindították folyóiratukat, amely azóta nem kevés dicsőséget szerzett iskolánknak”. A folyóirat mellett évkönyvet is kiadott az igazgatóság, de sajnos, az iskola 125 éves évfordulójára, 1984-ben elkészült évkönyv már nem került nyomdába, kéziratban várja feltámadását a Csikósné Péter Julika – aki napokig eltűrt maga mellett, aki elkészítette a folyóirat bibliográfiáját – által gondozott dokumentációs könyvtárban.
Valami elindult és valami elmúlt. De merem remélni, hogy azokban a tantermekben, amelyekben annak idején mi ültünk, izgultunk, nevettünk, alkottunk, most is vannak olyan tanulók, akik alkotni szeretnének, akik útra indítanának valami hasonlót, annak modernebb változatát, de örök életűt.
Kerekes Mária
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromfalu: Pürkerec
Több szál köti Háromszékhez ezt a barcasági csángó települést. Pürkereciek is telepedtek Sepsiszentgyörgyre, jelenlegi lelkészüknek is itt ringatták bölcsőjét, de a pürkereci születésű Gobbi Hilda-díjas színművészt, Barkó Györgyöt sem hagyhatjuk ki, aki 1950-ben a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Pürkerec Tatrang községhez tartozó, magyar evangélikusok által is lakott falu a Bodzavámi-hegyvonulat déli lába alatt.
Látogatás a parókián
Hankó Szilamér fiatal lelkipásztor az azóta már lepergett advent hangulatában fogadott. Felesége, a tiszteletes asszony szakképzett vallástanárként a gyermekekkel próbálta az ünnepi műsort, délután a boricások gyakoroltak az imaház udvarán, hogy gazdagabbá tegyék a karácsonyt. Az evangélikus hívek száma meghaladja a félezret, s csodák csodája, a népszaporulat is növekvő, mi több, konfirmációs csoport is van. Hankó Szilamér sepsiszentgyörgyi és kolozsvári segédlelkészi szolgálata után a népszokásairól híres Szeben megyei Oltszakadáton folytatta munkáját, onnan hívta meg elődje, tiszteletes Mátyás Lajos helyébe a gyülekezet. Túl azon, hogy az eklézsia javai még nincsenek új telekkönyvön, van fenyőerdő-, legelő- és kaszálóvagyona is az egyháznak. A lelkész előd minden ingatlant kijavíttatott – mondta az új lelkész, akinek szolgálata alatt épült fel a ravatalozó az egykori kántori lakás (ma imaház) udvarán. Háromfaluban sajátos módon, megosztottan alakul az iskolai oktatás. Pürkerecen csak román iskola működik – tájékoztatott a lelkész –, Zajzonban csak magyar, és az említett két falu cigány gyerekei mind Tatrangba járnak.
Háromfalu gazdag hagyományokban. Ez a megállapítás igaz Pürkerecre is, ahol a fiatal fiúk nagyon intenzíven művelik-gyakorolják a boricatáncot. Idén is nagyon aktívak voltak – jegyezte meg a lelkész, Fejér Norbert, a vatáf (a boricásokat tanító, gyakoroltató személy – szerző megj.), s ami jó, a legfiatalabbak is bekapcsolódnak, hogy legyen jövőre is tartalék. Egy másik helyi hagyomány a húsvéti tojásírás jellegzetes hétfalusi mintakinccsel. A helybeli Fejér Jolán a pürkereci tojásíró, aki a közismert hétfalusi tojásíró, Barkó Etelka tanítványa volt. Úgy éreztük, hogy a pürkereci eklézsiában nincsenek nagy gondok, s a fiatal lelkész bátran léphet jeles papelődjei sorába, folytatva a nemes végvári harcot.
Beszélgetés a vatáffal
Fejér Norberttel szerencséjük van a pürkereci boricásoknak, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, és kitartással állt a csoport élére – tájékoztattak a helybeliek, és megmutatták, hol lakik. A boricatáncot nem lehet egykönnyen elmagyarázni, gazdag irodalma van, s nem panaszkodhatnak kedvelői, ugyanis több alkalommal láthattuk őket a képernyőn is. Egy bizonyos: archaikus vonásokat őriz, eredete messze visszanyúlik a hétfalusi csángó magyarság múltjába, összekapcsolódik a termésvarázslás szokásaival is. Annyit azonban – másoktól tanulva – el kell mondanunk olvasóinknak, hogy „a borica kimondottan a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. Az álarcos »kuka« kelléke a derékra erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó »tebetartó« vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak, s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A négy néma álarcos kuka pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román călușerrel rokon, tartják egyes kutatók, s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó termésvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást több néprajzkutató is tanulmányozta.”– Tavaly fogtam neki a borica tanításának – kezdett mondandójába Norbert. – Engem Fejér Gyuri tanított, de ő már megházasodott, családja van, és kiállt belőle. Sajnos, pillanatnyilag megapadt a létszám, de jöttek újak is, s így velünk, a régebbiekkel együtt karácsonykor tizennégyen léptünk fel. Ragaszkodunk a boricához, mert – ahogy hallottam – az első világháború után beszüntették, aztán a hetvenes-nyolcvanas években ismét beindult, s a rendszerváltás után fellendült. A ruházat gond, mert eredetinek kell lennie. Mi a régi boricásoktól szoktuk elkérni, s ha több kellene, akkor az új belépő gyerekek szülei próbálnak segíteni. A boricás öltözetek nem minden faluban egyformák. A tatrangiak gyapjúszvettert viselnek, nálunk fekete nadrág, bőrcsizma, fehér ing és fekete lájbi a viselet, fejünkön bundasapka.Megszólal a múlt
Olvasom, hogy 1785-ben a felséges császár fejvesztés terhe mellett hatóságilag betiltotta a hétfalusi csángók boricatáncát. Ugyan biza, miért bántotta őt a csángó fiúk ártatlan tánca? – kérdezem magamban. Lám, azóta éppen 231 esztendő pergett le a történelem kerekén, a császárt már el is felejtették, de a boricát ma is járják olyan lelkes vatáfok kitartása révén, mint a tatrangi Kajcsa Zoltán vagy a pürkereci Fejér Norbert.
Háromfalu népe – mert ez a téma is lassan történelem – csekély terjedelmű termőterülete miatt kevés gabonát termelhetett mindenkor, leginkább kőbányászatból és mészégetésből tartotta fenn magát – írta Csángó krónikájában Beke György, aki felesége révén kötődött a hármas településhez. Pürkerec meszesei híresek voltak valaha, kóboros szekereikkel bejárták a szomszédos megyéket. Mindenütt ismerték őket, s ők a legjobban a környék fogadóit. Pürkerecnek volt a legtöbb katlanja, itt építtetett katlant magának Zajzon és Tatrang is. Beke ottjártakor még egy-két katlan működött, az is csak akkor, amikor a pürkereci téesznek mész kellett. Lassan kihalt ez a mesterség, nem működnek már a pürkereci mészégető katlanok, megdrágult a fa, s az ipari mennyiségben gyártott mész megálljt intett az ősi mesterségnek. Se kőbányászat, se mészégetés, hozzá még megcsappant a brassói üzemek száma is, kevés a munkahely, élj meg, pürkereci csángó – hallatták hangjukat a helybeliek, de láttuk-éreztük, mintha szégyellnének panaszkodni...
Elpusztíthatatlan emlékek maradtak meg fenn, a falu határában: nem mások ezek, mint szerves eredetű, felső jurakori mészkősziklák. Úgy kell elképzelni, mint a mazsolát a kalácsban: óriási sziklaként bekerültek a későbbi Thetys-tengerbe és az abból kigyűrődött, krétakori – tehát ezeknél fiatalabb, későbbi – homokkőüledékekbe. Az ilyen mészkőtömböket, amelyek mifelénk is ismertek (Szemerján, Árkoson, Vargyason), olisztolitoknak (óriás zárványféleségek) nevezzük, és megkövült, több mint százmillió éves korallokat és kövült rákfajokat őriztek meg számunkra. Nagy és hatalmas méretű lehetett a Jura-tenger, amelynek vizéből ez a fajta mészkő keletkezett. Jó azonban, hogy tudnak erről a pürkereciek, s azt is tudják, hogy védeni, nem tördelni kell: védett sziklák, földtörténeti emlékek!
Pürkerecen született Rab Samu (1900–1987) kőfaragómester is, aki „nyáron követ faragott, télen pedig verset”, s akivel e sorok írója is beszélgetett halála előtt Pürkerecen. Próbálta rímbe szedni a hétfalusi jellegzetes csángó kifejezéseket, szólásmódot, kiejtést. A pürkereciek még emlékeznek rá, de már a háza sincs meg a faluban.
Kopogtattunk Mátyás Lajos nyugalmazott helybeli evangélikus lelkész lakásán, aki édesapját, Mátyás Bélát követte a lelkészek sorában. Pürkereci lelkipásztor volt Argay György is, a későbbi evangélikus püspök. Mátyásék temetésre készültek, beszélgetésünk így sajnos rövidre sikerült. A tiszteletes asszony egy jegyzetet adott át: ebből böngésszen – mondta –: falu- és egyháztörténeti dolgok. A nyugdíjas házaspár két vendégházat tart fenn a faluban. „Inkább szállást biztosítunk – mondták –, a konyhaművészet fárasztó munka.”Szemelgetésünk közben tudtuk meg, hogy Pürkerec neve Ulászló magyar király idején jelent meg első írásos formájában 1498-ban, hogy Pürkerec katolikus kisközössége régen a csernátfalusi Szent Mihály-eklézsiához tartozott, hogy kerek 570 esztendeje alakult meg itt az evangélikus egyházközség, amelynek mai, harmadik temploma 1883-ban épült, de megtartott valamit a régi templomokból is.
1631-től ismert a helybeli lelkészek neve, közöttük a Dévai Mártoné, aki nagyajtai unitáriusból lett evangélikus lelkipásztor, Mátyás Béla, Mátyás Lajos édesapja pedig 41 évig ápolta-ügyelte a pürkereci magyarság identitástudatának megőrzését.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágysági barangolások
A maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség.
A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum  igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen  hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők.
A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles  népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat.
Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában.
A  tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot.
Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye  tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők,  vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb.
Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett  Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és  készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost.
Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című,  a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona).
Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska.
Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a  nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg  ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű,  szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos  templommal.
A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik  közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar  népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok.   
Mivel  Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által  „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról,  hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt.
A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. 
László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó  által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén  történő felállítása ügyéhez.
Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...!
A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a  Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád.
A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint  előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is  érdemes lesz majd bemutatni.
(A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között.
SZÉKELY GÉZA
Szabadság (Kolozsvár)

A remény, hogy van tovább (Beszélgetés Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium nyugalmazott igazgatójával)
Másfél évtizeden át volt nagy tekintélyű igazgatója Háromszék legrangosabbnak tartott középiskolájának, pályáját az iskola kultúrcsoportjának megteremtése, a legendás házi dolgozatok és helyesírási felmérők, no meg az 1975-ös „plakátforradalom” szegélyezi. Beszélgetés Albert Ernő tanárral arról is, milyen körülmények között szurkolna román csapatnak.  – Egykori diákjaként sokszor felmerült bennem: vajon ez a roppant szigorú ember hazaérve kabátjával együtt az igazgatói tartást is szögre akasztja?
– Ennyire félelmetes lettem volna? A fegyelmet még a csíkszeredai gimnáziumból hoztam magammal, ott nagyon megkövetelték a diákoktól. Nem készültem tanárnak, ám az egyetemen a gyakorlati tanítások idején annyi értéket olvashattam ki a gyermekek szeméből, hogy mégis a tanári pályát választottam. A moldvai csángókat akartam magyarra tanítani, fellelkesedve, hogy a Magyar Népi Szövetség megszervezte az ottani magyar oktatást. A kihelyezéskor Márton Gyula dékán elnevette magát: eddig mindenki tiltakozott Moldva ellen, most meg, amikor akadna egy ember, aki önként menne, már senkit sem küldhetünk, mert nemrég érkezett az értesítés, hogy megszüntetik a magyar oktatást. A felkínált két tanári hely közül Nagyváraddal szemben Sepsiszentgyörgyöt választottam. A tanfelügyelőségen viszont azzal fogadtak, hogy nincs hely a Mikóban, de kineveznek a köpeci iskolába. Bartha János ajánlására aztán – mint táncolni is tudó ember – a 3-as számú iskolába kerültem, de nem sokáig maradhattam, hamarosan kineveztek a Mikó esti tagozata igazgatójává, majd 1957-ben, nem egészen huszonöt évesen az egész iskola élére. Akkor döbbentem rá, mi vár rám: a helytállás kötelessége, a sok gyermek iránti felelősség, hogy szót kell érteni a tanári karral. Bár korábban sem volt tőlem idegen a rend, a pontosság iránti igény, a helyzet óhatatlanul megváltoztatta a magatartásomat. Soha nem volt ez álarc, amit csak a külvilág előtt viseltem, ez voltam, ezzé váltam. – Ezzel párhuzamosan pedig a Székely Mikó Kollégium történetének egyik leghosszabban „regnáló” igazgatója.
– Pedig nem indult túl jól. Az 1956-os események utórezgéseként 1958-ban letartóztatták az iskola hat diákját és Erőss János tanárt. Sokat tépelődtem: vajon meg tudtam volna-e akadályozni, hogy így alakuljon? Persze rögtön rohantam a pártbizottságra, kértem, bízzák rám, elrendezzük. A hangnem azonban, amelyen beszéltek velem, jelezte: ők tudnak még valami olyat, amit mi nem. Le is váltottak, a leánylíceumba helyeztek, majd 1960-ban visszahívtak, onnan vonultam nyugdíjba 1996-ban. Rengeteg és sokirányú feladat hárult akkoriban az iskolára. Mindig is vallottam, hogy a tanár feladata nem korlátozódik az órára való felkészülésre, illetve az óra megtartására. Ennek jegyében vezettem be a házi dolgozatokat, amelyek révén a diákjaimat arra próbáltam rávezetni, hogy egy tanéven át önállóan dolgozzanak egy témán, s abban lehetőleg örömüket leljék. Kezdetben irodalomtörténettel foglalkoztunk, írók életével, a diákok még leveleket is küldtek az íróknak, közel ötven ilyen levelezés vár még feldolgozásra. Az 1960-as évek elején jelentkezett aztán egy Nagy Róza nevű lány, hogy ő inkább a háromszéki népviseletről, varrottasokról írna, már gyűjtögetett is néhány környékbeli faluban. Én egyetemista koromban foglalkoztam népköltészetgyűjtéssel, s amikor a Háromszéki népballadák című kötet kiadásának ötlete is felmerült, már kimondottan azt kértem a diákoktól, hogy balladákat gyűjtsenek. A könyv anyaga jelentős mértékben a diákok munkájából állt össze. – És mi történt azokkal, akiket a Fennvaló nem „vert” meg a betű, az írás iránti érdeklődéssel?
– Az önállóságra való nevelés nem jelentett kizárólag irodalmi tevékenységet, az is a céljaim közé tartozott, hogy keresgélésre, kutatásra késztessem őket. Hiszen minden irányból azt érzékelhette az ember, hogy el akarják feledtetni a történelmünket.  Stanca propagandatitkár például a nyomdában állíttatta le az iskolamonográfia kiadását, mert, úgymond, túl sok a történelem benne. A faluról származottaktól elsősorban saját településük történetét kértem számon, a szentgyörgyiektől az utcanevek történetének felkutatását, térkép készítését. Albert István mai belgyógyász főorvos Dani Árpáddal két nyáron át kerékpáron járta a háromszéki vártemplomokat, várromokat, felmértek, fényképezték, ebből az anyagból született a roppant sikeresnek bizonyult Várak és vártemplomok című kötet. 
– Az egyre több korlát közé szorított korban intézményvezetőként bizonyára sok kompromisszumra is kényszerült. Mi fájt leginkább?
– Az idők során többször elhangzott, hogy a Mikó nem a legjobb helyen épült: a városközpontban vagyunk, nincs hely bővítésre, szűk az udvar. Ujjvárossy József, a Székely Mikó Kollégium és a Református Egyházmegye főgondnoka a múlt század elején azért adományozta az iskolának a tulajdonában lévő kertet, hogy majd oda költöztetik az iskolát. Ezt jeleztem is Király Károly első titkárnak, aki kezdetben beleegyezett, hogy kezdjük az egészet a fiúbentlakás építésével, pénzt is ígért a munkálatokhoz. Egy évig nem történt semmi, aztán hallom, hogy pártaktivistáknak szánt lakótelepet építenek oda. Szóvá is tettem egy gyűlésen: Király elvtárs, mi ebben az ügyben már megegyeztünk... Sajnos, semmi sem lett belőle, ma is bosszankodom, valahányszor arra járok. Más léptékű volt, mégis csalódásként éltem meg, amikor 1971-ben telefonáltak a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumból, hogy nem tudják fogadni az iskola küldöttségét. Nagyon készültünk, valamennyi utazási engedélyt beszereztük, a kultúrcsoport már túl volt a színházban tartott főpróbán. Később derült ki, hogy a pécsiek egy nagy szocialista hadgyakorlat miatt voltak kénytelenek lemondani az utazásunkat, amit aztán a ’72-es tavaszi vakációban pótoltunk.
– Igazgatósága egyik forró pillanatát a mikós diákok 1975-ös plakátragasztása jelentette. Hogy élte meg a sorstragédiákba torkolló eseményeket?
– Egy novemberi reggelen azzal fogadtak az iskolában, hogy az éjszaka folyamán néhány tanulónkat elfogta a Securitate. Köztük Hervai Zoltán tanárunk leányát, Katalint, a csoport vezetőjét, a nagyborosnyói iskolaigazgató fiát, Jakab Lehelt, később a fiamat, Leventét is kapcsolatba hozták a diákok mozgalmával. Felkerestem a Securitate megyei főnökét, Ioan Hancheșt, a tanulók hollétéről és tetteiről érdeklődtem. Meglehetősen rideg és kimért volt. Most vizsgálják az ügyüket, majd bővebben is tájékoztatnak – közölte. A fiam elmondta, hogy diáktársai őt is meghívták a gyűlésükre, de mivel edzésre kellett mennie, nem tudott részt venni, többször aztán nem hívták. Ettől kezdve arra számítottunk, hogy őt is beidézik. Késő esténként gyakran hallgattuk a pattogó lépéseket, hosszasan figyeltük, csengetnek-e lakásunk ajtaján. Egyik este az iskolánkba civilben bejáró tiszt – sokáig azt hittem, hogy KISZ-aktivista – csengetett az ajtónkon. A főnöke arra kér, mondta, menjek vele a székházba. Amikor a tömbház előtt megláttam a fekete Volgát, belém villant, vajon visszajövök-e még. A Securitate épülete előtt kísérőm kiszállt, nemsokára megérkezett a főnök helyettese, Aulich Sándor, arra kért, menjünk be az iskolába, meg akarja nézni a térképeket a földrajzszertárban. Minden tömböt átnézett, néhányat félretett, amelyekben a diákok ceruzával vagy tintával Erdélyt külön országként tüntették fel. Egyik délelőtt a fiammal együtt kellett bemennünk a Securitatéhoz. A fiamat magával vitte egy tiszt, engem a főnökhelyettes hívott be egy másik irodába. Elmondta: a tanulókat ebben az épületben tartják fogva, zajlik a kivizsgálás. Közölte, hogy a fiamat is hívták a gyűlésükbe, tudtam-e róla. Amikor elmondtam, hogy néhány napja értesültem róla, be is fejezte a kihallgatást. Egyértelmű volt, hogy mindent tudnak, csak az ellenőrzéseket végzik. 1976 tavaszán tájékoztattak arról, hogy a tanulókat szabadon engedik. Az ügyben hozott ítéleteket – négy diák kicsapását – a tantestület előtt tartott gyűlésen jelentették be. – Ez az esemény jelentette az ön igazgatói pályájának végeztét is, a tanév végén önt is „kicsapták”. – Ennek azért egyéb előzményei is voltak. Az előző tanév kicsengetési ünnepségén megjelent Izsák Ferenc főtanfelügyelő is, aki a búcsúztatóbeszédek elhangzása után odajött hozzám: „A beszédedben egyszer sem hangzott el a főtitkár elvtárs neve” – mondta. Azt feleltem, nem szükséges minden alkalommal ismételgetni a nevét, ilyenkor az eredmények a fontosak, az arra érdemes tanulók nevének felolvasása. „A tegnapi kézdivásárhelyi ünnepségen Kiss Lajos igazgató tízszer említette beszédében Ceaușescu elvtárs nevét” – érvelt. Ezt már alig tudtam szembenevetés nélkül megállni: még ezt is megszámolja, nahát! 
Az 1975-ös tanévkezdés előtti napon az egyik tanfelügyelő azzal érkezett az iskolába, hogy a főnöke el akarja előzetesen olvasni az évnyitó beszédem szövegét. Azt feleltem neki: mondhatnám, hogy még nem készítettem el, de megmutathatom, itt van. Mondja meg a főnökének, ha meg akarja hallgatni, jöjjön el az ünnepségre. Nem értem ezt a bizalmatlanságot, de amíg igazgató vagyok, ilyen kérésnek nem teszek eleget.
Ugyanazon az őszön az oktatási minisztérium tizenöt tagú csoportja ellenőrizte iskolánkat. Azt tapasztalhattuk, hogy bizonyos céllal és nagyfokú előítélettel érkeztek. Az iskola eredményeiről általában elismeréssel nyilatkoztak, de kifogásolták a szocialista szellemben való nevelés hiányosságait. A folyosón ott álltak még a szekrények, amelyekben az iskola megalapításának 110. évfordulója alkalmával közel száz mikós véndiák munkásságát mutattuk be. A csoport vezetőjével ismertetnem kellett az egykori diákok tevékenységét. Amikor megtudta, hogy Makkai Sándor Magyarországra távozott, hiába bizonygattam, hogy kiváló író. Nem beszélve Bihari József vagy Kiss Manyi érdemeiről. Bár Domokos Géza és Beke György, akkor Bukarestben élő írókról is beszéltünk, ők is képtelenek voltak ellensúlyozni az elődök megítélését. Az értékelőn többször is elhangzott, hogy a múlt felé fordultunk, nem látjuk a szocialista jövőnket, ez a káros szemlélet pedig nem szolgálja a szocialista nevelést. A plakátragasztást nem is említették, a kádercsere jegyében leváltottak, helyemre Izsák Ferenc érkezett. – Mostanában mi foglalkoztatja leginkább?
– Az, hogy sehogy sem akar kialakulni valamiféle emberi viszony a többségi nemzet és közöttünk. Nem akarják megérteni, hogy mi emberként akarunk itt élni, s az unokáink is. És éppen emberségünkben aláznak meg bennünket azzal, hogy a szimbólumaink, a magyar feliratok ellen indított buta perekben élik ki magukat soviniszta, korlátolt emberek. A pápa hetven nyelven mondja ki a béke szót, a mi nyelvünk pedig ma is sértő ebben az országban. A bűnös ember mindig félti a napjait, mindig retteg valamitől. Bizonyára érzik ők is, hogy itt valami nagy bűn lappang. Ha megbecsülnének, talán még a román csapatnak is tudnék drukkolni egy meccsen, de így képtelen vagyok mást kívánni, mint hogy verjék meg őket. 
– És a saját „bűneivel” milyen viszonyban van? 
– Nem titok, engem vallásos szellemben neveltek, Dánfalván ministrálni jártam, de még a gimnáziumban is néha. Aztán hívtak a diákszövetségbe, igazából nem is tudtuk, mi az, de izgalmasnak tűnt, kultúrfelelős voltam, szerettem, amit csináltam, alkotásnak tekintettem. Az egyetemen egyszerre vad jelszóvilágban találtam magam, milyen harcos, lendületes fiatalok ezek, gondoltam, eleinte még csodáltam is őket. Azokban az években egészen természetesen alakult ki egyfajta egyházellenes hangulat, sokan és vehemensen követelték a templomba járó két-három kollégának az IMSZ-ből való kizárását, ami az egyetemről való kizárást is jelentette volna. Aki szembefordult ezzel a hangulattal, azonnal magán találta az opportunista, a nem elég forradalmár, a megalkuvó bélyeget. Abban az időben egy ideig IMSZ-kari titkár voltam, alig tudtuk megakadályozni ezeket a kizárásokat. Én mindig, később igazgatóként is károsnak tartottam a nyílt vallásüldözést, de nem jártam templomba. Azóta sem, akkor sem, amikor 1990 után sok korábbi ádáz vallásüldöző hirtelen egyházi elöljáró akart lenni. Szegény édesanyám mindenesetre élete végéig imádkozott fiai lelki üdvéért.
– Aki önnel találkozik, a hajdani szigorú igazgató úr helyett ma egy kedves, szinte joviális öregúrt lát. Mi a titka?
– Hát kérem, nagy dolog az unoka. Az ember mindig keresi, hogy mi volt, honnan jött. Nagyszüleim harisnyás dánfalvi földműves emberek voltak, szüleim rengeteg áldozatot hoztak értünk. Mátyás unokám érkezésével az életünket látom folytathatónak, csak reménykedve, örülve tudunk beszélni róla, a csintalanságát, a szófordulatait rágjuk egész nap. Mindent megváltoztatott, okoskodik, minden érdekli, rombol is, de mindenekelőtt annak reményét táplálja, hogy van tovább.
ALBERT ERNŐ
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott tanára, 1960 és 1976 közötti igazgatója, népköltészeti gyűjtő. Csíkdánfalván született 1932. január 14-én. Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Tanítványaival mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425-öt közöl a Háromszéki népballadák című kötetben. Kötetei – Faragó Józseffel közösen: Háromszéki magyar népballadák (1973), Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin (1995), Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001), A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben (2004). Díjak, elismerések: Sepsiszentgyörgy – Pro Urbe díj (2006), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2012).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Máriás József: Az írás: szolgálat
Március 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk
avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek.
Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett.
— Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre?
— Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt.
Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához.
Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak.
Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban.
— A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig…
— Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket.
— A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké?
— A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan.
- Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre.
— 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről.
— Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást?
— Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem.
Elek György
frissujsag.ro

Istennek, hazának, tudománynak
A protestáns iskolahálózat történelméből
„Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak.
A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot.
A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium.
A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák.
Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak.
Magyarósi Imola
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepelt az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskola
Szűknek bizonyult tegnap az uzoni művelődési ház nagyterme, a karzat is benépesült a Tatrangi Sándor Általános Iskola napjának nyitórendezvényén. Az ünneplő diákok és a tanári kar mellett a község vezetői, a tanfelügyelőség képviselői, egyházfők, nyugalmazott pedagógusok, szülők, nagyszülők mellett idegenből érkezettek is részt vettek a tizenkettedik alkalommal megszervezett iskolanapon.
Az idei iskolanap eseményei az ember és természet közötti egészséges kapcsolatra, az ökológiai egyensúly megbomlásának lehetséges következményeire hívták fel a figyelmet. Az egész napos műsor, tevékenység mottóját is ehhez a gondolathoz igazították: Uzon a holnapért, a fenntartható fejlődésért. Az ünnepség az iskola és a község zászlóinak bevonulásával kezdődött, Szabó Margit iskolaigazgató köszöntő beszédében a színek segítségével ecsetelte az ember természetre gyakorolt áldatlan hatását, a környezet és értékeinek megóvására buzdítva a jelenlévőket. Ráduly István polgármester az önkormányzat nevében köszöntötte az ünneplőket, megjegyezve: a lehetőségeket, új pillanatokat saját magunk formálhatjuk úgy, hogy fenntartható jövőt teremtsünk. Bartók Enikő Anna tanfelügyelő az intézmény életének fontos mozzanataként beszélt az iskolanapról, kiemelve: ez jó lehetőség arra, hogy betekintést nyerhessünk az itt zajló nagybetűs nevelőmunkába, szabadidős foglalkozásokba. A magyar országgyűlés parlamenti képviselője, az oktatásügyi tárca korábbi államtitkára, Hoffmann Rózsa levélben fogalmazta meg jókívánságait. A Szabó Margit által felolvasott méltatásban kiemelte: ha az iskolanap a természet problémáira hívja fel a figyelmet, az a környezetvédelem fontosságára való ráébredést mutatja. Az iskolanap alkalmával a négy elem – tűz, víz, levegő, föld – témakörben hirdettek pályázatokat a tanulóknak, a nyertes munkák alkotóit az ünnepségen díjazták. A fotópályázat nyertese Gál Márk, különdíjat kapott Száraz Andrea. A kreativitási díjat Kis Tamara érdemelte ki, a rajz- és grafika-kiírás győztese Majláth Szilárd. Az irodalmi pályázatra több tucat alkotást küldtek, gondot okozott a győztes kiválasztása, a zsűrinek hat-hét legjobb mű közül kellett megneveznie a legjobbat – ecsetelte Czegő Zoltán író, aki részt vett az alkotások elemzésében. Végül Kányádi Izabellának ítélték oda a díjat, de Czegő fontosnak tartotta további neveket is megemlíteni: Fazakas Boglárka, Bartha Gabriella.
A színpadon került sor az iskola által aktív és nyugalmazott oktatóknak odaítélt Pedagógusi és Tatrangi Sándor díjak átadására – ezzel az elismeréssel tisztelegtek példaértékű munkásságuk előtt. A Tatrangi Sándor díjat Pénzes Klára, a Pedagógusi díjat Vargha Orbán Csaba kapta, mindketten nyugalmazás előtt álló pedagógusok. Elismerésben részesült Szőcs Edith és Dénes Irén. A díjazásokat követően az iskola tanulói változatos műsorral léptek színpadra. A produkciókat vastapssal jutalmazta a közönség, nemcsak a gyermekek előadásmódja fogta meg őket, a betanító pedagógusok ötletességéből fakadó koreográfiák is színes varázslatba vitték a nézőket. Az iskolanap keretében később megkoszorúzták a Beke György, valamint az iskola pedagógusai emlékére állított kopjafákat.
Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolanap és könyvtáravató Uzonban
A jövőépítés jegyében
Az elmúlt hétvégén immár tizenharmadik alkalommal rendezték meg Uzonban a községi napokat, melynek az ilyenkor szokásos lacikonyhás vásári forgatagon, szórakoztató műsorokon és közös mulatságon kívül, pénteken két kiemelkedő mozzanata volt: az iskolanap és a könyvtáravató.
„Uzon a holnapért, a fenntartható fejlődésért” jelmondattal szervezték meg a Tatrangi Sándor Általános Iskola napját, melynek idei tematikája a természetvédelem volt. A nagyközség pedagógustársadalma ugyanis hiszi és vallja, hogy jövőt csak természetkímélő és környezetbarát magatartásra lehet építeni. Az ünnepi rendezvényt Szabó Margit igazgatónő nyitotta meg, két nyelven elmondott köszöntőjében az eredetileg sokszínű, de az ember, romboló tevékenysége következtében egyre szürkébbé és barátságtalanabbá váló természet még megmaradt értékei megóvásának fontosságára hívta fel a hallgatóság figyelmét. Dr. Ráduly István polgármester az önkormányzat nevében szólt az egybegyűltekhez, hangsúlyozván, hogy életünk minden pillanata egy újabb lehetőséget rejt magában, az viszont már rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, képesek vagyunk-e a magunk és mások javára fordítani.
Bartók Enikő Anna tanfelügyelőnő ez alkalomból elhangzott véleménye szerint egy iskola értékét nem csak a tanulmányi eredmények határozzák meg, hanem az ott végzett diákok felelősségérzete, értékrendje, a kihívások megválaszolásának képessége és a természethez való viszonyulásuk is.
A beszédek után az I–IV. osztályos tanulók, Oxigén nevet viselő előadása következett, mellyel szintén a természet megóvásának szükségességére hívták fel a figyelmet. Ezt követően pedig az V–VIII. osztályosok mutatták be Beke György írása nyomán született összeállításukat, majd a tűz, víz, levegő témakörben kiírt pályázatok nyerteseinek díjazása következett. Példaértékű munkásságáért Pénzes Klára, Tatrangi Sándor és Vargha Orbán Csaba, pedagógusi díjban részesült. Az iskolanap a falu nagy szülöttje, Beke György, valamint a pedagógusok emlékére állított kopjafák koszorúzásával ért véget.
Délután, érdeklődők népes tábora jelenlétében avatták fel az Erdélyi Lajos Községi Könyvtár 1939-ben épített és 2015–16-ban felújított régi új otthonát. Az egybegyűlteket köszöntő dr. Ráduly István polgármestertől megtudhattuk, ennek megvalósítása egy európai uniós pályázat elnyerése és az önkormányzat hozzájárulása révén vált lehetségessé. Szonda Szabolcs az általa vezetett Bod Péter Megyei Könyvtár nevében értékes könyveket adományozott a tevékenységét újraindító intézménynek, melyben az elöljáró ígérete szerint kéthavonta tartanak író–olvasó találkozókat.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarország csöndes, lassú elfoglalása
A leghíresebb erdélyi „száguldó riporter”, Beke György fia, Beke Mihály András Trianon ma és holnap címmel közölt egy hosszabb publicisztikát a Magyar Hírlapban, ebből idézünk egy „rólunk szóló” részt alább.
Erdélyiként mondom, örvendetes, hogy június negyedike konnotációját sikerült negatívból átfordítani pozitívba: nem a gyász, hanem az összetartozás napja lett. Még akkor is, ha ez inkább imperatívusz, mintsem realitás, kívánalom, mintsem valóság. És mindaddig, amíg akad magyarországi ember, aki rácsodálkozik arra, hogy milyen jól beszélnek a székelyek magyarul, addig az is marad. A trianoni trauma pedig feldolgozatlan. A határon túli magyar nem ilyen „szerencsés”, naponta beleverik az orrát a trianoni valóságba. Az anyaországi közember azonban még mindig nem képes felmérni, sem azt, hogy mit vesztett valójában (a négyzetkilométerekre vonatkozó száraz tankönyvi anyagon túl), sem azt, hogy mitől szenved és mitől fog még szenvedni valójában. Nem dolgozta fel a trianoni traumát, így nem tanult belőle, így veszélyérzete sincs. Pedig hát...
A HVG internetes változatában Torontáli Zoltán néhány hete hosszabb riportban számolt be arról, hogy a keleti határszélen, nevezetesen Battonyára a rendszerváltás óta összesen mintegy ötszáz román család költözött át a közeli Aradról. És nem csak magyar nemzetiségűek. Ők pótolják az elvándorlás miatt elnéptelenedő város lakosságát. Az aradi panellakások árából megveszik a pusztuló battonyai kertes házakat, rendbe hozzák azokat, onnan ingáznak be a nagyvárosba. Olyan jó hírű és jól felszerelt a helyi román tannyelvű iskola, hogy még a magyarok is oda járatják a gyerekeiket.
A helyi lakosok természetesnek tartják, hogy városuk Arad agglomerációs települése. Egy másik híradásból tudható, hogy a környéken már megvan a telek az ortodox templom megépítésére. Hiszen ez a jelenség, a romániai, partiumi nagyvárosokból a határszéli magyar településekre való átköltözés és az onnan ingázás egyáltalán nem csak Battonyára jellemző.
Pedig Románia egyelőre nem is tagja a schengeni övezetnek. Szemben például Szlovákiával. A hetilap újságírója korábban Rajkán is járt, beszámolt arról, hogy a települést az uniós határ megnyitása óta ellepték a szlovák állampolgárok, persze köztük felvidéki magyarok is, s a falu lélekszáma megduplázódott. Évente mintegy háromszáz szlovák állampolgár költözik át a hajdani magyar koronázóvárosból. Pozsonyból városi busz jár át Rajkára, és emlékezhetünk arra is, hogy a szlovákiai választások idején szlovák politikai plakátokat is kiragasztottak a magyar városban.
Távolról sem tudok azonosulni a battonyai románok postaládáiba gyűlölködő röpcédulákat szóró magyar szélsőségesekkel, tettüket nem csak ostobának, hanem reménytelenül önpusztítónak is tartom. Ugyanakkor az hiszem, egy komolyan vehető nemzetpolitikának hatékony választ kellene találnia erre a kihívásra.
Hiszen lehet, hogy van, akit ez a nagy népmozgás EU-fóriára lelkesít. Erdélyiként azonban nem tudok nem arra gondolni, hogy ugyanígy örülhettek hajdan az erdélyi magyar földesurak a Kárpátokon túlról folyamatosan érkező, a magyarokat kiszorító, mert náluk olcsóbb román földműves munkavállalóknak.
A HVG újságírója neheztelve szól arról, hogy Rajkán a helyi magyarok mennyire tartózkodóak, sem a boltos, sem az óvónő nem akar megtanulni szlovákul. Azt viszont ő is érzékeli, hogy bár egyelőre a betelepült szlovákok nem vesznek részt a helyi – magyar – közéletben, ez bármikor megváltozhat. Rajkán már ma többségben vannak a szlovák állampolgárságú lakosok, és bár még nagyobb a magyarul beszélők száma, az évi háromszáz betelepülő révén ez hamarosan változhat. Akár már néhány éven belül a szlovák állampolgárok többségben lesznek a faluban, és kérdés, hogy megpróbálják-e kezükbe venni annak irányítását. A lakcímkártyával rendelkezők nem csupán szavazhatnak az önkormányzati választáson, hanem polgármesternek is jelöltethetik magukat. És legközelebb már lehetnek olyan rajkai szlovákok, akiknek más elképzelésük van a település jövőjéről, mint az akkora már kisebbségbe szoruló magyar őslakosoknak. Hiszen amiképpen Battonya Arad agglomerációjának tekinthető, azonképpen Rajka ma már csak közigazgatásilag magyar, valójában Pozsonyhoz tartozik.
Akkor meg talán majd az óvónő is kötelezhető lesz arra, hogy megtanuljon szlovákul! itthon.ma/szerintunk

Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)

Beke György kerek évfordulói apropóján
Biblikus küldetés
Nagy csend a temetőkben. Egykor csókolózni jártunk oda, most már összevont szemöldökkel nézünk bele egyik-másik volt kortársunk életébe és életművébe. Beke Györgynek még az útjait is nehéz áttekinteni; mintha zászlai rúdjára azt véste volna tizenhat éves korában: Nincs megállás! Húszéves korában már a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Népi Egység lap szerkesztőségében dolgozott. Háromszéken, Uzonban született 90 éve. Tíz éve halt meg. Falujában, Uzonban, a Feketeügy folyó mentén nyugszik.
Számadatainál kerekebb az élete. A parancsot és a falu- meg nemzetlátást, a kisebbségbe nyomorított sorsunkat vezéreszmeként kezelte, óriási munkabírással. Még Budapesten neveztem egy írásomban a 20. század Orbán Balázsának. Nem tördeljük elemzéskor sem az életművét, írt novellákat, regényt, sokat fordított román irodalomból. Meghatározó műfaja éppen az erdélyi magyar nép sorsparancsából eredő szociográfia, a riport. Nem is mellesleg említem, hogy Budapestre, a fia után kiköltözve éppen a romániai műanyagforradalom idején, mintegy magához ölelte az immár könnyebben elérhető magyar kisebbségeket Szlovéniától Ungvárig. Már ahogy győzte s bírta.
Mondhatni nem volt olyan magyar vagy vegyes lakosságú vidék, falu Romániában, ahonnan nem írt volna elemző, fölmérő, kiáltás számba menő könyvet. Egykor is, ma is úgy tűnik számomra, hogy igenis és tulajdonképpen is küldetést, biblikus hitű megbízatást teljesített a magyarság dolgaiban. Természetesen minden lépését, kéziratát ismerte az állambiztonság, a szekuritáté, a cenzúra. Hogyan élte meg magában, amikor kinyomtatott, forgalomba is került könyvét (Boltívek teherbírása) párt-, tehát állambiztonsági parancsra órák alatt begyűjtötték, bezúzták, kitiltották, mert Máramaros és Szatmár vidékét és annak magyar falvait barangolta. Jegyezte, véste ólomba, könyvbe Erdély vidékeinek is a múltját, jelenét. Az óriási zuhanást a magyar oktatásban, a hagyományőrzésben. Mindezt a román kommunista diktatúra teherbírása nem tudta elviselni. Ma sem tudja. Ma sem tudom, az illető, a vétkes kiadói cenzort akkor hová száműzték.
Beke György arcáról tudták meg akkor sokan, mi is az a keserű mosoly.
Beke György stílusa, könyveinek nyelve abszolút módon a szépirodalmi szociográfia stílusa volt. A szó igazi értelmében hurbolta a saját kocsiját és fizikumát a megismerés, a föltárás és fölmutatás makadámútjain. És nemcsak a Szilágyságban, a sok szórványban, de a keleti részen, a Kárpátokon túl is ismerték a csángómagyarok és a rendőrök őt meg a masináját. Akkor bújta, búvárkodta a moldvai magyarság sorsát, mikor egyszerűen kiutasították az idegen, azaz nem moldvai rendszámú kocsit a csángó falvakból. Beke Györgynek küldetése volt, önmaga által meghatározott és kivitelezhetőnek, kötelességének tartott munkavállalása. Ebbe beleértem a román kortársak könyveinek fordítását, a román és magyar írókkal készített interjúköteteket. És ez nem cserébe ment a maga missziója érdekében. Beke György vallotta, hogy lehetséges a magyar-román megegyezés, noha tudta, hogy azt nehéz barátságként kezelni a román tábornokoktól, pártvezérektől a falusi katolikus kántorig, földművesig, oda és vissza.
Nem próbált és talán nem is látott visszautat. Budapestre kerülve azonnal fölvette a kapcsolatot mindazokkal, akikben megbízott. Tagja, majd alelnöke lett az Erdélyi Szövetségnek, miközben publicisztikája, szociográfiai vállalkozásai megelevenedtek. Már ahogy munkabírása engedte. Közölte írásait lapokban, folyóiratokban, elveit nem adta föl még abban a politikai forgószélben sem, amit az úgynevezett rendszerváltás jelentett a sajtó és a maga számára is.
Első megszólalása a sajtóban 16 éves korában történt. Utolsó útja is falujába vezette, a maga akaratából. Uzon volt számára a világ, abban a magyar nemzet s Erdély közepe. Tréfának elment az is, mikor a megyésítés idején (1968) a leendő lapnak nevet kerestünk páran, fiatal s leendő szerkesztők, hát fölvetődött, lenne a lap neve Feketeügy…
Beke György később nem egyszer vallotta kisebb írói hangyabolyokban, hogy az uzoni folyónak, a Feketeügynek bizony sok szennyet kell eltakarítania.
Csendes az uzoni temető, annyira, hogy az már csönd. Naplementekor itt rója köreit Beke György fák között, virágok s illatos füvek fölött sóhajtásnyira. Százötven évre való munkát vállalt. Most lenne csak 90 éves. Tíz esztendeje pihen.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)